Az új cikkek átmeneti szerkesztési problémák miatt a www.kopatsysandorgondolatai.blogspot.com oldalon lesznek elérhetőek.
A rosszul időzített alkotmány
2011.03.31. 16:38 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor PP 2011-03-19
A ROSSZUL IDŐZÍTETT ALKOTMÁNY
Szomorúan látom, hogy az új alkotmányunkra nem leszünk büszkék, és az sem lesz tartós.
Az új alkotmány ugyan történelmi szükség, de nem volt annyira sürgős, hogy sietni kellett volna. A jelenlegi politikai légkör azonban szükségszerűen történelmi romantikus, klerikális alkotmányt eredményezett. A Fidesz elseprő győzelme olyan nemzeti romantikus hangulatot teremtett, a társadalmi támogatottság nélküli KDNP pedig olyan erősnek érzi magát, amiben a tejhatalmú Orbán sem volt képes a túlzottan romantikus, nacionalista, klerikális alkotmányszöveg készüljön. Ez egyrészt nem lehet nemcsak korszerű, és időálló, hanem szakmai szempontból színvonalas sem.
Sajnos, előző alkotmányaink sem kodifikálásra alkalmas időben, körülmények között születtek.
Az indokoltnál nagyobb tisztelet övezte az első két rendi alkotmányt. Az Aranybulla a nagyon gyenge királyi hatalom alatt készült. Lényegében a főurak hatalmát erősítette a királyi hatalommal szemben. Ezt azonban mindmáig úgy állítottuk be, mint valamiféle rendi demokráciát, vagyis minden nemes számra egyenlő jogi státuszt. Az angol Aranybulla kontinentális mását láttattuk benne.
Máig nem találkoztam olyan magyar történészi munkával, amelyik rámutatott volna a korabeli angol, és magyar társadalom közti különbségre.
- Az angol társadalomban mintegy tízszer nagyobb volt az urbanizáció.
- A nemeseknek a lakossághoz viszonyított aránya ötöde lehetett a mienkének.
- A polgárok aránya többször nagyobb volt, mint a nemeseké, ráadásul azok szinte mid angolok voltak. Nálunk a 13. században a kevés polgár között alig volt magyar.
E különbségek ellenére úgy kezeljük a magyar társadalmat, mint amiben a nemesek egyenjogúsága gyakorlat lett volna. Ma már ideje volna a Mohács előtti magyar társadalmat nem az Aranybulla alapján működőnek beállítani. De nincs is a mai alkotmányban arra szükség, hogy a rendi alkotmányra, mint előzményre hivatkozzunk.
Ez igaz a Tripartitumra is. Az is rendi alkotmány volt. Ráadásul a második jobbágyság alkotmányozása. A maga korában már rendi alkotmánynak is elavult volt. Az idézgetése azét is irritál, mert a Szent Korona Tan ürügyén fontos azoknak, akik hivatkoznak ma is rá. Ebben a tekinteten az alkotmánytervezet a Jobbik, a Hatvanhárom vármegye, és a Trianont tudomásul venni nem akarók igényét szolgálja.
A jelenlegi alkotmánynak az elődje, csak az 1848-49-es lehet. Arra sem kell hivatkozni, mert a Trianon utáni Magyarország nem az 1848-as. Számomra ennek az is elvi oka, hogy a Szabadságharc utáni Magyarország még osztálytársadalom volt, amiben osztályonként más volt a jogállás. Abban az uralkodó osztály a világi és egyházi arisztokrácia volt, amely magához emelte az úri közosztályt. Ráadásul olyan ország volt, amiben a magyarságnak nem volt abszolút többsége, ennek ellenére úgy fogalmazódott, mintha nem is volnának nemzetiségi jogok.
Az első világháborút követő két forradalom olyan rövid idejű, annyira átmeneti volt, hogy nem indokolt alkotmányban emlegetni. Az egyik egy polgári társadalom, a másik pedig bolsevik proletárdiktatúra akart lenni.
A két háború közti társadalom király nélküli királyság akart lenni. Kár az alkotmányban az emlegetésébe menni.
A második világháború után nem volt az országnak szuverenitása, de a bolsevik párt által uralt köztársaság volt.
A rendszerváltás után az örökölt alkotmányt foldozgattuk. Ennek a lényegét jelentette, hogy a nép egészének társadalma akart lenni.
Az új alkotmánynak ezt a szándékot kellene rendszerbe foglalni.
Ehhez azonban nincs szükség sem az istenre, sem a kereszténysége, sem a szent koronára, sem a történelmi előzményekre hivatkozni. Időálló csak az olyan alkotmány lehet, ami a korszellemnek felel meg, és gondosan megkerüli az érzelmeket, távol tartja magát a múlt értelmezésétől, inkább előre néz, és nem hátra.
Sajnos, a jelenlegi tervezet nem ilyen.
Szólj hozzá!
A tudomány formálja a történelmet
2011.03.31. 16:37 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor PH 2011-03-20
A TUDOMÁNY FORMÁLJA A TÖRTÉNELMET
Harminc éve a világ tudósainak egy elit csapata Római Klub néven meg akarta ijeszteni a világot azzal, hogy kifogynak a nyersanyagok. Csak azt látták, hogy a világnak egyre több nyersanyagra lesz szüksége, és ezt az igényt az általuk is ismert technikával nem lehet majd biztosítani.
Akkor is háborogtam a tudós kollektívák pesszimizmusa felett. A meglévő tudományok gazdagjai nem számítottak arra, hogy mit érhet el a jövő tudománya. Nem bíztak abban, hogy a tudomány felpergett, és néhány évtized alatt olyan nyersanyag feltárási módszereket dolgozik ki, amik a földünkben rejlő nyersanyagok feltárásának hatékonyságát sokszorosára növeli.
Eheti The Economist közöl egy írást arról, hogy a fémeket baktériummal lehet kinyerni. Az eljárás „bioleaching” nevet kapta. Felismerték azokat a baktériumokat, amelyek a ritka- és színesfémek atomjait lekötik, és kinyerhetővé teszik. Az eljárást már alkalmazták nikkelre, rézre, ólomra, ezüstre, cinkre, kobaltra, réniumra, szelénre, cinre, aranyra, platinára, palladiumra és uránra.
Tekintettel arra, hogy ez az eljárás a nagyon alacsony érctartalom mellett is eredményes, és nem környezetszennyező, az érvagyon megsokszorozódott. Észak-Amerikában és Finnországban már alkalmazzák. A Talvivaara nevű vállat az elmúlt évben már 10.000 tonna nikkelt, 25.000 tonna cinket termelt. 2012-ben pedig már 90.000 tonna cinket és 1.800 tonna kobaltot tervez. Sikerrel oldotta meg az urán kivonását is.
Mindezt egy közgazdasági szaklapban olvasom.
Harminc éve hiszem, hogy az olaj és földgáz is egyszer baktériumokkal lesz termelhető. Ez a véleményem egy sor emberi és állati tápanyagról is.
Ha van történelemformáló események, ez az.
Szólj hozzá!
Gondolatok az olajválságról
2011.03.31. 16:35 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor PG 2011-03-18
Gondolatok az olajválságról
Politikai instabilitás.
Jelenleg a közel-keleti és az észak-afrikai mohamedán államokban derül ki, hogy a második világháború, illetve a gyarmatrendszer megszűnése után kialakult óta politikai struktúra ingtag, nem lehet rájuk építeni. Egyelőre dőlnek a dominók, de a hatalomban beálló változások után is aligha fog stabillá válni a politikai helyzet. A politikai instabilitás oka ugyanis fennmarad.
Az ok, hogy a térségállamai, Egyiptomtól és Irántól eltekintve, mesterséges képződmények, amiket a volt gyarmattartók, vélt érdekeik alapján hoztak létre. Ezeket az angol és a francia gyarmattartók hozták létre. Az államalakításuk abszurd volta különösen markánsan jelentkezett ott, ahol már akkor olaj volt, vagyis a Perzsa Öböl nyugati partján. Nem akarták, hogy a térség olajvagyona egyetlen ország, Szaúd-Arábia kezében maradjon, hát a leggazdagabb lelőhelyeket független államocskákká emelték. Az volt a meggyőződésük, hogy ezeket könnyen felügyeletük alatt tarthatják azzal, hogy függetlenségüket garantálják. Akkor még nem volt akkora az olajtermelés, hogy ezek a törpék pénzügyi világhatalmak lehessenek.
A második világháborúból egyetlen szuperhatalomként kikerülő, és a legnagyobb olajfogyasztónak számító Egyesült Államok folytatta a feni politikát azzal, hogy a háború után azonnal Szaúd-Arábia politikai stabilitását garantálta, és ezt a garanciát a térség kis államaira is értelmezte.
Ezzel létrejött a közel-keleti országok olajkincsének az aránytalan szétosztása. Ennek következtében az olajban gazdagok munkátlanul is nagyon gazdagok, az olajban szegének, pedig nagyon szegények lettek. Az olajban gazdag, de kevés lakossal rendelkezők az egy főre jutó nemzeti jövedelműkkel a világ leggazdagabbjai közé kerültek, az olajban szegények pedig nagyon szegények maradtak.
A mohamedán vallás birodalomépítő szellemű volt, a mai térsége azonban mesterséges államok közti óriási különbségeket jelentő zagyvasága. A Nyugat képtelen megérteni, hogy a mohamedánok számára, különösen a Közel-Keleten, és Észak-Afrikában, a vallás fontosabb összekötő elem, mint az állam.
A közel-keleti mohamedán térség természetellenes állami tagoltságából fakadó feszültségeket felerősítette Izrael megjelenése, aminek léte az arabnépek politikai szétdaraboltságától függ, az arab egység Izrael megszűnését jelentené. Ezen a szálon is meg van kötve az Egyesült Államok keze.
A problémát fokozza, hogy a Nyugat a Közel-Keleten is demokráciákat szeretne látni. Ez azonban eleve lehetetlen. Az érintett országok népeinek kultúrája, gazdagsága, iskolázottsága eleve lehetetlenné teszi, hogy a lakosság egészére kiterjedő demokráciában élhessenek.
A közel-keleti és az észak-afrikai, mohamedán népek számára a középkor elején, a Bagdadi Kalifátus, illetve utóda az Oszmán Birodalom volt a megfelelő politikai berendezkedés. Ennek azonban nincsen világpolitikai realitása. Ebből következően a térség arab világa, belátható ideig, a politikai, és társadalmi instabilitásban marad.
Ennek ellenére az olajkincs alapján történt politikai megosztottság nem tartható fenn. Mindenek előtt a feudális uralmak törnek majd össze, és a jelenkor viszonyainak megfelelő, populista zsarnokság lép a helyükbe. Ha valami, ez még nagyobb instabilitást fog eredményezni.
Az olajválság tartós.
A világgazdaságnak gondot okoz az olajárak emelkedése, és gyors változása. Ennek az okát sem látják tárgyilagosan. Mindig az olajárak emelkedésével ijesztgetnek.
Azzal kellene kezdeni, hogy az olajár az első árrobbanásig nevetségesen olcsó volt. Ma reáláron is, tízszer magasabb, de még mindig nagyon olcsó. Még a hordónkénti 150 dolláros áron is az olaj, és az annak megfelelő gázár mellett is, a legolcsóbb energiahordozó.
Annak ellenére, hogy a kedvező adottságú szénkészletek óriásiak, a tengeri szállítása pedig nagyon olcsó, a fejlet világban nem nő a szénfogyasztás, mert drágább a természetvédelmi feltételeknek megfelelő felhasználása. Ha az olaj és a földgáz fogytán lesz, és tovább drágul, a villamos energiatermelésből ki lehet ezeket váltani. De én nem látom azt a jövőt. Sokkal valószínűbb, hogy fejlődik az olajkutatás és feltárás technikája, tehát nő a termelés. A tudomány fejlődésében mindig jobban bíztam, mint a félelemben. A nap- és a szélenergia hasznosítása is nőni fog, ha a tárolása nem is, de a szállítása megoldódik.
Az olaj és a gáz ára alacsonyságát mutatja, hogy nagyon lassú a kiváltása annak ellenére, hogy az államok abnormálisan adóztatják. A motorhajtó olajtermékek állami adója a legtöbb felhasználó államban, 50-60 százalékos. Ennek ellenére a közúti szállításban nincs versenytársa. Nehezen képzelhető el olyan nyersolajár, ami a közúti szállítást fenyegetné. Az inkább elképzelhető, hogy az olajtermékek megkülönböztetett nagy adója nem lesz tartható.
A nyersolaj és gázigény
A szakértők az olajfogyasztás távlati jövőjét hibásan vizionálják.
A következő évtizedekben a nyersolajigény alakulását három részre osztva kell vizsgálni.
I. A fejlett világban alig fog nőni a fogyasztás, mert ott, jobban fognak takarékosodni a robbanómotorok fogyasztásával. A háromszor magasabb egy főre jutó jövedelem mellet alig nő az üzemanyag fogyasztás, a lakosság száma pedig alig nő ebben a szektorban.
II. Az egy laksora jutó igény csak Kínában és Vietnámban fog jelentősen növekedni. Ez sem kevés, hiszen több embert érint, mint az előző csoport. A létszám azonban nem fog jelentősen változni.
III. A világ egyre jobban lemaradó háromötöde, ahol gyorsan növekszik a népesség, de nem, vagy alig nő az egy lakósora jutó jövedelem. Ezek számára az igény ugyan gyorsan nőne, de nem nő vele együtt a jövedelem. Ez a többség az emelkedő árak miatt nem jelent majd gyorsan növekvő keresletet. Ezek nem fognak veszélyt jelenteni a fejlett világ igényeinek kielégítésében. Ez a szektor az árversenyben bukik majd el. Az eszközei továbbra is hiányozni fognak ahhoz, hogy megtanulja a takarékoskodást.
Összefoglalás.
Harminc éve, a Római Klub tudósai kongatták meg először a vészharagot, hogy elfogynak a nyersanyagok. Tévedtek, mert a 21. század problémája nem a várható nyersanyaghiány, hanem a fékevesztett népszaporulat a világ háromötödében, harminc éve még az öthatodában. Az óta a Távol-Kelet fejlett államaiban is leállt, és Kínában megállították. De ezzel évtizedekre bezárult a népszaporulatot megállítani képes társadalmak köre.
A fejlett világ nyersanyagigénye lassabban nő, mint azok feltárási technikája, bármennyi lesz az áruk, a jövedelmükhöz, és az igényükhöz képest egyre kevesebb lesz. Tehát a fejlett világnak nem nagyobb, hanem egyre kisebb gondja lesz a nyersanyagokkal való ellátottság.
Kína nyersanyagigénye néhány évtizeden keresztül még gyorsan növekszik, de aztán leáll, hiszen nem változik a népessége.
Az lemaradó világban ugyan nőni fog a nyersanyagigény, de egyre kevesebb jövedelmük lesz arra, hogy megfizessék. Ők a saját nyersanyagukat is a fejletteknek fogják eladni.
Fokozottan áll ez az olajra. Nem a felhasználók, hanem a termelők lesznek egyre nagyobb kényszerhelyzetben.
Ami pedig a Közel-Keletet jelenti. Ott az iszlám egységért küzdőkké a jövő és az olaj.
Szólj hozzá!
Az országok gazdaságának nagysága nem összeadható
2011.03.31. 16:32 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor PG 2011-03-20
AZ ORSZÁGOK GAZDASÁGÁNAK NAGYSÁGA NEM ÖSSZEADHATÓ
A közgazdászok kihagyták az iskolai oktatás első osztályát, ahol azt tanították, hogy a körtét az almával nem lehet összehasonlítani. Jobb lett volna, ha a mák és tök összeadásának lehetetlenségét mondják példaként. Ennél is jobb példa volna, ha azt mondanák, hogy Luxemburgot és Kínát sem szabad a nagysága alapján összevetni.
Ennek ellenére a The Economist legutóbbi számában egy táblázaton mutatja be a világ nyolc legnagyobb gazdaságát. Azon még okoskodnak, hogy milyen áron vessék össze az országok nemzeti jövedelmét. Azt már kezdik tudomásul venni, hogy a devizaárfolyamnál jobb a fogyasztói árparitáson való összevetés. Addig még nem jutottak el, hogy ezt egy laksora vetítve lehet csak összevetni.
Az ostoba feladat alapján csak viszonylag népes országok kerülhetnek az elitbe. De így is abszurd az eredmény. Kína és Japán közel azonos nagyságú nemzeti jövedelmet termel, azzal a különbséggel, hogy az előbbinek ebből tizenháromszor annyi embert kell eltartani, vagyis egy laksora tized annyi jövedelem sem jut.
Ezzel szemben, ha a józan eszünkre hallgatnánk, az egy laksora jutó jövedelemmel, a várható életkorral, és az átlagos iskolázottsággal mérjük a rangsort, az első kilenc közé a tíz legnagyobb közül egy sem kerül. Azok között nincs is olyan ország, ahol a lakosság száma eléri a húszmilliót.
A két adatsor is jól bizonyítja, hogy az ország nagysága ma már nem előny, hanem hátrány. A közgazdaságtannak is illene tudomásul venni, hogy a jobb életfeltételek szempontjából sokkal jobb egy kis ország átlagpolgárának lenni, mint egy nagynak.
Szólj hozzá!
A MAGYAR ZSÁKUTCA EREDETE
2011.03.31. 16:27 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor PH 2011-03-15
A MAGYAR ZSÁKUTCA EREDETE
Vitányi Iván ezzel a címmel írta meg a Népszabadság hétfői számában a vezércikket. Az ő írásaira mindig kíváncsi vagyok, hiszen ő volt az utolsó, az úri középosztályból származó, nyugati értelemben vett értelmiségi a magyar politika baloldalán. Vitányit tartom az MSZP utolsó értelmiségijének.
Mielőtt Vitányi mondanivalóját elemezném, végigpásztázom a magyar szellemi elit rövid politikai szerepét 1945-2011 között.
Az első két év.
Annak ellenére, hogy a Szovjetunió csapatai vonultak be az országba, a magyar szellemi elit ott akarta folytatni, ahol Hitler oldalán elkezdte előbb a Szovjetunió elleni háborút, majd hadat üzent az egész demokratikus Nyugatnak. Akkor már tudni kellett, hogy Jaltában hogyan határoztak. Az úri középosztály, néhány kivételtől eltekintve abban a hitben politizált, hogy a szovjet megszállás időleges, rövidesen visszanyeri az ország szuverenitását, és választások fognak dönteni arról, hogyan alakuljon a politika.
Két évnek kellett eltelni ahhoz, hogy a régi rendszer hívei észrevegyék, hogy itt Sztálin diktálja a feltételeket, és a fontos döntések őket meg sem hallgatva történnek.
Azt, hogy itt, jó időre, a Szovjetunió fog diktálni, csak a megmaradt magyar zsidóság vette tudomásul. Nem azért, mert a magyar zsidóságnak tetszett, ami itt, szovjet parancsra történik, hanem azért mert félt az úri középosztály, és a katolikus klérus hatalmától. Ez a félelem ugyan túlzott, de nem alaptalan, és érthető volt.
A bolsevik rendszer bevezetése mögött csak a Szovjetunióból hazatérő, főleg zsidó emigránsok álltak. Ők letteka hatalomrakiszemelt Kommunista Párt vezetői. A hatodára lecsökkent magyar zsidóság csak rájuk számíthatott. A pártnak pedig rájuk kellett építeni, hiszen a zsidókon kívül nagyon kevés értelmiségi támogatására számíthattak. Választói támogatásukat pedig a volt nyilasok jelentették. Ezek két okból lettek kommunisták. Egyrészt bűntudatból, mentséget keresve, másrészt bennük is az ébredt fel, hogy a két párt között nincs nagy különbség, és más pártokra nem számíthatnak.
A történészek máig is csak azt látják, hogy a Rákosi vezette párt kelet-európai módszerekkel működött. Azt nem teszik hozzá, hogy csak annak lehetett politikai hatalma, aki Moszkva bizalmát élvezi. Vagyis akiknek nem volt hazai támogatottsága. A Rákosi-rendszer olyan diktatúra volt, ami mögött nagyon keskeny réteg állt. Márpedig az olyan diktatúra, aminek nagyon gyenge a támogatottsága, fél, és kegyetlen. A nem támogatott diktátor nem bánhat kesztyűs kézzel.
Ez ugyan nem meneti a bűnösek bűneit, de a történésznek meg kell érteni, hogy nem volt más útnak, módszernek lehetősége. Nem véletlen, hogy egyetlen minden csatlós országnak megvolt a maga embertelen diktátora. Ami pedig általános, az szükségszerű.
A magyar zsidóság és a nyilasok többségén kívül csak a Nemzeti Parasztpárt radikális szárnya vállalta a kommunistákkal való szövetséget, de ezek a saját erejükéből aligha maradhattak volna a pártja élén.
1947-1956
Bármennyire egyértelművé vált, hogy Moszkvából parancsolnak, egyetlen párt sem vette ezt tudomásul.
- A Szociáldemokrata Pártot beolvasztották, de a tagság nagy többsége ezzel nem lett kommunista.
- A Kisgazdapártot és a Parasztpártot felszámolták.
- A nyíltan ellenzékieket és a Katolikus Püspöki Kar politikai szerepét megsemmisítették.
Azt, hogy a Rákosi-rendszer nem fogadható el tartósan, Moszkvában ismerték fel. 1953-ban, Moszkvában helyzeték Nagy Imrét és körét az államvezetés élére. De felemás döntést hoztak, a kormányt ugyan Nagy Imrére bízták, de a párt a Rákosi bizalmasai kezén maradt. Másfél év után Nagy Imrét sikerült félreállítani annak ellenére, hogy nem vesztette el teljesen Moszkva bizalmát, és Rákosi sem maradéktalanul élvezhette azt. De Rákosi és társai nem vették tudomásul, hogy nem lehet ott folytatni, ahol 1953-ban abba hagyatták. A közvélemény szellemét nem lehet a palackba visszaszorítani.
Moszkvában, Pekingben és Belgrádban megindultak az előkészületek Nagy Imre és csapata visszahozására.
1956 októbere 23.-án azonban robbant a helyzet, órák alatt a nép vette át a hatalmat. Ez mind Nagy Imre csapatát, mind a támogatóikat váratlanul érte. Nem tisztázták előre, hogy mi a cél, meddig lehet menni. Ugyanakkor nem becsülték fel az úri középosztály befolyását, és bosszúját, ugyanakkor túlbecsülték a felfegyverzett erők megbízhatóságát.
A forradalom túllépett az adott világpolitikai lehetőségek határán, és elbukott.
Bármennyire divat haragudni Kádárra, nála mindenki, aki szóba jöhetett volna. Kádár uralmát csak az ítélheti el, akinek van elképzelése arról, ki jöhetett volna helyette.
A jóval hosszabb Kádár-rendszerben már kevesen maradtak a politikai porondon olyanok, akiket nyugati értelemben értelmiségnek lehetett tekinteni, és a korábbiak a rendszerváltás után a politikai élet élcsapatából eltűntek, aztán sorba meghaltak.
A háború után a kommunisták között szinte csak a polgárságban felnőtt, a fasizmus által baloldalra kényszerült zsidó értelmiségiek voltak olyanok, akik a Nyugat humán értelmiségi köreiben is otthonosan mozogtak volna. Lukács Györggyel az élükön, néhány tucatnyian voltak. Eleve kevesüket tartottam marxistának, különösen nem született bolseviknak. Ők liberális nyugtai zsidó polgárok lettek volna, ha Hitler nem fenyegeti a létüket. Ez azonnal kiderült, hogy érezve, a bolsevik rendszer összeomlását, és látva a polgári Nyugat össznépi társadalommá válását, a bolsevikok fiai gyorsan angolszász típusú liberálisok lettek. Kevesen voltak annyira politikai tekintetben érzékenyek, hogy belátták volna, hogy sem a kelet-európai marxizmus, sem az angolszász liberalizmus nem felelhet meg a magyar társadalom többségének, Magyarországon mindkét ideológia politikai bukásra van ítélve.
A Parasztpártban nem voltak zsidó értelmiségiek, oda az úri középosztályból került néhány oda. Számomra, ilyen volt Farkas Ferenc és Bibó István volt. A fiatalok köztük csak néhányan voltunk, köztük Vitányi Iván, akik a Nyugaton is megállták volna a helyüket. Annál többen voltak olyan értelmiségeik, akik Nyugton paraszt-polgárok lettek volna, olyanok, ahogyan én a puritán, és az alpi népek polgárait megismertem. Nem liberálisok, hanem nyugati szociáldemokraták. Ezek általam nagyon tisztelt reprezentánsa volt Erdei Ferenc.
1956-1990
A forradalom szovjet fegyveres erőkkel való leverését még minid romantikus alapon ítéljük meg. Nem vesszük tudomásul, hogy október 31.-e után túlléptük a reális lehetőségek határát, attól kezdve nem volt a forradalomnak jövője, elkerülhetetlen volt a szovjet katonai beavatkozás.
Ez esetben is megismétlődik a magyar történelemfelfogás jellemző hibája. Nálunk azok a hősök, akik az eleve lehetetlenre vállalkoznak.
Sem Rákóczi, sem Kossuth szabadságharcának nem volt realitása. Mégis a történelmünk két alapkövének tekintjük.
Az első világháborút követő polgári, majd a bolsevik forradalomnak sem volt társadalmi bázisa. Az úri középosztálynak annál inkább. Ezt még elfogadta mind a világi, mind az egyházi arisztokrácia.
Az 56-os forradalom nemcsak a bolsevik tábor, de az Egyesült Államok számára is rossz időben történt. Ezt csak az értheti meg, aki tudomásul veszi, hogy Jaltában Roosevelt a gyarmattartókkal szemben a bolsevik Szovjetunióval szövetkezett. Ez a szövetség nemcsak 1956-ban, de 1968-ban is, az eredeti célját szolgálta, a gyarmattartók leértékelését. Ideje volna belátni, hogy a 20. század második felének reformjai az Egyesült Államok és a Szovjetunió szövetkezésének, majd a hidegháborúnak köszönhetők. A gyarmatok felszabadulása, Nyugat-Németország és Japán befogadása, a tőkés osztálytársadalomnak össznépivé átalakulás gyorsan és simán azért történhetett meg, mert a tőkés gyarmattartóknak félni kellett az imperialista Szovjetuniótól.
Arra sem gondolt senki, hogy az európai bolsevik rendszerek századvégi összeomlására sem kerül sor, ha a Szovjetunió nem válik éhes imperialistává, ha bezárkózik.
A Szovjet rendszert előbb a Molotov-Ribentrop Paktum, majd a Jaltai Szerződés vitte az imperializmus útjára. Az előbbit Hitler imperializmusa, az utóbbit Roosevelt gyarmattartókkal szembeni averziója diktálta.
Még nem akadt történész, aki végiggondolta, mi lett volna, ha nincs Jalta, és hidegháború. Meggyőződésem szerint, sokkal hátrább tartanánk.
Visszatérve Magyarországra. Az 1956-1990 időszak, a lehetőségekhez képest, kivételesen sikeres volt. Ideje volna, ha a politikusok és a történészek nem annak alapján mondanának ítéletet, hogy mennyire tetszik valami nekik, hanem azt mérlegelnék, hogy mennyire használták ki a lehetőségeket. Az 1956-1990 közti időszakban a szovjet megszállásból fakadó kötöttségek mellett, minden másik csatlós országnál bölcsebben viselkedtünk. Aki ebben az időszakban, keletről jött hazánkba, azt hitte, hogy más Nyugaton van. Aki Nyugatról jött, azt látta, hogy ez az ország nem is olyan barakk, mint a többi.
Bár a rendszerváltás óta élvezett szuverenitásunkkal éltünk volna olyan bölcsen, mint a rabságunk lehetőségeivel élni tudtunk.
1990-2010
A rendszerváltás után a bolsevik elvtársak, illetve azok fiai gyorsan angolszász liberálisok lettek. A bolsevik szerepük még reális volt, hiszen más szerepre nem kínált alkalmat a szovjet megszállás. Szinte csak a zsidók voltak olyan okosak, hogy belátták, több évtizedes szovjet megszállásra kell berendezkedni, és az úri középosztály és a katolikus felsőpapság uralmától csak Moszkva segítsége szabadíthat meg bennünket. Én is azok közé tartozom, akik tudják, mert megélték, hogy sem 1945-ben, sem 1956-ban, a magyar társadalomban nem volt olyan társadalmi modernizációs erő, ami meg tudta volna akadályozni a két háború közti úri világ visszarendeződését. Ezt nemcsak az első két, még viszonylag szabad választás, és 1956 második hete utáni események bizonyították, de még a rendszerváltást követő első választás, az Antall kormány is erről tanúskodott. Szerencsénkre, az hamar megbukott.
Amíg a történészek ezt nem veszik tudomásul, nem alkothatnak reális képet a bolsevik évtizedekben bekövetkezett társadalmi változásokról.
A magyar zsidóság nem vette tudomásul, hogy demokráciává átalakult több pártrendszerben sincs az angolszász liberalizmusnak kellő társadalmi támogatottsága. Lehetett volna, ha sokkal szerényebbek, kevesebb eredménnyel megelégednek, hiszen az első választáson még az úri középosztály pártjává átalakult Demokrata Forum után a második legerősebb párt lettek. Erre nem volt példa a fejlett nyugati országokban sem. 1990-ben Magyarországon a pártjuk az SZDSZ volt a legerősebb európai liberális párt.
A választási sikerüket azonban félreértették. A nagy választói támogatást nem a liberalizmusuknak, hanem a többi pártnál sokkal nagyobb kádererejüknek köszönhették. Több politikai tapasztalattal, szellemi erővel rendelkeztek, mint a többi párt összesen.
Az MSZP szellemi tekintélyek nélkül kiüresedett, a középszerű baloldaliak pártja lett. Kisebbrendűségét érezve, még a fényesen megnyert második választás után sem volt képes elszakadni a nagyon népszerűtlen, de káderekben erős liberális párttól. Az MSZP abból élt meg, hogy a Kádár-rendszert a választók többsége többre becsülte, mint az úri középosztály pártjává süllyedt MDF-et, hogy nem volt közép-jobb párt, és a liberálisok szellemi fölényére támaszkodhatott.
A történészek sem hangsúlyozzák, hogy az első két választáson nem volt a magyar társadalom nagy többségére szabott közép-jobb párt. Ezért a másodikon katasztrofális vereséget szenvedett az úri középosztály pártjává vált MDF, és győzhetett a szoclib koalíció.
Azt, hogy milyen pártot akar a magyar közvélemény, az Orbán Viktor vezette Fidesz ismerte fel. Orbán az ifjúság nemzeti liberális pártjából közép-jobb pártot formált, magához vette az Antall előtti MDF kádereinek jelentős hányadát, és olyan párt lett, amilyennek az MDF-et az alapítói szánták. Kellő tapasztalat hiányában azonban az átalakult Fidesz is csak egy ciklust bírt ki. A több és tapasztaltabb káderrel rendelkező MSZP-SZDSZ koalíció megnyerte a két következő választást, amihez a Fidesz hibái is hozzájárultak.
A két utolsó ciklusban azonban a szoclib koalíció olyan politikát folytatott, ami 2010-ben katasztrofális vereségüket okozta. Az SZDSZ megsemmisült, az MSZP felére zsugorodott, és ma már reménye sincs arra, hogy a belátható jövőben kormányzó párttá váljon.
Nem a magyarok, hanem a Kárpát-medence népeinek zsákutcájáról írnék. A Kárpát-medencét kilencven évvel Trianon, és hatvan évvel Jalta után már nem volna szabad a magyarsággal azonosítani. Nemcsak azért, mert e térség kétharmad része nem Magyarország, hanem azért mert, Trianon óra, e térség különböző részeinek nagyon eltért a sorsuk, és azért is, mert ideje volna kigyógyulni a „magyar zsákutca” szemléletből.
Kezdem azzal, hogy Trianon óta a Kárpát-medence különböző részei különböző utakra tértek, és azon nagyon eltérő eredménnyel jártak.
Trianon jobb megértéséhez két megjegyzést teszek.
1. Az országot nem Trianonban osztották fel először, hanem 1849 tavaszán, Olmützben. Ráadásul nem is az általunk kezdett világháborúban győztesek, hanem a szabadságharc legyőzésén már biztos Császári Kancellária végezte el, és a császár hagyta jóvá a feldarabolást. Az Olműtzi Alkotmány leválasztotta a Magyar Királyság nagyobbik felét, azon pedig négy örökös osztrák tartományt hozott létre.
Horvátország bánságként, a Bánát vajdaságként, Erdély pedig fejedelemségként lett a császárság örökös tartománya.
Annak tisztázása, hogy a szabadságharc befejezése után, mégsem az Olműtzi Alkotmány lépet életbe, a magyar történelemírás egyik legnagyobb bűne. Trianont sokkal előbb meg tudtuk volna emészteni, ha ez közismerté válik.
Arról sem írnak a magyar történészek, hogy miért változtatta meg véleményét a császár, miért borított sötét lelet az Olműtzi Alkotmányra.
Én is csak vélekedek, a logikáját keresem.
A bécsi Kancellária rájött, hogy neki szüksége van a magyar katolikus klérusra, és az arisztokráciára, és félni kell a cseh polgárosodástól. Azt, hogy a csehekben nem bíztak, jól bizonyítja az Olműtzi Alkotmány, amelyikben a szlovákok és a csehek logikusan közös államát fel sem vetették.
Először is tisztán kellene látni az etnikai összetételt. Ebben a kérdésben mi az 1910-es népszámlásához ragaszkodunk, az utódállamok azonban ezt vitatják. Tegyük hozzá joggal.
A népszámlálás adatai szerint, az ország lakosságának 51 százaléka volt magyar. Ehhez azonban a történészeknek hozzá kellene tenni, hogy ez a szám nem volt reális.
- Egyrészt előtte törvény mondta ki, hogy a zsidó és a cigány nem etnikum, azokat a nyelvük alapján vették, döntően magyarként, számításba. E két etnikum az ország lakosságának mintegy kilenc százalékát alkotta.
- Az analfabétákat, a lakosság jó harmadát, a jegyzők kérdezték, és az adatokat ők rögzíttették, akik szinte mindenütt, a szász térségektől eltekintve, magyarok voltak. Ezek tárgyilagosságát fel sem lehet tételezni. Ezt azon is lemérhetnénk, hogy mennyivel más eredményeket hoztak a Trianon utáni népszámlások, akkor is, ha az idemenekült magyarságot korrekcióként, figyelembe vesszük.
Ki hogyan járt Trianon után?
Az Ausztriához került Burgenland járt a legjobban. Ma már szerves része a nyugati társadalmak családjának, és messze jobban él, mint a térég bármelyik része. Sopron, ma háromszor gazdagabb lenne, ha az osztrákok nem egyeznek vele a népszavazásba.
A Trianon után megmaradt Magyarország, lényegesen jobban járt, mintha fennmarad a történelmi Magyar Királyság. Azt elismerve, hogy a jelenlegi határ szomszédságában élő mintegy félmillió magyar jobban érezte volna magát, ha a történelmi országában maradhat. Trianon azonban több igazságot osztott, mint igazságtalanságot. A történelmi ország lakosságából sokkal több ember élhetett a saját hazájában, mint amennyit megfosztottak ettől.
A második világháborút, majd a Jugoszlávia szétesését követő események megmutatták, hogy milyen árat kell fizetni a más népek elnyomásáért. Az olyan kisebbség, amelyik nem érzi jól magát, anyagi és erkölcsi teher.
Ideje volna végre tudomásul venni, hogy a határok mellett lévő magyar többségű területek elvesztése igazságtalan, és fájó, de ez ugyancsak EU tag szomszédok esetében egyre inkább elveszti jelentőségét.
Maradjunk annyiban, hogy a jelenlegi országunk területén élők jobban élnek, mint élnének akkor, ha az egész ország a mienk volna.
Szlovákia Trianonnal jobban járt, mintha Magyarország része marad. A két háború között, a mienkénél sokkal demokratikusabb, lényegesen gazdagabb országban élhetett. Ez az ott élő magyarságra is igaz, még akkor is, ha 1939-ben örömmel tértek vissza.
Kárpátalja magyar lakossága a két háború között jobban élt, mint velünk élt volna, Ukrajnának részeként azonban az ott élő magyarság veszett a legtöbbet, újra a Kárpát-medence legszegényebb népe. Az ukránok sem nyertek, ma is a Kárpát-medence legszegényebbjei.
Erdély sorsáról is ideje volna tárgyilagos képet alkotni. Ez a terület lénygében kulturálisan, és gazdaságilag Balkánná vált. Elveszette a szászokat, a svábokat, a zsidókat, és a nem székely magyarokat, vagyis mindazokat, akik Erdélyt kulturálisan nyugativá tették. Erdély jelenlegi etnikai összetétele eleve lehetetlenné teszi a felzárkózást. Ez sem elég arra, hogy mi magyarok belássuk, Erdély sírját mi ástuk meg az Unió meghirdetésével és bevezetésével. (Éppen ma ünnepljük a napot!)
Akik kimondták Erdély egyesülését az országgal, kimondták felette a halálos ítéletet is. A szabadságharc egyik megbocsáthatatlan bűne a szászok kitagadása az Erdélyi Fejedelemséget alkotó népek sorából, és hogy Erdély egészét a magyar közigazgatásnak szolgáltatták ki. Bemnek máig nem rójuk ki, hogy Kossuth utasítására, fegyvereivel szétverte a szászok gyűlését. Egy másik elhallgatott tény. A fent említett Olműtzi Alkotmány Erdély államalkotó népei sorába felvette a románokat is, akik akkor már a legnépesebb etnikumot jelentették.
Az erdélyi románság elriasztását a több nemzetiség közös államának gondolatától elriasztotta az ortodox romáság erőszakos áttérítése a görög-rómaikatolikus vallásra. Amit a magyar katolikus klérus is lelkesen támogatott. Arról is hallgatunk, hogy az erdélyi magyar uralom a románok pravoszláv kereszténységét hisztérikusan üldözte, a pópákat a többi keresztény egyház papjainál alacsonyabb rendűekként kezelte.
Legalább utólag, látni kellene, hogy az önálló, soknemzetiségű Erdélyt a magyarok rakták a Balkán felé vezető útra.
Vitányi udvariasan kezeli a magyar nemesség, és utóda, az úri középosztály szerepét.
Fentebb már említettem, hogy a Monarchia rá volt szorulva a magyar arisztokráciára, és a magyar katolikus püspöki karra. Nem kisebb történelmi szerepe volt a magyar nemességre, majd a magyar úri középosztályra való utaltságnak.
Az 1967-es kiegyezés lényegében az arisztokráciával, a katolikus klérussal, és az úri középosztállyal való megállapodás volt. Aki ezt nem látja, nem értheti meg a „magyar zsákutca” lényegét.
Közép-Európa négy történelmi államalkotó népe, a porosz, a lengyel, a cseh és a magyar nemesi állam volt. Nemcsak abban az érelemben, hogy a nemességé volt az állam feletti hatalom, mert ez, Nyugaton minden feudális államban így volt, hanem abban, hogy a nemesek száma sokszorosan meghaladta a városi polgárokét. E népektől nyugatra ugyanis a lakosság egy százaléka volt csak nemes, és ha százalék, vagyis hatszor annyi volt a városi polgár. Ezzel szemben az említett négy nép államában fordított volt az arány. Hatszor annyi nemes volt, mint amennyi polgár. Azaz harminchatszor több nemes jutott egy polgárra, mint Nyugat-Európában.
E négy nép történészei elsiklanak e különbség felett, holott két minőségben különböző társadalomról volt szó.
Azt, hogy a nyugat-európai feudális társadalom egészen más volt, mint Európa keleti felén mélyen elhallgatjuk. Ezért nem került a három nemességben gazdagon ellátott nép esetében a jobbágyság nagyobb szabadságára, majd még jobban megkésve a félszívű felszabadulására.
A három nép nemcsak sok nemessel, de nagyon kevés polgárral rendelkezett, ráadásul a nagyon kevés között is nagyon kevés volt az államalkotó etnikumból.
Azt Pach Zsigmond már felismerte, hogy a Kárpát-medencében a középkor végétől kezdve nőtt a jobbágyok kiszolgáltsága, amit ő második jobbágyságnak nevezett. Ez azért fontos, mert a második feudalizmus kergetette e népeket zsákutcába.
Ebből a négyesből eleve kilógtak a csehek. A kettéválás már a királyi korona kérésével elkezdődött. Ők, szerintem, okosan nem a távoli pápától, hanem a császártól kérték a koronát. Mint a Német Római Birodalom választó fejedelemsége, valamint a Prágai-medencének földrajzi adottsága miatt, eleve a másik háromnál nyugatibb orientációjuk volt. A 17. században, a Fehérhegyi Csata után, tehát nagyon korán kiléptek a feudális államformából. A földbirtokosait, azaz arisztokráciáját és nemességét kiirtották a Habsburgok. Ezzel a polgárosodás útjára terelték őket. A Habsburgok azért sem bíztak a csehekben, mert számukra vonzó volt a Német Birodalom felé való kapcsolódás.
Mindezeket azért lenne fontos a magyar történészeknek, mert a 17. század vége óta, a magyar politikai nagyjai betegesen féltek a nyugati szláv terjeszkedéstől. A beteges félelmük hisztérikussá vált a kiegyezés után. A Monarchiában a nyugati-szláv népek jelentették a legnépesebb etnikumot. Ez állt Magyarországra is. Ráadásul, minket harapófogóba fogtak ezek a népek. A magyar történészek mélyen hallgatnak arról, hogy hányszor felmerült javaslat arra, hogy a Nyugat-Dunántúlon folyosó létesüljön egy oldalról a cseheket, szlovákokat, másik oldalról a horvátokat és a szlovéneke összekötésére. A korabeli magyar politikai elit előtt nyilvánvaló volt ez a törekvés, azért nem akartak hallani a Cseh Királyság bevonásáról a dualizmusba. Deák a kiegyezés során nagyon büszke volt arra, hogy sikerült ezt megakadályozni.
Vitányi meg sem említi, hogy a Rajnától keletre élő népekhez hasonlóan, a társadalmi lemaradásunkra rátetettük azzal, hogy a magyar zsidóság négyötödét kiüldöztük, Hitlerek kiszolgáltattuk, és a svábok felét a háború után kitelepítettük.
A csatlós szerepre ítélt országok a bolsevik megszállásnál sokkal nagyobbat vesztetek azzal, hogy a 20. század második felétől kezdve a zsidó és germán etnikumok nélkül kell boldogulniuk.
Ma már ideje volna felvetni, hogy hol tartanánk akkor, ha ötszázezerrel több zsidó és német marad az országban. Aligha írhatná, hogy zsákutcában vagyunk.
Szólj hozzá!
A történelem elkezdődött
2011.03.31. 16:26 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor EH 2011-03-17
A TÖRTÉNELEM ELKEZDŐDÖTT
Francis Fukuyama jóslatát a történelem végéről eleve ostobaságnak tartottam. Ahogyan Huntington kultúrák harcáról szóló teóriáját is. Jellemző módon az Egyesült Államokban mindketten divatosak lettek.
Marx után százötven évvel ostobaság az emberiség történelmét nem dialektikus materialista alapon kutatni, még inkább az a jövőt jósolgatni. Ha nem értjük a múltat, nem láthatunk előre sem.
A fajunk történetének harmadik szakasza most kezdődött.
Első szakasz.
A gyűjtögető életmód. Ebben a nagyon korlátozott fizikai, és nagyon fejlett szellemi adottságokkal megjelenő ember, az utóbbinak köszönhetően képes volt szinte minden természeti környezetbe berendezkedni. Tegyük hozzá, hogy elképesztően gyorsan, alig néhány tízezer év alatt, nagyon eltérő módon, egymástól függetlenül, nagyon hasonló színvonalon, nagyon különböző módon, de minden biológiai elődjénél sokkal magasabb szinten, csak az emberre jellemző módon.
Ha fajunk éltének hosszát százezer évre tesszük, ennek háromnegyed részén nem történt előrelépés. Mintegy 25 ezer éve, javában a jégkorszakban azonban kialakult valami egészen új, amire eddig oda sem figyeltünk. A hó és jég birodalmában, az ember kooperációra lépett két veszélyeztetett állatfajjal, a kutyával és a rénszarvassal. Ez a két elsőháziállatmegsokszorozta az ember fizikai képességeit, lehetővé tette, hogy ne csak arra szoruljon, amit a természet felkínál, hanem maga teremtse meg a számára szükséges létfeltételeket, mindenek előtt az élemet, a térben való mozgást, és a hideg elleni védelmet.
A kutya társaságában élő ember ugyanis először alhatott biztonságban, hiszen a kutyák ébersége, hallása, szaglása időben riasztotta, és segítette a ragadozók elriasztásában.
Az ember bármennyire huszonötezer éve együtt vadászik a kutyával, a tudományban máig nem tudatosult, hogy a vadászt elő technikai forradalma a kutyával való együttműködés volt. A lándzsával való vadászat hatékonyságát megszázszorozta.
A rénszarvassal való együttélés talán még nagyobb technikai forradalmat jelentett. A rénszarvas táplálékot, igavonó erőt, a hideg ellen ruhát, és sátoranyagot biztosított. Ez volt az első termelő társadalom. Ez az életmód azonban csak a sarkvidék tundráin volt megvalósítható. A megjelenése azonban azt jelenti, hogy az ember változatlan természeti környezetben is képes volt életfeltételeit a domesztikációval biztosítottá tenni.
Minek volt köszönhető a jégkorszakban a termelés kialakulása?
Annak a szerencsés véletlennek, hogy a tundrán nemcsak az embert fenyegette kipusztulás, hanem sok állat és növényfaj mellett a kutyát és a rénszarvast is. A jégkorszakkal leginkább érintett térségekben a növény- és állatfajok ezrei pusztultak ki. E három veszélyeztetett faj csak ritka kivételnek számított a sok között. A kooperációjuk véletlen, de mindhárom faj ottani túlélése szempontjából szükséges volt.
A termelésre épülő társadalmak általános, nagyon eltérő éghajlati, földrajzi környezetben való megjelenését azonban a nagyarányú felmelegedés kényszeríttette ki. Ha nincs felmelegedés, talán még mindig a rénszarvasokkal pásztorkodókat irigyelhetnénk. A fejlődést mindig, és mindenben a környezet változtatása kényszeríti ki. Ez nem csak az emberre, nemcsak az élővilágra, hanem az anyagok fejlődésére is igaz. Ezt soha nem volt ésszerűbb szem előtt tartani, mint a jelenkorban.
A jégkorszak megszűnésével kontinensnyi térségekben, viszonylag gyorsan olyan éghajlati változások következtek be, ami számtalan fajnak, közte a kor emberiségnek nagy hányada számra lehetetlenné tette az ott élő népesség gyűjtögetésből való megélését.
Ahogyan a jégkorszak idején csak egyetlen térségben történt alapvető éghajlatváltozás, a megszűnése szinte az összes életteret érintette. Az emberi faj fejlődése szempontjából a leglényegesebb változás az volt, hogy több tízmillió négyzetkilométer korábbi gyűjtögetésre kiváló szavanna terület sivataggá, ugyanakkor hasonló nagyságú térségről eltűnt a jégtakaró, és állai legelőnek alkalmas sztyeppe alakul ki. Az előbbi önözhető térségeiben létrejöttek az önözéses növénytermelésre épülő magas-kultúrák, az utóbbin pedig az állattartó pásztor-kultúrák.
A termelő társadalmak kialakulását a tudomány máig csupán az ember alkalmazkodó képességével magyarázzák. Ez önmagában kevés lett volna, ha számos állatfaj nem sodródik ugyanúgy a kihalás szélére. Ha a mai háziállatok, fennmaradásuk érekében, nem kényszerülnek az emberel való kooperációra, sokkal lassabb, és talán zsákutcába futó lett volna a társadalmi fejlődésünk.
Állításom jól igazolja a két Amerika, és Ausztrália története.
Amerikában azért késett évezredekkel a termelésre való áttérés, az osztálytársadalom megjelenése, mivel nem volt az ember fizikai erejét megsokszorozó háziállatuk.
Miért nem volt Amerikában igavonó háziállat.
Azért nem volt, mert az egyetlen szóba jöhető állast a bölény lehetett volna, de annak a kihalása fel sem merült, tehát nem került olyan helyzetbe, hogy az ember gondoskodására szoruljon. Márpedig nem ismerünk olyan domesztikációt, amiben a vadon életképes állatot sikerült volna domesztikálni. Megszelídíteni, szinte minden emlősállatot, madarat lehet, de háziállattá csak az válik, amelyik a jobb élete érdekében az emberre szorul. Amerikaállatvilágában csak a bölény volt a földművelésre, és nagyobb tehet szállítására alkalmas vadállat, de az a jégkorszak megszűnése után is millió számára vígan élhetett. Dél-Amerikában a láma vált teherhordó állattá, de igavonóvá az sem válhatott. Márpedig nem kell nagy szakmai műveltség annak belátásához, hogy az igavonó állat nélkül nem jöhet létre olyan földművelés, ami elég hatékony arra, hogy földművelő társadalmat szolgáljon ki. Ahol nem volt szarvasmarha, bivaly ott nem vált a földművelés elég hatékonnyá ahhoz, hogy magas-kultúra hordozója lehessen. A maja és az inka kultúra mintegy háromezer évvel később jött létre, mind az elsők, és kétezer éves múltja után is versenyképtelennek bizonyult a beáramló nyugati kultúrával szemben.
Ennél a ténynél aligha szolgálhatott volna a világtörténelem jobb példával arra, hogy a kultúrák fejlődésében az igavonó barom sokkal fontosabb szerepet játszott, mint a hatalmat gyakorló ember.
Az első termelő társadalmat az ember a kutyának és a rénszarvasnak köszönhetően hozta létre.
Az első magas-kultúrákat hordozó öntözéses földművelés pedig a szarvasmarhának és a bivaly köszönhetően jött létre. Az emberi erővel történő földművelés ugyanis nem lehet olyan hatékony, hogy magas-kultúrát hozzon létre, illetve tartósan működtethessen. A két Amerika azonban nemcsak igavonóállatban szenvedet hiányt, hanem hústermelőben is. A juh, a kecske húsa és teje teremtette meg először, szárazföldi viszonyok között, az egészséges fehérjeellátást. Szinte nevetségesnek tűnik, hogy a két amerikai magas-kultúra hússal való ellátásának alapja a tengerimalac volt.
A két amerikai kultúra nemcsak az állati erőt, és táplálékadást nem hasznosította, de a természeti erők hasznosításában sem lett lépéseket.
A kereket volt az első kultúrák legfontosabb eszköze. Amerikában nem használták,mivel annak csak az igavonó állatok mellett és a viszonylag sík terepen van nagyobb hasznosítási értéke.
Az első magas-kultúrák által hasznosított természeti erő a szélvitorla volt. Ennek azonban csak az állóvizeken és lassú folyókon van értelme. Az amerikai kultúrák azonban a hegyek között rendezkedtek be. A tengeri szállítás vált aztán a világgazdaság létrehozójává. Az európai kultúrában a szélmalmok váltak az emberi erő fő kiváltóivá.
A víz erejének hasznosítása is korán megjelent.
A vízierő széleskörű, jelentős hasznosításaviszonylag későn jelet meg, de a nyugati iparosítás első erőforrása volt.
A gőzgép lett aztán az emberi erő megsokszorozásának a legszélesebben alkalmazott formája.
A történészek keveset foglalkoznak az ember és a tárgyak távolságlegyőzésének formáival, pedig azok hatékonyságának arányainak óriási szerepük volt.
Az emberek és a holt áruk térbeni mozgását szinte nem is érintik a történészek, holott annak társadalomformáló szerepe óriási, a politikánál sokkal nagyobb volt.
A Nyugat társadalmi és gazdasági karrierjének egyik feltétele az volt, hogy a patkolt lovakkal először történ forradalmi fejlődés az ember és a holt áru szárazföldi távolságot legyőző képességében. Ebben a tekintetben a vasút és a közút előtt, tehát ezer évig, szinte semmi fontos nem történt.
A patkolt, felnyergelt lovon az ember egynapi távolságlegyőző képessége megtízszereződött, és könnyebbé vált. Gondoljunk arra, hogy ebben a tekintetben fajunk megjelenése óta nem történt semmi, aztán megjelent az igavonó, árut és embert szállító ló. Aztán ezer évnek kellett eltelni, mire megjelent a vasút és a gépkocsi, ami nemcsak megszázszorozta a naponta legyőzhető távolságot, hanem olcsóbbá, kényelmesebbé is tette.
Az ember fizikai képességit, mindenek előtt munkaerejét megsokszorozó vívmányok hátán lassan megjelentek az ember szellemi igényét kiszolgáló technikák is, amelyek hatására elkezdett csírázni az emberi szellem kiszabadulása. Ezen az úton először az írás jelent meg. De szinte a jelenkorig, nagyon keskeny réteget érintett meg jelentősen. Az írás elterjedésének hosszú idő után a nyomtatás megjelenése adott lendületet, de elemi erővé csak a jelenkorban, az elektronikának köszönhetően vált. A gondolatok, ismeretek átadásában az elmúlt ötven évben százszor annyi történt, mint előtte összesen. A következményeit felmérni sem lehet.
A rendkívül fejlett agyú emberi faj története csak most kezdődik.
A megelőző százezer évben az emberi aggyal szemben alig változott az igény, mostantól kezdve pedig minden annak a hasznosításán múlik. Fukujama előbb azt állította, hogy a történelmünk bégéhez értünk. Most arról ír könyvet, mit tanulhatunk a múltunkból. Ráadásul, a tanulságokat a politikai felépítményben szerzett tapasztalok alapján vonja le. Szerinte csak abban bízhatunk, hogy a hatalom birtokosa okos és jóságos lesz.
Véleményem szerint, a múlt technikai feltételinek szerepből százszor többet tanulhatunk, mint a politika szerepéből.
Szólj hozzá!
A szellem kiszabadult
2011.03.29. 15:53 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor EE 2011-03-08
A SZELLEM KISZABADULT
A jelenkor fajunk történetének legnagyobb fordulatát éli át, de erről még a társadalomtudományok sem vesznek tudomást. Még az sem tudatosult, hogy miért volt az osztálytársadalmak korában a legnagyobb emberi bűn a tudásvágy.
Gyermekkorom óta zavart a biblia paradicsomi jelenete, amiben az isten a kiűzés okát Ádám tudásvágyában látta. Az én koromban, a tudomány és technika diadalának hajnalán anakronisztikusnak tűnt az ítélet. A kétségeimet csak zavarta, hogy a mózesi tíz parancsolatban említés sem történik a bűnök között az eredendődről.
Aztán a kereszténység, ha nem is hangsúlyozottan, de a megváltás célját az eredendő bűntől való megszabadításnak tekinti.
Az aggályaim csak növekedtek az évtizedek során, amikor azt tanultam meg, hogy minden osztálytársadalom, valamilyen formában, elsődleges bűnek tekintete a tudásvágyat. Értve ez alatt a dogmák feletti kételkedést.
A Nyugat kulturális bölcsőjét jelentő görög kultúrában a legnagyobb bűn a tradíciók megsértése. Ami ugyancsak a dogmák megkérdőjelezését, az igazságkereső kíváncsiságot tiltja.
Lassan azt is megértettem, hogy minden vallásnak a tudás elleni védekezés volt az elsődleges feladata.
Ez az általános gyakorlat a tudós számára azt jelenti, hogy ami minden osztálytársadalomban jelen van, az objektív társadalmi érdeket szolgál.
Maradt, de módosult a kérdőjel. Milyen érdeke fűződött minden osztálytársadalomnak ahhoz, hogy bűnként üldözze a tudásvágyat?
E kérdésre nagyon kerülő úton, a nyolcvanas éveimben találtam meg a választ.
Az emberi fajra is jellemző, hogy az életkörülményei javulásával együtt jár a szaporodásának felgyorsulása.
Ha fajunk életét kereken százezer évesnek tekintjük, akkor az első kilencvenötezer évben nem volt túlszaporodása. Legalábbis az adott életterében, a változatlan természeti környezetében, évezredek alatt sem változott a népesség száma. A gyűjtögető életmódban ugyanis nem állt az ember módjában a megélhetésének forrásait gyarapítani.
E viszonylag hosszú idő alatt azonban, az ember rendkívül fejlett agyának köszönhetően, fajunk a föld szinte minden életterében képes volt berendezkedni.
Fajunk korai történetnek kutatói sem szentelnek kellő figyelmet annak a fajok éltében egyedüli jelenégnek, hogy egy faj szinte minden természeti környezethez képes volt igazodni, kialakítani az annak megfelelő életformát.
A homo sapiens őshazájában, Dél-Afrika kontinentális részén jelent meg, és ott szinte mindmáig néhány tízezres populációnál nem nőtt nagyobbra, de néhány tízezer év alatt berendezkedett a földünk minden természeti környezetében. A gyűjtögetésnek nagyon eltérő formáit alakította ki, amelyek azonban csak olyan népsűrűséget értek el, amit fedezett a térségük természetes élelemforrása. Ez az adott forrás kemény korlátot jelentett a túlnépesedés ellen. Az éhhalál volt a populációs szabályozó. Mindenütt csak annyi ember élhetett, amennyinek élelmezését biztosította a természet.
Az a csoda, hogy az ember a fajok történetében perecnek számító tízezer év alatt mindenütt más életmódot kialakítva berendezkedhetett, a rendkívül fejlett agyának volt köszönhető. Ezeket az egymástól nagyon eltérő életmódot folytató, gyűjtögető közösségeket nem a szelekció, hanem az ember rendkívül fejlett agya hozta létre.
Fajunk tehát a fejlett agyának köszönhetően terjedt el a földön. Tekintettel arra, hogy ebben a százezer évben, egészen a jégkorszak megszűnéséig nem fordult elő jelentős éghajlati, természeti környezeti változás, a kialakult közösségek szinte változatlanok maradtak. Eszközeik nagyon lassan, egymástól függetlenül fejlődtek.
Büszke vagyon arra, hogy fajunk fejlődésében az első termelő társadalomra felfigyeltem.
Erre a háziállatok szekértői hívták fel a figyelmem. Ők megállapították, hogy a kutya és a rénszarvas a többi háziállatnál sokkal korábban, mintegy huszonötezer éve állt az ember szolgálatába.
Mint sok évtizedes vadásznak, ezen indult el a fantáziám. Azt már korábban felismertem, hogy a háziállatok többségét a kihalás veszélye szelídíttette az emberhez. Tehát csak azt kellett keresni, mi kényszeríttette a kutyát és a rénszarvast arra, hogy az ember védelme alá meneküljön.
A válasz mindkét esetben ugyanaz, a kipusztulásra lettek volna ítélve.
Kezdem a kutyával. A legostobábban élő ragadozó.
- Nem ismeri a zsákmány óvatos megközelítését. Amint valamit észlel, csahol, felhívja magára a kiszemelt áldozat figyelmét. Ezzel rontja az esélyét.
- Akkor is vadászik, ha nem éhes. Tehát ebben a tekintetben is pocsékolja az energiáit. Ebben is egyedülálló az állatvilágban.
- A számára reménytelen zsákmányt is támadja. A nála húszszor nagyobb jávorszarvast is megugatja.
A kutya tehát életképetlen ragadozó. De ami rossz vadásztulajdonsága a kutyának, az a legjobb segítséget jelenti a vadászó embernek. A kutyákkal vadászó ember számára óriási hatékonysági ugrást jelentett a kutyával közös vadászat. A lándzsával vadászó ősünk eredményességét megsokszorozta a kutyák segítsége.
A rénszarvasokkal való pásztorkodás.
A kutyákkal való vadászat sem jelentett közösségfenntartó színvonalat. A hideg, táplálékban szegény tundrán nagyon gyér a vadállomány. A megélhetést, a térben való mozgékonyságot, a ruházkodást a rénszarvasok jelentették.
A rénszarvas is a kutyákkal együtt élő ember védelmére szorult. A ragadozóknak ki volt szolgáltatva. A medvék és a farkasok számára ideális zsákmányállat volt. Nagy létszámban csak azért maradhatott fenn, mert védelmet kapott.
A szálláshelyek közelében a részszarvas biztonságban élhetett. A kutyák időben jelezték, ha ragadozók közelednek. Az emberek tűzzel, fegyvereikkel elűzték a ragadozókat, megvédték a nyájat, ami élelmet, szállító igaerőt, bőrt biztosított.
Ez volt fajunk életében az első olyan társadalom, amelyik már döntően az állattartásból élt, élelmezése biztosított volt.
A rénszarvas tartása abban az értelemben jelentett problémát, hogy nem az ember terelte, hanem az állat kereste a táplálékát, tehát az emberi közösségnek az állatokkal kellett vonulni. Méghozzá nagyon nagy távolságokra. A rénszarvas tápláléka a hó alatt rejtőző zuzmó. Azt, csak ezek tuják, hol keressék, és csak az ő orruk érzi meg a vastag hótakaró alatt is, hol van. A közösségnek tehát a nyájával együtt kell vonulni.
A három faj kooperációja tehát tökéletes egymásrautaltságon alapszik.
Azt pedig még később ismertem fel, hogy a gyűjtögető ember könnyebben, biztonságosabban élt a hidegben, mint a melegben.
A biblia a paradicsomot valahol a melegben képzeli el. A modern nyaraló ember számára természetes volt, hogy az őseik számára a legkedvezőbb természeti környezet, a paradicsom valahol a kellemes melegben volt. Ezért tűnik meglepőnek, hogy az ember sokkal biztonságosabban élhetett a hideg északon, mint a melegben. Ez ugyan a munkátlan életforma számára igaz, de nem igaz a biztonságban élni akaró ősünk számára.
A trópusban megjelent ősük azonban egyre inkább északra vonult. Ennek az általános jelenségnek az oka, hogy az ember munkájával képes volt a hideg ellen védekezni, de a meleg legyőzéséhez nem voltak eszközei.
A hideg két legnagyobb előnye a meleggel szemben. Egyrészt a hidegben az élelem tárolható volt, másrészt sokkal kevésbé éltek ott a kórokozók, amik ellen nem volt védelem. A hidegben többet kellett dolgozni, de biztonságosabban lehetett élni.
Aki nem próbálta meg, nem tudja, hogy a baktériumok, a rovarok, a puhatestűek jobban megkeserítették, és jobban veszélyeztették az életet, mint a nagytestű ragadozók. Ezek sokkal kevesebb gyötrelmet okoznak a hidegben, mint a melegben.
A meleg másik nagy hátránya az ételek gyors megromlása volt. Északon ugyan táplálékszegényebb a természet, de a megszerzett táplálék hosszú időre beosztható.
A hideg ellen lehet fűtéssel, ruházattal védekezni, a meleg ellen őseink ki voltak szolgáltatva.
Elég arra gondolni, hogy a szorgalom, a beosztás csak a hideg ághajlat alatt vált jellemzővé. Európában puritánok csak északon és az Alpokban élnek, vagyis ott, ahol a télre fel kell készülni.
A gyűjtögetéssel, vadászattal és halászattal foglalkozó történészek sem figyeltek fel arra, hogy annak a kedvező adottsága csak kettő volt. A dagály és apály járta lapos tengerpart, és a hideg észak.
Először az Afrikából kivándorló őseink a lapos tengerpartokon terjedtek szét. Itt elég volt a dagály visszavonulása után összeszedni a tenger nagyon tápláló gyümölcseit, a puhatestűket. Amiket naponta kihordott a dagály. Ez volt a gyűjtögetés legkényelmesebb, leghatékonyabb formája.
Arra is kevesen gondolnak, hogy a halászat paradicsoma az északi folyókba visszavándorló lazacok és irkái tömege volt. Ez a nagyon tápláló élem, ráadásul a hidegben egész éven keresztül tárolható volt.
Még az sem olvastam, hogy a kézifegyverekkel legkönnyebben elejthető vad a fóka volt, ami nagyobb közösség számára is egész évre tárolható bőséges élemet, világító olajat adott.
Meglepetten tapasztaltam, hogy az őstörténetünk kutatói is mennyire kevéssé élik át a kor emberének problémáit.
A társadalomtudósok azért nem érthették meg e társadalmak működési formáit, mert nem ismerték fel, hogy ezek a társadalmak állandó népesdési nyomással, és tudásfelesleggel küzdöttek.
A gyűjtögetésről a termelésre való átérést az éghajlatváltozás kényszeríttette ki, és olyan mértékben növelte meg az életterek eltartó képességét, és rendszeresé a táplálékellátást, ami elviselhetetlen népességnövekedéssel járt. A túlnépesedés lefékezése elsődleges társadalmi feladattá vált.
Röviden az éghajlatváltozásról.
Jelenkorban a tudomány a bekövetkezhető éghajlatváltozással rémiszti a közvéleményt. Az ugyan nem vitatható, hogy mint minden változás, ez is, nehézséget okoz.
Legalább a tudósoknak tudni kellene, hogy a fejlődés motorja a környezetváltozás. Változatlan környezetben nincs fejlődés. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy fajunk életében az első nagy minőségi ugrást a klímaváltozás okozta. Ha ezelőtt mintegy tízezer éve nem következik be egy nagyon jelentős felmelegedés, nem jönnek léte termelő, osztályok közti hatalom- és munkamegosztásra épülő társadalmak. A felmelegedés hatására kontinensnyi területeken drasztikusan megváltozott az éghajlat, fajok millió pusztultak el, sok millió négyzetkilométer kedvező életteret lepett el a tenger, megváltozott a kultúrákat létrehozó folyamok folyása.
Ahol nem változott meg a környezet, mint az előbb említett rénszarvaspásztorok, és fókavadászok esetében, semmi nem változott.
Ahol jelentős természeti változás történt, a korábbi életformát fel kellett adni, és át kellet térni a termelésre.
A termelő életforma a gyűjtögetésnél sokkal több, és sokkal biztosabb táplálkozást eredményezett. Ennek következtében csökkent a halálozás, ugyanakkor a gyermekvállalás megmaradt, sőt nőtt. A gyors népszaporulat és a tudás fejlődésének fékezésére osztálytársadalmak alakultak ki. Bármennyire nehéz megérteni az osztálytársadalmak elődleges feladta a népszaporulat féken tartása volt. Ezt csak azzal lehet bizonyítani, hogy mindegyik állandó túlnépesedési nyomás alatt volt, és ha az életviszonyok javultak, nem lehetetett volna féken tartani a nagyobb népszaporulatot. Mind az életviszonyok javítása, mint a tudás szabadon engedése még nagyobb népességgel járt volna.
Az osztálytársadalmakat négy okból érte állandó kritika.
1. A lakosság többségét súlyosan nyomorítják. Egyrészt az indokoltnál nagyobb jövedelmet fonnak el, másrészt kényszermunkára kényszerítik.
Az indokoltnál nagyobb jövedelmet az bizonyítja, hogy az elvont jövedelem nagy hányadát elpocsékolták, luxusra, kincsképzésére fordították. De azt senki sem gondolta végig, mi lett volna, ha több jövedelem marad a lakosságnál, még nagyobb lett volna a népszaporulat, ami így is elviselhetetlenül nagy volt.
Az így létrehozott szegénység volt a fő közvetlen és közvetett halálok.
2. A nemzeti jövedelem nagy hányadát a hadikiadás és a hadviselés emésztette fel. A hadviselés volt minden társadalomban a fő halálok. Nemcsak a háborús életveszteségek, de a háború okozta nyomor, járvány is nélkülözhetetlen szerepet játszott. Még nem akadt történész, aki kimutatta volna, hogyan alakul a népesség, ha nincs fegyverkezés, és nincsenek háborúk.
Tehát, aki el akarta kerülni a hadviselést, a háborúkat, naiv idealista volt. Nem beszélve arról, az ilyen társadalmat a környezete gyorsan elpusztította volna. Nemcsak fegyverkezni és hódítani, de fegyverkezni és védekezni kellett.
3. A szegény többségtől elvont jövedelem jelentős hányadát improduktív célokra kellett pazarolni. Produktív beruházás szinte csak az öntözőcsatornák kiépítése volt, aminek nagy részét az eleve kizsákmányolt lakosság közmunkáival építették. A nagy építkezések, várak, paloták, egyházi épületek nem szolgáltak gazdasági hatékonyságot.
Arra azonban nem gondolt senki, hogy mire lehetett volna ezt a jövedelmet fordítani, ami nem növeli tovább az elviselhetetlen népszaporulatot. Semmire.
4. Üldözni kellett a tudást, a fennálló viszonyokat javítani akaró szándékot. Ez azért volt szükségszerű, mert nem volt olyan társadalmi korrekció, ami nem fokozta volna a népszaporulatot. Az előző három „igazságtalanság” mindegyike az elsődleges társadalmi érdeket, a túlnépesedés elleni védekezés elengedhetetlen eszköze volt. Látszólag, a termelést fokozó eszközök kitalálása, bevezetése társadalmi érdek volt, hiszen növelte a térség eltartó képességét, csökkentette a munkaerőigényt. De az ilyen technikai újítások, találmányok is nagyobb népesség növekedéssel jártak, ami az első három elnyomás fokozását jelentette.
Erre már ismert történelmi példa volt a 9. század agrártechnikai forradalma, a hármas vetésforgó, a talajforgató eke, a hám, a patkó, a kengyel megjelenése. Ez jó néhány tíz százalékkal növelte a termelékenységet, ami száz év alatt olyan túlnépesedést okozott, amit csak a Nyugat leginkább nyilvánvaló emberpusztításával, a két századon keresztül tartó keresztes háborúkkal lehetett lecsapolni. Ezek eleve irracionális célja olyan emberveszteséggel, járványokkal járt, amire nem is lehetett elfogadható magyarázatot adni. A tényleges társadalmi feladat a népesség számát a rendelkezésre álló jobbágytelkekhez kellett igazítani.
Ezt a nyilvánvaló célt azonban, a történészek máig nem merik leleplezni.
De az ipari forradalom technikai vívmányai is egyértelműen mutatják, hogy Európa nyugati felének gazdagodása úgy felgyorsította a népszaporulatot, amit csak a még emberpusztítóbb háborúk, és a két Amerikába való kivándorlás tudott úgy mérsékelni, hogy ne növekedjen az emberpusztító nyomor.
Máig nem akadt történész, aki fel merte volna vetni, hogy mivel járt volna az ipari forradalom, ha nincs a Nyugat számára a területének tízszeresét jelentő benépesíthető, új erőforrásokat biztosító üres térség, és nincs olyan tengeri és katonai fölény, ami biztosítja a világ szinte egészének kizsákmányolását.
A tudományok szinte minden csodára képesek, a társadalomtudomány mégsem jutott el annak bevallásáig, hogy a minden osztálytársdalomra jellemző tulajdonságok nem véletlenek, hanem a társadalom érdekét szolgáló szükségszerűségek voltak. Az ugyanis nem tudós, aki a jellemző tények mögött nem lát szükségszerűséget.
Általános tapasztalat, hogy az emberek viselkedési módját elsősorban a társadalmi környezetük határozza meg. Puritán országokban az emberek eleve puritánok lesznek. A társadalmi környezetben születés szerepe abban, hogy kinek hogyan bontakozhat ki a veleszületett képessége, korábban csak az uralkodó osztályon belül játszott fontos szerepet, de ott is csak az uralkodásra való képességnek volt jelentősége. Ezen kívül, nagyon ritkán, a művészetek esetében volt lehetőség a felemelkedésre. Az uralkodó osztálynak az a része, amelyikből fel lehetett emelkedni, a társdalom egyetlen százada volt, abból minden századiknak a képességére volt a társadalomnak igénye, vagyis tízezerből egy. Ha a nőket, vagyis a társadalom felét kiemeljük, mert számukra nem volt olyan felemelkedési lehetőség, amit a társadalom hasznosítani tudott, akkor az ipari forradalom előtti társadalomban jelentős vertikális előrelépésre, képesség kibontakozásra, jelentős társadalmi szerephez jutásra, húszezerből egynek volt lehetősége. Az uralkodó osztályon elüli jelentős emelkedés nagy többsége, még a férfiak számra is, a házasság volt.
Ennek a ténynek a felismerését tanúsítja a Habsburg család jelmondata. Viseljenek mások háborút, te szerencsés Ausztria házasodj.
A tőkés polgárság volt az első olyan uralkodó osztály, amelyik viszonylag sok, a vállalkozás működtetésében értékes képességet hasznosított. Ezért a tőkésosztályon belül miden tizedik a társainál lényegesen töbre vihette. A tőkésosztályhoz tartozók aránya elérhette. A paraszti társadalomban, kicsiben az volt a jellemző, ami a polgárok világában is. Ezért a házasságkötés, mint a legáltalánosabb gazdagodási lehetőség, mindig a szülők gondja volt. Képességen alapuló felemelkedésre leginkább a falusi kereskedelem nyitott lehetőséget, de ezt is csak a falusi közösségen belül.
Az osztálytársadalomban a vertikális felemelkedésnek egetlen útja az iskola volt. Ez a kínai és a mohamedán társadalmaktól eltekintve, csak a vallási klérus számára volt többé-kevésbé nyitva.
A tőkés osztálytársadalom számára elengedhetetlen közigazgatás, oktatás és egészségügy nyitott az iskolákon keresztül lehetőséget arra, hogy az alsó osztályokból is felemelkedhessenek. Ez az értelmiségnek nevezett középosztály azonban sokkal vékonyabb volt, mint napjainkban elképzelik. Például, a két háború közti Magyarországon a férfiak 4.2 százaléka szerzett középfokú végzettséget, ezek nagy többsége azonban a középosztályból származott, és tanító, tanár és pap lett. A diplomások aránya azonban már csak ezrelékben volt számítható.
A második világháború után a polgári társadalmakban berobbant a vertikális felemelkedés. Ennek utat nyitott a társadalom megsokszorozódott tehetségigénye. Az új korosztályok számára a 12 osztály átlagos iskolázottságit jelentet, a nagy többség 16 osztályt végzett, és az évfolyamok harmada egyetemre, főiskolára került.
Máig nem hangsúlyozzák a jelentőségét annak, hogy Európa keleti felén a bolsevik rendszer, az iskolai végzettség évit tekintve, felzárkózott a fejlettebb, gazdagabb országokhoz. A minőség ugyan nem volt ugyanaz. De az 56-os magyar menekülteket harminc évvel később az Egyesült Államokban, a nyugti zsidók után, a 20. század legsikeresebb európai bevándorlóiknak minősítették. Az óta sem találkoztam ehhez hasonló elemzéssel, pedig aligha van ennél jobb módszer annak megállapítására, hogy mire mehet egy nép, ha politikai és gazdasági szabadságot élvezhetne. Emlékeim szerint ez az 1984-es felmérés azt mutatta, hogy a második világháború utáni bevándorlók közül Európából a zsidók, és a magyarok, Ázsiából a koreaiak, a kínaiak és a vietnámiak voltak a legjobbak. Ha megnézzük a jelenig elért hazai eredményeiket, akkor kiderül, hogy Tajvan 2010-ben, fogyasztói árparitáson megelsőzte Japánt, Dél-Korea az elmúlt ötven évben, Kína és Vietnám az elmúlt húsz évben a világ leggyorsabban gazdagodó országa.
Számunkra különösen tanulságos, hogy közvetlenül a második világháború után kitelepült magyarok nagyon hátul végeztek, vagyis az úri magyar középosztályban nem volt sok dinamika.
Azt is kevesen ismerik, hogy a világ két leggazdagabb, legiskolázottabb etnikuma a nyugati zsidó és a távol-keleti kínai diaszpóra. Ennek a kétetnikumnak még ország sem kell ahhoz, hogy másokat megelőzzön. Tegyük hozzá, hogy a zsidóság is csak a Nyugaton volt ilyen sikeres, akik az arab világban maradtak, ezer éve a környezetükkel együtt maradtak egyre jobban le. Izraelben ma két szidóság él együtt, a világ legdinamikusabbjai és a közel-keletiek.
A fentiekből levonható, hogy a jelenkorban az újszülöttektől várható eredmény, társadalmi hatékonyság elsősorban attól függ, milyen fejlett országban született. Ez teljesen új jelenség, hiszen az osztálytársadalmakban a várható életteljesítmény elsősorban attól függött, hogy a saját társadalmán belül melyik osztályba cseppent bele. Szerencsére az egyre inkább másodlagos lett.
Az egyszerűség kedvéért a várható életteljesítményt az egy laksora jutó nemzeti jövedelem nagyságával mérem. Ez, fogyasztói árparitáson, Norvégiában a legmagasabb, 59.000 dollár, és Burundiban csak 400 dollár. Vagyis, aki átlagos fizikai és szellemi adottságokkal születik százötvenszer nagyobb eséllyel indul, mint aki Burundiban. Száz éve az arány mintegy ötszörös lehetett. De az átlagnál sokszorosan nagyobb a különbség, ha az átlag feletti képességgel születetteket vetjük össze. A fejlett társadalmakban, Norvégiában is, a felső tized által termelt nemzeti jövedelem az átlag ötszöröse körül mozog. Burundiban ez alig jelent előnyt. Ezért azt mondhatjuk, hogy aki Norvégiában olyan szerencsés, hogy ilyen képességekkel születik, mintegy ötszázszor hasznosabb lesz, mintha Burundiban született volna. A legtehetségesebbnek születet ezrelék estében a különbség százezerszeres lehet.
Abból, hogy ki milyen fejlett társadalomba születik, fajunk korábbi százezer éves történetében alig volt jelentős előny, vagy hátrány. Szinte csak az számított, hogy a saját társadalmán belül hol helyezkedett el a családja. Mint majd látni fogjuk, az továbbra sem maradt jelentételen, de óriási a változás.
Miből fakadt a társadalmak közti hirtelen differenciálódás?
Fajunk eddigi története az ember fizikai képességére épült, amiben viszonylag kicsi a szóródás. A jelenkor fejlett társadalmai a szellemi képességekre épülnek, amiben sokszor, talán ezerszer nagyobb a szóródás. A jelenkor abban is új szintet jelent a biológiában, hogy egy faj, amelyik a legfiatalabb, alig százezer éves, élete elérkezett abban a szakaszba, amikor már az agy kapacitása az elsődleges. Abban pedig óriási tartalékok rejlenek. Az ember eddigi életében a fizikai erejét nemcsak maximálisan kihasználta, de az utóbbi ötezer évben megsokszorozta, előbb az állatok, majd a gépek erejével. Most eljutott odáig, hogy a szellemi kapacitása vált az elsődlegesé, amiben a kapacitáskihasználás alig néhány százalék volt, arra is alig volt szükség.
Ahhoz, hogy az emberi szellem kiszabadulása milyen jövőt jelent, egyelőre nincs iránytűnk. Csak azt láthatjuk, hogy az utóbbi száz évben többet mentünk előre, mint előtte százezer év alatt, és a szédítő tempó, egyelőre gyorsul.
Ahogy ötven éve még senkinek sem lehetett fogalma arról, hova jutunk mára, nem lehet fogalmunk arról, hogy hol lesz fajunk újabb ötven év után.
A fentiekből annak kellene következni, hogy ott szaporodjon gyorsabban az ember, ahol jobbak a felnevelés feltételei, és ott kevésé, ahol kedvezőtlenek. Ennek azonban az ellenkezője történik. Az azzal egyenlő ostobaság, mint amikor egy pásztor az adott területen már eleve sok birkát tart, de azokat tovább szaporítja, méghozzá úgy, hogy nem növeli azoknak az egyedeknek a számát, amelyek az átlagnál húszszor értékesebb gyapjút termelnek, csak azokat, amelyek gyapja semmit nem ér. Ez azonban olyan ostobaság, mit még egyetlen pásztor sem követett el. Ilyen csak a tanmesében fordulhat elő, no meg a tudomány korában az emberek között.
A társadalomtudományok alig foglalkoznak azzal, hogy milyen népességáramlásra kell felkészülni a jövőben, pedig ennek egyértelmű a mozgatóereje. Már ma is, a lemaradó állampolgárai számára nincs ígéretesebb jövő annál, hogy kedvezőbb környezetbe vándorol. A világ népességének kilencven kilenc százaléka számára ez a felemelkedés legígéretesebb útja. Nemcsak az országon belül, de világviszonylatban is.
Kezdem a saját államán belüli horizontális mozgással.
Még a leghomogénebb országon belül is óriásiak az érvényesülés különbségek. Csak a saját példámon illusztrálom. Tanyán születtem. Ha ott maradunk, aligha viszem sokra. Ezt látva, szüleim a négy gyerekkel előbb faluba, majd városba, megyeszékhelyre költöztek. Az elemi iskolát faluban, a gimnáziumot városban jártam. Az érettségi után, már saját akartból a fővárosba mentem egyetemre. Ez volt az akkor választható legjobb út a felemelkedés felé. Vertikális mozgásom számára tehát az optimális utat jártam. Természetesen ezt nem teheti meg minden ki, és mindenkinek nem is kell. De milliók többé-kevésbé az életem során ezen az úton jártak. Az elmúlt nyolcvan év során, a tanyán élők száma harmadára csökkent. A falvakon élők száma megfeleződött, és egy millióan Nyugatra mentek.
A nyolcvan év horizontális lakosságmozgását erőszak, politikai meggondolások is motiválták, de a lakóhelyváltozások többsége mögött egyéni érek motivált. Ez jellemző mindenütt a világban. Az elmúlt száz évben többel nőtt a városlakók száma, mint fajunk eddigi élete során összesen.
Az urbanizáció annál gyorsabb nő, minél szegényebb, az utolérésre reménytelenebb a társdalom. A leggyorsabb a világ lemaradó háromötödében. Csak a gazdag országok állampolgára engedhetik meg magunknak, hogy barátságosabb környezetben éljenek.
Nyolcvan éve a világ szegényebb négyötödében az urbanizáció átlaga tíz százalék alatt volt. A szakma véleménye szerint, 2050-ban a világ szegényebb kétharmadán 70 százalékos urbanizációt várnak. Még nem találkoztam olyan bátor szakemberrel, aki felvetette volna mi lesz ennek a politikai következménye, hogyan lehet az órás városokat örvények keretei között tartani.
Amióta az osztálytársadalmak kialakultak, és az osztályok közti vertikális mozgás minimális, elhanyagolható volt, családi környezet szinte determinálta a születéskor induló életpályát. Ezt olyan természetesnek vesszük, hogy alig tudatosul, hogy vajunk életének első kilencvenöt százalékában az nem így volt, szinte minden újszülött tiszta lappal indult az életbe. Ami akkor igazságtalan volt, az a velük született képességből fakadt. De azzal aztán mindenki maga gazdálkodhatott. Aki azok között a primitív eszközök és lehetőségek között a képességének megfelelően boldogult, de csak addig, ameddig szerencséje volt, mert az élete megőrzése érdekében nagyon keveset tehetett.
Az osztálytársadalmakban azonban az életpályát elsősorban a hova születés determinálta. Hol a vérvonal, hol a vagyon, de mindkettő nagyon determinálta az életutat.
A társadalmak egyedeinek hatékonysága között még nagyobb a különbség, mert a java az átlag sokszorosát hozza, az alsó tizede pedig negatív értékű, vagyis még öneltartásra sem képes. Ebből fakadóan a modern társadalmak gyermekvállalása is olyan, mint a korábban említett pásztoré, aki azok számát növeli, akiktől a legkevesebb értéket várhatja, és azokat hagyja fogyni, amelyek az átlagnál sokkal többet ígérnek.
Jelenleg minden társadalom, amelyikben van családtámogatás a gyermekneveléshez a gyermekek darabszáma alapján ad támogatást, ami a leszakadt rétegben, tehát ahol nagyon gyenge, sőt negatív eredmény várható, bőséges, ahol pedig nagy, jelentéktelen a neveléssel járó ráfordításhoz képest. Ennek ugyancsak az a következménye, hogy ott vállalnak több gyermeket, ahol kevesebbet kellene, és ott keveset, ahol annak nagy a várható eredménye.
A következő generációtól várható eredményt semmi sem ronthatja olyan mértékben, mint a gyermekek darabszáma alapján folyósított családtámogatás.
Mindezt azért írtam vastagon, mert az adott társadalom semmiféle intézménnyel nem tehet annyi távlati kárt, mint az ilyen családtámogatással. Magyarország jelenlegi gyermekvállalása a következő generációtól várható eredményt jobban rontja, mint bármilyen társadalompolitika. Fordítva, a jövő generáció értékét semmi nem alakítja olyan mértékben, mint az olyan családpolitika, ami a szülők jövedelme és iskolázottsága, vagyis a gyermeknevelés várható értéke alapján differenciál, és a támogatás nagysága a felnevelés eredményességére épül. Minél sikeresebb a gyermeknevelés, annál nagyobb a támogatás. Egyetlen gyermek diplomássá képzése után több támogatás járjon, mint nyolc alapfokon, vagy azon sem képzet után összesen.
Mindezt már sok alkalommal kifejtetem, de süket fülekre talált, mint az is, hogy az öregkori ellátás nagysága a gyermeknevelés eredményétől függjön. A ma családalapítókat annak alapján jutalmazza az állam, hány és milyen gyereket neveltek fel. Ezt most, itt nem is részletezem.
Szólj hozzá! · 1 trackback
Új társadalom született
2011.03.29. 15:34 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor PG 2011-03-14
ÚJ TÁRSADALOM SZÜLETETT
A tudományos és technikai forradalom előtt
A klasszikus közgazdászok a tőkés osztálytársadalom viszonyai között alaposan vizsgálták az áruk közti komparatív arányokat. Óriási jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy a külkereskedelem hogyan hasznosítsa az ebből származó előnyöket.
Azzal már sokkal kevésbé foglalkoztak, hogy a tőke hol élvez komparatív előnyt. Tudomásul vették, hogy ott magasabb a profitráta, ahol olcsóbb a munkaerő. Ezért a fejlettebb, már iparosodott országokból áramlott a tőke a kevésbé fejlettek felé. Ezt a jelenséget elintézték azzal a felszínes indoklással, hogy ahol nagyobb a tőkehiány, oda meg a fejlettek tőke. Addig már nem mentek el, hogy a tőke nem oda megy, ahol hiányzik, hanem oda, ahol nagyobb profitot hoz.
Ebből pedig annak kellett volna követezni, hogy a tőke ott hoz nagyobb profitot, ahol olcsóbb a munkaerő. Az ipari forradalom ugyanis olyan új technikai alapot jelentett, amiben a munkaerő óriási többségével szemben még a korábbiaknál is alacsonyabb volt az igény.
A tőkés osztálytársadalom volt az első, amelyeik ugyan a korábbihoz képest megnövelte az iparosodott társadalmak fölényét, mind a fél-perifériákkal, mind a gyarmatokkal szemben. Előtte minden osztálytársadalomban a lakosság nagy többsége egyformán a létminimum határán élt. Ez is azt bizonyítja, hogy a társadalmak között nem volt időleges sorrend. Az kivételes volt, hogy Európában először volt rabszolgatartó, utána feudális, majd tőkés. De közben Amerikában újra megjelent a rabszolgarendszer. A világ többi kultúrájában a társadalmak nem váltották így egymást, és belső okokból, lényeges típusukat illetően, nem is változtak volna. Ezek csak a Nyugat hatása módosultak, és módosulnak ma is.
Semmi okát nem látom annak, hogy a kínai, az indiai, az egyiptomi társadalmat a belső fejlődése lényegében módosította volna. Ezek ugyan változtak, a távol-keletiek az élvonalba emelkedtek, de a változásokat a Nyugat hatása okozta.
Ezzel szemben Európa nyugati felén sorra változtak a társadalmi formák. A görög és a római társadalom rabszolgatartó volt. Ezek romjain alakult ki a nyugat-európai feudális társadalom. Azon pedig létrejött a tőkés osztálytársadalom. Azok amerikai gyarmatain ismét megjelent a tőkések által vezetett rabszolgatartó társadalom. A nyugati tőkés társadalmak közül a puritánok, a 20. század derekén átalakult osztálynélküli társadalommá.
A 20. század elején jelent meg először, hogy a gazdag Nyugat országaiban, hogy a lakosság szegényebb fele is jobban élt, mint a kevésbé fejlett társadalmakban. Természetesen nem olyan arányban, mint az átlag, de jobban. A gyarmattartó, tőkés osztálytársadalomban nemcsak az egész tőkésosztály, de még a munkásság is jobban élt, mint a még nem iparosodott, gyarmatokkal nem rendelkezőkben.
A nyugati tőkés társadalmakat az alábbiakkal jellemezhetném. A 20. század közepén Angliában, Belgiumban és Hollandiában a lakosság felső ötöde az átlagnál többszörösen jobban élt. A még nem iparosodott társadalmakban csak a felső huszad volt gazdag, és a lakosság nagy többsége az angol alsó négyötödnél is lényegesen szegényebben élt. A gyarmattartó tőkés társadalmakban korábbinál szélesebb tőkésosztály jobban élése nem annyira a társadalom belső jövedelméből, hanem a gyarmatok és befolyási övezetek kizsákmányolásából származott. Ebből azonban jutott a kizsákmányolt osztályoknak is valami. A 20. század első felében már az angol munkásosztály és parasztság is lényegesen jobban élhetett, mint a többi kultúrában a kizsákmányolt osztályok.
A tőkés osztálytársadalmakban a drágább munkaerő csökkentette a komparatív tőkehatékonyságot. A fejlettek és a kevésbé fejlettek közti különbség a tudományos és technikai forradalom kibontakozása előtt, a fél-perifériák felzárkózása megindult annak ellenére, hogy a fejlettek kizsákmányolták a kevésbé fejletteket. A profit a fejlettek felé áramlott, de a tőke jelentős hányada azonban visszaáramlott oda, ahol olcsóbb volt a munkaerő.
Ez volt a vasút és a gőzhajózás térhódításának rövid félszázada. Ez volt Európa keleti felében az „aranykor”, amikor a vasút lehetővé tette, hogy az agrárforradalom előtti mezőgazdaság termékei eljuthassanak a nyugat-európai piacokra. Ezt azzal jellemezhetnénk, hogy a vasútnak köszönhetően Európa keleti felének mezőgazdasága, a hatékony szárazföldi szállításnak köszönhetően, időben, és költségében közel került a nyugati piacokhoz. Ez elsősorban a Kárpát-medencére vonatkozott.
A magyar történészek máig nem értik meg, hogy az országunk a holtáruk, elsősorban a gabonának piacra juttatása tekintetében a vasút előtt elérhetetlen távolsága volt a nyugati piacokhoz. Ezt elsősorban az ország zsidósága értette meg, a fő haszonélvezője pedig a nagybirtokos arisztokrácia, kisebb mértékben a módos parasztság volt.
Európa keleti felének fél-feudális társadalmai ebben a néhány évtizedben ezért virágozhattak. De vége szakadt a konjunktúrának, mert Európa Nyugati felén, de még inkább Észak-Amerikában győzött az agrártechnikai forradalom, a tengeri szállításban pedig megjelentek a gőzhajók. Ezzel megszűnt a feudális nagybirtoknak, és a módos parasztságnak az amerikai gabonával szembeni versenyképessége. Ettől kezdve fizették az árát Európa keleti felének országai annak, hogy hetven évvel késtek a jobbágyfelszabadítással, és azt is félszívvel oldották meg. Megőrizték a feudális nagybirtokok jobbik felét, és törpebirtokokra osztották a sok paraszt között a földet.
Az iparosodott, gyarmattartó országokban egy laksora jutó jövedelemben mért fölény nőtt, de még mindig eltörpült a jelenlegi mellett. Száz éve, a leggazdagabb országban, Angliában, Indiához képest csak mintegy ötszörös volt az egy laksora jutó jövedelem. Tekintve, hogy Indiánál lényegesen szegényebb ország nem volt, azt mondhatjuk, hogy száz éve a leggazdagabb országban csak ötször volt gazdagabb a legszegényebbeknél az átlagjövedelem. Ma az arány ötvenszeresnél is nagyobb, és egyre nő.
Az első össznépi társadalmak.
A tudományos és technika forradalom tehát új társadalmi formát szült. 20. század második felében a fejlett Nyugaton szinte észrevétlen megszűntek a tőkés osztálytársadalmak. A Nyugat tőkés osztálytársadalmai átalakultak össznépi demokráciává, és mind gazdasági, mind politikai tekintetben egymással kooperáló szövetségesekké váltak, a gyarmatok felszabadultak.
A tudományos és technikai forradalom átalakította a világgazdaságon belül a komparatív arányokat.
A fejlett társadalmakban a gazdaság minél olcsóbb, igénytelenebb munkaerőigényét felváltotta a kielégíthetetlen igény a minőségi munkaerővel szemben. Nem a tőke, hanem a munkaerő minősége lett a társadalom szűk keresztmetszete. Mivel ez leginkább a puritán társadalmakban volt a legjobban kielégíthető, ezek a társadalmak szereztek komparatív előnyt.
A világgazdasági átrendeződés az agártechnikai forradalommal kezdődött. Ez felszámolta a fél-perifériák korábbi komparatív előnyét a mezőgazdaságban. A 20. század derekától fél-perifériák olcsó munkaerővel dolgozó nagyüzemei és paraszti gazdaságai versenyképtelenekké váltak, vége szakadt a megelőző ötven év aranykorának.
A tudományos forradalom pedig általában felértékelte a jó minőségű, és leértékelte a gyenge minőségű munkaerőt, ezzel a nagyobb tőkével, a fejlett technikával és képzett, érdekelt munkaerővel dolgozó mezőgazdaság került komparatív előnybe. Ezzel, a számunkra kedvezőtlen fordulttal, a magyar agrártörténészek sem foglalkoznak. Ez még nálunk is keményebben sújtotta a világ kevésbé fejlett öthatodát.
A világgazdaság átalakulását az okozta, hogy az ipari forradalom idején a munkaerőigény nagyon alacsony volt, a létszáma pedig gyorsan nőtt, a tudományos és technikai forradalom után pedig nagyon magas lett a munkaerővel szemben támasztott igény, és megszűnt a mennyiségi túlkínálat. Korábban a tőke, ennek megfelelően a munkaerőpiac, a minél olcsóbb, ma már a minél jobb munkaerőt keresi. Ilyent azonban csak a fejlett világban talál. Ezért a tőkeáramlás is megfordult, a tőke ott hatékonyabb, ahol jobb a munkaerő.
A statisztika csak az országok közti tőkeáramlást méri, az összes tőkeképződést nem. Ezért nem derül ki, hogy hol a leggyorsabb a tőkefelhalmozás, hol nő a leggyorsabban a tőke. Az egy laksora jutó tőke a legfejlettebbekben nő a leggyorsabban, és kívülről is oda áramlik a legjobban. Ha a kitermelőiparok, mindenek előtt a bányászati ágazatba történő tőkét nem vennénk figyelembe, kiderülne, hogy a tőkeáramlás iránya megfordult. Előtte kétszáz éven keresztül a fejlettekből áramlott a kevésbé fejlettek felé, hatvan éve azonban egyre inkább az ellenkező irányba halad.
Az új technika a világgazdaságban új átrendeződést hozott létre. A fejlettek és a kevésbé fejlettek közti munkamegosztást felváltotta a fejlettek közötti munkamegosztás. A bányászattól, és a gyarmati termékektől eltekintve, a munkamegosztás egyre inkább a fejlettek körére rendeződött át.
A legnagyobb változás azonban a munkaerő piacon történt.
Amíg az ipari forradalomban született gyáripar és közlekedés az olcsóbb, igényetlenebb munkaerőt, a jelenkori fejlett technika minden ágazatban a minőségi munkaerőt keresi, a gyenge minőségűt pedig nem képes hatékonyan hasznosítani. A képzetlen, olcsó munkással működő osztálytársadalmakat, felváltotta a minél jobb szellemi képességét hasznosító össznépi társadalom.
Ezt jelzi mindenek előtt a tény, hogy a világ tíz legfejlettebb társadalma közé csak hat, kis, nyugat-európai, puritán ország, és a négy volt angol gyarmat került. Vagyis a Nyugat tíz leginkább puritán lakosú államai, ahol a gazdasági és szellemi teljesítmény rangja a legmagasabb.
Az elmúlt ötven évben leggyorsabban fejlődők között azonban már ott vannak, és a jövőben még inkább ott lesznek a távol-keleti, konfuciánus lakosú államok is.
Az elmúlt húsz évben pedig a nagyon szegény két állam, Kína és Vietnám a legsikeresebb.
A munkaerő minősége a siker első feltétele.
Ahol a lakosság tiszteli a munkahelyen és az iskolában elért teljesítményt, biztos a siker. A sikernek azonban van egy másik feltétele is: nem nőhet gyorsan a népesség.
A tények tükrében vitathatatlan, hogy a jelenkori siker elsődleges feltétele a lakosság puritanizmusa, vagyis munka- és tanulásszeretete, a takarékosság, a tisztaság. Az olyan világban, ahol a munkaerő minősége a társadalmi és gazdasági siker elsőleges feltétele, alapvető közgazdasági követelmény annak elméleti tisztázása, hogy mitől függ a munkaerő minősége, milyen körülményeken múlik annak az értéke, milyen körülmények hatnak annak horizontális és vertikális mozgására, mitől függ az adott képesség társadalmi értéke.
Az a társadalom nyer, amelyik jobb minőségű munkaerőt termel, és nem szaporodik.
Szólj hozzá!
A munkaerő komparatív értéke
2011.03.09. 13:51 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor PG 2011-03-08
A MUNKERŐ KOMPARATÍV ÉRTÉKE
A klasszikus közgazdászok a tőkés osztálytársadalom viszonyai között alaposan vizsgálták az áruk közti komparatív arányokat. Óriási jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy a külkereskedelem hasznosítsa az ebből származó előnyöket.
Azzal már sokkal kevésbé foglalkoztak, hogy a tőke hol élvez komparatív előnyt. Tudomásul vették, hogy ott magasabb a profitráta, ahol olcsóbb a munkaerő. Ezért a fejlettebb, már iparosodott országokból áramlott a tőke a kevésbé fejlettek felé. Ezt a jelenséget elintézték azzal a felszínes indoklással, hogy ahol nagyobb a tőkehiány, oda meg a fejlettek tőke. Addig már nem mentek el, hogy a tőke nem oda megy, ahol hiányzik, hanem oda, ahol nagyobb profitot hoz.
Ebből pedig annak kellett volna követezni, hogy a tőke ott hoz nagyobb profitot, ahol olcsóbb a munkaerő. Az ipari forradalom ugyanis olyan új technikai alapot jelentett, amiben a munkaerő óriási többségével szemben még a korábbiaknál is alacsonyabb volt az igény.
A tőkés osztálytársadalom volt az első, amelyeik ugyan a korábbihoz képest megsokszorozta az iparosodott társadalmak fölényét, mind a fél-perifériákkal, mind a gyarmatokkal szemben. Előtte minden osztálytársadalomban a lakosság nagy többsége egyformán a létminimum határán élt. A 20. század elején jelene meg először, hogy a gazdagabb országban a lakosság szegényebb fele is jobban élt, mint a kevésbé fejlettekben. Természetesen nem olyan arányban, mint az átlag. A tőkés osztálytársadalomban nemcsak az egész tőkésosztály jobban élt, mint a még nem iparosodott, gyarmatokkal nem rendelkezőkben, hanem jóval szélesebb is volt. A 20. század közepén Angliában, Belgiumban és Hollandiában a lakosság felső ötöde többszörösen jobban élt, mit a még nem iparosodott társadalmakban a felső huszad.
A tőkés osztálytársadalmakban a komparatív tőkehatékonyság csökkentette a fejlettek és a kevésbé fejlettek közti különbséget annak, ellenére, hogy a fejlettek kizsákmányolták a kevésbé fejletteket. A profit a fejlettek felé áramlott, de a tőke jelentős hányada visszaáramlott oda, ahol olcsóbb a munkaerő. Ennek ellenére nőtt a fejlettek viszonylagos fölénye.
Az egyre szélesebb uralkodó osztály és a még jobban a kiszolgáló középosztály jóléte a kevésbé fejlett társadalmak kizsákmányolásából fakadt. Az egy laksora jutó jövedelemben mért különbség azonban még mindig eltörpül a jelenlegi mellett. Száz éve, a leggazdagabb országban, Angliában Indiához képest csak mintegy ötszörös volt. Tekintve, hogy Indiánál lényegesen szegényebb ország nem volt, azt mondhatjuk, hogy száz éve a leggazdagabb csak ötször volt gazdagabb a legszegényebbeknél. Ma az arány tízszeresnél is nagyobb, és egyre nő.
A tudományos és technika forradalom új helyzetet teremetett. 20. század második felére azonban szinte észrevétlen megszűntek a tőkés osztálytársadalmak. A nyugati tőkésállamok átalakultak össznépi demokráciává, és mind gazdasági, mind politikai tekintetben kooperáló szövetségesekké váltak, a gyarmatok felszabadultak.
Az új technika a világgazdaságban új átrendeződést hozott létre. A fejlettek és a kevésbé fejlettek közti munkamegosztást felváltotta a fejlettek közötti munkamegosztás. A bányászattól, és a gyarmati termékektől eltekintve, a munkamegosztás egyre inkább a fejlettek körére rendeződött át.
A legnagyobb változás azonban a munkaerő piacon történt. Amíg az ipari forradalomban született gyáripar és közlekedés az olcsóbb, igényetlenebb munkaerőt, a jelenkori fejlett technika a minőségi munkaerőt keresi, a gyenge minőségűt nem képes hatékonyan hasznosítani. A képzetlen, olcsó munkással működő osztálytársadalmakat, felváltotta a minél jobb szellemi képességét hasznosító össznépi társadalom.
Ezt jelzi mindenek előtt a tény, hogy a világ tíz legfejlettebb társadalma közé csak hat, kis, puritán ország és a négy volt angol gyarmat került. Vagyis a Nyugat tíz leginkább puritán lakosú állama. Ahol a gazdasági és szellemi teljesítmény rangja a legmagasabb.
Az elmúlt ötven évben leggyorsabban fejlődők között azonban már ott vannak a távol-keleti, konfuciánus lakosú államok is.
Az elmúlt húsz évben pedig a nagyon szegényen induló két állam, Kína és Vietnám.
A munkaerő minősége a siker első feltétele. Ahol a lakosság tiszteli a munkahelyen és az iskolában mutatott teljesítményt, biztos a siker. Ennek azonban van egy másik feltétele is: nem nőhet gyorsan a népesség.
A tények tükrében vitathatatlan, hogy a jelenkori siker elsődleges feltétele a lakosság puritanizmusa, vagyis munka- és tanulásszeretete, a takarékosság, a tisztaság. Az olyan világban, ahol a munkaerő minősége a társadalmi és gazdasági siker elsőleges feltétele, alapvető közgazdasági követelmény annak elméleti tisztázása, hogy mitől függ a munkaerő minősége, milyen körülményeken múlik annak az értéke, milyen körülmények hatnak annak horizontális és vertikális mozgására, mitől függ az adott képesség társadalmi értéke.
A puritán és a konfuciánus társadalmi környezet hatása.
Általános tapasztalat, hogy az emberek viselkedési módját elsősorban a társadalmi környezetük határozza meg. Puritán országokban az emberek eleve puritánok lesznek. A társadalmi környezetben születés szerepe abban, hogy kinek hogyan bontakozhat ki a veleszületett képessége, korábban csak az uralkodó osztályon belül játszott fontos szerepet, de ott is csak az uralkodásra való képességnek volt jelentősége. Ezen kívül, nagyon ritkán, a művészetek esetében volt lehetőség a felemelkedésre. Az uralkodó osztálynak az a része, amelyikből fel lehetett emelkedni, a társdalom egyetlen százada volt, abból minden századiknak a képességére volt a társadalomnak igénye, vagyis tízezerből egy. Ha a nőket, vagyis a társadalom felét kiemeljük, mert számukra nem volt olyan felemelkedési lehetőség, amit a társadalom hasznosítani tudott, akkor az ipari forradalom előtti társadalomban jelentős vertikális előrelépésre, képesség kibontakozásra, jelentős társadalmi szerephez jutásra, húszezerből egynek volt lehetősége. Az uralkodó osztályon elüli jelentős emelkedés nagy többsége, még a férfiak számra is, a házasság volt.
Ennek a ténynek a felismerését tanúsítja a Habsburg család jelmondata. Viseljenek mások háborút, te szerencsés Ausztria házasodj.
A tőkés polgárság volt az első olyan uralkodó osztály, amelyik viszonylag sok, a vállalkozás működtetésében értékes képességet hasznosított. Ezért a tőkésosztályon belül miden tizedik a társainál lényegesen töbre vihette. A tőkésosztályhoz tartozók aránya elérhette. A paraszti társadalomban, kicsiben az volt a jellemző, ami a polgárok világában is. Ezért a házasságkötés, mint a legáltalánosabb gazdagodási lehetőség, mindig a szülők gondja volt. Képességen alapuló felemelkedésre leginkább a falusi kereskedelem nyitott lehetőséget.
Szólj hozzá!
Észrevételek II.
2011.03.09. 13:49 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor EE 2011-02-18
ÉSZREVÉTELEK II.
Mihályi Péter
Utolérési kísérletek
Magyarországon, 1870-2030
Ad 9. oldal.
„LEHET-E AZ ÁTLAGNÁL KÉTSZER JOBBAN NÖVEKEDNI?”
E cím után azt várná az olvasó, hogy ezután egy olyan elméleti fejtegetés következik, amit a cím sugall. De a cím értelmetlen, mert a fejlődés alatt a visszafejődés és a stagnálás is lehet. Aztán kiderül, hogy e fejezet célja annak bizonyítása, hogy nem reális a jelenlegi kormány célja, a viszonylag gyors felzárkózás a fejlettebb Nyugathoz, illetve amit ez a cél jelentene, hogy a környezetünknél lényegesen gyorsabban fejlődünk.
Aki Jánossy Ferenc hatvan éve megjelent könyvének mondanivalóját megérti, az nem hisz az ilyen gyorsabb fejlődésben. Szerinte, és szerintem is, nem a politikától, nem a gazdaságirányítási céloktól, és módszerektől függ a hosszabb távú fejlődés. Jánossy ugyan nem bontotta ki, hogy mitől függ a fejlődés, csak arról igyekezett meggyőzni, hogy ez nem az állami akaraton, de még nem is a politikai eseményeken múlik. Ez aktuális mondanivaló volt a voluntarista tervgazdaság, a vas és acél építés hisztériája idején.
De az eltelt hatvan esztendő azt bizonyította, hogy a társadalmak gazdasági teljesítménye könnyen lehet a másokénak sokszorosa. A világon ma is nagyon eltér egymástól a különböző kultúrához tartozó térségek növekedése.
Ha, helyesen, nem az országok, hanem azokon belül az egy lakosra jutó jövedelem alakulását mérjük, már akkor is azt látjuk, hogy az elmúlt harminc évben a Távol-Kelet országai legalább még egyszer gyorsabban növekedtek, mint a Nyugathoz tartozók. Ezen belül is nagy a szóródás. Nemcsak egy adott évben, de több évtized alatt is. Ezzel szemben, a világ nagyobbik felén az egy laksora jutó növekedés tört része annak, amit a puritán Nyugaton, és a konfuciánus Távol-Keleten elértek. Az elmúlt 140 év során, Nyugaton belül a puritánok lényegesen gyorsabban fejlődtek, mint a mediterránok, ez a sebesség különbség még nagyobb, ha az angol-száz Észak-Amerikát és Latin-Amerikát hasonlítjuk össze. Ezt jól példázza, hogy 1913-ban Argentína egy laksora jutó nemzeti jövedelme kétharmada volt az Egyesült Államokénak, és ez mára, egyharmadára csökkent. Diákkoromban még úgy beszéltek Argentínáról, mint a jövő leggazdagabb országáról. Nem számoltak azzal, hogy a tudományos és technikai forradalom világban a lakosság megfelelő viselkedése lesz a legfontosabb hatékonysági tényező. Akkor még a fasiszta országok is azt hitték, hogy meg fogják előzni a fejlett polgári demokráciákat. Abban a korban még nagyon keveset tudtak arról, hogy az emberanyagon múlik a legtöbb.
Két oldallal később már kiderül, hogy Mihályi Péter nem elmélkedik, hanem napi politikai vitát folytat.
Idézem. „Mégis, a közelmúltban, az Új Széchenyi terv bemutatásakor ismét az utolérés reményét kínálja Matolcsy György a magyar társadalomnak az alig pár hónapja kinevezett nemzetgazdasági miniszter: „Magyarországnak 2030-ra el kell érnie az uniós átlag feletti gazdasági fejlettségi szintet, életszínvonalat.””
Ez után, kitalált számok tükrében bizonyíja, hogy ehhez kétszer gyorsabban kellene fejlődnünk, mint az EU tagországok ilyen, vagy olyan csoportjának.
Magával az állítás lényegével nem vitatkozok, hiszen húsz évre előre még nem látott senki. Még öt évre sem. Legfeljebb azon botránkozom, hogy az MTA kutatóintézete nem azt vizsgálja, hogyan lehet sikeresebb pályára vinni az országot, hanem azt cáfolja, hogy az új miniszternek nem lehet igaza. Ez nem tudományos, hanem értelmetlen vita.
Mihályi Péter azt vizsgája képes lehet-e Magyarország a következő húsz évben a világátlaggal nagyjából megegyező ütemben fejlődni. Ez óriási feladat lenne, de nem is próbálja meg, mert ehhez azt kellene alapnak tekinteni, hogy hol tart majd a világ húsz év múlva. Még nem találkoztam olyan tudományos munkával, amelyik akárcsak ilyen feladatra vállalkozott volna, nem beszélve arról, hogy az ilyen kísérlet beigazolódott volna.
Mihályi kiemeli. „A magyar társadalom jelenlegi belső feszültségei is túlnyomórészt a szomszédjainkhoz viszonyított lemaradásból erednek.” Ez ugyan nehezen vitatható, és a szerzőt cáfolja. Jánossy könyvének ugyanis az a fő mondai valója, hogy az egymáshoz hasonló viszonyok között élő népek gazdasági teljesítményei között lehetnek ingadozások, de azok mindig kiegyenlítődnek. Ha a bolsevik rendszer évtizedei alatt a szomszédjainknál jobban boldogultunk, akkor azt a rendszert jobban működtettük, ha pedig a rendszerváltás óra viszonylag lemaradtunk, akkor ezt működtettük szomszédjainál gyengébben. Ezt én is így gondolom. Az a rendszer lehetett rosszabb, de mi abban ügyesebbek voltunk, az ugyan jobb, de ehhez a szomszédjaink értnek jobban. Éppen Jánossytól tanultam, hogy legyünk optimisták, az ilyen lemaradások korrigálódnak, tehát jogosan várjuk, hogy a következő húsz évben behozzuk ezt a lemaradást.
Ez a tény azonban azt jelenti, hogy az elmúlt húsz év szoclib gazdaságpolitikája az átlagnál is rosszabb volt, és a jelenlegi közép-jobb politikának nem kell megszakadni, hogy ezt korrigálja. Elég, ha a magyar átlagot hozza.
Idézem a 12.oldal utolsó három sorát.
„Az EZ-27-ekhez mért felzárkózásban elhúztak mellettünk azok az országok, amelyek korábban mögöttünk voltak: Észtország (2006), Szlovákia (2007), és Lengyelország 2010?).
Én ugyan másképpen fogalmaznám. Csehország gyorsan visszaszerezte a háború előtti fölényének jelentős részét. Szlovénia fejlődött a legtöbbet, felzárkózott a többi alpi nép mellé. Észtország pedig felveszi a skandinávok tempóját. Szlovákia nyugati kétharmada oda jutott, ahol már Trianon lőtt is volt, a Kárpát Medence éléhez tartozott, de még ma sincs akkora fölényben, mint 1938-ban volt. Most már azonos szinten van, mint a Kisalföld magyar fele. De az, nálunk is az ország átlaga előtt jár. Lengyelország fölénybe jutását én is kérdőjellel írnám.
A rendszerváltás óta sikeresek azt bizonyítják, hogy a legfontosabb gazdasági tényező az ember. A skandinávok, és az alpi népek mindegyike még a fejlett Nyugaton belül is gyorsan fejlődik.
Idézet a 13 oldalról.
„Az Eurostat számításai szerint – Luxemburgot leszámítva – Ausztria, Írország és Hollandia után, az Unió legfejlettebb országa.”
Az idézett Eurostat táblázatát nem ismerem, de vannak ennél sokkal hitelesebb adatok is. Azok szerint Ausztriát nemcsak Írország és Hollandia előzi meg, hanem a sorrendben Norvégia, Dánia, Finnország, Svájc is.
Írországot pedig 2011-ben ilyen előkelő helyre rakni szakmai baki.
15. old.
„2.1 A GLOBALIZÁCIÓ HAJTÓEREJE A TERMELÉKENYSÉGI KÜLÖNBSÉG ÉS A MINTAKÖVETÉS.”
„… az élenjáró országokhoz képest elmaradt országok szemszögéből a jövőbe vezető út nem lehet más, mint amit már az élenjárók kiválasztottak.”
E két megfogalmazást annak szánta, hogy kövessük az angolszász liberális módszereket. Ez akkor volna igaz, ha az angolszász módszerek váltak volna be ott, ahol sikerült az utolérés.
Ezzel eljutottunk oda, amiért Mihályival vitatkozom.
Ma nincs fontosabb gazdaságpolitikai vita, mint ami a legutóbbi választáson megbukott szoclib vonalat védelmezők, és az új utat keresők, ajánlók között folyik. A tárgyalt tanulmány is ezzel a céllal íródott.
Vegyük hát sorra az érveket.
1. Hol győzött a liberális politika?
Elsősorban a négy, volt angolszász gyarmaton, az Egyesült Államokba, Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon. Ha az élenjárókat a tíz legfejlettebbel azonosítjuk, akkor csak ez a négy van az élenjárók csaptában. A másik hat kis, jóléti európai állam. Tehát európai liberális nincs az élcsapatban.
Mik a négy liberális, volt angolszász állam közös jellemzői?
a. Nagyon alulnépesedettek, tengerrel körülöleltek, és nyersanyagokban, erőforrásokban rendkívül gazdagok. Ebben a tekinteten egyedülállók, tehát nem lehet minta egy tízszer nagyobb népsűrűségű, nyersanyagokban, szegény tengerparttal nem rendelkező, puritánnak nehezen nevezhető lakosú Magyarországnak.
b. A puritán, munkára vágyó, kisemberek angolszász minta alapján rendezkedtek be, és mindenkit befogadtak. Ebben a tekintetben is egyedülállók. Ilyen ország nincs több. Elég arra hivatkozni, hogy ahol a mediterrán kultúrája, feudális urak, és az őslakosságot térítő papok rendezkedtek be, színvonalban a fenti négynek a közelbe sem jutottak.
c. Nincs sok száz, sőt ezer éves történelmi gyökerük. Azt, hogy ez talán előny, nálunk kimondani is bűn. A magyar, de minden európai társadalmat, az arabokról ne is beszéljük, nem lehet olyan útra vinni, amiben nem lehet büszke a történelmére. Azt a legjobban épen a szoclib politikai pártok tapasztalhatták meg az elmúlt húsz év során.
d. Mind a négy állam jelentős bevándorlást élvez. A közgazdaságtudomány kevés figyelmet szentel arra, amint Max Weber jó száz éve felismert, és Amerika-hatásnak nevezett, hogy a puritán országokba érkező bevándorlók társadalmi mobilitása, rugalmassága sokkal nagyobb, mint az otthon maradottaké. Elég volna megnézni, hogyan élnek, viselkednek, gondolkodnak a lengyel, az orosz és ukrán bevándorlók Kanadában és az Egyesült Államokban, és hogyan, akik otthon maradtak. Ezt elmondhatnánk mi is. A száz éve Amerikába vándorolt magyarokat hasonlítsuk össze azokkal, akik itthon maradtak a falujukban.
e. Mind a négynek angol a nyelve. Ezt semillikhangsúlyozni, pedig óriási előnyt jelent. Az angol messze az első, de a francia, spanyol, és főleg Közép-európában a német is az.
A sikeres négy élenjáró, liberális gazdaságú ország a felsorolt öt tekintetben egyedülálló, ezért nem lehet azokat példaadóknak tekinteni.
Az első tíz között hat európai ország van. A tíz között is az első Norvégia, Dánia és Finnország. Svédország a negyedik. Ezek mindegyike keményen puritán, jóléti, azaz a nemzeti jövedelem nagy hányadát újraelosztó állam. Svájc a 8. az egyedüli olyan ország, amelyik egészében az Alpokban helyezkedik el. Ha az Alpok egésze egy ország volna, úgy is bekerülne az első tízbe. A rangsorban a 9. Hollandia, amit joggal tekinthetnénk angolszász liberálisok közé tartozó országnak. Aki járt ezekben, annak el kell ismerni, hogy ott az életvitel más. Ezek a legkeményebben puritánok. Nem véletlen, hogy a lakosságuk nagy többsége protestáns.
Maradjunk tehát abban, hogy a tíz legfejlettebb között egy sincs, amit utánoznunk lehetne.
Már sokkal jobb tanács lenne az, hogy az utolérésben sikereseket, vagyis a leggyorsabban növekedőket kövessük. Az elmúlt ötven évben, Európában csak a finnek ilynek, akik nem a módszerüknek, hanem sokkal inkább a skandináv életvitelüknek köszönhetik a sikerüket. Lehet, hogy rokonok vagyunk, de sajnos nem az életvitelben.
Az ír csodának sem az alkalmazott módszer, hanem a nagyon kedvező helyzete, az EU nyugati kapuja, és az angol nyelve az oka. Ezeket sem lehet utánozni a Kárpát-medencéből, ahol nem kapu, hanem komp vagyunk.
Az észtek és a szlovének sikerét már korábban magyaráztam. Azt sem utánozhatjuk.
A felzárkózásban azonban csak a távol-keleti országok sikere példátlan. A siker kettős alapja: egyrészt megállt, illetve megállították a lakosság növekedését, másrészt nagyon magas a foglalkoztatás, és a viselkedési kultúrájuk kiváló.
A népesség növekedésének leállása nem elegendő feltétele a sikernek. Ez Európai egészére érvényes, de a Helsinki-Bécs- Trieszt vonaltól keletre nincs gyors népesség növekedés, de nyoma sincs az utolérésnek.
A magas foglalkoztatás azonban tejesen hiányzik, a munkakultúra is gyenge. A foglalkoztatási ráta 80 százalék felett van. Ráadásul, az évente ledolgozott órák száma is 20-25 százalékkal magasabb. Dél-Korea, az utóbbi negyven évben leggyorsabban növekedő gazdasága nem ismeri a tartós munkanélküliséget. Nálunk pedig nemcsak sokan, de szinte csak ilyenek vannak. Tegyük hozzá, hogy ez az ország az oktatásban is Finnországgal cserélgeti az első helyet.
Itt jutunk el oda, hogy a liberális közgazdászok az iskolázottságot, a foglalkoztatottságot, és az évente ledolgozott órák számát szinte figyelembe sem veszik. Jelenleg, nálunk ez volna az első.
2.3. HÁROM TÖRTÉNELMI IDŐSZAK.
2.3.1. 1870-1949
Ezt az első harmadot a vasúthálózat hatásával jellemezném. A mi, de Európa egész keleti felének, az európai fél-perifériák szempontunkból ugyanis a vasúthálózat kiépülése jelentett gazdaságföldrajzi változást. Szárazföldön az anyagok még hatékony szállítási távolsága és ideje a több száz kilométeres távolságokon századára csökkent. Vagyis Európa keleti fele először vált kooperációs partnerré. Ez az előny elsősorban a technikai forradalom előtti, még fél-feudális mezőgazdaság számára jelentett konjunktúrát.
Mihályi csak azt emeli ki, hogy a mezőgazdaság elmaradott maradt, de azt nem hangsúlyozza, hogy a jövedelmezősége megugrott annak köszönhetően, hogy számára először nyíltak meg mind a Monarchián belül, mind a nyugat-európai piacok. Ennek következtében számos társadalmi és gazdasági változás történt.
- A magyar arisztokrácia először lesz igazán gazdag. A 19. század utolsó harminc évében például, több ezer kastély épül. Megjelennek a cselédek mellett gőzekék is. Ebből fakadóan megnő az arisztokrácia politikai befolyása is.
- A mezőgazdasági konjunktúrának, ugyan kis részben, de élvezője a birtokos parasztság is.
- Az urbanizáció, a polgárosodás és az iparosítás elsősorban a hazai mezőgazdaság emelkedésének köszönhető.
- Európa keleti felén a mezőgazdasági fellendülésnek a hátán az élcsapat, a zsidóság.
Fontos volna azt is látnunk, hogy a kiegyezés utáni sikereink, ahogy ezt a Brend-Szuhay szerzőpáros is hangsúlyozta, egész fél-feudális, agrár országnak számító Kelet-Európára jellemző volt.
A 17. oldalon szereplő táblázatról kihagynám Venezuelát, mert a bányajáradékból való gazdagodást nem tartom gazdasági, társadalmi eredménynek. A táblázat többi adta azonban érdekes. A 1.5 százaléknál gyorsabban növekedő országok között, Argentína kivételével, csak olyanok vannak, akik 2010-ben az első tízhez tartoznak. Argentína rövid tündöklése a gabona és hús exportjával magyarázható. Ezt a gőzhajókkal való szállítás forradalmának köszönheti. De az jórészt igaz Kanada és az Egyesült Államok sikerében is közre játszott. Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy Svédország, Norvégia és Finnország már ebben a periódusban is sikeres volt.
Az, hogy ebben az időben Magyarország Ausztriánál gyorsabban növekedett, számos más, talán fontosabb ok mellett, az is megjegyezhető, hogy ebben az időben a mezőgazdaság még fontos volt, az idegenforgalom pedig még jelentéktelen.
Amit viszont nagyon hiányolok az elemzésből, hogy ki sem tér arra, hogy a két háború között a tőkés osztálytársadalom, a gyarmati rendszer, rogyadozott, válsággal küzdött. Ennek volt köszönhető, hogy a két háború között, a fejlett Nyugattal szemben még a Szovjetuniónak is, de különösen a fasiszta országoknak, a háború előtt még sikerük volt. Nemcsak a népszerűségüknek, de gazdasági sikerüknek, a tőkés osztálydemokráciákkal szemben, elsődleges oka a magas foglalkoztatásuk volt.
Mihályi nem is szerepelteti a fasiszta országokat, mert nem szimpatikusak. Az erkölcsi megítélés azonban nem az ilyen tudományos elemzés feladata. Ismerjük el, hogy a két háború között, tőkés demokráciáknál hatékonyabbak voltak a fasiszta rendszerek. Ezt Argentína esetében nem is lehet tagadni. A fasiszta Portugália, Olaszország és Spanyolország gyarmattartók voltak, akárcsak a nyugat-európai demokráciák. De kisebb volt a munkanélküliségük. A náci Németország Hitler uralma alatt gazdasági csodát produkált, ennek hátán maga is gyarmattartó akart lenni. Ezt faji alapon képzelte el, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megsemmisítő vereséget szenvedjen. Németország és Japán, a két fasiszta nagyhatalom, háborús teljesítménye, majd a háborút követő gazdasági csodájának az alapjait a fasiszta, imperialista években rakta le. Aki Jánossy könyvéből nem érti meg, hogy a háborút követő újjáépítés eredményességében a háború előtti eredmények jelennek meg, nem értett meg semmit.
2.3.2. 1950-1990
Ezt az időszakot már a példátlan kelet-ázsiai fölény jellemzi. Ennek tanulságit figyelmen kívül hagyták azok, akik még ma is azt hiszik, hogy nekünk a liberális angolszász utat kell járnunk.
Ez nem azt jelenti, hogy mi, magyarok járhatjuk ugyanazt az utat, de az elvárható, ha a kétszeres fejlődési sebesség realitását keresi valaki, akkor azt is elemezze, hogy akik ezt ötven éve megvalósítják, minek köszönhetik. Ebből ugyan én is azt vonom le, hogy számunkra nem reális cél a távol-kelti ütem követése, de kötelességünk tanulni a sikerekből
20. old.
„Tanulságos az 1950-73 közötti időszakinak, a világgazdaság aránykorának elkülönített elemzése is.”
Ezzel az igénnyel maximálisan egyetértek, de nemcsak a számok, hanem a tartalom tekintetében is.
A háború után, a fejlett Nyugat, Európa nyugati fele, és a négy volt angol gyarmat, már nem a tőkésosztály, hanem az egész lakosság demokráciája. Ötezer év során nem volt akkora változás, mint ebben a bő két évtizedben, a fejlett Nyugaton a tőkés osztálytársadalmakat felváltotta az egész nép demokráciája. Ez olyan minőségi változást hozott, amire az osztálytársadalmak történetében nem volt példa.
Itt azonban el is akadok, mert gyanúm szerint nem jók az adatok. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem nem jó mutató. Aki elolvasta Bródy András – Rács Jenő könyvét, ami talán 1950-ben jelenet meg, megtanulhatta volna, hogy az egy laksora jutó nemzeti jövedelem nem jó mutató, a növekedést az egy lakosra jutó fogyasztás, és az egy lakosra jutó vagyon növekedésével kell mérni. A klasszikus közgazdaságtan újratermelés alatt nem a nemzeti jövedelem, hanem az egy laksora jutó jövedelem, és vagyon újratermelését kell érteni. Gyanúm szerint Mihályi az egy laksora jutó nemzeti jövedelmet méri, aminek egyik, nagyobbik része a lakosság jövedelme, a másik a vagyon felhalmozás. Ez csak akkor nem nagyon félrevezető, ha nem nő a népesség, illetve amikor a nemzeti jövedelemből mind a lakosság, mint a vagyon egyformán növekszik.
Ami óta Bródy és Rác könyvét, ezelőtt hatvan éve elolvastam, tudom, hogy a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya, hosszú távon nem, vagy csak nagyon lassan változik. Ez az osztálytársadalmak évezredei alatt, azonos gazdaságföldrajzi feltételek mellett nem változott. Mindig és mindenütt a nemzeti vagyonnak 3-4-szer nagyobbnak kellett lenni, mint a nemzeti jövedelemnek. Az arány az északi népek társadalmaiban inkább négyszeres, a déliekben háromszoros.
Most nem megyek bele a részletekbe. Fogadjuk el a négyszeres szorzót, mert a hatvan év alatt megtanultam, hogy a nemzeti vagyon nemcsak a fizikai, hanem a szellemi vagyon is. Az utóbbit a közgazdaságtan ugyan elvileg elismeri, de sem a termelését, sem a nagyságát nem kezeli vagyonként.
Egyelőre maradjunk annyiban, hogy az újratermelési folyamatban nemcsak a folyó jövedelemnek, hanem a vagyonnak a változását kell mérni. A kettőnek, legalábbis nem nagyon hosszú távon, azonos arányban kell növekedni.
Ez azt jelenti, hogy a folyó értéktermelésből a növekményt egy és négy arányban kell elosztani a fogyasztás és a felhalmozás között. Vagy a társadalom gazdasági növekedését a jövedelem és vagyon összegének növekedésével kell mérni. Ez azt jelenti, hogy az egy százalékos növekedéshez a nemzeti jövedelemnek öt százalékos növekedése kell.
Márpedig Az itt használt növekedési százalékok csak az egy laksora jutó nemzeti jövedelmet mérik. Maddison adatai ezért nagyon félrevezetők.
Lássuk miért.
2. táblázat kilenc adatsort tartalmaz. Az első nyolc sorban hét olyan ország, és az EU első 12 tagországa, ahol alig változott a népesség a vizsgált két időszak alatt. Az utolsó sorban pedig a világátlag, ami mögött nagyon gyors népességnövekedés volt.
Ha az adatoknak hinni lehetne, az derülne ki, hogy ebben a két időszakban a fejlett nyugat-európai országok, általában az EU keménymagját jelentő 12 közel egyformán fejlődött. Ha azonban az egy laksora jutó vagyon alakulását is számba vesszük, akkor kiderül, hogy a Nyugat-Európa térsége gyorsan, ha nem is olyan gyorsa, mint a táblázat mutatja, növekedett, a világátlag pedig csökkent.
A közgazdaságtan máig nem vette tudomásul, hogy a lakosság növekedése felhalmozási igénnyel jár. Márpedig a fejlett Nyugaton és a Távol-Keleten a lakosság növekedése minimális, ezzel szemben az emberiség háromötöde olyan államokban él, ahol a lakosság elképesztően gyorsan, két százaléknál gyorsabban nő. Ebből a háromötödben a lakosság növekedésből fakadó felhalmozási igényt, néhány bányajáradékból dúsgazdag ország kivételével, sehol nem képesek kielégíteni. Az emberiség háromötöde olyan társadalmakban él, amelyek képtelenek az egy laksora jutó vagyon újratermelésére.
Ezzel szemben a tanulmányban ezekre az országokra is olyan adatokat közölnek, az egy laksora jutó nemzeti jövedelmet, ami azt a hamis látszatot kelti, mintha ott is fejlődéstanúi lehetnénk.
Ha a nemzeti vagyon növelésének igényét is figyelembe vesszük, kiderül, hogy a bányajáradékok nélküli termelés csak Európa nyugati felén, a Nyugathoz tartozó négy, volt angol gyarmaton, és a Távol-Keleten van bővített újratermelés.
A lassú, évi fél, egy százalékos népességnövekedés is, ami történelmi múltukban példátlan, csak akkor járhat bővüléssel, ha a felhalmozási ráta nagyon magas. Ez is csak a Távol-Keleten jellemző.
2.3.3. 1990-2008
Ez a rövid időszak érintene különösen bennünket az előttünk álló feladatok szempontjából. Ugyanakkor a 3. ábra adatai bizonyítják, hogy az adatok annyira félrevezetők, hogy nem szabad komolyan venni azokat, hogy az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem nagysága nem lehet iránytű. A gyorsan fejlődők között kabaréba illő szomszédokat találunk. A fékevesztetten szaporodók mellett a világ elsői közé tartozókat találunk. Tajvan és Szudán egy lakosra jutó nemzeti jövedelme azonos mértékben növekszik! Tajvanban az egy laksora jutó fogyasztás meghaladta Japánét, Szudán a nagyon gyorsan szaporodó arab országok között a legszegényebb. Igaz, hogy ebben az időszakban találtak ott is olajat.
Erelich Évának köszönhetem, hogy megismerhettem Maddison történelmi távlatú adatsorait. Ezek sokat segítettek abban, hogy az osztálytársadalmakat közös alapúaknak látom.
Most pedig, hogy a tanulmány 3. ábráját nézem, megerősödik a véleményem arról, hogy a közgazdaságtan nem tudomány arra, hogy a kor jelenségeit távlatosan nézzük, tendenciákat tárjunk fel.
Az ábra az 1990-2008, véleményem szerint is, nagyon tanulságos időszakban ábrázolja a GDP/fő/év alatt a százalékos növekedést.
Arra jó ez a táblázat, hogy rádöbbenjünk, milyen forradalmi korban élünk. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem évente 2. 2. százalékkal nőtt. Ez a mutató, a 19. század közepe előtti ötezer évben, két évtized átlagában 0.1 százalékkal is ritkán nőtt. Az éves 2.2 százalékos növekedés azonban ostobaságot mutat.
Mi is történt ez idő alatt?
A világ népessége évente 1.5 százalékkal növekedett. A fejlett világé 0.5, az US nélkül 0.1 százalékkal nőtt. Ennek a növekedésnek a nagy többsége is, bevándorlásból származott. A nem fejlettek növekedése megközelítette a 2 százalékot. A korábban kifejtettek alapján az elmaradt országokban a népességnövekedés a nemzeti jövedelem 6-8 százalékos évi növekedését kívánta volna meg. Ennek azonban a harmadára nyújtott fedezetet a növekvő nemzeti jövedelem!
Mivel ekkor Kína már leszorította a népszaporulatát, az emberiség négyötödében jóval 2.2 százalék alatt volt az egy laksora jutó GDP növekedése. A világ tehát példátlan mértékben rohant a túlnépesedésből fakadó katasztrófa felé.
Az idézett táblázat ezzel szemben azt sugallja, hogy viharosan fejlődik a világ.
Vegyük a demokratikus világ leggyorsabban növekvő államát, Indiát. Ott ebben az időben 4.7 százalékkal nőtt az egy laksora jutó GDP. Tegyük azonban hozzá, hogy 1.8 százalékkal nőtt a lakosság. Az ebből fakadó vagyonigény a nemzeti jövedelem 5.4-7.2 százalékát jelenti. Tehát Indiában az éves 4.7 százalékos egy lakosra jutó jövedelem nem biztosította az egy laksora jutó jövedelem és vagyon szinttartását sem.
Mivel a közgazdaságtan nem számol a népesség növekedéséből fakadó vagyonigénnyel, viharos növekedésnek állítja be a gyors elszegényedést.
Mivel ötven éve nem ismerünk olyan ténylegesen gazdagodó országot, a négy volt angol gyarmaton, és a bányajáradékból élőkön kívül, ahol a lakosság éves növekedése meghaladta volna a 0.5 százalékot, be kellene látni, hogy a fél százaléknál gyorsabb lakosság növekedés kizárja a gazdagodást.
Ebből a közgazdaságtannak le kell vonni a tanulságot, hogy nem elég a jövedelmet növelni, ha nem nő vele párhuzamosan a vagyon.
A másik általános tapasztalat, hogy az önerőből való gazdagodásnak van egy másik feltétele is. Nem elég a népesség növekedésének leállítása, szükséges vagy a puritán, vagy konfuciánus magatartás, szorgalom, takarékosság is.
Ennek a feltételnek a megéltét jól mutatja két mutató.
1. A foglalkoztatás, illetve ennél is jobban, az egy munkaképes lakosra jutó, évente ledolgozott órák száma. Az utóbbival még nem találkoztam, ugyan könnyen kiszámítható, hiszen ez a foglalkoztatási ráta és az egy dolgozóra jutó ledolgozott órák szorzata. Ezt leginkább az EU-ban kellene gyakran idézni, mivel a négy volt angol gyarmathoz, még inkább a Távol-Kelethez viszonyítva botrányosan keveset dolgoznak.
A nagyon alacsony foglalkoztatás a rendszerváltás után magyar történelem legnagyobb bűne.
2. Az iskolázottság, és annak színvonala. Ebben is nagy a nyugati puritánok és a távol-keleti konfuciánusok fölénye.
A magyar oktatási rendszer színvonalcsökkenése elsősorban a leszakadt rétegből, nagyrészt munkátlan cigány családokból származó, tanulni nem akaró diákok arányának megnövekedéséből fakad.
Sajnos az elemzett tanulmányban a demográfiai és a foglalkoztatási tények nem is szerepelnek.
1870-2008 között, magyar gazdaság teljesítményéről közöltek azt mutatják, hogy nagyon eltérő politikai és foglalkoztatási irányvonalak ellenére nem volt számottevő változás. Ezt 1925-2008 között az 5. ábra is jól mutatja.
Pedig óriási politikai és foglalkoztatási változások zajlottak le.
1870-1945 között, a két háborútól eltekintve nagyon alacsony volt a foglalkoztatás. A hárommillió dologtalanságra ítélt lakos országa voltunk.
Ennek a történelmi gyökerével a magyar történészek alig foglalkoznak. Pedig egyszerű és érthető. A hetven évvel a Monarchia örökös tartományinál is későbbre halaszott jobbágyfelszabadítás példátlan mértékben megtartotta a nagybirtokrendszert. A magyar jobbágyelszabadítás egymillió munkaképest, ezzel hárommillió lakost munkátlan nyomorra ítélt. Ez Trianon után, az elcsatolt területeken ugyan megszűnt, de a megmaradt országrészben tovább élhetett.
Ennek lett a következménye, hogy a kiegyezés utáni Magyarországot egészen a harmincas évek végéig, a környezetéhez képest is, botrányosan alacsony foglalkoztatás jellemezte. A munkaképes lakosság negyede alig jutott munkához, munkanélküli, vagy idénymunkás lett. A minimális keresetet biztosító munka milliók számára állam volt.
Még gazdaságtörténésztől sem hallottam a rövid összefoglalót. A jobbágyrendszerben mindenkinek dolgozni kellett, de nem volt motiváció. Utána, az1945-ös földreformig a parasztság kétharmada a sajátján dolgozhatott, az egyharmada csak vágyakozhatott rá. Érdekeltség volt, de munkaalkalom sokaknak hiányzott. Mintha az elmúlt húsz évről beszélnénk.
1945-1990 között fordult a helyzet. Mindenkinek volt munkaalkalma, de gyenge lett az érdekeltsége. A liberálisok csak azt látják, a magas foglalkoztatás társadalmi, és hosszú távú gazdasági előnyét nem. A következetes, gazdasági racionalizmusában gyenge földreform, és a túlzott iparosítás ugyan lecsökkentette a motivációt, de milliókat vont be a munka világába, adott nekik szakmát, és kellő mértékben urbanizált. A bolsevik rendszerből fakadó teljes foglalkoztatás ugyan nem az optimum volt, de a rendszerváltás követő katasztrofális munkanélküliséggel szemben, a kisebbik rossz. Az ország lakosságának alsó minőségi negyede számára üdvös, a rendszerváltás utáninál sokkal kedvezőbb megoldás.
1990-2010. A rendszerváltás ugyan csakrövid gazdaságivisszaesést hozott, de a társadalmi következményei katasztrofálisak. Az EU 27 tagországa között nálunk zuhant, és ragadt a legalacsonyabb szintre a foglalkoztatás. Ezt még olyan liberális közgazdásznak sem volna szabad elhallgatni, mint Mihályi.
A rendszerváltás levezénylő liberális közgazdászok lelkiismerete nem akar szembe nézni az eleve elviselhetetlenül alacsony foglalkoztatás következményeivel.
- Nem vallják be, hogy a magyar munkátlanság nemcsak méretében, de struktúrájában még annál is rosszabb. A közgazdaságtan a foglalkoztatatás tekinttében olyan következetlen, hogy a negatív és a pozitív jelenségeit összeadja. Ez természetes volt a tőkés osztálytársadalomban, ahol nem volt társadalmi feladat a munkanélküliekről való társadalmi gondoskodás. A jelenkori társadalomban azonban a hat hónapnál rövidebb munkanélküliség pozitív jelenség, nélküle nem lehetséges a társadalmi érdeknek megfelelő motiváció és ösztönzés. Ezzel szemben a tartós munkanélküliség társadalmi rák, amit tűrni sem volna szabad. Ráadásul, a tartós munkanélküliség annál kártékonyabb hatású, minél gyengébb képzettségű, elmaradtabb társadalmi környezetben élőt, és családját érinti. Nálunk a munkanélküliek nagy többsége sok éve tartósan az, alacsonyan képzett és vidéken élő, jelentős hányada cigány.
Ezzel szemben a közvéleményt azzal butítjuk, hogyan alakul a nyilvántartott munkanélküliek száma.
A magyar foglalkoztatási helyzet azért is történelmük talán legnagyobb bűne, mert nem spontán alakult így, hanem az ország szuverenitását visszanyerve, tudatosan, erőszakkal hoztuk létre. Húsz évig, érdemlegesen semmit nem tettünk a megszüntetése érdekében.
Mihályi azt akarja elhitetni, hogy nem volt felelős a kormány azért, hogy a vállalatok, és a lakosság devizában adósodott el. Mihályi állítása szerint e két szektor devizában történő eladósodása 2000-ben kezdődött el, pedig akkor még csökkent. Az is mellébeszélés, hogy a lakáslobby terelte a svájci frank felé a lakáshiteleket. A tudományos elemzés kötelessége a tények tisztelete. A felértékelt forintot, ami sújtotta a külkereskedelmi mérleget, nem a lakáslobby tartotta szinte a nagyon magas felső kamatokkal, hanem a jegybank.
Még inkább félrevezető Mihályi szövege. „… sem igazi szándék, sem hatékony eszköz nem volt, hogy a másik két szektor szereplőit is fékezésre kényszerítse.” Véleményem szerint tudatos szándék volt a lakosság devizában történő eladósodása. Az pedig ostobaság, hogy nem volt a hatóságok kezében eszköz arra, hogy devizában, elsősorban, svájci frankban adósodjon el a lakosság. Elég lett volna a bankok devizahitele után előírni az elrettentő tartalékképzést. De nem volt megfelelő pénzügyminiszterünk és pénzügyi felügyeletünk.
A lakosság ilyen mértékű, svájci frankban való eladósítása a kormány és a jegybank bűne. Aki pedig nem szándékosan tette ezt, az alkalmatlan nemcsak a kormányzásra, de a közgazdaságtudomány művedlésére is.
Kihasználom az alkalmat arra, hogy az államadósság hibás értelmezéséről szóljak. Az államadósságot tévesen tálaljuk, amikor csak arról beszélünk, hogy a nemzeti jövedelem hány százaléka. Ez nagyon félrevezető.
A japán példára szoktam hivatkozni. A nemzeti jövedelmükhöz viszonyítva a legnagyobb, de ez legfeljebb a költségvetés készítőjének technikai gondja, mert az államadósság szinte teljesen a japán bankok jegezték, és azoknál ennek a japán lakossági betétek jelentik a fedeztet. Ráadásul a japán államnak óriási devizatartaléka van, ezen felül amerikai állampapírokból, tehát az USA államadósságából is sokat birtokol.
Végül nagyon alacsony az államadósságuk kamatterhe.
Az államadósságnak nem a volumene, hanem a kamatterhe a fontos. Németország államadóssága a nemzeti jövedelméhez viszonyítva a fele a mienkének, de ennél sokkal fontosabb különbség, hogy negyed akkor kamatot kell fizetnie érte.
Az nem baj, ha egy országnak nagy az államadóssága, az a baj, ha azokért nagyobb kamatot kell fizetni, mint amennyit a hazai befektetések hoznak. Az még nagyobb baj, hogy az államadósságot arra vettük fel, hogy vidámabban éljünk.
3. 2. 1. A nemzeti vagyon közvetlenül is hozzájárul az életszínvonalhoz.
Az alábbi mondatot olvasva, azt hittem egyetértünk. Aztán kiderült, hogy ő csak a lakosság vagyonát nézi, nem a társadalom egészét. Az a több és a fontosabb.
Az Egyesült Államok gazdagságát azzal indokolja, hogy „az ország területén közel százötven éve nem volt háború, amit egyszer jól megépítettek, vagy létrehoztak, a ma is használható.” Ha ez igaz volna, akkor mivel magyarázza, hogy a háborúban legtöbbet szenvedett két ország, Németország és Japán közelebb került az Egyesült Államokhoz?
3.2.2. A tőke és technika behozatala.
„Magyarország számára is a nemzetközi legjobb gyakorlatok átvétele a legjobb megoldás.” Örömmel olvasom az Akadémia intézetének tanulmányában, hogy amit át lehet venni azt nem érdemes kutatni.
A magyar lakosság előtt nincs egyértelmű kép arról, hogy mennyi nettótámogatásban részesülünk. Ez 2008-ig a nemzeti jövedelmünk egy százaléka volt, az óta két százalékra emelkedett. Ez nem kis összeg. Fogyasztói áron egy havi átlagos nyugdíj. Az ország szegényebb negyedének nagy pénz. De lényegesen kevesebb, mintegy fele az államadósságaink kamatának.
Jó volna, ha a közvélemény tisztában volna, hogy a tagság pénzt is jelent. Az egyszerű embereknek az igazi előny nehezen érhető.
A cím, és a közölt adatok igazat mondanak, de a lényegről szó sincs. A volt szocialista országok mindegyike sokkal iskolázottabb, mint amilyen a munkaerő hatékonysága. A hatékonyságban jelentkező különbség elsősorban a kulturális örökségből fakadó viselkedésen, a munkához való hozzáálláson múlik.
A tudományos és technikai forradalom olyan új igényt támaszt a munkaerővel szemben, amit az iskola nem adhat meg. Az elmúlt fél évszázad azt bizonyítja, amint száz éve már Max Weber megérzett, sőt felismert. Akkor, a tőkés osztálytársadalmak korában azt mondta, hogy a tőkés rendszert, csak a protestánsokkal lehet hatékonyan működtetni. Máig nem értette meg senki a hivatalosak közül, pedig az óta állításnak lényege bebizonyosodott. Ha állítását nem a protestánsokra, hanem a puritánokra fogalmazza meg, az idő igazolta. Ugyanis nem kevesebbet állított: a tőkés osztálytársadalom csak ott versenyképes, ahol az emberek viselkedését a puritanizmus, vagyis a fegyelem, a munka- és tanulásszeretet, a takarékosság, a tisztaság, a törvények tisztelete, jellemzi.
Azt még nem tudhatta, hogy Kelet-Ázsiában még keményebb puritanizmus jellemzi a lakosság viselkedését.
Aztán berobbant a tudományos és technikai forradalom, amiben felerősödött az, amit Weber mát a tőkés osztálytársadalomban is meglátott. Ma már a Nyugaton nincs olyan puritánnép, aminek az állama nem gazdag, és a Távol-Keleten is csak egy van, amelyik leragadt, Észak-Korea.
Mihályi is azok közé tartozik, akik még mindig a kapitalista osztálytársadalomban érzik magukat. Azt hiszi, ha egy társadalomban a gazdaság nagy többsége tőkés vállalkozások formájában működik, akkor az ilyen ország kapitalista. A jelenkor demokráciái nem a tőkéseké, hanem az egész népé. A tőkés társadalomban a lakosság tizedét sem kitevő tőkések rendelkeztek minden hatalommal. Az még a 20. század első felében is keményen osztálydiktatúra volt, akárcsak az ókori görög társadalom a rabszolgatartók demokráciája. A jelenkori demokráciákban nem osztályuralom van, általános a választójog, a kiemelkedő képességűek hatalma, jövedelme lehet sokkal több, mint az átlagos tőkéseké. Tudtommal, Mihályi sem tőkés, mégis befolyásos ember.
Ideje volna közzétenni a száz év előtti tőkés demokráciák adatait, hogy mennyire nem volt általános még a választójog sem, nemhogy a politikai jogegyenlőség.
Az a tény, hogy a fejlett társadalmak gazdasága döntően tőkés vállalkozások formájában működik, nem jelenti azt, hogy megkülönböztetett, önmaguk számára korlátlan a működésük. A tőkés vállaltok számára is a működésük szabályait a politikai hatalom állapítja meg, és az, számukra is jelentős korlátozást jelent. A jelenlegi pénzügyi világválság azért robbant be, mert a tőkések az indokoltnál sokkal nagyobb mozgásszabadságot kaptak. De még az is erősen, de nem eléggé korlátozott volt.
13. ábra.
Számomra az ára tanulsága, hogy a puritán népek országai a gazdasági fejlettségükhöz viszonyítva messze kiemelkednek. Magasan a gazdasági trend felett van Finnország, Kanada, Japán, Új-Zéland, Ausztrália, Csehország, Hollandia, Németország, és Magyarország.
Ez a sorrend egyúttal az átlag felettiséget is mutatja. Erre büszkék lehetünk, de a mutatónk még lényegesen magasabb volna, ha a cigány etnikumot kiemelnénk belőle. Ezt úgy is fogalmazhatnám, hogy a cigányok nem azért rontják nagyon az országos átlagot, mert cigányok, hanem mert a rendszerváltás óta a családjuk ki van zárva a társadalmi munkamegosztásból, és nem ismerik a munkából, a tudásból való megélést. Ez is a liberálisok egyik megbocsáthatatlan bűne.
A 43. oldalon Mihályi négy javaslatot tesz. Hárommal nagyon egyetértek, a negyedikkel nem, mert alkalmas arra, hogy elterelje a figyelmet a tényleges okról, a cigányság szinte általános kizárásáról a társadalmi munkamegosztásból. Elég volna neki is emlékezni rá, hogy a Kádár-rendszerben ez a probléma sokkal kevésbé jelentkezett. A cigányság foglalkoztatása nélkül minden jó szándékú javaslat eredménytelen lesz.
Ebben a fejezetben érzem Mihályi technokrataságát, a vállalatnagyság fölényének túlértékelését.
Azzal ugyan egyetértek a ténymegállapításával, „(iii) Szerepe van a GDP termelésben annak az 1.7 millió kisvállalkozásnak, amiből 1.1 millió egyéni vállalkozás, s melyek közül 370 ezer ténylegesen működik is.”
Arra a szerző nem gondol, hogy miért van háromszor annyi egyéni vállalkozás, amikor harmada is elég volna. Ezek növelnék a tartós munkanélküliek számát, ha nem lehetnének „vállalkozók”. Ezeket a liberális vállaltleépítések kényszeríttették a vállalkozásra.
A rendszerváltás során a liberális közgazdászok leépítettek minden veszteséges vállaltot. Ezzel két és félmillió munkahelyet számoltak fel, azzal, hogy majd jön helyettük a nyugati tőke, és alkalmazni fogja őket. Ezt a bűnös könnyelműséget még évtizedek múlva is fizetni fogjuk, irdatlan mennyiségű pénzzel, és erkölcsi leromlással.
Elsősorban ebben a fejezetben fogalmazódik meg az a liberális közgazdasági személet, amivel vitám van.
A veszteséges vállalatot „negatív hozzáadott értéket” termelőnek felfogni a tőketulajdonos szemszögéből igaz, de nem igaz a társadalom érdeke szempontjából. Még az sem vitatom, hogy a tőkés osztálytársadalom viszonyai között nem ennek a szempontnak kellett érvényesülni a társadalom érdekében. A tőkés osztálytársadalmak működése objektív szükségszerűség volt, mert az ipari forradalom után a társadalom érdeke csak a profit maximalizálásán keresztül valósulhatott meg. A társadalomfejlődés azon fokán, a termelési tényezők közül, csak a tőkében volt hiány. A munkaerőben mennyiségi és minőségi túlkínálat volt.
Aki, mint Mihályi is, azt hiszi, hogy a jelenkori társadalom tőkés társadalom, képtelen elszakadni a klasszikus közgazdaságtan logikájától, ami a tőkehiányra, és a munkaerő feleslegre épült. Ha ők irányítják a gazdaságpolitikát, akkor ott munkaerő felesleg jön létre, akkor is, ha már nem tőkés osztálytársadalom van.
Az ő logikájuk szerint, a társadalom számára is létezik negatív hozzáadott érték. Ez a fogalom a tőkés számára azt jelenti, hogy az olyan munkaerő, amelyik nem termel a foglalkoztatásával járó költségeknél nagyobb értéket, negatív értéket termel.
Ez ugyan még a tőkés osztálytársadalomban sem így volt. Azokban sem csak tőkés szektora volt a gazdaságnak. A közigazgatás, paraszti mezőgazdaság és a háztartások egyáltalán nem épülhettek arra az elvre, amelyik munka nem hoz létre a tőkés szektorban felmerülő foglalkoztatási költségeknél nagyobb értéket, akkor negatív értéket termel. A Mihályi által is megfogalmazott elvárás tehát még a tőkés osztálytársadalomban is, csak a tőkés szektoron belül működött.
Tanyán, faluban nőttem fel. Abban a világban az uralkodott, hogy minden munkát el kell végezni, amire van idő akkor is, ha az átlagosnál sokkal kisebb értéket hoz létre. Azt minden paraszt tudta, hogy az éves jövedelem a legfontosabb munkák eredményén múlik, mert a megélhetésének alapját az adja, de az is mindenki tudta, hogy amikor ideje van, akkor minden olyan munkát el kell végezni, ami időegységre ezeknél sokkal kevesebb jövedelmet eredményez. Abban a világban még a gazdagabbak sem éltek volna meg, ha csak akkor dolgoznak, amikor a munkájuk hatékonysága magas. Természetesen, ha egyszerre több munkafaladat jelentkezett, mindig a hatékonyabbat választották. Például, aratáskor minden más munkát félretettek. De olyan idejük soha nem volt, maikor csak „negatív hozzáadott értéket” termelhettek volna.
A háztartásban is csak azok boldogultak, akik a munkaidejüket felhasználták, és ha volt szabad idejük nem válogattak abban, hogy mi a hatékonyabb. A jó háziszony az volt, aki jól tudott dönteni, mikor, mint tegyen, de mindig volt tennivalója.
Idézem Mihályi okfejtését.
A rendszerváltás során leállított, veszteséges vállalatokról írja. „A fentebb említett területek jelentős részén ugyanis az ott dolgozók végső soron negatív hozzáadott értéket termeltek. Vagyis az történik, hogy az állami költségvetés a nyereséges vállalatok aránytalan megadóztatásával teret magának forrást ahhoz, hogy foglalkoztatási politikai célokból vezetve százmilliárdokkal támogassa az egyébként versenyképtelen vállalkozásokat.” 55. old.
A veszteséges vállalt nem azt jelenti, hogy negatív hozzáadott értéket termel, csak azt, hogy a költséginél kisebb a bevétele. Húsz éve nem találtam olyan vállalatot, aminek a vesztesége nagyobb lett volna, mint a költségvetési befizetése. Az állam számára nem a mérleghiányos vállalt a veszteséges, hanem az, amelyik vesztesége nagyobb, mint a költségvetés felé történt befizetése. Ez alatt értendők a befizetett adókon, bérjárulékokon felül a kifizetett bérnek az a hányada, amit munkanélküli segélyként a leállítás után a költségvetésből kell fizetni, és az amortizációnak az a része, ami leállítás esetén elveszik, illetve a leállítással járó vagyonvesztés.
Aki tehát azt állítja, hogy a veszteséges vállaltok leállítása csökkentette a megmaradó vállaltok adóját, annak így kellett volna számolnia. Az én kalkulációm szerint a veszteséges vállalatok leállítása húsz éven keresztül sok ezermilliárd forintos pénzügyi kárt okozott.
További idézet.
„… az alacsony termelékenységű foglalkoztatottak után az állami garanciavállalással működő társadalombiztosításban nem képződik elegendő tb-járulék, mert az előállított termék, vagy szoláltatás árába ez egyszerűen nem fér bele.” Ismét a tőkés osztálytársadalom logikája. Aki nem dolgozik, annak az eltartása nem társadalmi feladat. Ilyen liberális társadalom még az angolszász országokban sincsen. Teszem hozzá, a veszteséges vállaltok is fizettek bérjárulékot, többek között ezért is voltak veszteségesek, a húsz éve nem dolgozók pedig az óta nem fizetnek.
„Ezek a járulékot nem, vagy csak alig fizető dolgozók ugyanolyan jogokat (társadalombiztosítási műszóval: várományokat) szereznek, mint a normális járadékfizetők.”
Mihályi szerint, akinek a társadalom nem adott munkaalkalmat, annak az egészségügyi, és öregkori ellátásáról sem kell gondoskodni.
Számításaim szerint a kétmillió munkahelyet jelentő veszteséges vállalatok leállítása nem a „negatív hozzáadott értéket” takarította meg, hanem a mai adósságállomány háromszoros értékével szegényítette meg a magyar társadalmat.
A veszteséges vállaltok leállítása akkora mértékben szegényítette meg a magyar társadalmat, amihez csak a zsidóság és a svábok elvesztése hasonlítható.
Erről írja Mihályi. „Így - tehát hosszú távon – érendő a negatív hozzáadott érték termelés.” Sokkal inkább az a tény, hogy az óriási értékrombolás hosszú távon, generációkra hat ki. Még az unokáink is átkozni fogják a liberális rendszerváltást. Generációkra lényegesen szegényebbek lettünk, és generációkra leromboltuk az ország alsó harmadának munkamorálját, erkölcsét, felneveltük ezeknek a szervezett munkában való részételhez nem szokott utódait.
A veszteséges vállatok sokaságáért ugyan a bolsevik rendszer a felelős, mert a teljes foglalkoztatás dogmáját mereven értelmezte. A kétmillió munkaképes ember leszoktatása az értéktermelő munkáról azonban ennél nagyságrenddel nagyobb hiba, amiért pedig a rendszerváltást követő húsz év liberális gazdaságpolitikája a felelős.
Legalább most a nyakukba szakadt nehézségek súlya alatt látni kellene, hogy a modern társadalomban hiba, ha sok veszteséges vállalt működik, de ennél sokkal nagyobb hiba, sőt bűn, ha ezeket előbb felszámoljuk, minthogy a dolgozói számára új munkaalkalmat teremtenénk. Márpedig húsz év alatt ebben a tekintetben semmi nem történt, sőt a munkátlansága ítéltek munkaerejének szakmai, és erkölcsi értéke tovább romlott.
„… nincs olyan tényleges társadalompolitikai cél, amiért érdemes feláldozni a gazdasági növekedést.” Ez a liberális közgazdaságtan iránytűje. Az enyém, ami meggyőződésem szerint a társadalomé is, a fordított. Nem lehet eredményes az a gazdasági cél, ami nem a társadalom érdekből indul.
Mi a tanulság?
Csak olyan munkahelyet szabad felszámolni, aminek dolgozói nem lesznek fél évnél hosszabb időre kizárva a társadalmi munkamegosztásból.
Nincs olyan munka, aminél nem rosszabb a tartós munkanélküliség.
A szoclib gazdaságpolitika e két elvet nemcsak megsértette, de felelőtlenül felrúgta. A bűnét máig nem látja be.
17. ábra
Az egész tanulmányban hibásnak tartom a világ átlagához való viszonyítást. A mi célunk legfeljebb az EU lehet, de reális mérce csak a térségünkön belüli eredmény lehet. Mi nem az Egyesült Államokkal, nem Kínával, hanem a szomszédságunkkal versenyezhetünk. Velük közös a mi sorsunk.
Szólj hozzá!
Öt mutató
2011.03.08. 13:35 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor PP 2011-02-19
ÖT MUTATÓ
A G-20-találkozón végre felvetik, hogy nem elég egyetlen mutató alapján ellenőrizni az országok gazdaságának egyensúlyi állapotát. A tanácskozáson a nálam nagyra becsült francia, Stauss-Kahn, a Nemzetközi Valutaalap vezérigazgatója öt mutatót javasol.
1. A fizetési mérleg.
2. Az árfolyammozgás.
3. Az államadósság és a költségvetésis deficit.
4. A valutatartalék színje.
5. A magán megtakarítási ráta.
A bankárok szempontjából ez az öt mérték elegendő, sőt igen jelentős előrelépés lenne az öt mutató állandó figyelemmel kísérése. Nekem azonban kevés. Nem tér ki a gazdaság egyensúlyát determináló társadalmi háttérre.
I: Első helyre tenném a népszaporodás mértékét. A népesség növekedésének elszabadulása a korunkban a gazdasági egyensúly legnagyobb veszélyeztetője. Szerencsére, a G20-akon belül, csak az elve túlnépesedett Indiát fenyegeti a túlnépesedés veszélye. A pénzvilág legerősebb szereplő e tekintetben nincsenek nehéz helyzetben. Az emberiség egésze annál inkább. A világ pénzügyei sem függetlenek attól, hogy az emberiség háromötöde nagyon gyorsan szaporodik, hogy ez világpolitikai instabilitást is szül. Ennek a mutatónak a figyelemmel kísérése azért is fontos, mert ebből kiderülne, hogy fél százaléknál magasabb népességnövekedés eleve kizárja az érintett ország gazdasági egyensúlyát. Kiderülne, hogy társadalmi egyensúly nélkül nincs gazdasági egyensúly. Márpedig a nyersanyagforrások, az élelmiszerek és az energiahordozók piacán többségben vannak azok, ahol nem lehetséges a társadalmi egyensúly.
Az már a múltban is kiderült, hogy a fejlett társadalmak gazdasági egyensúlyára milyen nagy hatása van az energia, és az élelmiszerárak alakulása.
II. A második helyre tenném a foglalkoztatottságot. Ahol a munkaképes lakosság jelentős hányada nem dolgozik, vagy csak keveset, és állami eltartásra szorul, ott sem a pénzügyi, sem a politikai egyensúly nem lehet tartós.
A foglalkoztatási ráta sokkal fontosabb annál, hogy ne kelljen megbízhatóan mérni. A jelenlegi mérési módszere még a tőkés osztálytársadalom érdekére szabott. Például, inaktívnak veszi a 18 év feletti tanulókat, vagyis a legfontosabb érték, a tudásvagyon termelését nem tekinti értéktermelő munkának, foglalkoztatásnak.
A foglalkoztatás mértékét figyelmen kívül hagyja. Pedig a dogozók által évente ledolgozott órákban nagyon nagy különbség mutatkozik. A világgazdaság három legnagyobb térségében, Európában, Észak-Amerikában és a Távol-Keleten e tekintetben van a legnagyobb különbség. Ezért a foglalkoztatási arány meg kellene szorozni egy olyan mutatóval, ami azt fejezné ki, hogy az évente ledolgozott órák mennyivel térnek el az 1800 órától.
III. Harmadik mérce az egy laksora jutó vagyon alakulása. Ez a mérce leleplezné a népesség változásával járó vagyonigény nagyságát. Kiderülne, hogy az éves egyetlen százalékos lakosságnövekedés elvon egy százalékot az egy lakosra jutó fogyasztásból, és mintegy három százalékot az egy laksora jutó vagyon szinten tartásából. Az ilyen országnak tehát évente 5 százalékkal kell gyorsabban növelni a nemzeti jövedelmét, mint annak, ahol stagnál a lakosság száma. Ekkora sebességnövekedés azonban a környező országokhoz képest már irreális.
IV. A negyedik mérce a 20-65 évesesek átlagos iskolázottsága. Ez mutatná a szellemi vagyon nagyságát, a munkaerő minőségét. Alig tudnák fontosabb feltételt, mint az oktatásba fektetett társadalmi erőfeszítést.
Amennyiben figyelembe veszik az utóbbi négy mutatót, világossá válik, hogy a világgazdaság egyensúlya el sem képzelhető a népesség jelen növekedése mellett. Sajnos, nem várható, hogy a G20-ak erre oda fognak figyelni.
A tudományos még kevésbé. Százszor annyit bogarásznak a tudósok a nyersanyagforrások kimerülése és az éghajlat változása okán, mint a százszor nagyobb problémával, a túlnépesedéssel.
Szólj hozzá!
Címkék: mérleg fizetési iskolázottság árfolyammozgás
Elismerés Tamás Gáspár Miklósnak
2011.03.07. 13:05 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor PP 2011-03-04
ELISMERÉS TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓSNAK
Ritán örültem úgy írásnak, mint ma, amikor Tamás Gáspár Miklósnak a Fischer Ádámnak címmel írt válaszát olvashattam.
Végre valaki, aki belátja, hogy Churchill, de Gaulle. Adenauer, és társai a múlt képviselői voltak. A tőkés osztálytársadalmak színvonalas, de megkésett vezetői. Az ő világuk még a tőkés polgárok osztálydiktatúráit védte, ami nacionalista, gyarmattartó, fajgyűlölő volt. Ők az 1968 előtti polgári osztálytársadalom képviselői voltak, esküdt ellenségei mindannak, ami utánuk bekövetkezett. Nem a jövőt építették, a múltat védték, a történelem kerekét akarták megállítani. Ezek a politikai példaképek nem vették tudomásul, hogy a második világháborúval lezárult a tőkés polgárok osztályuralma.
Tamás Gáspár Miklós a társadalmi fordulatot 1968-al dátumozza. Elfogadom, de én a fordulatot Jaltával jelölöm, ahol Roosevelt Sztálinnal szövetkezett Churchill és de Gaulle ellenében. Ezt a szerződést ma sem látják világosan. Nálunk is csak azt látják, hogy Közép-Európát odaadták Sztálinnak. Azt nem, hogy Roosevelt a gyarmattartó, imperialista, nacionalista, tőkés osztálytársadalmak ellen szövetkezett a bolsevik diktatúrával. Erre azért volt szüksége, hogy Churchill, de Gaulle és Audenauer féljen a Szovjet imperializmustól.
A történészek ma is csak a hidegháborút látják, és nem ismerik fel, hogy e nélkül nem kerülhetett volna sor a gyarmatok felszabadítására, a volt gyarmattartók közti szövetkezésre, azaz Európa nyugati felének integrálódására, és ami mindennél fontosabb, a társadalom egészét érintő reformokra.
Tamás Gáspár Miklós nem mondja ki, de megfogalmazza, hogy a liberálisok mai történelmi példaképei nem a haladás oldalán álltak.
Ha ezeknek a történelmi szerepét nem tisztázzuk, Horthy Miklóst is példaképnek tekinthetjük, a második világháború után a kisgazdavezetőket, és Mindszenti Józsefet hősként, szentként tiszteljük. Majd a rendszerváltás után, Antall József, és az MDF bukását sem érthetjük meg.
Mondjuk ki végre egyértelműen, hogy 1968 előtt Nyugat-Európában tőkés, gyarmattartó, a lakosság óriási többségét jogtalanságban tartó, kizsákmányoló osztálydiktatúra volt. Utána pedig létrejöhettek a lakosság egészére kiterjedő össznépi társadalmak. E két társadalom között minőségi különbség van akkor is, ha ez sem tökéletes, de hibáival is százszor jobb, mint a lakosság sokkal nagyobb hányadára kiterjedő, mint amilyen társadalmat védett Churchill, de Gaulle és Adenauer.
Ehhez még azt fűzném hozzá, hogy Hitler és Sztálin módszerei közös nevezőre hozhatók, de a társadalmi, történelmi szerepük alapvetően különböző. Még az előjelük is más. Hitler a polgári, nyugat-európai társadalmat tette barbár imperialistává, Sztálin a demokráciára éretlen Kelet-Európát tette a barbárság elleni háború nélkülözhetetlen szereplőjévé. Ahogy ma sem lehet elvárni, hogy Oroszország vezetői olyan demokráciát működtessenek, mint ami Nyugat-európában jellemző. A Hitler és Sztálin közti különbséget ne azon mérjük le, hogy akkor mit tettek, hanem azon, hogy mire lett volna akkor képes a német nép, és mire a pravoszlávok. Ezt akkor nem láthattuk, de láthatjuk ma.
Talán még jobb példa. A kelet-európai és a közép-ázsiai népekkel semmilyen rendszer nem képes a sikerre, Kelet-Ázsiában azonban a bolsevik mutat példát a világnak.
Szólj hozzá!
Címkék: elismerés de churchill tamás gaulle miklós gyarmat gáspár
Mikor kezdődik az élet?
2011.03.07. 12:38 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor PV 2011-03-04
Mikor kezdődik az élet?
Szomorú vagyok, hogy a Fidesz koalíciós partnere a KDNP nem fér a bőrébe. A Fidesz által elkövetett politikai hibák kezdeményezője. Most az alkotmányba akarják bevenni, hogy az élet a fogamzással kezdődik.
Ennek az ostobaságnak a gyökerét Rómában kell keresni. A Nyugat keresztény egyházai között, ötszáz éve, a római katolikusok a konzervatívok. De még Római is a magyar püspöki kar, és főleg a DDNP előtt jár.
Fajunk történetének az elmúlt száz évét a féktelen túlnépesedés jellemzi. A fejlett Nyugaton, és a már fejlett távol-keleti országokban ugyan leállt a túlnépesedés, de az emberiség öthatoda a második világháború óta eszeveszetten szaporodik. Ezt csak Kína vette tudomásul, és politikai erőszakkal fékezte meg a túlszaporodását. Ennek lett a gyümölcse, hogy 1.3 milliárd ember ráléphetett a páratlanul gyors fejlődés útjára. A keresztény Nyugat azonban ezen botránkozik. Nem számol azzal, hogy ma ötszázmillióval több kínai élne, ha nem fékezik meg a gyermekvállalást. De azon botránkozik, hogy Kína veri fel a nyersanyagok, és a gabonák árát. Azt nem veszi tudomásul, hogy az utóbbi ötven évben hárommilliárddal nőtt a világ népessége, és a következő negyven évben további kétmilliárddal többen leszünk.
Az éghajlatváltozással, a felmelegedéssel a tudósok ezrei foglalkoznak, de arról lapítanak, hogy miből fog megélni a további kétmilliárd. Pedig ez nagyságrendileg nagyobb teherrel jár, mint a felmelegedés.
A Nyugatnak, benne a nyugti kereszténységnek kellene a legjobban tudni, hogy milyen érdemei vannak a Nyugat ezer éves felemelkedésben annak, hogy sikerült korlátozni a gyermekvállalást. A kiscsaládos jobb ágyrendszer ugyanis ezt eredményezte.
Ötven éve szeretnék a nyomára akadni annak, ki találta ki a Nyugat felemelkedésének kulcsát, a kiscsaládos rendszert, és ki volt az a pápa, aki ehhez keményen csatlakozott. Eddig semmi eredmény.
Az osztálytársadalmak ötezer éves történelme ugyan a túlnépesedés elleni védekezésről szól, de ennek érdekében viszonylag humánus megoldást csak a nyugat-európai feudális társadalom talált. A kiscsaládos jobbágyrendszer ugyanis hatékonyabb érdekeltségi rendszere mellett a gyermekvállalás számát is csökkentette. Ezt a világtörténelmi jelentőségét azonban a történészek sem hangsúlyozzák.
A kiscsaládos jobbágyrendszer forradalmi volt abban, hogy először hozott létre olyan családformát, amiben az értéktermelő rendelkezett a megtermelt érték felett. Ezt elsősorban azoknak a történészeknek kellene látni, akik a bolsevik megszállás alatt átélték a kollektivizálást, a nagycsaládos rendszer nagyüzemi formáját. Az ugyan lehetővé tette a fejlett munkamegosztást, de lerontotta a teljesítményben való közvetlen érdekeltséget.
Ez jellemezte a nagycsaládos társadalmakat. A már többé-kevésbé munkaképtelen családfő rendelkezett a munkavégző családtagok által termelt jövedelem felett.
A nyugat-európai feudalizmus hozta azt a forradalmi változást, hogy az rendelkezhetett a jövedelem felett, aki létrehozta. Ennek köszönhetően lettek a nyugat-európai népek szorgalmasabbak, beosztóbbak, azaz puritánok.
Arról azonban semmit nem tudok, hogy a keresztény egyház számára mennyire vált nyilvánvalóvá, hogy segíteni kell a kiscsaládos rendszert. Ezt az egyház több dogmája tette lehetővé.
- A nyugati kereszténység volt az első vallás, ami a házasságkötést nem a szülők, hanem a házasulandók közös akaratára építette. Ugyanakkor tudomásul vette, hogy annak feltétele a földesúr által biztosított jobbágytelek.
- A nyugati kereszténység volt az első vallás, ami a házasságon kívül születetteket nem fogadta be, nem keresztelte meg, nem temette el.
- A KDNP illetései arról sem tudnak, hogy a középkori egyház az újszülötteket csak egy éves koruk után keresztelte, anyakönyvezte. Vagyis a keresztény egyház számára az élet nem a magzatkorral, hanem a születés utáni első esztendő végén kezdődött.
A Vatikán még nem ébredt annak tudatára, hogy a vallása éppen a gyorsan szaporodó, ennek okán lépést tartani nem képes társadalmakban terjed. A fejlődés élcsapatát pedig azok a társadalmak képezik, ahol a születésszabályozásnak köszönhetően, megállt a népesség számának növekedése, ahol a következő nemzedéket nem darabra, hanem minőségre mérik.
A KDMP pedig nem ismeri a magyar helyzetet. Nálunk ugyan nincs elég születés ahhoz, hogy ne csökkenjen a létszám, de ennél százszor nagyobb kár származik abból, hogy ott születnek kevesen, ahol kedvező, és viszonylag sokan, ahol kedvezőtlen a felnevelés eredményessége.
Tisztában vagyok azzal, hogy a Fidesznek szüksége van a KDNP szavazóira is, de a KDNP-nek kellene tudomásul venni, hogy a Fidesz nélkül megszűnne.
Szólj hozzá!
Úthasználati díj
2011.02.28. 19:28 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor PG 2011-02-19
ÚTHASZNÁLATI DÍJ
Húsz éve bizonygatom, hogy az autópályák használati díja kártékony ostobaság. Ha valamit nem szabad eredményben érdekelt vállalkozásra bízni, akkor az autópálya a leginkább az. Az, hogy a magyar autópályák legyenek megtérülő tőkés vállalkozások, a Horn-kormány liberális uralma alatt vált céllá. Azt reméltem, hogy a kétharmados Fidesz kormánnyal az a kártékony ostobaság is kimúlik.
Előre leírtam, hogy a pályahasználati díjat maradéktalanul, a magyar lakosok közül, csak a nyugdíjasok valamint a turisták fizetik. Rajtuk kívül csak a külföldiek. Az utóbbit még elfogadhatónak tartom. De még az sem bölcsnek. A külföldiek esetében csak a tranzit volna indokolt. A magyar célállomások esetében az sem. Sokkal racionálisabb megoldás az ingyenes pályahasználat, mert ez minden külföldi munkaadónak, beszállítónak szóló kedvezmény, nem csak a hatóság által kedves új beruházóknak.
Az autópályák megtérülését biztosító használati díjat bevezető Horn-kormány, a közelgő választásoktól félve, lehetővé tette, hogy a nyugdíjasok a vasúton és a buszokon, ingyen is utazhassanak. Ebben elégnek tartottam volna, ha ez a kedvezmény a csúcsforgalom idején nem érvénes. A magyar társadalomnak megéri, ha az öregek utazhatnak, nem kell bezárkózniuk.
A mai újságban közlik az éves pályahasználati díjat. Kiderül, hogy az EU-ban mi vagyunk a legdrágábbak. Romániában ötöd akkora az ára. De már az is buta, aki ezt nem az egy laksora jutó nemzeti jövedelemhez viszonyítva mutatja meg. Nem csak az derülne ki, hogy a legokosabb, legjobb hatékonyságú Németországban ingyen van, de az is, hogy Ausztriában a jövedelmekhez viszonyítva ötödébe kerül, a kétszer olyan hosszú hálózat használata.
Szakmai véleményem szerint, az autópályát pénzért csak az ostoba kormányzat használtatja. Aki a magyar kormányzat ostobaságát le akarja mérni, annak ajánlok egy mércét. Nézze meg az egy laksora jutó nemzeti jövedelemhez viszonyított pályahasználati díjat.
Ezen megméretve könnyűnek találtatunk.
Szólj hozzá!
Deformálodott demográfia
2011.02.22. 13:43 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor PD 2011-02-19
DEFORMÁLÓDOTT DEMOGRÁFIA
Németh László azzal a felismeréssel vált mesteremmé, hogy a harmincas években a MINŐSÉG FORRADALMA címen adta közre esszégyűjteményét. Amíg a spanyol filozófus, Ortega a Tömegek lázadása címet adta a kort megérteni akaróknak magyarázatot szánó könyvének. Németh László sokoldalúsága, lényegkeresése megigézet. Aztán hetven év során jöttem rá, hogy ez a nagyon érzékeny lelkű ember mekkora igazságot mondott.
A minőséggel a maga durva meztelenségében húsz évvel később, 1951-ben, az Országos Tervhivatalban találkoztam. Akkor már a százszázalékos politikai és gazdasági hatalmat uraló rendszerben a gazdaságirányítás első embere, Gerő Ernő egy kézzel írt dühös levelet küldött Vas Zoltánnak. „Adjon magyarázatot arra, miért kell a Törökországból a magyar bútoriparnak diórönköt importálni? Mivel a mezőgazdasági főosztályon hozzám tartozott az erdészet, a fontos papír nálam kötött ki.
Az általunk ismert okot valahogyan be kellett csomagolni, a mai olvasónak pedig meg kell magyaráznom. Mi, mint Sztálin elvtárs tanítványai, szovjet mintára bevezettük az önköltségi árrendszert. Ennek alapján mindennek annyi volt a hivatalos ára, mennyibe az előállítása került. Ezt vezettük be az erdészetbe is. Tehát olcsó volt az a termék, amivel kevés volt a munka, drága, amivel sok volt. Ebből fakadóan, a nagyon értékes hámozási rönk volt a legolcsóbb, a sok fáradsággal kitermelt és felhasogatott tuskó pedig drága. Máig nem tudom, hogy ez a Szovjetunióban is így volt-e, de mi, a jó tanítványok így alkalmaztuk. Ráadásul a központilag megállapított, és számon kért bérkert nagyságát szigorúan számon kérték, az erdészetek a minél nagyobb termelési értékben voltak érdekelve. Ezért arra kényszerültek, hogy a nagyon értékes hámozási rönköt tűzifává aprítsák fel. De ezt ették a falvak lakói is, ha kiszáradt a diófájuk, felvágták tüzelőnek, hiszen a tűzifánál kevesebbet kaptak érte.
Már nem emlékszem a pontos árakra, de a diórönk mintegy harmincszor, a hámozási rönk pedig húszszor többet ért, mint a tűzifa.
Főnököm nagy aggodalommal küldte el az általam leírt anyagot a félelmetes elvtársnak. Aki a következő kézírással küldte vissza. „Az ilyen marhaságot meg kell szüntetni. Intézkedjen!” Így született meg az első világpiaci ár az erdőgazdaságban, és ugrott néhányszor tíz százalékkal az erdészet termelési értéke, és lettek élüzemek. Ma már talán nincs is tanúja az eseménynek.
Mégis el kellett mondanom a butaságnak ezt a klasszikus példáját, mert ma ugyanezt a módszert alkalmazzák a demográfusok ezerszer fontosabb, jövőnket generációkra károsító területen, a következő generációval való gazdálkodásban. A gyerekeket darabra mérik, pedig várható értékükben százszor nagyobb a különbség, mint a tuskó és rönk között.
Azt az ostobaságot nem is a Szovjetuniótól vettük át, hanem a keresztény erkölcs diktálja. Minden állampolgár a fogamzással kezdi meg állampolgári pályafutását, függetlenül attól, hol születik. Ebből következően az indokoltnál is nagyobb a pánik a lakosságunk számának csökkenése okán. Ugyanis nem illik figyelembe venni, hogy ki, hol születik, pedig elsősorban ettől függ nemcsak a várható értékük nagysága, de még az előjele is.
Az, hogy a következő nemzedék milyen értékes lesz, ugyan függ az iskolarendszertől is, de a tények tanúsága szerint sokkal inkább attól milyen családi környezetben nő fel. Azt, hogy a gyerekek felnőttkori értéke hogyan függ a szülői környezettől, még felmérni sem szabad. Tekintettel arra, hogy a közvélemény e tekintetben tisztán lát, csak az illetékesek nem hajlandók erre, bátran írom le a véleményem. A jövedelmi és iskolázottsági felső tizedbe tartozó családokban született gyerekek átlagos, felnőttkori, munkaerő piaci értéke az átlag sokszorosa, ezzel szemben az alsó jövedelmi, gyakorlatilag tartósan munkanélküli rétegben születettek várható átlagos társadalmi értéke negatív lesz. A várhatóan évente több milliót érő, és a várhatóan évente millióba kerülő összeadható!
Az is köztudott, hogy évtizedek óta a nagyon kedvező családi környezetben nagyon kevés gyermek születik, a leszakadt rétegekben pedig sok.
Ebből következően a születési struktúra nagyon kedvezőtlen. Ez azt fogja jelenteni 30-40 év múlva, hogy a magyar társadalom teljesítménye talán, csak fele lesz annak, ami akkor lenne, ha minden családi környezetben azonos volna a gyermekvállalás aránya, és harmada annak, ha fordítottja volna a gyermekvállalás családi struktúrája a jelenleginek, ha a kedvező családi körben születne annyi, mint jelenleg a kedvezőtlenben, és fordítva. Ebből kiderül, hogy milyen elképesztően nagy az állam felelőssége annak érdekében, hogy a születések mögötti családi struktúra minél kedvezőbb legyen.
Azt, hogyan fognak élni unokáink, mindennél jobban, azon múlik, milyen gyerekeket nevelünk fel. Ez pedig elsősorban azon dől el, hogy mennyit tesz az állam a születések mögötti családi háttér javítása érdekében.
Sajnos, a politikusok azzal vannak elfoglalva, mi történik ma, esetleg néhány éven belül. Az ilyen rövid időre való optimalizálás azonban nagyon kis mértékben hat a távoli jövőre, már a következő generáció eredményességére is. Ez azon dől el, milyen családok nevelik fel a következő generációt. Ezt pedig nemhogy javítanánk, családtámogatási rendszerünk rontja.
Sajnos, a történészek sem azért foglalkoznak a múlttal, hogy ennek tapasztalatai hogyan javíthatják a jövőt, hanem e helyett úgy deformálják a múltat, hogy a jelent jobban igazolja. Fel sem merül náluk, hogy a múlt eseményeinek mi a mai hatása.
Azt, hol leszünk ötven év múlva, elsősorban két esemény határozza meg.
1. A két háború között és közvetlen utána elvesztetünk félmillió zsidót és háromszázezer svábot, valamint 1956-bsn kivándorolt százezer dinamikus fiatal. Ezzel pótolhatatlan érvágás történt a magyar társadalom élcsapatában.
2. Az elmúlt ötven évben, csak a társadalmi munkamegosztásban gyenge szerepet vállaló, a rendszerváltás után abból kizárt cigányság aránya nőtt, és nő tovább.
E kettőhöz képest minden, Trianon utáni esemény történelmi hatása eltörpül. A magyar politikusok és történészek a két eseménnyel mégsem foglalkoznak.
Ezzel eljutottam annak indoklásához, hogy miért kezdtem a minőséget mellőző ostobaság illusztrációját, mert bizonyítani szerettem volna, hogy mennyire nem vesszük tudomásul, hogy korunk a minőség forradalma. Ebben már minden eredmény, vagy kudarc azon múlik, mennyire a minőség javítása érdekében avatkozunk az események spontán sodrába. Minden, de a mindenen belül az ember minősége.
1 komment
Címkék: demográfia deformálodott
Észrevételek Mihályi Péter Utolérési kisérletek Magyarországon
2011.02.21. 15:04 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor EE 2011-02-12
ÉSZREVÉTELEK I.
Mihályi Péter
Utolérési kísérletek
Magyarországon, 1870-2030
Bevezetés.
A tanulmány két okból keltette fel az érdeklődésemet.
1. A tanulmányt az általam is nagyon tisztelt, elhallat barátaim, Jánossy Ferencnek, Ehrlich Évának és Bródy András emlékének ajánlotta. Mindhármuktól sokat tanultam.
2. Mihályi Péter tudását tisztelem, de gazdaságpolitikai szemléletével mindig szemben álltam. A szakmai ellenfeleim véleményének megismerése mindig hasznomra vált.
Mindig nagyon fontosnak tartottam a hosszabb távú személetet. Ezen az sem változtat, hogy több éves tervhivatali gyakorlatom ellenére nem bízom a sok éves előreláthatóságban. Korunkban olyan gyorsan, és jelentősen változnak az eseményeket alakító tényezők, hogy tervezni érdemes, de a tervekhez ragaszkodni, súlyos hiba. Ezért megelégedtem volna, ha megkülönböztetett módon kezeli a tanulmány a 2010-2030 közötti becslését a megelőző 120 év adatainak ismertetésével, és elemzésével szemben.
Korunkban a legutóbbi 140 év nagyobb változásokat hozott, mint előtte ezer esztendő. Pedig az is többet hozott, mint előtte százezer év összesen. Az elemzett időszak tudományos elemzése azért fontos, mert ebben a gyorsan változó, és átrendező világban nagyon elgondolkodtatók a változások Jánossy és Ehrlich ebben adtak nekem sokat.
Ez a 140 év, Magyarország számára is számos olyan külső és belső változást hozott, amiket nem lehet egyszerűen sorba rakni. Ezek közül számos, nehézzé teszi a folyamatosság feltételezését, még inkább annak elvárását, hogy az országuk a világ, ezen belül Európa nyugati felénél gyorsabban fejlődjön.
Az utóbbi 120 éven két minőségében más társadalmi forma uralma osztozkodott.
A vizsgált időszak első fele, 1870-1950, a tőkés osztálytársadalmak, a gyarmattartás kora volt. Ebben a világ egy hatoda uralkodott szinte az egész emberiség felett.
Demokrácia csak az emberisség legfejlettebb hatodában, azon belül is csak az uralkodó osztály számra volt biztosítva. Vagyis az emberiség egészén belül 1-2 százalék számára volt társadalmi rendszer. Vagyis száz ember közül 1-2 élhetett demokrata állampolgárként. Tehát semmi alapja nincs annak a nézetnek, hogy a második világháború előtti demokráciákat, és a maiakat közös nevezőn kezeljük. A második világháború előtt demokráciában csak az uralkodó osztály tagjai éltek. Nem volt minőségi különbség a görög rabszolgatartók és az angol tőkések demokráciája között.
A nemzetközi munkamegosztás elsősorban a gyarmatbirodalmakon belül működött. A fejlett tőkés gyarmattartók egymással vetélkedtek, elsősorban a gyarmataikkal és a befolyási övezeteikkel kereskedtek. A tőke pedig a minél olcsóbb munkaerőt kereste. A klasszikus közgazdaságtan számra sem tudatosult, hogy a gazdasági fölényben lévő társadalmak komparatív előnye elsősorban a fejlettségi fölényükből fakad. A fejlett tőkés osztálytársadalmak egymásban látták az érdekeik leginkább sértőket, ölték egymást, és minél nagyobb elmaradt térség kizsákmányolására törekedtek.
A gyarmatokat és a befolyási övezeteket sikerült úgy kizsákmányolni, olyan szegénységben tartani, ami lefékezte a lakosságuk gyors szaporodását. A kevésbé fejlett, helyesebben az elmaradottabb térségek kegyetlen kizsákmányolása nem deformálta úgy azok társadalmi egyensúlyát, mint a jelenlegi liberális világgazdaság.
Ezt bizonyítja, hogy a 20. század közepéig a gyarmatok társadalmai alig változtak. Ennek ellenére már ebben az időben a nem fejlődőket fejlődő világnak titulálták. Az emberiség öthatoda olyan társadalmakban élt, amelyikek nagyon kevés hasznot húzhattak a Nyugaton megjelent technikai vívmányokból. Ezzel magyarázható, hogy a korábbinál ugyan lényegesen gyorsabba, de csak harmad olyan gyorsan nőtt a népesség, mint az utolsó hatvan évben.
Technikai tekintetben a világgazdaság egészre a legnagyobb változást szállítás forradalma, a szárazföldön a vasúté, a tengeren a gőzhajóé, jelentette. Ennek köszönhetően a távolságok legyőzése közelebb hozta egymáshoz a világgazdaság résztevőit. Először vált munkamegosztás lehetővé ott is, ahol annak érdekében a szárazföldön több száz kilométert kellett legyőzni, a tengeren, és a nagy folyamokon pedig, minden távolság gazdaságosan legyőzhetővé vált.
A második világháborúig, vagyis a vizsgált 120 év nagyobbik felében, a gyarmattartók számra létfeltétel volt, hogy saját szenük és vasércük legyen. Az imperialista országok hisztérikusan törekedtek saját tengerparti kikötőre, és szinte minden fontos nyersanyagból, és alapélelmiszerből autarkiára. Ezért az első hetven évben, a már iparosodott országok földrajzi elhelyezkedésének megítélése erre az igényre épült.
A gazdaságnak és a hadseregnek olcsó emberanyagra, munkaerőre, élelmezésre és nyersanyagokra volt szüksége.
A vizsgált időszak második fele, 1950-2010, pedig már az osztálynélküli társadalmak példátlan fölényének a kora.
A fejlettek fölénye már abból fakadt, hogyan illeszkednek be az egymásközti kereskedelembe. Ugyanakkor csökkent a nyersanyagforrások feletti politikai uralom gazdasági jelentősége. Ez az általános változás alig tudatosult, pedig a fejlett társadalmak között az átlagnál gyorsabban azok fejlődtek, akik szegények nyersanyagokban. Ugyanis nagyobb előny származott abból, hogy a gazdaság rákényszerült a nyersanyagokkal való takarékosságra, mint abból, ha a nyersanyag gazdagságából akart megélni.
A világkereskedelem súlypontja egyre inkább a fejlettek közti forgalma felé toldódott el. Ebben az időszakban már nem a minél több tőke és munkaerő, hanem a minél jobb munkaerő lett a társadalom elsődleges igénye. Bármennyire nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenkori társadalom gazdasági teljesítménye elsősorban a munkaerő minőségén múlik, a közgazdaságtudomány ezt nem hajlandó tudomásul venni. Pedig elég volna megnézni a legutóbbi ötven év eredményeit.
Európában azok a népek voltak a legsikeresebbek, a skandinávok, és az alpiak, akiknek a puritanizmusa felel meg legjobban a tudományos és technikai forradalom igényeinek. Éppen a liberális közgazdászoknak kellene végre tudomásul venni, hogy korunkban már nem a tőke mennyisége, hanem az emberek minősége az elsődleges. 2010-ben a világ legfejlettebb
A négy volt angol gyarmat, Kanada,Ausztrália, Új-Zéland és az Egyesült Államok. Ez a világ leginkább befogadó négy országa, amelyik lakossága még messze van a területének optimális befogadó képességétől, ahol a legkevésbé számít a származás, az etnikai, faji hovatartozás, ahol az embereket elsősorban a teljesítményük alapján mérik. Ez a négy állam képviseli leginkább a jövő társadalmát, a múltjának a legkevesebb görcsét hordja magával.
Az elmúlt ötven év a Távol-Kelet fölényét bizonyítja. Ebben a térségen az egy lakosra jutó eredmények messze megelőzik a legsikeresebb nyugati társadalmakat. Az ok ugyan kézenfekvő: a konfuciánus életvitel, a munkaszeretetet, a tanulási szorgalom, a megtakarítás, a fegyelem, tekintetében még a legpuritánabb nyugatiakat is megelőzik, a nyugati társadalomtudomány még mindig úgy viselkedik, mintha a tőkés osztálytársadalomban ragadtunk.
A fenti három jelenség azt bizonyítja, hogy ötven éve a társadalom fejlődése, gazdasági teljesítménye a lakosság minőségén múlik.
A vizsgált 160 év első felében még a tőkés osztálytársadalom volt a világgazdaság élcsapata, a második felében azok a társadalmak kerülnek fölénybe, amelyekben a lakosság viselkedése jobban megfelel a kor követelményeinek. 1870 és 1945 között azok a társadalmak voltak a leggazdagabbak, amelyek gyarmatok és befolyási övezetek felett gyakorolhattak politikai és gazdasági hatalmat. 1945 óta azok kerültek fölénybe, akik jobb emberanyaggal rendelkeznek, kevesebb a nagypolitikai ambíciójuk.
Ennek a térségnek a gazdaságföldrajzihelyzete a vizsgált 140 és során néhányszor jelentősen megváltozott. Ezekkel külön kell foglalkozni annak, aki Magyarország világgazdasági súlyának alakulást vizsgája ebben a 140 évben.
A vasúthálózat kiépítése előtt ennek a térségnek nem volt vízi útja a Nyugat felé. Ez alól csak a Prágai Medence, Lengyelország és Balti térség jelentett kivételt. Ezért a Nyugattal való munkamegosztásban a térség országainak csak másodlagos szerepe lehetett, mezőgazdasági fél-perifériának számított. Ez különösen a Kárpát Medencére volt igaz.
A vasút a szárazföldi közlekedésben forradalmat jelentett abban a tekintetben, hogy a holt termékek, és az emberek tíz kilométerekre való hatékony mozgatása ennek köszönhetően elérte az ezer kilométereket. Ezzel a nem nagyon értékes mezőgazdasági termékek is hatékonyan szállíthatókká váltak a nyugti piacok felé. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy csak a vasút tette hatékonnyá a Kárpát Medencéből a termékeknek a nyugati piacokra való szállítását. Ezzel Közép-Kelet Európa mezőgazdasága először került a nyugat-európai piacok hatékony közelségébe.
A vasúthálózat kiépítésével Európa keleti fele az első világháborúig felzárkózóban volt. A térség minden államábana gazdasági növekedés gyorsabb volt, mint a már iparosodott nyugati országokban.Sajnos, ez a 20. század elejére megváltozott, az Európa keleti felén termelt gabona elvesztette versenyképességét. A világ távoli, nagy, olcsóbban gabonát termelő térségeiben is kiépült a vasúthálózat, a gőzhajók kiszorították a vitorlásokat.
Ahogy megjelentek a hűtőhajók, Európa keleti feléről a hús nyugati exportja is elvesztette versenyképességét.
Vége lett e térség fellendülésének.
A változást megértését szolgálja az is, hogy Európa keleti felén a gyors fejlődés motorja az államokban élő zsidó és germán etnikum volt. Ennek a két etnikumnak a szerepét utólag sem tárták fel a térség államai. Ez érthető volt addig, amíg e két etnikum tagjai a nemzeti államok polgárai voltak. A politikai uralkodó osztály nem akart tudomást venni arról, hogy az eredményekben neki nincs szerepe, illetve ha van, inkább negatív. Az elmaradott közvélemény is lehitte, hogy a két etnikum az ő rovásukra gazdagodik.
Annál kevésbé érthető, hogy akkor sem látják be ezek jótékony hatását, amikor e két etnikum szinte eltűnt, illetve eltűntették.
Becslésem szerint, Európa keleti felén, az 1870 és 1945 közötti az államok teljesítményének negyede, harmada a zsidó és germán etnikumoknak volt köszönhető. Másként megfogalmazva: az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem 1940-ben alig kétharmada lett volna az elértnek, ha nincsen jelen köztük a zsidó és a germán etnikum.
Ezt az 1950-2010 időszakra lefordítva. 2010-ban Európa keleti felén, az egy laksora jutó nemzeti jövedelem harmadával, felével nagyobb volna, ha a térség államaiban akkora zsidó és germán kisebbség marad, amint amennyi a második világháború előtt volt.
Nemcsak a zsidó és germán etnikumok elvesztése játszott, illetve játszik történelmi szerepet, de a második világháborút követő, 45 éves bolsevik megszállás is.
Erről sem készült reális kép. Ma csak az kap hangot, hogy a bolsevik megszállás brutális gyakorlatot, és idejét múlt politikai és gazdasági módszerek ránk erőltetését jelentette. Az azonban csak az igazság egyik oldala.
Szerintem, jelentősebb volt a bolsevik megszállás másik oldala, hogy összetörte azt az idejét múlt, fél-feudális társadalmi struktúrát, aminek összetörésére az érintett államokban nem lett volna elég belső társadalmi erő. Ez is olyan tény, amit az érintett államok politikai elitje, és közvéleménye nem hajlandó tudomásul venni.
Az egész 1870-2010 közötti időszakot nem lehet közös nevezőre hozni.
1870 és 1920 között Magyarország a Kárpát Medence egészét birtokló állam volt, amiben a lakosság etnikai, civilizációs, nyelvi és vallási tekintetben példátlanul tarka volt.
Ideje volna, legalább utólag, tudomásul venni, hogy a Trianon előtti Magyarország nemcsak etnikai tekintetben volt nagyon tarka, hanem minden tekintetben az volt.
Az 1870-2030 közötti idők Magyarországát elemzőnek, tisztázni kell, hogy 1920-ig országunk minden tekintetben nagyon tarka, utána pedig jelentősen, 1945 után pedig erősen egyetlen etnikumú állam lett. Ezt a politikai, etnikai és gazdasági változást figyelmembe kell venni.
Ideje volna az etnikai tarkaság tényét nemcsak nacionalista, de tudományos tárgyilagossággal kezelni.
A nemzeti államok kialakulása után, egészen a jelenkorig, az etnikai elvet úgy egyszerűsítették le, hogy a közös nyelv etnikai közösséget is jelent.
- Ezen az alapon teljesedett be a germán népek közös állama Hitler uralma alatt. A második világháborúig, ezt nemcsak a nacionalisták érezték így, de a német közvélemény is. A náci Németországban a poroszok, szászok, bajorok nem vették tudomásul, hogy milyen kulturális, gazdasági és viselkedési különbségek vannak köztük. Nemcsak a külön államban élő osztrákok, de a nem germán nemzeti államok germán kisebbségei is elsősorban németeknek érezték magukat, és nem az országuk állampolgárainak.
- Olaszország ugyan egy nyelvű, de kétkultúrájú ország. Az észak-olaszok lényegében ugyanolyan alpi népek, mint a svájciak, bajorok, tiroliak, stájerek és szlovének. Azaz a Nyugat legjobban megfelelő viselkedésű népei, a legdélebb olaszok életmódja pedig az egyik, a kor követelményeinek legkevésbé megfelelő. A Po völgye két és félezer éve Európa egyik legfejlettebb térsége. A hosszú ország a két európai véglet közötti átmenet.
- Spanyolország egy ország, de elég egy órát Barcelonában és Sevillában tölteni, hogy belássuk, ez is két világ a közös országon belül.
- Jugoszlávia volt a nyelvrokonságra épített politikai abszurdum. A szlovének igazi alpi népek, a koszovóiak pedig a legkevésbé európaiak.
- Csehszlovákia, vagyis a csehek és szlovákok közös országa, logikusnak tűnhetett, még sem maradt tartóson a két rokonnép közös állama.
- A Szovjetunió, minél nagyobb lett, annál inkább igazolódott, hogy egy imperialista tákolmány.
- Ami minket legjobban érint, azelső világháború előtt, az Osztrák-Magyar Monarchia volt a legkaotikusabb állam. Azon belül is, elsősorban Magyarország.
A tények tanúsága szerint a történelmi térségében minden nép a saját államát akarja. Ha egy más földön, ahol nincsen történelmi gyökerük, jönnek össze, kiváló keveréket alkotnak, de saját földjükön a szomszédokat idegenek, sőt ellenfélnek látják. Ezt bizonyítja a fent említett négy, volt angol gyarmat. Az etnikai, kulturális tarkaság csak a mindenki számára új hazában működhet sikeresen. Ez a falvak népe nyelvén: Csak olyan falu számíthatsz sikerre, amelyikben minden lakos „gyütt-ment”.
A nagy irredenta lázban senkinek nem jutott eszébe, hogy a Kárpát Medencét ne csak Magyarországnak, hanem térségnek nézze. Trianon előtt ez a térség egy ország volt, ezért nem vettük tudomásul, hogy mennyire tagolt. Nemcsak földrajilag, de kulturálisan is. Legalább most, kellene megnézni, hogyan módosult Trianon óta a gazdaságföldrajzi értéke.
Kulturálisan, nagyon leegyszerűsítve, egy észak-kelet dél-nyugat irányú tengely mentén kettészakadt. A Kassa-újvidék vonaltól dél-keletre gazdasági, kulturális, és etnikai tekintetben Balkánná vált, észak-nyugatra pedig még inkább közép-európaivá. 1870-ben Kassa, Brassó, Nagyárad és Temesvár voltak a legnyugatosabb városaink. Ma már, ebben a tekintetben, egyik sem versenyképes a Kárpát Medencében a tőlük észak-nyugatra lévő városokkal.
Mint Ady rajongó, Debrecent és Nagyváradot tekintem illusztrációnak. Az erdélyi Adynak Debrecen egy nagy, konzervatív falu volt, szemben a kisebb lakosú Nagyváraddal. Mára a helyzet megfordult.
Ideje volna végre tudomásul venni, hogy a Trianon utáni Magyarország modernebb, nyugatosabb, ugyan messze nem elég nyugatos, mint akkor lenne, ha nincs Trianon. Ezzel szemben a magyar szélső-jobb 63 vármegyés országról fantáziál.
Ez úgy is igaz, hogy a jelenlegi Magyarország lakossága jobban él, mintha a történelmi Magyarországon belül élne. Ezen az állításon nem lehet vitatkozni, de éppen ezért nem is szabad kimondani. Elég volna arra gondolni, ha nincs Trianon, akkor a történelmi Magyarországon játszódtak volna le olyan események, mint Jugoszláviban a kilencvenes évek után. Közgazdászként azt mondom, hogy nemcsak elviselhetetlen politikai, de nehezen elviselhető gazdasági teher lett volna a Kassa-Újvidék tengelytől nyugatra lévő térség, és élő lakosság támogatása. Ennek belátásához azonban nem volt elég kilencven év, talán másik kilencvenre lesz szükség.
Az etnikai átrendeződés.
Nemcsak a területi, de az etnikai átrendeződésről is gondolkodni kellene. 1970-1940 között Bácska és a Bánát volt az ország leggazdagabb területe. Ez két tényezőből fakadt.
1. E térségnek páratlanul kedvező mezőgazdasági adottsága van, amit megnövelt a gabona felértékelődése a Monarchia egészében, és nyugat-európai exportban. Ami a vasúti szállítás hatékonyságának volt köszönhető.
2. E térség a Határőrvidékhez tartozott. A magyar történészek máig mélyen hallgatnak a Határőrvidék társadalmi, gazdasági szerepéről. A térségnek az oszmán uralom után való felszabadulása után osztrák katonai közigazgatás alá került. Ezzel a történelmi Magyarország e része kiszakadt a magyar jobbágyrendszerből, és modernizálódhatott. A határőrök ugyan katonai szolgálatra voltak kötelezve, de nem voltak földesuraik, nem fizettek tizededet, kétszer akkora, és jobb adottságú volt a telkük, nem voltak jobbágykötelezettségeik. A határőrök legnagyobb hányada sváb, de szép számmal voltak köztük magyarok szerbek és románok. Általános volt számukra az akkor még modernségnek számító tankötelezettség. A határőrök, etnikai hovatartozásuktól függetlenül mind társadalmi, mind gazdasági tekintetben messze a királysági területek jobbágyai előtt jártak.
Nemcsak 1849-ben, de 1920-ban is a Bánát és a Bácska volt a Királyság leggazdagabb, legmodernebb területe. Ma a Kárpát Medence egyik legszegényebbje. Itt történt a legnagyobb zuhanás, egyértelműen Balkánná vált.
Erdély is balkánivá süllyedt. Elsősorban etnikai tekintetben. Trianon óta elvesztette a térség két leggazdagabb etnikumát, a germán szászokat és svábokat, valamint a zsidóságát. A szórvány magyarság is felére csökkent. A székelyek viszonylag megmaradtak. A románok száma, a Regátból bevándorlókkal megkétszereződött, a cigányság száma ennél is sokkal jobban gyarapodott.
Arról még mélyebb a hallgatás, hogy ezt a két térséget már az 1849-es Olmützi Alkotmány leválasztotta volna Magyarországról. Erdélyt a Bánáttal, önálló Erdélyi Fejedelemség néven, a Bánátot Szerb Vajdaságként, Temesvár székhellyel, örökös tartományként önállósította. Ezt azért nem szabad a magyar közvélemény tudomására hozni, mert akkor kiderül, hogy a Trianoni rendezést nem 1920-ban találták ki zsidók, és valósították meg a franciák. A feldarabolást hetven évvel Trianon előtt, a császár kancelláriája szövegezte meg, és Ferenc József írta alá. Még nem találkoztam olyannal, aki ki merte volna mondani, hogy a trianoninál sokkal jobb megoldást jelentett volna, ha a szabadságharc leverése után ez az alkotmány lép életbe. Azzal ugyanis értelmét veszette volna a trianoni csonkítás, és az önálló Erdély a románok, magyarok, szászok és svábok Svájca lehetett volna.
Van egy másik érvem is.
Nem ismerem annyira az osztrákok véleményét a Monarchia felszámolásáról, de világosan látom, hogy ma sokkal szegényebbek lennénk, gondok között élnének, ha megmarad a birodalmuk. Ezt ők természetesnek veszik, mi meg most hozunk törvényt a Trianoni emléknapról, és a Jobbik a 63 vármegyéről ábrándozik.
A jelenlegi ország társadalmában legnagyobb változás a második világháború alatt, és utána történt azzal, hogy a zsidóság öthatodát, és a svábok kétharmadát elvesztettük, és Jaltában a bolsevik megszállás sorsára ítéltek bennünket is.
A magyar zsidóság kirekesztése azonnal Trianon után azonnal elkezdődött. További felemelkedésüket korlátoztuk abban, hogy létszámuk arányánál magasabb hányaduk magas képzettséget szerezhessenek. Ennek érdekében meghoztuk a jelenkor első zsidó törvényét. Húsz évvel később, érezve a fasizmus erősödését, üldözésüket fokoztuk. Előbb megfosztottuk állampolgári jogaitól, rövidesen tulajdonától, megaláztuk, majd a vidéken élő zsidóságot elpusztítottunk, illetve elpusztításukhoz szállítottuk. A háború után, a megmaradtaknak nagy részét hagytuk kivándorolni. Végül százezernél kevesebben maradtak, főleg Budapesten.
A Trianon utáni országban mintegy hat százalék zsidó maradt, akiknek többsége örömmel asszimilálódott volna, annak ellenére, hogy a gazdagodásuk a hatalom ugyan eltűrte, de a politikai és társadalmi antiszemitizmust egyre jobban érezniük kellett.
Ennek ellenére a Rajnától nyugatra nálunk, elsősorban Budapesten, maradt meg a zsidóság tizedére csökkenés ellenére, a legtöbb, és a legnagyobb befolyást élvező zsidóság. A velük szemben elkövetett iszonyú bűnünk ellenére elmondhatjuk, hogy a térég többi államalkotó népe még nálunk is következtesebben megszabadult tőlük.
A politikai befolyásuk, a legtúlzottabb mértékben, a Rákosi uralkodása alatt, és a rendszerváltást követő húsz évben érvényesült. Mindkettő után ellenhatás jelentkezett. A Rákosi idején elkövetett hibáiért, módszerért aránytalan mértékben tették őket felelőssé. Sem a történészek, sem a politikusok nem veszik tudomásul, hogy Sztálin idejében az ország politikai és gazdasági függetlensége illúzió volt. Csak az történhetett, amit Moszkvában jóváhagytak. Az 1947-1968 közötti évek magyar politikája nem lehetett más, mint amit a Szovjetunió elvárt.
Ha ekkor nem Rákosi és Kádár élvezi Moszkva bizalmát, akkor is csak olyan lehetett a magyar politikai és gazdasági élet élén, akiben Moszkva bízott.
Rákosi és Kádár csak abban az értelemben minősíthető, hogy ki lett volna jobb megoldás a helyében.
Ez áll a zsidóság minősítésére is. Milyen lett volna a Rákosi-rendszer, ha nálunk nem marad közel százezer zsidó?
Könnyű a válasz, mert a többi csatlós országban ennyi zsidó sem maradt, ezért ott nem kerülhetett sor a zsidóság nagyobb befolyására. Egyértelmű a válasz. Ott sem voltak humánusabbak a módszerek, és még rosszabbak a teljesítmények. Mint a kor szereplője mondom, hogy a nem zsidó kommunisták között sokkal kevesebben voltak azok, akikkel lehetett vitatkozni, akik képesek voltak a racionális ellenérveket elfogadni. A politikai demagógia ugyan megélhet abból, hogy a Rákosi éveit, és Kádárnak az első néhány éve ázsiai politikai erőszakosság jellemezte, de egy árva szót sem említ meg abból, hogy mi volt akkor lehetséges, és milyen jelentős társadalmi változások történtek.
A történelemtudomány évezredek múlva is a felszabadulást követő 45 évet az elmúlt ezer év legsikeresebb éveinek fogja tekinteni. Véleményét arra építi, hogy e korból származó csontvázak, és a katonai sorozások adatai lapján megállapítja, hogy az átlagos testmagasság ekkor nőtt a leggyorsabban. A régi korok jólétnek ugyanis ma már az a mércéje, hogyan alakult a testmagasság. Ehhez hasonló növekedést még nem élt meg az ország lakossága.
Ezek az adatok engem is megleptek, mert e kor üzemi konyhájának a színvonala jutott az eszembe, ahol nem emlékeztem egyetlen lakomásra. De elgondolkoztam. A korábbi paraszti és munkás koszt mennyire szegény és egyoldalú, fehérjében szegény, a nyers gyümölcsöket nélkülöző kosztjánál korszerűbb volt a menzák változatossága, húsban való rendszeres ellátottsága.
A kortanújaként, én hozzá tudok tenni még néhány olyan eseményt is, amire napjainkban érdemes volna emlékezni.
Előbb a földreform, aztán az erőltetett iparosítás hárommillió koldusnak adott munkát, majd szakmát. Ezzel szemben az elmúlt húsz év megszüntetett kétmillió munkahelyet, és újat csak félmilliót hozott létre helyette. Tehát húsz év alatt másfélmillió munkahelyet számoltunk úgy fel, hogy az óta sem létesült újabb. Most, végre bátran azt tervezik, hogy tíz év alatt egymillió új munkahelyet hoznak létre. De ennek még a megkezdése is nehéz, és kevesen hiszik el, hogy ilyen óriási feladatnak van realitása.
Nem kisebb eredménye ennek a nagyon nehéz évtizednek, hogy nép fiaiból felnevelték a sokszor tízezres népi értelmiséget. Belőlük élünk ma.
Aki minősíteni akarja Rákosi és Kádár politikáját, azzal kezdje, hogy megvizsgálja, kik lettek volna jobbak helyettük. Ilyeneket keveset találnak. Márpedig, ha a sorsunk determinált volt, akkor csak a determináción belül válogathatunk.
Sajnos, a háború előtti politikai osztályból nagyon kis hányad vállalta az országra Jaltában mért sorsunk alakításában való aktív részvételt. Hosszú életem egyik nagy tanulsága, hogy a két háború közti politikai osztályokból százszor annyian vállalták a Hitler, mint a Sztálin által ránk mért sorsban való aktív szereplést. Nálam, a magyar úri középosztály ezzel járatta le magát. Még a népi vonalat vállaló Nemzeti Parasztpárt sem volt tized úgy elfogadható az úri középosztály számára, mint Szálasy Nyilas Pártja. Az utóbbit akkor is támogatták, amikor már a laikus is láthatta, hogy Hitler nem nyerheti meg a háborút. A Sztálin elvárásaihoz való alkalmazkodást pedig akkor sem vállalták, amikor nyilvánvaló volt, hogy minket az Egyesült Államok elnöke, Roosevelt, bölcs előrelátásából adott oda évtizedekre a Szovjetuniónak.
Az is meggyőző volna, ha meghallgatnák a nyugati történészek véleményét, akik egyet értenek abban, hogy a bolsevik rendszert Kádár működtette a legjobban, és hogy ezt, nagyrészt a magyar zsidóságnak köszönhetjük. Meggyőződésem szerint, az úri középosztály azzal, hogy kivonult a politikából, mivel azzal nem értett egyet, sokkal több társadalmi kárt okozott, mint a kínálkozó politikai lehetőségekkel nyüzsögve egyetértő zsidóság. A nemzetüknek mindig többet ártanak, a nekik nem tetsző politika miatt visszahúzódó, mint az együttműködés feltételeivel megalkuvók. Ezt a magyar politikai elit utólag sem érti meg.
A magyar zsidóság a rendszerváltást követő húsz évben is a létszámából és minőségéből fakadónál sokkal nagyobb szerepet vállalt. Az első választáson elnyert sikerét túlértékelte, azt hitte képes a magyar társadalmat gyorsan liberalizálni. Ennek lett a következménye, hogy a magyar társadalom azt a liberalizációt is visszautasítja, amire szüksége volna.
Valami olyan valósult meg kicsi országunkban, ami a vizsgált időszak, 1870-1940 között történt. Európa keleti felén meginduló polgárosodás lehetőségeit a magyar zsidó etnikum is példátlan sikerrel hasznosította. A sikertől megrészegülve olyan politikai és gazdasági fejlődést, liberalizációt akart, amire, ilyen mértékben, és tempóban, nem volt a térség társadalmainak befogadó képessége. Ezért aztán, a helyett, hogy ment volna a zsidó kisebbsége után, a zsidósága ellen fordult.
Ennek lett a szükségszerű következménye, hogy húsz év után súlytalanná váltak. Amit ma, a magyar zsidóság ellenez, népszerűbbé válik.
Annak elismerésével, hogy az antiszemitizmus nemcsak a keresztény erkölccsel nem egyeztethető össze, és önpusztító, a zsidó etnikumnak is rá kellene ébredni arra, hogy nemcsak magának, de az ügynek is árt, ha az államalkotó etnikumot annak befogadóképességét messze meghaladó liberalizálással provokálja. Félreértés ne legyen, az sem menti az antiszemiták bűnét, hogy ezt a zsidóság is provokálja, de azért a provokációról sem szabad hallgatni.
A 20. századi zsidóüldözés úgy fog bekerülni a történelembe, mint Európa keleti felének legnagyobb bűne, aminek a negatív következményei még száz év múlva is súlytani fogják a térség egészét. Ez vezetett oda, hogy az érintett társadalmak fejlődése lényegesen lassabb lesz, mint a zsidóság megtartása esetén lett volna. Ez a bűnhődés a térség minden népét súlytani fogja. Ugyanakkor azt is meg kell állapítani, hogy ezt a bűnt azért követte el a térség szinte minden népe, mert a zsidósága nem volt képes tudomásul venni, hogy milyen társadalmi környezetben él. Olyan társadalmakban, amelyikek nem örököltek a Római Birodalomból elég polgárságot, nem lehetett és nem lehet ma sem gyorsan liberalizálni. Az iparosításhoz lelkesen, sikerrel csatlakozó zsidó etnikum, Európa keleti felén, a társadalmak egésze antiszemitává vált.
Ahhoz, hogy Európa keleti felén egy államalkotó nép ne legyen antiszemita, számos történelmi előzményre lett volna szükség. Ezt a csehek bűntelensége illusztrálja.
- A csehek eleve úgy csatlakoztak a feudális, kiscsaládos, keresztény Európához, hogy a német-római császártól, és nem a pápától kértek koronát. Ennek köszönhették, hogy a Német-Római Birodalom szerves részévé váltak, és ezzel egyértelműen a nyugat-európai útra tértek. A fővárosuk, Prága néhányszor a császárság fővárosa lehetett. Ez látszik raja ma is.
- Csehek a huszita reformációjával a nyugati kereszténység nagy forradalmának úttörői lehetettek. Sajnos, a pápától koronát kérő Magyarország ilyen dicsőségben nem részesülhetett.
- Csehországot az is a Nyugat felé lendítette, hogy a Habsburg császárok nem tekinthették a türelmetlen katolicizmusukban megbízható szövetségesüknek. Mindennél jobban bizonyította ezt a tény, hogy a fehérhegyi csata után a császár szinte lefejezte a cseh arisztokráciát. Ezzel azonban utat nyitott a cseh polgárosodás számára. Mi magyarok kéjelgünk abban, hogy az osztrák császár milyen brutális bosszút állt az aradi tábornokok kivégzésével, de szót sem ejtünk arról, hogy jó kétszáz évvel korábban, a csatavesztés után, szinte lefejezték a cseh arisztokráciát. A Cseh Királyság pedig, még Magyarországhoz viszonyítva is, másodrendű politikai szerepre lett kárhoztatva. A császárok Csehországot a Monarchia ipari műhelyének szerepére, tehát polgárosodásra ítélték.
- A győztes nyugati hatalmak, az első világháború után Csehországot nem büntették, hanem megjutalmazták, partnerüknek tekintették, és nem alaptalanul, neki adták Szlovákiát is. A két háború között az ország lehetett Közép-Európa legfejlettebb, legpolgárosultabb országa. Ezért a szerepéért azonban, Hitler büntetését érdemelte ki. Ebből fakadóan nem is lehettek fasiszták.
- A második világháború után is a győztesek közé számítottak. Ennek ellenére, Jaltában ugyan nem kaphattak még az osztrákokéhoz hasonló elbánást sem. Sztálin előtt azonban nem voltak jó pontjaik, hiszen számára az erős polgári társadalom a nyugati demokráciák rokontestvére volt.
Tegyük hozzá, hogy a csehek a kelet-európai zsarnoksághoz képtelenek voltak illeszkedni. A 68-as forradalmukat tehát nem lehetett a fél-feudális állapotok visszaállítási kísérletének minősíteni.
Egy fasizmusba süllyed fél-feudális társadalmat, aminek nem volt sem magyar etnikumú polgársága, sem internacionalista munkássága. Csak a megmaradt zsidó polgárság, a néhány száz kommunista munkás, és a politikai karrieristák vállalkoztak a bolsevik megszállókkal való együttműködésre. A háborút követő első években csak ezekre támaszkodhatott a hazai bolsevik rendszer.
Ez ellen a nyugati szövetségeseknek szava sem volt. Sztálin módszereit alkalmazva, három év után már minden belső hatalom azok kezében volt, akikben Moszkva megbízott. Azt, hogy ezt a vezetést a magyar társadalom nem képes elviselni Moszkvában előbb észrevették, mint itthon. Öt év után, Rákosit és társait visszaszorították, és Nagy Imre vezetése alatt igyekeztek olyan káderekre építeni, akiket a magyar nép számára elfogadhatóbbak tartottak. Rövidesen a kádercserék hívei azonban Moszkvában is meggyengültek, Nagy Imrének pedig nem volt a hazai pártapparátusban elég erős befolyása, a magyar társadalom többségének pedig keveset ígértek a lényegében a mezőgazdaságra korlátozott reformok.
A politikai feszültség nem csökkent, hanem nőtt.
- Moszkvában a vezetés megosztott lett. A reformok hívei Rákosival, és körével szemben Nagy Imrét és körét támogatták. Velük volt közös véleményen Mao és Tito is.
- Nagy Imre és hívei, akik között az urbánusok és népiek egyaránt voltak, képtelenek voltak előzetesen felmérni, hogy meddig mehetnek el. A forradalom példátlan társadalmi támogatásának hatása alatt elvesztették realitás érzéküket, és elfogadták a közvélemény követeléseit.
- A közvélemény kezdettől fogva, nem volt megelégedve az uralkodó párton belüli hatalomcserével, a bolsevik párt hatalmának felszámolást követelte. Nagy Imre maga sem értette meg, hogy a több pártrendszer elfogadása nemcsak a saját pártjának felszámolását, hanem ennek elfogadása a bolsevik táborban minden korábbi támogatónk elvesztését is jelentette.
- A magyar történészek ma sem képesek tudomásul venni, hogy az 56-os forradalomnak hol volt a még elfogadható határa az adott világpolitikai helyzetben. Nálunk ezzel kapcsolatban is csak azok a hősök, akik a lehetetlent erőltették.
Ezzel is úgy vagyunk, mint Moháccsal és Világossal.
Azt kellene a történészeknek, ez esetben is, feltárni, hogy mekkora volt a bukott forradalmakat követő megtorlás mértéke. Azt ugyan nem vitatom, hogy a legenyhébb megtorlás is fájdalmas, hiszen többségben ártatlanokat érint. A történésznek azonban mindig mérlegelni kell, hogy mikor, milyen megtorlás a jellemző. Ez esetben a bolsevik rendszerben jellemző megtorlásokat kell összevetni. Sztálin ugyan már nem élt, de a rendszere működött. Márpedig abban nem ilyenek voltak a megtorlások. Ezt mindenkinél jobban, éppen Nagy Imrének kellett tudni.
Tegyük hozzá, hogy Nagy Imre utólag sem ismerte el, hogy messze túlment a bolsevik táboron belüli támogatói által megengedett határon. Soha sem derül ki, hogy milyen lett volna a megtorlás, ha Nagy Imre és társai belátják, hogy a szovjet csapatok bevonulása idején már a Nyugat is csak a szájával támogatta a forradalmat, a nyugati nagyhatalom felső vezetése megegyezett Hruscsovval.
A jelenlegi magyar helyzet a klasszikus példa arra, hogy mind az egész társadalomra, mind a zsidóságra milyen ártalmas, ha többet erőltetnek, mint amennyit a társadalom befogadni képes.
A jelenlegi kormány azért élvezhet kétharmados többséget, mert a magyar társadalom példátlan többsége, az elmúlt húsz év során, megcsömörlött a liberalizmustól. Most a nép olyan kormányt választott magának, amelyik garanciát jelent arra, hogy nem engedi meg a zsidóság túlzottnak érzett liberalizációját.
A magyar zsidóság pedig nem érti meg, hogy a magyar társadalom elvárásainak a Fidesz közép-jobb politikája felel meg. A Fidesz olyan, amilyen a magyar társadalom. Ebben az országban még mindig csak az jut könnyebben a hatalomhoz, aki ezt tudomásul veszi. A még mindig kifejezést azért használom, mert a háborút követő évek első három választása során, és 56-ban is azt kellet látnom, hogy a közép-jobb, nacionalista, klerikális politika könnyen nyerik a választásokat, a középbalnak kétszer, a liberálisoknak pedig háromszor annyi erő kell ugyanannyi szavazat elnyeréséhez. Azt ismerte fel Orbán Viktor, és ezt nem vette tudomásul sem a bal, sem a liberális ellenzék. Most is ezért szenved kudarcot.
A nyugati társadalomtudomány azért botorkál sötétben, mert nem veszi tudomásul a tényeket. Pedig a jelenkori fejlett társadalom olyan bonyolult erők összetevője, amit nem lehet spekulatív alapon sem megkonstruálni, sem az osztálytársadalmak logikája alapján megérteni.
2010-ben a világ legfejlettebb társadalmú tíz országa, sorrendben Norvégia, Dánia, Finnország, Ausztrália, Új-Zéland, Svédország, Kanada, Svájc, Hollandia és az Egyesült Államok, viszonylag szűkre zárja a nyertesek körét. Hat nyugat-európai kis, puritán ország, és a négy, ritkán lakott, volt angol gyarmat.
Az előbbiek jóléti országok, amelyeknek a liberális közgazdászok, a végüket jósolgatják, mert nagyon magas az államuk újraelosztó szerepe. Ez azt jelenti, hogy a lakosság puritanizmusa a siker titka.
Az utóbbiak szinte az ellenkező csoportba tartoznak. Politikájukat az angolszász liberalizmus jellemzi. Az állam szerepe a leginkább visszafogottak közé sorolja őket. Sikerük titkát részben az óriási természeti erőforrásokban látom. De ennek ellentmond, hogy a legtöbb nyersanyagokban gazdag országot a társadalmuk merevsége jellemzi. Ezt sugallja a másik hat kiemelkedő európai ország, amelyek között csak Norvégia gazdag energiában, és újabban olajban. Ez sem meggyőző, mert az olajkutak megjelenése előtt is az első volt.
A siker titka, ez esetben is, a lakosság viselkedési módja. Ez esetben azonban egészen más viselkedési mód a sikerük alapja. Mind a négy ország etnikai, civilizációs és kulturális kohó. Bennük minden típusú viselkedési mód, kultúra jól vizsgázik. Ebben a négy országban ugyan először angol-szász munkások és parasztok, azaz kisemberek, rendezkedte be, de mindenkit befogadtak, és munkájuk alapján minősítettek. Bárhonnan jöttek a bevándorlók, az ország polgáraivá váltak, nem őrizték meg etnikumukat, de többre vitték, mint a szülőhazájukban maradt testvéreik.
Az első tíz ország két viselkedési módot minősít kiválónak. A nyugati puritánt otthon, a hazájukban, és az angol-szász telepesekhez igazodó bevándorlókét. A tapasztalatátvevés szempontjából csak a puritanizmushoz való igazodás jöhet számításba.
Mit tanulhatunk a leggyorsabban fejlődőktől?
Európai tapasztalatok szerint. Alegsikeresebbhat közülFinnország indult utoljára. Nemcsak 1870-ben, de még 1917-ban is, Oroszország egyik legszegényebb főhercegsége volt. Most a világon a harmadik! Nem az oroszokhoz, de a magyarokhoz sem hasonlítható. Nem a gyors társadalmi és gazdasági fejlődése képtelen oroszoktól, hanem a svédektől tanultak, és etnikai hovatartozásuktól függetlenül a viselkedésük keményen skandináv. Példájuk arra tanít, hogy a későn indulásnak előnyei is vannak.
Meggyőződésem szerint a puritanizmus létrejöttének egyik alapja a télre való felkészülés volt. Ahol a tél nem szakítja meg a természet hasznosítását, ott nem alakult ki a tartalékolás, a beosztás, a szolidaritás.
Az alpi népek kiemelkednek.
Sok bajom van azzal, hogy a közgazdaságtan csak államokban gondolkodik, mér, tervez és publikál. Azt, hogy az emberek viselkedését nem az államhoz, hanem a kultúrkörhöz tartozásuk határozza meg, legyen bármekkora közgazdasági szerepe ennek, nem hajlandó kezelni.
Ez sehol nem jellemzőbb, mint az Alpokban. Ebből a kulturálisan homogén térségen hét állam osztozkodik, az emberek négy eltérő nyelven beszélnek, de egyformán élnek. Méghozzá páratlanul sikeresen.
Ha a tárgyalt tanulmány által vizsgált, 1870-2010 közti időszakot nézem, kevés térségben történt nagyobb siker, mint az Alpokban. 1870-ben még az Alpok között élő népek a legszegényebbek közé tartoztak Európa nyugati felében. Tőlük nyugtra, északra és délre sokkal gazdagabbak voltak. Kedvező természeti adottságuk nem volt. Mégis csodára képesek.
Szeretem a vicceket, gyakran bölcsebbek, mint a tudományos tanulmányok. Ezt egy argentin ismerősömtől hallottam.
Szent Péter kérdi az Úrtól. „Uram, milyen elven osztottad fel a földet a népek között? Az egyiknek semmit nem adtál, nincs termőföldje, bányakincs, tengere. A másik pedig mindenből sokat kapott, van óriási, termékeny rónasága, tengere.”
Visszakérdez az Úr. „Melyik két népre gondolsz?”
Péter. „Hát a svájciakra, és az argentinokra.”
Az Úr. „Péter, Te félreérted az én mindenhatóságomat. Én csak segíteni tudok. De annyit én sem adhatok, hogy az argentinok gazdagok, és olyan keveset se, hogy a svájciak szegények legyenek.”
De nemcsak a svájciak gazdagodtak meg, hanem minden alpi nép. A Monarchiában a tiroliak voltak a legszegényebbek, ma a leggazdagabbak. Ma már a nagyon meggazdagodott Ausztriában is gazdagnak számítanak. Nemcsak gazdagok, de boldogok is.
Németországban még a két háború közt is a legszegényebbek azok voltak, aki az Alpokban éltek. Hitler még megsajnálta a szegény tiroliakat, és arra kényszeríttette őket, hogy menjenek Kelet-Poroszországba. A többség ezt az agyrémet elszabotálta, akinek nem sikerült, azok pedig a háború végén hazavándoroltak. Jelenleg Tirolban hatszor magasabb az életszínvonal, mint a nekik szánt térségben.
Olaszországban a tiroliak gazdasága közhelynek számít, pedig 1870-ben még a legszegényebbek voltak.
Franciaországban turistaként megtanultam, hogy Svájchoz közel, ott is svájci tisztaság van.
Szlovénia Jugoszláviában a szervekhez és a horvátokhoz képes csak a flótás volt a zenekarban. Ma a vasfüggöny keleti oldalán a leggazdagabb állam.
A vasfüggöny keleti oldalán.
A Jaltát követő negyvenöt év nehézségeit túlértékeljük. Az idegen uralom szinte semmit nem változtatott a megszállt népek karakterén. Lefékezte a kelet-németek, csehek, szlovének és észtek gazdasági növekedését, a pravoszlávokén inkább gyorsított, a lengyelek, szlovákok, horvátok, magyarok, litvánok és lettek, vagyis a nyugati keresztényeknél az előnyök és hátrányok nagyjából kiegyenlítődnek. Ezt ugyan ma nem illik elmondani, de jól látszik a rendszerváltást követő húsz év teljesítményén.
A kelet-németek, óriási testvéri segítséggel, közelítenek a nyugati testvérükhöz.
Ma a csehek az elsők a volt csatlósok között. A valamivel függetlenebb titoizmust megéltek között, magasan az első Szlovénia.
Az észtek állnak az élen Szovjetunióba bezártak között. Néhány generáció múlva, minden bizonnyal egyenrangú tagok lesznek a skandináv rokonok között.
A Szovjetunión belül, a bolsevik rendszernek köszönhetően, a mohamedán országok nagyot léptek előre. Jelenleg, a legújabb ENSZ statisztika szerint, a legjobban iskolázottak az arab világban.
E tények igazolják Jánosi Ferenc közel hatvan éve megjelent könyvét, ami ismereteim szerint először mutatta ki, hogy a háborúk kimenetelét, az alkalmazott politikai rendszereket úgy élik át a kultúrák, mintha nem is érintette volna őket.
A távol-keleti tanulságok.
A tanulmányban elemzett 140 év utolsó harmada a távol-keleten történő csoda ideje. Ami ott történi, fajunk életének egyik legjelentősebb fejleménye. A Nyugat azonban nem hajlandó a jelentőségével foglalkozni.
Japán. Már a tudományos és technikai forradalom hajnalán, a két világháború közti időben a világ rácsodálkozott a japánokra, akik bámulatos gyorsasággal vették át a Nyugat eredményeit. A sikerük azonban elvette a józan eszüket, és a világ imperialista urai akartak lenni. A háborúvesztést is példamutatóan viselték el. A hidegháború során kivívták a világ csodálatát. Nem többen, hanem jobbak akartak lenni. Japán volt az első ország, amelyik megmutatta, hogy a csodának egyik feltétele a népszaporulat leállása. A közgazdaságtudomány máig nem ismerte fel, hogy a Japán gazdasági csoda előfeltétele volt a népesség növekedésének leállítása.
A világ népessége rákosan szaporodik, szinte csak ott, ahol a legkevésbé volna ez megengedhető. A Nyugat azonban észre sem veszi, hogyan válik a túlnépesedés a fajunk történelmében legnagyobb csapássá.
A kis tigrisek.
Még a hidegháború idején két ország, Dél-Koreai és Tajvan, illetve két városállam, Szingapúr és Hong-Kong, túllépte a japán csodát. Mind a négyen nagyon alacsony szintről indultak, és hármuk már, az egy laksora jutó, vásárlóértéken számolt nemzeti jövedelemben megelőzte, és ebben az évtizedben a negyedik is meg fogja előzni Japánt.
Mit tanulhatnák a kis tigrisek csodájából?
- A lakosok szempontjából a kisebb ország nem hátrány, hanem előny. Ez ugyan eddig sem volt titok, legfeljebb nem akartuk meglátni. Európában is minden országnyi államot a jólétben megelőzik a törtpék. Luxemburg messze a leggazdagabb állam. De a többi hercegség is nagyon gazdag. Velük az államok ebben a tekintetben nem is versenyezhetnek. De amíg az európai törpe államok történelmi maradványok, Szingapúr és Hong-Kong jelenkori, sokmilliós, óriási gazdasági erejű szereplői a világgazdaságnak.
A kínai diaszpóra.
A kis tigrisek sikerének alapja, hogy a lakosságnak a munkához és a tanuláshoz való hozzáállása olyan, mint a japánoké, de a bezárkózó japánokkal szemben, kivándorlók. A kínai, általában a távol-keleti ember olyan, mint az európai zsidóság volt, csak sokkal többen vannak.
Szinte nyoma sincs a Nyugaton annak, hogy a kínaiak, a koreaiak évszázadok óta kivándorlók. Jelenleg 90 millióra becsülik a Kínán kívül élő kínaiak számát, mintegy tízszer annyian vannak, mint amennyi zsidó a második világháború előtt Európában élt. A kínai diaszpóra abban is hasonló a nyugati zsidósághoz, hogy évszázadok óta üldözték, tevékenységüket korlátozták, ennek ellenére minden országban, ahol éltek magasan iskolázottabbak, vállalkozóbbak és gazdagabbak voltak a befogadó államalkotó népeknél.
Még nem találkoztam olyannal, aki válaszolni tudott a kérdésemre.
Melyik a világ két leggazdagabb, legjobban iskolázott etnikuma?
A válasz.
A kínai és a zsidó diaszpóra.
A történelem során szinte minden távoli kereskedelemmel, pénzváltással foglalkozó nép ilyen volt. De csak azok. Az európai középkorban a szidók mellett ilynek voltak a velenceiek, általában az olasz városállamok, és a Hanza városok kereskedői, Európa keleti felén az örmények. Az ilyen etnikumokhoz tartozó száma azonban az ipari forradalom, sőt a vasúthálózatok kiépülése előtt csekély volt.
Mivel Kelet-Ázsiában mások a méretek az idegen országban elő kínaiak száma tízszer nagyobb volt, mint a nyugati zsidóságé.
A kínai csoda.
A társadalomtudomány szinte nem is foglalkozik azzal, hogy mi kényszeríttette Kínát a gyermekvállalás erőszakos korlátozásara. A kínaiak ebben is tartják a titkukat.
Van azonban néhány olyan szempont, ami segít a kérdés megoldásához.
1. A kínai társadalom évezredek óta a mandarin rendszerével válogatta ki a számára szükséges hatalmi elitet. Atávol-keletin kívül csak az arab kultúrában, amit átvett az Oszmán Birodalom is, a társadalom hatalmi elitje vérségi alapra épült. Végül a Nyugaton is csak az ipari forradalom után vált általánossá a vagyoni alapon álló uralkodó osztály.
Mandarin csak az lehetett, aki letette a megkövetelt vizsgákat. Mai szóhasználattal, csak értelmiséginek, diplomásnak minősített ember juthatott politikai és gazdasági hatalomhoz.
Minden más kultúrában csak a vallás papjai szelektálódtak ilyen alapon. De ezt sem vették olyanszigorúan, mint Kínában, ahol a vizsgacsalást halállal büntették, akár a vizsgáztató, akár a vizsgázó volt a csaló.
Nagyon fontos, mégsem hallottam senkitől, hogy a kínai kommunista vezetés abban különbözött a bolsevik rendszertől, hogy az előbbit az értelmiségi elit, az utóbbit a párhoz hűek vezették. Az előbbi az értelmeseket, az utóbbi a dogmás hívőket állította a hatalom élére. A Szovjetunió első kormánya, a Népbiztosok Tanácsa, véleményem szerint, Európa történetének legmagasabb értelmiségi színvonalát jelentette, a birodalom szétesésekor pedig már a kis képességűek gyülekezete volt.
2. Kína lakosságának négyötöde ugyan a keleti partok, és a hajózható folyamok térégében, a túl népesdett területének alig ötödén él, a terület négyötödén még fél-középkori állapotok vannak, és nagyon alacsony a népsűrűség. Az évenkénti népszaporulata meghalta a 20 milliót. Felmérték, hogy a gyors gazdaságfejlesztés és az ilyen mértékű népesség növekedéssel nem fér össze. A siker előfeltétele, hogy a túl népesedett térségekben, ahol még további több százmillió, vidék
Szólj hozzá!
Címkék: világgazdaság fejlődés péter észrevétel mihályi utolérés
Haltermelés
2011.02.17. 18:17 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor PG 2011-02-11
NAGYON FOTOS, DE NEM VESSZÜK TUDOMÁSUL
I.
HALTERMELÉS
A múlt évben 145 millió halat termeltek. Ennek 40 százaléka volt tenyésztett hal, aminek termelése az utóbbi húsz évben tíz százalékkal nőtt. E mögött fajunk élelmezésnek második forradalmát látom.
Ezelőtt jó ötezer évvel, a jégkorszak végét jelentő felmelegedésnek köszönhetően fajunkat a több tízmillió négyzetkilométeren bekövetkezett sivatagosodás arra kényszeríttette, hogy a gyűjtögetésről, a természet ajándékaiból való megélhetésről áttérjen a növénytermelésre, és állattenyésztésre. Ennek köszönhetően, az eltartó képesség mintegy hússzorosra nőtt. Az elmúlt évtizedek biológiai forradalma azt ígéri, hogy a növénytermelés és állattenyésztés megkétszerezheti a hozamát. Erre már a jelenlegi hétmilliárd embernek, még inkább a várhatóan tízmilliárdnál is többnek égető szüksége lesz.
Közben eszünkbe sem jutott, hogy a földünk kétharmadát borító vizek hasznosításában még mindig a gyűjtögetésnél vagyunk. Ezelőtt ötven éve a táplálkozásunknak csak néhány százaléka származott abból, hogy a vizet műveltük. A természetes vizeken való halászat ugyanis gyűjtögetés akkor is, ha azt modern technikával műveljük. Ebben ma már a rablógazdálkodás határán járunk, tehát nem fokozható. Ezzel szemben a vízben való termelés még csak a kezdeti lépéseit teszi.
Most csak a halakról beszélek, de óriási tartalékok vannak a puhatestűek, a tenger gyümölcseinek termelésében is. Talán még nagyobbak abban, hogy sós vízzel öntözhető, illetve sós vízben termelhető növényeket is kitenyésztünk.
Maradok azonban a halak mesterséges tarásánál. Az elmúlt 25 évben megháromszorozódott a haltermelés. Ma már évente 6 kiló termelt hal jut a világ egy lakosára. A jelenlegi növekedési tempó mellett huszonöt év múlva elérheti a húsz kilót.
Ez a csoda is döntően a túlnépesedett Távol-Keleten történik. Kétharmada Kínában. Vietnám a növekedési bajnok, ahol tizennyolc év átlagában évi 16 százalékos volt a növekedés.
Közgazdászként, ötven éve azon háborgok, hogy ebben a korban történt fajunk történetének második minőségi társadalmi átalakulása, és nem is veszünk róla tudomást. Ez a példa pedig azt mutatja, hogy a földművelés után ötezer évvel megkezdődött a vizek termelésre fogása, ami legalább akkora jelentőségű lesz, mégsem nem is vesszük észre.
Utóirat.
Mivel a halgazdálkodás csak szakmai vezetőt igényel, jó volna a cigányoknak halgazdálkodó szövetkezetet szervezni, ami a vendéglátással is összekapcsolható, az őrzést is rájuk lehet bízni. Ezért gondoltam arra, hogy meg kellene próbálni, Vietnámból szakembereket kérni, akik a legmodernebb módszereket alkalmazzák világszínvonalon. Ezt jó munkahelyteremtő ágazatnak tartom.
1 komment
Címkék: haltermelés
Óriás városok
2011.02.17. 18:16 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor PG 2011-02-12
NAGYON FOTOS, DE NEM VESSZÜK TUDOMÁSUL
II.
ÓRIÁS VÁROSOK
Diákkoromban még minden egy milliónál több lakosú várost ismertem a világon. Ma már a földrajztanárok sem ismerhetik, hiszen megjelenésük nyomon sem követhető. Az egyiptomi forradalom előtt még ott tartottam, hogy Kairónak 7 millió lakosa van. A televíziós riport szerint 18 millió. Nyilván a Nagy-Kairónak van ennyi lakosa. Arról volt fogalmam, hogy az ország területének huszadán él a lakosság négyötöde.
Európa történetéből azt is megjegyeztem, hogy a 18. század vége, és a 20. eleje között minden egymilliósnál nagyobb városban volt forradalom, hogy a forradalmak fészkei a nagyvárosok voltak.
A mohamedán világ két tömegforradalma Teheránban és Kairóban történt. Mindkettő sokmilliós város.
Az közismert, hogy a fékeveszett, társadalmi és gazdasági racionalitás nélkül szaporodnak a sokmilliós nagyvárosok a lemaradó világban. Európának nincsen olyan nagyvárosa, ami a világ első tíz legnagyobbja közé tartozna.
Mint a népi írók táborának lelkes tagja, aki tanyán születet, végül a fővárosban kötött ki, sokat foglalkoztam a város, és falu világának különbségével. Világosan láttam, hogy ez két eltérő életforma, szemléleti mód.
Ma már azt is látom, hogy a nyugat-európai város, és falu fogalma ma már nem tartható. Különösen nem tartható az olyan gyors szaporodó országokban, ahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem nem éri el a tízezer dollárt, és az átlagos iskolázottság a tíz év alatt van.
A jövő történelmi tragédiái az elmaradt világ óriás-városaiban fognak történni. Ezek lakosságának nagy hányada a leszakadt rétegekhez tartozó fiatal, akinek nincs veszteni valója. Ugyanakkor otthon van a kommunikáció világában. A sokmilliós nagyvárosokban a diktatúrák is tehetetlenek. Márpedig ezekben dől el a társadalmak sorsa.
Szólj hozzá!
Az arab világban dőlnek a dominók
2011.02.14. 16:00 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor EG 2011-02-10
AZ ARAB VILÁGBAN DÖLNEK A DOMINÓK
Ha el karok igazodni a világgazdaságban, soha nem az országos, mindig az egy laksora vetített adatokat nézem. Azokat is óvatosan. Most, hogy az arab világban sorra dőlnek a stabilnak tartott társadalmak, nézegettem a kéttucatnyi arab ország adatait: a lakosság számát, az egy laksora jutó jövedelmet és a népszaporulat rátáját.
Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem adatokat módosítani kellene ahhoz, hogy lássuk, kire milyen jövő vár.
Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, különösen az arab világban, félrevezető. Sokkal világosabb kép alakulna ki, ha a bányajáradékkal csökkentett, és a saját állampolgárok által termelt jövedelmet mutatnák.
Így is azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy az arab országok között, azonos kultúrkörön belül, példátlanul nagy különbségek vannak. Az olajban, földgázban gazdag országokban nagyon magas az egy lakosra jutó jövedelem, de ebből kevesen élveznek felháborító módon sokat. Ezért aztán a legszegényebb arab ország egy laksora jutó jövedelmének, 10-30-szorosa jellemző a mesterségesen létrehozott sejkségekben és Szaúd-Arábiában.
Ha viszont azt néznék, hol mennyi értéket termel az ország lakossága, akkor a gazdagok az utolsók között lennének.
Ez az abnormális különbség még a gyarmattartók packázásának eredménye. Azok nem akarták, hogy a mesés olajkincsekből sokan részesedjenek. Ezért a leggazdagabb olajföldeket mesterséges törpe sejkségekre osztották, amelyeket aztán jogi értelemben országnak tekintenek. A gyarmattartók logikájának ez felt meg, hiszen a kevés gazdag egyrészt náluk költi el a mesés jövedelmét, másrészt az ő védelmükre szorul a sok éhes arabbal szemben.
Ezt a logikát átvette a második világháború után a világ gyarmattartást leginkább elítélő szuperhatalma, az Egyesült Államok. Szaúd-Arábiával államközi szerződést kötött, amiben az olajellátás biztosításával szemben garantálták a rendszer védelmét. Így lett a szabadság hazája a feudális társadalom fennmaradásának őrzője, és a szegény arab népek esküdt ellensége.
Az eleve erkölcstelen politikai utat megerősítette Izrael létét garantáló erkölcsi elkötelezettség.
Hatvan éve az Egyesült Államok hibát, hibára, következetlenséget, következetlenségre halmoz, és egyre drágábban fizet. Az erőforrásai ugyan kimeríthetetlenek, de a végkifejlett, két okból, mégsem lehet sikeres.
1. A felháborítóan gazdag feudális társadalom egyre anakronisztikusabb válik, nemcsak az arab világon belül, de a világpolitikában is.
2. Az Egyesült Államok szellemével nem fér össze, és egyre drágább lesz ez a taktikázás.
Az isten malmai lassan, de őrölnek.
Szólj hozzá!
Címkék: egyiptom arab gdp lakosság foglalkoztatás
Foglalkoztatási világválság
2011.02.14. 15:48 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor EF 2011-02-08
FOGLALKOZTATÁSI VILÁGVÁLSÁG
Már a bevezetőben hangsúlyozom, hogy foglalkoztatás alatt csak a társadalmi munkamegosztásban végzett munkát értem. Ez a fogalom nem foglal magába számos olyan értéktermelő tevékenységet, ami minden társadalom életében, működetésében is fontos volt, a modern társadalomban azonban alapvetően fontossá válik. Ilyen a nevelés és tanulás, vagyis a társadalom legfontosabb vagyona, a szellemi vagyont növelő munka.
Ennek ellenére az alábbiakban csak a társadalmi munkamegosztásban való részével hatását vizsgálom.
A foglalkoztatás szerepe a jelenkori társadalomban.
A tudományos és technikai forradalom olyan minőségi változásokat hozott, amikre a közgazdaságtudomány nem volt felkészülve, és ma sem vesz kellő képen tudomásul. A felkészületlenség elsősorban a foglalkoztatásban jelentkezik. Az új társadalom munkaerő igénye is minőségében megváltozott.
Az osztálytársadalmakat, a tőkést is, a munkaerő mennyiségének és minőségének túlkínálata jellemezte. A tőkés osztálytársadalomnak a minőségi munkaerővel szemben kis mennyiségű igénye volt. Az ember fejlett agyának és veleszületett tudásvágyának köszönhetően, az igényeltnek sokszorosa jelentkezett. A társadalom munkaerőigényének óriási többsége, kilenctizedénél is nagyobb aránya, képzetlen, illetve alig képzett, az agyát alig hasznosító volt.
A munkaerő viszont gyorsan szaporodott, tehát a keresletnél sokkal nagyobb, és jobb kínálata volt. Akire nem volt szüksége a piacnak, arról a társadalom nem gondoskodott.
A foglalkoztatásban az okozott minőségi változást, hogy az osztálytársadalmakban a felesleges munkaerőről a társadalom nem gondoskodott, a jelenkorinak azonban gondoskodnia kell. Korábbana feleslegesmunkaerő nem volt gond, ma a legnagyobb. Erről azonban a közgazdaságtan tudomást sem vesz.
Az osztálytársadalmak azonban ösztönösen felismerték, hogy a munkaerő mennyiségi túlkínálata teher a társadalom számára. Ennek a problémának a kezelése volt minden osztálytársadalom elsődleges feladata. A történészek sem ismerték fel a tényt, hogy minden osztálytársadalom tudatosan fékezte, irtotta a felesleges népességet. Ez ugyan soha nem jelenet meg megfogalmazott társadalmi célként, de mindenütt érvényesített gyakorlat volt.
A felesleges népességet minden osztálytársadalom a nyomor, a tudatlanság és a háborúk alkalmazásával csökkentette.
A jelenkori fejlett társadalmakat, a világ hatodán, a tudományos és technikai forradalom hozta létre. A tudomány és a technika vívmányainak hasznosítása egyre kevesebb, de egyre jobb minőségű munkaerőt igényel.
Ezt a fordulatot megkönnyítette, hogy fejlett társadalmakban leállt a népszaporulat, ezzel globálisan megszűnt a mennyiségi túlkínálat. Ezen belül azonban teljesen megfordult a munkaerőigény minőségi struktúrája. A minőséi munkaerővel szemben jelentkező keresletet nem lehet kielégíteni, a munkaerő alsó minőségi hányadával szemben megszűnt a kereslet. Minél fejlettebb a társadalom, a munkaerőpiac annál inkább csak a jó minőségű munkaerőt igényli, a gyenge minőségűt pedig nem képes hasznosítani. Ebből faladóan van minden fejlett társadalomban foglalkoztatási válság. A kiváló munkaerőt minden fejlett társadalom igyekszik becsábítani, a gyenge minőségű munkaerő pedig tartós munkátlansága van ítélve. A megváltozott munkaerőigénynek a kezelésére egyelőre nincs megoldás.
Ez a probléma ott kisebb, ahol jobb a lakosság munkamorálja. A jelenkorban a társadalmi fejlődés élcsapatába csak az olyan országok kerülhetnek, ahol magas a lakosság munka-, és tanulásszeretete. A világ legfejlettebb országai csak azok lehetnek, ahol a lakosság életvitelét a nyugati puritanizmus, vagy a távol-keleti konfucianizmus jellemzi. Ezekben nagyon magas mind a foglalkoztatás, mind az évente ledolgozott órák száma, nagyon hatékonyan működik az oktatási rendszer, a minőségi munkaerő termelése, és viszonylag kicsi a jövedelmek szóródása, az életvitelben való a különbség. Ebből fakadóan szűk az a réteg, amelyikben a születettek képessége elveszik, ahol a gyerekekből nem lesz jó munkaerő.
Ezt a tényt már száz éve Max Weber, a német politológus, már száz éve felismerte, de ezt a tudomány máig sem hajlandó tudomásul venni. Max Weber a 20. század elején, amikor még csak kopogtatott a tudományos és technikai forradalom, a tények tanúsága alapján felismerte, hogy az iparosítás csak ott működik hatékonyan, ahol az emberek viselkedését a protestáns etika jellemzi. Szerencsésebb lett volna, ha protestáns helyett puritán kifejezést használ. Weber nem kevesebbet látott meg már száz éve, hogy ott hasznosulnak jobban a tudomány és technika eredményei, ahol azok működtetőit a puritán erkölcsi normák jellemzik.
Weber zseniális felismerése másként megfogalmazva. Az, hogy mit érnek a tudomány és a technika vívmányai, azon múlik, milyen minőségűek azok, akik működetik.
Weber óta nagyot változott a világ. Száz évvel később minden társadalom nagyon fejlett, és gazdag, amiben a lakság viselkedését a puritanizmus, vagy annak távol-keleti formája a konfuciánus erkölcsi normák a jellemzők.
A tény, hogy minden puritán társadalom már nagyon gazdag, vagy legalábbis nagyon gazdagodó, azt jelenti, hogy már nem a minél több fizikai tőke létrehozása, hanem a minél jobban viselkedő, és jobban képzett munkaerő, vagyis a minél gyorsabban növekedő szellemi vagyon képzése a társadalom elsődleges feladata.
Max Weber azt még nem ismerhette fel, hogy a puritán magatartás mellett van még a társadalmi sikernek egy másik előfeltétele is: a népesség gyors növekedésének megállítása. Ezt is az élet bizonyítja. Nincs olyan sikeres társadalom, amiben gyors a népszaporulat. Ehhez azt tehetjük hozzá, hogy a népszaporulatot is csak a puritán és a konfuciánus társadalmakban lehet erőszak nélkül megállítani. A puritán és a konfuciánus családokban a családok gyermeknevelési célja sokkal inkább a minőségre, mint a mennyisére orientált.
Azt fiatal éveimben megtanultam, hogy az egykézés csak a református falvakban volt jellemző. Sajnos, nincsenek adataim, de minden bizonnyal az egykéző falvakban a gyerekek iskoláztatása is tovább tartott, mint a katolikusokban.
A jelenkori fejlett társadalmakban a jövő kettős záloga:
Egyrészt a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemezze, másrészt ne növekedjen a népesség.
Puritán viselkedési módot csak a munkával, és tanulással töltött életmód erősíti. Ahol nagy a tartós munkanélküliség, ott a puritanizmus nem nő, hanem csökken. A puritanizmus erősítésének mércéje a foglalkoztatási szint.
A közgazdaságtan egyik legfontosabb jelenkori feladata volna annak bizonyítása, hogy a gyorsan növekvő lakosság lehetetlenné teszi a társadalmi fejlődésben való lépéstartást.
A gyorsan, évente fél százaléknál gyorsabban növekedő lakosság esetében szükségszerűen létrejön a munkaerő mennyiségi túlkínálata, széles lesz a réteg, ahol a gyerekek felnevelési esélye elve kedvezőtlen.
Nyugaton is csak néhány országban van ez a követelmény kellő módon biztosítva. Európában csak a skandináv és az alpi népek körében nincs jelentős tartós munkanélküliség. Ezek összlakossága azonban alig tizede a fejlett nyugat-európai országokénak.
Velük azonos szinten van még a négy volt angol gyarmat, az Egyesült Államok, Kanada, Új-Zéland és Ausztrália. Ezeket a dolgozni vágyó nyugati puritánok rendezték be, és a munkát tekintik az elsődleges társadalmi értékmérőnek. Ráadásul e négy ország okosan hasznosítja viszonylag ritkán lakott életterét. Ez is olyan előny, amit nem hangsúlyoznak a közgazdászok. Ezek lakossága nem éri el a félmilliárdot.
A Távol-Keleten a konfuciánus életfelfogás még a nyugati puritánoknál is jobban munka- és tanulásszerető. Az elmúlt évtizedekben a térség kisebb, a hidegháborúban a Nyugat oldalán álló államai a gazdaságtörténetben példátlan eredményt értek el mind a munkában, mind az oktatásban. Ezek, évezredek óta, túlnépesedettek, nyersanyaghiányosak, tehát történelmi tapasztalataik vannak abban, hogy mennyi hátránnyal jár a túlnépesedés. Ezek lakossága alig kétszázmillió.
Kínát külön kell kezelni, mert ez a kontinensnyi ország méretének és szegénységének okán nem járhatta a keleti szomszédjai útját. A lakossága még mindig gyorsan nőtt, évente közel húszmillióval. Szegény volt ahhoz, hogy ezt a népesség növekedést megeméssze. Ezért politikai erőszakkal korlátozta a gyermekvállalást. Ez a zseniális ötlet fajunk történetének legnagyobb csodáját eredményezte. A kínai reform közel másfélmilliárd ember példátlan gazdagodását eredményezte.
Máig nem adunk választ a kérdésre.
Miért volt Kína képes e csodára?
Mert, egyrészt a lakossága konfuciánus módon él, másrészt erőszakkal megállította a népesség növekedését. Kínában a lakosság viselkedési kultúrája megfelelő, csak a népesség növekedését kellett megállítani. A kínai út legfeljebb Vietnám számára járható.
Ezzel kimerülnek az olyan országok, melyek alkalmasak arra, hogy a fejlődés gyors útját járhassák. Nincs több olyan ország, amelynek lakossága mindkét előfeltételnek megfelelhet: egyrészt keményen puritán, és másrészt megfékezhetné a népessége gyors növekedését.
Amelyik ország lakosságára nem jellemző a puritán életvitel, abban a lakosság jelentős hányada nem alkalmas arra, hogy eredményesen nevelje fel a következő generációt, másrészt arra sem, hogy elég fegyelmezhető legyen arra, hogy végrehajtható a politikai diktatúra családkorlátozása.
Mivel segíthetne a Nyugat?
Elsősorban azt kellene belátni, hogy a társadalmi fejlődésre csak a múlt magas-kultúráinak valamelyikéhez tartozó népek segíthetők. Ezek a térségek: Dél-Ázsia, Latin-Amerika, valamint az iszlám Közel-Kelet és Észak-Afrika.
A Nyugat nem hajlandó tudomásul venni, hogy a fejlődés szempontjából az emberiség három osztályra osztható.
I. A puritán Nyugat, a konfuciánus Távol-Kelet. Ez a két kultúra kiválóan alkalmas, külső segítség nélkül, azaz önerőből, az elképesztően gyors fejlődésre. Ezekkel nem is lesz probléma.
II. A megfeneklett magas-kultúrák. Ezek egyikét sem látom olyannak, amelyik önerőből felemelkedhetne, de ezeken a bölcs segítség sokat emelhetne, mert a társadalmi elit kiváló teljesítményre képes. Ezeket visszahúzza a lakosságuknak az a része, amelyik viselkedési kultúrája sem a munkát, sem a tanulást nem szereti, ugyanakkor nagyon gyorsan szaporodik.
Az ilyen az országokban él az emberiség fele. Ezek számára egyetlen feladat vár megoldásra, a népesség növekedésének megfékezése. A világpolitikát alakító Nyugatnak végre fel kellene ismerni, hogy növekvő népesség mellett sehol nincs megoldás.
Ennek a merész állításnak könnyű a bizonyítása.
- Nézzük meg, hogyan alakult volna Indiában az egy laksora jutó jövedelem, a várható életkor, az átlagos iskolázottság, ha a népszaporulatát a kínai szintre csökkenti. Szinte Kínával lépést tudott volna tartani.
- Nézzük meg, mennyivel gazdagabb volna ma Egyiptom és Törökország, ha az elmúlt ötven évben nem kétszereződik meg, hanem csak ötödével nő a lakossága.
- Nézzük meg, hol tartana Brazília és Mexikó, ha a népszaporulata az éves fél százalék alatt marad.
Még meggyőzőbbek lennének az ellenkező példák.
- Hol tartana ma Magyarország, ha az elmúlt ötven évben két és félszeresére nő a lakossága.
- Hol tartana a három kelet-európai állam, Oroszország, Ukrajna, és Fehér-Oroszország, ha évi két százalékkal nőtt volna a lakossága.
Ezekhez, a példákhoz az a kiegészítés kívánkozik, hogy minél gyorsabb a lakosság annál rosszabb a következő generáció összetétele, annál nagyobb azon belül a leszakadt rétegekben születettek aránya. Erről indokolt volna felméréseket készíteni.
Az azonban nem vitatható, hogy nincs olyan társadalom, amelyik akárcsak a fél százalékos népesedés növekedést is tartósan elviselheti.
III. A magas-kultúrás múlttal nem rendelkező népek. Ezekneknincs olyan elitjük, amelyik képes lenne a vezetésre, ugyanakkor minden segítségre még nagyobb szaporulattal reagálnak.
A II. csoportba tartozó országok.
Ezek számára az egyetlen, nem még nagyobb kárt okozó segítség a kevesebb gyermekvállalásra való ösztönzés, és a lakosság egészének munkára fogásának ösztönzése. Csak ez a kettős cél szolgálja a fejlődést lehetetlenné tevő két akadály csökkenését. A Nyugat ennek éppen az ellenkezőjét teszi.
Ezekben a fő akadály, hogy széles a leszakadt, munkára nehezen fogható réteg, és ez gyorsan szaporodik. Ezeket nehéz munkára fogni, ugyanakkor gyorsan szaporodnak, és sikertelenül nevelik fel a gyermekit, bővítetten termelik újra a leszakadó, nehezen foglalkoztatható réteget. A következő generáció minősége, ebből fakadóan a teljesítménye nem lehet megfelelő. Ennek jellemző példái a tartósan munkátlanságra ítélt etnikumok, mint térségünkben a cigányság, Németországban a törökök, Franciaországban az arabok, néhány latin-amerikai országban az indiánok.
Ennek kontinensnyi példája India, ahol a lakosság jelentős hányada képtelen lépést tartani a nagyon dinamikusan fejlődő elittel. De ilyen Dél-Ázsia egésze is.
Ugyancsak kontinensnyi térség az egész Latin-Amerika, ahol nemcsak az indián és afrikai etnikum, de a lakosság jelentős hányada is dél-mediterrán módon áll a munkához és a tanuláshoz.
A következő túlszaporodó térség a közel-keleti és észak-afrikai muzulmán világ. Ebben még nagyobb a nagyon gyorsan szaporodó, de leszakadt réteg.
Ezek az országok mindegyikében a népszaporulat leállítása volna az első teendő, ami egyelőre elképzelhetetlen. A Nyugat éppen az ellenkezőjére ösztönöz. A támogatásával elsősorban a nagyobb népszaporulatot, a kisebb halálozást segíti, vagyis a jövő feltételeit rontja, és azon botránkozik, hogy Kína nem ezt az utat járja.
A legrosszabb nyugati tanács, a demokrácia erőltetése.
Vegyük tudomásul, hogy a lakosság egészére kiterjesztett demokráciának vannak előfeltételei.
Az osztálytársadalmak életben olyan ritka volt a demokrácia, mint a fehér holló, de az is csak az uralkodó osztályon belül működött.
Hetven éve még a legfejlettebb, leggazdagabb tőkés országokban sem volt demokrácia mindenki számára.
Az egész társadalom számára biztosított jogegyenlőség a második világháború után jelent meg. Csak akkor jött létre néhány gazdag országban az általános jogegyenlőség.
Mi tette ezt lehetővé?
Két jelenség.
1. Megállt a népszaporulat. Nem megállították, hanem megállt. Kiderült, hogy az általános jólét, valamint az iskolázottság bizonyos szintje felett, és a fogamzásgátlás megoldása mellett, úgy lecsökken a gyermekvállalás, hogy nem, vagy csak nagyon lassan nő a népesség. Ezzel megszűnt a munkaerő egyre növekvő mennyiségi túlkínálata.
2. A tudományos és technikai forradalom hatására a minőségi munkaerővel szemben kielégíthetetlenné vált az igény, a gyenge minőségű pedig olcsón sem kell. A korábbihoz képest megfordult munkaerőigény ugyan egyértelműen jelentkezik, a társadalomtudomány, azon belül is a közgazdaságtan, nem számol vele. Márpedig a társadalom eleve kielégíthetetlen igénye a munkaerővel szemben csak akkor nem szenved csorbát, ha a munkaerő szinte egészét foglalkoztatják. A jó minőségű munkaerő csak ott jöhet létre, ahol magas a foglalkoztatás. Vagyis minden munkaerőt munkára kell fogni. Ahol sokan vannak kirekesztve a társadalmi munkamegosztásból, ott a munkátlan családok sok gyermeket vállalnak, akikből nem lesz, nem is lehet hatékony munkaerő. Nem javulhat kívánt mértékben a következő generáció minősége.
A közgazdászok nem vették tudomásul, hogy a fejlett társadalmak számára a jelkor parancsa a lefékeződött népszaporulat minőségének javítása, és a foglalkoztatás magas szintje. A kettőt csak együtt lehet elérni.
A népszaporulat lefékezése Kínában erőszakkal megtörtént. Ezt az erőszakot azonban csak a nagyon centralizált politikai hatalom tudta megvalósítani. Ez az út csak a nagyon centralizált kelet-ázsiai társadalmakban valósulhat meg. Ott a kultúra teszi lehetővé az ilyen eszköz használatának működtetését.
A túlnépesedő társadalmakban ezt csak az érdekeltség képes megoldani. Ez azonban lassú sikert ígérő út. A társadalomnak kell olyan családtámogatást működtetni, amiben az egy-két gyermek kiváló munkaerővé nevelése jelenti a szülők számára egyrészt a nevelésében élvezhető maximális támogatást, másrészt az optimális öregkori ellátást. Egyrészt a gyermeknevelési támogatás nagysága a képzés sikertől függjön, másrészt a nyugdíjrendszer által biztosított társadalmi ellátás akkor legyen magas, ha a felnevet gyerekeknek nem a száma, hanem a felnevelésük minősége jó. Az élhet jól öreg korában, aki magasan kvalifikált munkaerővé neveli a gyermekét. Ehhez képest a gyermekszám másodlagos. Vagyis a családtámogatás elsősorban a felnevelés minőségétől függjön.
Jelenleg ennek az ellenkezője működik minden társadalomban. A családtámogatás a gyermekek számától függően progresszív, holott a társadalom érdeke, a kevesebb, de jobb minőségű gyermeknevelés.
A jelenlegi magyar családtámogatás szinte tökéletesen kidolgozott módszere a társadalom érdekével ellentétes módnak.
A társadalom érdeke az volna, ha a magas jövedelmű családok vállalnának több gyermeket, és a munkanélküliek pedig minél kevesebbet. Ez következik abból, hogy a jó adottságú családokban az átlagnál sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy sikeres lesz a gyermeknevelésük. Ezek a családok eleve is kevés gyermeket vállalnak, de ezt még fokozzuk azzal, hogy a társadalomtól ezek kapnak a gyermeknevelés során felmerült költségekhez viszonyítva a legkisebb támogatást. Számukra szinte elenyésző, amit a társadalomtól kapnak.
Ezzel szemben a tartósan munkanélküli, iskolázatlan szülők, akinek a gyermekitől a legkevesebb várható, többet kapnak, mint amennyi költséggel nevelnek. Ez a rendszer olyan abszurd ostobaság, mintha a munkahelyen az a munkás, aki havonta milliónyi értéket termel, a minimálbért sem kapja meg. Ezzel szemben az olyan munkás, aki munkájával több kárt, mint hasznot okoz, magas bérezésben részesül. Ezt a társadalom jövőjét pusztító rendszer azonban szerte a világban zavartalanul működik.
A gyermeknevelés a modern társadalom legfontosabb gazdasági ága, amit elképesztő ellenérdekeltséggel működtet a társadalom.
Nemcsak a jövedelmet, de a vagyont is újra kell termelni.
Érthetetlen módon, a közgazdaságtan nem számol a lakosság növekedéséből fakadó felhalmozási igénnyel.
A nemzetközi szakirodalom az egy többlet lakosra jutó többlet költséget az adott ország egy lakosra jutó nemzeti jövedelem három-négyszeresére becsüli. Ezen belül a meleg éghajlaton, és az alul népesdett térségben az átlagnál kisebb, a hideg éghajlatú, és a túlnépesedettben nagyobb a többletigény.
Jelenleg a 7 milliárd ember átlagában, egy lakosra vetítve 11 ezer dollár nemzeti jövedelmet termel. Az egy újabb lakos megjelenése körülbelül 35 ezer dollár vagyonigénnyel jár. Tehát a világ népességgének minden százaléknyi növekedése 70 millió új lakost jelent, akiknek a vagyonnal, vagyis az átlagos életfeltétellel való ellátása 70 milliószor 35 ezer, azaz 2450 milliárd dollár felhalmozási többletigényt jelent.
De lássunk két konkrét példát.
Egyiptom lakossága évente egymillióval nő. Az egy laksora jutó vagyonigény mintegy 20-25 ezer dollár, vagyis az egy lakosra jutó vagyon szinten tartásához évente 25-30 milliárd felhalmozási többletre volna szükség. Ehhez képest az Egyesült Államoktól évente másfélmilliárdot kapott.
India lakossága évente 20 millióval növekszik. Ott az egy alaksora jutó vagyon mintegy 10 ezer dollár. Vagyis az egy alakosra jutó vagyonigény szinten tarásához 200 milliárd felhalmozási többletre volna szükség.
Mindkét ország jelenleg a leginkább túlnépesedettek egyike, tehát még a fenti összeg sem elég arra, hogy az átlagos életfeltételeket szinten tartsák.
Nem véletlen, hogy a közgazdaságtan nem számol a népesség növekedésével járó vagyonképzési igénnyel. Ha számolna, kiderülne a csődje.
Szólj hozzá!
Néhány gondolat Egyiptom történetéből
2011.02.11. 11:37 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor PH 2011-02-10
NÉHNY GONDOLAT EGYIPTOM TÖRTÉNETÉBŐL
Egyiptom történetének első ötezer éve alatt csupán mintegy öt millióról, a 20. század elejéig 20, millióra nőtt a lakosság száma. Ez azt jelentette, hogy ötezer év átlagában a népességnövekedés nem érte le az évi egyetlen ezreléket sem.
A 20. század első kétharmadán további 10 millióval, az utóbbi negyven évben pedig 50 millióval nőtt a népesség. Jelenleg 80 milliónál többen vannak. Az utóbbi negyven évben 50 millió ember számára kellett volna életteret teremteni. Jelenleg, és a belátható jövőben, minden évben további egy milliónál többnek.
A növekvő lakosság számára való élettérteremtés, Egyiptomban különösen drága, mert elsősorban a sivatagtól elhódított újabb térségek, és az öntözővízzel való racionálisabb gazdálkodás jelentene nagyobb eltartó képességet. Ezzel azonban ötven éve nem foglalkoznak, hanem a külföldi segítség nagy többségét a minél modernebb fegyverkezésre, és hadseregre fordították.
Arra, hogy Egyiptomot senki sem akarja elfoglalni, az okos amerikaiak nem gondoltak. Ráadásul, a modern hadsereg semmit nem ér a társadalom stabilizálása érdekében. Nem ismeri a mohamedán, arab társadalmakat, aki azt hiszi, hogy a hipermodern repülőgépek alkalmasak a nép forradalmának elfojtására.
De a túlnépesedés minden másik arab, illetve mohamedán országban ugyanúgy kezelhetetlen, mint Egyiptomban.
Ezt nem látni, óriási ostobaság. Azonban az egész világ, mindenek előtt a keresztény Nyugat, nem is karja látni. A legszomorúbb, hogy a Nyugaton belül a két legjobban érintett ország, az Egyesült Államok és Izrael, talán a legokosabbak, vakon rohantak ebbe a zsákutcába.
Az Egyesült Államok, Roosevelt halála óta, példa nélkül ostoba arab politikát folytat. Az arab világot, a minél idejétmúltabb a társadalmi rendszerük, annál több katonai támogatásban részesíti.
Ebben méltó társa Izrael, mert azt hiszi, ha a feudális arab államok urai elismerik, illetve elviselik, akkor biztonságban érezheti magát. Elérte, hogy az idejét múlt arab rendszerek, amelyikek bármelyik nap összeomolhatnak, nem kezelik ellenségnek. Azt hiszi, hogy ez számára bármiféle garanciát jelent.
Szólj hozzá!
Címkék: történet egyiptom túlnépesedés
A világ legnagyobb problémája a túlnépesedés
2011.02.11. 11:28 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor EH 2011-02-02
A VILÁG LEGNAGYOBB PROBLÉMÁJA A TÚLNÉPESEDÉS
Életem legnagyobb felismerésének tartom, hogy az osztálytársadalmakat a túlnépesedés elleni védekezés kényszere hozta létre. Tehát, ahol túlnépesedés van, ott objektív szükségszerűség, hogy a társadalom osztálydiktatúra formájában működjön. Aki meg akarja szűntetni az osztálytársadalmakat, annak a lakosság spontán szaporodását kell megszűntetni. Mivel fajunk történetét, amióta a gyűjtögetésről a termelésre tért át, tehát amióta munkájával képes növelni megélhetése forrásait, azóta túlszaporodik, de az óta osztálytársadalomba szerveződve él, el kell fogadni, hogy az osztálytársadalom a túlszaporodás elleni védekezés szükségszerű formája.
Mivel ezt a szükségszerűséget nem ismertük fel, az osztálytársadalmakkal egyidős a megjavításuk szándéka. Az osztálytársadalom működése a társadalom többségének nagyon sok egyéni sérelmet okoz, ami ellen éppen a társadalom legjobbjai tiltakoztak. Az osztálytársadalomban csak az uralkodó osztály tagjai lehettek megelégedettek. Ezek pedig a fennálló rendet isteni eredetűnek tekintették, nem kerestek magyarázatot arra, hogy mi, miért van úgy, ahogyan van.
Az osztálytársadalmak ötezer éves múltját azzal jellemezhetjük, hogy abban egy kisebbség csak erőszakkal tudta fenntartani a hatalmát. A hatalmat, az azzal járó anyagi és politikai előnyöket élezők nem keresték szerencsés helyzetük objektív okát, a kiszolgáltatott többség pedig nem kereste, hogy ennek van-e objektív oka. Mivel fel sem merült, hogy az osztálydiktatúrák esetleg társadalmi érdeket hordoznak, a társadalom megjobbítását lehetséges, rajunk múlónak tekintették.
Mindez érthető volt addig, amíg a gyakorlatban csak osztálydiktatúrák voltak. A kijózanodás azonban akkor sem következett be, amikor, a 20. század elején, a marxista forradalmárok erőszakkal felszámolták Kelet-Európában, majd a század közepén Kelet-Ázsiában, gyakorlatilag Kínában az osztálytársadalmat, amiből nagyon gyorsan a marxista párt, a marxista papság osztálydiktatúrája lett.
A 20. század közepén, Európa nyugati felén, és a négy volt angol gyarmaton, Észak-Amerikában és Óceániában, azonban szinte észrevétlen a tőkés osztálytársadalmak átalakultak össznépi társadalmakká.
A 20. század végére Kelet-Ázsia fejlettebb államaiban is lezajlott az össznépi társadalommá való átalakulás, ami még a nyugati fejlett társadalmakénál is gyorsabb fejlődést eredményezett.
A 20. század végén Európában összeomlott a bolsevik diktatúra, Kelet-Ázsiában viszont a világtörténelem legnagyobb csodáját produkálja.
Mindezeknek a 20. századi eseményeknek máig nem vontuk le a tanulságát.
Mik ezek?
1. A fejlett, puritán Nyugaton, és a fejlett konfuciánus Távol-Keleten, spontán a tudomány által előre nem látottan létrejöttek az osztálytársadalmon való túllépés feltételei.
Megszűnt a népesdési nyomás. Kiderült, hogya már gazdag és iskolázott ember nem gyarapítja létszámát. De csak ez.
2. A tudományos és technikai forradalom olyan viselkedési igényt támaszt, ami csak a nyugati puritán, és távol-keleti konfuciánus népekre jellemző. Kiderült, hogy csak ez a két kultúra, olyan, amelyik alkalmas a modern társadalom által támasztott munkaerőigény kielégítésére.
3. A kelet-európai marxizmus azért bukott meg, mert a lakosság viselkedése nem felel meg a kor igényeinek. A túlnépesedési nyomás ugyan leállt, a térsége eleve nem volt túlnépesedett, de a lakosság munkaszeretete, beosztása, általában a viselkedése nem felelt meg a kor igényeinek. Ezen túl, a bolsevik nacionalizmusa imperialistává tette a pártdiktatúrát. Kiderült, hogy hiányzott az osztálynélküli társadalomnak a lakosság viselkedési kultúrájával szemben támasztott igénye.
4. Kínában felismerték, hogy a tapasztalt népességnövekedés akkora, ami mellett lehetetlen a korkövetelményeinek megfelelni. Ezért a párt diktatúráját megtartva, leállították a népszaporulatot. Ezzel fajunk történelmének legnagyobb egy laksora vetített gazdasági fejlődését érhették el.
5. A két világháború között a világ fél-perifériáin a belső társadalmi erők fasiszta, korporációs rendszereket alakítottak ki. Ezek is a nacionalizmusuk által fűtött imperializmusukban buktak el. Bár a fasizmus is működőképes társadalmakat hozott létre, de még abban a meggyőződésben terjeszkedett, hogy mások rovásra lehet meggazdagodni. Pedig a világgazdaság már abban a fejlettségi szakaszában volt, amiben a fejlettek közti munkamegosztás, az együttműködés nagyobb előnnyel jár, mint a kevésbé fejlettek kizsákmányolása. Ezt egyedül Roosevelt ismerte fel. Lényegében neki köszönheti a világ, hogy a gyarmattartó imperializmusok a fejlett, tőkés demokráciákban a második világháború után, a bolsevik rendszerben pedig az ezredforduló végén, felszámolódtak.
A fenti öt tény egyértelműen bizonyítja, hogy az osztálytársadalmon való túllépés, az egész lakosság számára biztosított demokrácia, legfőbb akadálya a szegénység és a népesség gyors növekedése. E kételőfeltétel spontán megvalósult Európa nyugati felében, Észak-Amerikában és Ausztráliában.
Bármennyire egyértelmű a tapasztalat, hogy a gyors népesség növekedés a társadalomfejlődés legnagyobb akadálya, ez sem a társadalomtudományok, sem a politikai vezetés számára nem vált felismertté.
Amíg nem áll le, vagy nem állítják le a túlnépesedést, az osztálytársdalom az egyetlen működőképes, a társadalom érekét szolgáló társadalmi forma. Ez nemcsak a múltban volt így, de ma is fent áll. A társadalomtudományban, hogy valami nem lehetséges, nehéz logikai alapon bizonyítani. Azt csak az élet bizonyítja. Jelenleg nincs olyan társadalom, amelyikben jelentősen nő a lakosság száma, és az egész nép számára demokrácia van.
Ez még nem jelenti azt, hogy minden olyan társadalom lehet össznépi demokrácia, amiben nem növekszik a népesség. A tények tanúsága szerint a kelet-európai és a balkáni társadalmakban nem nő a népesség, még sincs demokrácia. Ennek az oka, hogy a nép viselkedési kultúrája nem elég puritán ahhoz, hogy érdekeltséggel munkára és tanulásra motivált legyen.
A tények tanúsága szerint, az össznépi demokrácia működőképességének két feltétele van.
1. A népesség növekedés szűnjön meg.
2. A lakosság viselkedését vagy a nyugati puritán, vagy a távol-keleti konfuciánus felfogás jellemezze.
Bizonyítás.
Egyelőre csak olyan országokat ismerünk, amelyekben megállt, illetve leállították, a népesség növekedését, és a lakosság életvitelét vagy a nyugati puritanizmus, vagy a távol-keleti konfucianizmus jellemzi.
A fentiek ellen ugyan nincs bizonyíték, a Nyugat, mindenek előtt az Egyesült Államok, mégsem hajlandó tudomásul venni, hogy az egész népesség számára csak ott van lehetőség a demokráciára, ahol leállt a népesség gyors növekedése, az egy laksora jutó jövedelem meghaladja a tízezer dollárt, az átlagos iskolai végzettség pedig a tizenkét évet, és a lakosság viselkedése puritán, vagy konfuciánus legyen.
Aki e feltételek hiányában is politikai demokráciával kísérletezik, többet árt, mint használ.
Demográfia.
Nemcsak a papok és politikusok, de a történészek számára máig tabutéma az emberi faj szaporodási törvényének tudományos vizsgálata. Pedig ennek szem előtt tartása nélkül sem a jövő, sem a jelen történelme nem érhető meg.
Hogyan alakult fajunk szaporodása?
A gyűjtögető életforma mellett a természet korlátozott eltartó képessége determinálta az eltartható népsűrűséget. A közösségnek nem volt ezzel kapcsolatos feladata.
A növénytermelés és az állattenyésztés jelentősen felgyorsította a népszaporulatot, de senkinek nem jutott az eszébe, hogy az ebből fakadó okokat, és következményeket vizsgája. Ennek ellenére, a világ különböző térségeiben kialakult magas-kultúrák mindegyike szinte azonos módszert alkalmazott a túlságosan nagy népszaporulat megfékezése érdekében.
Nyomát sem találjuk annak, hogy valaki számára a népesség túlszaporodása fenyegeti a társadalom stabilitását, minden társadalomban kialakult az ellene való szervezett védekezés.
A tény, hogy a jégkorszak végét jelentő klímaváltozás idején, a világnak abban az időben egymástól izolált térségeiben, tehát egymás módszereit nem ismerve, azonos társadalmak jöttek étre, feltételezi a tudatosságot. Ennek azonban a nyomát sem találjuk. Ezért nem lehet kizárni az ösztönösséget, vagyis fajuk egymástól függetlenül, a közös problémára, ösztönösen közös választ találást sem. Rejtély, de nem lehet ezt sem kizárni.
Az elmúlt ötezer évben minden termelésre épülő társadalom osztályokra szerveződött, abban a korlátlan hatalom egyetlen, a lakosság egészéhez viszonyítva szűk létszámú osztály kezében volt, vagyis osztálydiktatúra formájában működött. Ezek között ugyan voltak különbségek, de az alap funkcióik közösek voltak.
Az osztálytársadalmak közös funkciói
I. A lakosság nagy többségét kitevő, a hatalomból teljesen kiszorítottakat jelentősen megsarcolták, az általuk megtermeltnél lényegesen kisebb jövedelemből való megélésre kényszeríttették. Marx szavaival kizsákmányolták. Az elvont jövedelem felett az uralkodó osztály rendelkezett, és azt nagyon irracionálisan használta fel.
II. A nemzeti jövedelem jelentős hányadát a fegyverkezés, és a háborúskodás emésztette fel. A fegyverkezés egyrészt nagyon megcsapolta az elfogyasztható jövedelmet, másrészt az egyik fő halkálokozó volt. Ez a nyomor és a hallozás fontos tényezője volt.
III. Az uralkodó osztályhoz áramló jövedelem nagy hányada improduktív célokat szolgált. Az osztálytársadalmak mindegyikét a kincsképzés, luxus, kultikus építkezés jellemezte.
IV. Üldözték a tudást. A tudásvágyat, a jobbító szándékot, az újító szellemet minden osztálytársadalomban üldözték. Azt csak a jelenkor történelme bizonyítja, hogy az ember fejlett agyának mobilitása milyen hihetetlen teljesítményre képes.
Mit szolgált az a minden osztálytársadalomra jellemző négy, közös funkció?
Egyértelműen a túlnépesedés fékezését.
Vegyük csak sorba.
I. A lakosság nyomra volt a halálokok között a legelső. Egyetlenegy forradalmár, világmegváltó nem gondolt arra, hogyan alakulna a népesdés száma, ha a jövedelem azoknál marad, akik létrehozták. Az értéktermelőktől, közvetlenül, vagy közvetve elvont jövedelem az összes tizede, ötöde lehetett. A lakosság kilenctizedének ennyivel magasabb jövedelme estében egyetlen generáció alatt beállt volna a túlnépesedés. Több szülésre, alacsonyabb halandóságra került volna sor.
II. Még nem akadt demográfus, aki kiszámolta volna, hogyan alakul a népesség,
- ha a fegyverkezési kiadások összegét az életviszonyok javítására fordítják,
- ha nincsenek háborús emberáldozatok, anyagi veszteségek, járványok.
A fegyverkezés és a háborúk nélküli társadalom száz éven belül elviselhetetlenül túlnépesedett volna.
III. Még a jelenlegi, hatékony társadalom is versenyképtelenné válna, ha a jövedelemből annyit fordítanának kincsképzésre, luxusra, kultikus építkezésekre, mint amennyi jellemző volt az osztálytársadalmakban. Ez a pocsékolás is fontos szerepet játszott abban, hogy nagyobb legyen a tömegek nyomora.
IV. Még a tudomány számára sem vált elfogadottá, hogy az osztálytársadalmak mindegyike üldözte a tudásvágyat, nemhogy ez mekkora féket jelentett a fejlődésben.
Amennyiben elfogadjuk, hogy minden túlnépesedéstől veszélyeztetett társadalom, a múltban, osztálytársadalomként működött, nehéz azt állítani, hogy a jelenkori túlnépesedő társadalomban nem objektív szükségszerűség, hogy osztálytársadalomként működjön. Azokban pedig egy kisebbség diktatúrája szükségszerűség.
Az osztálytársadalmak ötezer éves múltjában a népszorulat átlagos mértéke legfeljebb néhány tized százalék volt. Ma az okos Nyugat az éves másfél-három százalékos népszaporulat mellett, össznépi demokráciát javasol.
Az elmúlt negyven év jól illusztrálja, hogy az emberiségi háromötödét kiúttalan helyzetbe sodorta a túlnépesedés. Ami a világ elmaradott többségében kialakult, annak katasztrofális következményeiről tudomást sem vett a Nyugat. A puritán Nyugat, és a konfuciánus Távol-Kelet kivételével az egész emberiséget jövője, reménytelenné válik.
A Közel-Kelet és Észak-Afrika klasszikus példája a túlnépesedésnek, mivel itt nagyon kis térségre korlátozódott az önözhetőség. A Nílus, illetve a Tigris és az Eufrátesz sivatagos térségében, viszonylag szűk völgyben voltak adva az öntözéses gazdálkodás példátlanul kedvező feltételei. Kiváló és a reménytelen adottság szoros szomszédsága.
Az első magas-kultúrák között különleges volt kettő, a Nílus, illetve a Tigris és Eufrátesz völgye. Két kortársa, a kínai és az indiai gazdaságföldrajzi tekintetben más volt. Ezek is folyamok vízére épültek, de a Monszunnak köszönhetően jelentős csapadékú társégben helyezkedtek el, ahol az önözött területek szomszédságában is viszonylag gazdag növény- és állatvilág volt. Ezzel szemben a Nílus, illetve a Tigris és az Eufrátesz önözhető térségét a sivatag veszi körül. Egyik számára sincs terjeszkedési lehetőség.
A Nílus völgyében, azaz Egyiptomban minden összejátszott annak érdekében, hogy a túlnépesedés nyomása prototípusává váljon.
Nemcsak csak ma, de ötezer éve az volt. Páratlan önözési adottsággal ajándékozta meg a természet. A világ egyik legnagyobb folyója évente termékeny iszapú vízzel borítja be a viszonylag szűk, száraz, forró sivatagok között elterülő völgyét. Ez a völgy ötezer éve a világ legsűrűbben lakott térsége. A természetes áradásoknak köszönhetően művelhető területe, páratlan lehetőséget kínált arra, hogy rajta stabil birodalom alakulhasson ki. Ez meg is történt. Szinte egészen a jelenkorig, a világ leghatékonyabban művelt területe volt.
Ennyi ember, ilyen szorosan kevés helyen élhetett meg. A népsűrűségének, és az egész birodalmat áthálózó vízi szállításnak köszönhetően fejlett munkamegosztás alakult ki rajta. A lassú folyású Níluson és a csatornákon nagyon hatékonyan történt az áruk mozgatása, az elvont jövedelmek, mindenek előtt a gabona, centralizált raktárokban való összehordása.
A gazdaságtörténészek sem szentelnek figyelmet arra, hogy milyen termelékenységnövelő hatása volt annak, ha nagyon hatékony a termékek mozgatása. A Nílus áradása kihordja a trágyát, és a csatornákon könnyen begyűjthető, és centralizált raktárakba hordható volt a termés. A gabona, ötezer éven keresztül, Egyiptomban volt a legolcsóbban termelhető.
Ez a példátlan termelési előny azonban azzal járt, hogy felgyorsult a népesség növekedése. Szerencsére, az egyiptomi papok elképesztően gyorsan rájöttek, hogy nemcsak nem szabad megengedni, hogy a nép elfogyassza, amit termel, de még az sem, hogy egyre többen legyenek. Ezért a termés jelentős hányadát elvonták, a gyarapodó munkaerő jelentős hányadát kincsképzésre, nem termelő feladatok elvégzésére vonták ki a termelésből.
A történelem egyik legnagyobb titka, hogy kikben vált tudatossá, hogy nem szabad a termés egészét a termelőknél hagyni, hogy a munkaerő jelentős hányadát a termelésből ki kell vonni. Ráadásul, ezt úgy működtetni, hogy a célja soha ne váljon felismertté.
Ennél isnagyobb titok, hogy ezt a bölcsességet minden öntözéses társadalomban, egymástól függetlenül kitalálták, sőt működtették.
Még nagyobb titok, hogy ezt a módszert a 20. század végén a modern Kínában is bevezették, és ennek köszönhetően útjára indították az emberiség történetének legnagyobb csodáját, a közel másfélmilliárd ember példátlan gyorsasággal folyó gazdagodását.
A csodák csodája pedig az, hogy a tudományos és technikai forradalom élcsapata, a Nyugat e páratlan sikert kudarcként látja.
Most az egyiptomi forradalmi események kimenetelének a reménytelenségét látva, megtetézem az emberi butaság piramisát azzal, hogy a tudomány és politika nemcsak létrehozta Egyiptom zsákutcába juttatását, és most sem látja, hogy ez az ország mennyire zsákutcába van. Tetejében, azt akarja elhitetni, hogy Egyiptomra most fog ráköszönten a demokrácia.
1 komment
Címkék: világ probléma túlnépesedés legnagyobb
Egyiptomban is csa osztálydiktatúra lehet
2011.02.09. 11:05 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor EH 2011-02-05
EGYIPTOMBAN IS CSAK OSZTÁLYDIKTATÚRA LEHET
Az alábbiakat az egyiptomi események íratják velem.
Tizedik napja tört ki az egyiptomi forradalom. Minden valószínűség szerint végül sikerül a népének elzavarni a diktátort, de ettől nem változhat semmi, hiszen nincs a túlszaporodott lakosság számára kiút. Az egyiptomi diktatúra még a viszonylag elviselhető volt. Vannak ennél sokkal keményebbek, idejét múltabbak, gyorsabban túlnépesedők.
Miért bukott meg éppen a legnagyobb, és a legfontosabb iszlám országban a diktatúra?
Azért, mert jó pénzért, nemcsak Amerika, de Izrael szövetségesének szerepélt is vállalta. De nem a diktatúra bukott meg, ott más politikai rendszer nem is lehet, hanem az Izrael-barát politika, amit az Egyesült Államok finanszírozott. Ezzel bebizonyosodott, hogy az arab világban, illetve a Közel-Keleten és Észak-Afrikában nem lehet tartós az olyan rendszer, amit a közvélemény vallási árulásnak tekint.
Mubarak nem azért bukott meg, mert korrupt diktátor volt, hanem azért, mert a büszke egyiptomi nép szégyellte, hogy az arab világot megszégyenítő Izrael szövetségese. Ezt a nyilvánvaló tényt az Egyesült Államok úgy állítja be, hogy Mubarak rendszere nem volt elég demokratikus. Nem vallják be, hogy nem lázadt volna fel a lakosság, ha a rendszerét nem tarja Izrael szövetségesének.
A Nyugat, elsősorban az Egyesült Államok azért nézi tétlenül védence megalázását, mert nem tarja elég demokratikusnak. Harminc évig demokratikusnak tartotta, most egyszerűen ráébredt, hogy Mubarak nem elég demokrata. Nem merik bevallani, hogy a pénzükkel, elsősorban a fegyverekkel agyon támogatott kedvencük védelmére nem mernek kiállni, és a cserbenhagyását azzal magarázzák, hogy most jöhet a demokrácia. Nem vallják be, hogy többek között, a Közel-Keleten és Észak-Afrikában nem lehetséges a demokrácia.
Hol lehetséges a demokrácia?
A Nyugat ostobaságának csúcsa, hogy a demokratikus rendszert mindenütt üdvözítőnek, bevezetendőnek tekinti, nincs tisztában azzal, hogy a lakosság egészének demokráciája csak nagyon speciális feltételek mellett működtethető.
Mindenek előtt el kell oszlatni a ködöt, ami a demokrácia fogalmát fedi.
Minőségi különbség van az uralkodó osztály, és a nép egészének demokráciája között.
Az uralkodó osztály demokráciája.
Amíg az osztálytársadalmakban a demokrácia csak az uralkodó osztály tagjaira terjedt, elvileg minden osztálytársadalomban lehetett ilyen demokrácia. Nagyon ritkán, de minden osztálytársadalmi formában előfordult az uralkodó osztályon belüli demokrácia ilyen, vagy olyan formája. A görög városállamok rabszolgatartó rendszerében a rabszolgatartók demokráciája, a tőkés osztálytársadalomban a tőkések demokráciája működőképes lehetett. A nyugati feudális társadalmakban a nemesség egészére bizonyos jogegyenlőség volt jellemző. Az egyenlők között azonban óriási különbségek voltak. De ez a csorba egyenlőség is csak nekik volt biztosítva. A demokratikus tőkés osztálytársadalomban is csak elvi jogegyenlőség volt. A tényleges különbségek azonban óriásiak maradtak. A lakosság óriási többsége számára azonban minden osztálytársadalom egyformán diktatúra volt.
Az osztálytársadalmak kritikusai abban tévedtek, hogy az adott viszonyok között a demokrácia a lakosság egészére kiterjeszthető. A tudományos és technikai forradalom előtt minden társadalom szükségszerűen csak osztálydiktatúra formájában működhetett. Össznépi demokrácia azonban ma is csak a világ hatodán van, másutt egyelőre nem is lehet. Az emberiség öthatoda ma még nem tart ott, hogy össznépi demokráciában élhessen, nekik még egyetlen osztály diktatúrájában kell élni. Többségük számára csak az osztálytársadalom a realitás. Közöttük is kevés az olyan, amiben az uralkodó osztályon belül lehet demokrácia.
Az osztálytársadalmakat szidni lehetett, de megváltoztatni nem
Mi tette objektív szükségszerűséggé az osztálytársadalmakat?
A spontán túlnépesedési nyomás.
Ebből fakadóan, ahol a népesség növekedése évtizedes távlatban is meghaladja évenként, a néhány tizednél nagyobb értéket, ott csak osztálydiktatúra formájában stabilizálható a társadalom. Márpedig Egyiptomban, hasonlóan a Közel-Kelet és Észak-Afrika mohamedán államaihoz, az utóbbi ötven évben, a növekedés másfél és három százalék között mozgott, és ez van jelenleg is. Egyelőre nem ismerünk példát arra, hogy az ilyen mértékű népszaporulat mellett az egész népességre kiterjedő demokrácia lehessen.
Mivel demokrácia csak ott lehet, ahol számottevően nem változik a népesség, a világ népességének háromötöde pedig másfél százaléknál gyorsabban szaporodik, ott eleve ki van zárva, hogy túllépjenek az osztálydiktatúrán. Ezek között van minden muzulmán vallású állam. Tehát Egyiptom is.
Van azonban az össznépi demokráciának egy másik előfeltétele is. Csak a nyugati puritán, és a távol-keleti konfuciánus népek viselkedése, munka és tanulásszeretete mellett lehet az össznépi demokrácia működésképes. Egyelőre e követelmény alól sem ismerünk kivételt.
Természetesen, nem lehet azt állítani, hogy ez a jövőben is így lesz, de el kell fogadni, hogy egyelőre így van.
A világ jelenlegi kultúrái közül a közel-keleti és az észak-afrikai muzulmán népeke tekinthetjük olyannak, akik, ha meg tuják állítani a népszaporulatukat, képesek lehetnek az össznépi demokráciára. Egyelőre azonban semmi jele nincs annak, hogy a túlnépesedésük leállna.
Mikor áll le a túlnépesedés?
Ennek négy elő feltétele van.
1./ Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem eléri a tízezer dollárt.
2./ Az iskolában töltött évek száma meghaladja a 12 évet.
3./ A lakosság viselkedését pedig akár a nyugati puritanizmus, akár a távol-keleti konfucianizmus jellemzi.
4./ Biztosítható a fogamzásmenetes szexuális élet.
A feltételeket fordított sorrendben vizsgálom.
Ma már a 4. feltétel technikai és pénzügyi tekintetben mindenütt megoldható, annak főleg vallási, kulturális akadálya lehet. A tények tanúsága szerint a vallások fogamzásgátlást ellenző erőfeszítése haszontalan. Erre Lengyelország, és a pravoszláv vallású térség a példa, ahol a felszínen erős vallási tiltás ellenére megszűnt a népesség gyors növekedése. De sajnos, azokban az előző három feltétel hiányzik. Ez a térség a legjobb bizonyíték arra, hogy a sikerhez mind a négy feltétel szükséges. Ugyanakkor tudatosítani kellene, hogy ahol gyorsan szaporodik a lakosság, ott eleve lehetetlen a fejlettekkel lépést tartani. A jelenkori világpolitikai zsákutcája abból fakad, hogy nem veszi tudomásul, hogy szaporodó népesség esetén kizárt a sikeres társadalmi fejlődés.
A 3. feltétel, a lakosság megfelelő viselkedési kultúrája a legnehezebben biztosítható előfeltétel. Egyelőre ez a viselkedés csak a puritán Nyugaton, és a konfuciánus Távol-Keleten adott. Csak e két kultúrában valósult meg az első két feltétel, vagyis belső fejlődés következtében, erőszakos beavatkozás nélkül, leállt a népesség növekedése, mert elérték a jövedelemnek, és iskolázottságnak ehhez elengedhetetlen szintjét. A 20. század végére a Nyugat minden puritán társadalmában, és a Távol-Keleti konfuciánusok között a fejlettekben leállt a népszaporulat. A sokkal hátrábbról induló Kínában pedig erőszakkal leállították. Ezzel kiderült, hogy a Távol-Keleten a lakosság viselkedése még a nyugti puritánokénál is megfelelőbb. Ezek mindegyike ötven éve, még a legpuritánabb nyugati társadalmaknál is sokkal gyorsabban fejlődik.
Amikor kiderült, hogy a két fenti kultúrával a többiek nem képesek lépést tartani, az is nyilvánvalóvá vált, hogy a világ másik háromötöd, gyorsan szaporodó része is eltérő sebességű. A múlt magas-kultúrájának utódai ugyan képesek a múltban valaha tapasztalnál gyorsabb fejlődésre, de ez is lassabb, mint a két sikerkultúráé. Ebbe a második sebességű kategóriába tartozik minden ókori kultúra, amelyik nem puritán, illetve nem konfuciánus.
Ilyen:
- A dél-ázsiai, vagyis indiai.
- A közép-ázsiai, észak-afrikai, vagyis a mezopotámiai, és az egyiptomi.
- A görög-római. Ma döntően a latin-amerikai.
- A kelet-európai, vagyis a sztyepp-kultúrák nagycsaládos utódai.
Ezek gyors fejlődését, az utóbbi kivételével, a nagyon gyors népszaporulatuk lehetetleníti el. Az uralkodó osztály ugyan nagyon sikeres, de a társadalom átlagát a társadalom nagyon gyorsan szaporodó többsége szükségszerűen visszahúzza.
A 2. feltétel, az iskolázottság magas szintje látszólag a legkönnyebben elérhető. De az önmagában nagyon kevés a sikerhez. Ennek ellenére ezt a célt könnyű volna támogatni. Sajnos, a gazdag világ a támogatásának nagy többségét fegyverekre adja. Az is világossá vált, hogy az iskolázottság hatékonysága a társadalom átlagos fejlettségétől függ. A tudás értékét a környezet fejlettsége hatványozza fel. Ezért nem lehet elkerülni, hogy a szellemi elit a kevésbé fejlett országokból a fejlettek felé áramoljon.
Az 1. feltétel, az átlag gyors gazdagodása csak a nem növekvő népesség mellett valósulhat meg. A közgazdaságtan legnagyobb hibája, hogy nem számol a lakosság növekedéséből fakadó költségekkel. Szinte érthetetlen, hogy a közgazdaságtan figyelmen kívül hagyja, hogy a népesség növekedése elviselhetetlen költséggel jár. Növelni kell mind a fogyasztást, mind a felhalmozást annak érdekében, hogy az egy alaksora jutó szintet tarthassák.
- Ahány százalékkal nő a lakosság, annyi százalékkal nagyobb fogyasztás kell az egy lakosra jutó jövedelem szinten tartásához. Vagyis, ahol évente két százalékkal nő a lakosság, a fogyasztást is ennyivel kell növelni, hogy ne csökkenjen a jövedelem szintje.
- Ahány százalékkal nő a lakosság, annyi százalékkal kell növelni a nemzeti vagyont, annak érdekében, hogy ne csökkenjen az egy laksora jutó vagyon nagysága. Természetes, hogy a több lakos esetén a társadalomnak több vagyonra van szüksége. Több természeti erőforrásra, több lakásra, munkahelyre, infrastruktúrára. Ezek értéke az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem 3-4-szerese. Vagyis, ahol évente 2 százalékkal nő a lakosság, az egy laksora jutó vagyon szinten tartásához 6-8 százalékos vagyonképzés kell.
A fenti kettős követelményből következik, hogy az évente 2 százalékos lakosságnövekedés estén az egy laksora jutó jövedelem, és vagyon újratermeléséhez az ország nemzeti jövedelmének évi 8-10 százalékos növekedése a fedezet. De 1 százalékos népszaporulat is 4-5 százalékos növekedési tempót igényel annak érdekében, hogy ne csökkenjen a fejlettség már elért színvonala.
A fenti számítások még markánsabbak lennének, ha azzal is számolnánk, hogy a természeti erőforrások korlátozottak, azok feltárása egyre többe kerül, egyre kevésbé hatékony. Márpedig a világ népességének kilenctizede olyan térségekben él, ahol messze túllépték a természeti környezetük eltartó képességét.
Ez bármennyire egyszerű bizonyítása annak, hogy a népesség gyors növekedése, gyors már az évi fél százalékos is, már kizárja a versenyképes fejlődést.
A fentiekből következik, hogy a közel-keleti és az észak-afrikai államok jövőjét megpecsételte az elmúlt ötven év gyors népszaporulata. Ezt atérségetötezer éve jellemezi, hogy nagyon szűk önözhető területen, csapadékban szegény, sivatagos környezetben, nagyon sokan élnek. Ez a nagyon sok népesség, az elmúlt negyven évben megkétszereződött, annyival szaporodott, mint előtte ötezer év alatt összesen.
Egyiptomban nem a Mubarak diktatúrája volt a hibás, hanem az 50 millióval nagyobb lakosság. Ez még a nagyon ritkán lakott, és nagyon gazdag Egyesült államokat is leültette volna, nem a termőterületre vetítetten harmincszor sűrűbben lakott és szegény Egyiptomot, ahol az adott helyzetben csak diktatúra működhet. Ezt inkább, továbbra is a katonatisztekre, mint a papokra bíznám.
Az Egyesült Államok pedig nem modern repülőket, tankokat adjon segélyként, hanem bővítse az ország öntözött területét, és fékezze a népszaporulatot. Izrael is az önözésben adjon tanácsot.
De nemcsak Egyiptomban omlanak össze a diktatúrák, hanem szinte mindenütt az arabvilágban. Az ok pedig nem a demokrácia hiánya, hanem a népesdés fékeveszett növekedése. Ebben kell felvilágosítani a szenvedőket. A kínai példát kell követni mindenütt, ahol gyorsan nő a népesség. Ezzel szemben az okos Nyugat az ellenkezőjét teszi. Az ellenkezőjét erőlteti, amit az érdeke megkövetelne.
A kínai stratégia a kulcs. Előbb légy gazdag, aztán demokrata. Gazdag pedig csak akkor lehetsz, ha előbb erőszakkal is, de megállítod a népszaporulatot.
A nyugati stratégia tragikus, és ostoba. Előbb légy demokrata, aztán minden jóra fordul. De az idő előtti demokrácia öngyilkosság.
Szólj hozzá!
A tartósan munkanélküliek foglalkoztatása
2011.02.08. 12:18 Kopatsy Sandor gondolatai
Kopátsy Sándor PF 2011-02-07
A TARTÓSAN MUNKANÉLKÜLIEK FOGLALKOZTATÁSA
Jelenleg mintegy másfélmillió többségében vidéken élő, képzetlen, illetve nem keresett szakmájú, munkaképes embert, illetve ezek jelentős hányadát kellene bevonni a társadalmi munkamegosztásba. Ezek mozgósítása nélkül nincs sikeres kibontakozás. Ezért ezt kell a társadalom előtt álló első feladatnak tekinteni.
Annak nincs realitása, hogy a jelenlegi normatív foglalkoztatási feltételek mellett ezek munkára foghatók. Ezek foglalkoztatását megkülönbözötten kell kezelni.
Ezt a problémát, sokkal kedvezőbb foglalkoztatási körülmények között, a Kádár-rendszerben is kezelni kellett. Ezt a rendszer nem is tudatosan, de megoldotta előbb a háztájival, aztán a termelőszövetkezetek mellék-üzemágaival.
Mit oldott meg a háztáji gazdaság?
A magyar parasztság számára korábban megszokott, szabadidős foglalkoztatást. A parasztság csak úgy voltképes átélni a földnélküliséget, illetve a munkaerejét csak részben hasznosítani képes földnél kisebb birtoklást, hogy a fennmaradó idejét valami módon, az átlagnál lényegesen alacsonyabb hatékonysággal, de hasznosította. Bármit elvégzett, ami valami kevés jövedelmet hozott. A földhiány a parasztságot arra kényszeríttette, hogy ne csak azt a munkát végezze el, ami egy meghatározott hatékonyságot meghaladja, hanem minden munkát, ami ugyan ennél kisebb, de valamilyen hasznot, jövedelmet hoz.
A közgazdaságtan máig nem tudatosította, hogy a paraszti mezőgazdaság abban különbözött a vállalkozóitól, hogy az minden hatékonyságú munkaerejét kihasználta. Annyit dolgozott, amennyi munkára ideje van. Ennek jelentős hányada ugyan az átlagosnál lényegesen kisebb hatékonyságú volt, de ez a kevesebb egészítette ki úgy a jövedelmét, amiből valahogy megélhetett. Ezzel szemben a tőkés vállalkozás csak azt a munkaerőt vásárolta meg, amelyik a foglalkoztatásával járó költségeknél nagyobb értéket termel.
A háztáji gazdálkodás sikere.
A bolsevik mezőgazdaság is úgy gazdálkodott a tagságával, mintha azok bérmunkások volnának. Csak annyi munkaidejüket hasznosította, amennyi a termelőszövetkezet számára jövedelmező volt, vagyis meghaladott bizonyos szintet. Ezen csak a nyári munkacsúcsok idején változtattak úgy, hogy ekkor napi tíz óra volt a munkaidő. Az egész napot munkával töltő termelőszövetkezeti parasztok számára megszokott munkaidőnél tehát lényegesen kevesebb hasznosult.
Ennek a potenciális munkaidőnek a hasznosítását jelentette a tagok számára biztosított háztáji föld. Ennek megművelése a munkaidő után, illetve a munkaszüneti és szabadág napokon történhetett. Gyorsan kiderült, hogy ezek a háztáji gazdaságok olyan termékekre szakosodtak, amiben a nagyüzem nem volt velük versenyképes, a lakosságnak pedig volt jövedelme ezek megvásárolására. Tagadhatatlan, hogy a háztáji gazdaságok sikerének volt egy másik alapja is, az állam több pénzt bocsátott ki, mint amennyire volt a boltokban árufedezet.
A szövetkezeti mellékágaztok sikere.
A termelőszövetkezetek gyorsan felismerték, hogy a tagságuk munkavégző képességét, jövedelemszerző ambícióját nem meríti ki a háztáji gazdaság. Ennek hasznosítását jelentették a mellék ágazatok. Maga a szövetkezet keresett olyan alvállalkozói munkákat, amihez az ő foglalkoztatási feltételei kedvezőbbek voltak, mint az állami vállaltoké. Néhányév után, több százezer termelőszövetkezeti tag végzett az állami szektorban alvállalkozói munkát. Ez a kooperáció jó volt a megrendelő állami vállaltnak, mert olcsóbb volt, mintha maga végezte volna a saját bérmunkásival, jó volt a termelőszövetkezetnek, mert keresett rajta, és jó volt a munkát végző tagoknak, mert kereshettek, szakmát tanulhattak.
Rövidesen, általánossá vált, hogy a falusi lakosság, ugyan több munkaórával, de többet kereshetett, mint a városban lakó bérmunkások.
Máig nem valljuk be, hogy a hetvenes évek után a falusi lakosság magasabb jövedelmű volt, mint a városik munkásság. Erre békeidőben, nem ismer a történelem példát. A falusi lakosság ugyan több munkaórát dolgozott, mint a városi bérmunkások, de ezt örömmel tette, hiszen jobb módban élhetett, több sikerélménye lehetett. Ezt a tényt ismerték fel az állami vállatok is, és kezdték a saját munkásaiknak megengedni a munkaidő utáni munkavégzést.
Még jellemzőbb volt az ipari munkások hétégi telkekre való törekvése. Szinten minden nagyvállalt dolgozóinak voltak hétvégi kertecskéi. Ezeket mára elpusztította a bűnözés, a tulajdon védelmének hiánya.
Ezt a foglalkoztatási rugalmasságot a gazdaságtörténészek és a közgazdászok máig nem érik meg. Ezért állnak értetlenül szemben azzal, hogy a vidéki lakosság utólag értékeli a Kádár-rendszert.
Aki nem érti meg a fenti fejtegetést, gondoljon arra, hogy akkor a falusi lakosság, döntően szabadidőben, évente 40-50 ezer lakást épített, jelenleg ennek talán tizedét.
Akkor többet dolgoztak, mint a városiak, de jobban, biztonságosabban élhettek. Akkor a falusi lakosság élvezhette teljes foglalkoztatást, sőt évente több órát dolgozott, de jobban élhetett. Ma a falvakban a foglalkoztatási ráta, becslésem szerint, alig haladhatja meg a 30-40 százalékot, és ebben is aránytalanul magas a költségvetési szektor részesedése. Ideje volna ezt végre nyilvánosságra hozni.
Mit tehetünk a vidéki lakosság foglalkoztatása érdekében?
Tanulni kell a múltból. Ez ugyan nem mehet úgy, ahogyan akkor volt, de a megfelelői kialakíthatók.
Mit tehetünk a háztáji gazdaságok helyett?
Minden tartósan munkanélküli számára biztosítani kell, egy hektár mezőgazdasági területet. Ebből a szempontból tartós munkanélkülinek minősül, aki az elmúlt húsz évben, a törvényben meghatározottnál több éven keresztül volt munkanélküli. A munkanélküli segély csak annak jár, aki ezt a területet gondosan műveli.
A nagyüzemi munkások által gondozott kiskertes területeket vissza kell állítani. Az őrzésüket tartós munkanélküliekből szervezett szövetkezetekre kell bízni, akik meghatározott díj ellenében vállalják az őrzést, de a lopások érékét a meghatározott díjból levonják. Az ilyen őrzésekre a cigányokból alakított szövetkezetek a legalkalmasabbak.
A tartósan munkanélkülieket foglalkoztató szövetkezetek.
Ezek a szövetkezetek tagjai csak tartósan munkanélkülinek nyilvánítottak lehetnek. A szervezésüket, szakmai tanácsadóikat a foglalkoztatási segélyalap fizetett alkalmazottai látják el. A szövetkezet vezetőit azonban a tagok közgyűlése választja. Ők a tagok munkáltatói. A tagok bérjövedelme után nem kell bérjárulékot fizetni, és a tagoknak járó munkanélküli segély felett ez a testület rendelkezik, azzal gazdálkodik.
A tagok nem élveznek munkavállalói jogokat, bármikor elbocsáthatók, a munkaviszonyuk megszüntethető. Ezzel visszakerülnek a munkanélküli státuszba. A segélyt csak a rájuk bízott terület gondos művelése esetén kapják.
A tartós munkanélkülieket foglalkoztató szövetkezet akár vállalkozást, akár alvállalkozást köthet. Ezek adózási feltételeit külön kell megállapítani, méghozzá úgy, hogy ne legyenek hátrányos helyzetben azokkal szemben, akik nem dolgoznak.
Az ilyen szövetkezetek megkapják azoknak a korában fizetett segélyeit, akiket foglalkoztatnak.
Nemcsak a társadalom, de az állam érdeke is, hogy azok is dolgozzanak, akiknek a munkája nem olyan hatékony, ami elviseli a normatív követelményeket.
Számításaim szerint, az államnak évente körülbelül egymilliójába kerül minden tartós munkanélküli. Ezen felül van a társadalmi, erkölcsi kár, ami a tartós munkanélküliségből keletkezik. Ezért olyan szervezetet, és foglalkoztatási feltételeket kell alkotni, ami munkát biztosít mindenkinek, aki csak részben tudja megtermelni azt a mintegy másfélmillió értéket, ami a vállalti szektorban való alkalmazás alapkövetelménye.
A társadalomnak érdeke, hogy szinte mindenki dolgozzon.
A jelenlegi foglalkoztatás olyan magas teljesítményt követel, amit a jelenlegi munkaerő alsó minőségi negyede nem képes kitermelni. Eza foglalkoztatási küszöb mintegy másfélmillió font évente. Legalább egymillió olyan munkaerő van ma is, aki ennek a küszöbnek a felét érné el. De ezek munkára fogása a jelenlegi foglalkoztatási normák szerint lehetetlen. Ezért kell kialakítani olyan foglalkoztatási szektort, amiben a normatív követelmény lényegesen alacsonyabb.
Azt, hogy milyen szinten kell elindulni a tartósan munkanélküliek munkára fogása érdekében, az élet fogja bebizonyítani. Azt kell megcélozni, hogy a munkaképes korosztály foglalkoztatása érje el a 75 százalékot. Nálunk már az ilyen foglalkoztatási szinten lényegesen javulna a munkamorál, ami lehetővé tenné, hogy emeljük a megkívánt hatékonysági minimumot, és tovább emeljük a már elért foglalkoztatási szintet.
Szólj hozzá!
