Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                 PH                   2009-12-21

 

 

Nyolcvan év telt el Horthy Miklós budapesti bevonulása óta. Ebből az alkalomból két megemlékezés jelent meg a Heti Válaszban.

Szomorúan állapítottam meg, hogy a két háború közti időszak történelmi megítélése a háború elvesztése óta, látszólag ilyenre és olyanra változott, de a minősége semmit sem javult. Márpedig, ha Trianon és a két háború közti rendszert képtelenek vagyunk tárgyilagosan megítélni, nem tudjuk azt sem felmérni, hogy miért volt elrontott a rendszerváltás követő két évtized is.

A magyar történészek, profik és amatőrök, az elmúlt száz történelmét is érzelmi alapon, legfeljebb az uralkodó réteg érdeke alapján télik meg. Az fel sem merül, hogyan szolgálta a rendszer a nép érdekét. Nem hajlandók tudomásul venni, hogy a társadalom elsődleges feladata a nép munkával és jövedelemmel való biztos ellátása. Ehhez képes másodrangú, hogy milyen volt az ideológia, a polgári szabadság papíron. A demokrácia nem cél, hanem csak a leginkább megfelelő eszköz a nép céljainak elérése érdekében.

A két háború közi hosszú két évtized történelem megítélésének kulcsa Trianon megértése. Aki ezt nem jól fogta fel, az nem lehetet hasznos politikai szereplő. Márpedig Horthy és társai e téren a tárgyilagosság minimumát sem érték el.

Nyolcvan év után ideje volna Trianont végre a helyére tenni.

Azzal kell kezdeni, hogy ez egy háborúvesztés utáni politikai rendezés volt. Minden háborúvesztés azzal jár, hogy a rendezés a vesztes számára előnytelen. Aki háborút kezd, az ne várja, hogy elvesztése nem jár számára sérelmes békekötéssel. Aki úgy indít háborút, hogy nem számol az elvesztésének kockázatával agy vak, vagy ostoba.

Ha egy ország számára a háborúvesztésnek óriási a kockázata, az ne ugráljon, kerülje a hadakozást. Olyan ország, amelyik a vesztett háború esetén többet veszthet, mint mi, nem volt a kontinensen.

- Az ország lakosságának fele volt magyar. De csak úgy, hogy a zsidót és a cigányt is magyarnak számolták.

- Az ország területének nagyobbik felén, a magyarság nem volt többségben.

- A kisebbségi jogok tekintetében rossz példának számítottunk nemcsak Nyugat-Európában, de a Monarchián belül is. Az etnikumok mindegyike jobban bízott a császárban, mint a magyar kormányban, de az elszakadást Nyugattól várták.

- Az utóbbi évtizedekben, a magyarosítás egyre erőszakosabbá vált.

- Az ortodox keresztények, elsősorban a románok és a szerbek vallási üldözést is szenvedtek.

- A zsidók a szászok s a svábok kivételével a többi etnikum az általunk kezdett háború elvesztésében reménykedett.

- Mint külső tényezővel kellett azzal számolni, hogy a Monarchia iparának és polgárságának nagyobbik felét jelentő csehek is a háborúvesztésben érdekeltek.

Máig nem találkoztam olyan magyar történésszel, aki e tényeket leírta volna.

Arról ne is szólja, hogy egy jelentős politikusnak azt is látni kellett volna, hogy Európában beindult a több milliós etnikumok saját állammá változásának folyamata. Ez ugyan csak a század utolsó évtizedében jutott végső szakaszába, de akkor már forrt a politikai levegő.

Trianon akkor lett volna igazságos, ha az önrendelkezésre épül. Tehát, jogos sérelem ért bennünket abban, hogy elcsatoltak többségben magyarok által lakott területeket is. Ez azonban csak ott volt reális igény, ahol a trianoni hatással érintkezett. A Székelyföldnek csak az autonómiához lett volna joga.

Vagyis az elszakított területeknek legfeljebb hatoda volt igazságtalan. Aki ennél többre tartott revízió címen igényt, többet ártott, mint használt.

Márpedig 1919-ben, Szegeden, Horthy, Teleki, Klébelsberg és Gömbös vezette társaság eleve teljes revíziót akart. Márpedig az ország sorsa a két háború között, ezeknek a kezébe került. A történésznek elve azzal kellene e kor értékelését kezdeni, hogy nemcsak igazságtalan, de irreális cél szolgálata alá rendeltek minden magyar társadalmi és gazdasági feladatot.

Ennek a nemzetpusztító célnak a szolgálata azt jelentette, hogy csak ellenséges lehetett a viszonyunk szomszédos államokkal, és Európában is csak a fasisztákra, végsős soron Hitlerre számíthattunk.

A történelem legfontosabb tanulsága, hogy az irreális céloktól megszállt vezetők a legkártékonyabbak. Ez még a nagy nemezetek esetében is katasztrófát hoz rá, nemhogy a háborút vesztett kicsiknek. De nemcsak a háborúvesztett magyar arisztokrácia, és úri középosztály, vagyis a százezrek, de még a jellegi nemzetszeretők sem látják be, hogy a két háború közti politikai rendszerünk azért volt kártékony, mert irreális cél alá rendelte a társadalmi halsás ügyét.

A revizionizmusra épített rendszerünket csak ostobának minősíthetjük, mivel a minden mást megelőző célja nemcsak irreális, és ostoba volt, de a reális, társadalomépítő célok szolgálatát is kizárta. Ebből fakadóan a rendszer hangadó politikusai kártékonyak voltak.

Nem juthat helyes értékeléshez a történész, ha nem abból indul ki, hogy aki a teljes revíziót tartotta a magyar állam elsődleges céljának, nemcsak ostoba, de kártékony is volt.

Ez nem jelenti azt, hogy a magyar államnak ne lett volna feladata a Trianonban elszenvedett igazságtalanság, sérelem orvoslása, az önrendelkezés alapján történő határmódosítás, és a határon túli magyarságérdekeinek védelme. Máig nem mondjuk meg, hogy ennél többet Hitler sem fogadott el.

Az irreális revizionizmus azonban jól jött a két háború között uralkodó fél-feudális rendszer kizsákmányolásának, hanem az ország megcsonkításának a következménye.

A két háború közti országot az jellemezte, hogy társadalmi még az utódállamokénál is elmaradottabb maradt.

- Csehország nemcsak gazdagabb, de sokkal modernebb társadalom is volt. Szlovákia tehát jól járt Trianonnal.

- A Romániához és Jugoszláviához csatolt térség ugyan nálunk is szegényebb maradt, de kevésbé élt feudális módon.

Elég volna leírni, hogy a feudális nagybirtokrendszer csak nálunk élhetett tovább.

Erről a két Horthyt értékelő írás nagyon hamisan számol be. A zsidókérdésben Horthyt, és politikus társait, nem marasztalja el.

Tőkiczkitől idézek.

„A politikailag lojális magyar zsidóságot is „jogállamilag” kezelte, - amíg lehetett.” Ez az állítás legfeljebb a magyar zsidóság egyetlen, dúsgazdag, nagybirtokot is tartó, vadászó, bridzselő tízezredére igaz. De már Szegeden, 1919-ben is az volt, hiszen első kormányának egyik legsürgősebb feladata volt a magyar zsidóságnak a felsőoktatásban való részesedésének korlátozása. Ekkor Horthy volt a friss kormányzó, Teleki az első miniszterelnök és Klébelsberg a törvényt előterjesztő belügyminiszter. Ezt a kontinensükön is első zsidótörvényt máig azzal mentik, hogy a korlátozás csak a zsidóságnak a lakosságon belüli arányára vonatkozott. Arra ezek az urak nem is gondoltak, hogy a felsőoktatásban a lakosság tizedét sem jelentő arisztokrácia és úri középosztály gyerekei a diákok kétharmadát jelentették, a lakosság nyolcvan százalékát jelentő parasztok és munkások gyermekei pedig egyetlen százalékot sem értek el.

„Ez a realitásokkal számoló elemzésekben életképtelen ország egy évtized alatt stabilizálódott, különféle terülteken hatalmas eredményeket ért el úgy, hogy sok százezer polgára nem európai körülmények között élt!”

Tőkéczki szerencsés, hogy ő nem élte meg e sikeres évtizedet, ezért képzelheti el, hogy csak százezrek éltek nem európai módon. A tények ellentétesek voltak. Csak százezrek életét lehetett európainak tekinteni, a sokmillióét pedig nem annak. Jó volna néhány adatot ismernie, hogy tisztábban lásson.

- A 18 éven felüli lakosságnak hány százalékának volt választási joga, külön a tikos, és a nyílt szavazáson.

- A munkaképes korosztályból hány százaléknak volt állása, illetve a megélhetését biztosító 5 holdnál nagyobb földje.

- Az öregek hány százalékának volt nyugdíja.

- Csak az uradalmi cselédek száma volt több százezer.

„Horthy végtelenül becsületes, régimódi, magyar úriember volt.” A „végtelenül” helyett, jobb lett volna „relatíve” jelzőt használni.

„… kiszámíthatóan mindig népe érdekeit tartotta szem előtt.” Ezt én egyetlen magyar politikusra sem mondanám el, nehogy Horthyról. Horthy még azt sem tudta kiszámítani, hogy meddig tart a Szovjetunió legyőzése, és hogy azt nem lehet huszárokkal, lovas tüzérséggel, kerékpáros alakulatokkal, nyári felszerelésben, gyorsan befejezni.

„… hanem Európát egy igen tehetséges, de műveletlen, alulról jött „demokrata” festő irányította.” Ilyen szöveg az, ami után káromkodok, vagy fütyörészek. Azt hiszem Hitlert igen tehetségesnek Tőkéczkin kívül, csak nagyszámú a fasiszta híve hitte. Zseniális demagógokat nem szokták igen tehetségesnek titulálni. Az demagógban nagy, de festőben csak törpe. Hitler a károkozásban volt nagy. Egy okos, civilizált, jobbra érdemes népet tudott ostobaságokra megnyerni. Ezt a képességet nem nevezném tehetségnek. Én a tehetséget, mint a jóra való hajlamot definiálnám, és akkor Hitlerre nem vonatkozhat.

Azon nem vitatkozom, hogy valakiknek az antikommunizmus érdem volt. Én a két háború közti rendszerben a kommunistaságot nagyon pozitív magatartásnak értékeltem. Sokkal inkább, mint a feudális nagybirtokrendszert. Számomra a Kádár-rendszer termelőszövetkezetei sokkal értékesebbek voltak, mint a grófok és püspökök uradalmai, de még akár a rendszerváltás után kialakított törpebirtokos paraszti mezőgazdaság is.

A jövő be fogja látni, hogy a hazafias revizionizmus csak a felső százezrek érdekét szolgálta. A kommunisták pedig csak számukra volta kártékonyak, a millióknak a legtöbbet hozták. Nem is azért, mert tökéletesen helyes úton jártak, hanem csak azért, mert a magyar értelmiség nagy többsége a nép helyett a hazát akarta boldogítani. Ez pedig zsákutca.

Kopátsy Sándor                    EH               2009-12-19

 

 

Közép-Európa elmúlt százötven évének történelme értelmetlen, ha nem vesszük figyelembe ez idő alatt történt etnikai változásokat.

Az etnikumok akkor váltak az államok történetének fontos elemeivé, amikor a vasúthálózat kiépülése után megszűnt az etnikumok zártsága, amikor a társadalmi munkamegosztás, a lakosság vertikális mobilitása felgyorsult, a társadalmi munkamegosztásban legyőzték a távolságokat, amikor megindulhatott az etnikai hovatartozástól független polgárosodás.

A magyar történelemben korábban az etnikumok a maguk zárt világában éltek. Történelemoktatásunk nem tudatosítja, hogy a szászok a saját etnikai közösségeikbe zárkózottan éltek. Azok elzártak voltak még a magyar uralkodó osztály tagjai számára is. Etnikai keveredés nagyon ritkán történt. A magyar zsidóság is zárt gettókban élt. Nemcsak a hatóság kényszeríttette erre őket, de maguk sem kívántak keveredni.

A többi jelentős kisebbség, a szlovákok, a rutének, a románok, a szerbek és a horvátok pedig azért maradtak viszonylag bezártak, mert még nem polgárosodtak. Azt sem tudatosítjuk, hogy a falu maga is zárt etnikumként élt. A házasságok nagy többsége a falubeliek között, legfeljebb a szomszéd falúból történt. A kétnemzetiségű, és a kétvallású falvakon belül ezek önmaguk is zárt világot jelentettek.

Ezért az etnikai tarkaság alig érintette a közvéleményt.

A vasút és az ipar kiépülése azonban döntő változást hozott. Az emberek és az áruk mozgásának távolsága megsokszorozódott. Erre a változásra a leggyorsabban és legdinamikusabban a kerekedő népünk, a zsidóság reagált. Történelmi szerepet töltöttek be azzal, hogy a vasúthálózatra építve, megszervezték a távolsági agrárkereskedelmet, abba bevonták azokat a termékeket is, amelyek kereskedelmi forgalma korábban jelentéktelen volt. A tej, a tojás, a toll felvásárlása jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a paraszti mezőgazdaságban megerősödjön a pénzgazdálkodás. Egyik szívemhez nőt felismerésem, hogy ezek a termékek jelentették a falusi asszonyok gazdasági szerepének, ezen keresztül, a családon belüli rangjuknak a növekedését.

A történészek még arra sem figyelmeztetnek, hogy a mezőgazdasági munkások nagyobb távolságra való vándorlását is csak a vasút tette lehetővé. A szlovák, román uradalmi idénymunkások vasúton érkeztek a több száz kilométere lévő pusztákra.

Nincsenek adataim arra, hogy a magyar úri középosztály tagjai évente hány kilométert utaztak a vasút előtt, és utána. Pedig a tudatbővülés szempontjából ez nagyon fontos adat lenne. Jellemző, hogy ennek jelentőségét két költőóriásunk ismerte fel igazán. Petőfi, amikor meglátta a Vácról Pestre száguldó vonatot, és Ady, amikor azt látta, hogy a francia polgárok gépkocsijukkal elkerülhetik a vasutak csak az állomásokat összekötő hálózatához való kötöttséget.

A kiegyezés idejére vált a magyar közvélemény számára erős élménnyé, hogy az országunk nemcsak a mi országuk, hanem számos más etnikumé is. Ezt az élményt azonban nemcsak az uraink, de a nép sem akarta tudomásul venni. Döntően azért, mert uraink önzésük okán elhallgatták, hogy ezt a tényt tudomásul kell venni.

A kiegyezés és az első világháború közti történelmet, többek között, azért nem értjük meg, mert nem tanítottuk, hogy melyik etnikumnak, mi az értéke, és a joga.

Ami az értéküket illeti. A két germán etnikum, a szász és a sváb a magyarságnál is értékesebb volt abban a tekintetben, hogy az ő életvitelük azt mutatta, hogyan kellene élnünk, viselkednünk, hogy nyugatosabbak legyünk. Ebben a sok évszázad óta itt élő szászok polgárok voltak. Hazánkban a szász városok voltak nyugat-európai értelemben városok. A bánáti és a dunántúli svábok pedig a paraszti életforma fejlődésében mutatták a magyar parasztság számra a példát. Tőlük tanulhatta volna a magyar parasztság az övénél jóval puritánabb életvitelt, a gyermekei jobb iskoláztatását. Sajnos, még a kíváncsi sem jut hozzá, hogy Petőfi korában milyen volt a szászok és a svábok írás, olvasás ismerete a magyar parasztságéhoz viszonyítva.

Ma Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország és Románia ma jelentsen gazdagabb, ha megőrizte volna germán kisebbségeit. Ezt még egyik ország sem merte bevallani.

Az ipari forradalom behatolása, mindenek előtt a vasúthálózat kiépítése először hozta hazánkat, illetve Közép-Európa nem tengerparti térségeit hatékony szállítási távolságra a nyugati piacokhoz. Ennek a lehetőségnek a hasznosításában a mozgatóerő a térség zsidó polgársága volt. Ez egyetlen közép-európai ország számára sem volt jelentősebb fejlemény, mint a gabonatermelésre kedvező adottságú Magyarországnak. A térség gabonatermő országai, Ukrajna, Románia a búzáját a tengeren olcsóbban tudta nyugatra vinni. Számunkra csak a vízi szállításnál jóval drágább vasút jelentett lehetőséget. Ezt sem tanítják történészeink, hogy mégis a vasút adott először racionális lehetőséget arra, hogy a magyar gabona, még inkább az annál drágább mezőgazdasági termék, Nyugatra kerülhessen.

Tanítani kellene azt is, hogy a kiegyezést követő gazdasági fellendülés azért lehetett sikeres, mert a nyugati agrárexport lehetőségét a magyar zsidóság gyorsan és jól hasznosította. Hol lettünk volna, ha ez a feladat a magyar nagybirtokosokra vár?

Az iparosításban is a zsidóságé volt a vezető szerep. Azt az uraink rendszeresen hangsúlyozták, hogy a tőkés vállalkozásokban milyen nagy volt a zsidóság súlya. Ezt azonban soha, senki nem tette hozzá, hogy zsidók nélkül hol tartottunk volna. Ami a 20. század elejére a szidóságé volt, létre sem jön nélkülük. Ami a tőkés szektorban volt, arra csak azért lehettünk büszkék, mert a zsidóság létrehozta.

Azt sem nagyon publikáljuk, hogy a zsidóság mennyire élenjárt az iskolázottságban. Pedig ezt a magyar arisztokrácia és úri középosztály, akiknek az iskolázottsága ugyancsak magas volt, jól tudta már 1919-ben, Szegeden. Ezt bizonyítja, hogy még a kor két legszínvonalasabb politikusának, Telekinek és Klébelsbergnek sem volt sürgősebb dolga, mint a zsidóság felső iskolázottságát törvénnyel korlátozni.

A vasút századának hisztérikus antiszemitizmusát, és az úri középosztály németellenességét a féltékenység diktálta. Ebben sikerült az államalkotó etnikum többségét is megnyerni.

De az csak a mérlegnek az a tétele, ami az értékek elvesztése jelentett. Az etnikai összetételnek van egy másik negatív oldala is. Az olyan etnikum, ami visszahúz. Közpép-Európában ilyen etnikum a cigányság. Ráadásul, a rendszerváltás óta az érintett országok, Lengyelország, Szlovákia, Magyarország és Románia, a balkáni országokhoz és Ukrajnához hasonlóan, megtettek mindent annak érdekében, hogy ez az etnikum hatása még negatívabb legyen. A neoliberális foglalkoztatáspolitika ezt a nagyon gyorsan szaporodó etnikumot szinte teljesen kizárta a társadalmi munkamegosztásból, ami azzal járt, hogy a társadalmon belüli viszonylagos lemaradásuk gyorsan fokozódjon.

Ezt jól mutatja a tény, hogy a cigányság munkátlan életre kényszerítése, húsz év után, Magyarországon a háború óta példátlan társadalmi feszültséget szüljön.

A közép-európai, volt csatlós országok etnikai értékének leromlása azzal járt, hogy ma a teljesítményük mintegy harmadával kisebb, mint lenne akkor, ha az etnikai összetételük nem változik. Meggyőződésem szerint, az etnikai összetétel romlása által okozott veszteség nagyobb, mint e népek ezer éves történetének századi közül bármelyeké. Nemcsak számarányában, de minőségében még sokkal inkább. Ezt még száz év múlva is szenvedni fogjuk.

Számunkra, magyarok számára különösen fontos volna annak tudatosítása, ami a Trianon óta a Romániához került Erélyt érte. Az elmúlt nyolcvan év alatt, Erdély etnikai összetétele, talán világviszonylatban is példátlanul, megromlott. Trianon előtt ezen a területnek a lakosság kétötödét tette ki az átlagnál fejlettebb, iskolázottabb, a Kárpát-medence polgárosultabb harmadához tartozó szászok, svábok, zsidók és nem székely magyarság. Jelenleg ezek az etnikumok részaránya nem éri el a társég lakosságának tíz százalékát. Ráadásul, a megmaradtak szervezettsége is szinte eltűnt, illetve szétesett.

Mindezt annak okán fejtettem ki, hogy az etnikumok létszámának, társadalmi és gazdasági értékének alakulását nem mérjük, nem követjük nyomon. A neoliberális politikai erők még azt is szentségtörésnek tartják, hogy ez irányú mérések történjenek. Az etnikai hovatartozást olyan személyiségi jognak tekintjük, amit demokráciában nem illik megkérdezni.

Én pedig százával találom azokat az adatokat, miben az etnikai hovatartozást a társadalmi teljesítmények alapján is mérik.

Csak két példát mondok.

- Az egyik negyedszázados. Az Egyesült Államokban jártam, amikor éppen lezártak egy felmérést arról, hogy a bevándorlók etnikai összetétele és a teljesítménye között mi az összefüggés. A vizsgálatot, a korábbi bevándorlók esetében, a nagyszülők etnikai összetétele alapján végzeték. Akinek a nagyszülei négy etnikumhoz tartoztak, négy etnikumnak volt negyednyi tagja. Ránk, magyarokra vonatkozóan, még azt is kiderítette ez a felmérés, hogy a második világháború utáni magyarok teljesítménye átlagos, az 1956-os menekülteké pedig kiváló. Az élen az európai zsidók és a kínaiak voltak.

- A másik élményem mai. A The Economist legutóbbi számában, az Angliában élő néhány etnikum esetében mutatják meg a gyermekszegénység arányát, fiukra és lányokra bontva, az angolokhoz viszonyítva.

Húsz éve hiába várom, hogy nálunk mutassák ki, mekkora a magyar cigányság foglalkoztatása, munkanélkülisége, a rendszerváltás óta született gyermekei iskolázottsága.

A magyar cigányságot a neoliberális közgazdászok zárták ki a társadalmi munkamegosztásból, a munkanélküliség által elrontott állapotokról is ők nem engednek felmérést készíteni. Hisztérikusan tiltakoznak a tisztánlátás feltételének megteremtése ellen. Nem ismerik fel, hogy a szélsőjobb megerősödését semmi sem szolgálja jobban, mint a cigánykérdés elhomályosítása.

Kopátsy Sándor                  EH                  2009-12-17

 

 

A magyar politika és közvélemény is csak azt figyeli, hogyan szerepelünk az Európai Unión belül, és szomszédjainkhoz képest. E z fontos, de sokkal fontosabb számunkra, hogyan alakul Európa nyugati felének a viszonylagos helyzete. Természetesen az is fontos, hogyan alakul a helyzetünk az EU 27 országának átlagához képest, de nem kevésbé fontos lesz számunka, hogyan alakul a közösség sorsa Észak-Amerikához, és a Távol-Kelethez képest.

Az egyénnek nem elég, hogy javítani tudjon az országában elfoglalt jövedelmi helyzetén, arra is szüksége van, hogy az ország relatív helyzete is javuljon. De hiába javul az ország relatív helyzete, ha az EU egyre jobban lemarad. De Európa nyugati felének sorsa végső soron mégis attól függ, hogyan fejlődik a világgazdaság. Ez a világgazdaság fokozódó integrálódásának a következménye.

Ez az igazság fogalmazódott meg nagyjaink elvárásaiban, hogy ne csak a saját sorsunkkal törődjünk, hanem a hazáéval is. Aztán kiderült, hogy a haza sorsa egyre inkább attól függ, mi lesz Európával, tehát nem elég hazafinak lenni, európaiságunk is követelmény. De ma már az sem vitatható, hogy a világgazdaság fejlődése, vagy kudarca a mi sikerünk, illetve kudarcunk is.

Az alábbiakban azt bizonygatom, hogy Európa nyugati fele, az élvonalon belül, de lemarad. 1900 és 2060 között Európa részesedése a világ népességén belül 25-ről, 6 százalékra csökken. Európa nemcsak területileg, de népességét tekintve is, kiskontinens lesz.

A kulturális és gazdasági jelentősége azonban nem csökkent ilyen arányban. Ennek ellenére e tekintetben sem rózsás a helyzet. A világgazdaság, még okkal inkább a tudományok, az emberiség szellemi vagyon három óriási agglomerációra, Európa nyugti felére, Észak-Amerikára és a Távol-Keletre centralizálódik tovább. Európa nyugati fele, 1900-ban, e tekintetben még a kétharmad felett rendelkezett, de 2060-ban ötödénél többre nem számíthat. Kontinensünk ebben a tekintetben is elveszi korábbi súlyának kétharmadát.

Európa nyugati felének a katonai, gazdasági és tudományos súlya 1500 és 1900 között példátlan mértékben növekedett a világ egészén belül. 1900 óta azonban gyorsan veszíti megszerzett jelentőségét. Semmi reális esélye nincs annak, hogy a súlyvesztésünk megáll. Márpedig az, hogy mi, magyarok hogyan fogunk élni 50, 100 év múlva, nem annyira rajtunk, mint kontinensünk teljesítményén múlik.

- A Golf-áram páratlan éghajlati lehetőséget kínált a természetes csapadékra épülő földművelés számára. A nyugat-európai feudális társadalom volt az első olyan kultúra, amiben mind a növénytermelés, mind az állattartás párhuzamosan megvalósulhatott. Minden más kultúra vagy döntően növénytermelő, vagy döntően állattartó volt. Különösen azok voltak a család, a település szintjén. A hármas vetésforgós nyugat-európai földművelés volt az első olyan termelési mód, amiben szinte minden falu önellátó lehetett, hiszen maga termelte meg a szükséges növényeket, tartotta a szükséges állatokat, és elégítette ki ipari igényeit.

- A Golf-áramnak köszönheti Nyugat-Európa az óceánok meghódítását. A kontinens felé hozó szelek adtak bátorságot a parti övezettől való eltávolodáshoz. Nehéz volt elmenni, de könnyű és biztos volt a hazatérés. Márpedig Európa nyugati felének katonai, gazdasági világuralma az óceánok feletti uralomra épült.

- Európa nyugati felének páratlan földrajzi tagoltságára épült páratlan politikai tagoltsága is. Ebből a földrajzi tagoltságból fakadt a politikai tagoltság. A politikai tagoltságból fakadt a régiók közötti állandó versengés. A versengésből születtek a technikai találmányok és azok gyakorlati hasznosítása. Európa nyugati felének gyors meggazdagodását a gyarmatok feletti hatalomnak, azt pedig az óceánok felett uralkodó hajózásnak, és a lőfegyvereknek köszönhettük. A lőfegyverek gyakorlati alkalmazását pedig az egymás közti, rendszeres háborúk során fejlesztettük ki.

A 20. században aztán elindult Észak-Amerika gyors felemelkedése. A nyugat-európai puritánok által betelepített, kiépített Észak-Amerika vált a jobb kulturális és gazdaságföldrajzi adottsággá.

Észak-Amerika és Európa nyugati fele közti gazdaságföldrajzi különbséget ugyan senki nem tagadhatja, mégsem hangsúlyozzuk ennek a fejlődére gyakorolt hatását. Még sokkal inkább elhallgatjuk a kulturális, a viselkedési módban jelentkező különbséget.

A szinte példátlanul tagolt Nyugat-Európával szemben Észak-Amerika nagyon kevéssé tagolt. Európában minden közel van, Észak-Amerikában minden messze. A technika azonban időközben úgy legyőzte a távolságokat, hogy ma azok alig jelentnek integrációs akadályt.

Még kevesebb szó esik arról, hogy Észak-Amerika szinte egynyelvű, államokra nem tagolt térség, ahol nincsen az emberek térbeni mozgásának nyelvi és politikai akadálya.

Végül a túlnépesedett Nyugat-Európával szemben Észak-Amerika alulnépesedett, tízszeres nagyságú térség.

A Távol-Kelet mind méretében, mind népességét tekintve sokkal nagyobb, homogénebb, nyelvileg sem annyira tagolt térég, mint Európa nyugati fele. A homogenitása elsősorban kulturális. A lakosság viselkedési módja, takarékosság, szorgalom munkaszeretet, fegyelem, tanulási igény, stb. pedig egyre nagyobb fölényt fog eredményezni Európával szemben.

Európának csak a nyugati fele alkalmas arra, hogy a világ élvonalában maradjon. Ez előző két térséggel szemben mégis, szinte minden tekintetben, hátrányban van.

A legnagyobb hátrányt a politikai, nyelvi tagoltsága fogja jelenteni. Az Európai Unió ugyan a múlthoz képest óriási előrelépést jelent, de még ez sem számolja fel a tagoltságából fakadó hátrányát.

Az Európai Unió ugyan létrehozta az áruk szabad mozgását, javított, de messze nem eleget, az államok közti tőkemozgás tekintetében, de szinte semmit a munkaerő horizontális, államok közti mozgása terén. Ez önmagában amekkora hátrány, amit semmi más módszer nem lesz képes ellensúlyozni. Az Európai Unió országai közti munkaerőmozgás a kívánatosnak a tört részét sem éri el. Ennek kulturális és nyelvi akadályai is vannak.

Ami a nyelvet illeti. Ha az Európai Un ión belül az angol nyelvtudás elérni az észak-amerikait, Európa nyugati fele ötven év múlva legalább másfélszer előbb tartana, mint a jelenlegi nyelvi Bábelben. Az Európai Unió kevésbé fejlett államainak a relatív fejlődése megkétszereződne, ha angol lenne a nyelve. Ezzel szemben a nyelvi tagoltságból fakadó hátrány felismerésétől, megfogalmazásától, nem szólva annak leküzdésétől, távol áll az EU.

Köztudott, mégis passzívan nézzük, hogy az EU országaiban kevesebbet dolgoznak, alacsonyabb a munkára fogottság, kevesebb a ténylegesen ledolgozott órák száma, mint Észak-Amerikában, és e tekintetben még sokkal nagyobb a lemaradásunk a Távol-Kelettel szemben.

A kétségbeesésre elég okot adna, ha azt tételeznénk fel.

- Hol tartana az Egyesült Államok, ha az államai olyan görcsösen ragaszkodnánk szuverenitásukhoz, mint az EU tagországai?

- Hol tartanai Kína, ha az EU tagországoknál népesebb körzetei ragaszkodhatnának területi függetlenségükhöz?

Európa nyugati felét az vigasztalhatja, hogy csak a fenti két vetélytársával van hátrányban, a világ népességének kétharmada pedig vele sem versenyképes.

Magyarország pedig csak abban vigasztalódhat, hogy ugyan nem képes a nyugatabbra élőkhöz felzárkózni, de lemaradva is javul a helyzete a világ egészével szemben. Némi vigaszt jelent majd azoknak, akik az eredményt nem a maguk képességéhez, hanem másokhoz viszonyítva mérik, hogy tőlünk keletre, az ortodox keresztény kultúrához tartozók, még nálunk is jobban le fognak maradni az élvonaltól.

Kopátsy Sándor                EP                   2009-12-18

 

 

Az emberi történelem talán legfontosabb eseménye az volt, hogy a kínai vezetők tankokkal verték le a politikai reformokat követelők tűntetőket. Ennek ellenére ezt a tettet máig bűnként emlegetik a nyugati demokraták.

Elég volna feltenni a kérdést?

Mi következett volna a tűntetők által követelt politikai reformok bevezetése után?

Egyrészt polgárháború. Ezerszer annyi áldozattal. Kínában az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, húsz éve még harmada volt a magyarnak. Aki azt hiszi, hogy a szegénység azon a fokán fenn lehet demokratikus eszközökkel tartani az akkor már 1.100 millió lakosú, kontinensnyi lakosú országban a demokráciát, akkor mutasson erre, akárcsak egy kis országban is, konkrét példát.

Másrészt Kínában szó sem lehetett volna az elmúlt negyven év példátlan fejlődéséről, ha a demokrata diákok győznek, és demokrata politikai hatalom hozza a törvényeket. Pár héten belül eltörlik a kemény családtervezési törvényt, és visszaáll az országban a korábbi 2-3 százalékos népességnövekedés. Ez mára, húsz év után 400-500 millióval nagyobb lakosságot jelentett volna. Ez önmagában áthúzta volna az életszínvonal emelkedés lehetőégét. Ezt mindennél jobban bizonyította a „demokratikus” India példája, ahol, éppen a demokráciájuk okán, nem sikerült megállítani a népesség gyors gyarapodását, és ennek következtében húsz éve stagnál az egy lakosra jutó jövedelem és csökken az egy lakosra jutó vagyon. Elég lenne a kínai és az indiai adatokat. Hogyan alakult a két országban az egy laksora jutó jövedelem, a várható életkor. Megdöbbentők a különbségek, annak ellenére Indiában is nagyon gyorsan nőtt az ország nemzeti jövedelme.

Az emberiség érdekének nagy szolgálatot tett a kínai vezetés azzal, hogy felismerte a kínai nép alapvető érdeke a népszaporulat a gyors népesség növekedésének leállítása. Aki nem érti meg, hogy Kína példátlan felemelkedésére nem kerülhetett volna sor, ha politikai tekintetben az indiai utat járja, azzal nem lehet érdemben vitatkozni. Ahogy nem értették meg az 1717-es forradalom után Lenin stratégiáját, ami szerint előbb kell az orosz gazdaságot felemelni, csak aztán lehet a politikai diktatúrát leépíteni, nem értik meg a kínai kommunistákat sem. A párhuzam azonban abban sántít, hogy az orosz, általában a kelet-európai népek viselkedési kultúrája eleve alkalmatlan a gazdasági csodára, a kínaiak pedig talán minden más népnél jobban megfelelnek ennek a feladatnak.

Aki csak arra gondol, hogyan vizsgázott a kínai diaszpóra az elmúlt századokban Délkelet-Ázsiában, hogyan építette fel Hong

Kong-ban és Szingapúrban Kelet-Ázsia két, világkereskedelmi központ szerepét betöltő városállamát, megérti, hogy amire alkalmasak a kínaiak, arra, a nyugati zsidóságon kívül a világ egyetlen más népe sem alkalmas.

Az utóbbi ötven évben, a világgazdaságban elért sikerekre azért nem talál magyarázatot sem a politikatudomány, sem a közgazdaságtan, mert nem veszi tudomásul, hogy a társadalmi és gazdasági siker elsődleges feltétele a lakosság viselkedési magatartása. Ahol az emberek olyanok, mint a Nyugaton élő zsidók, illetve a távol-keleti konfuciánus népek, ott könnyű gazdasági csodát elérni, ahol meg nem, ott lehetetlen.

 

Kopátsy Sándor                  EE                  2009-12-16

 

 

Ezen a címen számos társadalmi feladat esetében bizonyítom, hogy amit nem teszünk meg, de kellene, több kárt okoz, mint az, ha amit megteszünk, annak nem jó a hatékonysága.

Az osztálytársadalmak és a jelenkori társadalom között abban is minőségi különbség van, hogy azokban a társadalmi érdek az adott kapacitásának minél jobb kihasználását kívánta meg. A modern társadalom csak akkor lehet versenyképes, ha a kapacitásának növelésére koncentrál. Ennek a kulcsa pedig a következő generáció minőségének, szellemi vagyonának maximalizálása.

Ez jutott eszembe, amikor a fejlett államok egészségügyi ellátásáról készült elemzést olvastam.

Abból az derült ki, hogy az Egyesült Államok egészségügyi ellátása nemcsak abszolút, de a jövedelméhez viszonyítva is a legdrágább. Ezt közel harminc éve felismertem, és örömmel fogadtam, amikor a magyar lakosság túlnyomó többsége elutasította az SZDSZ és Gyurcsány hisztérikusan erőltetett egészségügyi reformját.

Az újabb adatokból csak igazolódott, hogy minél piacosabb az egészségügyi ellátás, annál drágább.

Arra azonban csak most döbbentem rá, hogy a piacosított egészségügyi ellátás nemcsak azért drága, mert sokba kerül, hanem még inkább azért, mert kihagyja a lakosság 15 százalékát. Ezt a hiányosságot szociális okokból bírálják a közgazdászok, de arra még utalást sem találtam, hogy mibe kerül az Egyesült Államoknak, hogy harmincmillió lakósa ellátatlan.

A piacosított egészségügyi ellátás nemcsak drága, de rossz hatékonyságú is. Japán egy lakósra vetítve, harmad annyit költ egészségügyre, mégis minden erre vonatkozó mutatója lényegesen jobb. Ez ugyan jórészt abból is következik, hogy az egészségügyi állapot elsősorban a lakosság viselkedésétől függ. Ha az emberek egészségesen élnek, harmad pénzből is egészségesebbek maradnak.

Ma már világosabban látom, hogy a piacosított egészségügy nemcsak drágább, de nem is lehet hatékony, mivel széles rétegről nem gondoskodik. Ahol a lakosság hatodának az egészségügyi ellátása nem biztosított, ott ebből sokkal több kár származik, mint előny abból, hogy az öthatod jobban van ellátva. Ez nagyobb egészségügyi kárt okoz, mint a piacosítással járó többletköltség.

Ha az Egyesült Államok csak anny8t költene egészségügyre, mint Anglia, ahol jobbak az egészségügyi mutatók, és szinte senki sincs biztosítás nélkül, akkor évente több mint 1.000 milliárd dollárt takaríthatna meg. Ebben az esetben egészen más ország volna az Egyesült Államok a világgazdaságban, mindenek előtt a pénzügyi világban. De ez csak a pénzügyi vesztesség. Ennél is sokkal nagyobb kárt okoz a tény, hogy a lakosság hatoda ki van zárva az egészségügyi ellátásából, hogy ez a nagyon széles réteg nem tarthat lépést a lakosság másik öthatodával.

Ezt meg tudom becsülni azon, hogy mibe kerül nekünk, hogy a lakosság mintegy tizenkettede, húsz éve ki van zárva, nem az egészségbiztosításból, de a társadalmi munkamegosztásból.

Talán még jobb támpont, ha a skandináv jóléti államokkal állítom szembe az Egyesült Államok egészségbiztosítását. Svédország a nemzeti jövedelmek 6 százalékával kevesebből oldja meg ezt a feladatot, mégis minden mutatója sokkal jobb.

Ennyi is lég annak igazolására, hogy vannak olyan társadalmi feladatok, amit nem szabad a piacra bízni. Ilyen az egészségügy is. Nemcsak sokkal drágább, de sokkal rosszabb hatékonyságú is.

 

 

A neoliberális közgazdászok egyik vesszőparipája, hogy az állam közigazgatási szerepe negatív, és nagyon drága. A számukra mindennél fontosabb pénzügyi egyensúly javítása érdekében a közigazgatáson akarnak takarékoskodni.

Talán semmi sem igazolja jobban a minőség jelentőségét, mint a közigazgatás.

Nagyon nehéz a közigazgatás költségeit az államok között összevetni, az adatok mégis egyértelműen igazolnak két tendenciát.

- Egyrészt az állam közigazgatási szerepe annál fontosabb, minél fejlettebb a társadalom. Minél bonyolultabb a társadalmi munkamegosztás, annál nagyobb szerepe van az államnak abban, hogy ennek a működési szabályozása megfelelő, és ellenőrzött legyen.

- Másrészt minél fejlettebb a társadalom, az állami elvonások annál nagyobb hányadát kell nem közigazgatási feladatokra, nyugdíj, oktatás, egészségügy, fordítani.

A közigazgatás költségénél sokkal fontosabb annak minősége. Tized annyi társadalmi terhet jelent a közigazgatás kívánatosnál akár harmadával nagyobb költsége, mint annak rossz hatásfoka. Ha egy országban korrupt, lassan működő a közigazgatás, sokkal többe kerül, mint a jó még egyszer akkora költséggel.

Csak két szempontot említek.

1. A lakosság közhangulata, véleményére kevés tényező van nagyobb hatással, mint a megbízhatatlan, lassú, és korrupt közigazgatás. Márpedig a gazdaság teljesítőképessége alapvetően függ a lakosság közérzetétől, a hatóságokkal szembeni bizalmától.

2. A nemzetközi tőkeáramlást alakító tényezők között az egyik legfontosabb, a jól működő, nem korrupt közigazgatás. Az országok közt mozgó tőke nagy többség vagy olyan országokból jöhet, ahol a közigazgatás megbízható, de ami korrupt közigazgatásból menekül, az is a megbízhatót keresi.

Nálam kevés embernek van rosszabb véleménye a két háború közti magyar viszonyokról, de azt elismerem, hogy azt felismerték, hogy a közigazgatásban dolgozókat jól kell megfizetni. Nem véletlen, hogy aki abban a rendszerben jól, és biztonságban kart élni, az igyekezett a közigazgatásban elhelyezkedni. A kisember rendőr, csendőr akart lenni. Az urak pedig a közigazgatás felső pozícióiba igyekeztek. A rendszert szívesen felrobbantottam volna, de korrupcióval nem találkoztam korrupt rendőrrel, főispánnal. Ezzel szemben jelenleg ott tartunk, hogy a közigazgatásban azok találják meg a számításukat, akik élvezetik az alacsony fizetést, korrupcióval egészíthetik ki. Nálunk alacsonyabb szintre csak a pártapparátusok szolgáit rangsorolja a közvélemény alacsonyabbra.

Ha valami nagyon drága ennek az országnak, akkor a másfélmillió munkanélküliség után az állam, a pártok és a közigazgatás munkájának szakmai és erkölcsi színvonala. Nem az a baj, hogy ezek drágán működnek, hanem az, hogy nagyon alacsony szakmai és erkölcsi színvonalon.

 

A modern társadalom meg nem értését talán elsősorban az okozza, hogy nem fogják fel a munkátlanság, a társadalomban be nem vontság károkozó hatását. Az osztálytársadalmak ötezer éve mindig több és jobb munkaerővel rendelkezett a társadalom, mint amennyit hasznosítani tudott. Ebből fakadóan a társadalom jelentős hányada teher volt, ha nem vonták be a társadalmi munkamegosztásba, abból nem fakadt társadalmi kár.

A jelenkori fejlett társadalom abban is különbözik az elődeitől, hogy leállt a természetes népszaporulat, nem kell védekeznie a munkaerő bővülésével szemben, de a minőségi munkaerővel szembeni igény kielégíthetetlen. A munkaerő egésze, nemcsak a megfelelő minőségű, társadalomi értékké válik, mint a következő generációt jelentő új nemzedék szüleje.

A következő nemzedék potenciális értéke elsősorban a vele született képességeken múlik. Ez pedig genetikai szerencse. A tehetség nagy mértéken a szülők tehetségétől független. A leszakadt, a munkaerőpiac a normatív áron nem igényelt szülőknek közel akkora valószínűséggel van tehetséges gyermekük, mint a tehetségeseknek. A társadalom kielégíthetetlen tehetségigénye azt követeli meg, hogy minél szélesebb legyen az a réteg, amiből meríteni lehet.

A társadalom számára minden szülőpár érték, amit nem szabad mellőzni. Márpedig a társadalmi munkamegosztásból kirekesztett szülők csak nagyon alacsony hatásfokkal tudják a gyermekeiket képességüknek megfelelő nevelésen részesíteni. A munkátlanságra ítélt munkaképesek nem lehetnek gyermeknevelő szülők. Még lehetnek tehetséges gyermekeik, de azok tehetsége csak nagyon alacsony hatékonysággal hasznosítható.

Egyáltalán nem feltárt a munkaképesek munkátlanságának hatása. Nem csak a közvetlenül érintettekre, a családra, hanem a társadalom egészére is. Ahol magas a munkátlanságra ítélt munkaképesek aránya erkölcsi romlás és társadalmi feszültség jelentkezik.

Ez egyértelműen kiderül abból, hogy ahol alacsony a munkára fogottság, ott rossz az erkölcs, nagy a társadalmi feszültség.

Ez ugyan általános jelenség, de a magyar rendszerváltás után kialakult helyzet ennek klasszikus példája.

A jelenlegi politikai és erkölcsi állapot egyenes következménye annak, hogy másfélmillióval kevesebben dolgoznak, mint a rendszerváltás előtt.

Talán semmiben sem olyan nyilvánvaló, hogy annak hatékonysága elsősorban attól függ, hogy kiket, mire képzünk. Ha az oktatási rendszer nem szelektálja a képességet, és nem ennek megfelelően képez, lehet akármilyen olcsó, nem lehet hatékony. Ezzel szemben lehet az oktatási rendszer nagyon drága, de hatékony, ha mindenkit a képességnek megfelelő szinten, és irányban képez.

Az adott tanulóállományban nem lehet nagyobb kárt tenni annál, ha nem megfelelő képességű pedagógusokra, oktatókra bízzák. Márpedig a pedagógusok jelenlegi anyagi és erkölcsi megbecsülése mellett nem lehet arra számítani, hogy az oktatók képessége az oktatottak fölött legyen. Elég volna megnézni, hogy a tanítók, tanárok, professzorok mennyire nem a legkiválóbbakból kerülnek ki, sőt.

A neoliberális közgazdászok akkor leplezik le magukat a legjobban, amikor a túlképzésről prédikálnak. Az egyik szaktekintélyük azt tartja, hogy a diplomásokban túlképzés van, nem lesz ennyire szükség. Most ő az egyik kis párt miniszterelnök jelöltje. Ő sem tudja, hogy a legnagyobb kárt az okozza, ha csak annyi diplomásunk van, amennyire szükség lesz. Akkor az ostoba, alkalmatlan diplomás sokkal több kárt okoz, mintha mellette még másik kettőt kiképeznénk. Minél magasabb a szakmai igény, annál nagyobb számbeli túlképzést követel meg a társadalom érdeke. Csak így lehet elkerülni, hogy olyanokra bízzunk fontos feladatot, akik arra eleve alkalmatlanok. Márpedig takarékossággal ennél nagyobb kárt nem lehet okozni. Természetesen az is súlyos hiba, ha valaki azért kaphat fontos beosztást, mert van papírja.

A sportokban és a művészetekben nem akadt olyan ostoba, mint a neoliberális közgazdászok között. Az ő logikájukból az következne, hogy csak annyi labdarugót képezzünk profi szintre, ahányra szükség lesz a válogatottban. Csak annyi zongoristát képezzünk, aki abból sokra viszi. Ha valamiben szükség van a kiválóságra, abban sokszorosát kell képezni a várható társadalmi igénynek.

Kopátsy Sándor                  EE                  2009-12-14

 

 

A tudományos és technikai forradalom, a jólét és az iskolázottság véget vetett az osztálytársadalomban való élés szükségességének.

Kiderült, hogy a jólét és az iskolázottság bizonyos szintje felett, leáll a spontán népességnövekedés. Ezzel létrejött az össznépi társadalom feltétele. Ahol nem nő a lakosság, még inkább annak a munkaképes korosztálya, megszűnhet a munkaerő túlkínálata.

Kiderült, hogy az olyan társadalomban, amiben az egy laksora jutó jövedelem meghaladja a tízezer dollárt, és az iskolában töltött idő a tizenkét évet, leáll a népesség természetes növekedése.

A továbbiakban csak azokkal a társadalmakkal foglalkozom, amelyekben az egy laksort jutó jövedelem meghaladta a tízezer dollárt, az átlagos iskolázottság a tizenkét évet, a népessége pedig nem, vagy csak lassan nő.

Erre a szintre az emberiség alig nyolcada, mintegy kilencszázmillió jutott el. Hozzájuk csatlakozott az utóbbi évtizedekben a konfuciánus Kína, ahol a politikai vezetés felismerte, hogy a kör követelményének megfelelő, konfuciánus kultúrájuk alkalmas ugyan a felzárkózásra, de a lakossá gyors növekedését, akár erőszakkal is, de meg kell állítani.

Előjáróban megindokolom, hogy a gazdasági sikert nem az általában elfogadott mérce, az ország nemzeti jövedelmének növekedése alapján, hanem az egy laksora jutó jövedelem és vagyon alapján mérem.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy az élvonal tartása, és a felzárkózás csak ott valósulhat meg, ahol ennek két feltétele biztosított.

1. A lakosság viselkedési kultúráját vagy a nyugati puritanizmus, vagy a távol-keleti konfucianizmus jellemzi. Mi jellemzi e két sikeres kultúrát? Az erkölcsi normák betartása, a szorgalom, a takarékosság, a tisztaság, a törvénytisztelet, a tudás értékelése. Ezen tulajdonságok nélkül eleve lehetetlen az élvonalba kerülés. Márpedig minden másik kultúrát egészen más viselkedés jellemez. A társadalomtudományok nem karnak tudomást venni arról, hogy a társadalmak sikerének egyik alapja a kultúrájának megfelelése. A kultúra helyett talán jobb volna erkölcsöt, viselkedési normarendszert mondani.

2. A munkaképes lakosság nem, vagy csak lassan nő. A tudományos és technikai forradalom ugyan a korábbi többszörösére gyorsította fel a nemzeti jövedelem növelhetőségét, de ez sem képes lépést tartani azzal a többletigénnyel, ami az egy százaléknál is gyorsabb lakosságnövekedésből fakad. Korunk egyik legfontosabb törvénye így hangzik. A munkaerő mennyisége nem, csak a minősége növelhető gyorsan.

Ezzel szemben nemcsak a politika, de a közgazdaságtan is, csak a lakosság, illetve ezen belül a munkaerő mennyiségi változását méri. Márpedig a kor követelménye ezzel éppen ellentétes. Még akkor se növekedjen a lakosság, ha ez a munkaképesek létszámának csökkenésével jár, de minél gyorsabban javuljon a munkaerő minősége.

Mind a politika, mind a közgazdaságtan a növekedést létszánban és nem minőségben méri. A politika az állam célját a növekvő lakossággal méri. A közgazdaságtan pedig a munkaerő nagyságát darabban fejezi ki. Egyik sem veszi tudomásul, hogy a modern társadalmak célja nem mennyiség, hanem minőség. Mind a politika, mind a közgazdaságtan elsődleges célja az egy laksora jutó jövedelem maximalizálása. Ezt a célt azonban csak akkor lehet elérni, ha a lakosság viselkedését, erkölcsét a puritánokéhoz, illetve a konfuciánusokéhoz igazítjuk, és ha nem nő a népesség.

A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmi alépítményt hozott létre, amiben már nem a fizikai tőke, hanem a szellemi vagyon a fejlődés szűk keresztmetszete. Ez bármennyire nyilvánvaló, a társadalomtudományok máig nem vették tudomásul.

A társadalomtudományok mindmáig nem fordítottak kellő figyelmet arra, hogy a társadalom technikai eredményei milyen alépítményt hoztak létre. Marx ugyan addig eljutott, hogy a táradalom felépítményét, a politikai, gazdasági viszonyait az alépítménye határozza meg, de magát az alépítményt nem vette vizsgálat alá.

A tőkés osztálytársadalom azon a technikai alapon jött étre, amit az ipari forradalom létrehozott. Ebben szinte minden termelési tényezőből viszonylagos felesleg volt, kivéve a fizikai tőkét. A legnagyobb felesleg a fizikai munkaerő mennyiségében, és minőségében, a legnagyobb hiány a tőkeként működtetett nemzeti vagyonban jelentkezett. Amíg ez jellemezte a társadalmat, arra csak tőkés osztálytársadalom épülhetett. Márpedig a tőkések uralta társadalomban még a korábbinál is gyorsabban nőtt a lakosság, javult a munkaképesek munkára foghatósága, vagyis az, amiből eleve több volt a kívánatosnál. De nemcsak a munkaerő mennyisége nőtt a kívánatosnál gyorsabban, hanem a minőség is javult.

Sem a történészek, sem a közgazdászok nem ismerték fel, hogy az ipari forradalom a munkaerő minőségével szemben támasztott igényt csökkentette.

Máig feltáratlan a tény, hogy a technikai fejlődés ugyan a szűk szellemi elitnek volt köszönhető, de az új technika egyre alacsonyabb munkaerőigényt támasztott a munkaerő óriási többségével szemben. Meglepőnek hangszik, de fajunk történetében a munkaerő nagy többségével szemen soha nem olyan alacsony a minőségi igény, mint a 20. század elején, a gyáriparban. Megtévesztő, hogy a gyárak technikai berendezéseinek kitalálása, terezése, működtetése, irányítása a korábbinál lényegesen nagyobb ismeretet, tudást igényelt. Ugyanakkor azonban a munkaerő óriási többségével szemben a minőségi igény lényegesen csökkent. A jelenkori fiataloknak fogalmuk sincs arról, hogy száz éve Magyarországon még a lakosság négy ezreléke szerzett diplomát és ezen belül a nagy többség közigazgatásban, oktatásban, egészség ügyben dolgozott. A gyáripari termelésben aligha haladhatta meg a diplomások aránya az egy ezreléket. Az is zavar a tisztánlátásban, hogy éppen e századokban vált általánossá a közoktatás, az írás és olvasás ismerete, amit műveltségi mércének tekintettek. Az iskolázottságra azonban nem a gyáriparnak, hanem a közigazgatásnak és a hadseregnek volt nagyobb szüksége. Tisza képet akkor kapunk, ha arra gondolunk, hogy mennyivel kevesebb ismeretre volt az ipari proletárnak szüksége, mint a háziiparosnak, a parasztak. Az utóbbiak a szakmai ismeretek tekintetében polihisztoroknak számítottak a gyári munkásokhoz képest. A proletárok mellett szólt, hogy nagy közösség tagjaivá, többségükben városi lakosokká váltak.

Mindezt tisztán kell látni ahhoz, hogy felmérjük, milyen változást hozott a tudományos és technikai forradalom.

A tudományos és technikai forradalom hatására a munkaerő minősége, másképpen kifejezve a szellemi vagyona lett a szűk keresztmetszet. Ennek alapján olyan társadalom létrejöttének értek meg a feltételei, amiben az elsődleges cél a munkaerő minőségének javítása.

Ahogy a tőkés osztálytársadalom a fizikai tőke gyarapítása érekében rendeződött be, a jelenkori fejlett társadalomban mindent a munkaerő minőségének javítása érdekében kell működtetni. Ez ugyan még nem tudatosult, de spontán gyorsan valósággá válik.

A 20. század közepe után gyorsan és észrevételen megszűntek a tőkés osztálytársadalmak, a tőkés polgárok demokráciája átalakult az állampolgárok demokráciája úgy, hogy még a tőkések sem vetté tudomásul, hogy osztályuralmuk megszűnt. A közgazdászok is abban a tudatban maradtak, hogy továbbra is a profitorientáció a társalom gazdasági iránytűje.

A jelenkori fejlett társadalom úgy alakult ki a tőkés osztálytársadalomból, hogy a változás még ötven évvel később sem tudatosult.

Bizonyításként elég volna megnézni, hogy mi jellemzi a legsikeresebb társadalmakat.

A társadalomtudományok még addig sem jutottak el, hogy definiálják a társadalom erkölcsigényét. Ugyan kevés köze van ahhoz, amit a vallások erkölcsi elvárásnak tartanak. Az mégis tagadhatatlan, hogy a jelenkori társadalmak erkölcsigényét csak két kultúra készítette elő, az Északnyugat Európában a puritanizmus, és a Távol-Keleten évezredekkel korábban kialakult konfucianizmus. Ezt bizonyítja, hogy jelenleg csak ebben a két kultúrában kialakult erkölcs felel meg annyira a kor elvárásainak, ami az élvonalba kerülést biztosítsa.

Ha megnézzük, mely országokban nőtt az elmúlt ötven évben a leggyorsabban az egy laksora jutó vagyon, azt látjuk, hogy az első tízből nyolc a nyugat-európai puritán, és a távol-keleti konfuciánus ország. Közéjük csak az a két észak-amerikai puritán ország került, amelyiket a nyugat-európai puritánok rendeztek be.

Ebből a tényből az következik, hogy a siker elsődleges feltétele a nyugati puritánok, illetve a távol-keleti konfuciánusok viselkedéséhez való igazodás. Legyél olyan szorgalmas, munkaszerető, takarékos, törvénytisztelő, tiszta, fegyelmezett, értékeld annyira az iskolát, mint a skandinávok és a távol-keletiek, akkor garantált a siker. Ahol az emberek jelentősen másként viselkednek, nem számíthatnak sikerre.

Bármennyire nem akarja tudomásul venni, sem a politika, sem a vallás, egyelőre a következő generáció tagjainak értéke elsősorban attól függ, hogy milyen családi környezetben nőnek fel a gyerekek. Ezt a tényt, sem a vallások, sem a politikusok, de még a jó szándékú egyének sem akarják tudomásul venni. A társadalom feladatának tekintik, hogy ezt a családi környezettől függő „igazságtalanságot” felszámolják. Olyan iskolarendszert, támogatást akarnak működtetni, ami kioldja a családi háttérből fakadó igazságtalanságot. Ez a szándék ugyan társadalmi kötelezettséget takar, de ezt csak úgy szabad úgy működtetni, hogy az előnyöket ne csökkentse, de a hátrányokat mérsékelje.

Nem azt kell mérsékelni, amit a jómódú, diplomás szülők tesznek a gyermekeik jövője érdekében, hanem azt a hátrányt kell mérsékelni, amivel indulnak a hátrányos családi környezetből indulók.

A jelenkori fejlett társadalmakban nem veszik tudomásul, hogy a következő generáció értéke nem a számuk nagyágától, hanem a minőségüktől függ. Erre azonban semmi sem hat jobban, mint a szülői környezet. Ezért minden társadalom kötelessége olyan irányban hatni, hogy egyrészt nem szülessen lényegesen több gyermek, mint ami a létszám tartásához szükséges, és ezek minél nagyobb arányban az iskolázottabb, és jobb anyagi feltételek között élők körében szülessenek.

Semmiféle társadalmi erőfeszítés nem hozhat akkora eredményt a következő generáció teljesítményében, mint az, ha a születések többsége a jobb családi környezetben történik. A jelenlegi gyakorlat azonban ezzel ellentétes irányban hat. Ezt azonban nem veszik tudomásul, és még a kimondását is bűnnek tartják.

Az állításom bizonyítása nagyon egyszerű volna, ha készítenének felmérést arról, hogy a harminc éve születettek teljesítménye hogyan oszlik meg a szülők iskolázottsága és jövedelme függvényében. Nem véletlen, hogy ilyen felmérés, tudomásom szerint, még nem készült. Pedig ennél fontosabb adatot, keveset nem ismerek.

A 20. század legnagyobb történelmi változása, hogy a világ fejlett hetedében leállt a túlnépesedés veszélye. A társadalomtudományok még addig sem jutottak el, hogy az osztálytársadalmak létrejöttének elsődleges okát a túlnépesedés elleni védekezésben lássák.

Minden osztálytársadalom közös jellemzője volt a túlnépesedés elleni védekezés. Ez bármennyire egyértelmű volt, máig nem tudatosult. Pedig elég lett volna egetlen feltételezés.

(Ezt néhány éve könyven bizonyítottam.)

Most legyen elég annyi, hogy az elmúlt negyven évben nem volt olyan társadalom, amelyik évi egy százaléknál gyorsabban növekvő lakosság ellenére, önerőből, javítani tudott volna, a világgazdaságban elfoglal helyzetén. Az önerőt azért teszem hozzá, mert néhány nyersanyagokban nagyon gazdag országban nő az egy lakósra jutó jövedelem annak ellenére, hogy növekszik a lakosság. Ezt a bányajáradékot azonban nem a munkájuknak, hanem a természet ajándékának köszönhetik. Ezek az országok ugyan gazdagodnak, de a társadalmi fejlődésük egyre jobban lemarad.

Ebből következik, hogy a népesség növekedésének leállítása nélkül, nem jöhet létre stabil és modern társadalom.

Fajunk demográfiai tulajdonsága, hogy az életkörülményei javulására egyre nagyobb népszaporulattal reagálnak. Ez mindaddig tart, amíg az egy laksora jutó jövedelem el nem éri a tízezer dollárt, az átlagos iskolázottság a tizenkét évet, és nincs megoldva az egyszerű, biztos, és olcsó fogamzásgátlás. Az osztálytársadalom megszűnésének ez az egyik előfeltétele.

Az ezredfordulóra az emberiség hetede érte el a szintet, amin megszűnik a túlnépesedés veszélye. A hatheted azonban elkezdett soha nem tapasztalt mértékben szaporodni, ezzel számolt fel a felemelkedés lehetőségét. A 20. század második felét azzal lehetet jellemezni, hogy a fajunk hetedében leállt a népszaporulat, a hathetedében pedig elszabadult.

Ezen a fajunkra jellemző szaporodási törvénnyel szemben egyetlen világtörténelmi jelentőségű esemény történt. A túlszaporodásban rejlő veszélyt a kínai vezetés felmérte, és erőszakkal lefékezte a gyermekvállalást, és megteremtette annak lehetőségét, hogy közel másfélmilliárd emberrel gyarapodjon azok száma, akik megszabadultak a túlnépesedés nyomásától, és képessé váltak a fergeteges növekedésre.

Ezzel szemben egyetlen olyan ország nem közeledett az élenjárókhoz, ahol évi egy százaléknál gyorsabban nőtt a népesség. Ez bármennyire egyértelmű és általános jelenség, nyoma sincs annak, hogy a politika, és a társadalomtudomány tudomásul venné.

A népességnövekedés leállása azonban nem elegendő arra, hogy gyorsan növekedjen az egy laksora jutó jövedelem. Európa keleti felén, elsősorban a pravoszláv kultúrájú országokban csökken a népesség. Ez egyértelműen jelentkezik Ukrajnában és Fehér-Oroszországban. Oroszországban az olaj és földgáz exportja ellensúlyozza a szegényedést. (Itt csak megjegyezem, hogy ezen országoknak az elmaradását a bolsevik rendszer alkalmatlanságával magyarázták. Most kiderül, hogy a pravoszláv népek viselkedési kultúrája volt, és maradt a siker akadálya. Az európai kultúrák közül a puritán nagyon, a mediterrán éppen, a pravoszláv pedig nem alkalmas a versenyképes fejlődésre. A kínai kultúra azonban példátlanul virágzik a bolsevik politikai diktatúrája mellett. A szlovének, a csehek és az észtek egészségesen túlélték azt a rendszert, amibe a balkáni népek belerokkantak.)

Már többször leírtam a finn példát. A második világháborút megelőző szovjet-finn háborúban törvényt hoztak Finnországban az újszülöttek fizikai adatainak felmérésére, és az életpályájuk folyamatos követésére. Néhány éve lett ötven éve az első korosztály. Kiderült, hogy a jobb magzat kihordása jelentően hat a várható életteljesítményre. A nagyobb súllyal és testhosszal születetek az átlagnál lényegesen iskolázottabbal, jobban keresők, több adót fizetők lettek. Kiderült, hogy a magzati korban történő anyai gondoskodás lényegesen jobban kihat az életteljesítményre, mint az alkalmazott politikai rendszer. Ebből az országosan folytatott ötven éves felmérésből egyértelművé vált, hogy a társadalom alapvető érdeke az anyák kihordásának jutalmazása.

A rendszerváltás óta folytatott magyar családpolitikának a leleplezése a vita, ami jelenleg a magyar cigányság magzatkihordása felett zajlik. Azoknak, akik olyan nyomorban élnek, hogy a gyermekük utáni pénz fontosabb, mit azok egészsége, külön jutalmazzuk, ha csökkent képességű csecsemőt szültek, és nevelnek. Számomra a vád igazsága másodrangú, a fő tanulság, hogy milyen ostoba emberek kezében van népem jövője. Az ellenkezdőjét teszik annak, amit a finnek.

Az is nemzetközi tapasztalt, hogy az első évek gondozási szintje jelentősen befolyásolja az életpályát. Ezt olyan családnevelési hálózatot kell létrehozni, ami évente felméri a szülés utáni fizikai fejlődést, a gyerekek környezetének gondozottságáét. Ettől függően állapítják meg a családi pótlékot.

A családi körülmények bizonyos szintje alatt elő kell írni a bölcsőde és óvoda szolgálat igénybevételét. Ennek az indokoltságát is könnyen bizonyítani lehetne, ha mérnénk a bölcsődéknek és óvodáknak a leszakadt családokban lévő környezethez viszonyított hatását.

Az iskolai eredménytől függően kell megállapítani a családi pótlékot. Az eredményességnek legyen több fokozata. A legjobb tized esetében legalább háromszoros, a legrosszabban pedig harmadnyi összeg járjon.

Az iskolában elért a legjobb század pedig kiemelkedő jutalmat, megkülönböztetett továbbtanulási lehetőséget kapjon.

A szülőkénél magasabb fokozatot elértek után jelentős jutalom járjon.

A gyermeknevelés társadalmi támogatását a számuk helyett az eredményükhöz kell kötni. Az illetékeseknek is tudomásul kell venni, hogy minden olyan gyermek, amelyik a felső minőségi tizedbe jut, az átlag többszörösét éri, és minden olyan gyermek, amelyik az alsó ötödbe reked, negatív társadalmi értéket képvisel. Ezek csak akkor válhatnak társadalmi értékké, ha eredményesek lesznek a gyermeknevelésben.

Ebből két társadalmi követelmény fakad.

Mivel a társadalom teljesítménye elsősorban a következő generáció értékén múlik, a gyermeknevelés és oktatás a legfontosabb társadalmi szektor. Ezt csak akkor lehet a közgazdaságtanba beépíteni, ha a társadalom szerveződése a szellemi vagyon termelésére koncentrál.

Ez a klasszikus közgazdaság alapján nem történhet meg, mivel az a fizikai tőke hozadékának, a profitnak a maximalizálásra épül. A szellemi tőkeképzést figyelembe sem veszi, illetve fogyasztásként kezeli.

A klasszikus közgazdaságtan elavultságát azzal is lehet jellemezni, hogy a meglévő kapacitásátok jelenlegi kihasználását optimalizálja. A fejlett társadalom érdekét azonban a következő generáció minőségére lehet építeni. Több évtizedes távlatban, a társadalom teljesítménye sokkal inkább a jövőre való felkészülés minőségétől függ, mint a jelen adottságainak kihasználtságától.

Fajunk eddigi története a rendkívül fejlett agyunk szempontjából most lépett harmadik szakaszába.

Az első szakaszt a gyűjtögető társadalmak korának tekinthetjük. Az előemberek korának mintegy tízmillió évét jellemezte, hogy az új fajok fennmaradása nagyon bizonytalan alapú volt. A fajfejlődés szempontjából rövid idő alatt, mindegyik faj kipusztult. A biológusok a fennmaradásunk okát fizikai adottságainkban keresik. Két lábra emelkedtünk, a kezünket ügyesen használtuk, a gégénk képessé tett bennünket az artikulált beszédre. Nem eléggé hangsúlyozzák, hogy minden alapja a rendkívül fejlett agyunk volt.

Korábban a fajfejlődésre az volt jelelemző, hogy a fajok fizikai adottságai, a szelekciónak köszönhetően, idomultak a környezetükhöz. Ezt ismerte fel Darwin, és a szelekciós fajfejlődésnek nevezte. Az emberi faj első százezer éve úgy rendezkedett be szinte minden földrajzi környezetben, hogy a fejlett agyának köszönhetően, olyan viselkedést alakított ki, ami megfelelt a természeti környezete igényének. Nem a környezethez szelektálódott, hanem ahhoz alkalmazkodott.

Amihez a szelekciónak évmilliókra lett volna szüksége, azt az emberi faj, fejlett agyának köszönhetően, nagyon gyorsan, és szinte minden környezet esetében, tökéletesen végrehajtotta.

Elég arra gondolni, hogy a két lábon járás, a mellső végtagok ügyes használata, a fejlett hangképzési adottság, számos fajnál jelentkezett, de a fejlett agy hiányában ennek nem lett jelentősége. A homo sapiens fizikai adottságai csak a fejlett agynak köszönhetően váltak fontossá.

Nem ismerem a genetikai kódját az agyfejlettség okának, de elég tudomásul venni, hogy ebben a tekintetben, elődeihez képest, a homo sapiens sokkal nagyobb minőségi változást hozott, mint bármelyik fizikai képességünkben.

Mondanivalóm szempontjából az a lényeges, hogy a gyűjtögető életmódban azért terjeszkedhettünk el a föld szinte minden természeti környezetében, mert mi voltunk az első faj, amelyik az eszével, és nem a szelekcióval alkalmazkodott a környezetéhez.

A fajunk őstörténetének kutatói nem eléggé hangsúlyozzák az agy szerepét a gyűjtögető életmódban. A kor primitív eszközeivel való megélés igen jelentős szellemi teljesítményt igényelt. Azt, hogy mikor, mit, hol lehet találni, sokkal több tapasztaltat, és szellemi teljesítményt igényelt, mint korunkban diplomát szerezni.

Hatvan évig gyűjtöttem gombát, ötven éven keresztül vadásztam, és mindkettőt értelmiséiként űztem, modern eszközeim voltak, mégis életem égéig azt láttam, hogy mennyit nem tudok, mennyivel többet kellene tudnom ahhoz, hogy kőkori ősömhöz hasonló felszereléssel megélhessek. Még azt sem érezhettem, hogy térképek nélkül, gyenge ruházatban, gombaszedésben a gyűjtögető őseim között helyt tudtam volna állni. A vadászatban pedig század annyi eredményem sem lett volna dárdával, mint amennyit modern, távcsöves fegyverrel elértem.

Gombaszedésben, horgászatban és vadászatban azonban legalább annyi iskolázatlan zsenikkel találkoztam, mint az akadémián.

Joggal vonom le a következtetést, hogy a gyűjtögető társadalmakban az ész szerepe döntő volt.

A második szakasz a teremélő társadalmaké volt. Ezekben a megélhetés feltétele elsősorban a fizikai munka volt. Ezt bölcsen jósolta meg Ádám és utódai jövőjét látva az úr, hogy megélhetéséhez sok testi verejtékre lesz szüksége.

A gyűjtögető társadalomban a szellemi képesség volt a szűk keresztmetszet. Az elmúlt ötezer évben, az osztálytársadalmakban, a termelés a fizikai erőre épült. A nagy többség csak fizikai erejével biztosíthatta létfeltételeit.

A történészek sem ismerték fel, hogy múltunkban a munkaerő mennyisége és minősége mindig meghaladta a társadalmi igényt. Ezért voltminden osztálytársadalom emberpusztító, és tudásüldöző. Amennyire nyilvánvaló az emberpusztítás, annyira fel nem tárt a tudásellenesség.

Már a csúcsragadozóknál jelentős faji érdeket szolgál a saját fajtestvérek megölése. Ezek méretének sokszorosa történt fajunk történelmében. A túlnépesedés féken tartását, kizárólag az embernek magának kellett vállalni.

A tudásüldözése azonban az ember egyedüli faji sajátsága volt. A tudásvágyat bűnként, a biblia szerint, az Úr szabta ki ránk, de mi az Úr parancsától függetlenül, buzgón üldöztük.

A kizsákmányolt többség akkor felet meg jobban az osztálytársadalmak érdekének, ha minél kevésbé használta az agyát. A tudásvágy minden osztálytársadalomban eredendő bűnnek számított. De nemcsak a munkaerő minősége, de a mennyisége is meghaladta a társadalmi igényt. Ötezer év óta, fajunk a kívánatosnál több és jobb munkaerő gondjával birkózott.

Csak a 20 század közepe után állt jelentkezett a minőségi munkaerő hiánya. Ez azonban csak úgy valósult meg, hogy a munkaerő jelentős hányadát nem sikerült a társadalomnak olyan minőségűvé nevelni, amire szüksége volna. Ez a gyenge minőség még akkor sem talált munkát, ha a megfelelő minőségűben hiány mutatkozott.

A jelenkori fejlett társadalmakat a kielégíthetetlen minőségi munkaerőben való hiány, és a gyenge minőségű munkaerő keresletének hiánya jellemzi. Ez az alaphelyzet követeli meg, hogy a társadalom a munkaerő minőségének javítására rendezkedjen be.

A társadalomtudományok máig nem foglalkoztak a munkaerő, az ember agyának alacsony kihasználtságával. Pedig ebben a tekintetben, minden bizonnyal, százszor akkora a ki nem használt kapacitás, mint a fizikai erőben.

A biológusoknak úgy kellene meghatározni a homo sapiens különlegességét, mint az első olyan faj, aminek az agykapacitása sokszorosa annak, mire élete első szakaszánban szüksége volt. Ez is azt bizonyítja, hogy a fejletagyunk nem a szelekció, hanem a véletlen következménye. Semmi okát ugyanis nem találjuk annak, hogy a rendkívül nagy kapacitású agyra szükség volt. Darwin csak a fizikai képességek esetében bizonyította a szelekciót. Az agy ugyan fejlődött, de nem a szelekció révén. Ennek fajunk eddigi élet során sem találjuk a nyomát.

Egyedeink óriási többsége mindig sokkal inkább szeretett volna erősebbek, jobb fizikai tulajdonságokkal rendelkezni, mint okosabb lenni. A jobb fizikai képességek a kiemelkedés, a szelekció során, több előnnyel jártak, mint a nagyobb szellemi képesség. Kedvesen veszik tudomásul, hogy a múltban csak néhány szellemi képesség, és az is csak nagyon ritkán hozott magával előnyösebb érvényesülést. Ezzel szemben ma nincs olyan képesség, amit nem lehet jövedelmezően hasznosítani.

Ezzel szemben, fel sem vetődött az emberi agy óriási kapacitásának a nagyon alacsony kihasználtsága. Most azonban arra van a legnagyobb társadalmi igény, és az szolgálja a legjobban az egyén érdekét is.

Még becslést sem találtam arra, hogy az átalagember veleszületett, genetikailag kódolt szellemi képességét, szellemi vagyonát hányszorosára lehet növelni neveléssel és tanítással. Az biztos, hogy ebben a tekintetben sokszorta nagyobb a szóródás, mint a fizikai képességek esetében. Az ilyen felmérésekre azért is szükség van, mert kiderülne, hogy a pályaválasztás, és a képzés esetében kiderülne, hogy az eredményesség elsősorban azon múlik, hogy milyen képességű a tanítvány, és csak ezután következik az oktató minősége, az alkalmazott módszer, vagyis mindaz, amivel a pedagógia foglalkozik.

Ha volna valami ismeretünk arra, hogy milyen szinten teljesítik a modern társadalmakban ezt a társadalmi elvárást, akkor rádöbbennénk, hogy még elképesztően alacsony a társadalom tagjaiban rejlő képességek hasznosítási foka. Minden társadalom nagyságrenddel növelhetné szellemi vagyonát, ha jobb hatékonysággal ismerné fel az egyedik képességét, és jobban nevelné fel a következő generációt.

Ezért, ma el sem képzelhető, hogy pár századon belül hova juthat el a társadalmi fejlődés. Talán a mai szint százszorosára. Ezzel az is együtt fog járni, hogy a társadalmak fejlettségi színvonala közti szóródás is a sokszorosára nő.

Ezt a kérdést csak a legkiválóbbak esetében vizsgálták.

Az első feltétel a veleszületett képesség. Minden területen csak az emelkedhet a legnagyobbak közé, aki kiemelkedő képességgel született. Ez a leginkább egyértelmű az alapvetően egyelten képességre épülő szakmákban. Például a művészetekben és a sportokban. Egy zeneszerzőnek elég, ha az erre való képessége kiváló. Az előadóművész sikeréhez már szükség van arra is, hogy el tudja adni magát. Egy sakkozónak, súlyemelőnek, távfutónak, kajakosnak elég, ha abban zseni, és szorgalmas. A csapatsportokban már arra is szükség van, hogy be tudjon illeszkedni a kollektívába.

Az, hogy kiben rejlenek a legjobb vállalkozói képességek, nehezen megállapítható. Több képesség eredőjét kellene számba venni.

Az orvosok között a nőgyógyászoknak, a fogorvosoknak a sikere jelentős mértékben attól függ, hogy tudnak bánni a betegeikkel. A vállalti vezetőknek a szakmai felkészültségük mellett szükségük van arra, hogy bánni tudjanak nemcsak a beosztottakkal, de a partnerekkel, a vásárlókkal, a beosztottakkal is. Bármilyen nehéz is a megkívánt képességeket már a beiskolázás, a képzés során felmérni, törekedni kell rá.

A jelenkori és a belátható jövő társadalmában a legnagyobb eredmény a képességek mielőbbi feltárásában rejlik. Erre kellene a legnagyobb figyelmet fordítani. Ezzel szembenezzel alig törődnek.

Kopátsy Sándor                EE                  2009-12-09

 

 

Marx még azt hirdette, és a marxisták azt követelték, hogy a munkához mindenkinek joga van. Vagyis nem azt hirdették, hogy a társadalom érdeke, hogy mindenki dolgozzon, hanem azt, hogy erre mindenkinek joga van. Ezzel bevallották, hogy a tőkés osztálytársadalomban nem társadalmi érdek, hanem erkölcsi elvárás, hogy mindenki részt kapjon a munkából, részt vegyen a társadalmi munkamegosztásban. Ez ugyan nem érdeke a tőkéseknek, de a többségnek kikényszerítheti.

A klasszikus közgazdaságtan azonban nem jutott odáig, hogy bevallja, a mindenki számára biztosított munkához való jog érvényesíthetősége az osztálytársadalmakban hiányzott.

A társadalomtudományok még addig sem jutottak el, hogy felismerjék, minden osztálytársadalomban több volt a munkaerő, mint a munkaalkalom, vagyis a társadalom munkaigénye. Az osztálytársadalmakat az ellentmondás hozta létre, hogy gyorsabban nőtt a népesség, mint a társadalom munkaigénye. Ezt ne ismerték fel, és azon botránkoztak, hogy a hatalom nem teremtett elég munkaalkalmat.

Állításom bizonyítására a nyugat-európai feudális társadalmat hoztam fel. Ebben a munkaerő kilenctizedét még az élelmiszertermelésre kellett felhasználni. Mivel a térség éghajlati adottsága, és az elért mezőgazdasági termelési mód miatt az év jelentős hányadában a földművelés a munkaerő jelentős hányadát nem tudta foglalkoztatni, ezt a munkaerő kapacitást az egyéb szükségeltek kielégítésére, háziiparra, építkezésre fordították. A mezőgazdasági termelés intenzitása pedig több évszázadon keresztül legfeljebb évi tized százalékkal nőtt, a művelhető fold nagysága determinálta a társadalom gyakorlatilag stagnáló munkaerőigényét. Ezzel szemben a népesség spontán szaporodása egész százalékos lett volna. De még ennél is lényegesen nagyobb, ha lett volna munkaalkalom. Ezt az ellentmondást oldotta meg zseniálisan a kiscsaládos jobbágyrendszer. Házasodni csak annak lehetett, akinek jutott jobbágytelek. Mivel a telkek száma adott volt, és a földesúr érdekével ellentétes volt a kisebb jobbágytelek, a házasságok száma be volt korlátozva. Ha több volt a házasulandók száma, mint a jobbágytelek, akkor kitolódtak a házasságok. Ennek lett a következménye, hogy a nők szülése közel tíz évvel a nemi érettségük utánra tolódott.

Szinte érthetetlen, hogy a történészek ezt a tényt nem hangsúlyozzák, holott a Nyugat felemelkedésének ez volt a kulcsa. Elég volna Európa nyugati felének a történelmét azzal kezdeni, hogy itt azok a nők, akik átélték a teljes termékenységi korukat, fele annyi gyermeket szültek, mint a világ minden más kultúrájában. Ugyan még ez a szülésszám is elviselhetetlen népszaporulatot jelentett, de ez az elviselhetetlenség tört része volt annak, amit minden más kultúrában el kellett pusztítani.

A jobbágyrendszer megszűnése sem nagyon változtatott a falvak lakossága továbbra is kiscsaládos rendszerben gazdálkodott. A korábbi házasságkötésnek megszűnt a jogi akadálya, a kisárutermelő parasztcsaládok maguk igyekeztek minél kevesebb gyermeket vállalni. Felismerték, hogy a falujuk adott határán megélhetők számának növekedése elszegényedéssel jár. Az egyke, azaz a kevés gyerekre való törekvés Európa nyugati felének paraszti világában általános maradt.

Az ipari forradalom által létrehozott tőkés osztálytársadalomnak a korábbinál is kevesebb, és kevésbé képzett munkaerőre volt szüksége. Ezzel szemben a munkaerő egyre jobban szaporodott.

Az ipari forradalom szinte mindent felszámolt a nyugati feudális társadalomra jellemző demográfiai szabályozásban. Nemcsak a nyugati társadalom népességszabályozó mechanizmusa, hanem az erkölcsi korlátozás is megszűnt.

Megszűnt a kiscsaládos jobbágyrendszernek a házasságkötések számát bekorlátozó rendszere. A házasságkötésnek nem volt jogi akadálya. A feudális társadalomban a földesúr szinte a jobbágyainak a családi életének is szereplője volt. A házasságot csak ő engedélyezhette. Ő döntött, melyik jobbágyának, melyik fiúgyereke számára biztosít telket, azaz ki köthet házasságot. Ezzel szemben a gyárak tulajdonosai a munkásaik családi életével nem foglalkoztak, tudomásuk sem volt arról, ki mikor házasodik, mennyi gyermeket nevel, ki mikor hal meg a munkása családjában.

A munkások maguk rendelkezetek jövedelmükkel, sokszor a szülőkkel nemcsak közös családban, de még közös településen sem éltek.

A társadalom és a család között szinte minden szerves kapcsolat megszűnt. Ezt számos új körülmény tette elviselhetővé.

1. Az állami érdekek önállósulása. Ez alatt az államok közötti érdekellentétet, versenyt, az imperializmust kell érteni. A tőkésállam érdekének látta a lakossá növekedését, mert ezzel nőtt vetélytársaival szembeni ereje. Ez az erő nemcsak katonai erőt, de kizsákmányolási többletforrást is jelentett.

A katonai erő maximalizálására való törekvés háborúkkal, azok népesség pusztulással jártak. A háborúk embervesztesége soha nem volt akkor, mint az imperializmus századaiban. A történészek sem mutattak rá a tényre, hogy az imperialista hadviselés példátlan volt abban az értelemben, hogy a hadviselő feleket nem zavarták a hadműveletekkel járó saját emberveszteségek. A géppuskákkal védett vonalak ellen indított gyalogrohamok alig különböztek a tömeges kivégzésektől.

Az ipari forradalom után kialakult nyugati tőkés osztálytársadalmakban, a fajunk korábbi történelméhez képest felgyorsult a népesedést lehetővé tevő okok között fontos szerepet játszott, hogy Európa nyugati felén élő népek számára tízszeresnél is jobban megnőtt az élettér. Ez kivándorlási lehetőséget jelentett a túlnépesedő ipari országok lakossága számára. Európa történelme egészen másként alakult volna, ha nincs kivándorlás. Jelenleg már közel annyi nyugat-európai ember utódja él az óceánokon túl, mint Európa nyugati felén, mint hajdani hazájában.

A közgazdászoknak sem tűnt fel, hogyan alakult volna a munkanélküliség, a munkaerő ára, ha nincs kivándorlás. Marx is a nyomott béreket, a munkaerő alacsony árát a tőkés tulajdonviszonnyal magyarázta, holott annak az oka a munkaerő túlkínálata volt. Ha nincs kivándorlás, még nagyobb a túlkínálat, még alacsonyabbak az árak.

Még egyetlen társadalomtudós sem vette tudomásul, hogy nemcsak a munkaerő ára csökkent, hanem az értéke is.

A lakosság gyorsabb szaporodását nem az életszínvonal emelkedése, hanem az egészségvédelem fejlődése, a fő halálokok visszaszorítása, idézte elő. Ennek következtében a munkaerő értéke, vagyis újratermelési költsége csökkent, az ára pedig még ennél is jobban, mivel a kereslete csökkent, a kínálata pedig nőtt.

A közgazdászok azzal sem számolnak, hogy a tőkés nem a munkaerőt veszi meg, hanem csak annak a munkaidejét. Márpedig az egy munkára jutó munkaidő óriásit növekedett azzal, hogy a paraszti munkát felváltotta a gyáripari, általában az ipari termelés. Tételezzük fel, hogy az egy munkás újratermelési költsége nem változott, de az élete során ledolgozott munkaidő megkétszereződött. Ennek következtében az egy óra munkaidő értéke, azaz árcentruma a felére esett.

Ugyan még nem találkoztam olyan munkaidő mérleggel, hogy évente mennyi munkaórát dolgozott a kisárutermelő paraszt, és mennyit a proletár. Becslésem szerint az évente ledolgozott munkaórák száma legalább megkétszereződött azzal, hogy a parasztból munkás lett. Nemcsak az ipari forradalom előtti mezőgazdaság használta ki nagyon alacsony szinten a munkaerő kapacitását, hanem a tőkés századokban továbbélő kisparaszti mezőgazdaság is. Ezzel szemben a tőkés gyáriparban nemcsak a férfiak dolgoztak egész éven át munkanapokként 10-12 órát, hanem a nők és gyermekek is. Tehát egyáltalán nem érzem túlzásnak, hogy a munkaerő egy órára jutó újratermelési költsége, azaz értéke felénél is jobban csökkent.

De nemcsak a munkaerő értékének csökkenése miatt csökkentek a bérek, hanem azért is, mert jelentősen romlott a kínálathoz viszonyított kereslet. A munkaerő hazai keresletét az is csökkentette, hogy a tőke egyre inkább a kevésbé fejlett világba ment, ahol még olcsóbb volt a munkaerő.

Annak ellenére, hogy a tőkés munkaviszonyok között a munkásokat jobban elhasználta a munka, és a munkakörülmények egészségtelenebbek lettek, az életkor jelentősen növekedett. Ennek az oka, hogy az egészségügy jelentős sikereket ért el a fő halálokozó járványokkal, betegségekkel szemben.

A munkaérték elméletnek könyvtárnyi irodalma van, nem találkoztam még olyan elemzéssel, ami megmutatta volna, hogy a fő halálokok megszüntetése, illetve visszaszorítása milyen mértékben csökkentette az egységnyi időre jutó munkaerő újratermelési költségét. Márpedig ennek a tényezőnek a figyelmen kívül hagyása érhetetlenné teszi az osztálytársadalmak történetét.

Semmi sem olcsóbbította meg olyan olcsón, azaz olyan hatékonysággal az egységnyi munkaerő újratermelési költségét, mint a fő halálokok visszaszorítása. Annak ellenére, hogya túlnépesedés az utóbbi kétszáz év legnagyobb, legtöbb szenvedést okozó problémája, még nem találkoztam olyan írással, ami kimutatta volna, hogy az egészségügyi ott is lecsökkentette a halálozást, ahol nem több, hanem kevesebb ember jelentette a társadalmilag optimális munkaerőigényt.

A fő halálokok jelentős visszaszorítása olyan olcsón megoldható, amit még a fukar tőkések is megengedhetnek maguknak, ugyanakkor olyan túlnépesedést, és akkora eltartási feladatot vált ki, amivel egyetlen társadalom nem képes megbirkózni. Milliárdnyi ember életét lehet megmenteni ezred akkora költségből, mint amibe a megélhetésükről, munkahelyteremtésükről való gondoskodás kerül.

Ma mintegy hárommilliárd emberrel több él, mint amennyit optimális volna eltartani. Ezek eltartásáról való gondoskodás, ezerszer annyiba kerülne, mint amennyiért megmentettük őket az életnek. Ma már ott tartunk, hogy az ezerszeres költség sem elég arra, hogy a természeti környezetet is megmenthessük.

A túlnépesedéshez való hozzáállás fajunk történetének legnagyobb tévedése. Ezt mindennél jobban jellemzi az a hisztérikus felháborodás, amivel a fejlett világ a Kínában alkalmazott gyermekvállalási korlátozást kezeli. Ennek a korlátozásnak köszönhetően, ma mintegy ötszázmillió kínaival kevesebb él. Ezek eltartása, számukra az életfeltételek biztosítása, legalább százszor annyiba kerülne, mint amennyit a gazdag világ a szegény négyötödnyi emberiségnek a klímaváltozás fékezése érdekében felajánl.

Még jobb példa az éhezés megszűntetése lenne. Jelenleg mintegy egymilliárd ember éhezik. Ezek éhezését napi egyetlen dollárral meg lehetne oldani. Ennek költsége azt jelentené, hogy a jelenlegi fejlett világ egymilliárd lakosa jövedelmének másfél százalékát erre a célra áldozza. Ezzel azonban azt érjük el, hogy ezek gyorsan fognak szaporodni fognak, az éhezéstől megmentendők száma, harminc év alatt kétszeresére nő. Vagyis nagyon olcsón, évi 300 dollárból ellehet tartani egy éhező lakost, de ahhoz, hogy számukra életteret és munkaalkalmat teremtsünk, lakósokként sokszor 300 dollárra volna szükség

A tőkés és a jelenlegi fejlett társadalom között kialakult számos különbség között az egyik legjelentősebb a munkanélküliség megítélése. A tőkés osztálytársadalomban a munkanélküliség legfeljebb a politikai stabilitás érekében sértette a társadalom, és a munkaadók érdekét. A társadalom számára nem jelentett kiadást, költséget a munkanélküliség, hiszen nem volt államilag garantált munkanélküli segély. A munkaadó számára pedig előnyt jelentett a munkaerő túlkínálata, mert ez nemcsak lenyomta a véreket, de fegyelmeztetett is, hiszen nőtt a munkanélküliségtől való félelem.

Szinte még utalást sem találtam arra, hogy a tőkés társadalomban, mivel a munkásoknak nem volt választójoguk, a munkanélküliség által okozott elkeseredésük nem válthatott politikai erővé. Ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalomban a törvényhozás politikai összetételét alakítja a munkahelyek biztonsága, illetve annak hiánya.

Nem véletlen, hogy a tőkés osztálytársadalomban csak akkor volt a munkásságnak jelentős politikai ereje, amikor a háborúk a hátországban munkaerőhiányt teremtetettek, az élelmiszerhiány miatt nagy volt a lakosság elkeseredés, és a dolgozók legéleterősebb korosztályai fel voltak fegyverezve. Ekkor jelentek meg a lényeges társadalmi változásokat követtelő forradalmak.

De még a munkásmozgalmak vezetői, ideológusai sem jutottak el odáig, hogy a munkások politikai hatalma mindenek előtt a munkaerőhiányból fakad. Ha ezt felismerték volna, egészen másként állnak a háború és béke kérdéséhez is.

Ma ebben a tekintetben a legjellemzőbb, ahogyan a társadalomtudósok, nemcsak a történészek, de a közgazdászok is, kezelik a bolsevik rendszerben alkalmazott teljes foglalkoztatás mellett a munkások kiszolgáltatottságát. Csak azt látják, hogy a jogi értelemben vett kiszolgáltatottság milyen nagy volt, de azt nem veszik tudomásul, hogy a munkaerőhiány okán nem a munkaadó, hanem a munkavállaló volt erőpozícióban.

Nemcsak a fél-perifériák bolsevik rendszerében, de a tőkés demokráciákban is, csak a munkaerő keresletének és kínálatának arányától függött a munkaerő helyzete. A jogszabályokban lefektetett biztosítékokat túlértékelők csodálkoznak, hogy a rendszerváltás után ugyan kiszélesedett a munkavállalók jogi védelme, de ez a védelem csak ott ér valamit, ahol munkaerőhiány van. A rendszerváltás során kialakult munkaerő piaci helyzetben a munkaerő felső minőségi harmadában munkaerőhiány van, ott nincs is félelem, általános a megelégedés. A középső minőségi harmadban már jelentős a munkaerő felesleg, de elegendő a foglalkoztatás. Ezért nem jellemző az anyagi kiszolgáltatottság, legfeljebb a bolsevik évekhez mérten kisebb a biztonság. Ezzel szemben a munkaerő alsó minőségi harmadában katasztrofális a munkanélküliség, ezért ez a réteg nosztalgiával gondol vissza a szerény, de biztos jövedelmet garantáló bolsevik időkre.

A munkanélküliség mértéke nagy szerepet játszik a pénzügyi egyensúlyban is. Ezt hagyták számításon kívül a pénzügyek szerepét elsődlegesnek tekintő neoliberális közgazdászok. Ahol nagy a munkanélküliség, ott nemcsak elcsökken az adó-és járulék fizetők száma, de a munkanélküliek segélyezését is költségvetésből kell megoldani.

A tőkés osztálytársadalomban elfogadható volt az a foglalkoztatási elv, ami szerint csak azt kell foglalkoztatni, aki a munkaadónak jövedelmet termel. A társadalomnak ugyanis több és jobb munkaerő állt rendelkezésére, mint amennyit és amilyent igényelt. Ezért fogadhatta el a klasszikus közgazdaságtan, hogy csak az dolgozzon, aki a munkaadó számára profitot termel.

A magyar rendszerváltást levezénylő neoliberális közgazdászok csak azt látták, hogy a bolsevik rendszertől örökölt teljes foglalkoztatáson belül sokan vannak olyanok, akiknek a foglalkoztatása a munkaadó számára nem nyereséges. Nem vették tudomásul, hogy ennek ellenére szinte nem volt olyan veszteséges vállalt, ahol a vállat szintjén nem jövedelmező munkaerő elbocsátása nem rontotta a költségvetési egyensúlyt.

A másfélmillió munkahelye megszüntetése ezért azonnal pénzügyi hiányt, a megmaradt kevés adófizető számára elviselhetetlenül nagy adóterhet jelentett.

A tudományos és technikai forradalom hatására számos változás azonban fordulatot hozott.

1. Leállt a népesség, ezáltal a munkaerő mennyiségi kínálatának gyors növekedése. Kiderült, hogy a jólét és az iskolázottság bizonyos szintje felett leáll a természetes népszaporulat.

2. Gyorsan visszaszorult a fizikai, és gyorsan nőtt magasan képzett munkaerővel szemben igény. Ahogy a minőségi munkaerővel szemben jelentkező keresletet nem elégítette ki a kínálat, ezek bére gyorsan emelkedett. A magasabb bérek ugyan ösztönözték a munkaerő magasabb képzettségét, de az igényhez képes egyre nagyobb lett a elmaradás. Annak ellenére, hogy a munkaerő egyre nagyobb hánya kapott magasabb képzettséget és egyre csökkent a képzetlen munkaerő aránya, ez a változás nem tartott lépést a kereslettel. Ezt jól mutatja a tény, hogy a minőség munkaerő bére egyre jobban az átlag fölé emelkedett, abban szinte soha nem volt túlkínálat. A képzetlen munkaerő pedig relatíve egyre olcsóbb lett, mégis nőtt a tartós munkanélkülisége. Ezzel a munkaerő minőségére irányuló igénnyel nem képes lépést tartani egyetlen fejlett társadalom sem.

3. A lakosság viselkedési kultúrája elsődleges feltétellé vált. Már a 20. században egyértelművé vált, hogy a viselkedési kultúra jelentősen befolyásolja a tőkés társadalom teljesítményét. Ez Max Weber ismerte fel először. A közgazdaságtan azonban továbbra sem számolt vele. A jelenkorra azonban egyértelművé vált, hogy az élvonalba csak a nyugati puritán, és a távol-keleti konfuciánus viselkedésű népek kerülhetnek.

A jelenkori fejlett társadalomban a munkaadóknak csak a megfelelő minőségű munkaerő foglalkoztatása jövedelmező. Márpedig minél fejlettebb a technika, a munkaerő annál nagyobb hányada nem biztosítja a vállalkozás szinten a jövedelmezőséget.

A jelenkori fejlett társdalomban azonban a tartós munkanélküliség még a legrosszabb hatékonyságú foglalkoztatásnál is drágább. A jelenkorban nemcsak a versenyképesség, de a politikai és gazdasági stabilitás is, csak a magas foglalkoztatási ráta esetében érhető el.

A jelenkori fejlett társadalmakat a fenti két érdek egyeztetése állítja a legnagyobb feladat elé. A vállalkozói szektor egyre kevesebb, de jobb munkaerőt igényel, a társadalmik érdek pedig megkövetelni a magas foglalkoztatottságot.

A társadalom hosszú távú teljesítménye elsősorban attól függ milyen lesz a következő generáció munkaerőértéke. Ez pedig csak a magas foglalkoztatás mellett javulhat gyorsan.

Ahol magas a munkanélküliség, ott a következő generációban született tehetség jelentős hányada elvész. Márpedig a munkaerő minőségjavításának az első feltétele, hogy már az oktatásba kerültek minél nagyobb hányadába számára megtörténjen a képesség feltárása, megvalósuljon az ahhoz igazodó képzés.

A közgazdászok egyike sem volt történelmi materialista, aki kereste volna, hogy miért olyan a tőkés osztálytársadalom, amilyen. Még Marx is idealista lett abban az értelemben, hogy a politika, a tőkés tulajdonviszony, azaz a felépítmény alapján magyarázta az alépítmény torzulásait, és a politikai felépítmény erőszakos lecserélésével képzelte el az új alépítmény létrehozását.

A történelmi materializmusból azonban az következne, hogy tárjuk fel a társadalmat létrehozó alapokat, azaz alépítményt. Ennek azonban a klasszikus közgazdaságtanban nyomati sem találjuk. A felépítményen csak akkor lehet változtatni, ha az alépítmény megváltozik.

Ezt kísérelem az alábbiakban.

Az ipari forradalom létrehozta az ipar és a szállítás nagyságrendekkel fejlettebb, hatékonyabb technikai feltételeit. Ezek egyrészt leértékelték az ipar és szállítás korábbi vagyonbázisát, tehát szinte az egész ipar és szállítás korábbi vagyonát.

A közgazdaságtan a tőkefelhalmozás szükségességét hangsúlyozza, de alig szentel figyelmet arra, hogy a tőkefelhalmozás döntő többsége nem jelentett a nemzeti vagyonban elhalmozást, hanem a korábbi ipari és kisárutermelő szektorokban bekövetezett vagyonvesztét pótolta. Az ipari forradalom találmányai, módszerei óriási értékvesztét okoztak az iparban és szállításban, amit olyan vagyonnal kellett pótolni, amit csak tőkeként lehetett hatékonyan működtetni.

A történelmis statisztikák azt mutatják, hogy az ipari forradalmat követő két évszázadban nem nőtt, inkább csökkent a nemzeti jövedelemhez viszonyított nemzeti vagyon. Tehát nem többlet nemzeti vagyonképzés, hanem a nemzeti vagyon átstrukturálódása történt. Az ipari forradalom előtti ipar és szállítás vagyona erkölcsileg elavult, helyette belépett a sokkal hatékonyabb gyáripari és vasúti vagyon. Az érékét vesztett vagyon döntő többsége kisárutermelők tulajdonában volt. Ez szinte semmivé vált, ezzel szemben az ipari termelés és a szállítás szinte egésze tőkeként működő vagyon formájában született újjá.

Az ipari találmányok megkövetelték a gyáripari termelés és a vasúti közlekedés új technikai feltételeit kellett gyorsan megteremteni. A gyáripari technika, a gőzgépek használata korábbi gazdaságot szolgáló nemzeti vagyont leértékelte, és új létrehozását követelte meg. Ráadásul nemcsak a korábbi ipar, és szállítás vagyonát kellett lecserélni, hanem azt más tulajdonformában kellett létrehozni. Az új technikát tőkés vállalkozások formájában kellett működtetni.

Ezt a tényt nem vették tudomásul a közgazdászok és társadalomtudósok. Természetesnek fogadták el, hogy a gazdaságot tőkeként kell működtetni. Nem tartották érdekesnek annak vizsgálatát, hogy miért alakult ki, és működött a gyáripari termelés, a vasúti szállítás és a kereskedelem tőkés formában. A rendszer kárvallottait sem érdekelte, miért volt tőkésnek alárendelve a termelés, és elosztás, egyszerűen nem tetszett nekik, tehát meg akarták változtatni. Nem vették tudomásul, hogy a tőkés profitmaximalizálási törekvése objektív társadalmi érdek, hiszen a minél gyorsabb iparosítást csak ezen a módon lehetett megoldani.

Az iparosítást már megvalósított tőkés osztálytársadalmakat a nagyfokú tőkehiány, és a munkaerő jelentős minőségi és mennyiségi túlkínálata alakította ki olyanná, amilyenek voltak. Amíg ez a kettős feltételre épült a társadalom, a tőkés osztálytársadalom objektív szükségszerűség volt. Csak a létrehozó okok megszűnése tette lehetővé a felszámolását. A tőkehiány és a munkaerő felesleg megszűnésével a társadalom átalakulásához nem kell osztályharc, erőszak, hiszen maguk a tőkések szüntetik meg.

Mindenek előtt meg kell szűnnie a munkaerő mennyiségi és minőségi túlkínálatának. Ehhez azonban olyan tudományos és technikai forradalomra van szükség, ami alapvetően megváltoztatja a munkaerővel szembeni igényt.

1. A mennyiségi igény átalakult minőséivé. A jelenlegi technika mellett nem a munkaerő ára, hanem minősége vált elsődleges szemponttá. Csak az a munkaerő hatékony a vállalkozások számára, amelyeik tehetséges iskolázott és erkölcsös. A minőségi munkaerőért verseny folyik a piacon. Ezért az ára, minőségétől függően egyre emelkedik. Amelyik munkaerő minősége nem megfelelő, normatív árán nem foglalkoztatható.

2. A munkaerő szaporodása megszűnik. Kiderült, hogy az iskolázott, jómódú szülők még az utánpótlásnak megfelelő számú gyermeket sem vállal. Ezt eddig csak a fejlett világban, az emberiség hatodában valósult meg spontán, erőszak nélkül.

Fajunk eddig élete során az életviszonyai minden javulására gyorsabb népszaporulattal reagált. Amíg a világ fejlett hatodában leállt a népszaporulat, az öthatod elkezdett megfékezhetetlenül szaporodni. Ott csak erőszakkal lehet a népszaporulatot féken tartani. Kínán kívül ez még egyetlen társadalomnak sem sikerült. A társadalomtudomány pedig még mindig ott tart, hogy a népszaporulat erőszakos fékezését, amint minden osztálytársadalom ötezer év óta gyakorolt, elfogadhatatlannak tartja.

Az elmúlt évtizedekben a világ fejlett hatoda, és az 1.3 milliárd lakosú Kína példátlan tempóban fejlődik. A közel 5 milliárd pedig rohan a katasztrófa felé. A társadalomtudományok még ott sem tartanak, hogy felismerték volna, a tartósan néhány tizedet meghaladó népességnövekedés eleve kizárja a fejlettekkel való lépéstartást.

Kopátsy Sándor                  EE                  2009-12-08

 

Ez lenne a legnagyobb bajunk

 

Jelenleg Koppenhágában a klímaváltozás elleni védekezés okán ülésezik a világ szinte minden országának politikai vezetője, és 15 ezer „szakember”. Abban ugyan tejes a bizonytalanság, hogy milyen tényezők, milyen mértékben hatnak az éghajlatra, de ez csak lelkesíti a tudósokat, hiszen így nincs felelősség. A tudományok évezredes jellemzője, hogy lelkesen foglalkoznak azzal, ami megoldhatatlan, mert abban nem blamálják magukat.

Ez történik évtizedek óta a klímaváltozás kutatásával.

A tudósok lelkesedését örömmel fogadják a politikusok. Kifejezik aggodalmukat, megígérik, hogy tesznek ellene valamit, de aztán nem tesznek érdemben szinte semmit.

Ezt megelőzően, a tudósok a nyersanyagok kimerülését tartották a fajunk jövőjét fenyegető legnagyobb veszélynek. Már ott sem vetették fel, hogy a nyersanyagokban még több évszázad múlva sem lenne hiány, ha a fajunk létszáma az utóbbi száz évben is csak úgy növekedne, ahogyan az elsőző százezer évben. Nem a nyersanyagforrások szűkösek, hanem a fogyasztók száma nőtt meg és növekszik továbbra is rákosan. Ha az elmúlt negyven évben nem növekedett volna az emberiség létszáma, fel sem merülhetett volna, hogy elfogynak a nyersanyagok.

Ahogy kiderült, hogy egyre több nyersanyagforrást sikerült eltárni, és ahogyan fejlődik a nyersanyagárak nyomásra a takarékosság, nem kell félni, hogy a fejlődés azért áll le, mert elfogynak a nyersanyagok. Nem a nyersanyag kevés, hanem az emberiség létszáma elszabadult. Ez azonban kényes téma a tudomány számára, hát kitalálták, hogy nem a nyersanyagforrások apadnak ki, hanem a klíma változik meg. Ráadásul ez ezerszer bonyolultabb probléma, mint a nyersanyaghiány, tízszer, százszor annyi tudós élhet meg belőle.

Elég lett volna, ha az okos tudósok a nyersanyagforrások, és a levegőszennyeződés esetében felvetik a kérdést.

Ezzel azonban keresztény embernek nem illik foglalkozni, tudósnak pedig nem érdemes, hiszen a probléma egyértelmű.

Mielőtt az bizonyítanám, hogy esetleg százszor annyi kár származik abból, hogy már ma is közel 7 milliárdnyian vagyunk, és a száza végére tízmilliárdnyian leszünk, csak érintem, hogy még az is nagyon vitatható, hogy több kár, mint haszon származik a felmelegedésből. A több tízezer tudós csak azzal foglalkozik, hogy mennyi kár származik abból, hogy néhány fokkal magasabb lesz az átlaghőmérséklet, és néhány méterrel emelkedik a tengerek szintje.

Arról még egyikük sem írt, hogy mit nyerhetünk azzal, ha a földművelésre, a tengeri hajósára alkalmas területek ezer kilométerrel északabbra tolódnak. Ennek következtében mintegy húsz-harmincmillió négyzetkilométerrel nagyobb kedvező élettér keletkezik, ott ahol ma alig él népesség. Ennyivel nagyobb területen jelenhet meg a mai földművelés. A felmelegedés következtében a sarki tengerek biztonságos hajózásával negyedére csökken a távolság Európa és Kelet-Ázsia között.

Még nagyobb hibának tartom, hogy a fajfejlődéssel foglalkozó biológusok, és a fajunk őstörténetével foglalkozó történészek nem vetik fel, hogy minden fajfejlődés motorja a megváltozott természeti környezethez való alkalmazkodás kényszere volt. A földünkön kialakult fejlettebb társadalmi élet alapja a sok, és jelentős környezeti változás volt. Fajunk fejlődéstörténetében az első nagy minőségi ugrást a jégkorszak megszűnésének, vagyis nagyon jelentős felmelegedésnek, és mintegy hetven méteres tengerszínt emelkedésnek köszönhetjük.

Az alábbiakban az elmúlt negyven év demográfiai változásait elemzem.

Jelenleg már közel vagyunk ahhoz, hogy elérjük a hétmilliárdos létszámunkat. Az elmúlt negyven év során a létszámunk hárommilliárdnál többel nőtt. A következő hatvan évben, minimálisan további hárommilliárd növekedéssel kell számolnunk. Száz év alatt a már túlszaporodott fajunk létszáma megháromszorozódott! Arramég nem vállalkozott senki kiszámolja, hogyan élne hatmilliárddal kevesebb ember, illetve mibe kerül ennyivel több.

Ha valaki kiszámolná, hogy ennyi ember eltartása milyen természeti környezetterhelést jelent, mekkora ennek a költségvonzata, kiderülne, hogy ehhez képes elenyésző a száz éven belül várható klímaváltozás kivédésének a költsége. Még egyszerűbb volna kiszámítani, hogy milyen költségvonzata, természetkárosító hatása lesz annak, hogy már tízmilliárdnál is többen leszünk, eszünk, tüzelünk, közlekedünk. Kiderülne, hogy ehhez képest az éghajlatváltozás nettó költségvonzata elenyésző.

Ez nem jelenti azt, hogy a várható éghajlatváltozást nem kell felmérni, arra felkészülni, csak azt, hogy fajunk történelmének legnagyobb ostobasága, ha nem foglalkozunk a népesség számának fergeteges gyarapodáséval, ha nem keressük a földünk népességeltartó képességének optimumát, a vártható népesség természetterhelő hatásával.

Önmagában fajunk történetének alakulást minden reálisan elképzelhető éghajlati változásnál sokkal jobban veszélyeztette, hogy ez elmúlt negyven évben 85 százalékkal szaporodtunk.

Az is elég lenne, ha a klímaváltozással foglalkozó sok ezer tudós felvetné a kérdést, mi lenne a saját országában, ha ott is az átlagos mértékben növekedett volna a népesség. A magyar tudósonka azt kellene végiggondolni, hogy mi lenne kis országunkkal, ha 1969 óta nyolc millióval gyarapodunk. De még kisebb baj volna, ha mindenütt hasonló volna a népesség gyarapodása.

Az elmúlt negyven évben a fejlett világ lakossága is gyorsan nőtt, közel harminc százalékkal. A növekedésnek azonban mintegy kétharmadát a bevándorlók, és annak utódai adták. Korunk legnagyobb pozitív történelmi eseménye, hogy a jómódú és iskolázott ember már nem szaporodik.

Hosszú távon azonban ez sem elviselhető. Azonban jelenleg a fejlett világhoz, vagyis azokhoz, akik nem szaporodnak elviselhetetlen mértékben, az emberiség hatoda tartozik. Negyven éve még az ötöde tarozott.

Az elmúlt negyven év legnagyobb demográfiai eredményét Kína hozta azzal, hogy megfékezte a kezelhetetlenül gyors népszaporulatát. Ennek köszönhetően a jelenlegi, kereken 900 milliós fejlett világhoz tartozók száma másfélmilliárddal nő.

Kína családtervezése is a Nyugat nagyon deformált demográfiai tudatunkra vall. Kína népessége az elmúlt negyven év során 42 százalékkal nőtt. Soha nem fogyott, hanem az utóbbi harminc éven is, évente mintegy fél százalékkal gyarapodott. Ha nem fékezik meg az első évtized tényleges népességnövekedését, ma 500 millióval többen volnának. A nyugati farizeusok attól féltik Kínát, hogy elöregedik. Elég volna megnézni egy szakkönyvet Kína népessége, az elmúlt harminc év során, évi fél százaléknál gyorsabban növekedett, nem úgy, mint Európáé, ami csökkent volna, ha nincs bevándorlás. Az mégis igaz, hogy Kína népessége 500 millióval nagyobb volna, ha nincs erőszakos családtervezés.

Aligha lesz olyan tudós Koppenhágában, aki fel merné vetni, hogy mennyit köszönet mind az emberiség egésze, mind a természet annak, hogy Kínában fékezik a népszaporulatot, és mekkora lenne az ország nyersanyagigénye, levegőszennyezése, ha 500 millióval többen volnának.

Arról sem várhatunk felszólalásokat, hogy a nemzeti jövedelmét gyorsan növelő Indiában negyven év alatt 114 százalékkal, 613 millióval nőtt a lakosság száma. Ez a magyarázata annak, hogy India egy laksora jutó nemzeti jövedelme, Kínához képest megfeleződött.

Még Indiánál is gyorsabban növekedett a lakosság az eleve túlnépesedett Dél-Ázsiában.

Dél-Amerikában, ahol még mindig alacsony a népsűrűség, a lakosság megkétszereződése, még nem annyira a természeti környezet, hanem az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon növelhetését, a társadalmi egyensúlyt fenyegeti a lakosság gyors növekedése.

A Közel-Keleten nagyon gyors a növekedés. Negyven év alatt, 180 százalékkal nőtt a lakosság száma. Az utókor, mint az emberi butaság klasszikus példáját emlegeti, hogy ebben a térségben a Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok, iszonyú erőfeszítések árán, akar számára szimpatikusabb társadalmi rendszert, fegyverei fölényére támaszodva, bevezetni. Az nem tűnik fel nekik, hogy a demokratizálás legnagyobb akadálya a túlnépesedési nyomás. Nem ismer példát a történelem arra, hogy fenntartható a társadalmi egyensúly, elkerülhető az emberirtás olyan országban, ahol negyven év alatt közel háromszorosára nőtt a lakosság.

A leginkább egyértelmű a feltételek nélküli gyors népszaporulat a Szaharától délre lévő Afrikában. Ebben a térségben negyven éve még alig 290 millió ember élt, most közel 900 millió. Pedig ott az emberek jelentős hányada éhezik, korán meghal. Nigéria lakossága negyven év alatt 50 millióról 150 millióra nőtt. Melyik társadalom viselt volna el ekkora népesség növekedést? Mi lenne Magyarországon, ha 69 óta 30 millióra nőtt volna a népességünk? Így is másfélmillió munkanélküli, húsz éve nem talál munkát!

Mi lett volna a Szaharától délre fekvő országokban, ha nincs éhezés, nyomor, belháború?

Sokat foglalkozik a sajtó azzal, hogy negyven éve, nem csökkent az éhezők száma. De az nem teszik soha hozzá, hogy mennyien lennénk, ha egymilliárd ember nem éhezne, ha a gazdag világ legalább etetné őket.

A világ élelmezésével foglalkozókat idézem. Negyven év múlva harmadával többen leszünk, de kétharmadával több élelemre, ezen belül még egyszer ennyi húsra lesz szükség. Ez után csak azt kellene megmondani, hogy mennyien lennénk, ha az elmúlt negyvenében egymilliárd ember nem éhezik, hanem a gazdag világ eltartotta volna őket. Hogyan lehet majd ötven év múlva a tízmilliárd embert eltartani. Ehhez mennyivel több földterületre, tőkére, költségre lesz szükség. Minden bizonnyal sokkal többre, mint a negyven éven belül várható klímaváltozás kivédésére.

Kopátsy Sándor                    EE                2009-12-02

 

 

A közgazdaságtan az ipari forradalommal született, a tőkés osztálytársadalom szolgálatában. A tudományos és technikai forradalom új, össznépi társadalmat hozott létre, amihez új közgazdaságtanra van szükség.

A közgazdaságtan klasszikusai arra kerestek magyarázatot, hogyan kell a tőkés osztálytársadalomnak működni ahhoz, hogy minél hatékonyabb legyen. Úgy kellett működnie, ahogy azt a tőkés vállalkozások érdeke megkívánta.

Az ipari forradalom a korábbinál nagyságrendekkel hatékonyabb gyáripari termelés és közlekedés technikai feltételeit hozta létre. Az új technika számára elveszett a korábbi ipai és szállítási vagyon értéke, ezek helyett létre kellett hozni az új technikai bázist. Ennek óriási volt a tőkeigénye. Ezt a tőkeigényt csak úgy lehetett kielégíteni, ha nagyon magas a vállalkozási tőke profitja.

A nagy tőkehiány, és a nagy munkaerő felesleg. Ebben a helyzetben objektív, kikerülhetetlen volt a tőkének az érték feletti ára, magas hozadéka, profitja, és a munkaerő kizsákmányolása, azaz érté alatti ára. A közgazdaságtan klasszikusai ezt a tényt természetesnek tartották, és fel sem merült nálunk, hogy ezt hibának tartsák.

A tőkés osztályviszonyok által teremtett társadalmi viszonyokat a bírálók természettel ellenesnek, igazságtalannak minősítették, és meg akarták változtatni. A tőkés társadalom működését nem magarázták, hanem erkölcsi alapon bírálták. Még Marx sem vetette fel, hogy a minden tőkés társadalomra jellemző magas profitot, és alacsony béreket objektív okok hozzák létre. Pedig a történelmi materializmus elve alapján, ami általános jelenség, azt objektív okok hozzák létre, azon nem lehet változtatni.

Szinte érthetetlen, hogy Marx, aki megalapozta a történelem materialista elemzésének tudományát, mindenkinél jobban hitt abban, hogy a tőkés társadalom, politikai erőszakkal megváltoztatható. Fel sem merült nála, hogy a profit, különösen a korára jellemző maga profitot, alacsony béreket, a munkások kiszolgáltatottságát objektív társadalmi valóság hozta létre, és működteti. Pedig nem lett volna nehéz felismerni, hogy korát a példátlan tőkehiány, és a példátlan munkaerő felesleg jellemzi.

Az ipari forradalom előtti ipari és szállítási berendezések értékét amortizálta a nagyságrendekkel hatékonyabb gyáripari termelés, és a vasúi szállítás. A gyárak felépítéséhez, és a vasúthálózat kiépítéséhez, ezek működtetéséhez azonban óriási nagyságú, viszonylag nagyon koncentrált tőkére volt szükség.

A feudális államban a termőföld volt a szűk keresztmetszet, ezért abban a földjáradék volt objektív szükségszerűség. Ebből fakadt, hogy a társadalom fő rendezési elve a földtulajdonra épült. Az ipari forradalom olyan társadalmat hozott létre, amiben a tőke volt a szűk keresztmetszet, a társadalom a tőketulajdonra épült.

Még egyszerűbb magyarázat, hogy a múltban minden társadalom a szűk keresztmetszetére épült. Ahol a munkaerőben volt hiány, ott a munkaerő tulajdonosai, a rabszolgatartók uralták a politikát és élvezték a meg nem dolgozott jövedelmeket. Ahol a termőföld volt a hiány, ott a földtulajdonosok birtokolták a politikai hatalmat, és vonták magukhoz a dolgozók jövedelmét. Ahol a tőkehiány volt a jellemző, ott a tőkések birtokolták a politikai hatalmat, és zsákmányolták ki a dolgozókat.

A tőkehiányt ugyan tudomásul vették a társadalomtudományok, de nem keresték az abból fakadó objektív következményeket. A munkaerő felesleg még nyilvánvalóbban jelentkezett, mégsem vették tudomásul.

Az ipari forradalom találmányai nagyságrenddel csökkentették a munkaerőigényt, ugyanakkor a történelemben korábban nem tapasztalt népességnövekedés következettbe. A munkaerő felesleg addig nem is volt nyilvánvaló, amíg a gyárakat, a vasúthálózatot, a csatornákat kellett építeni. Máig alig tesznek a gazdaságtörténészek említést arról, hogy a tőkés osztálytársadalom munkaerő igénye még viszonylag magas volt addig, amíg ki nem építették a termelő és szállítási kapacitásokat, de ezek kiépítése után jelentkezett a katasztrofális munkaerő felesleg.

Keynes volt az első, aki megsejtette, hogy a munkaerő alacsony ára miatt van túltermelés, de azt ő sem vette tudomásul, hogy az értékalatti ár mindaddig objektív szükségszerűség, amíg a társadalomnak az indokoltál több, és képzettebb munkaereje van. Ha valamiből többet termel, vagy többel rendelkezik a társadalom, mint amennyire szüksége van, annak értéke alatt lesz az ára.

A munkaerő gyarapodását azonban a nyomora sem tudta féken tartani. A társadalomtudományok máig nem figyeltek fel arra, hogy az ipari forradalom egészségügyi vívmányai jelentősen csökkentették a halálozást, és ezzel a munkaerő újratermelési költségét. Korábban a nagyon alacsony várható életkor volt a munkaerő viszonylag magas újratermelési költségének a fő oka. A városok csatornázása, a jobb vízellátás, az olcsóbb fehérnemű, a legnagyobb járványok megállítása a korábbi fogyasztási szinten is gyors népességnövekedést eredményezett.

A klasszikus közgazdaságtan sem vitatja, hogy az elsődleges termelési tényező a munkaerő, ennek az újratermelési költségével mégsem foglalkozik. Marx sem vetette fel, hogy a növekvő nyomor ellenére gyors volt a népesség növekedése. Vagyis a munkaerő éréke annyira lecsökkent, hogy az alacsony bérek ellenére, gyorsan bővítve termelte újra magát. Az elmélettel szembeni ellentmondás, hogy a munkaerőt értéke alatt fizetik mg, mégis mind mennyiségében, mind minőségben bővítetten újratermelődik.

A tőkés társadalom működését csak az érti meg, hogy tőkehiányos, és munkaerő felesleges volt. Ennek volt objektív következménye, hogy a tőketulajdonosa nagy jövedelemhez jutott, a munkaerő pedig kiszolgáltatott volt. A tőkés osztálytársadalomnál jobb társadalom létrejöttének egyetlen feltétele volt, olyan technikai forradalom, ami a munkaerő minőségét felértékeli, a fizikai tőkénél pedig nagyobb hiányt támaszt a szellemi tőkével szemben. Amíg ez az igényváltozás nem jön létre, a tőkés osztálytársadalom történelmi szükségszerűség.

Ez önmagában csak arra lett volna elegendő, hogy munkaerő felső minőségi felének kiszolgáltatottsága megszűnik, a gyengébb felének azonban nem javul a helyzete, sőt, egyre nagyobb viszonylagos olcsósága ellenére kiszorul a munkaerőpiacról. Ehhez kellett egy másik változás is. Szűnjön meg a népesség szaporodása.

Az első feltételét a változásnak meghozta a tudományos és technikai forradalom. Olyan maga igényt támasztott a munkaerő minőségével szemben, ami az egyre magasabb iskolázottsággal és magasabb jövedelemmel járt. Ennek előre nem látható következménye lett. Az egy laksora jutó 10 ezer eurós jövedelem, és a 12 évnél magasabb iskoláztatás mellett a gyermekvállalás a létszám fenntartását sem biztosítja.

A jelenkori fejlett társadalmakat az jellemzi, hogy a minőségi igényt kielégítő, tehát magas jövedelmű, kellően iskolázott, és erkölcsileg megfelelő családokban megszűnik a szintet tartó gyermekvállalás. A társadalomnak az a része, ahol a következő generáció felnevelési feltétele kedvező, szűkítetten termelődik újra, holott a társadalomnak az igénye dinamikusan nő.

A fejlett társadalom munkaerő igénye azonban nemcsak az egyre magasabb iskolázottságot, hanem a veleszületett képességet is igényli. Márpedig a képesség nincs a szülők képességéhez kötve, az a társadalom minden rétegében jelen van. A tehetségigényét a társadalom csak akkor elégítheti ki, ha minden rétegből ki tudja emelni a tehetséget. Vagyis a társadalom egésze számára biztosítani kellene a gyermekeik képességének kibontakoztatását.

Egyelőre minden társadalom ösztönösen, de ostobán a kevés születés ellen azzal védekezik, hogy jutalmazza a felnevelt gyermekek számát. Ennek a következménye, hogy ott születik aránylag sok gyermek, ahol a családi feltételek kedvezőtlenek, és ott kevés, ahol kedvezők. Márpedig a felnevelés várható hatékonysága elsősorban a családi környezettől függ. Ennek lett a következménye, hogy ugyan sehol nincs gyors lakosságcsökkenés, de a felnevelés minősége egyre romlik.

Ezzel szemben a közgazdaságtan még mindig azon az elven akarja működtetni a gazdaságot, hogy a vállalkozások jövedelemigénye minél jobban érvényesüljön. Bármennyire is egyértelművé vált, hogy ahol jó a munkaerő, oda megy a tőke, mert ott működhet hatékonyabban. A közgazdaságtan még mindig azt hirdetik, hogy a tőkének kevesebb adóra és olcsóbb munkaerőre van szüksége. Ezzel szemben a munkaerő képzését fogyasztásként veszi számba. Akit, mivel még a munkaképes korában is tanul, hogy minél értékesebb munkaerővé váljon, azt gazdasági értelemben inaktívnak, a képzését fogyasztásnak tekinti. Ezzel szemben ezek a leghatékonyabb vagyongyarapítók. Ők bővítik a társadalom legszűkebb keresztmetszetét, növelik a szellemi vagyont.

Ahogyan a tőkés osztálytársadalomban a tőkét gyarapítók voltak a leghasznosabb állampolgárok, a modern társadalmakban, a képzésben résztvevők, a tudásukat gyarapítók lettek azok.

I. A család. A tények azt tanúsítják, hogy a munkaerő minősége elsősorban a családi környezettől, a szülők erkölcsétől, jövedelmétől és, iskolázottságától függ. A politikusok, társadalomtudósok és a pedagógusok, farizeus módon, ezt a tényt igyekeznek elhomályosítani. A közvélemény, mindenek előtt a szülők, ezt világosan látják. Elég volna megnézni egy olyan felmérést, hogy a diplomát szerző diákok milyen családi környezetből kerülnek ki, világossá válna, hogy az elsődleges iskoláztatási impulzus a családi környezetből jön. Még durvább leleplezést mutat az olyan felmérés, hogy milyen kicsi az esélye a diplomaszerzésre annak, aki leszakadt rétegben születik.

Egyelőre ennek az ellenkezője történik nemcsak spontán, de állami ösztönzésre is. Az államok ugyanis a gyermekek számára vetített családtámogatást folytatnak. Ez azt jelenti, hogy azok a szülők kapnak relatív, a nevelés tényleges költségéhez viszonyítottan nagyobb támogatást, akik kevesebb költséggel, gyengébb hatékonysággal nevelnek. Ugyanakkor, azok számára a gyermeknevelési támogatás a tényleges ráfordításhoz viszonyítva elhanyagolható, akik nagyon sokat fordítanak a nevelésre.

A modern államok a legfontosabb vagyonképzést tehát az érdekükkel ellentétes arányban támogatják. Minél nagyobb értékű munkaerőt ad egy család a társadalomnak, az államtól viszonylag annál kevesebb támogatást kap, és minél gyengébbet, annál többet.

A társadalom érekét szolgáló családtámogatás az volna, amiben az állam a családot az általa létrehozott munkaerő értéke arányában jutalmazza. A jutalmazásnak két fő formája legyen.

- A szülők a gyermekeik tanulási eredményei alapján jelentős jutalomhoz jussanak.

- A szülők öregkori ellátása döntően attól függjön, mennyi, és ilyen értékű gyermeket neveltek.

II. Az iskola. A közgazdaságtan az oktatást fogyasztás egyik formájának minősíti, holott a nemzeti vagyont termelő fő ágazatnak kellene tekinteni, és ennek megfelelően üzemeltetni. Az iskolaválasztásban a szülők jogát kell elsődlegesen

(Az oktatási rendszer reformjáról külön anyagot készítettem.)

A közgazdaságtan egyik alapvető fogyatékossága, hogy a nemzeti vagonnak csak azzal a hányadával számol, amelyik fizikai formájában jelenik meg. Ez elfogadható volt mindaddig, amíg a szellemi vagyonban nem mutatkozott hiány, hiszen spontán is több termelődött, mint amennyit a táradalom igényelt. A tudományos és technikai forradalom azonban ebben a tekintetben is fordulatot hozott. A társadalmi és gazdasági fejlődés ütemét ezután az határozza meg, hogyan sikerül növelni a szellemi vagyont.

A szellemi vagyon fogalma helyett használják a tudásvagyon és a szellemi tőke kifejezést is.

A szellemi vagyon nemcsak a szellemi tőke, hanem minden szellemi vagyon, függetlenül attól, milyen tulajdonformában működtetik. Az egyén szellemi vagyona személyi tulajdon. Az állam és a társadalmi szervezetek szellemi vagyona társadalmi vagyon. A tőkés vállalkozások szellemi vagyona pedig szellemi tőke.

(Ennek a témának a részletes kifejtését számos írásom tartalmazza.)

A szellemi vagyon fogalmát a közgazdaságtan azért is kerüli, mert nehéz megbirkózni a számszerűsítésével. A három összetevője, a tudás, a tehetség, és az erkölcs, egyike sem számszerűsíthető. Az ugyan nem tagadható, hogy a társadalom teljesítőképességének, egyre inkább a legfontosabb eleme.

Ott tartunk, hogy ami a társadalom fejlődése szempontjából a legfontosabb, nem mérhető.

Mivel mérhető a tudás?

Az iskolázottság. Az iskolában eredményesen töltött évek számával. Annak ellenére, hogy a több iskolában töltött idő nem szükségszerűen jelent több tudást, az adott társadalomban az iskolázottság változása mégis jól mutatja a tendenciát.

A tehetség. Még nehezebben mérhető. A társadalmat jellemző vertikális és horizontális mobilitás nagysága, és változása mégis jól jelzi a tehetség szerepét. Az például köztudott, hogy az EU egésze e két mobilitásban látványosan el van maradva Észak-Amerikához képest. Az sem lehet vitás, hogy a munkaerő szabadabb áramlása jelentős komparatív előnyt jelent Észak-Amerikának, és hátrányt az Európai Uniónak.

Az erkölcs. Még az elősző kettőnél is nehezebben mérhető. De annál fontosabb. A jelen viszonyok között csak az a társdalom emelkedhet az élvonalba, melyikben a lakosság viselkedését puritánnak, illetve konfuciánusnak lehet minősíteni. Van azonban számos olyan társadalmi jellemző, amit érdemes figyelemmel kísérni. Például a bűnözés aránya, a törvénytisztelet, a szállítási szerződések teljesítésének sérelmei, a korrupció mértéke, az adócsalások súlya. A nemzetközi tőkepiacon ezeket figyelemmel kísérik.

Ha egy társadalomról képet akarok alkotni, a külső benyomások tévedhetetlenek.

Diákkoromban megtanultam, hogy a falvak külső képe alapján megmondjam, hogy milyen etnikum, magyar, sváb vagy sokác lakosságlakja, mennyire tiszták, egykéznek, vagy katolikusok, azaz gazdagok, vagy szegények. A temetők gondozottsága sem csapott be soha. Aztán egyetemista korom óta a piacok, és a nyilvános illemhely tisztasága, a koldusok viselkedése igazítottak el.

Közgazdászként a foglalkoztatási, és a megtakarítási rátát tartom a legfontosabb mutatónak. Főleg akkor, ha tudom, hogy nem a politikai erőszak kényszeríttette ki.

Kopátsy Sándor                    PE                2009-12-04

 

 

Nem tisztem, hogy a magyar újságírókat, közírókat minősítem, de az első fél tucatba, mind Debreczeni Józsefet, mind Aczél Endrét besorolnám. Soha nem értettem egyet velük, de számomra az ellenfeleket is minőségük határozza meg. Azt is megszoktam, hogy az okosak és tehetségesek sokkal könnyebben eltévednek, mint az ostobák.

Az sem lep meg, hogy a legjobb, inkább úgy fogalmazom, a legkevésbé rossz magyar újság, a Népszabadság egyre inkább eltéved. Olyanoknak ad fórumot, akik a jelen helyzet kialakulásáért az ellenzéket teszik felelőssé. Elfelejtik, hogy a politikai párt, illetve a politikus bukásáért mindig önmaga a felelős.

A politikai harc lényege mindig a győzelem, és még a célokat is ehhez kell igazítani. Csak az a politikai program jó, amivel győzni lehet. Ebben a hatalmi harcban csak a második vonalban lehet a becsület, a következetesség.

A rendszerváltás követő húsz évben, a magyar politikában nem alakulhatott ki olyan helyzet, amiben nem volt szükség más párttal való szövetégre. Ezt a helyzet következett az Antall-Tölgyessy paktumból, a listán szerezhető parlamenti képviselet túlsúlyából. Az angol-szász demokrácia eleve felismerte, hogy a többség uralmát csak az a választás garantálhatja, amiben csak két dudás van a csárdában. Ahol a legerősebbek is a kisebbek támogatására vannak szorulva, azok uralma valósul meg.

Elég néhány példát felsorolni.

Az első választást megnyerő MDF megbukott, mert az SZDSZ-szel kötött paktumot.

A második választást példátlan fölénnyel megnyerő MSZ megbukott azért, mert az SZDSZ kezébe adta a gyeplőt.

A harmadik választást megnyerő Fidesz megbukott azért, mert Orbán Viktor paktumot kötött Torgyán Józseffel.

A negyedik és ötödik választást már csak a szoclib koalíció nyerte meg, amit, Gyurcsánynak köszönhetően, sokkal inkább lehetne csak liberálisnak minősíteni. Ez ezért fog megbukni.

A hatodik választás előtt csillan meg először annak a reménye, hogy egyetlen párt, a Fidesz nemcsak győz, de a kétharmados győzelemben is reménykedhet.

Rövid indoklásra szorul, hogy miért örülök a kétharmados győzelemnek. Meggyőződésem szerint, bármelyik párt egyedül többre ment volna, mint amire mentünk a pártok közti kompromisszumok kényszere alatt. Tehát azt másodlagosnak tartom, hogy melyik párt szerezi meg a kétharmados többséget, a fő, hogy ezzel rendelkezzen. Tekintettel arra, hogy erre csak a Fidesz esélyes, őt várom.

Itt csak utalok rá, hogy a mi választási törvényünk alapján még az sem garantálja a kétharmados többséget, ha a 176 egyéni körzet mindegyikében egyetlen párt győz, vagyis az angolszász rendszerben száz százalékos a győzelem. Ezt a választási rendszert az SZDSZ, annak idején, jól kitalálta. Nem lesz könnyű megszabadulni tőle, pedig az soha nem fogja lehetővé tenni az egyértelmű politizálást. Ma egyetlen reményem a Fidesz kétharmados többsége.

Ezért fogadtam örömmel, hogy Orbán Oroszországba, és Kínába látogat. Ha valamitől féltem, az nem Orbán jobboldalisága, hanem érzelmi politizálása. Egy kis ország politikusa, ha hatalomra kerül, felejtse el, mit érez, csak az ország érdeke vezényelje. Ennek jelét láttam abban, hogy Orbán Viktor meglátogatja a két keleti, érzelmi ellenfelét.

Szememben Orbán nagyra nőtt Antallal szemben, mert az nem volt képes felmérni a realitást, az ország érdekét. Benne is élt a magyar politikai elit beteges félelme. Deák minden szlávban a magyarság ellenségét látta. Tisza István is szláv terjeszkedéstől félt. A Horthy-rendszer ezt beteges kommunista ellenességbe csomagolta. Antall József, történelemtanár létére sem ismerte fel, hogy az orosz nép számban a kontinens legnagyobb népe, és Oroszország évszázadok óta nagyhatalom volt, és még évszázadokig az lesz. Ráadásul számunkra kiváló piac, akkor is, ha az összeomlás éveiben nem a legjobban fizető partner volt. A magyar mezőgazdaság komparatív előnyeit, a vidék foglalkoztatását nem lehet megoldani a kimeríthetetlen orosz piacra épülés nélkül.

Orbán azonban felismerte, hogy az ország jelenlegi helyzetében a legnagyobb lehetőség az orosz agrárpiacban rejlik. Az sem volt nehéz meglátni, hogy Oroszország is gyakorlatilag egy párt rendszerben működik, ráadásul ez a párt sokkal inkább konzervatív közép-jobb, mint szocialista-liberális. Szinte semmilyen tekintetben nem bolsevik. Megette, hogy elmegy Putyin pártjának konferenciájára annak ellenére, hogy ezt szavazótábora nehezen fogja megérteni.

Más kérdés az, hogy a találkozót a Fidesz és Orbán Viktor szerencsétlenül tálalta. Ebbe és a bukott Gyurcsány Putyinnal közös vacsorázásába bonyolódott be Debreczeni József, ízléstelen, és hozzá nem méltó színvonalon.

Ő, aki közírónak tarja magát, nem törődve az ország érdekével, a Fidesz közeledéssel a reálpolitikához, vagdalózik, sérteget. Annál jobban kiemeli Gyurcsány házaspár baráti vacsoráját Putyin házaspárral. Számomra is fontos igazolás volt ez a baráti vacsora. Igazolta, hogy kiknek köszönheti az MSZP Gyurcsányt. Azoknak, akik közül Putyin is kiemelkedett. De azok az elvtársak is egyre kevésbé bolsevikok, és egyre inkább orosz nacionalisták.

Debreczeni Józsefnek elárulom, hogy az orosz kapcsolatok megerősítését a rendszerváltás egyik legnagyobb bűnének orvosolhatósága okán tartom nemzeti ügynek. A húsz éve leépített másfélmillió munkahelye döntő többsége a vidéken élőket érintette. Aki ezek számára nem biztosít munkaalkalmat, az, számomra hazaáruló. Ezeknek a munkaalkalmaknak nagy többségét csak a belterjes mezőgazdaság, és a termékei többségének az orosz piacon való eladása jelenthet megoldást. Ez a lehetőség azonban aligha merült fel a házaspári találkozón, ahol egy tökéletesen megbukott politikus találkozott a hatalma teljében lévővel. Putyin, és az orosz diplomácia számára nem az a fontos, hogy kit tartanak az ő emberüknek, hanem az, hogy kinek van a saját országában befolyása. Erre a befolyásra csak Orbánnak van esélye.

Debreczeni ennél is jobban lejáratta magát azzal, hogy az MDF listáján szerepel. A következő könyvét pedig Bokros Lajos politikai dicsőítéséről fogja megírni.

A másik leszerepelt újságíró Aczél Endre, akinek a Népszabadság hozza a leleplező írásait. Előbb az oroszországi vonatrobbantást tálalta úgy, mint az orosz politikai állapotok csődjét. Ezzel nálam Csurka nyomába lépett, aki az Egyesült Államok elleni, szeptember, 11.-i merényletet értelmezte hasonlóképpen.

A legutóbbi számban pedig Orbán kínai látogatásán botránkozik. Pedig én ennek is örültem. Orbán ezzel az utazással sem a hazai táborában szerzett híveket, hanem az ország érekét szolgálja. Ha valaki nem vette húsz év óta tudomásul, hogy Kínában fajunk történetének legnagyobb sikere zajlik, most igazán felébredhetne. A nyugati világ küszködik a pénzügyi válsággal, Kína azonban továbbra is példátlan gyorsasággal növekszik. Ráadásul egy párt rendszerben. A kínai egy párt, akárcsak Putyin pártja Oroszországban, minden, csak nem bolsevik.

Aczél azon szellemeskedik, hogy a nyugat-európai szociáldemokrata pártok nem állnak sorba. Sokkal inkább arról írhatna, hogy Orbán tanult először Obamától. Azon is élcelődik, hogy nem annyira az állami, mint a párttal vette fel a kapcsolatot. Az elkerüli a figyelmét, hogy Orván, nagyon okosan, a leendő gazdasági minisztert, és két pártonkívüli nagyberuházót vitt magával.

A korunk egyik legnagyobb tanulsága, hogy amelyik társadalom még a fél-periférián van, annak nem használ a több párt rendszer. Orbán ugyan nem a bolsevik oldalról indult, mint az oroszok és a kínaiak, de felismerte a kor parancsát.

Ami a Népszabadságot illeti. A laptulajdonos és a szerkesztőség ne legyen meglepődve, ha az újság olvasótábora, két év alatt a harmadára csökken. Egy ország legnagyobb napilapjának nemcsak a bukott pártok, hanem az ország érdekét is szolgálni kellene. A Népszabadság azonban az utóbbi időben az ellenkező irányba ment.

Kopátsy Sándor                 PE                 2009-12-02

 

 

Ha nem is a világon, de az EU országok között. Ide juttatott bennünk a rendszerváltás óta követet neoliberális politika.

Másfélmillióval kevesebben dolgoznak, mint a rendszerváltás előtt. A munkaképes korosztály alig 55 százalékát fogjuk munkára. Ebben a tekintetben az Európai Unió is nagyon le van maradva nemcsak a távol-keleti, de az észak-amierikai versenytársai előtt. Elég volna azt látni, hogy az éves szabadság átlaga nálunk 20 nap, az Egyesült Államokban 15, Kínában pedig 10!

A világ három legnagyobb agglomerációja között, az Európai Unió tesz a legkevesebbet annak érdekében, hogy aki munkaképes, vegyen rész a társadalmi munkamegosztásban. De még nem akadt olyan EU politikus, aki felvetette volna, hogy aki utol akar érni, annak nemcsak jobban, de többet is kell dolgozni. Ezen belül mi vagyunk az utolsók. Kedvesen, keveset dolgoznak, és kevesen fizetnek adót. Aztán csodálkozunk, hogy pénzügyi hiánnyal küszködünk.

Pedig a rendszerváltás előtt a munkaerő kihasználásban elsők voltunk a szocialista táboron belül. Nemcsak másfélmillióval többen dolgoztak, de még a szabadidőt is példásan hasznosítottuk annak érdekében, hogy kevesebb legyen a család kiadása, és több a jövedelme. Nem divat mérni a szabadidőben végzett munkát, de meggyőződésem szerint a 70-es években, nálunk végeztek a legtöbb, a család jövedelmét gyarapító munkát. Még nem olvastam olyan felmérést, ami megmutatta volna, hogyan csökkent az ilyen munka, és mekkora veszteség származik ebből. Nemcsak anyagi, de erkölcsi is.

Amennyire a rendszerváltó neoliberálisok hangsúlyozzák, hogy a túlfoglalkoztatás mennyire rontotta a munkaerő nagyobb teljesítményben való érdekeltségét, annyira hallgatnak arról, hogy mennyi örömöt, sikert, önbizalmat termelt a munkaidő utáni munka, és mennyi kárt okoz a tétlenség.

Becslésem szerint, a munkaidő utáni munka a tizedére, az abból származó öröm századára, az általánossá vált tolvajlások miatti bosszúság pedig ezerszeresére nőtt. Az ezerszeresre nőtt bosszúságot a neoliberális politika azzal alapozta meg, hogy másfélmillió embert, és azok családját kizárta a társadalmi munkamegosztásból, és törvényesítette a 20 ezer forintnál kisebb tolvajlást. Pihent eszű politikusok nem találhattak ki jobb módszert annak érdekében, hogy parlamenti párttá emelték a Jobbikat, és letörölték a politikai térképről az neoliberális pártot.

Mára oda jutottunk, hogy a választást csak az nyerheti meg, aki egymillió munkahelyet ígér. Csak az számíthat megerősödésre, akitől elhiszik, hogy a kisemberek vagyonbiztonságát garantálni fogja.

Ehhez az íráshoz a Népszabadság Nálunk sok a szabadság, de sok el is veszik, címmel megjelent írása adta az indítékot. Nagy baj, ha egy újságíró csak azt látja, hogy előfordul, amikor a dolgozó nem veheti ki a szabadságát, amikor akarja, de azt nem, hogy ezerszer többen vannak, akiknek húsz éve szabadságon vannak, azaz nincs munkájuk. Őket kell sajnálni.

Kopátsy Sándor                  EE                  2009-12-05

 

(Kiegészítés az új közgazdaságtanhoz.)

 

A jelenkori fejlett társadalmak elsődleges feladata a munkaerő minőségének javítása. Mindent ennek kellene alárendelni. Ahol ezt jól oldják meg, minden megoldódik, ahol nem, ennek kárát vallják. Ezt illusztrálom egy konkrét példán.

Az Egyesült Államokban és Dél-Koreában vetik össze a korosztályok középfokú közép-fokú, és afeletti képzettségét. Az Egyesült Államokban ezt a képzettségi szintet a mai 55-65 évesek 85 százaléka elérte. Dél-Koreában viszont ennek a generációnak csak a harmada. Húsz éve már a dél-koreai fiatalok iskolázottsága meghaladta az amerikaiakét. Mára ez a szint a 25-34 éves generációban, az előbbi országban alig emelkedett, az utóbbiban pedig 98 százalék lett.

Az Egyesült Államok oktatási rendszerének elmaradottságát még jobban jellemzi, hogy a 30 ipari ország között a középfokon képzettek tudományos ismeretekben a 21., matematikában a 25. helyen vannak. Ezzel szemben a katonai kiadások terén torony magasan az elsők. A katonai erejük nagyobb, mint a 30 ipari országé összesen.

A tényekkel, az illetékesek tisztában vannak, és időnként felvetik, hogy tenni kellene valamit. Elsősorban több pénzt kellene áldozni az oktatásra, és egységesíteni a tagállamok oktatási rendszerét, és követelményeit. Ennek ellenére szinte semmi sem történt.

A jelenlegi felbuzdulásban a törvényhozás jóváhagyott 4 milliárd dollárt a követelmények egységesítésére. Szinte egy időben azzal, hogy az elnök 30 ezerrel növeli az Afganisztánban harcoló amerikai katonák létszámát.

Kabaréba illik a két cél összevetése. A világ egyetlen szuperhatalma százszor annyit költ arra a teljesíthetetlen feladatra, hogy Közpép-Ázsia két országában demokratikusabb legyen a rendszer, mint arra, hogy csökkentsék Dél-Koreához képest, az oktatásban jelentkező lemaradásukat.

Az arab országok demokratizálási erőfeszítéseinek nem lesz, mert nem lehet eredménye, az oktatás elhanyagolásának azonban felmérhetetlen a kára. Az Egyesült Államok ugyan kibírja, ha reménytelen feladatokra pocsékolja az erőforrásait, és elhangolja az oktatását, hiszen kedvére importálhatja a világ szellemi elitjéből azokat, akiket akar. Mégis hiányozni fog neki, hogy amikor oktalan hadakozásra fecséreli el a százmilliárdokat, de nem áldozott legalább tízmilliárdokat az oktatási rendszere javítására. A világ okosait ugyan meg tudja vásárolni, de a saját ostobáit neki kell eltartani. Ez pedig még a céltalan hadakozásnál is sokkal többe fog kerülni.

Kopátsy Sándor                EE                    2009-11-30

 

 

Kevés jobb illusztrációja lesz annak, hogy hova vezet, amikor egy országban a magas foglalkoztatás után a munkaerő gazdálkodást a piacra bízzák.

Aligha vitatható, hogy a bolsevik rendszer hibát követett el azzal, hogy kemény dogmaként kezelte a teljes foglalkoztatást. Ennek ellenére tudni kellett volna, hogy százszor nagyobb hiba a másik véglet, csak azt foglalkoztatni, akire a piac igényt tart. Nyilván, a foglalkoztatásnak is van optimális szintje.

Kezdem azzal, hogy miért a foglalkoztatást, és nem a munkanélküliségi rátát kell figyelni.

A munkanélküliségi ráta ugyanis önmagában nem sokat mond, legfeljebb annak alakulása jelzi a munkaerő kínálata és kereslete közötti arány változását.

A foglalkoztatási ráta sokkal jobb mutató, de annak jelenlegi tartalma módosulásra szorul. A nemzetközi célokra megfelelőnek mutatkozik, ha a 15-65 éves korosztály munkára fogottságát mutatja. A fejlett világban az induló korhatárként kezelt 15 év túl korai. Tekintettel arra, hogy az első munkavállalás előtt iskolában töltött évek száma már 12 felett van, Tehát felső használatra jobb volna 18 évtől kezdve mérni. A 65 év is csak ott jó, ahol ez a nyugdíjkorhatár. Ahol ennél magasabb, ott azt kell figyelembe venni. Ezzel a nélkülözhetetlen mutatóval a legnagyobb problémát az okozza, hogy éppen a munkaerő java 12 évnél is többet tölt tanulással.

A megoldást az jelenti, ha a közgazdaságtan a munkaképes kortól végzett iskolai tanulást értéktermelésnek, tehát munkára fogottságnak tekinti. Ez logikus, hiszen a társadalmi érdeket legjobban szolgáló „termelő” munka, a szellemi vagyon gyarapításában realizálódik.

A foglalkoztatással összefüggő kérdésekben indokolt, ha a munkaképes korban történő iskolai tanulást munkára fogottságnak tekintjük.

Ez a módszer azt jelenti, hogy a munkára fogottság mintegy 10 százalékponttal magasabb lesz, mint a jelenlegi mutató szerint. Ma a 80 százalék a reális felső határ, de a fenti módszerrel ez, 90 lesz. Az ennél alacsonyabb foglalkoztatás már súlyos társadalmi és gazdasági veszteségekkel jár.

Miért kell a foglalkoztatási rátát a maximum közelében tartani?

Mert gyakorlatilag mindig kisebb hiba az optimum fölé, mint alá menni.

Elsősorban a kulturális adottságtól. Általános tapasztalat, hogy a kelet-ászai konfuciánus, és a nyugati puritán kultúrában reális lehetőség van a magas foglalkoztatási szint elkérésére. Ezzel szemben, minden más kultúrkörben elérhetetlen a hasonló foglalkoztatási szint. Elég megnézni Európában és Amerikában a puritán és a mediterrán országok tényeges adatit. Ázsiában még nagyobb a különbség Kína és India esetében.

A relatív fejlettségtől. A fél-perifériákon meg kellene érteni, hogy utolérni csak nagyobb erőfeszítéssel lehet. Már a bolsevik rendszer is hibázott abban, hogy mivel a lakosság jövedelmében nem tudott versenyezni a nyugti demokráciákkal, szociális téren akart minél többet nyújtani. Ebben a tekintetben a legnagyobb hiba a munkaidő csökkentése volt. Abszurd helyzet, hogy az egy dolgozóra jutó éves ledolgozott órákban az Egyesült Államoknál közel húsz, Kínától negyven százalékkal el vagyunk maradva. Ezt nagyon bölcsen oldotta meg a Kádár-rendszer, amikor a szabadidőben tág teret nyitott a kiadásokat megtakarító, illetve jövedelmet szaporító lehetőségek számára.

A vállalkozás csak olyan munkaerőt alkalmaz, amelyik több értéket termel annál, amibe neki kerül. A társadalom érdeke azonban azt követeli meg, hogy mindenki dolgozzon, aki azzal értékesebbé válik. A két érdeknek gyakran még az előjele sem azonos.

A minél fejlettebb a technika a vállalkozások annál inkább a munkaerő minőségét, és nem az árát nézik. A jó munkaerő drágán is olcsó, a gyenge minőségű olcsón is drága. Ez a tény váltotta ki, hogy minden fejlett társadalom progresszív jövedelemadót vezetett be. Csak a legvadabb neoliberálisok ábrándjai között van az egységes adózás. Ezek között is a legostobábbak azok, akik az ilyen adózással a fél-perifériákon próbálkoznak.

A tudomány és technika gyorsa fejlődése azonban olyan munkaadói jövedelem kifizetéseket kíván, amit a progresszív jövedelemadóval már nem is lehet eléggé nivellálni. Minél fejlettebb a technika a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása már azt követeli meg, hogy azok bérjárulékát, jövedelemadóját nem lehet a normatív szinten tartani. Azok mellett a munkaadónak nem érdemes a gyenge minőségű munkaerőt alkalmazni, az ilyen munkaerőnek pedig nem érdemes munkát vállalni, jobban jár, ha a segélyekre támaszkodik.

Ilyen jelenleg egyetlen országban nincs. A munkára fogottság a munkaerő felső minőségi harmadában mindenütt az átlag felett van, és az alsó harmadában jóval alatta. Az alsó tizedében pedig a foglalkoztatás szinte megoldatlan. Az utóbbiból mindenütt nagy társadalmi kár származik.

Ami a rendszerváltást követő hazai helyzetet illeti, nálunk katasztrofális.

Mi a megoldás?

Az államnak kell a munkaerő árát úgy manipulálni, hogy a foglalkoztatási ráta, a munkaerő minőségétől függően, ne legyen nagyon differenciált. Ez ugyan minden társadalomban kívánatos lenne, de szinte sehol nem alkalmazzák.

A progresszív jövedelemadó ugyan megoldja, hogy az átalagosnál jobb munkaerő jövedelme ne legyen indoktalanul magas, de a munkaerő minőségének alsó harmadában nem vezethet megoldáshoz. Az alsó minőségi ötöd, tized számára csak megkülönböztetett kedvezményekkel lehet munkaerő piaci keresletet biztosítani.

A közgazdaságtan csak az alkalmazott munkaerő értékével foglalkozik, azt méri, mennyi jövedelmet hoz a munkára fogása. Azzal viszont nem számol, hogy mennyi kár százazik abból, hogy munkátlanul él. Ez azért okoz súlyos tévedéseket, mert, minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb kárt okoz, ha jelentős réteget munkátlanul tarja el a társadalom. A munkátlanok eltartása ugyan költségként szerepel a költségvetésben, de a nagyobb kár, amint a munkátlan életmód okoz.

Milyen károkkal kell számolni?

- A munkaerő értéke a tartós munkátlanság során gyorsan, és nehezen javíthatóan romlik. Még nem láttam olyan felmérést, ami kimutatta volna, milyen munkaerőérték veszett el azzal, hogy egész iparágakat gyorsan leállítottunk. Ezek között ugyan voltak olyanok, amiket indokolt volt, idővel leállítani. De még ezek is olyan ismeretekkel, munkakultúrával rendelkeztek, ami mára elveszett.

- A munkátlanság legnagyobb kárt a következő generáció gyenge minőségével okozza. Mivelminden fejlett társadalombana munkaerő java kevés gyermeket vállal,az állam akkora családi pótlékot fizet, ami a leszakadt rétegekben jelentős jövedelemforrás, ott születik aránylag sok gyermek, ahol a felnevelési kilátások kedvezőtlenek. Ez olyanmértékben rontja le a következő generáció értékét, amihez hasonló társadalmi veszteséget semmi sem okoz.

- A tartós munkanélküliség rontja az erkölcsöt. Nem találtam olyan példát, hogy kicsi volna a bűnözés, a korrupció ott, ahol jelentős a leszakadt réteg nagysága.

- A leszakadt rétegben sokan vannak olyanok, akik inkább élnek kisebb jövedelemből munkátlan kényelemben, mind kissé jobban, de meg kell dolgozni érte. Ezért a munkaképes munkátlanokat nem szabad olyan támogatásban részesíteni, amit szívesen felcserélnek a munkavállalással.

Mindegyik felsorolt jelenség sokkal nagyobb kár okoz annál, amibe az ellene való védekezés kerülne.

A legnagyobb, ugyanakkor a legkevésbé figyelembe vett károkozást az okozza, hogy az államok a vállalt gyermekek száma, és nem azok nevelésének minősége alapján adják a támogatást. Ennek következtében minél nagyobb és minél reményetlenebb állapotban van a leszakadt réteg, annál nagyobb a gyermekvállalása, és annál gyengébb azok felnevelésének minősége.

Annak ellenére, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál kisebb jelentősége van a gyermekvállalás számának, de annál nagyobb a minőségének, az államok mégis a gyermekvállalás számának növelését ösztönzik, amivel a minőségét rontják. Egyetlen társadalom sem viselheti el, ha a természetes népességfogyása tartósan és jelentős. Ennek ellenére, százszor jobban függ a társadalom távlati teljesítménye a következő generáció minőségétől, mint a mennyiségétől.

A következő generáció minőségének javításában a piac szere csak nagyon másodlagos, azt az államnak kell megoldani. A piac hatása azt eredményezi, hogy a születendő gyerekek várható társadalmi értéke egyre inkább a szülők jövedelmétől függ. Ez azonban nagyon rossz hatékonyságú ösztönzés. A következő generáció minősége akkor a legjobb, ha a gyermekek vele született képességek arányában történik a képzés. Ezt acélt csak az állam képes szolgálni.

Mivel érheti el az állam, hogy a szülők ne annyira a gyermekeik számában, mint azok felnevelésében legyenek érdekeltek?

Erre két módszer kínálkozik.

1. A gyermeknevelési támogatás nagysága elsősorban a nevelés minőségétől, és ne a számuktól függjön. Nagyobb támogatás járjon egetlen jó tanuló, diplomát szerző gyermek nevelése után, mint nyolc iskolázatlan felnevelése esetében. El kell érni, hogy két, jó tanuló, egyetemre jutó és eredményesen diplomázó gyermek felnevelése mellett akkora legyen a támogatás, hogy ez a szülők számára ne jelentsen anyagi áldozatot.

2. A fenti célt csak akkor lehet elérni, ha az öregkori ellátás jelentős mértékben a gyermeknevelés hatékonyságától függ. Talán semmi sem jellemzi jobban a közgazdaságtan elmaradottságát, mint a pénzmegtakarításra épülő nyugdíjrendszer. Ez ugyan mindenütt csőd előtt áll, mert a jövő generáció eltartó képessége nem a megtakarításaik nagyságától, hanem az értéktermelő képességétől függ. A neoliberális közgazdászok azzal rémisztenek, hogy egyre kevesebb dolgozónak kell majd egyre több öreget eltartani. Azt azonban figyelmek kívül hagyják, hogy az eltartó képesség sokkal inkább függ a dolgozók minőségétől, jövedelemtermelő képességétől, mint a számától. Elég volna megmutatni a tényeket. A gazdag társadalmakban a dolgozó korosztály felső minőségi tizede kettőnél több nyugdíjast is könnyen eltart, az alsó harmadban pedig öt sem tud eltartani egyet.

Elég volna megnézni a fejlett nyugati államok száz év előtti, és ami költségvetését, és világossá válna, hogy miért nő az állami elvonások súlya még az olyan államokban is, ahol az államok szerepét negatívan megítélő neoliberális közgazdászok uralkodnak.

- Korábban a hadsereg és a rendfenntartás kiadásai jelentették a legnagyobb tételt. Ma ezek súlya tört része a korábbinak.

- Ma a legnagyobb tételt az egészségügyi ellátás, az oktatás és a nyugdíj jelenti. Száz éve ezek még viszonylag jelentéktelenek voltak.

A fenti kettős tendencia, egyelőre folytatódik.

Az elmúlt és a várható évtizedek úgy fognak bevonulni a világtörténelembe, hogy ott volt gyorsabb a fejlődés, ahol az állam szerepe viszonylag nagyobb volt. Ez mindenütt nagyobb lett, de az állami szerepvállalás hatékonysága egyértelműen a fél-periférián hozott sikereket. Ezekben a sikert az hozta meg, hogy a gazdaságban a piac szerepe nőtt, de a politikában fennmarat az állam politikai egyeduralma.

 

Kopátsy Sándor               PE                  2009-11-28

 

 

A Népszabadság legutóbbi száma Bauer Tamás tanulmányát közli, Vissza a válságba címmel.

Bauer Tamást a legkövetkezetesebb neoliberális közgazdásznak tartom. Nem dőlhetett annyira össze a gyakorlatban a neoliberális gazdaságpolitika, hogy ő meginogjon.

Részletesen fejtegeti, hogy miért van nálunk pénzügyi válság. Az fel sem merül nála, hogy a válság nemcsak pénzügyi lehet. Márpedig a hazai válság elsősorban társadalmi, aztán gazdaságik és csak egyik végeredménye, hogy pénzügyi válság is van.

A mi válságunk elsősorban foglalkoztatási válság. A rendszerváltás utánolyanok kezébe került a gazdaságpolitika, akik csak azt látták, hogy mintegy félmillióval túllépte az előző rendszer az optimális foglalkoztatási szintet. Ezt a tényt azonban úgy értékelte, hogy nincs szükség mindazoknak a foglalkoztatásra, akik nem termelnek vállalti szintű nyereséget. Ezek száma pedig másfélmillió volt. A rendszerválás a viszonylagos kisméretű túlfoglalkoztatásból átestünk a másik végletbe, a nagyméretű alulfoglalkoztatásba.

Ezért, a jelenlegi pénzügyi válság miatt aggódóknak nem a pénzügyi, hanem a foglalkoztatási egyensúly helyreállításával kellene foglalkozni.

Ennek érdekében a neoliberális politika húsz év alatt nem tett semmit, és most, amikor már a politikai szerepjátszásának utolsó hónapjait éli, még mindig nem akar tudni róla. Pedig elég volna egyetlen adat. A jelenlegi költségvetésünk az egyik legkisebb hiányt mutató, ezzel szemben a foglalkoztatási rátánk a legalacsonyabb. Stréberek vagyunk a pénzügyi egyensúly tekintetében, és bűnösen hanyagok a foglalkoztatásban.

A neoliberális Bauer említést sem tesz arról, hogy szélsőjobb váratlan előretörése, és a cigánykérdést csak emberjogi alapon kezelő SZDSZ eddigi politikai szerepének végleges elvesztésének az oka, hogy a neoliberális politika a cigányságot kizárta a társadalmi munkamegosztásból. Ők félnek a Jobbiktól, de nem hajlandók belátni, hogy ők hozták létre ezt a pártot azzal, hogy húsz év alatt semmit sem tettek annak érdekében, hogy megszűnjön a cigányság kizártsága a munkaerőpiacról. Pedig, könnyű belátni, hogyha nem volna cigányság szinte teljes munkanélkülisége, nem volna a Jobbik sem.

Bauernak az sem jut eszébe, hogy vidéken élük átlagosnál is sokkal alacsonyabb foglalkoztatása jelentős mértékben a keleti agrárexport felszámolásából is következik. Márpedig a krónikus vidéki munkátlanságot elsősorban az intenzív mezőgazdaság tudja csökkenteni. Ez pedig csak a kelet-európai, elsősorban az orosz piacra épülhet.

Egy szava sincs Bauernak arról, hogy a magyar jövőt mindennél jobban fenyegeti a demográfiai válság. Az utókor a rendszerváltás bűnei közöttelsőként fogja említeni a népesség fogyást, és annak minőségi torzulását. A Kádár-rendszer szidalmazói még nem említették meg, hogy a rendszerváltás óta évi ötvenezerrel kevesebben születnek, mint előtte. Egy egymillió népességvesztést jelent! Ennél is nagyobb kár származik majd abból, hogy a kevés születésen belül, aránylag sok születik ott, ahol a felnevelés szinte reménytelen, és nagyon kevés ott, ahol értékes utánpótlásra számíthatunk. Ezt sem csak a Jobbiknak kellene látni, hanem azoknak is, akik a rendszerváltással jól jártak, és kevés gyermeket vállalnak.

Talán nem Bauer Tamással kellett volna vitatkoznom, hiszen az ő politikai súlya, az elmúlt húsz évben élvezetthez képest elveszik.

A kártokozók azok lesznek, aki magukat baloldaliaknak tartják, de a neoliberálisokra hallgatnak. Többek között a Népszabadság, amely nem veszi tudomásul, hogy a neoliberális politika uralma eljárt, azoknak kellene hangot adni, akiken a következő évek politikai döntései múlnak. Nem pedig azoknak fórumot biztosítani, akik a rendszerváltás bűneiért elsősorban felelősek.

Ehhez azonban a szerkesztőséget is át kellene alakítani.

Kopátsy Sándor                 EH                   2009-11-27

 

 

A rendszerváltásról ideje mérleget készíteni. Ideje, mert ennek a politikai rendszere lejárt. Tavaszig még tart a tetszhalál, de utána egy demokratikus egypártrendszer várható.

A rendszerváltásunk három nagyobb és két kisebb párttal indult az első választás után. 2010-ben e háromból kettő már nem nyer parlamenti képviseletet, egy pedig nem is álmodhat arra, hogy megtartja tizenhat éve élvezett súlyát. Végül bejön egy új szélsőjobb. Várhatóan a Fidesznek, aminek az első választáson egyetlen egyéni képviselőhely jutott, kétharmados többsége lesz. Vagyis gyakorlatilag megszűnik a több párttal számoló parlamenti politizálás. Ennél nagyobb fordulatot, a kerek asztalt körülülők aligha tudtak elképzelni. Pedig a letűnésüket ők hozták létre, nem a Fidesz.

A várható változás nem kisebb a gazdaságpolitikában. A neoliberális politika képviselői kiesnek a hatalomból, és új politikai útra térünk. Ennek örülök, másodlagosnak tartom a politikai csatározások megszűnését. Nem lehet olyan politikai változás, ami a neoliberális politikánál nagyobb társadalmi kárral jár.

A rendszerváltás előtt bolsevik, azaz kelet-európai marxista társadalomban élnünk. Erről a negyvennél valamivel hosszabb időszakról még nem sikerült reális mérleget készíteni, pedig e nélkül nem lehet megtalálni az állami szuverenitásunk mellett kívánatos utat.

Mert a nagy társadalmi feladatok teljesítésében jól vizsgáztunk, annak ellenére, hogy nem mi választottuk a társadalmi átalakulás módját.

A két háború közti magyar társadalom fő betegsége nem az volt, hogy nem volt demokrácia, hanem az, hogy nem tudta munkával ellátni a dolgozni akaró lakosságot. A munkanélküliség különösen a vidéken élő népet sújtotta. Nincs olyan politikai reform, ami fontosabb lett volna, mint az emberek számára munkát biztosítani. Az ugyan még érthető, hogy a politikai osztályunknak a munkahelyteremtés jelentőségéről fogalma sem volt. A szavazók tizedét sem képviselő kommunistákon kívül, egyetlen párt sem gondolt arra, hogy a munkaerő harmada számára szervezett társadalmi munkamegosztásba vont vállalkozásokban, kell munkahelyet teremteni, a többségüket ennek érdekében városokba kell hozni. Mégis megoldották ezt a történelmi feladatot.

A politikusok és történészek máig nem ismerik fel, hogy nekünk 1945 után, elsősorban nem demokráciára, nem nagyobb polgári szabadságra, hanem sokkal inkább munkahelyre volt szükségünk. Utólag semismerik fel, hogy azt a feladatot demokratikus módszerekkel nem lettünk volna képesek megoldani. Sajnos máig nem akadt olyan történészünk, aki feltette a kérdést:

Hogyan lehetett volna néhány év alatt hárommillió új munkahelyet teremteni?

A Válaszom egyértelmű.

A magyar társadalom demokratikus közakaratára épülő rendszerrel nem. A magyar társadalomból hiányoztak azok az erők, amelyek az ilyen feladat mögé álltak volna

A kommunistákon kívül, az egyetlen munkahely teremtő szándékot, a földreformot követelő népiek képviselték, de azok is csak a földtulajdon irreális felaprózásával. Annak ellenére, hogy ez utólag romantikus naivitás volt, akkor még ez is progresszívnek számított. Azonban akkor is nyilvánvaló volt, hogy a falvakban háromszor annyian akarnak, szeretnének a földből megélni, mint amennyire, az akkori nagyon elmaradott felszerelés mellett is, szükség volt. Paraszti romantikusok voltunk, akik azt szerettük volna, ha a falvak népe otthon is munkát talál. Nem volt közöttünk senki, aki felmérte volna, hogy egy generáció alatt ötödére, tizedére lehet csökkenteni a mezőgazdaságból megélni akarók számát, vagy nem lehet fejlett mezőgazdaságunk.

A mi parasztságot megváltani akaró álmunk érdekében azok a kommunisták tettek a legtöbbet, akik szinte hisztérikusan iparosítottak. Akkor ennek a hisztérikus iparosításnak csak az irrealitását láttam, az áldásos következményeit csak a rendszerváltás óta látom.

A liberális közgazdászok csak azt látták, és látják ma is, hogy csak az olyan munkahelyre van szükség, ami a normatív vállalti költségeken felül nyereséget is termel. Pedig az elmúlt húsz év egyértelműen bebizonyította, hogy a társadalom számára még az a munka is hasznos, ha nincs helyette jobb, ami még a kifizetett bért sem téríti meg.

Az is tudom, hogy ez csak elméleti igazság, tartósan nem működtethető. Annyit azonban látni kell, hogy a tartós munkanélküliséget akkor sem szabad tűrni, ha a felszámolása sokba kerül. Természetesen az ilyen állapot csak ott jöhet létre, ahol a buta és bármi áron a saját meggazdagodásra törő politikusok és közgazdászok, nyakló nélkül úgy építik le a túlfoglalkoztatással működtetett gazdaságot, hogy máról holnapra minden leállítanak, ami nem nyereséges. A létrejövő óriási munkanélküliséget pedig azzal akarják, legalább részben mérsékelni, hogy jóvátétel címén életképtelen méretű törpegazdaságot adnak vissza.

Ezt tettük a rendszerváltás során, amit csak egy társadalom tönkretételére kitalált, zseniális tervnek lehet minősíteni. Az ország legnagyobb tragédiáját azonban nem a tudatosság, hanem az egyik végletből, a másik, még rosszabb végletbe áteső neoliberális politika hozta létre.

A rendszerváltás óta folytatott neoliberális politika tudattorzító másik bűne, a bolsevik rendszerben elért eredmények elhallgatása.

A legnagyobb politikai eredmény, a fél-feudális társadalom összezúzása. A magyar történészek máig nem veszik tudomásul, hogy a nemességben gazadag államalkotó közép-európai népek, a poroszok, a legyelek és a magyarok társadalmi fejlődését, az aránytalanul erős nemességük fékezte. Ezt a kétségtelen tényt, tudtommal Sztálin mondta ki először. Dgyilas naplójában említi, hogy Sztálin eleve félt e három nép nemességének politikai erejétől.

A jogilag megszűntetett nemesség politikai vezető szerepét, a döntően közülük kikerülő úri középosztály gyakorolta. Aki nem látja be, hogy ez a polgárosodásnak ellenálló osztályt önerőből a magyar társadalom nem lett volna képes leváltani, eleve képtelen a második világháborút követő fél évszázad történelmét helyesen értékelni.

Csak a háború utáni magyar történelmet idézem.

A háborút követően a fél-feudális úri világ következetes összetörését a társadalom tizede sem támogatta. Az ugyan igaz, hogy a háborút megelőző fél-fasiszta, végül fasiszta rendszere restaurációjától nem kellett félni, hiszen ezt nem tette lehetővé a háborút követő világpolitikai helyet akkor sem, ha nem a Szovjetunió, hanem a nyugati polgári demokráciák befolyási övezetébe kerültünk volna. De csak félszívvel, félúton követtük volna azt a társadalmi átalakulást, amit a nyugat-európai államokban végrehajtottak.

Elég volna végignézni a fordulat éve előtti választásokat, és feltételezni, hogy milyen eredmények lettek volna akkor, ha nem telepedig ránk Sztálin hatalma. A magyar történészek ezt a négy évet úgy emlegetik, mintha a politikai pártok céljai, vezetői akkor is azok lettek volna, ha nincs szovjetnyomás. Nemcsak Mindszenthy és Slachta lett volna a két legbefolyásosabb politikus. Mennyivel más lett volna a politikai elit személyi összetétele, ha a korábbi rendszer politikusai itt maradtak volna, illetve Nyugatról visszajöttek volna.

Az 56-os forradalomban néhány nap elég volt arra, hogy az úri világ képviselői váljanak hangadókká. November elsején már világos volt számomra, hogy a több pártrendszer stabilizációja esetén még Nagy Imre sem számíthat arra, hogy elkerüli a bitófát. Most ugyan divat őt hősnek titulálni, de hős csak azért lehetett, mert a bolsevikok ölték meg. Ha nincs szovjet katonai megszállás, és szabad választára kerül sor, akkor ma a kivégzett Nagy Imrét bolsevik ügynöknek tekintenék.

A rendszerváltást követő első szabad választás után Antall József lett a miniszterelnök, aki olyan konzervatív, úri restaurációs útra lépett, aminek következményeként pártja példátlanul csúfosan megbukott. Ma nem illik emlékezni arra, hogy az MDF az első választáson 114 egyéni körzetben szerzett mandátumot, négy évvel később pedig csak 5-öt. Ezzel szemben az első választáson a szocialisták egyetlen körzetben nyertek, a másodikon pedig 149-ben.

A következő választáson azonban örülhetnek annak is, ha 5-öt nyernek. Sokkal valószínűbb, hogy a Fidesz, minden egyéni körzetet megnyer.

A legnagyobb társadalmi változást azonban nem a politika, hanem a másfélmillió munkahely megszüntetése jelentette. Ezek többséget a kevésbé iskolázottak jelentették, akik a bolsevik munkahelyteremtés során, a falusi munkátlanságból kerültek a nagyiparba, nagyvállalatokba.Illene végre tudomásul venni, hogy a bolsevik teljes foglalkoztatási dogmájának köszönhetően, a munkaerő hiánycikk volt, ezzel megbecsülést nyert. Érhetetlen, hogy még a szakszervezeti vezetők sem veszik tudomásul, hogy a munkavállalóknak a munkaadókhoz viszonyított helyzete elsősorban attól függ, milyen a munkaerő kereslete és kínálata között az arány. Ahol a munkaerő kínálata nagyobb, mint a kereslete, ott legyen bármilyen a jogrendszer, a munkaerő ki van szolgáltatva. Ahol viszont munkaerőhiány van, a munkavállaló fölényben van a munkaadójával szemben.

Sok ostoba történész máig azt hiszi, hogy a bolsevik rendszerben a munkások ki voltak szolgáltatva, hiszen papíron nem volt joguk sem a feletteseikkel, sem a pártapparátussal szemben. Az ostoba jelzőt indokoltnak tartom, mivel ma nem találnának olyan munkást, aki nem érezné, hogy akkor volt jogtalanul, vagy most jogokkal védve, jobban kiszolgáltatva.

A rendszerváltás azzal hozta ránk a legnagyobb társadalmi tragédiát, hogy a vidéki lakosságot, azon belül is különösen a cigányság kirekesztette a társadalmi munkamegosztásból. Miden olyan politikai elgondolás, program, ami nem ezen a térten akar gyors, és következetes fordulatot tenni, csak növeli a bajt, a társadalom egyre mélyebbre csúszását.

A magyar társadalomban a politikai, és gazdasági egyensúlyt csak azzal lehet megteremteni, ha gyorsan egymillió munkahelyet teremtünk. Ennek nagy többségét a vidéken élő, képzetlen munkaerő számára kell biztosítani. Ha ez nem történik meg, teljesen hatástalan marad minden a pénzügyi egyensúly megteremtését szolgáló erőfeszítés.

Ráadásul a szocialista mezőgazdaságtól elvonta a léte szempontjából elengedhetetlen keleti piacot is. Történelemtanár létére azt képzelte el, hogy a Szovjetunió, illetve Oroszország megszűnik, nemcsak mint szuperhatalom, hanem még úgy is, mint piac. A magyar történelemben a bolsevik évtizedek abban az értelemben is kivételes helyzetet teremtettek, hogy először volt a mezőgazdaságunknak nagy exportpiaca. E nélkül a szerényebb minőségi igényű piac nélkül eleve reménytelenné vált a nyugati piacokon valló sikeres szereplésünk. Húsz év is kevés volt, hogy a sok okos közgazdász felismerje a keleti mezőgazdasági piac jelentőségét nemcsak a külkereskedelem, hanem a foglalkoztatás szempontjából is.

A viszonylag gyenge minőségű munkaerőnek csak az intenzív, belterjes mezőgazdaságban lehet munkaalkalmat teremteni. Ez a mezőgazdaság pedig csak a keleti, elsősorban orosz piac igényeinek kielégítésére épülhet.

Az elmúlt húsz év neoliberális politikáját az Antall – Tölgyessy Paktumban rögzített választási rendszer tette lehetővé. Tölgyessy zseniálisan felismerte, hogy a kisebb pártok hangsúlyos parlamenti szereplését csak az olyan választási rendszer biztosítja, amiben a parlamenti helyek többségét a listás szavazatok alapján lehet elérni. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a kisebb pártok, szerencsés esetben, kormányalakító szerephez juthatnak, a két nagy között a mérleg iránya tőlük függ, hanem azt is, hogy szinte megváltozhatatlanná válik ez a választási törvény. Húsz év alatt egyelten választás nem adott arra lehetőséget, hogy ezt a választási törvényt módosítani lehessen.

Akik kételkedtek abban, hogy előbb kell gazdagodni, csak aztán lehet a nagyobb polgári szabadság irányában előrehaladni, többet ártanak, mint használnak. A jelen válság okán megtanulhatták volna, hogy viszonylag minél elmaradottabb egy társadalom, annál inkább a gazdaság érdekeit kell a politikai szabadságjogok elé helyezni. Ezt az objektív törvényt, csak a távol-keleti népek tanulták meg. Kína a történelemben páratlan eredményeit annak köszönheti, hogy nem párhuzamosan akarta a gazdasággal a politikai életet is szabadabbá tenni.

Egyre inkább jelentkezik, hogy a kínai siker tanulságút levonták az oroszok. Rájöttek, hogy az ő szintjükön sokkal kisebb rossz az egyetlen párt uralma, mint a sok párt közti acsarkodás. Ettől ugyan nem érnek el kínai szintű eredményt, de lényegesen többet, mint akkor, ha több párt veszekszik a politikai hatalmon.

Magyarországon a rendszerváltással uralomra került politikai elit, még a többi, korábban csatlós országot is túllicitálva, a politikai élet liberalizációjára tette a hangsúlyt. Hittünk a nyugati demokráciáknak, akik az emberek politikai jogainak kiterjesztését előrébb valónak tartják, mint a gazdaságit, mindenek előtt a munkához való jogot.

Ebben a tekintetben marxisták az antikommunisták. Marx is abba a hibába esett, hogy a politikai egyenjogúság majd létre hozza a gazdasági jogegyenlőséget, a munkához való jogot.

Ezzel szemben a társadalmi törvény:

Ezt Móricz Zsigmondnál bölcsebben senki nem fogalmazta meg. Újsága, a Kelet Népe minden számának címszalagjára írta:

Ezt a jelszót sokkal inkább követte a Kádár-rendszer, mint a rendszerváltás. Az óta, évente fele annyi házat építünk, és másfélmillió embertől elvettük a munkát. Keleti színvonalon dolgozunk, de nyugati módon politizáltunk.

A rendszerváltás másik történelmi bűne, hogy rövid húsz év alatt félmillió lakossal kevesebb születet, mit az előző húsz évben. Ez is önmagában megbocsáthatatlan, pedig még nagyobb kárt okoz majd ennek a minőségi összetétele. Ugyan nincs rá adatunk, mert nem merjük mérni, hogy a társadalom érékesebb felében közel egymillió volt a népesség demográfiai csökkenése, a gyengébbik negyed pedig félmillióval gyarapodott. Ezért a bűnünkért még hatvan év múlva is fizetni fogunk.

Csak hálásak lehetünk a sorsnak, hogy az elmúlt húsz évért elsősorban felelősek végleg eljátszották politikai szerepüket. Most, és a következő évben a rendszerváltás politikai hatalmasai és ideológusai azon fognak sírni, hogy hova lett a demokrácia, a több párt közötti politikai alkudozás. Pedig ennek az elvesztésével sokat nyerünk. A magyar társadalom számára nem több emberi jog, nem a nagyobb politikai választék, a sajtószabadság, hanem a munkához való jog az elsődleges érdek.

A magyar társadalom elsődleges érdeke a jelenleginél sokkal magasabb foglalkoztatás. Csak ez hozhatja meg a sokak nagyobb biztonságérzetét, azaz a tényeleges szabadságot.

Az kiderült, hogy a Fideszen kívül, ezt egyetlen másik párt sem ígéri. Tejesíteni azonban csak akkor tudja, ha ehhez kétharmados többsége lesz. E párt támogatottsága azt bizonyítja, hogy a választók többsége felismerte, ha egyáltalán valamelyik párttól várhat valamit, az a Fidesz.

Kopátsy Sándor               EE                   2009-11-23

 

 

Több éve bizonygatom, hogy a közgazdaságtan nem, vagy nem kellő súllyal használja a legfontosabb mutatókat.

Ilyennek találom az egy laksora jutó vagyont, a foglalkoztatási rátát, a jövedelemszóródást, az átlagos iskolázottságot, a várható életkort, stb.

Most eggyel bővítem az igényem. A The Economist Brazíliáról közöl átfogó tanulmányokat. Ebben szerepel egy mutató, az „informal economy” a nemzeti jövedelem százalékában. Lehet, hogy van rá már magyar szó, de én csak a taralmát ismerem. Fekete és szürke gazdaságnak fordítom. Olyan jövedelemtermelő gazdaság, amelyik nem adózik közvetlenül, nincs szervesen bekapcsolva a társadalmi munkamegosztásba.

Márpedig az olyam ország, ahol magas az informális gazdaság súlya, csak akkor szedhet be elegendő adót, ha a leghatékonyabb szektorokat, a legálisakat, a formálisat agyon adóztatja. Az ilyen társadalomban a legális gazdaság elvislhetel4en terhet visel, az informális pedig az elmaradottságot stabilizálja, az erkölcsöt tönkre teszi.

A táblázat csak a latin-amerikai országok, és Kína adatát közli, de ez is sokat mond. A latin-amerikai országok átlagában 40 százalék az informális gazdaság. A legmagasabb, 60 százalék felett van Bolíviában és Peruban. Brazíliában kicsivel az átlag alatt van. A legalacsonyabb Chilében, ahol 20 százalék. Kínában azonban 12 százalék!

A magyar adatot nem ismerem, de nyilvánvaló, hogy a rendszerváltás előtt ezzel a mutatóval nagyon jól álltunk. A dogmaként kezelt teljes foglalkoztatás miatt a munkaképes korosztály szinte egésze munkaviszonyban dolgozott. Ezek olyan formál gazdaságot jelentettek, amiben nem volt elég hatékony a munkaerő érdekeltsége, de a munkára fogottság meghaladta a 80 százalékot. Ebben a tekintetben csak a távol-keleti országokban van hasonló foglalkoztatás.

A rendszerváltás óra folytatott neoliberális politika azonban botrányosan alacsonyra süllyesztette a foglalkoztatást, de javította az érdekeltséget.

Húsz év alatt kiderült, hogy a bolsevik megoldás, a neoliberálissal szemben, végeredményben a kisebbik rossz. A munkátlanság ugyanis nemcsak munkaerő által termelt jövedelmet csökkenti, hanem ennél sokkal nagyobb kárt tesz azzal, hogy nemcsak a saját erkölcsét, és munkaerő minőségét, de az egész társadalomét is rontja. Márpedig ez akkora kár, amint a kevesebb, de hatékonyabb képtelen ellentételezni.

Nem találtam még olyan országot, ahol a foglalkoztatási ráta és a több éves teljesítmény között nem volna szoros a korreláció.

A Kádár rendszerben nemcsak a foglalkoztatás volt magas, hanem ügyesen meg volt oldva a fejlettségünkhöz viszonyítva rövid, és nem elég intenzív munkaidőt ellensúlyozó szabadidő hasznosítása is. A háztáji, a maszek munkák példátlan arányban voltak jelen a magyar gazdaságban a többi szocialista országhoz viszonyítva. A bolsevik állami elvonás viszonyai között a szabadidős munka sem volt informális, mivel nem volt jövedelemadózás. Aki fogyasztott, formálisan részt vett az adózásban, hiszen szinte minden adó benne volt a termelői és fogyasztói árakban.

 

 

Az adóreform fő céljának az adózásba bevontak arányának a növelését tekintem. Márpedig ez a gyakorlatban a formális gazdaság súlyát is jelenti. Formális az, ami adózik, és informális, ami nem adózik. A rendszerváltás legnagyobb hibájának a másfélmillió munkahely megszűntetését tartom. Minden bajunk ebből fakadt. Magyarországon nem az adók összege sok, hiszen még az sem elég sok olyan célra, amire többet kellene költenünk, hanem azt kevesektől hajtják be, tehát azok adóterhe magas. Nem az adórendszerrel van baj, hanem azt kevés adófizetőn hajtják be, és aránytalanul sok élnek az állami segélyeken.

Ezt fokozta a tény, hogy a szabadidő gazdálkodás olyan igényeket elégített ki, amelyekre a szocialista nagyüzem a legkevésbé volt alkalmas. A háztáji azt termelte, amire a nagyüzemi mezőgazdaság alkalmatlan volt. A saját rezsis házépítés olyan egycsaládos igényt elégített ki, amire a házgyárak alkalmatlanok voltak. A maszekok olyan szolgáltatásokat láttak el, amit a szocialista nagyüzemektől nem lehetett elvárni.

A rendszerváltással együtt megjelenő neoliberális politika azonban nemcsak másfélmillió munkahelyet szüntetett meg, hanem a szabadidő gazdálkodás alól is kihúzta a talajt.

- A parasztok számára jóvátétel címen visszaadott törpebirtokok elvették a háztájiak jövedelmező piacát. Most éppen abból van sok, amit korábban csak a háztáji termelt.

- A hétvégi kiskertek működését pedig felszámolta a cigánybűnözés.

- Az önerőből történő lakásépítkezésekre létrejöttek az építőipari kisvállalatok. A neoliberális politika pedig elsősorban azokat szorította ki a munkaerőpiacról, akik családi házakat építettek.

- A maszekolás elől pedig az igényt messze meghaladó, nagyrészt feketén dolgozó kisvállalatok vették el a levegőt.

A rendszerváltást követően olyan helyzet alakult ki, amiben a munkaidő utáni jövedelemtermelésből éppen azt a széles réteget szorította ki, akik ennek korábban a fő haszonélvezői voltak.

- Egyrészt a foglalkoztatási rátát legalább 15 százalékponttal növelni kell.

- Másrészt biztosítani kell a szabadidőben termelhető jövedelem lehetőségeit.

Nem a latin-amerikaiak, hanem a puritánok példáját kell követni. Fel kell számolni a neoliberális politikai erők befolyását a politikában.

Kopátsy Sándor                  EP                 2009-11-25

 

 

Önigazolással nézem a legújabb népszerűségi listát.

Amikor az MSZP konspirátorai, az elnökség javaslatával szemben Gyurcsányt választották a párt elnökének, megrémültem. Tudtam, hogy ezzel diadalt arattak a neoliberálisok, és ezzel megásták az MSZP sírját.

A jobb megértés érdekében kénytelen vagyok kitérni az előzményekre, mert a jelenlegi helyzet kialakító okok Gyurcsány karrierjénél sokkal mélyebben rejlenek.

A rendszerváltás tragédiáját eleve abban láttam, hogy a neoliberálisok összefogtak az MDF konzervatív elnöke, Antall József paktumot kötött a neoliberális SZDSZ-szel. Azonnal felmértem, hogy ez a paktum az SZDSZ rövid villogását és lassú hallódását fogja eredményezni. Ez a paktum, és Antall által az eredeti, népi-nemzeti MDF-nek konzervatív párttá való átalakítása katasztrofális választási bukáshoz vezet. Az SZDSZ pedig olyan irreális gazdaságpolitikai befolyáshoz jut, aminek következtében elszemtelenedik, és a legelutasítottabb pártként elindul a megsemmisülés útján. Az első várakozásom gyorsan bekövetkezett, a második azonban a vártnál sokkal lassabban.

A második választáson a vártnál is sokkal nagyobb győzelmet arató MSZP, és annak meggyőződésesen balos vezetője, értetlen módon, az abszolút többsége ellenére, felkérte koalíciós partnerének az SZDSZ-t. Így lett az SZDSZ a jobb-közép konzervatív első ciklus után a balközép MSZP oldalán a politika gyakorlati irányítója.

A neoliberálisok máig azt hirdetik, hogy az elsődleges feltétel a pénzügyi egyensúly, azt követi a liberális jogegyenlőség, az már másodrangú, hogy a privatizáció során másfélmillió munkaképes embert örökös munkátlanságra ítélnek. Horn az SZDSZ nyomására a saját pátjában hangadó neoliberálisaira, mindenek előtt Bokrosra, Békesire, és társaikra bízta a gazdaságpolitikát.

A liberális befolyásnak sikerült elhitetni, hogy az általuk folytatott politikai, a pénzügyi egyensúly elsődlegessége, a teljes privatizáció, a magán nyugdíjpénztárak kötelezővé tétele, ország mentő hősies cselekedet volt.

Az sem zavarta az MSZP-re liberális értelmiséget, hogy politikájuk győzelemre hozta az ősellenségnek kikiáltott Orbán Viktor által vezetett Fideszt.

Mivel a Fidesz sem ismerte fel, hogy a magyar társadalom legnagyobb betegsége az alulfoglalkoztatás, a következő választáson újra győzhetett az MSZP – SZDSZ koalíció.

Megjegyezem, a választáson a Fidesz győzött volna, ha nem szerepelnek a mandátumelosztásban a listás szavazatok. Ezzel a választási győzelemmel kezdődött el Gyurcsány politikai karrierje. Őt, a kulisszák mögötti erők, már Meggyesy csapatába úgy építették be, mint a jövő erős emberét.

Amikor elérkezettnek látta a időt, belépett az SZDSZ és megbuktatta a pártján belül hatalommal nem rendelkező miniszterelnököt.

A párt elnöksége még a saját soraiból akart miniszterelnököt, de az SZDSZ párton belüli szövetségesei puccsal Gyurcsányt emelték erre a posztra, és gyorsan pártelnökké is megválasztották.

Gyurcsány hatalomra jutásában két tényező játszott szerepet.

Egyrészt a középkáderek, a Fidesz sikerében Orbán vezetői képességét tekintették fő oknak. Maguk is egy Orbán típusú vezérre vágytak. Nem volt annyi politikai képességük, hogy felmérjek számukra tragédiát jelent egy vezéregyéniség. Nekik egy 21. századi igénynek megfelelő Kárárra lenne szükségük.

Az MSZP elnöksége behódolt a vezérválasztóknak. Még azt is elviselték, hogy Gyurcsány igyekszik mellékvágányra állítani őket. Legfeljebb lassítani akarták Gyurcsány kádercseréit, és némán tűrték, hogy az új vezérük elorozza tőlük a köztársasági elnöki tisztséget, hogy Öszödön úgy leckéztesse meg őket, ahogyan Sztálin sem tette soha.

Gyurcsánynak azért sikerült az állami irányításba bevinni a pártban korábban súlytalan, illetve az SZDSZ soraiba tartozó népszerűtlen kádereket. Ez a káderpolitikai még ma is hatalmon van, hiszen Bajnai csapata Gyurcsányé is lehetne. Azzal a különbséggel, hogy szerényebbek és szakszerűbbek.

Az ország szerencséjére, Gyurcsány nem fért a bőrébe, és az SZDSZ kiszolgálása érdekében elékészítés nélkül nekifutott az egészségügy privatizációjának. Ezzel végre megbukott. Jellemző módon, nem leváltották, hanem távozását sajnálattal vették tudomásul.

Az EU választás végül megmutatta, hogy az SZDSZ eltűnik a parlamenti pártok sorából, az MDF-nek a napjai pedig meg vannak számlálva. A Fidesz pedig minden bizonnyal megszerzi a mandátumok kétharmadát, és megszűnteti a listás szavazatok érvényesítő választási törvényt, ezzel néhány ciklusra bebetonozhatja magát.

Az, hogy az MSZP vezető garnitúrája milyen pártot deformált a magyar viszonyoknak megfelelő pártból. A politikusok legújabb népszerűségi listája. A 22 politikust tartalmazó listán az első helyet a köztárssági elnök után a második Orbán Viktor 46 százalékkal. Utána a harmadik 37 ponttal az MSZP-s Szili Katalin. A legutolsó MSZP-s politikus az utolsó három között Gyurcsány Ferenc 19 százalékos elfogadottsággal. Nála népszerűtlenebb csak a két SZDSZ-es.

Az MSZP állapotát jól mutatja, hogy hova süllyeszttette Gyurcsány uralma a pártot. A jövőjének reménytelenségét pedig az jellemzi, hogy a párt jelenlegi vezetése Szili Katalinnal nem is számol.

Kopátsy Sándor                EH                    2009-11-19

 

 

Közép-Európa meghatározásáról olvastam egy tanulmányt. Azt láttam belőle, hogy e térség szerepét sem lehet csak a politikatörténet alapján megérteni. Az alábbiakban megpróbálom a gazdaságban és a vallásokban bekövetkezett változásokkal érthetőbbé tenni. Az alábbiakban csak Európa, és az újkorban aNyugat térségét vizsgálom.

A Római birodalom bukásáig lényegében a Földözi tenger medencéje volt Európa térségének magas-kultúrája, és kontinens kilenctizede pedig a barbár világ. Ez a terület lényegében három kontinens közös térsége volt. Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy Észak-Afrika és a Közel-Kelet nyugati része sokkal több tekintetben a görög-római kultúra, a Római Birodalom szerves része volt, mint az Alpoktól északra elterülő Európa.

A kereszténység, lényegében a 9. századig, sokkal inkább ennek a mediterrán térségnek, mint Európának a vallása volt. Nem ismerek adatokat, de ismereteim szerint a mohamedán vallás megjelenése előtt sokkal több keresztény élt Észak-Afrikában, és a Közel-Keleten, mint az Alpoktól északra elterülő Európában. A kereszténység európai vallás csak akkor lett, amikor az Alpoktól északra lévő térség lakossága is azzá vált, és amikor a mohamedán vallás javára elvesztette eredeti hátországát.

A történészeknél arra ugyanis még nem találtam magyarázatot, hogy miért terjeszkedett a Római Birodalom az Alpoktól északra, illetve miért emelkedhetett Nyugat-Európa a magas-kultúrák rangjára.

Arra első itáliai tartózkodásom alatt rádöbbentem, hogy a görög kultúra hanyatlásának és a római terjeszkedésének egészségügyi oka volt. Elsődleges halálokká vált a malária. Márpedig az eredetileg pásztorkodó, majd kereskedővé, iparossá váló görögök gyarmatai gabonatermesztésre rendezkedtek be. Ők még az önözéses búzát, árpát és egyiptomi babot termelték. Ezért minden görög gyarmatállam a folyók önözéses síkságaira épült. Ez ideális életteret jelentett a maláriát terjesztő szúnyogok számára. Kiderült, hogy a malária, amelyikkel szemben a keleti népek viszonylag immúnisak voltak, szinte kiirtotta az indogermán, latin lakosságot.

Az ugyancsak pásztornépként induló rómaiak kénytelenek voltak az észak-afrikai és közel-keleti gabonaimportra építeni birodalmukat. A Római Birodalom történelmét a gabonával való ellátás megoldására kell építeni. A városok hálózatára és a hadsereg erejére épülő birodalom létét a több ezer kilóéterről hajókkal szállított gabona tartotta életben. A Római Birodalom két lábon állt, az európai hadseregen és az afrikai, kis-ázsiai gabonaimporton.

Az első századokban azonban mindkét láb megroppant.

A Földközi Tenger európai térségében a városok lakosságát és a hadsereget vészesen pusztították a keletről behozott fertőző betegségek. Ezzel a térség észak-nyugati, eddig politikai téren uralkodó fele hanyatlott, a keleti felét azonban ez nem érintette, mivel a lakosság immúnis volt, a gabona pedig helyben megtermett.

Ahonnan nem lehetett vízen elérni a Földközi Tengert, az értéktelen területnek számított. Észak-Afrika és Anatólia a Birodalom szempontjából sokkal fontosabb volt, mint az Alpoktól délre lévő térség, a tenger keleti medencéje értékesebb sokkal értékesebb lett, mint a nyugati. Ezt jól mutatja, hogy a birodalom kettéválása idején a Kelet-Római volt az értékesebb. A történészek sem hangsúlyozzák, hogyha vonalat húznánk Gibraltár és Konstantinápoly között, csak ettől keletre maradt meg a fejlett, urbanizált, gazdag rész. Elég volna arra gondolni, hogy ettől a vonaltól keletre termelték a birodalom gabonaszükségletének kilencven százalékát.

Európa, a Római Birodalom hanyatlása és a 10. század között magas-kultúra nélkül maradt. Ennek ellenére kontinensük számára a viszonylag magasabb kultúrát csak a Földközi Tenger medencéje jelentette.

Arra, hogy a Birodalom mégis meghódította a Skócia és a Duna-torkolat közti vonaltól délre elterülő óriási területet, csak egyéni magyarázatom van.

Már ez első században elindultak a keltről behozott járványok, amelyek óriási pusztítást végeztek a városi lakosságban és a hadseregen. Nem találtam adatokat, de joggal vélem úgy, hogy a későbbi Nyugat-Római Birodalom mediterrán térségen, kétszáz év alatt, a városi lakosság tizedére esett, a hadsereg pedig az Alpoktól északra vonult. A kor városainak egészségügyi viszonyai között nem volt mód a városok lakosságát, a térégben állomásozó hadsereget a járványoktól megvédeni. Becslésem szerint az időszámításunk első századaiban a Fölközi Tenger nyugati medencéjében, a kezdetben a kor viszonyai között nagyon magas urbanizáció a tizedére csökkent.

A római szenátus felismerte, hogy a járványokat csak a fagyos telek tudták leállítani, de azok terjedése nyáron is sokkal kevesebb áldozatot követelt az Alpoktól északra. Ott azonban az eltartó képesség nagyon alacsony volt. A melegebb éghajlatban honosodott gabonák nagy fagykárokat szenvedtek, nem volt megfelelő eke, és igazvonó állat. Ez volt az, amit a történészek sötét középkornak neveznek.

A helyzet a 9. században fordult. Az évszázadok során szelektálódott búza és árpa már elbírta a téli fagyokat, megjelent a tavaszi árpa és a zab, kialakult a hárma vetésforgó. Kifejlesztették a talajfogató ekét, a lovak hámját, patkóját, a kocsik elfordítható első tengelyét. Berobbant a nyugat-európai agrártechnikai forradalom. A berobbanás találó kifejezés, hiszen ma is csak csodálni lehet, hogy milyen gyorsan, alig száz év alatt, e forradalom eredményei Közép-Európába is eljutottak.

A hármas vetésforgóra és az új technikai eszközökre épülve magas-kultúrává emelkedett Nyugat-Európa, illetve az Alpok és a Balti Tenger közötti térség. Gyorsan nőtt a népesség, néhány század alatt megsokszorozódott a városlakók száma, a vidéken élő lakosság is felvette a keresztény hitet, és általánossá vált természetes csapadékra és a kiscsaládra épülő földművelés.

Ezzel két magas-kultúrára vált szét Európa nyugati fele, a mediterránra és a nyugat-európaira. Európa keleti fele, a Balkán délkeleti negyedétől eltekintve, gazdasági és társadalmi tekintetben barbár maradt.

Nagyon gyorsan kiderült ez is, hogy Európa magas-kultúrájú nyugati fele, és a barbár keleti fele vallási tekintetben is kettévált. Az európai kereszténység kettéhasadásának a társadalmi és gazdasági alapját az eltérő családrendszerük jelentette. A kontinens nyugati felében a kiscsalád-, a keletiben a nagycsaládforma volt általános.

Itt nincs módom részletesen kifejteni e két családforma közti minőségi különbséget, csak azt szögezem le, hogy Európa nyugati fele sikerének, az elmúlt ezer évben, az alapja, hogy a társadalma, a világon egyedül, a kiscsaládra épült.

A 10. és 15.-ik század között a két európai magas-kultúra közel azonos szinten maradt.

A 16. században az óceánok meghódítása felértékelte az atlanti partok térségét. Ugyanakkor leértékelte, beltengeré fokozta le a Földközi Tengert. Ennek következtében megszűnt a mediterrán térség és az Alpoktól északra lévő térség, két maga kultúra egyenrangúsága. Ugyanakkor megindult Közép-Európa leértékelődése is, mivel a pénz serepét játszó nemes- és színesfémek olcsón, és nagy mennyiségben jöhettek Amerikából.

A történészek alig szentelnek figyelmet annak, hogy Európa hidegebb térségein az Amerikából behozott burgonya megnövelte a térség eltartó képességét, ennek következtében a lakossága, ezzel katonai súlya relatíve megnőtt. A burgonyatermelés hatására a korábbi demográfia arány jelentősen eltoldódott a kontinens északi fele javára. Ez, először a katonai, politikai erőviszonyokra hatott. Majd az ipari forradalom után, a szén és vasércvagyonra épülő ipar munkaerő tartalékára.

Nyugat-Európa élre kerüléséből következett a reformáció. A puritán angolszászoknak, germánoknak és skandinávoknak a római kereszténység már nem felelt meg, nekik puritánabb kereszténységre volt szükségük.

Nyugat-Európán belül a társadalmi és gazdasági felzárkózás egyre keletebbre került. A társadalmi munkamegosztás fő kerete az állam lett. Ennek munkamegosztását a vasút jól el tudta látni. Ezért lehetett ipari agglomeráció a Ruhr-vidék, Szászország, a Cseh-medence, ahol az ipar elsődleges nyersanyaga a szén és a vasérc, rendelkezésre állt.

A vasúthálózat kiépítéséig Közép-Európa viszonylagos súlya fokozatosan csökkent. A nyersanyagok és a mezőgazdasági termékek olcsóbban jöttek az óceánokon túlról, mint a nyugat felé vízi úttal nem rendelkező Közép-Európából.

A vasúthálózat kiépítése azonban tizedére csökkentette az utazás és a szállítás idejét és költségét Közép-Európából a nyugat-európai piacokra. Ez azt jelentette, hogy Közép-Európa, mindenek előtt a Kárpát Medence, először került közel a világgazdaság centrumához. Ez a közelség hozott mintegy ötven éves fellendülést a térségünkbe. Még egyetlen történész sem figyelt fel arra, hogy a vasút előtt a lengyel és az urán gabona, vízi úton, tized akkora szállítási költséggel került a nyugati piacokra, mint a Kárpát Medencéből. Máig nem ismertük fel annak jelentőségét, hogy a magyar gabonának, a legnagyobb komparatív előnyű termékünknek, a vasút előtt nem volt piaca. Megelőzőleg, tőlünk csak a nemes- és a színesfémek, az élőállat és a gyapjú bírta el a szállítási költségeket.

A vasút ugyan közelebb hozta Közép-Európát a piacokhoz, de csak addig, amíg nem épültek ki az amerikai versenytársaik, és nem jelentek meg a húsok szállításra is alkalmas hűtőhajók.

A vasúthálózat kiépítését követő félszázad közép-európai sikereinek volt azonban fontos etnikai kulcsa is. A térség zsidó és német etnikuma. A közép-európai államalkotó népeknek, eltekintve a csehektől, gyakorlatilag nem volt saját etnikumú polgárságuk. Ami volt, azt a zsidó és német etnikum jelentette. A germán és a cseh társadalmaktól keletre olyan fél-perifériás társadalmak voltak, aminek a politikai hatalmat birtokló osztálya nem akart, nem is tudott polgárosodni. Ezek a társadalmak olyan fél-perifériát jelentettek, amiben a politikai hatalom az urak, a gazdasági a zsidók és németek kezében volt. A zsidó etnikumot, a náci Németország támogatásával, szinte felszámolták, kiirtották, elűzték. A nácik háborúvesztése után pedig a német etnikumokat telepítették haza.

Így alakultak ki Közép-Európában olyan nemzeti államok, amelyekből szinte letűnt a társadalmi-gazdasági fejlődést szolgáló korábbi, idegen motor, a zsidó és a német etnikum. Ennek lett a következménye, hogy a második világháború végére, e térség polgárokban eleve szegény országai szinte polgárság nélkül maradtak. Nincs tehát reális alapja annak a feltételezésnek, hogy Lengyelország, Szlovákia, Magyarország, a nyugati demokráciák megszállása esetén, önerőből polgárosodott volna. Ha erre nem voltak képesek a második világháborút megelőző ötven évben, akkor még sokkal kevésbé lettek volna, önerőből, zsidók és németek nélkül, a háborút követő ötven évben.

A szovjet megszállás és a bolsevik rendszer ugyan szétverte nemcsak a politikai hatalmat gyakorló, polgárosodást ellenző úri osztályt, de a polgári értelmiséget is. Így lett a Szovjetunió megszűnése után olyan rendszerváltás, aminek nem volt erőspolgári alapja. A polgárok nélküli neoliberális politikát vezetett be.

Ahogy a bolsevik rendszernek mi, magyarok találtuk meg a legjobban nekünk megfelelő formáját, és lehettünk a legsikeresebb csatlós ország, a rendszerváltás után mi tértünk a legliberálisabb útra, és lettünk a térség sereghajtója. Ezt a másik végletbe esésünket a megmaradt zsidóságunk liberális buzgalma magarázza.

A hidegháború után, Közép-Európa szinte minden kontinentális szerepét elvesztette. A kelet-németek, osztrákok, csehek és szlovének egyértelműen Nyugat-Európába integrálódott. Románia és Horvátország balkánivá süllyedt. A történelmi Közép-Európa Lengyelországra, Szlovákiára és Magyarországra zsugorodott.

Térségünk súlyvesztése mégsem tragikus, hiszen a jelen viszonyok között az európai távolságok elvesztették a jelentőségüket.

A tudományos és technikai forradalom azonban átrendezte a térségkialakító erőket. A legfontosabb tényező a munkaerő minősége lett. Ahol az kiváló, bárhol legyen a térség, súlyt nyerhet.

- Finnország páratlan sikerében a térségi szempontok nem játszottak szerepet. A siker kulcsa, hogy a finnek skandináv módon élnek, dolgoznak.

- Szlovénia sikerének egyelten kulcsa, hogy úgy élnek, mint a többi nép az Alpokban.

- Izrael sikerének titka, hogy a nyugati kultúrából odatelepült zsidók úgy viselkednek, mint előtte évszázadok óta viselkedtek a nyugati diaszpórában.

- Szingapúr és Hong-Kong a világgazdaság csúcsai közé tartoznak, mert ott a kínai diaszpóra alakítja az életet.

Kopátsy Sándor                 PE                   2009-11-17

 

 

Az elmúlt évben 328 milliárd dollárt küldtek haza a fejlett világban dolgozó vendégmunkások. Ennek alig harmadát tette ki a fejlett országokból a szegének felé áramló segítség. Legutóbb 20 milliárdot ígértek a válságra való tekintettel, de ebből még semmi sem jutott hozzájuk.

A gazdag világ segítsége többet árt, mint használ, mert döntően az éhezők segítésére, és a halálozások csökkentésére, az elviselhetetlenül nagy népszaporulat növelésére fordítják. Nem csökkentik, hanem növelik a bajt. Ezzel szemben a vendégmunkások hazaküldött pénze nagyon hatékony.

- A vendégmunkások onnan jönnek, ahol a munkaerő túlkínálata jellemző. Akik eljönnek, javítják az otthoni munkanélküliek elhelyezkedési lehetőségét.

- A fejlett országokban végzett munka, az ottani élet modernizál, nyelvtudást ad, vállalkozó szellemet erősít. Ennek értéke sokkal nagyobb, mint a nyilvántartott pénzátutalások összege.

- A fenti szám csak a hivatalosan elküldött, illetve bejelentetten vitt pénzt tartalmazza. Sok esetben az illegálisan küldött, vitt pénz jelentős. Ehhez számít a hazavitt árú. A vendégmunkások által hazajuttatott érték tehát, minden valószínűség szerint, az 500 milliárdot is meghaladja.

Nekünk, magyaroknak azt kellene mérlegelni, hogy milyen károkkal jár, hogy az EU átlagánál szegény országokból tőlünk meg Nyugatra a legkevesebb vendégmunkás, annak ellenére, hogy nálunk a legalacsonyabb a foglalkoztatás. Ha a lengyelekkel és a románokkal azonos arányban mennének tőlünk Nyugatra, félmilliónál több munkátlan embernek jutna itthon munka. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy elsősorban nem a hazai munkahelyteremtés az elsődleges, de azért, ezt az óriási lehetőséget sem volna szabad kihasználatlanul hagyni. Legalábbis addig, amíg nem nő itthon legalább egymillióval a munkára fogottak száma.

A külföldön munkát vállalók nemcsak igen jelentős devizát küldenének haza, hanem nyelvet, szemléletet tanulnának, amiben különösen el vagyunk maradva.

Kopátsy Sándor                  PD                  2009-11-16

 

 

Nem először káromkodok, és fütyörészek, amikor a cigányság jogvédőivel találkozom. Eleve káromkodok, mert Somogyban születtem, és Adyval hozzá fütyörészek, mert mint csináljon az ember, ha találkozik hazája tragikus butaságával.

A cigányság húsz éves munkátlanságát létrehozó liberális polgárok számára hetek óta vezető téma, hogy mit mondott egy borsodi teleülés meggondolatlan polgármestere a terhes cigány nőkről, és a nemzetközi zsidó tőkéről. Az ország leendő miniszterelnökétől a liberális televízió riporternője azt kérdi, miért nem határolódik el ettől, a pártjához tatozó polgármesterről. Azt szeretné bizonyítani, hogy aki számára az elhatárolódás nem elsőrendű kérdés, az nemcsak fasiszta, hanem ennek az antiszemita változata.

A liberálisok még abból sem tanulnak, hogy a cigány- és a zsidó-kérdésben tanúsított hisztérikus érzékenyégül nagy szerepet játszott abban, hogy húsz év alatt a politikai támogatottságuk a tizedére csökkent, ugyanakkor a szélsőjobb nekik köszönheti a hitelen támadt népszerűségét.

Ők tették a rendszerváltás során munkanélkülivé szinte az egész cigányságot, és húsz éve semmit sem tettek ennek orvoslása érdekében. Nekik kellene tudni, hogy ennél nagyobb bűnt nem lehet elkövetni egy viszonylag leszakadt, más kultúrájú etnikummal szemben. Ahogy bűnük gyümölcse beérett, jelentkezett a közvélemény cigányellenessége. Ezen most háborognak. Azt sem bántják, hogy ennél jobban semmivel sem ronthatják a máris teljesen elrontott választási esélyükön. Mégsem akad köztük senki, aki erre a közismert tényre felhívná a figyelmüket. Ezt a viselkedésüket tartom érthetetlennek.

Az antiszemitizmus minden jelentkezésére való túlreagálásukat érhetőnek, de nem kevésbé önrontónak tartom. Azt a nem zsidó magyarságnak tudni kellene, hogy a magyar zsidóság túlérzékenysége indokolt. Ezt a mi velük szemben elkövetett bűnünk indokolja. Mégis arra kérem őket, hogy igyekezzenek jogos sérelmeiket minél nagyobb türelemmel kezelni. Van ugyan a magyar társadalomban is antiszemitizmus, de ez soha nem volt olyan veszélytelen, mint az EU tagságunk óta.

Veszélytelen, de bűnös, és egyre hangosabb. De hangossá a magyar zsidóság cigánykérdésben elfoglalt, ostoba viselkedése tette, és teszi azzá.

A magyar közvélemény egyre hangosabb cigány ellenességét a közvélemény egészséges reflexének tartom. Állítom, de nem tudom bizonyítani, mert a hazai liberális politikai erők nem hajlandók lehetővé tenni, hogy tisztán lássunk. Ahhoz, hogy a cigánykérdésről vitatkozni lehessen, arra lenne szükség, hogy ismerjük a rájuk vonatkozó adatokat. Még az sem tudhatjuk, hogy hányan vannak, milyen gyorsan szaporodnak, menyire vannak kizárva a társadalmi munkamegosztásból, milyen a bűnözési arányuk, a gyerekeik iskolázottsága,

Amit Molnár Oszkár a terhes cigányasszonyokról mondott, azt itt a megyében, sok ezren mondták. Az, hogy igaz, vagy nem adatok bizonyítják. Adatokat keresve sem találtam. Nem is reménykedtem, pedig egyszerű lerendezni ezt a rágalmat, ha közlik az egészségügyi hatóságok a tényeges adatokat.

Eddig csak azt olvastam a liberális újságokban, hogy ez aljas, rasszista rágalom. Természetesen adatok nélkül. Ma végre, egy hetilapban olvasom, hogy Borsod és Szabolcs megyében az ilyen szülések száma az országos átlag kétszerese.

Káromkodtam és fütyörésztem.

Ha ez igaz, akkor, a feltételezésem szerint, a cigányságban négy-ötszörös. Az ugyanis nem valószínű, hogy a két megyében a nem cigány anyák is ilyent követnének el. Márpedig, ha feltételezésem megállja a helyét, akkor köszönettel tartozunk Molnár Oszkár polgármester úrnak, hogy végre valaki kimondta, amit a megyében évek óta hallok. Nem ő, azok a bűnösek, akik az ilyen tényeket elhallgatják, még bűnösebbek azok, akik ezt a nyilvánosság számára elérhetetlenné tevő adatvédelmi törvényeket hozták.

Ezt ismerte fel a tárgyban illetékes adatvédelmi biztos, és az adatok gyűjtését lehetővé tevő törvényjavaslatot tervez. Zúdul is rá a bírálat. Hogyan képzelik, hogy valakinek az etnikumát nyilván lehet tartani, Még megkérdezni is bűn.

Az angolszász liberalizmus magyar bajnokai olvassák el a The Economist legújabb számát. Abban a 18 év alatti szüléseket Fehér, fekete és spanyol bontásban. Eszükbe sem jut, hogy az adatok gyűjtése sérti a személyiségi jogokat. Ezelőtt huszonöt évvel, éppen az Egyesült Államokban tartózkodtam, amikor a nagyszülők etnikai, nemzeti hovatartozása alapján vizsgálták, hogy melyik nemzet, etnikum, unokái hol tartanak.

A felmérésből kiderült, hogy a legsikeresebb etnikum az európai zsidóság volt. Az európaiak között gyengén vizsgáztak a háborút követő magyar bevándorlók, tehát az úri középosztály. Ellenben nagyon jól az 56-os fiatalok. Az ázsiai bevándorlók között kiemelkednek a konfuciánus kultúrához tartozók, a japánok, a koreaiak és a kínaiak. Senki sem háborgott a leleplező adatok felett.

Kopátsy Sándor                    EE                2009-11-16

 

 

A közgazdászok még mindig tőkésként gondolkodnak. A vagyontárgyak annyit érnek, amennyit a piacon adnak érte. Ez az újratermelhető áruk világában igaz, de nem igaz a tőkék esetében.

Az Állami Vagyonügynökségben a privatizáció során képtelen voltam azt az elvet elfogadtatni, hogy nem az a fontos, mennyiért tudunk eladni egy vállaltot, másodrendű, hogy mennyit adnak érte, a fontos, hogy ki veszi meg. Még az is mellékes, hogy milyen nemzet állampolgára, vállalata a vevő.

Példaként azt hoztam fel, hogy az Ikarust egy buszgyártó világcégnek kell eladni, aki meg akarja venni ezzel az orosz piacot. A Richtert egy gyógyszeripari óriásnak, aki meg akarja venni az orosz piacot. A MALÉV-et egy amerikai nagy repülőtársaságnak.

Ma a piaccal rendelkező vállalatot nem a gyáráért, hanem a piacáért veszik meg. Ez a piac ma már csak a piac néhány legnagyobbjának ér sokat. Magyarország csak a KGST-ben lehetett jelentős az említett három vállalatával. A világpiacon ezek törpék. A világ másodosztályú vállalatainak sem sokat érnek, azok kezében is tönkre mennek.

A pénzéhes politikusok csak azt nézték, hogy menni pénzt kapnak érte. A nacionalisták, hogy a vevő magyar legyen. A korruptak, hogy mit lehet keresni, ha tovább adják.

Nem értettek, illetve nem akartak megérteni.

Minden vállalt az országnak annyit ér, amennyi munkabért, adót, beszállítót fizet. Ezekhez képest a profitjuk hova kerülése másodlagos. Az a tulajdonosának nemzeti hovatartozásától függetlenül oda megy, ahol jobban hasznosulhat. Nem is beszélve arról, hogy a gyenge tulajdonosnak nem is lesz profitja.

Tekintettel arra, hogy már az is eladtuk, amit jobb lett volna megtartani, csak egy jelentős vagyontárgy marad a föld. Ennek eladhatóságáról, annak módjáról már nem a neoliberális gazdaságpolitikusok döntenek, hanem a rövidesen hatalomra kerülő Fidesz. Félek, hogy ők a föld magyar tulajdonosát tartják elsődlegesnek. Nem mérik fel, hogy ezzel sok ezermilliárddal károsítják meg a földtulajdonosokat és óriási munkaalkalom vesztéssel a falvak lakosságát.

Miért nincs a földnek Magyarországon ára?

- A rendszerváltás óta katasztrofális agrárpolitikát folytatunk. A rendszerváltás előtt a magyar mezőgazdaság, még az EU példátlan támogatásánál is, nagyobb támogatást évezett. A rendszerváltás után hatalomra került neoliberális közgazdászok a mezőgazdaságot magra hagyták, ezzel külterjes művelési módra kényszeríttették.

- A romantikus kisgazda-politika pedig az optimális farmergazdaságoknál sokszorta apróbb darabokra darabolta. Az MDF is elfogadta, hogy a kisparaszti gazdaság felemelkedése megoldást jelent.

- Az EU tagság sem hozott megoldást. A korábbi tagoknak járó nagyvonalú támogatásainak csak hányadát kaptuk meg. Ezzel versenyképtelenné váltak még a kellő méretű, és felszerelt néhány üzem is.

- Kizártuk a külföldi földvásárlókat. Ezt indokolttá tette, hogy a földek ára nevetségesen alacsony. Ezzel elkerültük, hogy a magyar föld olcsón a külföldi befektetők vagyona legyen. Azt azonban nem vettük tudomásul, hogy a földtulajdonosokat ezzel vagyontalanokká tettük. Nem tettük érdem nélkül gazaggá a külföldieket, de tartósan szegénnyé tettük a magyar földtulajdonosokat.

 

Növelni kell a földművelés hatékonyságát. A rendszerváltás előtt, a szocialista táborban, nálunk volt a legnagyobb a föld értéke, a mi mezőgazdaságunk volt a leghatékonyabb. A rendszerváltás után, szétvertük a mezőgazdaságot, és Európa nyugati felén nálunk csökkent a legjobban a falusi lakosság munkaalkalma, a külterjes mezőgazdaságra való áttérés és a mezőgazdasági szektor támogatásának megszűnte után a földek értéke példátlanul alacsonyra esett.

A mezőgazdaság munkaerőigényét mintegy háromszorosára kell növelni. A rendszerváltás során mintegy másfélmillió munkahelyet szüntettünk meg, annak nagy többsége a mezőgazdaságot, és a falusi lakosság ipari munkavállalását érintette. A jelenlegi társadalmi, morális, és gazdasági válság oka ennek a munkaerőnek a kirekesztése a társadalmi munkamegosztásból. Ezek többségének visszahozása a munka világába, csak a mezőgazdaság belterjesebbé tételével oldható meg.

A jelenleg is élő munkahelyteremtő támogatást ki kell terjeszteni a mezőgazdasági föld forgalmára. Adásvételi szerződések csak akkor érvényes, ha ahhoz foglalkoztatási kötelezettség is tartozik. Ennek a kötelezettségnek az alapelve a munkahelyteremtés. Vagyis csak olyan föld adható el, illetve vásárolható, ami a mezőgazdasági termelés intenzitásnövelését szolgálja.

A Földművelési Minisztérium dolgozza ki ennek a tervét és bontsa le, velük egyeztetve, minden önkormányzatra. Ezzel létrejön olyan földforgalmi gyakorlat, ami a külföldiekre is vonatkozik. Tehát csak az vehet földet, aki azt a korábbinál intenzívebben, hatékonyabban hasznosítja. Azt pedig tudatosítani kell, hogy a földhasznosítás elsődleges célja a foglalkoztatás növelése, az egységnyi földön minél több jövedelemtermelés. Vagyis nem az elsődleges, hogy kié lesz a földterület műveléséből származó profit, tulajdonosi jövedelem, hanem az, hogy azon minél több jövedelmet termeljenek a munkaerőnek, mint bért, az államnak pedig, mint költségvetési bevételt. Tudatosítani kell, hogy a vállalkozások társadalmi haszna elsősorban az ott keletkező munkajövedelem bér, annak járuléka, a beszállítók teljesítménye, és a költségvetésnek fizetett összeg. Egyszerűen, a megtermelt nemzeti jövedelem egésze sokkal fontosabb, mint annak a porit része.

Kopátsy Sándor                 EH                  2009-11-12

 

 

A németek nagyon szépen emlékeztek meg az őket kettéválasztó fal ledöntéséről, de nyomát sem láthattam annak, hogy felfognák a fal történelmi szerepét. Pedig, ha nincs ez a fal, akkor egészen más úton haladt volna Európa, és talán a világ történelme az elmúlt hatvan év alatt.

Ezt is csak Jaltától indulva lehet feltárni.

A háború végére ugyan az Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom, és annak elnöke Roosevelt, akinek a befolyása érvényesülhetett. Márpedig ő a két nyugati gyarmattartóban nagyobb legyőzendő szövetségest látott, mint a bolsevik diktátorban. Számára Nagy Britannia és Franciaország a gyarmattartó múlt, a Szovjetunió pedig a gyarmati rendszer felszámolásában szövetséges volt. Ezért Jaltában úgy irányította az eseményeket, hogy minél nagyobb legyen a Szovjetunió befolyása, hogy a nyugati gyarmattartóknak félni kelljen a Szovjetunió katonai erejétől, és propagandájától.

Ennek a céljának érdekében volt arra szüksége, hogy Németország jelentős hányadában ott maradjon a Szovjetunió befolyása, és hadserege. Ennek érdekében kellett az egész Közép-Európát is odaadni a Szovjetuniónak.

Ez ármennyire logikus, a politikusok és történészek még ma is a hidegháborús frontvonal két oldalát látják. Nem veszik tudomásul, hogy a hidegháború az Egyesült Államok érdekét szolgálta, hogy a nélkül nem érvényesült volna a befolyása Európai nyugati felén és a Távol-Keleten Japánban.

Még messzebb kezdhetem, ha Jaltában nem kapja meg ajándékban Sztálin Közép-Európát, nem jön meg az imperialista étvágya, nem fog erejét messze meghaladó fegyverkezésbe, nem lett volna olyan erős a szovjet hadsereg, amitől min Nyugat-Európának, mind Japánnak reális oka volt az Egyesült Államok védelmére, és az ebből fakadó engedelmességre.

Roosevelt Jaltában folytatott stratégiájának a következménye volt a gyarmatok nagy többségének gyors felszabadulása, a nyugati tőkés osztálytársadalmakban a tőkés osztályuralom meggyengülése, az össznépi társadalom felé való átalakulás beindulása. Az utóbbit jól példázza, hogy a hidegháborút megszűnése, az európai bolsevik rendszerek összeomlása után azonnal beindult a neoliberális restauráció.

Bismarck óta, a német társadalomban a politikai hatalom, a törvényhozás, a közigazgatás és a hadsereg a fél-feudális, a társadalmi célokkal szemben álló porosz junkerek kezében volt. A gazdaságot azonban a piac, azaz a tőkések uralták. A Német Birodalom nyugati felén polgári szemlélet, nyugat-európai társadalmi magatartás volt jellemző, a keleti fele pedig fél-feudális porosz volt. A gazdaságot a nyugati németek, a politikai és katonai hatalmat a keleti németek uralták. Annak okán, hogy Németország keleti harmadát a Szovjetunió szállta meg, és ott a bolsevik rendszert vezette be, az ország nyugati kétharmada, megszabadulva a porosz befolyástól, a nyugat-európai társadalmi modellben élhetett.

Ha Németország a háború után egységes marad, az angolok és franciák soha nem szövetkeznek vele. Elég arra gondolni, hogy még 1989-ben is milyen pánik fogta el a franciákat és az angolokat a német egyesítés gondolatára. Ha meg tudták volna állítani az események sodrását, örömmel megtartották volna a kelet-németeket elválasztó falat.

Ez ugyan nagyon logikus, mégis a fal leomlásnak húsz éves évfordulóját ők is úgy ünnepelték, mint a szabadság nekik is köszönhető győzelmét.

Ha a bolsevik rendszert nem engedik be Közép-Európába, ha nem életszik fel a Szovjetunió imperialista étvágyát, ha nem alakul ki a feje tetejéig felfegyverzett Szovjetunió, a világ társadalmi, politikai fejlődése lassabb lett volna.

A Jaltában kialakított helyzet általános pozitív hatása mellett legfeljebb a közép-európai népek panaszkodhatnak, hogy őket áldozták fel a nagyobb célok érdekében. Az ugyanis igaz, hogy ezek nem kerülnek szovjet megszállás alá, aminek során számos ráerőszakolt cselekedet történt. De azt vitatom, hogy számukra a mérleg egyértelműen negatív, mert a mérleg pozitív serpenyőjében bőven voltak olyan ránk erőszakolt cselekmények, amelyektől önerőből nem tudtunk volna megbirkózni, illetve csak sokkal később történhettek volna meg.

A csatlós országok között csak a cseh, a szlovén, és az észt társadalom volt érett a spontán polgári felzárkózásra. Ezért a három népesetében a bolsevik megszállás mérlegének egyenlege negatív volt. A lengyelek, a magyarok, a szlovákok és a horvátok esetében a mérleg két serpenyőjében a negatív és a pozitív hatások egyenlege vitatható. Ezzel szemben a pravoszláv kultúrkörbe tartozók esetében jelentős volt a pozitív hatások túlsúlya. Az én véleményem szerint a magyar társadalom számára a bolsevik megszállás pozitív hatásai sokkal nagyobbak voltak, mint a negatívok. A ránk erőltetett rendszer sokkal következetesebben felszámolta a felszámolandókat, mint amire sajt erőből képesek lettünk volna. A háború után sem a magyar, sem a lengyel társadalomnak a belső erői nem lettek volna képesek felszámolni a nemesi, úri középosztály befolyását.

Még hosszú időnek kell eltelni ahhoz, hogy történészeink, és a társadalmi tudatunk felismerje, hogy nekünk tartósabb kárt okozott az, hogy felszámoltuk, illetve e törtjére zsugorítottuk a polgárságunk erejének többségét azzal, hogy a zsidó etnikum hatoda, a svábot harmada meredt meg. Akét háború közti magyar társadalomazt a két etnikumot kurtította meg, amelyeik a társadalom leghaladóbb része volt, a bolsevik megszállás pedig elsőssorban azokat a társadalmi rétegeket sújtotta, amelyek a fejlődésünket fékezték. Ez akkor is igaz, ha ezzel a pozitív szelekcióval együtt járt sok olyan társadalmi sérelem is, amire nem lett volna szükség. A megérett társadalmi változást ázsiai módszerek tették fájdalmassá.

Kopátsy Sándor                      EH             2009-11-13

 

 

A népi írók táborában kezdtem pályafutásom, amiből fakadóan a lakosságvesztést társadalmi bűnnek tekintettem. Aztán közgazdászként megtanultam, hogy tartósan még az egy százalékos népességnövekedés sem viselhető el. Végül oda jutottam, hogy rövidtávon, esetleg néhány évtizeden keresztül a néhány tizedes csökkenetés nem nagy baj, de az egy százalék, hosszú időn keresztül, nemzeti tragédia. De ez az én véleményem, a magyar társadalmi tudat még a stagnálást sem viseli el. Van ebben igazság, hiszen a stagnálást csak az elöregedés, az élet meghosszabbodása biztosítja.

Ennek tudatában értetlenül állok a magyar politikai és közgazdasági értékelés előtt, amelyik hallgat a rendszerváltással járó tragikus demográfiai változás felett.

A tény: A Kádár korban az éves születések száma 150 ezer körül mozgott. A rendszerváltáskor már csak 125 ezer volt, és tíz év alatt 100 ezer alá csökkent. Ez azt jelenti, hogy a rendszerváltás húsz éve alatt közel egymillió embert vesztettünk, és az egy millió alatt még akkor sem lehet megállni, ha azonnal változást hozunk létre.

A rendszerváltás követő neoliberális politikai következtében egymillióval kevesebb lett a születés, mint az általuk átkosnak nevezett rendszer esetén. Ez az egyetlen adat is elég indoklás arra, hogy feléledjen a hazáját hisztérikusan féltő szélsőjobb.

Azt is értem, hogy a mintegy 400 ezer magyar zsidó levesztése nem kap a súlyának megfelelő visszhangot, mert rossz a lelkiismeretünk. De még a magyar történészek sem írták le, hogy a háborúelőtti zsidóirtásuk, és a háborút követő kivándorlásuk hoz hasonló nagyságú veszteség ezer ében nem ért bennünket. Nem annyira száma, a tekintetben sem volt rövid öt nagyobb, de minőségében, hiszen az a polgárosodás küszöbén a polgárságunk nagyobbik, ráadásul dinamikusabb felének elvesztését jelentette. Hiányukat száz év múlva is érezni fogjuk. Ma talán ötven százalékkal gazdagabbak volnánk, ha a második világháború után, 400 ezer zsidóval többen lettünk volna.

Az elvesztett zsidók száma csak a második világháborús emberveszteségünkhöz, hasonlítható. A minősége azonban nem.

A Sváb kitelepítés során mintegy 200 ezer lakost vesztettünk. Ők a parasztság élcsapatához tartoztak, és értékes szálat jelentettek a Nyugathoz való kötődésünkben.

Ideje volna, ha az emberi jogok liberális bajnokai arra is gondolnának, hogy az ország lakosságának megtartásában nagyobb bűnt követtek el, mint a Horthy-, vagy a Kádár rendszer.

Nem is a kevés születés, hanem annak társadalmi struktúrája okozza majd a történelmi tragédiát. A rendszerváltás óta nemcsak harmadával kevesebb gyermek született, hanem romlott az azoktól várható teljesítmény is.

A rendszerváltással felszámolt másfélmillió munkahely elvesztése olyan mértékben lerontotta a lakosság biztonságérzetét, hogy harmadával csökkent a gyermekvállalás. Ez a csökkenés sokkal inkább érintette azokat a családokat, ahol a gyermekek eredményes felnevelése az átlagosnál jobbnak ígérkezik, és növelte a gyermekvállalást ott, ahol a felnevelés feltételei nagyon kedvezőtlenek. Sajnos még olyan adatokkal sem rendelkezünk, ami azt mutatná, hogy mikor, milyen szinten iskolázott családban mennyien születtek. Egy ilyen kimutatás, minden bizonnyal rádöbbentene arra, amivel a közvélemény tisztában van, hogy a kevés gyermek egyre nagyobb aránya születik ott, ahol a felnevelésük reménytelen, illetve az átlag alatti lesz.

Ideje volna az elsődleges politikai követelmények állítani a lakosság számszerű, és minőségében egyre javuló újratermelése. Ezt a követelményt nem szabad a polgárjogok elsődlegessége elé állítani. Márpedig a szoclib koalíció ezt teszi. Ezzel a pénzt az ember elé helyezi, tehát embertelen.

Vagyis a neoliberális politika okozta történelmünk egyik legnagyobb veszteségét. Ennek következtében a következő generáció országa egymillióval kisebb, és mintegy negyedével szegényebb lesz.

 

Kopátsy Sándor                  RH                  2009-10-24

 

(Életem tapasztalatai alapján)

 

Nagyon elfogyott a türelmem az 56-os megemlékezések olvasása közben. Nemcsak a türelmem fogyott el, az időből is lassan kifutok. Ma már talán az utolsó vagyok azok közül, akik a Nagy Imre körül folyó eseményeket szint belűről, de mégis elegendő távosából élhettem meg. Az is csoda, hogy nemcsak élek, de még munkaképes vagyok.

Közgazdász létemre hetven éve amatőr történész vagyok. Élvezem azt az előnyt, amit a közgazdasági ismereteim és szemléletmódom a történelembe való kirándulásaim során segít. A közgazdaságtanban is azért vannak vitáim, mert a szubjektív, az erkölcsi szempontoknak túlzott szerepet adnak. Ez fokozottan érvényes a történészekre. Ez alól a marxisták sem kivételek.

Kezdem azzal, hogy minden politikai szereplő céljainak a realitását kellene először mérlegre tenni. A történelem tapasztalatai azt mutatják, hogy a legtöbb kárt az irreális célok érdekében hozott áldozatok okozták. Tehát a nemes cél még nem adja meg a tettek értékét. Kemény Zsigmondtól tanultam, hogy a történelem a bűnöket előbb megbocsátja, mint a tettekből fakadó károkat. Ezt bővítgettem életem során. Ma már vallom, hogy a történelem minden bűnt megbocsát, ha eredmény született belőle, és nem jutalmazza az eredménytelen, sőt kárt okozó jó szándékot.

A magyar történelem azonban tele van olyan hősökkel, akik eleve elérhetetlen célokért küzdöttek, és ennek során okoztak a népnek sok szenvedést, és az országnak óriási károkat.

Az 56-os forradalom értékelését a legfontosabb kérdéssel is kellene kezdeni.

E kérdésre egyértelmű a válaszom. Az előkészítők, és a kirobbantó egyetemisták céljai reálisak voltak. Nem rendszerváltás, nem a társadalom átalakítását, hanem a bolsevik rendszeren belül akartak több demokráciát és nagyobb nemzeti önállóságot. Ennek a célnak mind nemzetközi, mind hazai realitása megvolt. Ezt akarták 1953 óta a moszkvai pártvezetésben, ezt akarta a bolsevik táboron belül Mao és Tito. Ezek egységesen Nagy Imrében látták e célok megvalósítóját. Ezt a célt a pártvezetésen belül is, egyre többen örömmel szolgálták volna. Ezt örömmel fogadta volna a magyar nép jelentős hányada.

De nem mindenki örült volna ennek.

1. A moszkvai pártvezetésben is erős ellenzéke volt. A csatlós országok bolsevik vezetői azonban felismerték, hogy ez egyéni hatalmukat veszélyezteti, tehát ellene voltak. Tapasztalataim szerint, ezzel nem számoltak nagy Imre körében.

2. A magyar pártapparátus többsége, különösen azok, akik a sztálinizmust is túlteljesítették, felmérte, hogy hatalmi helyzete veszélyben forog. Ezzel sem számoltak a párton belüli hatalomváltása készülők.

3. Egyértelmű ellenzék volt az úri középosztálynak, és a keresztény egyházak klérusainak befolyása. Ezek nemcsak ezer éves hatalmuk elvesztése, hanem a bolsevik hatalomtól elszenvedett sérelmei okán minden lazulás mögött keresték a politikai restauráció lehetőségét. Ezeket nem elégítette ki az internáló táborok bezárása, a politikai perek megszűnése. A bolsevik párton belüli hatalomátvételre készülők naivitás e téren volt a legnagyobb. Fel sem merült, mekkora ezek befolyása.

4. A magyar parasztság nagy többségében még éltek a kollektivizálás alatt ért sérelmek, és számukra a nemzeti függetlenség még saját sorsuknál is nagyobb súllyal érvényesült. Nagy Imre sem mérte fel, hogy ezek megnyerésére nem volt elég a rövid miniszterelnöksége alatt a falvak népe, és a mezőgazdaság érdekében hozott reformok. Amíg Nagy Imre miniszterelnökként nagy gonddal szervezet maga köré az agárár szakembereket, leváltása után olyanok vették körül, aki között nem volt a közvélemény által ismert, és elfogadott szakember. Hiszen Donáthról is csak kevesen tudtuk, hogy szíve szerint agárpolitikus volt.

Nagy Imrével a leváltása és a forradalom között nem volt kapcsolatom, de a köré szerveződők közül csak Donáth Ferencet és Vas Zoltán ismertem. Az előbbivel éppen ebben a két évben csak párszor találkoztam, de nem beszélt a terveikről. Vas Zoltánról tudtam, hogy meggyőződéses bolsevik, aki a pártján belül akar változást, és rendet. A Gerőt jellemző merevséget elutasítja. Ezt, korábban az Országos Tervhivatalban, majd Nagy Imre mellett, mint miniszterelnöki államtitkár bebizonyította.

Nagy Imre és köre nem készült fel arra, hogy a párton belüli hatalomváltás úgy húzódik, hogy elfogy a lakosság türelme, és kitörhet a forradalom. Máig értelten vagyok azzal szemben, hogy a történészek nem teszik fel a kérdést.

Azért, mert a pártvezetés nem mérte fel, hogy eljárt az idejük, nemcsak Rákosinak és Gerőnek, de társaiknak is le kell mondaniuk a hatalomról. A párt vezetését át kell adni Kádárnak, a kormányét Nagy Imrének.

Gerő még abban a hitben élt, hogy Tito támogatását megnyerheti. A kor politikusainak naivitását jól illusztrálja, hogy Gerő október 23.-án még Belgrádban keresett támogatást, két héttel később pedig Nagy Imre menekült a Jugoszláv követségre. Ezt csak az magyarázhatja, hogy a moszkvai emigrációban annyira izolált életet éltek, hogy teljesen elveszett a realitásérzékük.

Annak ellenére, hogy kezdettől fogva láttam a forradalom előzményeit, a sorsát, abban a hitben éltem, hogy egyszer majd mások is megértik, hogy mi, miért történt úgy, ahogyan, és mi történhetett volna másként. De a fél évszázad, az európai bolsevik rendszer bukása, a kínai bolsevik rendszer páratlan sikere sem volt elég ahhoz, hogy felmérjük az 56-os magyar forradalmat létrehozó világpolitikai helyzetet, az akkori magyar társadalom erőviszonyait.

A történészek máig nem vették tudomásul, hogy Roosevelt Jaltában milyen világpolitikai helyzetet alakított ki.

Akkor az Egyesült Államok nagyságrenddel nagyobb politikai és katonai erő volt, mint a másik három partnere.

- A Szovjetunió kivérzett, a saját erőforrásait kimerített, még viszonylag nagyon elmaradott hatalom volt. Akkora szerepet vállalt a háborús győzelem érdekében, ami felemésztette az erejét. Ráadásul a bolsevik birodalom népei, mind a pravoszlávok, mind a mohamedánok eleve alkalmatlanok az élvonalba emelkedésre, arra, hogy az Egyesült Államok politikai és katonai versenytársai lehessenek. Az angolokénál és a franciákénál ugyan sokkal nagyobb katonai ereje volt a szárazföldön, de az Egyesült Államokkal szemben képtelen lett volna a háborúra.

- Nagy Britannia és Franciaország, a két nyugat-európai „nagyhatalom”, pedig az önmaga árnyékává zsugorodott. Papíron ugyan a háború nyertesei között szerepeltek, de szinte mindent elveszítettek, illetve amit még nem, a gyarmatok elveszése is csak idő kérdése lett. A kilátásaikat csökkentette, hogy az Egyesült Államok felé példátlan mértékben eladósodtak lettek.

Jaltában már az Egyesült Államok voltak az egyetlen szuperhatalom. A két gyarmattartó polgári demokrácia nem világpolitika tettekre, de gyarmatai megtartására és a hiteleinek visszafizetésére is képtelen államok voltak.

A politikatudomány, és különösen a közgazdaságtan még mindig nem számol azzal, hogy az ideológiákról, a politikai rendszerekről nem lehet, az érintet kultúrákról, a relatív és abszolút fejlettségtől független, általános ítéletet alkotni. Vonatkozik ez a marxizmus minden formájára is.

Ha Marxnak mindenben igaza lett volna, az akkor is, az csak a 19. századvégi nyugati kultúrába tartozó fejlett országokra lenne igaz. A bolsevik rendszer a kelet-európai fél-periféria marxizmusa, vagy legalábbis annak tartja magát, és annak tartotta a nyugati marxisták jelentős hányada is. Soha nem tudtam elképzelni, hogy Marx annak tartotta volna.

Marx sem gondolta, hogy a tanai mennyire a nyugati kultúrkör relatív fejlett tőkés osztálytársadalmaira lettek szabva. Az fel sem merült nála, amire hogy az általa elképzelt szocialista-kommunista rendszer csak a nyugat-európai kultúrára van szabva. Az ő elképzelésének legközelebbi rokonai a nyugat-európai skandináv, jóléti államok. A legkevésbé marxista társadalom a sztálinista bolsevik diktatúra volt.

Ez nem jelenti azt, hogy az a rendszer rosszabb volt, mint bármelyik másik, ami megvalósítható lett volna. A Szovjetunióban hetven évet leélt népek egyikéről sem mondható el, hogy többre ment volna, ha más rendszert választhat. A Hitler, majd Roosevelt által odaajándékozott népek közül csak az észtek esetében tételezek fel jobb eredményt, ha önállóak maradnak. Ezt annak alapján állítom, amit a felük rokon finnek az elszakadásuknak köszönhetik, hogy a maguk gazdái lehettek.

A pravoszláv kultúrájú, kelet-európai népek egyedül, a Nyugat által támogatott politikai rendszerben még ennyire sem jutottak volna. Ezt bizonyítja, hogy a bolsevik megszállástól, és rendszertől megszabadulva sem értek el eredményt. Az ukránok, a fehéroroszok még az oroszokhoz képest is egyre jobban lemaradnak.

A közép-ázsiai, mohamedán kultúrájú népek esetében még inkább egyértelmű, hogy a bolsevik rendszerben töltött hetven év során, a rokon kultúrájú szomszédoknál előbbre jutottak. Afganisztán, Kazahsztánhoz képest, generációkkal hátrább van a társadalmi fejlődésben.

Annak, hogy Kelet-Európa népei a hetven éves bolsevik rendszer során nem jutottak közelebb a fejlett Nyugathoz, nem a bolsevik rendszer, hanem a kultúrájuk alkalmatlansága volt az oka. Még kevésbé vitatható, hogy a viszonylag szegény eredményben a döntő szerepet játszott az eszeveszett fegyverkezés.

Hangsúlyozni kellene azt is, hogy a bolsevik rendszer viszonylagos sikere addig tartott, amíg Nyugaton a tőkés osztálytársadalom válságban volt. Az eltérő eredményesség oka, hogy a második világháború előtti húsz évet a tőkés polgári demokráciák válsága, a lassú növekedés, a nagy munkanélküliség, az antiszociális társadalmi viszony jellemezte. A háború utáni negyven évet e hibáknak a jelentős kiküszöbölése, és a példátlanul gyors fejlődés. Vagyis a két háború között a világ társadalmi és gazdasági élcsapata válságban volt, lassan fejlődött, könnyű volt a fasizmusoknak és a bolsevik rendszernek vele versenyezni. A háború után nem a bolsevik rendszer lett rosszabb, hanem az utolérendő társadalmak jobbak.

A 20. század végére a Nyugat polgári társadalmai, vagyis az élcsapat lendülete megtört. Közben a távol-keleti, a polgári társadalom útját járó népek fergetegesen fejlődtek. Ehhez zárkózott fel az utóbbi húsz éven az 1.4 milliárdos lakosú bolsevik Kína.

A Jaltában hozott döntéseket tehát Roosevelt diktálta. A másik három fél nem volt egyenrangú partner. Tehát ami Jaltában történt, az Roosevelt akarata volt. Ennek ellenére nem találtam elemzést arról, hogy milyen tervekkel ment az amerikai elnök Jaltába, és mi volt az ott ülőkről a véleménye, pedig ez felmérhető volt, nemcsak utólag, de akkor is.

Az innen, a front másik oldaláról is egyértelmű volt, hogy az Egyesült Államok, mindenek előtt annak elnöke nem azért lépett az európai háborúba, hogy az angol és a francia gyarmatbirodalmakat megmentse, sőt azok felmorzsolódását örömmel nézte. Örült hogy a gyarmattartó imperialisták, a világ népességének nagy többségét gyarmatként bitorlók, és ezeknél még mohóbb ellenségei, a tengelyhatalmak egymást pusztítják.

Roosevelt naplóit olvasva, az a véleményem, hogy számára az emberirtó zsarnokság nem volt olyan ellenszenves, mint az embereket nem embernek tekintő gyarmattartók viselkedése. Az amerikai elnök Jaltában azért adta a Szovjetuniónak Közép-Európát, hogy a gyarmattartók érezzék magukat fenyegetve. Nem ismerek ugyan Roosevelt szándékára vonatkozó forrásokat, de ha volt előre kidolgozott terve, zseniálisan bejött. Jalta után ötven évig, az Egyesült Államoknak szinte minden külpolitikai vágya teljesült. Ehhez csak azt kellett hozzátenni, hogy a Szovjetunió Japánból is kapjon valamit, ami nekik fáj, és érezze magát fenyegetve a távol-keleti vetélytársa is.

A Jaltában hozott döntéseknek a gyümölcse, hogy a nyugati polgári társadalmak, a Szovjetunió katonai erejétől félve, az Egyesült Államok védnöksége alá menekültek. A Szovjetunió fenegetésének köszönhetően gyorsan felszabadultak a gyarmatok, az évszázadok óta egymással háborúzó gyarmattartók szövetségbe tömörültek. Mindez ugyan nyilvánvaló, de még nem olvastam közép-európai történésztől, hogy ezeknek az eredmények a gyorsasága Jaltának köszönhető. Még az sem, hogy Közép-Európa feladása óriási nyereség lett nemcsak az Egyesült Államok, hanem az egész világ számára.

Japán engedelmessége is annak volt köszönhető, hogy ott volt a hátában az imperialista Szovjetunió, amitől joggal félt.

Azt ugyan nem tudom bizonyítani, hogy Roosevelt Jaltában már előre látta, hogy a kapott ajándéktól megrészegült Sztálin éhes imperialista lesz. De az lett, a fejébe szállt az ajándék, és erejét felmorzsoló fegyverkezési versenybe kezdett. Ennek következtében az Egyesült Államok minden világpolitikai vágya teljesült és a bolsevik rendszer rálépett az összeomlásához vezető útra.

Jaltában a Szovjetuniónak ajándékozott Közép-Európa kizárta annak lehetőségét, hogy a Szovjetunió lakosságát izolálni lehessen a külvilágtól. Még Sztálinnak sem sikerült a szovjet népeket elzárni a nálunk lényegesen fejlettebb, nyugatibb módon gondolkodó világtól. Sztálin népszerűsége, a szovjet fölényben való hit, csak addig volt biztosítható, amíg a nép nem láthatott más világot.

Annak ellenére, hogy a technika a korábbi izolációt közben lehetetlenné tette, a kelet-német, csehszlovák és magyar életmód megismerése olvasztotta a szovjetrendszer fölényében való hitet.

A politikai történészek fel sem vetik a kérdést:

Meggyőződésem szerint a Szovjetunió ma is élne, ha folytatja Lenin gazdaság- és világpolitikai stratégiáját, piacosítani a gazdaságot, és kivárni, a tőkés osztálytársadalmak forradalmait. A szovjetrendszer a sztálini merevsége ellenére sem belső okokból esett szét, hanem az esztelen fegyverkezés tette növekedésképtelenné. Ha a fegyverkezési kiadások nem haladták volna meg a nyugatai államokban jellemző hányadot, a gazdaság és az életszínvonal a ténylegesnél lényegesen gyorsabban növekedik.

Minden valószínűség szerint, Roosevelt Jaltában a gyarmattartó imperialisták tönkretételén gondolkodott, csak ráadásként jött be, hogy az ajándékba kapott térségek imperialistává tették a Szovjetuniót, a fegyverkezési verseny pedig megásta a sírját.

Legalább utólag illene megérteni, hogy a hidegháború mindvégig az Egyesült Álalmok érdekét szolgálta. Neki a fegyverkezési verseny elviselhető teher volt, a nemzeti jövedelmének 3 helyett 5 százalékát haderőfejlesztésre fordítja, és ezzel az imperialista Szovjetuniót 30 százalékos hadikiadásra, ezzel összeomlásra kényszeríti.

Ebbe az Egyesült Államok érdekét, célját szolgáló, még csak kibontakozó hidegháborúba robbant bele az 56-os magyar forradalom.

Csak a maiak tudják feltételezni, hogy 1956-ban történhetett volna Magyarországon, de bárhol a bolsevik táboron belül, olyan forradalom, aminek nincsen a moszkvai pártvezetésben komoly támogatása. A forradalmat megelőző társadalmi erjedést a Moszkvában kidolgozott reformterv indította el.

Arról nincsen ismeretem, hogy mikor kerültek a titkosszolgálati erők vezetői arra a meggyőződésre, hogy lazítani kell a bolsevik rendszer sztálinista merevségén.

Ennek a bolsevik mozgalom történetében előzményei voltak. Lenin a polgárháború után az Új Gazdasági Programmal ilyen változást tervezett. Annyi biztos, hogy 1953 nyarán már a pártvezetésen is többségre kerültek azok az erők, akik nemcsak gondolkoztak a lazításon, hanem konkrét intézkedésekbe fogtak. Nem otthon akarták kezdeni, hanem valamelyik csatlós országban. A kísérletre kijelölt csatlós államként kettő jöhetett szóba, Lengyelország és Magyarország. A nálunk is elmaradottabbak alkalmatlanok voltak, az NDK pedig robbanás veszélyes. A lengyelekkel szemben ránk esett a választás, hiszen azok stratégiai helyzete, és nagysága okán sokkal kockázatosabb lett volna.

Döntés született arról, hogy Magyarországon végeznek kísérletet valami ahhoz hasonlóval, amit Lenin a polgárháború után tervezett, de Sztálin meghiusított. Magyarországon induljon el az ő Új Gazdasági Programjuk. Ennek a lényege, hogy a politikai hatalom keményen centralizált marad, de a gazdaságban, először a mezőgazdaságban kapjon, szerepet a piac.

Az előkészítést Beriára, az GPU tejhatalmú urára bízták. Ez egyértelművé vált, amikor 1953 nyarán az SZKP Politikai Bizottsága elé rendelték Rákosit, Nagy Imrét, és néhány, az élvonalba kiszemelt fiatal elvtársat. Budapestről is könnyű volt felismerni, amit Nagy Imrének minden bizonnyal kifejtettek, hogy csak gazdasági, a politikai szférát nem érintő, reformról lehet szó. Beria, a Politikai Bizottsági ülésen a meghívott magyar elvtársak előtt közölte, hogy Rákosi elvtárssal Moszkvában nincsenek megelégedve, a kormány vezetését át kell adni Nagy Imrének, és a felső pártvezetésbe be kell vonni Hegedűs Andrást, és néhány Győrffi Kollégiumban nevelkedett fiatalt.

Az a tény, hogy Beria volt e találkozón a tárgy, és a feladatok ismertetője, azt bizonyítja, hogy a KGB-ben voltak azok az erők, akik a reform kezdeményezői. Ezt, a számunkra rendkívül fontos tényt sem akkor, sem az óta nem hangoztatják, pedig az események alakulása szempontjából ennek nagy jelentősége volt. Akkor is lehetett ezt látni, de a következdő évtizedek során ez egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a reformok kezdeményezői a GPU köreiben vannak, és az ellentábor sem lebecsülendő.

A tények:

Beria volt Rákosi lecserélését és Nagy Imre kiemelését bonyolító PB tag. Andropovot küldték Budapestre nagykövetnek, aki, ha nem is elsőre, de másodikra a következő első titkár lett. Ha nem is az elsőre, de másodikra Gorbachov lett ez első titkár. Mindegyikük a GPU-ben nevelkedett, és annak a kedvenceként jutott a hatalom csúcsára. Tegyük hozzá, hogy ha nem is elsőre, de másodikra, Jelcin után Putyin, a GPU kádere, lett az államelnök.

Érdemes volna felmérni az útját, és a következményeit annak, hogyan alakult a párt és a belügyi apparátus kádereinek egymáshoz viszonyított hatalmi súlya. A Bolsevik Pártot a pravoszláv egyház klérusa utódjának tekintettem. A titkosszolgálatokat pedig a cári tikos rendőrség utódjának. Mindkét szervezet szinte korlátlan hatalma évszázados, de úgy látszik, hogy a bolsevik rendszer összeomlását nem követi az új klérus, a párt kádereinek elődlegessége, sőt egyre inkább eltűnik. Jelenleg a hatalom irányítóit a titkos szolgálatok megbízható káderei közül válogatják.

Visszatérve a Nagy Imre kormányra.

Moszkvában az új miniszterelnöknek Nagy Imrét választották, aki a hazai illetések szerint már az emigrációban Beria embere volt. Ezt éreztem abból, hogy ugyan ő Rajknál jobban útjában állt Rákosinak és társainak, ugyan félre tudták állítani, de megölni nem. Azt, hogy Nagy Imrére Moszkvában továbbra is számítanak, bizonyította, kiközösítve is zavartalanul úgy szőtte reformterveit, mint aki számít arra, hogy lesz még alkalma. Ezek a tanulmányai egy szűk körben elterjeszthetők voltak, amiről nyilván tudtak az ávósok, és Rákosiék.

Nagy Imre miniszterelnöksége után azonnal tudtuk, hogy Nagy Imrét Moszkvában kik támogatják. Ez egyértelművé vált, amikor Andropov, a Beria reménysége lett a nagykövet, akit nem küldték volna ide, ha nem akarnák az 1953-ban elkezdett munkát folytatni. A nagykövetség munkatársai pedig felvették a reformernek tartott elvtársakkal a kapcsolatot.

Egyértelművé vált, hogy a párt és a kormány vezetésében szerepet kaptak azok, akiket Rákosi nem szeretett. Feltűnő volt, hogy néhány fontos karrierista káder, akitől nem vártuk volna, átállt Nagy Imre táborába.

Nagy Imre azonnal hozzákezdett a mezőgazdasági reformokhoz. Ott voltak mellette a Gerőék által pár éve félreállított Vas Zoltán, a parasztpárti Erdei Ferenc, a volt miniszterelnök, Hegedűs András, a mindig, mindenkitől bebörtönzött, Donáth Ferenc és a vidékre telepített, Fehér Lajos. Mindegyikükkel tartós kapcsolatom volt, illetve néhányukkal barátságba kerülhettem. Mindegyiküket, ma is, a bolsevik időszak pozitív szereplőjének tartom.

Előbb az állami gazdaságok reformja, majd az egész mezőgazdaságé készült el. A munkában a pártközponti apparátusából senki nem vett részt! Ellenben számos, korábban kitelepített, osztályidegennek minősített, később nagyon hasznosnak bizonyult régi szakember tagja volt a reformkészítő csapatnak. A reformokat látva, a közvélemény azonnal megkönnyebbült, és Nagy Imrétől további reformokat várt. A gazdaság minden más területe azonban Gerő Ernő kezében maradt, akinek eszébe sem jutott a gazdasági reform.

Ekkor lettem két hétre fontos szereplő. Az akkor csúcsminisztériumnak számító Országos Tervhivatal Mezőgazdasági Főosztályán voltam osztályvezető. Már megjelent néhány agrárreformra vonatkozó írásom. Ezen az alapon kerültem a fenti két reformot kidolgozó bizottságban a titkár szerepébe. Ezt követően is szoros kapcsolatban maradtam Nagy Imre számos közeli munkatársával.

Az Országos Tervhivatalban azt láttam, hogy a mezőgazdaságban valóban elindulhatott a reformfolyamat, a piaci hatások fokozott figyelembevétele, a liberálisabb személyzeti politikai, de az ország négyötöde megy tovább a régi vágányon.

Azt látva, hogy a reformok nem léphetnek túl a mezőgazdaságon, írtam egy feljegyzést, Vas Zoltánon keresztül, Nagy Imrének. Ebben utaltam arra, hogy a reformot nem szabad a mezőgazdaságra korlátozni, a gazdasági szféra egésze reformra szorul, amit Gerőtől nem várhatunk. Szinte azonnal döntés született, hogy készítsünk reformjavaslatot a gazdaság egészére. Ezzel hármunkat bízott meg Nagy Imre. Rajtam kívül, az ő tanszéki helyettesítőjét, Fekete Ferencet, és a Miniszterelnöki Tikárság vezetőjét, Moré Andrást. Két hét alatt elkészült a gazdaság minden szektorára kiterjedő reformtervezet. Nagy Imre a mintegy száz oldalas anyagot nem is tárgyalva, azonnal szétküldte, mint saját miniszterelnöki előterjesztését.

(Ettől kezdve állíthattam, hogy a gazdaságirányító módszereket hívjuk gazdasági mechanizmusnak, én találtam ki. Mi készítettünk először olyan mechanizmus reformot, amit aztán, tizennégy évvel később, ezzel a címmel Nyers Rezső vezetése alatt, már párthatározatként, kidolgoztunk.)

Néhány órával az anyag szétküldése után hívott Gerő titkára, barátom, hogy nagy baj van. Gerő dühös. Ráírta az anyagra hogy „bucharinista förmedvény”. A maiak nem tudják, hogy a sztálinisták szemében ez a jelző volt a legsúlyosabb kritika, a politikai bűnös megbélyegzése. Bucharin volt Sztálin legnagyobb ellenfele azzal, hogy a lenini gazdasági reformfok folytatását akarta. Meg is kellett halnia.

Másnap reggel már a Tervhivatalban vártak az ávósok, azzal hogy adjam le az előterjesztéssel kapcsolatos összes iratot. Még az indigókat is elvitték. Órák alatt kiderült, hogy a már szétküldött anyagot is összeszedték. Nagy Imrét behívták, és az illetékes pártbizottság, aminek ő is tagja volt úgy döntött, hogy az anyagot meg kell semmisíteni. Azt már Nagy Imre közölte velünk, hogy minket nem fog bántódás érni, ezt neki megígérték.

Ebből megértettem, hogy Nagy Imre felhatalmazásakorlátozott. Moszkva ugyan feladatnak tekintette a mezőgazdasági reformokat, de ezen nem akar egyelőre túllépni. Jó lecke volt két évvel később a forradalom idején, hogy meddig nyújtózkodhatunk.

Húsz évig, azt hittem reformjavaslatunknak nyoma sem maradt. Kiderült, hogy a Pártörténeti Intézetben van egy példány. Majd Vas Zoltán halála után, a felességétől kaptam meg az ő példányát, amit nem adott le annak idején. Ez ma is birtokomban van. A feleségtől tudom, hogy Losonczy Gézánál is maradt egy példány.

Akkor nem értettem meg, amit ma már látok. Nagy Imre kötött programot kapott. Maradjon meg az agrárszektor liberalizációjánál és a legdurvább politikai megtorlások, internálások lazításánál. Az általam javasolt mechanizmusreform tehát túllépte a Nagy Imre számmára megengedett határt. Ezt még akkor sem mértem fel, amikor megtudtuk, hogy Beriját a felső vezetés megölte, tehát Nagy Imre fő támasza megszűnt. Azt csak utólag látom, hogy a reformpolitika káderei és céljai, ha korlátozva is, de a szovjet felső vezetésben továbbra is éltek. Andropov például nem lett kegy vesztett, tehát a GPU vonal továbbra is a reformerek kezében maradt. Bátorítást jelentet az is, hogy a bolsevik táboron belül mind Mao, mind Tito súlya megnőtt Hruschovék előtt.

Nagy Imrét nem sokkal később ugyan félreállította a párton belüli sztálinista vonal, de személyes szabadágát nem korlátozták, írt, és társaival szervezkedett. Tehát Berija után is élvezhette Moszkva bizonyos védelmét.

A következő két évben ugyan nem táncoltak vissza Nagy Imre agrárreformjával, és eltűrték a reformok irodalmi feszegetését, de folyt a sztálini káderek stabilizációja, annak ellenére, hogy nemcsak a közvéleményben, de a kommunisták között is nőtt a türelmetlenség. A Nagy Imrénél kevésbé reformer, az agrárkérdéssel nem foglalkozó Kádár János rehabilitációja is elkezdődött.

A Nagy Imre körül kialakuló csoportból azonban letűntek az agárár politikát képviselők, a népiek. Egyedül Donáth Ferenc volt az új csapatába. Én vele voltam kapcsolatban, de éreztem, hogy ők egyre távolodnak az agrárcéloktól, és egyre inkább a politikai reformokra tették át a hangsúlyt. Ebbe az irányba vitték az eddig a mezőgazdaságra és a falvak világára koncentráló Nagy Imrét. A miniszterelnök Nagy Imre és csapatát népiek alkották, a leváltott Nagy Imre körül inkább az urbánusok szerveződtek. Nagy Imrétén biztattam, hogy lépjen túl az agrárszektoron, amikor leváltották, a társai a politikai reformok irányába fordították. Ez a fordulatot a forradalom első hete után tette meg végérvényesen az urbánusok felé.

A fentiek nem azt jelentik, hogy nem voltak kezdettől fogva urbánusok Nagy Imre vezető csapatában, de a táborának összetétele ezt a változást tükrözte. E nélkül nehéz megérteni az 56-os események alakulását, mindenek előtt Nagy Imrének a forradalom első néhány napján a párthoz való kötődését, aztán a messze túllépő reformok elfogadását. A fordulatra elég jellemző, hogy az 53as reformjai mögött Erdei Ferenc szellemi befolyása volt a döntő, a leváltott, és különösen az 1956. november, 1. utániban pedig egyre inkább Losonczy Gézáé. Az előbbi nemcsak Nagy Imre, de Kádár János csapatának is tagja volt, az utóbbit pedig, vele együtt kivégezték.

A Forradalom előtti két évben azt láthattuk, hogy Beriját, Nagy Imre fő támogatóját kivégezték, de csapata, ugyan kisebb súllyal, Andropov vezetése alatt megmaradt. A reformokat támogató Mao és Tito súlya viszont nagyon megnőtt, akiket joggal lehetett a Nagy Imre vonalának támogatóinak tekinteni.

Annak azonban semmi realitása nem volt, hogy többre törekedjünk, mint amit Nagy Imre 1953-ban elkezdett. Ennek ellenére azt láttam, hogy Nagy Imrét támogatók egyre inkább nem a leváltása előtti vonalának folytatását, hanem ennél lényegesen többet, jelentős politikai reformot akarnak, aminek azonban nem volt semmi realitása.

Azok a történészek, aki ezt a különbséget nem látják, képtelenek felmérni, meddig lett volna az 56-os forradalomban eljutni. Legfeljebb addig, hogy Kádár lesz a párt vezetője, Nagy Imre a kormányé. Az egy párt rendszer azonban marad. Aki ezen túllép, kikényszeríti a katonai megszállást. Aki ezt nem látja be, az képtelen megítélni az eseményeket. Az is igaz, hogy október 23.-a után már ennél nem lehetett megállni. Ezt az első napon még Kádár sem tudta, Nagy Imre pedig csak pár napig igyekezett a hatalmát a párt nevében gyakorolni.

Nem tudom a csapata tagjainak a véleményét, de úgy érzem, hogy a többségük nem érezte, hogy mivel jár a több párt rendszer, a Varsói Szerződésből-ból való kilépés. Sajnos, az első hét után már Nagy Imre sem.

Az ország tragédiája, hogy október 23.-án már nem lehetett megállni, a kiszabadult szellemet a palackba visszanyomni.

Az azonban végig egyértelmű volt, hogy a pártélet liberalizációja, vagyis az, amit a Nagy Imre köré gyűlt kommunisták akartak, élükön Losonczyval, nem volt realitása. Ezt Nagy Imre is érezte, ezért nem tudott dönteni a forradalom első napjaiban. Érezte, hogy forradalom robbant ki, aminek az elsődleges céljai egyrészt messze túllépnek azon a határon, amit számára Moszkvában megengedtek, de még azon is, amit Losonczyék akartak. Ezért igyekezett az első napokban az eseményeket a pártjának szervezeti felügyelete alatt tartani. Nagy Imre ugyan Andropovval tárgyalt, de nem vette tudomásul, hogy annál, amit ő elfogadhatónak tart, nem szabad messzebb menni. Nem azért, mert nem volna jó, hanem azért, mert utána még az is elveszik, amit már elértünk.

Még nagyobb hiba volt, hogy Maoval és Titóval nem egyeztetett. E két eredeti szövetségese ugyanis még Moszkvánál is keményebben értelmezte a határt, amint nem szabad átlépni. Ezt Nagy Imrének tudnia kellett volna, de ő inkább a forradalmárokkal tárgyalt még akkor is, amikor Mao és Tito már Moszkvától követelte a forradalom katonai leverését. De Nagy Imre még arra sem érdemesítette Titot, hogy kikérje a véleményét. Ha ezt megtette volna, akkor eleve bárhova megy, csak a Jugoszláv Nagykövetségre nem. Azt, hogy a legrosszabb helyre menekültek, nemcsak Losonczy, de még Nagy Imre még Romániában sem ismerte fel. Ott is arra építettek, hogy a Szovjetunióban vannak olyan erők, amelyek tartalékban akarják tartani Nagy Imrét és csapatát. Nagy Imre pedig Titonak írt levelet, amiben segítségét kéri.

Mikor évekkel utána Donáth Ferencnek azt mondtam, hogy én a Szovjetunió Nagykövetégére menekítettem volna a kormányt. Megdöbbent, de abban megállapodtunk, hogy másik jó megoldás lett volna a szovjet, a kínai és a jugoszláv követségek közötti megosztásuk.

Ők, akik évtizedeket töltöttek a Szovjetunióban, nem mérték fel, hogy a legjobb védettséget, illetve a legkevésbé rosszat jelentette volna, ha oda menekülnek. Tito nemcsak nem értett egyet az ő politikai reformjaival, a több párt rendszerrel, de kellemetlen volt az új bizalmat összetörni azzal, hogy aki szembekerül a Szovjetunióval, hozzá menekül. A Jugoszláv Követségre való menekülés azért is hibás döntés volt, mert azt a látszatot keltette a moszkvai vezető körében, hogy a nemrég megbocsátott Tito a szovjetellenes kommunista erők fő támogatója. Nagy Imre és csapata sok évtizedes bolsevikokból állt, akiknek tudni kellett volna, hogy Moszkvában milyen erők érzékenyek különösen arra, hogy kiket támogat Tito.

Pár nappal később Brioni szigetén ezzel nagyon megnehezítették Tito helyzetét abban, hogy a lehető legjobb megoldást, Kádár elsőtitkárságát támogassa. Szerencsénkre, ez sikerült, hiszen, ha nem ez, akkor ott volt Rákosi és Gerő. Még egyetlen történésztől sem hallattam, hogy mennyi borzalmat, milyen következő évtizedeket jelentett volna, ha nem Kádár alapít kormányt, hanem Rákosi és Gerő. Köztudott, hogy nekik bőven maradtak híveik, másként nem lehetett volna megölni Beriát, leváltani Nagy Imrét.

Nagy Imre tudhatta, hogy neki nem lehet Andropovnál jobb tanácsadója, segítője, hiszen ő volt a Nagy Imrét miniszterelnökké javasló Berija bizalmasa, és utóda. Azt nem tudom, hogy mit tárgyalt Andropovval, de bizonyosan nem fogadta meg a tanácsait.

Természetesen ez azzal járt volna, hogy Nagy Imre lemond, és Kádárnak átadja a hatalmat. Meggyőződésem szerint, a következő egy évben is ez lett volna a legjobb. Természetesen nem érdemes azon vitatkozni, hogy jogos-e az a feltevésem, hogy Nagy Imre lemondása még hónapokkal később is sokat jelentett volna a gyilkolások elkerülhetősége érdekben.

Ezzel szemben a kor egyik legavatottabb történésze most is azt írja, hogy a jugoszlávok Nagy Imrét, és társait csapdába csalták. Most már illene tudni, hogy Tito számára a több párt rendszer támogatása öngyilkosság lett volna.

Nem tudom, hogy mikor jutnak el a történészek odáig, hogy a Kulturális Forradalom a magyarországi 56-os tapasztalatai alapján vált szükségessé.

Ez az állításom annyira megbotránkoztató, hogy magyarázatra szorul.

A fél-perifériákon csak akkor lehet a gazdaságot piacosítani, azaz modernizálni, ha a politikai hatalmat diktatúra tarja kézben. Bevallom, ezt csak jóval később ismertem fel, de a világpolitikai lehetőségünk sem biztosított ennél jobb utat. Akkor azért tartottam az egyetlen megoldásnak a Moszkvával való kompromisszumokat, mert nem volt más lehetőség. Ezt tudatosan csak Münnich Ferenc, a Nagy Imre kormány belügyminisztere képviselte, aki már a többpártrendszer kimondásától kezdve a Szovjet Nagykövetséggel kooperált.

Aki azt állítja, hogy akkor még volt más, jobb megoldás is, nem ismeri a tényleges világpolitikai és magyar helyzetet.

A világpolitikában sem az Egyesült Államoknak, sem a Szovjetuniónak nem volt érdeke, hogy egymás köreit keresztezzék. Gondolunk arra, hogy még tizekét évvel később sem merült fel, hogy Csehszlovákiának katonai segítséget nyújtsanak. De ehhez be kellene látni, hogy az kiegyensúlyozottnak látszó hidegháború az Egyesült Államoknak érdeke volt.

A mi Kádár-szakértőink sem látják be, hogy Kádár János már túllépte a több pártrendszer megszavazásával azt a határt, amihez Moszkva egyetértése még elképzelhető volt. Tito bölcsességére vall, hogy ennek ellenére Kádárt javasolta az új kormány élére.

A történészek ma is abban a hitben élnek, hogy Kádár a Munkás-Paraszt kormány élén élvezte a saját pártjának bizalmát. Csak aki nem ismeri a magyar kommunista elitet, hiheti, hogy az nem tartotta Kádárt a párt árulójának. Az első évben Kádár mögött még nem állt a saját pártjának a többsége.

Kezdetben, Kádárban nemcsak a saját pártja, de Moszkva sem bízott. Tudtommal minden esetben kikérték Műnnich egyetértését is.

Miért nem bíztak Kádárban?

- Egyrészt minden ideológiára épülő pártban a klérus előbb megbocsátja a miniszterelnöknek, azaz az állami vezetőnek a dogma megsértését, mint a saját főpapjának.

- Másrészt mindenki tudta, hogy a több párt közötti demokratikus választás során a kommunisták még tíz százalékra sem számíthattak volna, nemcsak kormányzati szerepre, de még a velük szembeni bosszúállás elkerülésére sem.

Az 56-os forradalmat úgy akarják értékelni, hogy kényesen elkerüljük a kérdést:

Ezt a választást kétharmadosnál is nagyobb fölénnyel megnyerik a korábban betiltott, illetve az új pártok. A megelőző öt évben az erőszakot követlen, vagy közvetve gyakorló személyeket, ha nem lincselték meg őket, bíróság elé állítják. Több ezer embert várt volna ilyen sors. Tízezrek vesztették volna el az állásukat. Nagy Imrét előbb kivégzik, mint ahogy a Kádár-rendszer tette. Nem értettem a több párt rendszert megszavazó kommunistákat, akik nem látták, hogy ezzel, mint hoztak magukra.

Visszatérve Nagy Imrének a forradalom alatti döntéseire.

Elég lett volna, ha a Varsói Szerződésből való kilépésről előzetesen az Egyesült Államok nagykövetével tárgyal, aki közölte volna, hogy ne a Szabad Európára hallgasson, hanem egyezzen meg a Szovjetunióval, mert rájuk nem számíthat.

Fél évszázad során egyre erősebb lett a meggyőződésem, hogy nemcsak 1956-ban, de még a nálunk sokkal demokratikusabb csehszlovák társadalomban sem volt megengedhető, hogy gyorsan feladják a politikai hatalom monopóliumát. Még nekik is meg kellett volna elégedni az első pár évben, a gazdaság piacosításával. Aki ennél többet akart, semmit sem ért el, sőt ott, Marx szavaival élve, „visszaáll a régi szemét.”

Ma már azt is tudom, hogy Kínában, ma is, a politikai pártdiktatúra az optimális megoldás.

Aki ezt nem érti meg, a bolsevik rendszer történelmének elemzése során, szükségszerűen hibás következményekre jut.

A fentiek alapján érthető, hogy 56-ban én lettem az Országos Tervhivatal Forradalmi bizottságának elnöke. Azonnal leváltottuk a reformellenes vezetőket, de senkit nem bocsátottunk el, senkit nem zártunk ki a pártból. Vagyis nem léptük túl azt a határt, amit Moszkvában kijelöltek. Talán én vagyok az egyetlen olyan forradalmi bizottsági elnök, aki a szovjet megszállás után is, hetekig együttműködött a Munkástanácsokkal is, mégis a helyemen maradtam. Sőt az új gazdasági mechanizmust készítő bizottságoknak tagja voltam. Legfeljebb mindig voltak olyan éber elvtársak, akik revizionista árulónak tartottak.

A több pártrendszer bevezetését azonban végzetes hibának tartottam, és tartom ma is. Tudtam, hogy csak akkor élhet tovább a forradalom, ha nem lépi túl Mao, Tito és a moszkvai reformerek tűréshatárát.

Arról sem szólnak a magyar történészek, hogy Nagy Imre igazi bíztatói Mao és Tito voltak, akik nemcsak kívánatosnak, de lehetségesnek is tartották nemcsak a gazdaság fokozatos piacosítását, de a Szovjetunióhoz való kötődés némi lazítását is. AmikorNagy Imretúlment a gazdasági reformokon, és több párt rendszert hirdetett meg, a két legnagyobb pártfogója, Mao és Tito Moszkvától követelték a katonai beavatkozást.

Ezt atényt is elhallgatják azok, akik Kádár és néhány társának átállásét bírálják, hogy amikor ők átálltak, már semmi reménye nem volt a katonai megszállás elkerülésének.

Még kevesebb szó esik arról, hogy az Egyesült Államok sem ellenezte a Szovjetunió katonai beavatkozását. Izrael és Franciaország Szuezi Kalandját sokkal jobban ellenezte az Egyesült Államok, mint a Szovjetunió fegyveres beavatkozását ott, ahol tőlük erre Jaltában felhatalmazást kapott.

Máig nem értem, hogy Nagy Imre, és csapata hogyan kerülte el az egyeztetést azzal az Adnropovval, akit ide az ő támaszának küldtek, a sorsdöntő napokban nem kérte ki a két fő támogatójak, Mao és Tito véleményét. Még a nemzetközi híreket sem hallgatták, amiből értesülhettek volna, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió egybehangolta lépéseit a szuezi ügyben.

Nagy Imrét, és a Romániában hónapokon át együtt élő csapatát még kevésbé értem, hogy a lehetőségeket utólag sem mérték fel. Az önkritika hiányát sem Vas Zoltán, sem Donáth Ferenc nem tudták megmagyarázni. Az utóbbival sok órát beszélgetünk erről. Semmiben nem tudtak ellent mondani.

Számomra soha nem volt vitás, hogy nagyon korlátozott a mozgásszabadságunk. Márpedig a politikusok legkártékonyabb fajtája az, amelyik nem veszi számba a lehetőségekkel, és lehetetlenségekkel. Ez annál súlyosabb, hiba, minél kisebb az ország, és minél jobban összeszövődött a világpolitika.

A lehetőségek, és korátok ismerete soha nem volt olyan könnyű, mint a Jaltát követő bolsevik uralom alatt. A magyar történészek és politikusok mégis elképesztően rosszul vizsgáztak nemcsak akkor, de még utólag is.

A magyar történelemfelfogás alapvető hibája, hogy nem tartja szem előtt a magyar társadalom sajátosságát, ami az első ezer év alatt rányomta bélyegét történelmünkre. Aki nem számol azzal, milyen a magyar társadalom struktúrája, és relatív fejlettsége, hogy hol helyezkedünk el a világpolitika térképén, nem érheti meg, hogy milyen helyzeten, hogyan kell viselkedni, mint a lehetőségeink.

Miből kellene kiindulni minden magyar történésznek?

A magyar nemesség száma elérte az ország lakosságának öt százalékát, ezen belül a magyar etnikum tizedét. Hozzánk csak a porosz és a lengyel társadalom volt hasonló azzal, hogy a poroszoknak és a lengyeleknek sokkal alacsonyabb arányú volt az idegen etnikumú lakosságuk.

Elég volna a magyar történelem jobb megértéséhez, ha szem lőtt tartanánk, hogy Franciaországban csak egy százalék volt a nemes, de hat százalék a polgár, és azok nagy többsége is francia. Márpedig a polgárosodás során nagyon fontos tényező a polgárság viszonylagos ereje. Ott egy francia nemesre hat francia polgár jutott. Azaz a polgárok számbeli fölénye hatszoros volt. Ezzel szemben Magyarországon fordított volt az arány, egy polgárral hat magyar nemes állt szemben a polgárosodás harcaiban. Egy magyar etnikumú polgárra azonban száznál is több magyar nemes jutott! A nemességnek a polgárokkal szembeni fölényében példátlanok voltunk Európában. (Ezeket az adatokat Györffy György közel ötven éve közölte, de máig nem hallottam erre hivatkozást.)

Annál nagyobb meglepetéssel olvastam néhány éve Gyilasz naplójában, hogy Sztálin ezzel tisztában volt.

Amikor Sztálin érezve a Jugoszláviával való feszültséget, meghívta Titot, de az, kockázatosnak tartotta Sztálin kezei közé kerülni, és helyettesét Gyilaszt küldte el. Ő számol be a naplójában a Sztálinnal való, négy szem közti beszélgetésről. Sztálin kifejtette, hogy a csatlós országok közül a legtöbb nehézségre a legyelek, és a magyarok esetében számít. Ezt azzal indokolta, hogy a két nép nemessége olyan politikai befolyást élvez a nép körében, ami könnyen lázadásokra vezethet.

A magyar társadalom túlélő nemesi fölényéből következett, hogy

az 56-os forradalom, ami a szovjet megszállás ellen, és a nagyobb társadalmi egyenlőségért harcolt, rövidesen az úri világ képviselőinek befolyása alákerült. Megjelent az úri középosztály nacionalizmusa, antiszemitizmusa, és klerikalizmusa. Azon lehet, de nem érdemes vitatkozni, ez hova vezetett volna. Én úgy éreztem, hogy ellenforradalommá fajul. De nem is az a fontos, hogy ezt mi utólag minek tartjuk, hanem az, hogy először a többi csatlós ország megijedt bolsevik vezetői, majd az első hét után, Mao és Tito, végül a felettünk korlátlan hatalommal rendelkező moszkvai elvtársak ellenforradalomnak, hatalmuk megalázásának tartották.

Az csak az én, már említett logikám, hogy Mao, és a kínai kommunista vezetők jelentős része számára a kulturális forradalmat szükségességét szülte, hogy a gazdaság liberalizálása előtt fel kell számolni minden politikai liberalizáció bázisát. Ezt láttam igazolva akkor is, amikor a kínai diákok, értelmiségiek politikai demokráciát követeltek. Ezt éppen annak a Tengnek kellett tankokkal eltiporni, aki a gazdasági reformok bajnoka volt. Sok évtizedes véleményem, hogy a jólét nem növelhető a gyorsan növekedő népesség mellett. A kínai gazdasági csoda előfeltétele volt a népszaporulat erőszakos megfékezése. Ezt pedig demokratikus politikai viszonyok között nem lehetett volna megvalósítani. Meggyőződésem, hogy a kínai diáklázadások leverése nélkül nem következhetett volna be az a gazdasági liberalizáció, ami a világtörténelem legnagyobb csodáját hozza.

Ezt a fejezetet ne tekintsék a történelemtudományba illeszthetőnek. Tanulságos mesének szánom.

Magyarország sorsa 1954 őszén indult el a végzetes vágányon. Aligha vitatható, hogy Nagy Imrét nem lehetett volna leváltani a moszkvai vezetés előzetes jóváhagyása nélkül. Teljesen kegyvesztett azonban Moszkvában nem lett, hiszen akkor Rákosiék nem hagyják szabadon szervezkedni.

A magyar közvélemény csak az látta, hogy a reformok Nagy Imrével megbuktak és folyik a csendes visszarendeződés. Ez azért volt csendes, mert Moszkvában ők is csak korlátozott mozgásszabadságot kaptak. A közvélemények ez azonban nem volt elég, a feszültség feltartóztathatatlanul nőtt. 1956 tavaszán már világosan láttam, hogy forradalom lesz. Májusban, Csurgón voltam érettségi elnök. Ott mondtam a tanári kar előtt, hogy e pártvezetést erőszakkal, fegyverekkel fogják elzavarni. Elképesztő volt a megdöbbenés, mert lent még csak a terrort látták, a kiszabadult szellem jelentkezését még nem. Sajnos, Nagy Imrének és társaiknak fogalmuk sem volt, hogy a legkisebb jelre robbanás, az indulatok szabadjára engedése következik.

A nyár végére már megszűnt a békés párton belüli hatalomcsere lehetősége. Ezttalán csakGerő érezte. Ennek jele volt, hogy Titot kereste fel. Vagyis a láncos kutyázók vezére elment a láncos kutyához. Onnan nem sok biztatást kaphatott, mert október 23.-án este, amikor hazaért úgy nyilatkozott, mintha a kelet-német vezérnél, Ulbrichtnál járt volna. Ezzel olajt öntött a már olthatatlan tűzre.

Nem az lepett meg, hogy Gerő nem érzi, mi történik, hanem Nagy Imre, aki azt hitte, hogy ő, szép szavakkal, le tudja csendesíteni a forradalmat. Csak azt tudta, hogy a forradalom kirobbanását még elvtársak készítették elő, akik nem rendszerváltást, hanem csak a rendszerjobbítást akartak. Nagy Imre még akkor sem ismerte fel a helyzetet, amikor a tömeg nem tűrte, hogy elvtársnak szólítsák.

Ettől kedve a folyamatos engedményekkel akarta lecsendesíteni az elszabadult indulatokat. Nem vette tudomásul, minél többet enged, annál többet követelnek. Egy hát elég volt, hogy mesze túllépje a határt, ami már megkövetelte a szovjet hadsereg erőszakos beavatkozását.

Az előző évek során a nyomát sem láttam annak, hogy Nagy Imrének olyan tevei vannak, amit a forradalom első hete után végrehajtott, és élet árán is védeni próbált.

Mi lett volna az ország sorsa szempontjából a legjobb?

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a forradalom igényei messze túllépték a kielégíthetőség határát, Nagy Imrének kellett volna szovjet katonai segítséggel megvédeni az egy párt rendszert. Ezen belül a pártvezetését minden szinten meg kellett volna szabadítani a Nagy Imrét félreállító erőktől, és azokat híveivel felcserélni. Ehhez a Szovjetunió lelkes segítségére lehetett számítani. Nemcsak azért, mert ők is ezt akarták, de a kellemetlen nemzetközi helyzet is megoldódott volna. A közvélemény előtt is nyilvánvalóvá vált volna, hogy eddig, és ne tovább.

Aki nem elégedett meg a bolsevik pártunk átalakításával, és többet akart, elpusztította annak a lehetőségét is, ami reálisan elérhető volt. Azt, hogy ennél nincs több lehetőségünk, kezdettől fogva csak Münnich Ferenc látta, de még ő is elfogadta a koalíciós, több párti, Nagy Imre kormányban a neki felajánlott tárcát.

Természetesen sokan voltak a párttagok közül, akiknek még Münnich is sok volt. Ők voltak a baloldali ellenforradalom hívei. Ha Moszkva, jobb híján, kénytelen ezekre támaszkodni, óriási bosszúra számíthattunk volna. Münnich történelmi szerepét máig nem ismerték fel a történészek. Ha ő nem tarja végig a kapcsolatot Andropovval, ha nem nyeri meg maga mellé Kádárt, és néhány társát, baloldali ellenforradalomra számíthattunk volna. Igazi ávós bosszúra.

Ha ezt Nagy Imre az első naptól kezdve megtartja, ők segítették volna, hogy megszilárdítsa a párton belüli hatalmát, vagyis ott kezdhettük volna 56 őszén, ahova Kádár a hetvenes évek közepén, vagyis húsz év múlva eljutott. Márpedig Nagy Imre ennél többet soha nem akart, sőt a forradalom előtt ennél lényegesen kevesebbel is megelégedett volna.

Nagy Imre soha nem akart a forradalom előtt több párt rendszert, csak a hatalmat kézben tartó párton belül több demokráciát, kevesebb drasztikus eszközt, semmit a politikai perekből, internálásokból. Márpedig ezt, a Szovjetunió még örömmel elfogadta volna. A magyar népnek azonban ez egyre kevesebbet jelentett. A reális lehetőségeket meghaladó igény annál jobban nőtt, minél több engedményt tett Nagy Imre.

A történészek még ma is elfogadják a közvélemény ítéletét arról, hogy Kádár elárulta Nagy Imrét. Fel sem vetik, hogy esetleg Nagy Imre lépte túl a Moszkvától kapott felhatalmazást. Ezt még Kádár is túllépte, csak még időben visszalépett. Kádár nem korán, hanem későn szakított Nagy Imrével. Ő is sokkal tovább menet el a forradalmárok követelésének engedve, mint amennyit a felelős politikus megengedhetett.

Nagy Imre már tudta, hogy a reformok határait túllépőkre milyen sor vár Moszkvában. Azt ugyan senki sem tudja, hogy Beria miben vétett, de a büntetése köztudott volt.

Mit kellett volna tenni Nagy Imrének?

A rádióban közölni, hogy az első feladata a pártvezetést megtisztítani a reformok ellenfeleitől. Amíg ez meg nem történik, minden rendelkezésére álló erővel, karhatalommal, hadsereggel megakadályoz minden rendbontást, tüntetést. Egyelőre csak az elvtársakkal tárgyalok, mert ők az illetékesek. Amíg nem teremtjük meg a párton belül, nem jutnak többségbe a reform hívei, addig minden hatalom felett én rendelkezem.

Ezt, 23.-án csak ő tehette volna meg. De ő ennek az ellenkezőjét tette. Sorra tett olyan engedményeket, amelyek eleve azzal jártak, hogy nem ő, hanem a Szovjetunió pártvezetősége állítja össze a magyar politikai vezetést.

Kopátsy Sándor                 PD                   2009-11-09

 

 

Hetek óta azzal van tele a szoclib sajtó, hogy egy Borsod megyei polgármester a fél-nyilvánosság előtt kijelentette, hogy cigányasszonyok sérült gyerekek szülésére törekednek, mert ezek után nagyobb állami támogatást kapnak. Ezt már néhányszor magam is hallottam. Ezért örültem, hogy végre nyilatkoznak az illetékesek, hogy mi ebből az igaz. De az illetékesek nem bizonyítottak, csak közölték, hogy ez nem igaz. Máig nem láttam olyan adatokat, ami a sérüléses születettek arányát megyei, jövedelmi és etnikai bontásban közölte volna. De még olyannal sem találkoztam, aki hitt volna a hatóságok állításának, hogy ez alaptalan rágalom. Én sem hiszek, de nem vitatkozni akarok.

Az, hogy egyáltalán felmerülhet, hogy érdek fűződhet a sérüléses szüléshez, a politikusok bűne. Olyan törvényeket hoztak, amik a deformált gyermekvállalási struktúrára hatnak. Ennek következménye, hogy minél kevesebb eredmény várható a született gyerektől, a szülők, aránylag, annál nagyobb támogatást kapnak. Ennek következménye a magyar történelemben soha nem tapasztalt születési struktúra. Nem a születettek számával van baj, az többé-kevésbé megfelel, hanem a családi háttérrel. Ahol nagy eredmény várható, ott a társadalmi támogatás nagyon kicsi, ahol semmi eredmény, ott viszonylag nagy. Ebből fakad, hogy ott ahol nagy valószínűséggel az átlagnál értékesebb felnőtt válik a gyermekből, ott kevés, ahol csak nagyon szomorú eredmény, ott viszonylag sok születik. Ezt mindenki tudja, csak az illetékesek, az ország jövőjéért felelősek nem hajlandók tudomásul venni.

Ennek a jövőnket katasztrófával fenegető állapotnak csak a viszonylag jelentételen csúcsa az, hogy a nagyon szegények számára anyagi előny származik abból, hogy az újszülött nyomorék. Ezek száma ugyan nem jelentős, de jól bizonyítja, hogy a rendszerváltást követő idők politikai elitjét, mindenekelőtt a szoclib szárnyat le kell váltani, és ebben a kérdésben, a katolikus klérus befolyását meg kell szüntetni.

Az alábbiakban a gyermekvállalással kapcsolatos tényeket kívánom kifejteni.

E témával való szoros kapcsolatom diákkoromig nyúlik vissza. Nagy lelkesedéssel lettem a népi írók, majd a Nemzeti Parasztpárt híve. Azok vezetői számára fontos feladat volt az egyke elleni védekezés. Ennek apostola Fülep Lajos volt. Megértettem, és elfogadtam aggodalmát. A háború végén a Nemzeti Parasztpárt Baranya megyei tikára lettem. Annak a megyének a református falvaiban volt a legerősebb az egyke, és ennek egyik kis falujában, Zengővárkonyon volt lelkész Fülep Lajos. A falvakat járva azt láttam, hogy az egykéző falvak gazdagabbak, tisztábbak, a gyerekek iskolázottabbak, de kevesebb a nevetés, a jókedv. Az egyén vitatkozva, Lajos bátyám az erkölcsére, a jókedvére, és az ország erejére hivatkozott, én meg a parasztok jobb életkörülményeire.

Az igazságot keresve tudtam meg, hogy mennyi tragédiával jár az egykézés. A két gyermekes anyákat már megszólják, a három gyerekeseket pedig kitaszítja a falu közössége. Mivel még nem ismerték a fogamzásgátlás modern és egyszerű módszereit, a szexuális élet még házasságon belül sem volt gondtalan, oldott. Kíváncsiságom összehozott egy öreg falusi bábával, akitől a teherbeeséssel járó borzalmakat hallhattam. Az öreg bába boldog volt, hogy valakivel kibeszélheti magát. Megmutatta a helyi kovács által készített méhkaparó kanalát. Egy kikalapált, éles szélű kanál volt, aminek a másik vége ki volt élesítve. Felfogtam, hogy mit kellett éreznie egy lányfejjel állapotos lánynak, vagy egy már gyerekes asszonynak, amikor elhívta a bábát.

Ezzel a szerszámmal jó tíz évvel később újra találkoztam. Életem egyik legértékesebb barátsága kötött Fél Edithez, a Néprajzi Múzeum igazgatójához. Meglepetéssel látta, hogy én mennyire ismerem a falusi élet szerszámvilágát, minden szerszámnak tudom a nevét, és célját. Végül előhozta a baranyai bábánál látott méhkaparót. Azonnal ráismertem. Azt mondta, hogy én vagyok az első, aki ezt is felismerte. Egyetértettünk abban, hogy az a borzalmas eszköz fontos szerepet játszott a magyar nép történelmében.

Mintegy ötven éve fejtettem meg a nyugat-európai feudális társadalom sikerének kulcsát, a kiscsalásra épülő jobbágyrendszert. Máig értetlenül állok a kérdés előtt, miért nem ismerték fel az európai történészek, hogy Európa nyugati felén a társadalomtörténetben egyedülálló kiscsaládos rendszer működött, aminek köszönhetően a nők gyermekvállalása alig fele volt a többi kultúrában általánosnak. Ezzel létrejöhetett az első olyan osztálytársadalom, amiben viszonylag kisebb volt a természetes túlnépesedés nyomása.

A kiscsaládra épülő földművelés kialakulásának eddig még találtam nyomát. Csak homályos sejtéseim vannak. A rendszer lényege a túlnépesedést megfékező termelési mód. Csak annyi földművelő család lehetett, ahány jobbágytelke volt a földesuraknak. A házasságkötés előfeltétele a földesúr által biztosított jobbágytelek volt. Ezt az előfeltételt a nyugati keresztény egyház is elfogadta. Máig nem tudatosult, hogy az első nagy keresztény egyházszakadás a két családtípus vonalán történt meg. A kiscsaládos társadalmak a római pápaság, a nagycsaládosak az ortodox kereszténység hívei lettek.

Mivel a kiscsaládos Nyugaton csak a telekhez jutó jobbágy köthetett házasságot, a házasságkötés a gyakorlatban a nemi érettség utánra, mintegy tíz évvel kitolódott. Ezzel a nők legtermékenyebb tíz éve kiesett a legális gyerekvállalásból. Arra, hogy miként oldották meg a szexuális szempontból legaktívabb tíz évben a gyermektelenséget, a történészek nem kíváncsiak. A megoldást a nyugati keresztény egyház jelentette. Mivel az volt a hivatalos élet közigazgatása, az anyakönyvezett, temetet, esketett, elég volt, ha ragaszkodik a földesúri hatalom által diktált érdek érvényesítéséhez.

- A házasság szentségével csak azok élhettek, akiknek a földesúr előre telket biztosított.

- A házasságon kívül születettek nem részesülhettek a szentségekben, nem lettek megkeresztelve, nem kerülhettek a temetőbe, lettek pap által eltemetve, vagyis nem lehettek legális tagjai nemcsak a társadalomnak, de az egyháznak sem.

- Még az egyház által szentesített házasságban születetteket is csak egy év után keresztelték, anyakönyvezték.

Ugyanez az egyház hirdeti ma, hogy a fogamzástól mindenkinek az élete szent, a terhesség megszakítása bűn, de a házasságon kívüli szex is az.

De ne higgyük, hogy a nem keresztény kultúrában nem volt mindenütt jelen a terhesség megszakítása, a csecsemőgyilkosság. De ebben a legemberségesebb, legszerezettebb mód, a Nyugat kiscsaládos feudális társadalmáé volt. Ennél emberségesebb, és sikeresebben működő kikényszerítés harminc éve Kínában folyik.

Visszatérve a két pellengére állított polgármesterre.

Ők csak a jéghegy csúcsát érintették, a magyar társadalom ennél százszor nagyobb problémája, hogy százszor annyi fizikailag egészséges, de a társadalom számára értéktelennek, sőt károsnak induló gyermek születik az ország lakosságának reménytelenül leszakadt tizedében.