Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                 EH                   2009-11-27

 

 

A rendszerváltásról ideje mérleget készíteni. Ideje, mert ennek a politikai rendszere lejárt. Tavaszig még tart a tetszhalál, de utána egy demokratikus egypártrendszer várható.

A rendszerváltásunk három nagyobb és két kisebb párttal indult az első választás után. 2010-ben e háromból kettő már nem nyer parlamenti képviseletet, egy pedig nem is álmodhat arra, hogy megtartja tizenhat éve élvezett súlyát. Végül bejön egy új szélsőjobb. Várhatóan a Fidesznek, aminek az első választáson egyetlen egyéni képviselőhely jutott, kétharmados többsége lesz. Vagyis gyakorlatilag megszűnik a több párttal számoló parlamenti politizálás. Ennél nagyobb fordulatot, a kerek asztalt körülülők aligha tudtak elképzelni. Pedig a letűnésüket ők hozták létre, nem a Fidesz.

A várható változás nem kisebb a gazdaságpolitikában. A neoliberális politika képviselői kiesnek a hatalomból, és új politikai útra térünk. Ennek örülök, másodlagosnak tartom a politikai csatározások megszűnését. Nem lehet olyan politikai változás, ami a neoliberális politikánál nagyobb társadalmi kárral jár.

A rendszerváltás előtt bolsevik, azaz kelet-európai marxista társadalomban élnünk. Erről a negyvennél valamivel hosszabb időszakról még nem sikerült reális mérleget készíteni, pedig e nélkül nem lehet megtalálni az állami szuverenitásunk mellett kívánatos utat.

Mert a nagy társadalmi feladatok teljesítésében jól vizsgáztunk, annak ellenére, hogy nem mi választottuk a társadalmi átalakulás módját.

A két háború közti magyar társadalom fő betegsége nem az volt, hogy nem volt demokrácia, hanem az, hogy nem tudta munkával ellátni a dolgozni akaró lakosságot. A munkanélküliség különösen a vidéken élő népet sújtotta. Nincs olyan politikai reform, ami fontosabb lett volna, mint az emberek számára munkát biztosítani. Az ugyan még érthető, hogy a politikai osztályunknak a munkahelyteremtés jelentőségéről fogalma sem volt. A szavazók tizedét sem képviselő kommunistákon kívül, egyetlen párt sem gondolt arra, hogy a munkaerő harmada számára szervezett társadalmi munkamegosztásba vont vállalkozásokban, kell munkahelyet teremteni, a többségüket ennek érdekében városokba kell hozni. Mégis megoldották ezt a történelmi feladatot.

A politikusok és történészek máig nem ismerik fel, hogy nekünk 1945 után, elsősorban nem demokráciára, nem nagyobb polgári szabadságra, hanem sokkal inkább munkahelyre volt szükségünk. Utólag semismerik fel, hogy azt a feladatot demokratikus módszerekkel nem lettünk volna képesek megoldani. Sajnos máig nem akadt olyan történészünk, aki feltette a kérdést:

Hogyan lehetett volna néhány év alatt hárommillió új munkahelyet teremteni?

A Válaszom egyértelmű.

A magyar társadalom demokratikus közakaratára épülő rendszerrel nem. A magyar társadalomból hiányoztak azok az erők, amelyek az ilyen feladat mögé álltak volna

A kommunistákon kívül, az egyetlen munkahely teremtő szándékot, a földreformot követelő népiek képviselték, de azok is csak a földtulajdon irreális felaprózásával. Annak ellenére, hogy ez utólag romantikus naivitás volt, akkor még ez is progresszívnek számított. Azonban akkor is nyilvánvaló volt, hogy a falvakban háromszor annyian akarnak, szeretnének a földből megélni, mint amennyire, az akkori nagyon elmaradott felszerelés mellett is, szükség volt. Paraszti romantikusok voltunk, akik azt szerettük volna, ha a falvak népe otthon is munkát talál. Nem volt közöttünk senki, aki felmérte volna, hogy egy generáció alatt ötödére, tizedére lehet csökkenteni a mezőgazdaságból megélni akarók számát, vagy nem lehet fejlett mezőgazdaságunk.

A mi parasztságot megváltani akaró álmunk érdekében azok a kommunisták tettek a legtöbbet, akik szinte hisztérikusan iparosítottak. Akkor ennek a hisztérikus iparosításnak csak az irrealitását láttam, az áldásos következményeit csak a rendszerváltás óta látom.

A liberális közgazdászok csak azt látták, és látják ma is, hogy csak az olyan munkahelyre van szükség, ami a normatív vállalti költségeken felül nyereséget is termel. Pedig az elmúlt húsz év egyértelműen bebizonyította, hogy a társadalom számára még az a munka is hasznos, ha nincs helyette jobb, ami még a kifizetett bért sem téríti meg.

Az is tudom, hogy ez csak elméleti igazság, tartósan nem működtethető. Annyit azonban látni kell, hogy a tartós munkanélküliséget akkor sem szabad tűrni, ha a felszámolása sokba kerül. Természetesen az ilyen állapot csak ott jöhet létre, ahol a buta és bármi áron a saját meggazdagodásra törő politikusok és közgazdászok, nyakló nélkül úgy építik le a túlfoglalkoztatással működtetett gazdaságot, hogy máról holnapra minden leállítanak, ami nem nyereséges. A létrejövő óriási munkanélküliséget pedig azzal akarják, legalább részben mérsékelni, hogy jóvátétel címén életképtelen méretű törpegazdaságot adnak vissza.

Ezt tettük a rendszerváltás során, amit csak egy társadalom tönkretételére kitalált, zseniális tervnek lehet minősíteni. Az ország legnagyobb tragédiáját azonban nem a tudatosság, hanem az egyik végletből, a másik, még rosszabb végletbe áteső neoliberális politika hozta létre.

A rendszerváltás óta folytatott neoliberális politika tudattorzító másik bűne, a bolsevik rendszerben elért eredmények elhallgatása.

A legnagyobb politikai eredmény, a fél-feudális társadalom összezúzása. A magyar történészek máig nem veszik tudomásul, hogy a nemességben gazadag államalkotó közép-európai népek, a poroszok, a legyelek és a magyarok társadalmi fejlődését, az aránytalanul erős nemességük fékezte. Ezt a kétségtelen tényt, tudtommal Sztálin mondta ki először. Dgyilas naplójában említi, hogy Sztálin eleve félt e három nép nemességének politikai erejétől.

A jogilag megszűntetett nemesség politikai vezető szerepét, a döntően közülük kikerülő úri középosztály gyakorolta. Aki nem látja be, hogy ez a polgárosodásnak ellenálló osztályt önerőből a magyar társadalom nem lett volna képes leváltani, eleve képtelen a második világháborút követő fél évszázad történelmét helyesen értékelni.

Csak a háború utáni magyar történelmet idézem.

A háborút követően a fél-feudális úri világ következetes összetörését a társadalom tizede sem támogatta. Az ugyan igaz, hogy a háborút megelőző fél-fasiszta, végül fasiszta rendszere restaurációjától nem kellett félni, hiszen ezt nem tette lehetővé a háborút követő világpolitikai helyet akkor sem, ha nem a Szovjetunió, hanem a nyugati polgári demokráciák befolyási övezetébe kerültünk volna. De csak félszívvel, félúton követtük volna azt a társadalmi átalakulást, amit a nyugat-európai államokban végrehajtottak.

Elég volna végignézni a fordulat éve előtti választásokat, és feltételezni, hogy milyen eredmények lettek volna akkor, ha nem telepedig ránk Sztálin hatalma. A magyar történészek ezt a négy évet úgy emlegetik, mintha a politikai pártok céljai, vezetői akkor is azok lettek volna, ha nincs szovjetnyomás. Nemcsak Mindszenthy és Slachta lett volna a két legbefolyásosabb politikus. Mennyivel más lett volna a politikai elit személyi összetétele, ha a korábbi rendszer politikusai itt maradtak volna, illetve Nyugatról visszajöttek volna.

Az 56-os forradalomban néhány nap elég volt arra, hogy az úri világ képviselői váljanak hangadókká. November elsején már világos volt számomra, hogy a több pártrendszer stabilizációja esetén még Nagy Imre sem számíthat arra, hogy elkerüli a bitófát. Most ugyan divat őt hősnek titulálni, de hős csak azért lehetett, mert a bolsevikok ölték meg. Ha nincs szovjet katonai megszállás, és szabad választára kerül sor, akkor ma a kivégzett Nagy Imrét bolsevik ügynöknek tekintenék.

A rendszerváltást követő első szabad választás után Antall József lett a miniszterelnök, aki olyan konzervatív, úri restaurációs útra lépett, aminek következményeként pártja példátlanul csúfosan megbukott. Ma nem illik emlékezni arra, hogy az MDF az első választáson 114 egyéni körzetben szerzett mandátumot, négy évvel később pedig csak 5-öt. Ezzel szemben az első választáson a szocialisták egyetlen körzetben nyertek, a másodikon pedig 149-ben.

A következő választáson azonban örülhetnek annak is, ha 5-öt nyernek. Sokkal valószínűbb, hogy a Fidesz, minden egyéni körzetet megnyer.

A legnagyobb társadalmi változást azonban nem a politika, hanem a másfélmillió munkahely megszüntetése jelentette. Ezek többséget a kevésbé iskolázottak jelentették, akik a bolsevik munkahelyteremtés során, a falusi munkátlanságból kerültek a nagyiparba, nagyvállalatokba.Illene végre tudomásul venni, hogy a bolsevik teljes foglalkoztatási dogmájának köszönhetően, a munkaerő hiánycikk volt, ezzel megbecsülést nyert. Érhetetlen, hogy még a szakszervezeti vezetők sem veszik tudomásul, hogy a munkavállalóknak a munkaadókhoz viszonyított helyzete elsősorban attól függ, milyen a munkaerő kereslete és kínálata között az arány. Ahol a munkaerő kínálata nagyobb, mint a kereslete, ott legyen bármilyen a jogrendszer, a munkaerő ki van szolgáltatva. Ahol viszont munkaerőhiány van, a munkavállaló fölényben van a munkaadójával szemben.

Sok ostoba történész máig azt hiszi, hogy a bolsevik rendszerben a munkások ki voltak szolgáltatva, hiszen papíron nem volt joguk sem a feletteseikkel, sem a pártapparátussal szemben. Az ostoba jelzőt indokoltnak tartom, mivel ma nem találnának olyan munkást, aki nem érezné, hogy akkor volt jogtalanul, vagy most jogokkal védve, jobban kiszolgáltatva.

A rendszerváltás azzal hozta ránk a legnagyobb társadalmi tragédiát, hogy a vidéki lakosságot, azon belül is különösen a cigányság kirekesztette a társadalmi munkamegosztásból. Miden olyan politikai elgondolás, program, ami nem ezen a térten akar gyors, és következetes fordulatot tenni, csak növeli a bajt, a társadalom egyre mélyebbre csúszását.

A magyar társadalomban a politikai, és gazdasági egyensúlyt csak azzal lehet megteremteni, ha gyorsan egymillió munkahelyet teremtünk. Ennek nagy többségét a vidéken élő, képzetlen munkaerő számára kell biztosítani. Ha ez nem történik meg, teljesen hatástalan marad minden a pénzügyi egyensúly megteremtését szolgáló erőfeszítés.

Ráadásul a szocialista mezőgazdaságtól elvonta a léte szempontjából elengedhetetlen keleti piacot is. Történelemtanár létére azt képzelte el, hogy a Szovjetunió, illetve Oroszország megszűnik, nemcsak mint szuperhatalom, hanem még úgy is, mint piac. A magyar történelemben a bolsevik évtizedek abban az értelemben is kivételes helyzetet teremtettek, hogy először volt a mezőgazdaságunknak nagy exportpiaca. E nélkül a szerényebb minőségi igényű piac nélkül eleve reménytelenné vált a nyugati piacokon valló sikeres szereplésünk. Húsz év is kevés volt, hogy a sok okos közgazdász felismerje a keleti mezőgazdasági piac jelentőségét nemcsak a külkereskedelem, hanem a foglalkoztatás szempontjából is.

A viszonylag gyenge minőségű munkaerőnek csak az intenzív, belterjes mezőgazdaságban lehet munkaalkalmat teremteni. Ez a mezőgazdaság pedig csak a keleti, elsősorban orosz piac igényeinek kielégítésére épülhet.

Az elmúlt húsz év neoliberális politikáját az Antall – Tölgyessy Paktumban rögzített választási rendszer tette lehetővé. Tölgyessy zseniálisan felismerte, hogy a kisebb pártok hangsúlyos parlamenti szereplését csak az olyan választási rendszer biztosítja, amiben a parlamenti helyek többségét a listás szavazatok alapján lehet elérni. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a kisebb pártok, szerencsés esetben, kormányalakító szerephez juthatnak, a két nagy között a mérleg iránya tőlük függ, hanem azt is, hogy szinte megváltozhatatlanná válik ez a választási törvény. Húsz év alatt egyelten választás nem adott arra lehetőséget, hogy ezt a választási törvényt módosítani lehessen.

Akik kételkedtek abban, hogy előbb kell gazdagodni, csak aztán lehet a nagyobb polgári szabadság irányában előrehaladni, többet ártanak, mint használnak. A jelen válság okán megtanulhatták volna, hogy viszonylag minél elmaradottabb egy társadalom, annál inkább a gazdaság érdekeit kell a politikai szabadságjogok elé helyezni. Ezt az objektív törvényt, csak a távol-keleti népek tanulták meg. Kína a történelemben páratlan eredményeit annak köszönheti, hogy nem párhuzamosan akarta a gazdasággal a politikai életet is szabadabbá tenni.

Egyre inkább jelentkezik, hogy a kínai siker tanulságút levonták az oroszok. Rájöttek, hogy az ő szintjükön sokkal kisebb rossz az egyetlen párt uralma, mint a sok párt közti acsarkodás. Ettől ugyan nem érnek el kínai szintű eredményt, de lényegesen többet, mint akkor, ha több párt veszekszik a politikai hatalmon.

Magyarországon a rendszerváltással uralomra került politikai elit, még a többi, korábban csatlós országot is túllicitálva, a politikai élet liberalizációjára tette a hangsúlyt. Hittünk a nyugati demokráciáknak, akik az emberek politikai jogainak kiterjesztését előrébb valónak tartják, mint a gazdaságit, mindenek előtt a munkához való jogot.

Ebben a tekintetben marxisták az antikommunisták. Marx is abba a hibába esett, hogy a politikai egyenjogúság majd létre hozza a gazdasági jogegyenlőséget, a munkához való jogot.

Ezzel szemben a társadalmi törvény:

Ezt Móricz Zsigmondnál bölcsebben senki nem fogalmazta meg. Újsága, a Kelet Népe minden számának címszalagjára írta:

Ezt a jelszót sokkal inkább követte a Kádár-rendszer, mint a rendszerváltás. Az óta, évente fele annyi házat építünk, és másfélmillió embertől elvettük a munkát. Keleti színvonalon dolgozunk, de nyugati módon politizáltunk.

A rendszerváltás másik történelmi bűne, hogy rövid húsz év alatt félmillió lakossal kevesebb születet, mit az előző húsz évben. Ez is önmagában megbocsáthatatlan, pedig még nagyobb kárt okoz majd ennek a minőségi összetétele. Ugyan nincs rá adatunk, mert nem merjük mérni, hogy a társadalom érékesebb felében közel egymillió volt a népesség demográfiai csökkenése, a gyengébbik negyed pedig félmillióval gyarapodott. Ezért a bűnünkért még hatvan év múlva is fizetni fogunk.

Csak hálásak lehetünk a sorsnak, hogy az elmúlt húsz évért elsősorban felelősek végleg eljátszották politikai szerepüket. Most, és a következő évben a rendszerváltás politikai hatalmasai és ideológusai azon fognak sírni, hogy hova lett a demokrácia, a több párt közötti politikai alkudozás. Pedig ennek az elvesztésével sokat nyerünk. A magyar társadalom számára nem több emberi jog, nem a nagyobb politikai választék, a sajtószabadság, hanem a munkához való jog az elsődleges érdek.

A magyar társadalom elsődleges érdeke a jelenleginél sokkal magasabb foglalkoztatás. Csak ez hozhatja meg a sokak nagyobb biztonságérzetét, azaz a tényeleges szabadságot.

Az kiderült, hogy a Fideszen kívül, ezt egyetlen másik párt sem ígéri. Tejesíteni azonban csak akkor tudja, ha ehhez kétharmados többsége lesz. E párt támogatottsága azt bizonyítja, hogy a választók többsége felismerte, ha egyáltalán valamelyik párttól várhat valamit, az a Fidesz.