Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                    EE                2009-12-02

 

 

A közgazdaságtan az ipari forradalommal született, a tőkés osztálytársadalom szolgálatában. A tudományos és technikai forradalom új, össznépi társadalmat hozott létre, amihez új közgazdaságtanra van szükség.

A közgazdaságtan klasszikusai arra kerestek magyarázatot, hogyan kell a tőkés osztálytársadalomnak működni ahhoz, hogy minél hatékonyabb legyen. Úgy kellett működnie, ahogy azt a tőkés vállalkozások érdeke megkívánta.

Az ipari forradalom a korábbinál nagyságrendekkel hatékonyabb gyáripari termelés és közlekedés technikai feltételeit hozta létre. Az új technika számára elveszett a korábbi ipai és szállítási vagyon értéke, ezek helyett létre kellett hozni az új technikai bázist. Ennek óriási volt a tőkeigénye. Ezt a tőkeigényt csak úgy lehetett kielégíteni, ha nagyon magas a vállalkozási tőke profitja.

A nagy tőkehiány, és a nagy munkaerő felesleg. Ebben a helyzetben objektív, kikerülhetetlen volt a tőkének az érték feletti ára, magas hozadéka, profitja, és a munkaerő kizsákmányolása, azaz érté alatti ára. A közgazdaságtan klasszikusai ezt a tényt természetesnek tartották, és fel sem merült nálunk, hogy ezt hibának tartsák.

A tőkés osztályviszonyok által teremtett társadalmi viszonyokat a bírálók természettel ellenesnek, igazságtalannak minősítették, és meg akarták változtatni. A tőkés társadalom működését nem magarázták, hanem erkölcsi alapon bírálták. Még Marx sem vetette fel, hogy a minden tőkés társadalomra jellemző magas profitot, és alacsony béreket objektív okok hozzák létre. Pedig a történelmi materializmus elve alapján, ami általános jelenség, azt objektív okok hozzák létre, azon nem lehet változtatni.

Szinte érthetetlen, hogy Marx, aki megalapozta a történelem materialista elemzésének tudományát, mindenkinél jobban hitt abban, hogy a tőkés társadalom, politikai erőszakkal megváltoztatható. Fel sem merült nála, hogy a profit, különösen a korára jellemző maga profitot, alacsony béreket, a munkások kiszolgáltatottságát objektív társadalmi valóság hozta létre, és működteti. Pedig nem lett volna nehéz felismerni, hogy korát a példátlan tőkehiány, és a példátlan munkaerő felesleg jellemzi.

Az ipari forradalom előtti ipari és szállítási berendezések értékét amortizálta a nagyságrendekkel hatékonyabb gyáripari termelés, és a vasúi szállítás. A gyárak felépítéséhez, és a vasúthálózat kiépítéséhez, ezek működtetéséhez azonban óriási nagyságú, viszonylag nagyon koncentrált tőkére volt szükség.

A feudális államban a termőföld volt a szűk keresztmetszet, ezért abban a földjáradék volt objektív szükségszerűség. Ebből fakadt, hogy a társadalom fő rendezési elve a földtulajdonra épült. Az ipari forradalom olyan társadalmat hozott létre, amiben a tőke volt a szűk keresztmetszet, a társadalom a tőketulajdonra épült.

Még egyszerűbb magyarázat, hogy a múltban minden társadalom a szűk keresztmetszetére épült. Ahol a munkaerőben volt hiány, ott a munkaerő tulajdonosai, a rabszolgatartók uralták a politikát és élvezték a meg nem dolgozott jövedelmeket. Ahol a termőföld volt a hiány, ott a földtulajdonosok birtokolták a politikai hatalmat, és vonták magukhoz a dolgozók jövedelmét. Ahol a tőkehiány volt a jellemző, ott a tőkések birtokolták a politikai hatalmat, és zsákmányolták ki a dolgozókat.

A tőkehiányt ugyan tudomásul vették a társadalomtudományok, de nem keresték az abból fakadó objektív következményeket. A munkaerő felesleg még nyilvánvalóbban jelentkezett, mégsem vették tudomásul.

Az ipari forradalom találmányai nagyságrenddel csökkentették a munkaerőigényt, ugyanakkor a történelemben korábban nem tapasztalt népességnövekedés következettbe. A munkaerő felesleg addig nem is volt nyilvánvaló, amíg a gyárakat, a vasúthálózatot, a csatornákat kellett építeni. Máig alig tesznek a gazdaságtörténészek említést arról, hogy a tőkés osztálytársadalom munkaerő igénye még viszonylag magas volt addig, amíg ki nem építették a termelő és szállítási kapacitásokat, de ezek kiépítése után jelentkezett a katasztrofális munkaerő felesleg.

Keynes volt az első, aki megsejtette, hogy a munkaerő alacsony ára miatt van túltermelés, de azt ő sem vette tudomásul, hogy az értékalatti ár mindaddig objektív szükségszerűség, amíg a társadalomnak az indokoltál több, és képzettebb munkaereje van. Ha valamiből többet termel, vagy többel rendelkezik a társadalom, mint amennyire szüksége van, annak értéke alatt lesz az ára.

A munkaerő gyarapodását azonban a nyomora sem tudta féken tartani. A társadalomtudományok máig nem figyeltek fel arra, hogy az ipari forradalom egészségügyi vívmányai jelentősen csökkentették a halálozást, és ezzel a munkaerő újratermelési költségét. Korábban a nagyon alacsony várható életkor volt a munkaerő viszonylag magas újratermelési költségének a fő oka. A városok csatornázása, a jobb vízellátás, az olcsóbb fehérnemű, a legnagyobb járványok megállítása a korábbi fogyasztási szinten is gyors népességnövekedést eredményezett.

A klasszikus közgazdaságtan sem vitatja, hogy az elsődleges termelési tényező a munkaerő, ennek az újratermelési költségével mégsem foglalkozik. Marx sem vetette fel, hogy a növekvő nyomor ellenére gyors volt a népesség növekedése. Vagyis a munkaerő éréke annyira lecsökkent, hogy az alacsony bérek ellenére, gyorsan bővítve termelte újra magát. Az elmélettel szembeni ellentmondás, hogy a munkaerőt értéke alatt fizetik mg, mégis mind mennyiségében, mind minőségben bővítetten újratermelődik.

A tőkés társadalom működését csak az érti meg, hogy tőkehiányos, és munkaerő felesleges volt. Ennek volt objektív következménye, hogy a tőketulajdonosa nagy jövedelemhez jutott, a munkaerő pedig kiszolgáltatott volt. A tőkés osztálytársadalomnál jobb társadalom létrejöttének egyetlen feltétele volt, olyan technikai forradalom, ami a munkaerő minőségét felértékeli, a fizikai tőkénél pedig nagyobb hiányt támaszt a szellemi tőkével szemben. Amíg ez az igényváltozás nem jön létre, a tőkés osztálytársadalom történelmi szükségszerűség.

Ez önmagában csak arra lett volna elegendő, hogy munkaerő felső minőségi felének kiszolgáltatottsága megszűnik, a gyengébb felének azonban nem javul a helyzete, sőt, egyre nagyobb viszonylagos olcsósága ellenére kiszorul a munkaerőpiacról. Ehhez kellett egy másik változás is. Szűnjön meg a népesség szaporodása.

Az első feltételét a változásnak meghozta a tudományos és technikai forradalom. Olyan maga igényt támasztott a munkaerő minőségével szemben, ami az egyre magasabb iskolázottsággal és magasabb jövedelemmel járt. Ennek előre nem látható következménye lett. Az egy laksora jutó 10 ezer eurós jövedelem, és a 12 évnél magasabb iskoláztatás mellett a gyermekvállalás a létszám fenntartását sem biztosítja.

A jelenkori fejlett társadalmakat az jellemzi, hogy a minőségi igényt kielégítő, tehát magas jövedelmű, kellően iskolázott, és erkölcsileg megfelelő családokban megszűnik a szintet tartó gyermekvállalás. A társadalomnak az a része, ahol a következő generáció felnevelési feltétele kedvező, szűkítetten termelődik újra, holott a társadalomnak az igénye dinamikusan nő.

A fejlett társadalom munkaerő igénye azonban nemcsak az egyre magasabb iskolázottságot, hanem a veleszületett képességet is igényli. Márpedig a képesség nincs a szülők képességéhez kötve, az a társadalom minden rétegében jelen van. A tehetségigényét a társadalom csak akkor elégítheti ki, ha minden rétegből ki tudja emelni a tehetséget. Vagyis a társadalom egésze számára biztosítani kellene a gyermekeik képességének kibontakoztatását.

Egyelőre minden társadalom ösztönösen, de ostobán a kevés születés ellen azzal védekezik, hogy jutalmazza a felnevelt gyermekek számát. Ennek a következménye, hogy ott születik aránylag sok gyermek, ahol a családi feltételek kedvezőtlenek, és ott kevés, ahol kedvezők. Márpedig a felnevelés várható hatékonysága elsősorban a családi környezettől függ. Ennek lett a következménye, hogy ugyan sehol nincs gyors lakosságcsökkenés, de a felnevelés minősége egyre romlik.

Ezzel szemben a közgazdaságtan még mindig azon az elven akarja működtetni a gazdaságot, hogy a vállalkozások jövedelemigénye minél jobban érvényesüljön. Bármennyire is egyértelművé vált, hogy ahol jó a munkaerő, oda megy a tőke, mert ott működhet hatékonyabban. A közgazdaságtan még mindig azt hirdetik, hogy a tőkének kevesebb adóra és olcsóbb munkaerőre van szüksége. Ezzel szemben a munkaerő képzését fogyasztásként veszi számba. Akit, mivel még a munkaképes korában is tanul, hogy minél értékesebb munkaerővé váljon, azt gazdasági értelemben inaktívnak, a képzését fogyasztásnak tekinti. Ezzel szemben ezek a leghatékonyabb vagyongyarapítók. Ők bővítik a társadalom legszűkebb keresztmetszetét, növelik a szellemi vagyont.

Ahogyan a tőkés osztálytársadalomban a tőkét gyarapítók voltak a leghasznosabb állampolgárok, a modern társadalmakban, a képzésben résztvevők, a tudásukat gyarapítók lettek azok.

I. A család. A tények azt tanúsítják, hogy a munkaerő minősége elsősorban a családi környezettől, a szülők erkölcsétől, jövedelmétől és, iskolázottságától függ. A politikusok, társadalomtudósok és a pedagógusok, farizeus módon, ezt a tényt igyekeznek elhomályosítani. A közvélemény, mindenek előtt a szülők, ezt világosan látják. Elég volna megnézni egy olyan felmérést, hogy a diplomát szerző diákok milyen családi környezetből kerülnek ki, világossá válna, hogy az elsődleges iskoláztatási impulzus a családi környezetből jön. Még durvább leleplezést mutat az olyan felmérés, hogy milyen kicsi az esélye a diplomaszerzésre annak, aki leszakadt rétegben születik.

Egyelőre ennek az ellenkezője történik nemcsak spontán, de állami ösztönzésre is. Az államok ugyanis a gyermekek számára vetített családtámogatást folytatnak. Ez azt jelenti, hogy azok a szülők kapnak relatív, a nevelés tényleges költségéhez viszonyítottan nagyobb támogatást, akik kevesebb költséggel, gyengébb hatékonysággal nevelnek. Ugyanakkor, azok számára a gyermeknevelési támogatás a tényleges ráfordításhoz viszonyítva elhanyagolható, akik nagyon sokat fordítanak a nevelésre.

A modern államok a legfontosabb vagyonképzést tehát az érdekükkel ellentétes arányban támogatják. Minél nagyobb értékű munkaerőt ad egy család a társadalomnak, az államtól viszonylag annál kevesebb támogatást kap, és minél gyengébbet, annál többet.

A társadalom érekét szolgáló családtámogatás az volna, amiben az állam a családot az általa létrehozott munkaerő értéke arányában jutalmazza. A jutalmazásnak két fő formája legyen.

- A szülők a gyermekeik tanulási eredményei alapján jelentős jutalomhoz jussanak.

- A szülők öregkori ellátása döntően attól függjön, mennyi, és ilyen értékű gyermeket neveltek.

II. Az iskola. A közgazdaságtan az oktatást fogyasztás egyik formájának minősíti, holott a nemzeti vagyont termelő fő ágazatnak kellene tekinteni, és ennek megfelelően üzemeltetni. Az iskolaválasztásban a szülők jogát kell elsődlegesen

(Az oktatási rendszer reformjáról külön anyagot készítettem.)

A közgazdaságtan egyik alapvető fogyatékossága, hogy a nemzeti vagonnak csak azzal a hányadával számol, amelyik fizikai formájában jelenik meg. Ez elfogadható volt mindaddig, amíg a szellemi vagyonban nem mutatkozott hiány, hiszen spontán is több termelődött, mint amennyit a táradalom igényelt. A tudományos és technikai forradalom azonban ebben a tekintetben is fordulatot hozott. A társadalmi és gazdasági fejlődés ütemét ezután az határozza meg, hogyan sikerül növelni a szellemi vagyont.

A szellemi vagyon fogalma helyett használják a tudásvagyon és a szellemi tőke kifejezést is.

A szellemi vagyon nemcsak a szellemi tőke, hanem minden szellemi vagyon, függetlenül attól, milyen tulajdonformában működtetik. Az egyén szellemi vagyona személyi tulajdon. Az állam és a társadalmi szervezetek szellemi vagyona társadalmi vagyon. A tőkés vállalkozások szellemi vagyona pedig szellemi tőke.

(Ennek a témának a részletes kifejtését számos írásom tartalmazza.)

A szellemi vagyon fogalmát a közgazdaságtan azért is kerüli, mert nehéz megbirkózni a számszerűsítésével. A három összetevője, a tudás, a tehetség, és az erkölcs, egyike sem számszerűsíthető. Az ugyan nem tagadható, hogy a társadalom teljesítőképességének, egyre inkább a legfontosabb eleme.

Ott tartunk, hogy ami a társadalom fejlődése szempontjából a legfontosabb, nem mérhető.

Mivel mérhető a tudás?

Az iskolázottság. Az iskolában eredményesen töltött évek számával. Annak ellenére, hogy a több iskolában töltött idő nem szükségszerűen jelent több tudást, az adott társadalomban az iskolázottság változása mégis jól mutatja a tendenciát.

A tehetség. Még nehezebben mérhető. A társadalmat jellemző vertikális és horizontális mobilitás nagysága, és változása mégis jól jelzi a tehetség szerepét. Az például köztudott, hogy az EU egésze e két mobilitásban látványosan el van maradva Észak-Amerikához képest. Az sem lehet vitás, hogy a munkaerő szabadabb áramlása jelentős komparatív előnyt jelent Észak-Amerikának, és hátrányt az Európai Uniónak.

Az erkölcs. Még az elősző kettőnél is nehezebben mérhető. De annál fontosabb. A jelen viszonyok között csak az a társdalom emelkedhet az élvonalba, melyikben a lakosság viselkedését puritánnak, illetve konfuciánusnak lehet minősíteni. Van azonban számos olyan társadalmi jellemző, amit érdemes figyelemmel kísérni. Például a bűnözés aránya, a törvénytisztelet, a szállítási szerződések teljesítésének sérelmei, a korrupció mértéke, az adócsalások súlya. A nemzetközi tőkepiacon ezeket figyelemmel kísérik.

Ha egy társadalomról képet akarok alkotni, a külső benyomások tévedhetetlenek.

Diákkoromban megtanultam, hogy a falvak külső képe alapján megmondjam, hogy milyen etnikum, magyar, sváb vagy sokác lakosságlakja, mennyire tiszták, egykéznek, vagy katolikusok, azaz gazdagok, vagy szegények. A temetők gondozottsága sem csapott be soha. Aztán egyetemista korom óta a piacok, és a nyilvános illemhely tisztasága, a koldusok viselkedése igazítottak el.

Közgazdászként a foglalkoztatási, és a megtakarítási rátát tartom a legfontosabb mutatónak. Főleg akkor, ha tudom, hogy nem a politikai erőszak kényszeríttette ki.