Kopátsy Sándor PE 2009-12-04
AZ OKOS ÚJSÁGÍRÓK TÉVEDNEK EL A LEGJOBBAN
Nem tisztem, hogy a magyar újságírókat, közírókat minősítem, de az első fél tucatba, mind Debreczeni Józsefet, mind Aczél Endrét besorolnám. Soha nem értettem egyet velük, de számomra az ellenfeleket is minőségük határozza meg. Azt is megszoktam, hogy az okosak és tehetségesek sokkal könnyebben eltévednek, mint az ostobák.
Az sem lep meg, hogy a legjobb, inkább úgy fogalmazom, a legkevésbé rossz magyar újság, a Népszabadság egyre inkább eltéved. Olyanoknak ad fórumot, akik a jelen helyzet kialakulásáért az ellenzéket teszik felelőssé. Elfelejtik, hogy a politikai párt, illetve a politikus bukásáért mindig önmaga a felelős.
A politikai harc lényege mindig a győzelem, és még a célokat is ehhez kell igazítani. Csak az a politikai program jó, amivel győzni lehet. Ebben a hatalmi harcban csak a második vonalban lehet a becsület, a következetesség.
A rendszerváltás követő húsz évben, a magyar politikában nem alakulhatott ki olyan helyzet, amiben nem volt szükség más párttal való szövetégre. Ezt a helyzet következett az Antall-Tölgyessy paktumból, a listán szerezhető parlamenti képviselet túlsúlyából. Az angol-szász demokrácia eleve felismerte, hogy a többség uralmát csak az a választás garantálhatja, amiben csak két dudás van a csárdában. Ahol a legerősebbek is a kisebbek támogatására vannak szorulva, azok uralma valósul meg.
Elég néhány példát felsorolni.
Az első választást megnyerő MDF megbukott, mert az SZDSZ-szel kötött paktumot.
A második választást példátlan fölénnyel megnyerő MSZ megbukott azért, mert az SZDSZ kezébe adta a gyeplőt.
A harmadik választást megnyerő Fidesz megbukott azért, mert Orbán Viktor paktumot kötött Torgyán Józseffel.
A negyedik és ötödik választást már csak a szoclib koalíció nyerte meg, amit, Gyurcsánynak köszönhetően, sokkal inkább lehetne csak liberálisnak minősíteni. Ez ezért fog megbukni.
A hatodik választás előtt csillan meg először annak a reménye, hogy egyetlen párt, a Fidesz nemcsak győz, de a kétharmados győzelemben is reménykedhet.
Rövid indoklásra szorul, hogy miért örülök a kétharmados győzelemnek. Meggyőződésem szerint, bármelyik párt egyedül többre ment volna, mint amire mentünk a pártok közti kompromisszumok kényszere alatt. Tehát azt másodlagosnak tartom, hogy melyik párt szerezi meg a kétharmados többséget, a fő, hogy ezzel rendelkezzen. Tekintettel arra, hogy erre csak a Fidesz esélyes, őt várom.
Itt csak utalok rá, hogy a mi választási törvényünk alapján még az sem garantálja a kétharmados többséget, ha a 176 egyéni körzet mindegyikében egyetlen párt győz, vagyis az angolszász rendszerben száz százalékos a győzelem. Ezt a választási rendszert az SZDSZ, annak idején, jól kitalálta. Nem lesz könnyű megszabadulni tőle, pedig az soha nem fogja lehetővé tenni az egyértelmű politizálást. Ma egyetlen reményem a Fidesz kétharmados többsége.
Ezért fogadtam örömmel, hogy Orbán Oroszországba, és Kínába látogat. Ha valamitől féltem, az nem Orbán jobboldalisága, hanem érzelmi politizálása. Egy kis ország politikusa, ha hatalomra kerül, felejtse el, mit érez, csak az ország érdeke vezényelje. Ennek jelét láttam abban, hogy Orbán Viktor meglátogatja a két keleti, érzelmi ellenfelét.
Szememben Orbán nagyra nőtt Antallal szemben, mert az nem volt képes felmérni a realitást, az ország érdekét. Benne is élt a magyar politikai elit beteges félelme. Deák minden szlávban a magyarság ellenségét látta. Tisza István is szláv terjeszkedéstől félt. A Horthy-rendszer ezt beteges kommunista ellenességbe csomagolta. Antall József, történelemtanár létére sem ismerte fel, hogy az orosz nép számban a kontinens legnagyobb népe, és Oroszország évszázadok óta nagyhatalom volt, és még évszázadokig az lesz. Ráadásul számunkra kiváló piac, akkor is, ha az összeomlás éveiben nem a legjobban fizető partner volt. A magyar mezőgazdaság komparatív előnyeit, a vidék foglalkoztatását nem lehet megoldani a kimeríthetetlen orosz piacra épülés nélkül.
Orbán azonban felismerte, hogy az ország jelenlegi helyzetében a legnagyobb lehetőség az orosz agrárpiacban rejlik. Az sem volt nehéz meglátni, hogy Oroszország is gyakorlatilag egy párt rendszerben működik, ráadásul ez a párt sokkal inkább konzervatív közép-jobb, mint szocialista-liberális. Szinte semmilyen tekintetben nem bolsevik. Megette, hogy elmegy Putyin pártjának konferenciájára annak ellenére, hogy ezt szavazótábora nehezen fogja megérteni.
Más kérdés az, hogy a találkozót a Fidesz és Orbán Viktor szerencsétlenül tálalta. Ebbe és a bukott Gyurcsány Putyinnal közös vacsorázásába bonyolódott be Debreczeni József, ízléstelen, és hozzá nem méltó színvonalon.
Ő, aki közírónak tarja magát, nem törődve az ország érdekével, a Fidesz közeledéssel a reálpolitikához, vagdalózik, sérteget. Annál jobban kiemeli Gyurcsány házaspár baráti vacsoráját Putyin házaspárral. Számomra is fontos igazolás volt ez a baráti vacsora. Igazolta, hogy kiknek köszönheti az MSZP Gyurcsányt. Azoknak, akik közül Putyin is kiemelkedett. De azok az elvtársak is egyre kevésbé bolsevikok, és egyre inkább orosz nacionalisták.
Debreczeni Józsefnek elárulom, hogy az orosz kapcsolatok megerősítését a rendszerváltás egyik legnagyobb bűnének orvosolhatósága okán tartom nemzeti ügynek. A húsz éve leépített másfélmillió munkahelye döntő többsége a vidéken élőket érintette. Aki ezek számára nem biztosít munkaalkalmat, az, számomra hazaáruló. Ezeknek a munkaalkalmaknak nagy többségét csak a belterjes mezőgazdaság, és a termékei többségének az orosz piacon való eladása jelenthet megoldást. Ez a lehetőség azonban aligha merült fel a házaspári találkozón, ahol egy tökéletesen megbukott politikus találkozott a hatalma teljében lévővel. Putyin, és az orosz diplomácia számára nem az a fontos, hogy kit tartanak az ő emberüknek, hanem az, hogy kinek van a saját országában befolyása. Erre a befolyásra csak Orbánnak van esélye.
Debreczeni ennél is jobban lejáratta magát azzal, hogy az MDF listáján szerepel. A következő könyvét pedig Bokros Lajos politikai dicsőítéséről fogja megírni.
A másik leszerepelt újságíró Aczél Endre, akinek a Népszabadság hozza a leleplező írásait. Előbb az oroszországi vonatrobbantást tálalta úgy, mint az orosz politikai állapotok csődjét. Ezzel nálam Csurka nyomába lépett, aki az Egyesült Államok elleni, szeptember, 11.-i merényletet értelmezte hasonlóképpen.
A legutóbbi számban pedig Orbán kínai látogatásán botránkozik. Pedig én ennek is örültem. Orbán ezzel az utazással sem a hazai táborában szerzett híveket, hanem az ország érekét szolgálja. Ha valaki nem vette húsz év óta tudomásul, hogy Kínában fajunk történetének legnagyobb sikere zajlik, most igazán felébredhetne. A nyugati világ küszködik a pénzügyi válsággal, Kína azonban továbbra is példátlan gyorsasággal növekszik. Ráadásul egy párt rendszerben. A kínai egy párt, akárcsak Putyin pártja Oroszországban, minden, csak nem bolsevik.
Aczél azon szellemeskedik, hogy a nyugat-európai szociáldemokrata pártok nem állnak sorba. Sokkal inkább arról írhatna, hogy Orbán tanult először Obamától. Azon is élcelődik, hogy nem annyira az állami, mint a párttal vette fel a kapcsolatot. Az elkerüli a figyelmét, hogy Orván, nagyon okosan, a leendő gazdasági minisztert, és két pártonkívüli nagyberuházót vitt magával.
A korunk egyik legnagyobb tanulsága, hogy amelyik társadalom még a fél-periférián van, annak nem használ a több párt rendszer. Orbán ugyan nem a bolsevik oldalról indult, mint az oroszok és a kínaiak, de felismerte a kor parancsát.
Aki túllát a saját feltűnési vágyain, annak örülni kellene, hogy az ország következő miniszterelnöke a két keleti óriással is jó viszonyt akar. Nála nem kell attól félni, hogy az elvakult szerelembe esik.
Ami a Népszabadságot illeti. A laptulajdonos és a szerkesztőség ne legyen meglepődve, ha az újság olvasótábora, két év alatt a harmadára csökken. Egy ország legnagyobb napilapjának nemcsak a bukott pártok, hanem az ország érdekét is szolgálni kellene. A Népszabadság azonban az utóbbi időben az ellenkező irányba ment.
