Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor               EE                     2011-02-18

 

 

Ad 9. oldal.

„LEHET-E AZ ÁTLAGNÁL KÉTSZER JOBBAN NÖVEKEDNI?”

E cím után azt várná az olvasó, hogy ezután egy olyan elméleti fejtegetés következik, amit a cím sugall. De a cím értelmetlen, mert a fejlődés alatt a visszafejődés és a stagnálás is lehet. Aztán kiderül, hogy e fejezet célja annak bizonyítása, hogy nem reális a jelenlegi kormány célja, a viszonylag gyors felzárkózás a fejlettebb Nyugathoz, illetve amit ez a cél jelentene, hogy a környezetünknél lényegesen gyorsabban fejlődünk.

Aki Jánossy Ferenc hatvan éve megjelent könyvének mondanivalóját megérti, az nem hisz az ilyen gyorsabb fejlődésben. Szerinte, és szerintem is, nem a politikától, nem a gazdaságirányítási céloktól, és módszerektől függ a hosszabb távú fejlődés. Jánossy ugyan nem bontotta ki, hogy mitől függ a fejlődés, csak arról igyekezett meggyőzni, hogy ez nem az állami akaraton, de még nem is a politikai eseményeken múlik. Ez aktuális mondanivaló volt a voluntarista tervgazdaság, a vas és acél építés hisztériája idején.

De az eltelt hatvan esztendő azt bizonyította, hogy a társadalmak gazdasági teljesítménye könnyen lehet a másokénak sokszorosa. A világon ma is nagyon eltér egymástól a különböző kultúrához tartozó térségek növekedése.

Ha, helyesen, nem az országok, hanem azokon belül az egy lakosra jutó jövedelem alakulását mérjük, már akkor is azt látjuk, hogy az elmúlt harminc évben a Távol-Kelet országai legalább még egyszer gyorsabban növekedtek, mint a Nyugathoz tartozók. Ezen belül is nagy a szóródás. Nemcsak egy adott évben, de több évtized alatt is. Ezzel szemben, a világ nagyobbik felén az egy laksora jutó növekedés tört része annak, amit a puritán Nyugaton, és a konfuciánus Távol-Keleten elértek. Az elmúlt 140 év során, Nyugaton belül a puritánok lényegesen gyorsabban fejlődtek, mint a mediterránok, ez a sebesség különbség még nagyobb, ha az angol-száz Észak-Amerikát és Latin-Amerikát hasonlítjuk össze. Ezt jól példázza, hogy 1913-ban Argentína egy laksora jutó nemzeti jövedelme kétharmada volt az Egyesült Államokénak, és ez mára, egyharmadára csökkent. Diákkoromban még úgy beszéltek Argentínáról, mint a jövő leggazdagabb országáról. Nem számoltak azzal, hogy a tudományos és technikai forradalom világban a lakosság megfelelő viselkedése lesz a legfontosabb hatékonysági tényező. Akkor még a fasiszta országok is azt hitték, hogy meg fogják előzni a fejlett polgári demokráciákat. Abban a korban még nagyon keveset tudtak arról, hogy az emberanyagon múlik a legtöbb.

Két oldallal később már kiderül, hogy Mihályi Péter nem elmélkedik, hanem napi politikai vitát folytat.

Idézem. „Mégis, a közelmúltban, az Új Széchenyi terv bemutatásakor ismét az utolérés reményét kínálja Matolcsy György a magyar társadalomnak az alig pár hónapja kinevezett nemzetgazdasági miniszter: „Magyarországnak 2030-ra el kell érnie az uniós átlag feletti gazdasági fejlettségi szintet, életszínvonalat.””

Ez után, kitalált számok tükrében bizonyíja, hogy ehhez kétszer gyorsabban kellene fejlődnünk, mint az EU tagországok ilyen, vagy olyan csoportjának.

Magával az állítás lényegével nem vitatkozok, hiszen húsz évre előre még nem látott senki. Még öt évre sem. Legfeljebb azon botránkozom, hogy az MTA kutatóintézete nem azt vizsgálja, hogyan lehet sikeresebb pályára vinni az országot, hanem azt cáfolja, hogy az új miniszternek nem lehet igaza. Ez nem tudományos, hanem értelmetlen vita.

Mihályi Péter azt vizsgája képes lehet-e Magyarország a következő húsz évben a világátlaggal nagyjából megegyező ütemben fejlődni. Ez óriási feladat lenne, de nem is próbálja meg, mert ehhez azt kellene alapnak tekinteni, hogy hol tart majd a világ húsz év múlva. Még nem találkoztam olyan tudományos munkával, amelyik akárcsak ilyen feladatra vállalkozott volna, nem beszélve arról, hogy az ilyen kísérlet beigazolódott volna.

Mihályi kiemeli. „A magyar társadalom jelenlegi belső feszültségei is túlnyomórészt a szomszédjainkhoz viszonyított lemaradásból erednek.” Ez ugyan nehezen vitatható, és a szerzőt cáfolja. Jánossy könyvének ugyanis az a fő mondai valója, hogy az egymáshoz hasonló viszonyok között élő népek gazdasági teljesítményei között lehetnek ingadozások, de azok mindig kiegyenlítődnek. Ha a bolsevik rendszer évtizedei alatt a szomszédjainknál jobban boldogultunk, akkor azt a rendszert jobban működtettük, ha pedig a rendszerváltás óra viszonylag lemaradtunk, akkor ezt működtettük szomszédjainál gyengébben. Ezt én is így gondolom. Az a rendszer lehetett rosszabb, de mi abban ügyesebbek voltunk, az ugyan jobb, de ehhez a szomszédjaink értnek jobban. Éppen Jánossytól tanultam, hogy legyünk optimisták, az ilyen lemaradások korrigálódnak, tehát jogosan várjuk, hogy a következő húsz évben behozzuk ezt a lemaradást.

Ez a tény azonban azt jelenti, hogy az elmúlt húsz év szoclib gazdaságpolitikája az átlagnál is rosszabb volt, és a jelenlegi közép-jobb politikának nem kell megszakadni, hogy ezt korrigálja. Elég, ha a magyar átlagot hozza.

 

Idézem a 12.oldal utolsó három sorát.

„Az EZ-27-ekhez mért felzárkózásban elhúztak mellettünk azok az országok, amelyek korábban mögöttünk voltak: Észtország (2006), Szlovákia (2007), és Lengyelország 2010?).

Én ugyan másképpen fogalmaznám. Csehország gyorsan visszaszerezte a háború előtti fölényének jelentős részét. Szlovénia fejlődött a legtöbbet, felzárkózott a többi alpi nép mellé. Észtország pedig felveszi a skandinávok tempóját. Szlovákia nyugati kétharmada oda jutott, ahol már Trianon lőtt is volt, a Kárpát Medence éléhez tartozott, de még ma sincs akkora fölényben, mint 1938-ban volt. Most már azonos szinten van, mint a Kisalföld magyar fele. De az, nálunk is az ország átlaga előtt jár. Lengyelország fölénybe jutását én is kérdőjellel írnám.

 

Idézet a 13 oldalról.

„Az Eurostat számításai szerint – Luxemburgot leszámítva – Ausztria, Írország és Hollandia után, az Unió legfejlettebb országa.”

Az idézett Eurostat táblázatát nem ismerem, de vannak ennél sokkal hitelesebb adatok is. Azok szerint Ausztriát nemcsak Írország és Hollandia előzi meg, hanem a sorrendben Norvégia, Dánia, Finnország, Svájc is.

Írországot pedig 2011-ben ilyen előkelő helyre rakni szakmai baki.

 

15. old.

„2.1 A GLOBALIZÁCIÓ HAJTÓEREJE A TERMELÉKENYSÉGI KÜLÖNBSÉG ÉS A MINTAKÖVETÉS.”

„… az élenjáró országokhoz képest elmaradt országok szemszögéből a jövőbe vezető út nem lehet más, mint amit már az élenjárók kiválasztottak.”

E két megfogalmazást annak szánta, hogy kövessük az angolszász liberális módszereket. Ez akkor volna igaz, ha az angolszász módszerek váltak volna be ott, ahol sikerült az utolérés.

Ezzel eljutottunk oda, amiért Mihályival vitatkozom.

Ma nincs fontosabb gazdaságpolitikai vita, mint ami a legutóbbi választáson megbukott szoclib vonalat védelmezők, és az új utat keresők, ajánlók között folyik. A tárgyalt tanulmány is ezzel a céllal íródott.

Vegyük hát sorra az érveket.

Elsősorban a négy, volt angolszász gyarmaton, az Egyesült Államokba, Kanadában, Ausztráliában és Új-Zélandon. Ha az élenjárókat a tíz legfejlettebbel azonosítjuk, akkor csak ez a négy van az élenjárók csaptában. A másik hat kis, jóléti európai állam. Tehát európai liberális nincs az élcsapatban.

Mik a négy liberális, volt angolszász állam közös jellemzői?

a. Nagyon alulnépesedettek, tengerrel körülöleltek, és nyersanyagokban, erőforrásokban rendkívül gazdagok. Ebben a tekinteten egyedülállók, tehát nem lehet minta egy tízszer nagyobb népsűrűségű, nyersanyagokban, szegény tengerparttal nem rendelkező, puritánnak nehezen nevezhető lakosú Magyarországnak.

b. A puritán, munkára vágyó, kisemberek angolszász minta alapján rendezkedtek be, és mindenkit befogadtak. Ebben a tekintetben is egyedülállók. Ilyen ország nincs több. Elég arra hivatkozni, hogy ahol a mediterrán kultúrája, feudális urak, és az őslakosságot térítő papok rendezkedtek be, színvonalban a fenti négynek a közelbe sem jutottak.

c. Nincs sok száz, sőt ezer éves történelmi gyökerük. Azt, hogy ez talán előny, nálunk kimondani is bűn. A magyar, de minden európai társadalmat, az arabokról ne is beszéljük, nem lehet olyan útra vinni, amiben nem lehet büszke a történelmére. Azt a legjobban épen a szoclib politikai pártok tapasztalhatták meg az elmúlt húsz év során.

d. Mind a négy állam jelentős bevándorlást élvez. A közgazdaságtudomány kevés figyelmet szentel arra, amint Max Weber jó száz éve felismert, és Amerika-hatásnak nevezett, hogy a puritán országokba érkező bevándorlók társadalmi mobilitása, rugalmassága sokkal nagyobb, mint az otthon maradottaké. Elég volna megnézni, hogyan élnek, viselkednek, gondolkodnak a lengyel, az orosz és ukrán bevándorlók Kanadában és az Egyesült Államokban, és hogyan, akik otthon maradtak. Ezt elmondhatnánk mi is. A száz éve Amerikába vándorolt magyarokat hasonlítsuk össze azokkal, akik itthon maradtak a falujukban.

e. Mind a négynek angol a nyelve. Ezt semillikhangsúlyozni, pedig óriási előnyt jelent. Az angol messze az első, de a francia, spanyol, és főleg Közép-európában a német is az.

Az első tíz között hat európai ország van. A tíz között is az első Norvégia, Dánia és Finnország. Svédország a negyedik. Ezek mindegyike keményen puritán, jóléti, azaz a nemzeti jövedelem nagy hányadát újraelosztó állam. Svájc a 8. az egyedüli olyan ország, amelyik egészében az Alpokban helyezkedik el. Ha az Alpok egésze egy ország volna, úgy is bekerülne az első tízbe. A rangsorban a 9. Hollandia, amit joggal tekinthetnénk angolszász liberálisok közé tartozó országnak. Aki járt ezekben, annak el kell ismerni, hogy ott az életvitel más. Ezek a legkeményebben puritánok. Nem véletlen, hogy a lakosságuk nagy többsége protestáns.

Maradjunk tehát abban, hogy a tíz legfejlettebb között egy sincs, amit utánoznunk lehetne.

Már sokkal jobb tanács lenne az, hogy az utolérésben sikereseket, vagyis a leggyorsabban növekedőket kövessük. Az elmúlt ötven évben, Európában csak a finnek ilynek, akik nem a módszerüknek, hanem sokkal inkább a skandináv életvitelüknek köszönhetik a sikerüket. Lehet, hogy rokonok vagyunk, de sajnos nem az életvitelben.

Az ír csodának sem az alkalmazott módszer, hanem a nagyon kedvező helyzete, az EU nyugati kapuja, és az angol nyelve az oka. Ezeket sem lehet utánozni a Kárpát-medencéből, ahol nem kapu, hanem komp vagyunk.

Az észtek és a szlovének sikerét már korábban magyaráztam. Azt sem utánozhatjuk.

A felzárkózásban azonban csak a távol-keleti országok sikere példátlan. A siker kettős alapja: egyrészt megállt, illetve megállították a lakosság növekedését, másrészt nagyon magas a foglalkoztatás, és a viselkedési kultúrájuk kiváló.

A népesség növekedésének leállása nem elegendő feltétele a sikernek. Ez Európai egészére érvényes, de a Helsinki-Bécs- Trieszt vonaltól keletre nincs gyors népesség növekedés, de nyoma sincs az utolérésnek.

A magas foglalkoztatás azonban tejesen hiányzik, a munkakultúra is gyenge. A foglalkoztatási ráta 80 százalék felett van. Ráadásul, az évente ledolgozott órák száma is 20-25 százalékkal magasabb. Dél-Korea, az utóbbi negyven évben leggyorsabban növekedő gazdasága nem ismeri a tartós munkanélküliséget. Nálunk pedig nemcsak sokan, de szinte csak ilyenek vannak. Tegyük hozzá, hogy ez az ország az oktatásban is Finnországgal cserélgeti az első helyet.

Itt jutunk el oda, hogy a liberális közgazdászok az iskolázottságot, a foglalkoztatottságot, és az évente ledolgozott órák számát szinte figyelembe sem veszik. Jelenleg, nálunk ez volna az első.

 

 

Ezt az első harmadot a vasúthálózat hatásával jellemezném. A mi, de Európa egész keleti felének, az európai fél-perifériák szempontunkból ugyanis a vasúthálózat kiépülése jelentett gazdaságföldrajzi változást. Szárazföldön az anyagok még hatékony szállítási távolsága és ideje a több száz kilométeres távolságokon századára csökkent. Vagyis Európa keleti fele először vált kooperációs partnerré. Ez az előny elsősorban a technikai forradalom előtti, még fél-feudális mezőgazdaság számára jelentett konjunktúrát.

Mihályi csak azt emeli ki, hogy a mezőgazdaság elmaradott maradt, de azt nem hangsúlyozza, hogy a jövedelmezősége megugrott annak köszönhetően, hogy számára először nyíltak meg mind a Monarchián belül, mind a nyugat-európai piacok. Ennek következtében számos társadalmi és gazdasági változás történt.

- A magyar arisztokrácia először lesz igazán gazdag. A 19. század utolsó harminc évében például, több ezer kastély épül. Megjelennek a cselédek mellett gőzekék is. Ebből fakadóan megnő az arisztokrácia politikai befolyása is.

- A mezőgazdasági konjunktúrának, ugyan kis részben, de élvezője a birtokos parasztság is.

- Az urbanizáció, a polgárosodás és az iparosítás elsősorban a hazai mezőgazdaság emelkedésének köszönhető.

- Európa keleti felén a mezőgazdasági fellendülésnek a hátán az élcsapat, a zsidóság.

Fontos volna azt is látnunk, hogy a kiegyezés utáni sikereink, ahogy ezt a Brend-Szuhay szerzőpáros is hangsúlyozta, egész fél-feudális, agrár országnak számító Kelet-Európára jellemző volt.

A 17. oldalon szereplő táblázatról kihagynám Venezuelát, mert a bányajáradékból való gazdagodást nem tartom gazdasági, társadalmi eredménynek. A táblázat többi adta azonban érdekes. A 1.5 százaléknál gyorsabban növekedő országok között, Argentína kivételével, csak olyanok vannak, akik 2010-ben az első tízhez tartoznak. Argentína rövid tündöklése a gabona és hús exportjával magyarázható. Ezt a gőzhajókkal való szállítás forradalmának köszönheti. De az jórészt igaz Kanada és az Egyesült Államok sikerében is közre játszott. Azon viszont érdemes elgondolkodni, hogy Svédország, Norvégia és Finnország már ebben a periódusban is sikeres volt.

Az, hogy ebben az időben Magyarország Ausztriánál gyorsabban növekedett, számos más, talán fontosabb ok mellett, az is megjegyezhető, hogy ebben az időben a mezőgazdaság még fontos volt, az idegenforgalom pedig még jelentéktelen.

Amit viszont nagyon hiányolok az elemzésből, hogy ki sem tér arra, hogy a két háború között a tőkés osztálytársadalom, a gyarmati rendszer, rogyadozott, válsággal küzdött. Ennek volt köszönhető, hogy a két háború között, a fejlett Nyugattal szemben még a Szovjetuniónak is, de különösen a fasiszta országoknak, a háború előtt még sikerük volt. Nemcsak a népszerűségüknek, de gazdasági sikerüknek, a tőkés osztálydemokráciákkal szemben, elsődleges oka a magas foglalkoztatásuk volt.

Mihályi nem is szerepelteti a fasiszta országokat, mert nem szimpatikusak. Az erkölcsi megítélés azonban nem az ilyen tudományos elemzés feladata. Ismerjük el, hogy a két háború között, tőkés demokráciáknál hatékonyabbak voltak a fasiszta rendszerek. Ezt Argentína esetében nem is lehet tagadni. A fasiszta Portugália, Olaszország és Spanyolország gyarmattartók voltak, akárcsak a nyugat-európai demokráciák. De kisebb volt a munkanélküliségük. A náci Németország Hitler uralma alatt gazdasági csodát produkált, ennek hátán maga is gyarmattartó akart lenni. Ezt faji alapon képzelte el, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy megsemmisítő vereséget szenvedjen. Németország és Japán, a két fasiszta nagyhatalom, háborús teljesítménye, majd a háborút követő gazdasági csodájának az alapjait a fasiszta, imperialista években rakta le. Aki Jánossy könyvéből nem érti meg, hogy a háborút követő újjáépítés eredményességében a háború előtti eredmények jelennek meg, nem értett meg semmit.

 

Ezt az időszakot már a példátlan kelet-ázsiai fölény jellemzi. Ennek tanulságit figyelmen kívül hagyták azok, akik még ma is azt hiszik, hogy nekünk a liberális angolszász utat kell járnunk.

Ez nem azt jelenti, hogy mi, magyarok járhatjuk ugyanazt az utat, de az elvárható, ha a kétszeres fejlődési sebesség realitását keresi valaki, akkor azt is elemezze, hogy akik ezt ötven éve megvalósítják, minek köszönhetik. Ebből ugyan én is azt vonom le, hogy számunkra nem reális cél a távol-kelti ütem követése, de kötelességünk tanulni a sikerekből

 

20. old.

„Tanulságos az 1950-73 közötti időszakinak, a világgazdaság aránykorának elkülönített elemzése is.”

Ezzel az igénnyel maximálisan egyetértek, de nemcsak a számok, hanem a tartalom tekintetében is.

A háború után, a fejlett Nyugat, Európa nyugati fele, és a négy volt angol gyarmat, már nem a tőkésosztály, hanem az egész lakosság demokráciája. Ötezer év során nem volt akkora változás, mint ebben a bő két évtizedben, a fejlett Nyugaton a tőkés osztálytársadalmakat felváltotta az egész nép demokráciája. Ez olyan minőségi változást hozott, amire az osztálytársadalmak történetében nem volt példa.

Itt azonban el is akadok, mert gyanúm szerint nem jók az adatok. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem nem jó mutató. Aki elolvasta Bródy András – Rács Jenő könyvét, ami talán 1950-ben jelenet meg, megtanulhatta volna, hogy az egy laksora jutó nemzeti jövedelem nem jó mutató, a növekedést az egy lakosra jutó fogyasztás, és az egy lakosra jutó vagyon növekedésével kell mérni. A klasszikus közgazdaságtan újratermelés alatt nem a nemzeti jövedelem, hanem az egy laksora jutó jövedelem, és vagyon újratermelését kell érteni. Gyanúm szerint Mihályi az egy laksora jutó nemzeti jövedelmet méri, aminek egyik, nagyobbik része a lakosság jövedelme, a másik a vagyon felhalmozás. Ez csak akkor nem nagyon félrevezető, ha nem nő a népesség, illetve amikor a nemzeti jövedelemből mind a lakosság, mint a vagyon egyformán növekszik.

Ami óta Bródy és Rác könyvét, ezelőtt hatvan éve elolvastam, tudom, hogy a nemzeti jövedelem és a nemzeti vagyon aránya, hosszú távon nem, vagy csak nagyon lassan változik. Ez az osztálytársadalmak évezredei alatt, azonos gazdaságföldrajzi feltételek mellett nem változott. Mindig és mindenütt a nemzeti vagyonnak 3-4-szer nagyobbnak kellett lenni, mint a nemzeti jövedelemnek. Az arány az északi népek társadalmaiban inkább négyszeres, a déliekben háromszoros.

Most nem megyek bele a részletekbe. Fogadjuk el a négyszeres szorzót, mert a hatvan év alatt megtanultam, hogy a nemzeti vagyon nemcsak a fizikai, hanem a szellemi vagyon is. Az utóbbit a közgazdaságtan ugyan elvileg elismeri, de sem a termelését, sem a nagyságát nem kezeli vagyonként.

Egyelőre maradjunk annyiban, hogy az újratermelési folyamatban nemcsak a folyó jövedelemnek, hanem a vagyonnak a változását kell mérni. A kettőnek, legalábbis nem nagyon hosszú távon, azonos arányban kell növekedni.

Ez azt jelenti, hogy a folyó értéktermelésből a növekményt egy és négy arányban kell elosztani a fogyasztás és a felhalmozás között. Vagy a társadalom gazdasági növekedését a jövedelem és vagyon összegének növekedésével kell mérni. Ez azt jelenti, hogy az egy százalékos növekedéshez a nemzeti jövedelemnek öt százalékos növekedése kell.

Márpedig Az itt használt növekedési százalékok csak az egy laksora jutó nemzeti jövedelmet mérik. Maddison adatai ezért nagyon félrevezetők.

Lássuk miért.

2. táblázat kilenc adatsort tartalmaz. Az első nyolc sorban hét olyan ország, és az EU első 12 tagországa, ahol alig változott a népesség a vizsgált két időszak alatt. Az utolsó sorban pedig a világátlag, ami mögött nagyon gyors népességnövekedés volt.

Ha az adatoknak hinni lehetne, az derülne ki, hogy ebben a két időszakban a fejlett nyugat-európai országok, általában az EU keménymagját jelentő 12 közel egyformán fejlődött. Ha azonban az egy laksora jutó vagyon alakulását is számba vesszük, akkor kiderül, hogy a Nyugat-Európa térsége gyorsan, ha nem is olyan gyorsa, mint a táblázat mutatja, növekedett, a világátlag pedig csökkent.

A közgazdaságtan máig nem vette tudomásul, hogy a lakosság növekedése felhalmozási igénnyel jár. Márpedig a fejlett Nyugaton és a Távol-Keleten a lakosság növekedése minimális, ezzel szemben az emberiség háromötöde olyan államokban él, ahol a lakosság elképesztően gyorsan, két százaléknál gyorsabban nő. Ebből a háromötödben a lakosság növekedésből fakadó felhalmozási igényt, néhány bányajáradékból dúsgazdag ország kivételével, sehol nem képesek kielégíteni. Az emberiség háromötöde olyan társadalmakban él, amelyek képtelenek az egy laksora jutó vagyon újratermelésére.

Ezzel szemben a tanulmányban ezekre az országokra is olyan adatokat közölnek, az egy laksora jutó nemzeti jövedelmet, ami azt a hamis látszatot kelti, mintha ott is fejlődéstanúi lehetnénk.

A lassú, évi fél, egy százalékos népességnövekedés is, ami történelmi múltukban példátlan, csak akkor járhat bővüléssel, ha a felhalmozási ráta nagyon magas. Ez is csak a Távol-Keleten jellemző.

 

Ez a rövid időszak érintene különösen bennünket az előttünk álló feladatok szempontjából. Ugyanakkor a 3. ábra adatai bizonyítják, hogy az adatok annyira félrevezetők, hogy nem szabad komolyan venni azokat, hogy az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem nagysága nem lehet iránytű. A gyorsan fejlődők között kabaréba illő szomszédokat találunk. A fékevesztetten szaporodók mellett a világ elsői közé tartozókat találunk. Tajvan és Szudán egy lakosra jutó nemzeti jövedelme azonos mértékben növekszik! Tajvanban az egy laksora jutó fogyasztás meghaladta Japánét, Szudán a nagyon gyorsan szaporodó arab országok között a legszegényebb. Igaz, hogy ebben az időszakban találtak ott is olajat.

 

Erelich Évának köszönhetem, hogy megismerhettem Maddison történelmi távlatú adatsorait. Ezek sokat segítettek abban, hogy az osztálytársadalmakat közös alapúaknak látom.

Most pedig, hogy a tanulmány 3. ábráját nézem, megerősödik a véleményem arról, hogy a közgazdaságtan nem tudomány arra, hogy a kor jelenségeit távlatosan nézzük, tendenciákat tárjunk fel.

Az ábra az 1990-2008, véleményem szerint is, nagyon tanulságos időszakban ábrázolja a GDP/fő/év alatt a százalékos növekedést.

Arra jó ez a táblázat, hogy rádöbbenjünk, milyen forradalmi korban élünk. Az egy laksora jutó nemzeti jövedelem évente 2. 2. százalékkal nőtt. Ez a mutató, a 19. század közepe előtti ötezer évben, két évtized átlagában 0.1 százalékkal is ritkán nőtt. Az éves 2.2 százalékos növekedés azonban ostobaságot mutat.

Mi is történt ez idő alatt?

A világ népessége évente 1.5 százalékkal növekedett. A fejlett világé 0.5, az US nélkül 0.1 százalékkal nőtt. Ennek a növekedésnek a nagy többsége is, bevándorlásból származott. A nem fejlettek növekedése megközelítette a 2 százalékot. A korábban kifejtettek alapján az elmaradt országokban a népességnövekedés a nemzeti jövedelem 6-8 százalékos évi növekedését kívánta volna meg. Ennek azonban a harmadára nyújtott fedezetet a növekvő nemzeti jövedelem!

Mivel ekkor Kína már leszorította a népszaporulatát, az emberiség négyötödében jóval 2.2 százalék alatt volt az egy laksora jutó GDP növekedése. A világ tehát példátlan mértékben rohant a túlnépesedésből fakadó katasztrófa felé.

Az idézett táblázat ezzel szemben azt sugallja, hogy viharosan fejlődik a világ.

Vegyük a demokratikus világ leggyorsabban növekvő államát, Indiát. Ott ebben az időben 4.7 százalékkal nőtt az egy laksora jutó GDP. Tegyük azonban hozzá, hogy 1.8 százalékkal nőtt a lakosság. Az ebből fakadó vagyonigény a nemzeti jövedelem 5.4-7.2 százalékát jelenti. Tehát Indiában az éves 4.7 százalékos egy lakosra jutó jövedelem nem biztosította az egy laksora jutó jövedelem és vagyon szinttartását sem.

Mivel a közgazdaságtan nem számol a népesség növekedéséből fakadó vagyonigénnyel, viharos növekedésnek állítja be a gyors elszegényedést.

Mivel ötven éve nem ismerünk olyan ténylegesen gazdagodó országot, a négy volt angol gyarmaton, és a bányajáradékból élőkön kívül, ahol a lakosság éves növekedése meghaladta volna a 0.5 százalékot, be kellene látni, hogy a fél százaléknál gyorsabb lakosság növekedés kizárja a gazdagodást.

Ebből a közgazdaságtannak le kell vonni a tanulságot, hogy nem elég a jövedelmet növelni, ha nem nő vele párhuzamosan a vagyon.

A másik általános tapasztalat, hogy az önerőből való gazdagodásnak van egy másik feltétele is. Nem elég a népesség növekedésének leállítása, szükséges vagy a puritán, vagy konfuciánus magatartás, szorgalom, takarékosság is.

Ennek a feltételnek a megéltét jól mutatja két mutató.

1. A foglalkoztatás, illetve ennél is jobban, az egy munkaképes lakosra jutó, évente ledolgozott órák száma. Az utóbbival még nem találkoztam, ugyan könnyen kiszámítható, hiszen ez a foglalkoztatási ráta és az egy dolgozóra jutó ledolgozott órák szorzata. Ezt leginkább az EU-ban kellene gyakran idézni, mivel a négy volt angol gyarmathoz, még inkább a Távol-Kelethez viszonyítva botrányosan keveset dolgoznak.

2. Az iskolázottság, és annak színvonala. Ebben is nagy a nyugati puritánok és a távol-keleti konfuciánusok fölénye.

1870-2008 között, magyar gazdaság teljesítményéről közöltek azt mutatják, hogy nagyon eltérő politikai és foglalkoztatási irányvonalak ellenére nem volt számottevő változás. Ezt 1925-2008 között az 5. ábra is jól mutatja.

Pedig óriási politikai és foglalkoztatási változások zajlottak le.

1870-1945 között, a két háborútól eltekintve nagyon alacsony volt a foglalkoztatás. A hárommillió dologtalanságra ítélt lakos országa voltunk.

Ennek a történelmi gyökerével a magyar történészek alig foglalkoznak. Pedig egyszerű és érthető. A hetven évvel a Monarchia örökös tartományinál is későbbre halaszott jobbágyfelszabadítás példátlan mértékben megtartotta a nagybirtokrendszert. A magyar jobbágyelszabadítás egymillió munkaképest, ezzel hárommillió lakost munkátlan nyomorra ítélt. Ez Trianon után, az elcsatolt területeken ugyan megszűnt, de a megmaradt országrészben tovább élhetett.

Ennek lett a következménye, hogy a kiegyezés utáni Magyarországot egészen a harmincas évek végéig, a környezetéhez képest is, botrányosan alacsony foglalkoztatás jellemezte. A munkaképes lakosság negyede alig jutott munkához, munkanélküli, vagy idénymunkás lett. A minimális keresetet biztosító munka milliók számára állam volt.

Még gazdaságtörténésztől sem hallottam a rövid összefoglalót. A jobbágyrendszerben mindenkinek dolgozni kellett, de nem volt motiváció. Utána, az1945-ös földreformig a parasztság kétharmada a sajátján dolgozhatott, az egyharmada csak vágyakozhatott rá. Érdekeltség volt, de munkaalkalom sokaknak hiányzott. Mintha az elmúlt húsz évről beszélnénk.

1945-1990 között fordult a helyzet. Mindenkinek volt munkaalkalma, de gyenge lett az érdekeltsége. A liberálisok csak azt látják, a magas foglalkoztatás társadalmi, és hosszú távú gazdasági előnyét nem. A következetes, gazdasági racionalizmusában gyenge földreform, és a túlzott iparosítás ugyan lecsökkentette a motivációt, de milliókat vont be a munka világába, adott nekik szakmát, és kellő mértékben urbanizált. A bolsevik rendszerből fakadó teljes foglalkoztatás ugyan nem az optimum volt, de a rendszerváltás követő katasztrofális munkanélküliséggel szemben, a kisebbik rossz. Az ország lakosságának alsó minőségi negyede számára üdvös, a rendszerváltás utáninál sokkal kedvezőbb megoldás.

1990-2010. A rendszerváltás ugyan csakrövid gazdaságivisszaesést hozott, de a társadalmi következményei katasztrofálisak. Az EU 27 tagországa között nálunk zuhant, és ragadt a legalacsonyabb szintre a foglalkoztatás. Ezt még olyan liberális közgazdásznak sem volna szabad elhallgatni, mint Mihályi.

A rendszerváltás levezénylő liberális közgazdászok lelkiismerete nem akar szembe nézni az eleve elviselhetetlenül alacsony foglalkoztatás következményeivel.

- Nem vallják be, hogy a magyar munkátlanság nemcsak méretében, de struktúrájában még annál is rosszabb. A közgazdaságtan a foglalkoztatatás tekinttében olyan következetlen, hogy a negatív és a pozitív jelenségeit összeadja. Ez természetes volt a tőkés osztálytársadalomban, ahol nem volt társadalmi feladat a munkanélküliekről való társadalmi gondoskodás. A jelenkori társadalomban azonban a hat hónapnál rövidebb munkanélküliség pozitív jelenség, nélküle nem lehetséges a társadalmi érdeknek megfelelő motiváció és ösztönzés. Ezzel szemben a tartós munkanélküliség társadalmi rák, amit tűrni sem volna szabad. Ráadásul, a tartós munkanélküliség annál kártékonyabb hatású, minél gyengébb képzettségű, elmaradtabb társadalmi környezetben élőt, és családját érinti. Nálunk a munkanélküliek nagy többsége sok éve tartósan az, alacsonyan képzett és vidéken élő, jelentős hányada cigány.

A magyar foglalkoztatási helyzet azért is történelmük talán legnagyobb bűne, mert nem spontán alakult így, hanem az ország szuverenitását visszanyerve, tudatosan, erőszakkal hoztuk létre. Húsz évig, érdemlegesen semmit nem tettünk a megszüntetése érdekében.

 

Mihályi azt akarja elhitetni, hogy nem volt felelős a kormány azért, hogy a vállalatok, és a lakosság devizában adósodott el. Mihályi állítása szerint e két szektor devizában történő eladósodása 2000-ben kezdődött el, pedig akkor még csökkent. Az is mellébeszélés, hogy a lakáslobby terelte a svájci frank felé a lakáshiteleket. A tudományos elemzés kötelessége a tények tisztelete. A felértékelt forintot, ami sújtotta a külkereskedelmi mérleget, nem a lakáslobby tartotta szinte a nagyon magas felső kamatokkal, hanem a jegybank.

Még inkább félrevezető Mihályi szövege. „… sem igazi szándék, sem hatékony eszköz nem volt, hogy a másik két szektor szereplőit is fékezésre kényszerítse.” Véleményem szerint tudatos szándék volt a lakosság devizában történő eladósodása. Az pedig ostobaság, hogy nem volt a hatóságok kezében eszköz arra, hogy devizában, elsősorban, svájci frankban adósodjon el a lakosság. Elég lett volna a bankok devizahitele után előírni az elrettentő tartalékképzést. De nem volt megfelelő pénzügyminiszterünk és pénzügyi felügyeletünk.

A lakosság ilyen mértékű, svájci frankban való eladósítása a kormány és a jegybank bűne. Aki pedig nem szándékosan tette ezt, az alkalmatlan nemcsak a kormányzásra, de a közgazdaságtudomány művedlésére is.

Kihasználom az alkalmat arra, hogy az államadósság hibás értelmezéséről szóljak. Az államadósságot tévesen tálaljuk, amikor csak arról beszélünk, hogy a nemzeti jövedelem hány százaléka. Ez nagyon félrevezető.

A japán példára szoktam hivatkozni. A nemzeti jövedelmükhöz viszonyítva a legnagyobb, de ez legfeljebb a költségvetés készítőjének technikai gondja, mert az államadósság szinte teljesen a japán bankok jegezték, és azoknál ennek a japán lakossági betétek jelentik a fedeztet. Ráadásul a japán államnak óriási devizatartaléka van, ezen felül amerikai állampapírokból, tehát az USA államadósságából is sokat birtokol.

Végül nagyon alacsony az államadósságuk kamatterhe.

Az államadósságnak nem a volumene, hanem a kamatterhe a fontos. Németország államadóssága a nemzeti jövedelméhez viszonyítva a fele a mienkének, de ennél sokkal fontosabb különbség, hogy negyed akkor kamatot kell fizetnie érte.

Az nem baj, ha egy országnak nagy az államadóssága, az a baj, ha azokért nagyobb kamatot kell fizetni, mint amennyit a hazai befektetések hoznak. Az még nagyobb baj, hogy az államadósságot arra vettük fel, hogy vidámabban éljünk.

 

3. 2. 1. A nemzeti vagyon közvetlenül is hozzájárul az életszínvonalhoz.

Az alábbi mondatot olvasva, azt hittem egyetértünk. Aztán kiderült, hogy ő csak a lakosság vagyonát nézi, nem a társadalom egészét. Az a több és a fontosabb.

Az Egyesült Államok gazdagságát azzal indokolja, hogy „az ország területén közel százötven éve nem volt háború, amit egyszer jól megépítettek, vagy létrehoztak, a ma is használható.” Ha ez igaz volna, akkor mivel magyarázza, hogy a háborúban legtöbbet szenvedett két ország, Németország és Japán közelebb került az Egyesült Államokhoz?

3.2.2. A tőke és technika behozatala.

„Magyarország számára is a nemzetközi legjobb gyakorlatok átvétele a legjobb megoldás.” Örömmel olvasom az Akadémia intézetének tanulmányában, hogy amit át lehet venni azt nem érdemes kutatni.

 

A magyar lakosság előtt nincs egyértelmű kép arról, hogy mennyi nettótámogatásban részesülünk. Ez 2008-ig a nemzeti jövedelmünk egy százaléka volt, az óta két százalékra emelkedett. Ez nem kis összeg. Fogyasztói áron egy havi átlagos nyugdíj. Az ország szegényebb negyedének nagy pénz. De lényegesen kevesebb, mintegy fele az államadósságaink kamatának.

Jó volna, ha a közvélemény tisztában volna, hogy a tagság pénzt is jelent. Az egyszerű embereknek az igazi előny nehezen érhető.

 

A cím, és a közölt adatok igazat mondanak, de a lényegről szó sincs. A volt szocialista országok mindegyike sokkal iskolázottabb, mint amilyen a munkaerő hatékonysága. A hatékonyságban jelentkező különbség elsősorban a kulturális örökségből fakadó viselkedésen, a munkához való hozzáálláson múlik.

A tudományos és technikai forradalom olyan új igényt támaszt a munkaerővel szemben, amit az iskola nem adhat meg. Az elmúlt fél évszázad azt bizonyítja, amint száz éve már Max Weber megérzett, sőt felismert. Akkor, a tőkés osztálytársadalmak korában azt mondta, hogy a tőkés rendszert, csak a protestánsokkal lehet hatékonyan működtetni. Máig nem értette meg senki a hivatalosak közül, pedig az óta állításnak lényege bebizonyosodott. Ha állítását nem a protestánsokra, hanem a puritánokra fogalmazza meg, az idő igazolta. Ugyanis nem kevesebbet állított: a tőkés osztálytársadalom csak ott versenyképes, ahol az emberek viselkedését a puritanizmus, vagyis a fegyelem, a munka- és tanulásszeretet, a takarékosság, a tisztaság, a törvények tisztelete, jellemzi.

Azt még nem tudhatta, hogy Kelet-Ázsiában még keményebb puritanizmus jellemzi a lakosság viselkedését.

Aztán berobbant a tudományos és technikai forradalom, amiben felerősödött az, amit Weber mát a tőkés osztálytársadalomban is meglátott. Ma már a Nyugaton nincs olyan puritánnép, aminek az állama nem gazdag, és a Távol-Keleten is csak egy van, amelyik leragadt, Észak-Korea.

 

Mihályi is azok közé tartozik, akik még mindig a kapitalista osztálytársadalomban érzik magukat. Azt hiszi, ha egy társadalomban a gazdaság nagy többsége tőkés vállalkozások formájában működik, akkor az ilyen ország kapitalista. A jelenkor demokráciái nem a tőkéseké, hanem az egész népé. A tőkés társadalomban a lakosság tizedét sem kitevő tőkések rendelkeztek minden hatalommal. Az még a 20. század első felében is keményen osztálydiktatúra volt, akárcsak az ókori görög társadalom a rabszolgatartók demokráciája. A jelenkori demokráciákban nem osztályuralom van, általános a választójog, a kiemelkedő képességűek hatalma, jövedelme lehet sokkal több, mint az átlagos tőkéseké. Tudtommal, Mihályi sem tőkés, mégis befolyásos ember.

Ideje volna közzétenni a száz év előtti tőkés demokráciák adatait, hogy mennyire nem volt általános még a választójog sem, nemhogy a politikai jogegyenlőség.

Az a tény, hogy a fejlett társadalmak gazdasága döntően tőkés vállalkozások formájában működik, nem jelenti azt, hogy megkülönböztetett, önmaguk számára korlátlan a működésük. A tőkés vállaltok számára is a működésük szabályait a politikai hatalom állapítja meg, és az, számukra is jelentős korlátozást jelent. A jelenlegi pénzügyi világválság azért robbant be, mert a tőkések az indokoltnál sokkal nagyobb mozgásszabadságot kaptak. De még az is erősen, de nem eléggé korlátozott volt.

 

13. ábra.

Számomra az ára tanulsága, hogy a puritán népek országai a gazdasági fejlettségükhöz viszonyítva messze kiemelkednek. Magasan a gazdasági trend felett van Finnország, Kanada, Japán, Új-Zéland, Ausztrália, Csehország, Hollandia, Németország, és Magyarország.

Ez a sorrend egyúttal az átlag felettiséget is mutatja. Erre büszkék lehetünk, de a mutatónk még lényegesen magasabb volna, ha a cigány etnikumot kiemelnénk belőle. Ezt úgy is fogalmazhatnám, hogy a cigányok nem azért rontják nagyon az országos átlagot, mert cigányok, hanem mert a rendszerváltás óta a családjuk ki van zárva a társadalmi munkamegosztásból, és nem ismerik a munkából, a tudásból való megélést. Ez is a liberálisok egyik megbocsáthatatlan bűne.

A 43. oldalon Mihályi négy javaslatot tesz. Hárommal nagyon egyetértek, a negyedikkel nem, mert alkalmas arra, hogy elterelje a figyelmet a tényleges okról, a cigányság szinte általános kizárásáról a társadalmi munkamegosztásból. Elég volna neki is emlékezni rá, hogy a Kádár-rendszerben ez a probléma sokkal kevésbé jelentkezett. A cigányság foglalkoztatása nélkül minden jó szándékú javaslat eredménytelen lesz.

 

Ebben a fejezetben érzem Mihályi technokrataságát, a vállalatnagyság fölényének túlértékelését.

Azzal ugyan egyetértek a ténymegállapításával, „(iii) Szerepe van a GDP termelésben annak az 1.7 millió kisvállalkozásnak, amiből 1.1 millió egyéni vállalkozás, s melyek közül 370 ezer ténylegesen működik is.”

Arra a szerző nem gondol, hogy miért van háromszor annyi egyéni vállalkozás, amikor harmada is elég volna. Ezek növelnék a tartós munkanélküliek számát, ha nem lehetnének „vállalkozók”. Ezeket a liberális vállaltleépítések kényszeríttették a vállalkozásra.

A rendszerváltás során a liberális közgazdászok leépítettek minden veszteséges vállaltot. Ezzel két és félmillió munkahelyet számoltak fel, azzal, hogy majd jön helyettük a nyugati tőke, és alkalmazni fogja őket. Ezt a bűnös könnyelműséget még évtizedek múlva is fizetni fogjuk, irdatlan mennyiségű pénzzel, és erkölcsi leromlással.

 

Elsősorban ebben a fejezetben fogalmazódik meg az a liberális közgazdasági személet, amivel vitám van.

A veszteséges vállalatot „negatív hozzáadott értéket” termelőnek felfogni a tőketulajdonos szemszögéből igaz, de nem igaz a társadalom érdeke szempontjából. Még az sem vitatom, hogy a tőkés osztálytársadalom viszonyai között nem ennek a szempontnak kellett érvényesülni a társadalom érdekében. A tőkés osztálytársadalmak működése objektív szükségszerűség volt, mert az ipari forradalom után a társadalom érdeke csak a profit maximalizálásán keresztül valósulhatott meg. A társadalomfejlődés azon fokán, a termelési tényezők közül, csak a tőkében volt hiány. A munkaerőben mennyiségi és minőségi túlkínálat volt.

Aki, mint Mihályi is, azt hiszi, hogy a jelenkori társadalom tőkés társadalom, képtelen elszakadni a klasszikus közgazdaságtan logikájától, ami a tőkehiányra, és a munkaerő feleslegre épült. Ha ők irányítják a gazdaságpolitikát, akkor ott munkaerő felesleg jön létre, akkor is, ha már nem tőkés osztálytársadalom van.

Az ő logikájuk szerint, a társadalom számára is létezik negatív hozzáadott érték. Ez a fogalom a tőkés számára azt jelenti, hogy az olyan munkaerő, amelyik nem termel a foglalkoztatásával járó költségeknél nagyobb értéket, negatív értéket termel.

Ez ugyan még a tőkés osztálytársadalomban sem így volt. Azokban sem csak tőkés szektora volt a gazdaságnak. A közigazgatás, paraszti mezőgazdaság és a háztartások egyáltalán nem épülhettek arra az elvre, amelyik munka nem hoz létre a tőkés szektorban felmerülő foglalkoztatási költségeknél nagyobb értéket, akkor negatív értéket termel. A Mihályi által is megfogalmazott elvárás tehát még a tőkés osztálytársadalomban is, csak a tőkés szektoron belül működött.

Tanyán, faluban nőttem fel. Abban a világban az uralkodott, hogy minden munkát el kell végezni, amire van idő akkor is, ha az átlagosnál sokkal kisebb értéket hoz létre. Azt minden paraszt tudta, hogy az éves jövedelem a legfontosabb munkák eredményén múlik, mert a megélhetésének alapját az adja, de az is mindenki tudta, hogy amikor ideje van, akkor minden olyan munkát el kell végezni, ami időegységre ezeknél sokkal kevesebb jövedelmet eredményez. Abban a világban még a gazdagabbak sem éltek volna meg, ha csak akkor dolgoznak, amikor a munkájuk hatékonysága magas. Természetesen, ha egyszerre több munkafaladat jelentkezett, mindig a hatékonyabbat választották. Például, aratáskor minden más munkát félretettek. De olyan idejük soha nem volt, maikor csak „negatív hozzáadott értéket” termelhettek volna.

A háztartásban is csak azok boldogultak, akik a munkaidejüket felhasználták, és ha volt szabad idejük nem válogattak abban, hogy mi a hatékonyabb. A jó háziszony az volt, aki jól tudott dönteni, mikor, mint tegyen, de mindig volt tennivalója.

Idézem Mihályi okfejtését.

A rendszerváltás során leállított, veszteséges vállalatokról írja. „A fentebb említett területek jelentős részén ugyanis az ott dolgozók végső soron negatív hozzáadott értéket termeltek. Vagyis az történik, hogy az állami költségvetés a nyereséges vállalatok aránytalan megadóztatásával teret magának forrást ahhoz, hogy foglalkoztatási politikai célokból vezetve százmilliárdokkal támogassa az egyébként versenyképtelen vállalkozásokat.” 55. old.

A veszteséges vállalt nem azt jelenti, hogy negatív hozzáadott értéket termel, csak azt, hogy a költséginél kisebb a bevétele. Húsz éve nem találtam olyan vállalatot, aminek a vesztesége nagyobb lett volna, mint a költségvetési befizetése. Az állam számára nem a mérleghiányos vállalt a veszteséges, hanem az, amelyik vesztesége nagyobb, mint a költségvetés felé történt befizetése. Ez alatt értendők a befizetett adókon, bérjárulékokon felül a kifizetett bérnek az a hányada, amit munkanélküli segélyként a leállítás után a költségvetésből kell fizetni, és az amortizációnak az a része, ami leállítás esetén elveszik, illetve a leállítással járó vagyonvesztés.

Aki tehát azt állítja, hogy a veszteséges vállaltok leállítása csökkentette a megmaradó vállaltok adóját, annak így kellett volna számolnia. Az én kalkulációm szerint a veszteséges vállalatok leállítása húsz éven keresztül sok ezermilliárd forintos pénzügyi kárt okozott.

További idézet.

„… az alacsony termelékenységű foglalkoztatottak után az állami garanciavállalással működő társadalombiztosításban nem képződik elegendő tb-járulék, mert az előállított termék, vagy szoláltatás árába ez egyszerűen nem fér bele.” Ismét a tőkés osztálytársadalom logikája. Aki nem dolgozik, annak az eltartása nem társadalmi feladat. Ilyen liberális társadalom még az angolszász országokban sincsen. Teszem hozzá, a veszteséges vállaltok is fizettek bérjárulékot, többek között ezért is voltak veszteségesek, a húsz éve nem dolgozók pedig az óta nem fizetnek.

„Ezek a járulékot nem, vagy csak alig fizető dolgozók ugyanolyan jogokat (társadalombiztosítási műszóval: várományokat) szereznek, mint a normális járadékfizetők.”

Mihályi szerint, akinek a társadalom nem adott munkaalkalmat, annak az egészségügyi, és öregkori ellátásáról sem kell gondoskodni.

A veszteséges vállaltok leállítása akkora mértékben szegényítette meg a magyar társadalmat, amihez csak a zsidóság és a svábok elvesztése hasonlítható.

Erről írja Mihályi. „Így - tehát hosszú távon – érendő a negatív hozzáadott érték termelés.” Sokkal inkább az a tény, hogy az óriási értékrombolás hosszú távon, generációkra hat ki. Még az unokáink is átkozni fogják a liberális rendszerváltást. Generációkra lényegesen szegényebbek lettünk, és generációkra leromboltuk az ország alsó harmadának munkamorálját, erkölcsét, felneveltük ezeknek a szervezett munkában való részételhez nem szokott utódait.

A veszteséges vállatok sokaságáért ugyan a bolsevik rendszer a felelős, mert a teljes foglalkoztatás dogmáját mereven értelmezte. A kétmillió munkaképes ember leszoktatása az értéktermelő munkáról azonban ennél nagyságrenddel nagyobb hiba, amiért pedig a rendszerváltást követő húsz év liberális gazdaságpolitikája a felelős.

Legalább most a nyakukba szakadt nehézségek súlya alatt látni kellene, hogy a modern társadalomban hiba, ha sok veszteséges vállalt működik, de ennél sokkal nagyobb hiba, sőt bűn, ha ezeket előbb felszámoljuk, minthogy a dolgozói számára új munkaalkalmat teremtenénk. Márpedig húsz év alatt ebben a tekintetben semmi nem történt, sőt a munkátlansága ítéltek munkaerejének szakmai, és erkölcsi értéke tovább romlott.

„… nincs olyan tényleges társadalompolitikai cél, amiért érdemes feláldozni a gazdasági növekedést.” Ez a liberális közgazdaságtan iránytűje. Az enyém, ami meggyőződésem szerint a társadalomé is, a fordított. Nem lehet eredményes az a gazdasági cél, ami nem a társadalom érdekből indul.

Mi a tanulság?

17. ábra

Az egész tanulmányban hibásnak tartom a világ átlagához való viszonyítást. A mi célunk legfeljebb az EU lehet, de reális mérce csak a térségünkön belüli eredmény lehet. Mi nem az Egyesült Államokkal, nem Kínával, hanem a szomszédságunkkal versenyezhetünk. Velük közös a mi sorsunk. -->