Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                PP                    2009-11-09

 

 

Talán a cím is félrevezető, mert az alábbi írásra az indokot Molnár Oszkár polgármester nem, vagy csak nehezen bizonyítható megjegyzése feletti hisztérikus vita adja. A magyar politikai életnek a rendszerváltást követő deformálódásának tünete, hogy egy történelmi nagy bűnünket azzal akarjuk leplezni, hogy egy kis település polgármesterét állítjuk pellengérre.

A rendszerváltást, illetve a gazdaságpolitikát levezénylő neoliberális politika történelmi bűnt követett el azzal, hogy a munkaerő alsó ötödét, a magyar cigányság szinte egészét kirekesztette a társadalmi munkamegosztásból, és ennek korrekciója érdekében nem tett semmi érdemlegeset. Húsz éve a segélyeken, családi pótlékon élő réteg, ezen belül is elsősorban a cigányság, társadalmon kívüli helyzetbe került. Berendezkedett a rájuk kényszerült munkátlanságra, sok gyermek vállalására. Az erkölcsük is, ennek megfelelően romlott.

Ennek a katasztrofális következményeit a politikai elit nem ismerte fel. A közvélemény annál inkább. Elég arra gondolni, hogy jelenleg a választók döntése nagyrészt azon múlik, melyik párt hogyan áll a cigánykérdéshez. A Jobbik szinte kizárólag annak a neoliberális politikának köszönheti a sikerét, hogy nyíltan szembefordul azzal a neoliberális politikával, amelyik létrehozta a cigányság munkátlanságát, de minden cigányellenes kijelentést fasizmusnak és antiszemitizmusnak ítél. Az SZDSZ felszámolódása, és az MSZP súlyvesztése is azért történt, mert a cigányságnak legális munka helyett politikai védelmet akarnak. Vagyis a megoldás helyett kioktatnak.

A közelmúltban két Borsod megyei polgármesternek, akiknek a falujában jelents cigányság él, akik naponta küzdenek annak következményével, amit a szoclib rendszerváltás a nyakukra hozott, elfogyott a türelme. Nem azt akarom bizonyítani, hogy tényeket, vagy csak híreszteléseket fogalmaztak meg. Ez mellékes. Amit megfogalmaztak, azzal a megye közvéleményének nagy többsége egyetért, sőt igaznak tartja. Én sem a piacon, hanem normális társaságban több alkalommal is hallottam, hogy a cigányasszonyok, a nagyobb támogatás érdekében, sérült gyermekek születésén mesterkednek. Arra azonban hiába vártam, hogy a kormány, illetve az illetékes hatóságok cáfoljanak, közöljék, hogyan alakul a sérült szülések aránya, és milyen rétegben, melyik etnikumnál nagyobb. Ezek az adatok most is titkosak, legfeljebb az olvasom, hogy Molnár Oszkár polgármester állítását nem bizonyítják a tények. Az illetékesek lapítása azonban egyre nagyobb hőssé teszi Molnárt, akinek a népszerűségét az sem rontja, hogy a nemzetközi zsidótőkéről ostoba nyilatkozatot tett.

Az utóbbit sem veszem olyan súlyos hibának, mint a liberális értelmiségiek. Megéltem én már ennél súlyosabb rágalmakat, ostobaságokat mondóktól, méghozzá nem is egy kis település polgármesterétől, hanem a két háború közt az egyik legjobb miniszterelnöktől, és az általam a század legjobb kultuszminiszterétől.

Az első zsidótörvényt a fehér ellenforradalom első kormánya vitte a törvényhozás elé. Az előterjesztő belügyminisztert gróf Klébelsberg Kunónak, a miniszterelnököt gróf Teleki Pálnak hívták. Klébelsberg a törvény azzal indokolta a képviselők előtt, hogy a zsidók a magyarok elől foglalják el az értelmiségi pályákat. Ezért korlátozni kell a felső oktatásukat. Bűnét ellensúlyozta azzal, hogy a magyar közoktatás fejlesztésének, és a tudományos kutatásoknak a legjobb minisztere lett.

Teleki két évtizeddel később a második, minősíthetetlenül fasiszta zsidótörvényt, miniszterelnökként, azzal terjesztette a képviselőház elé, hogy nem ő írta a szöveget, mert akkor szigorúbb lenne.

Nem azt ítélem el, hogy e két államférfinak szobra van, hogy a közvélemény többsége nagy politikusoknak tartja, hanem azt, hogy sokkal kisebb hibáért, egy kis település polgármesterét fasiszta, antiszemita ellenségnek tartják. Méghozzá azok a politikai erők, akik a magyar munkaerő ötödét tartósan kizárták a társadalmi munkamegosztásból.

Ezzel a hisztérikus mértékű elitéléssel készítik el a következő választási bukásukat, és erősítik a két polgármester politikai ambíciójának beteljesedését. Őket az ellenségeik teszik népszerűvé.

Kopátsy Sándor                EP                   2009-10-30

 

 

A politikusoknak talán még soha nem volt ilyen alacsony a közmegbecsülése. Teszem hozzá, hogy joggal. Ennek az oka, hogy a politikusok nem a választóknak, de még nem is a pártjuk tagságának, hanem a pátvezetésnek felelősek, annak a szolgái.

Ez kereszténységünk öröksége.

A keresztény egyházak viszonylag gyorsan felismerték, hogy a klérusuk számára megkülönböztetett jogokat kell biztosítani. A történészek sem tulajdonítottak kellő jelentőséget annak, hogy a reformáció előtt a keresztény egyházak papok nem az állam, hanem az egyház, végső soron a pápaság állampolgárai voltak. Ez csak ott szűnt meg, ahol a reformáció győzött.

Nagyon hamar felismertem, hogy a fasizmus és a bolsevizmus vallása abban az értelemben, hogy a párt bizalmasai, klérusa megkülönböztetett hatalmat élveznek, ki vannak vonva az állam hatalma alól, illetve az állam feletti ezek gyakorolják a hatalmat.

Először a nácik fasizmusa hívta fel arra a figyelmet, hogy a rendszerük egy kereszténység ellenes vallás. Nem is annyira a hatalomgyakorlásuk, hanem a vezetőjüknek a pápákéhoz hasonló tévedhetetlensége, a szertartásaik, a jelszavak, a zászlóik, a szentképek hívták fel a figyelmemet.

A bolsevik vallás esetében azzal az első május elsején találkoztam Pécsett. Az emelvényen voltam, mint az ünnepség egyik szónoka. Látva a sok zászlót, Sztálin és a vezető elvtársak hatalmas képeit, halva a mozgalmi dalok lelkes énekét, felmértem, hogy egyházi rendezvényen vagyok. Talán ez az élményem lett az iránytűm, aminek köszönhetem, hogy nem tévedtem el. Tudtam, hogy a régi rendet csak velük szövetkezve lehet összetörni, de ez nem lehet a jövő rendje, ez még a múlt ereje, amire szükségünk van. Nemcsak nekünk, de még sokkal inkább a pravoszláv Kelet-Európának.

Nagy Imre rövid miniszterelnöksége alatt hittem abban, hogy a párt uralmát felcserélheti az állam uralma. Reményem hiú volt, mert az csak rövid átmenet volt, 56-ban gyorsan kiderült, hogy még erős a múlt restaurációja, még szükségünk van a bolsevik egyházra.

Kádár Jánossal szerencsénk volt, mert ugyan, mint egyházfő, birtokolta a teljes hatalmat, de nem hitt a tévedhetetlenségében.

Az európai bolsevik rendszer összeomlása után újra reménykedtem, hogy megszűnik a párt klérusának megkülönböztetett hatalma. De csak az történt, hogy az egyetlen párt klérusának hatalmát felváltotta a több párt klérusának a hatalma. Ezt soha nem éreztem jobban, mint jelenleg, amikor a következő választáson szinte senkit nem érdekel, hogy egy választókerületben győztes jelölt legyen, mert ez az esetek többségében reménytelen, hanem mindenki a párt kedvenceként akar a listára kerülni, ahol még van reménye. Ha nem is győz, de a pártja befolyására számíthat.

A politikai érvényesüléshez, a vele járó anyagi előnyökhöz nem a választók megnyerésére, hanem a pártban való rangjára, súlyára van szükség.

A jelenlegi politikai struktúra azt diktálja, hogy a párt törekedjen a népszerűségre, hogy legyen minél több választója, de a párt klérusának csak arra kell törekedni, hogy a pártvezetés szeresse.

A paktumban rögzített választási rendszerünk ezt a célt jól szolgálta. Eddig egyetlen választásnak sem volt olyan győztese, aki kétharmados többségbe került. A listás szavazatok alapján szerzett parlamenti helyek elégnek bizonyultak arra, hogy ne legyen kétharmados többség, hogy koalíciókra lett szükség.

Abszolút többség is csak egyszer volt, az MSZP-nek a második választáson, de a fontos törvényekhez kétharmados többségre van szükség. Ez volt Tölgyessy történelmi érdeme.

Nagyon érdekes volna megnézni, hogy a választásokon a közvetlenül választott képviselőknek mi volt az aránya. Ha csak közvetlen, a körzetében győztesekből állt volna a magyar parlament, talán a második választáson nyert volna kétharmados többséget az MSZP.

Aligha vitatható, hogy egészen másként alakultak volna a politikai erőviszonyok, ha csak a körzetben nyertesek kerültek volna a parlamentbe. De még ez sem sokat mondana, hiszen az ilyen választási törvény estén, eleve minden másként alakult volna. A jelenlegi választási törvény mellett, kis túlzással, de a lényeget kifejezve, nem a választók, hanem a pártok választják a parlamentet.

Eddig azonban nem volt olyan helyzet, amiben valamelyik párt érdeke lett volna az olyan választási rendszer, amelyikben lényegesen kevesebb tagja legyen a parlamentnek, de azok csak közvetlen a választási körzetből kerülhessenek oda.

Ha megszüntetnénk a listás szavazatokat, elindulhatna a politikai élet olyan átalakulása, hogy a politikai karrierhez elsősorban arra van szükség, hogy egy választási körzetben népszerű legyen, akkor lesz értéke a pártok számára. Ma fordítva van. Ma arra van szükség, hogy megnyerje valamelyik párt bizalmát, és annak legyen hű kiszolgálója. Biztos mandátumhoz juthat anélkül, hogy bárhol szeretnék, bíznának benne. Ebből következik, hogy a választók nem is becsülik a politikusokat.

Csak akkor, ha egy párt megszerzi a kétharmados többséget. Az ilyen törvényhez ugyanis kétharmados parlamenti többség kell, amit a listás szavazás mellett csak kivételes esetben lehet megszerezni. A többsége nem számítható pártok számára ugyanis öngyilkosság a listás szavazatok eltörlése, mert a jelenlegi törvénnyel megszerezhető mandátumok nagy többségének elvesztésével jár.

A következő választáson azonban, várhatólag, kétharmados többségbe kerül a Fidesz. Ehhez azonban az kell, hogy a választási körzetekben megszerezze a helyek kilencven százalékát. Erre esélye van, hiszen a két várható ellenfele egymással szemben áll, az egyiket a második fordulóban az oldalán tudhatja. Ilyen helyzet most fordul elő először. Ahol az első fordulóban nem nyer a Fidesz, a másodikban vagy az MSZP, vagy a Jobbik lesz az ellenfele. Mindegyik esetben számíthat a kimaradt párt támogatására. Ha az MSZP lesz az ellenfele, a Jobbik szavazói vagy rá, vagy nem szavaznak. Ha a Jobbik, az MSZP szavazóira számíthatnak.

Ezért még a jelenlegi választási rendszer mellett is meglesz a kétharmados többség, annak birtokában pedig eltörölhetik a listás szavazatok rendszerét, és kilencven százalékos többséget szereznek.

Ettől fél ma minden másik párt. De a félelem csak rövidtávon indokolt, mert ez új szavazási rendszerben megszűnnek azok az okok, amiért utálják a politikusokat. Húsz évig azt kívántam, hogy erőseb legyen a baloldal, és gyengébbek legyenek a liberálisok. A baloldal azonban soha nem volt baloldal, de a liberálisok lassan eltűntek. Ma már biztos vagyok a Fidesz kétharmados többségében. Ezzel megnyílt a pártok uralmának felszámolása előtt az út. Ez pedig sokkal fontosabb annál, hogy milyen párt a Fidesz. Ha megszűnik a pártok listái alapján elérhető politikai karrier, akkor létrejöhet a politikai szereplők társadalmi rangja, mit sokkol fontosabbnak tartok, mint a pártok programjainak milyenségét.

A kereszténységtől örökölt klérus, majd új formájában Hitlertől és Sztálintól örökölt párturalomnak a demokratikus formája is olyan kártékony, hogy számomra nem fontos, ki cseréli le a klérusok uralmát, hanem az, hogy lecserélik.

Kopátsy Sándor                   ED                 2009-10-29

 

 

Közel hatvan éve került a kezembe egy közgazdaságtannal foglalkozó könyv, ami arra hívta fel a fegyelmem, hogy a népesség változása jelentős közgazdasági következményekkel jár. A társadalom gazdasági célja nemcsak az egy lakosra jutó jövedelem, de a vagyon növelése is.

E könyv olvasása azért hatott rám, mert meg választ adott egy évek óta foglalkoztató kérdésre.

Baranya Megyében, az egyke fészkében, voltam a háború után a Nemzeti Parasztpárt megyei tiktára. Az egyke kérdése érdekelt, mivel középiskolás korom óta lelkes híve voltam a népi íróknak. Azok számára pedig fontos probléma volt az egyek. Ráadásul az egyke első visszhangot kiváltó apostola, Fülep Lajos a megye egy kis falujában volt református pap, és a Parasztpárt tagja. A Parasztpárt klasszikusai, ha Pécsre jöttek, ritkán mulasztották el Fülep meglátogatását a közeli Zengővárkonyon. Így többször járhattam nála. Két okból volt előttem nagy tekintélye. Egyrészt Ady egyik első felfedezőjének tekintettem, másrészt ő hívta fel az egykére a népi írók figyelmét.

A megye falvait járva azonban feltűnt, hogy az egykéző falvak gazdagabbak, a gyerekeiket jobban iskoláztatók voltak. Amikor ezt Lajos bátyámnak felvetettem, kioktatott, hogy ne csak az anyagiakat nézzem, hanem lássam azt is, hogy az egykéző falvakban mennyivel nagyobb a csend, nem hallom a gyerekek zsivaját, a felnőttek pedig szomorúak. Elkezdtem mélyebben elemezni a különbséget. Kiderült, hogy az egykéző falvakban nemcsak a gyerekek iskolázottsága, de a várható életkor is nagyobb. Kiszámoltam, hogy az egykéző falvakban várható életkor é iskolázottságot figyelembe véve nem csökkenne, hanem nőne az ország lakossága. Vagyis nem annyira kevés a gyerek, hanem korán halunk meg. Ha az egykéző falvak színvonalán élne minden magyar falu, a csehekkel azonos színvonalon lennénk. Vagyis sokkal nagyobb baj a magas halandóság, mint az alacsony gyermekvállalás. Természetesen az is tragédia volna, ha minden családban csak egy gyereket akarnának, de nem ez a legnagyobb veszély.

Ilyen élmények után kerültem fel Budapestre, és került a kezembe a fent említett közgazdasági szakkönyv. A közgazdaságtan és a demográfia kapcsolatától az óta sem szakadtam el, és nagyon sok fontos felismerésem köszönhetem ennek.

Annál jobban bosszant, hogy a szakma ezt a szempontot figyelembe sem veszi. Ezt az írást is egy ilyen példa feletti felháborodásom késztettek.

A The Economist, vagyis a világ legjobb közgazdasági hetilapja közli, hogy a világ nemzeti jövedelem termelése 2010-ben nem 2.5, hanem 3.1 százalékkal fog növekedni. Ezen belül a növekedés az átlagnál sokkal gyorsabb Kínában, Indiában és Brazíliában. Viszont sokkal lassabb az EU-ban. Ezt grafikonon is illusztrálja.

Egészen más eredményt jelezne a várható növekedés, ha egy lakosra vetítenék.

- Ez a mutató jövőre várhatóan a világ átlagában stagnálást jelent, hiszen közel ennyivel nő a népesség is.

- A három kiemelten gyorsan növő nemzeti jövedelmű országban sem hasonlítana az országra mérttel. Kínában az alig növekvő lakosságnak köszönhetően az egy laksora jutó jövedelem növekedése is közel volna a 8 százalékhoz. Indiában a 6 százalék helyett csak kettő, Brazíliában pedig a 3 helyett nulla.

- Az Egyesült Államokban pedig a lakosság és a nemzeti jövedelem közel azonos mértékben nő, tehát az egy lakosra jutó jövedelem stagnál.

- Az EU országokban a lassú népesség csökkenés mellett a lassú növekedés még egy laksora javulást jelent.

- Az emberiség nagyobbik, szegény felében pedig, a gyors népszaporulat és a stagnáló nemzeti jövedelem azt jelenti, hogy nő a nyomor.

Összességében a tekintélyes folyóirat mondanivalójának semmi köze a valósághoz.

Még mindig torzak az egy lakosra jutó adatok, mert nem veszik figyelembe az egy laksora jutó vagyon újratermelésének igényét. Márpedig az nagyon jelentős. Az említett könyv azt bizonyítottak, hogy az egy lakosra jutó vagyonigény adott gazdaságföldrajzi környezetben állandó. Északon a lakás, fűtés, élelemtartalékolás, ruházkodás nagyobb költsége miatt a nemzeti jövedelem négy-ötszöröse, a melegebb éghajlaton pedig csak háromszorosa. Az osztálytársadalmakban ez a mutató a társadalom típusától független, ötezer éve annyi volt, mint a 20. század elején. Ebből az fakad, hogy a lakosság minden százaléknyi gyarapodása az egyszerű újratermeléshez három-öt százalék felhalmozást igényel. Ahol a lakosság gyarapodik, a jövedelmek szinten tartásához biztosítani kell az egy laksora jutó vagyon szinten tartását, azaz az egy lakosra jutó jövedelem stabilizálásához biztosítani kell az egy lakosra jutó vagyon újraterelését is. Nagyon egyértelmű követelmény, hogy az egy laksora jutó jövedelem újratermelése csak akkor lehet tartósan biztosított, ha az egy laksora jutó vagyon sem csökken.

Ezt az elméleti felismerést éltem meg a két háború közti falusi világban, ahol a vagyont a föld jelentette. Nagyon leegyszerűsítve. Minden falu lakosságának adott volt a föld területe, ha nőtt a lakosság, csökkent az egy lakosra jutó föld, szegényebb lett a falu. Ez így volt nagyban a földművelése épülő feudális társadalomra, országra is. Az ipari forradalom ugyan csökkentette a táradalom földigényét, de létrehozta a tőkeigényét, a gyárat, vasutat, iskolát, kórházat, városokat kellett létrehozni. Az, hogy miből áll a társadalom vagyonigénye változó, de annak a jövedelmekhez viszonyított aránya viszonylag állandó. A technikai forradalmak ugyan átalakítják a vagyonigényt, de alig módosítják annak a jövedelmekhez viszonyított arányát. A megváltozott vagyonigény következtében a meglévő vagyon jelentős hányada elveszti korábbi értékát, amit csak nagyon magas beruházási igénnyel lehet pótolni.

A klasszikus közgazdaságtan ezt sem vette tudomásul. Az ipari forradalom hatására nem nőtt meg a társadalmak vagyonigénye, csak a meglévő vagyon jelentős hányada értéketlenné vált, és azt tőkeként működő vagyonnal kellett pótolni. A tőkés társadalmakban a nagyon magas tőkefelhalmozás nem a nemzeti vagyont gyarapította, hanem az értékét vesztett vagyont pótolta. Az egy lakosra jutó nemzeti vagyon nem nőtt, csak gyorsan át kellett alakítani. A tőkések vagyona körülbelül annyival nőtt, amennyivel a kisárutermelő parasztok és iparosok vagyona csökkent. Az utóbbi értékvesztésük formájában történt.

Mondanivalóm lényege, hogy a technikai fejlődés nem okozott változást az egy lakosra jutó vagyonnak a jövedelmekhez viszonyított arányában, csak átrendeződött. A nemzeti vagyonnak ugyan együtt kell nőni a nemzeti jövedelemmel, de még inkább a lakosság létszámának alakulásával. A lakosság létszámának növekedése óriási felhalmozási igénnyel jár. Ezt az osztálytársadalmak ösztönösen érezték, ennek megfelelően működtek, a közgazdaságtudomány azonban tudomásul sem vette.

Ezek után térjünk vissza a The Economist táblázatára.

Tételezzük fel, hogy az egy laksora jutó nemzeti vagyonigény az egy főre jutó nemzeti jövedelem háromszorosa.

- Kínában, ahol példátlanul magas a megtakarítási hányad, és nem nő a lakosság a vagyon és a jövedelem évei 8 százalékkal nő. Válság ide, vagy oda, ebben a bolsevik politikai diktatúrában jövőre is példátlan mértékben bővül mind a jövedelem, mind a vagyon.

- Indiában ugyan 6 százalékot meghaladva nő az ország nemzeti jövedelme, de ez sem elég ahhoz, hogy az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon szintje ne csökkenjen közel évi 2 százalékkal!

- Brazília nemzeti jövedelme ugyan 3 százalékot meghaladó mértékben nő, de a közel háromszázalékos lakosságnövekedés okán az egy lakosra jutó jövedelem, és vagyon 3 százaléknál is gyorsabban csökken.

- Ezzel szemben a táblázat alján szereplő EU egészében ugyan 0.3 százalék a növekedés, de az egy laksora jutó vagyon és jövedelem ehhez viszonyítva sem csökken.

- A táblázatban nem szerepel Japán, ahol 1 százalékos növekedést várnak, de a népesség csökkenetése okán, az összes fejlett ország között, itt nő az egy laksora jutó vagyon. Ez a tendencia már évek óta tart. Az elmúlt évben az amerikai közgazdászok csodálkoztak rá arra, hogy az elmúlt tíz év során, Japánban jobban nőtt az egy laksora jutó jövedelem, mint nálunk, az Egyesült Államokban. Nem akartak hinni a számoknak.

- Az emberiség nagyobb felében, ahol két százalék feletti a népszaporulat átlaga, katasztrofális a helyzet. Száz éve csökken az egy laksora jutó vagyon.

Nehezen érthető, hogy ez bármennyire nyilvánvaló, sem a politikusok, sem a közgazdászok, de még a demográfusok sem veszik tudomásul.

- Elég lenne azt feltételezni, hogy mennyien élnénk a földön, ha az utóbbi ötezer évében, az osztálytársadalom megjelenése óta évi egy százalékkal növekedett volna a létszámunk.

- De még az is elég lenne, ha az ipari forradalom óta tételeznék fel ezt a növekedést.

- Hányan élnénk a Kárpát-medencében, ha a honfoglalás óta évi egy százalékkal nőtt volna a népesség?

Márpedig az utóbbi száz évben ennél is gyorsabban szaporodtunk. Ennek folytatódásával alig foglalkozunk század annyit, mint a klímaváltozással, pedig az utóbbi kivédésének század akkora várható költsége sincs, mint a század végén, 15 milliárd ember eltartásának. Ma még csak még egyszer annyian vagyunk, mint az eltartható optimumunk, de a század végére ötször annyian leszünk.

Mit fog ehhez szólni a természeti környezetünk?

Kopátsy Sándor                 PH                   2009-10-31

 

 

Az imperialista, bolsevik Szovjetuniónak meg kellett szűnni. Nem azért, mert bolsevik volt, hanem azért, mert imperialista volt. A hidegháború lényegét nem értő történészek máig abban a hiten élnek, hogy azért bukott meg, mert bolsevik volt. Ezt hitték sokan még a Szovjetunióban is.

A szovjetunió akkor lett imperialista, amikor elébb Hitler, a háború után Roosevelt, imperialista zsákmányt ajánlott neki.

Lássuk be, hogy sem Hitlernek, sem Rooseveltnek nem volt szüksége arra, hogy zsákmánnyal ajándékozzák meg.

Hitlernek elég lett volna, ha arra köt paktumot Sztálinnal, hogy ellátja nyersanyaggal, ő pedig felszereli, modernizálja a Szovjetuniót. Hitler korlátoltságára vall, hogy átadta Sztálinnak a Baltikumot, Lengyelország keleti felét és Beszarábiát. Sztálin attól is boldog lett volna, ha csak az ország iparosításához megnyeri Németországot. A világ joggal kétségbe esett zsidósága, és a beteges antikommunista tőkések elhitették, hogy a Ribentrop-Molotov Paktum erkölcsi árulás volt. Utólag ugyanazok azt állítják, hogy a náci és bolsevik rendszer lényegi azonossága diktálta ezt az összefogásukat.

Az is igaz, hogy Sztálin már régen maga mögött hagyta Lenin külpolitikáját. Ezt bizonyította a szovjet-finn háború. De az azt is bebizonyította, hogy a szovjet hadsereg önmagában nem egyenrangú a nácikéval.

Roosevelt Jaltában adott ajándéka, Közpép-Európa aztán végleg meghozta Sztálin imperialista étvágyát, és beleélte magát a szuperhatalmi versenybe nemcsak az Egyesült Államokkal, hanem az egész nyugati világgal. Ebbe a fegyverkezési versenybe nemcsak a Szovjetunió, hanem Kína is belebukott volna. A napokban láttam az adatokat, hogy Kína most a megnövelt fegyverkezés során harminchatod annyit költ fegyverkezésre, mint az Egyesült Államok, és eszébe sem jut, hogy a néhány évtizeden belül kiterjessze flottáját az óceánra.

Még egyetlen történésznek sem jutott eszébe, hogyan alakulhatott volna a Szovjetunió sorsa, ha nem terjeszkedik, és megelégszik azzal, hogy a nemzeti jövedelmének legfeljebb 5 százalékát költi, a talán 25-30 százalékával szemben, a hadseregre. Semmi oka nem volt arra, hogy a tőkések támadásától kelljen félni.

Nem azt állítom, hogy a nem fegyverkezőm terjeszkedni nem akaró Szovjetunió Kínához hasonló gazdasági sikereket ért volna el, mert erre a lakosságának viselkedési kultúrája eleve alkalmatlan, de a hadseregre fordított erőforrásainak négyötöde elég lett volna arra, hogy az éve gazdasági növekedése, és a lakosság életviszonyainak javítása néhány százalékkal nagyobb legyen. Ez bőven elég lett volna ahhoz, hogy ne roppanjon össze.

Még az sem mutatta ki senki, hogy a Szovjetunió tagállamai, az olaj és a földgáz export nélkül, lényegesen gyengébb teljesítményt nyújtanak, mint a fegyverkezése érdekében mindent feláldozó Szovjetunió. Még rosszabb lenne a teljesítmény, ha az emberi erőforrások, mindenek előtt az életkor és az erkölcs terén beállt romlást is figyelembe vennénk. Ha az utódállamok csak annyi olajt és földgázt termelnének, mint harminc évvel korábban, katasztrofális romlást kellene megállapítani.

Anakronisztikusan hangzik az is, hogy az európai bolsevik rendszer összeomlását a bolsevik rendszer csődjének állítják be. Nem veszik tudomásul, hogy Kínában háromszor akkora lakosság élvezi a bolsevik rendszer fölényét. A tényeleges mérleg, hogy a bolsevik rendszer negyede, a kelet- és közép-európai megbukott, a háromnegyede, a távol-keleti, a konfuciánus pedig korábban elképesztő sikert aratott.

Ezek után nem csoda, ha lassan az oroszok is felismerik, hogy nem a rendszerrel volt a fő hiba, hanem a módszerrel. Azt kellett volna tenni, amit a kínaiak tettek.

- Egyrészt mértékkel fegyverkeznek.

- Másrészt csak a gazdaságot liberalizálják.

Ezt a két hibát könnyen kiküszöbölheti. A fegyverkezésre már úgysem gondolhatnak, a gazdaságot már liberalizálták, a politikai diktatúrát kell helyre állítani. Ehhez is közelednek, hiszen Putyin gyakorlatilag eljutott az egy párt rendszerig, és a gazdaságot is egyre nagyobb állami befolyás alá vonta. Az is orosz igény, hogy energia exportja ne legyen annyira EU függő. Ráadásul a kínai-orosz szövetség nagyban emeli Oroszország nemzetközi súlyát.

Közben Kína olyan mértékben felemelkedett, hogy képes olyan gazdasági együttműködésre, munkamegosztásra, ami a nyersanyag- és energiaigényét, a világpiactól csökkentené.

Kopátsy Sándor                PD                    2009-10-29

 

Az ENSZ azon siránkozik, hogy egymilliárd ember éheik a földön, és a számuk nőni fog. De addig nem jut el, hogy hány milliárddal többen éheznének, ha az elmúlt ötven évben az éhezőket etette volna a gazdag világ. Minden bizonnyal már tízmilliárdnál is többen lennénk. Most az jósolják az óvatosak, hogy negyven év múlva már kilencmilliárd felett lesz ez emberiség száma. De csak azért ilyen kevés, mert egyre többen éheznek.

Nemcsak az éhező egymilliárd, de az emberiség öthatoda a társadalmi fejlettség, az anyagi ellátottság azon a színvonalán van, ha javulnak az életfeltételei, akkor még jobban szaporodik.

Fajunk, a homo sapiens szaporodási törvénye, hogy minél jobbak az életkörülményei, annál jobban szaporodik. Ezt a szintetfajunk akkor érte el, amikor a gyűjtögetésről áttért a termelésre, vagyis mintegy ötezer éve. A gyűjtögető népeknek még nem kellett védekezni a túlnépesedés ellen, azt általában megoldotta a természeti erőforrások szűkössége. A termelése való áttérés azzal járt, hogy a biztosabb életfeltételek hatására felgyorsult a népszaporulat, sokkal gyorsabbá vált, mint amennyit még el tudott tartani a több munkával megtermelt javak mennyisége. Ezt az egyensúlybomlást igyekeztek tompítani az osztálytársadalmak.

Melyek voltak ezek?

1. Az olcsó és egyszerű fogamzásgátlást megoldotta a tudomány.

2. Az egy lakosra jutó fogyasztás elérte a tízezer eurót.

3. Az iskoláztatás átlag meghaladta a 12 évet.

Ahol e három feltétel létrejött, megszűnt a túlnépesedés veszélye. Ez a század végére a Nyugat fejlett társadalmaiban. és a távol-keleti fejlettekben megvalósult. Spontán, minden tudatos intézkedéstől függetlenül megszűnt a túlnépesedés veszélye. Ezzel megszűnt az osztálytársadalmak létjogosultsága. Ez a minőségi változás máig nem vált tudatossá, hiszen nem az osztályok szűntek meg, csak azok korábbi népességszabályozó funkciója. Ezzel azonban minőségileg új társadalmak jöttek létre. Az emberiség hatodán megszűnt a túlnépesedés, és nemcsak a létbiztonság, de a lakosság anyagi jóléte, és iskolázottsága korábban elképesztő mértékben felgyorsult.

A tudományos és technikai forradalom vívmányai, mindenek előtt a tömegbetegségek legyőzése és az olcsón megvalósítható technikák elterjedése következtében a korábbi tízszeresénél is jobban felgyorsult a népszaporulat. Ennek következtében az utóbbi száz évben többel nőtt fajunk létszáma, mint a megellő százezer év alatt összesen.

Azt, hogy milyen veszéllyel jár a gyors túlnépesedés, a tudomány nem ismerte fel. Legfeljebb langyosan emlegeti, hogy lassan sokan leszünk, de a gyakorlatban inkább segíti az elmaradt világban az elviselhetetlenül gyors népszaporulatot, mint fékezi azt.

Azt, hogy a népesség jelentős növekedése, jelentős már az egyetlen százalék is, nem ismerték fel. Ezt bizonyítja az ENSZ éhezőket segítő akciója. Fajunk nagyon kemény törvénye az, hogy csak azt szabad segíteni, aki erről nem szaporodik. Még ma is ennek az ellenkezőjét tesszük.

Elég volna megnézni, hogy hol él az egymilliárd éhező. Négyötödük Afrika egyenlítő közeli tértségében és Indiában. Vagyis ott, ahol az éhezés ellenére is elviselhetetlenül, gyors a népszaporulat.

A tudományt és a keresztény erkölcsöt az sem győzte meg, hogy ott jött létre fajunk történelmének legnagyobb fejlődése ahol a politikai erőszak megállította a népszaporulatot. Kína sikere világosan mutatja, hogy a népszaporulat és a felzárkózás kizárják egymást.

Kopátsy Sándor                     EE               2009-10-19

 

 

A két háború közti legnagyobb hibát a munkaalkalom hiányában láttam. Hozzá nem értőként a munkaalkalom feltételének a földtulajdont tekintettem. Az a kor hazai viszonyai között gyakorlatilag azt jelentette, hogy mindenikinek legyen joga a földhöz.

A bolsevik viszonyok között nem ismertem fel a foglalkoztatás elődlegességét. Annál inkább a teljes foglalkoztatásból fakadó kárt. Mint minden társadalmi feladatnak, a foglalkoztatásnak is van optimuma, azon túl jelentkeznek a hibái, hát a foglalkoztatásban sem a teljes az optimum, hanem a bolseviknál valamivel alacsonyabb, a neoliberális gyakorlatnál pedig sokkal magasabb.

A rendszerváltást követő neoliberális politika olyan munkátlanságot teremtett, ami messze több kárt okoz, mint az optimumnál is magasabb. Húsz év után úgy feltorlódtak az alulfoglalkoztatásból fakadó károk, hogy szinte minden bajunknak az a gyökere. Ez a tény egyre inkább arra sarkalt, hogy az alulfoglalkoztatás, és a társadalmi és gazdasági bajok közti összefüggést keressem. Ma már úgy látom, hogy a modern társadalom elsődleges feladata a foglalkoztatás optimális szintre emelése és ott tartása.

A foglalkoztatás optimális szintjének vizsgálata azért is nehéz, mert a foglom sem tisztázott. A statisztika sokáig csak a munkanélküliséget mérte. Az még zavarosabb fogalom. Munkanélkülinek azt tekintik, aki szeretne dolgozni, de nem jut munkához. Ez a tőkés osztálytársadalom számára elfogadható definíció volt, hiszen olyanokat csak a tőkésosztályban találtunk, akik azért nem dolgoztak, mert nélküle is megéltek. Ezek aligha haladták meg a munkaképes, 15-65 éves, korosztály egy százalékát. A társadalmi munkamegosztásban tehát majdnem mindenki rész szeretett volna venni.

Azonban a jelenkori fejlett társadalomban, ahol a társadalom valamilyen formában gondoskodik azokról is, akik inkább élnek a társadalmi juttatásokból, mintsem vállalják a munkával járó nehézségeket. Azt, hogy milyen széles az ilyen munkát vállalni sem akaró réteg, részben a munka nélkül is járó juttatások nagyságától, részben a kultúrától, az erkölcsi hozzáállástól függ.

A segélyekből való élést annál többen vállalják, minél kisebb a munkanélküli segély, és a munkáért járó minimálbér közti különbség. Az is egyértelmű tapasztalt, hogy a munkanélküli életmódot elfogadók aránya gyorsan nő. Ez ugyanis olyan életforma, amit a következő generáció is nagy valószínűséggel követ. Ennek elrettentő példáját látjuk a rendszerváltás óta. A segélyekből való élők száma azért is szaporodik, mert a segély egyik fontos forrása a gyermekvállalás. Szinte minden jóléti eloltást vállaló társadalomban annál több a gyerek, minél nagyobb az adott rétegben a munkátlanságból élők aránya.

Az is egyértelmű tapasztalt, hogy a munkátlanságot választók aránya kultúrától függ.

- A Nyugat puritán népei között lényegesen alacsonyabb a munkátlanságot választók aránya. Északnyugat Európában száz év óta lényegesen magasabb a foglalkoztatás, alacsonyabb a munkátlanságot elfogadók aránya, mint Dél-Európában. Ráadásul, a munkátlan réteg nem vállal aránylag sok gyereket.

- A távol-keleti országokban mindig lényegesen magasabb a foglalkoztatási ráta. A konfuciánus kultúrában szégyen a munkátlanság.

A foglalkoztatási ráta mutatóját torzítja a tény, hogy a 15 v feletti tanulókat is munkátlannak tekinti. Ez fakad a közgazdaságtan azon hibájából, hogy a tanulás még a munkaképes korban sem értéktermelő tevékenység, holott a modern társadalom legfontosabb értéktermelését, a szellemi vagyon gyarapítását végzik. Ezt az ostobaságot sürgősen meg kell szüntetni. Mivel nincsen erről adatom, csak becsülni tudom, hogy a munkaképes tanulók értéktermelővé minősítése tíz százalékpontnál többel növelné a foglalkoztatási rátát. Vagyis a skandináv országokban kimutatott 70 százalékos foglalkoztatási ráta valójában meghaladja a 80 százalékot. Ennek ellenére továbbra is a statisztikában szereplő adatokat fogom használni.

Az is csak öreg fejjel ismertem fel, hogy az egy százalékot tartósan meghaladó népszaporulatot még a magas foglalkoztatási ráta mellett sem lehet elviselni. Szerencsére, ez a veszély Európában már megszűnt, a Távol-Keleten pedig megállították. Annál nagyobb baj a kevésbé gazdag és iskolázott világban, ahol ennél is sokkal gyorsabb a népszaporulat. Az utókor értetlenül fogja kezelni, hogy a tudomány és technika fergeteges fejlődésének korában, a fajunkat fenyegető legnagyobb veszélyt, a túlnépesedést, képtelenek voltunk felismerni.

A második világháború történetéről készült elemzésemből azt tanultam, hogy szinte minden gazdasági eredmény a foglalkoztatáson múlik.

A háborút követő húsz évben, amikor óriási volt az újjáépítés során a munkaerő hiánya, spontán, szinte minden politikai nyomás nélkül kialakultak a jóléti államok, az államnak kellett törvényekkel fékezni a béremelést, ma elképzelhetetlen progresszióval adóztatták a magas jövedelmeket és profitokat, szinte mindenkire kiterjesztették az öregkori és egészségügyi ellátást, szektorokat államosítottak, házgyárakban építettek a szociális lakás negyedeket, úgy látszott teljesen felszámolják a tőkés osztályuralmat. Mindez olyan társadalmi támogatást évezett, hogy máig nem vették a politikusok tudomásul, hogy békés forradalom történt.

Az utóbbi húsz évben azonban egyre problematikusabbá vált a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása, a munkaerő kínálata meghaladta a keresletét. Ettől minden megfordult. A pénztőke dáridója következett. A pénzügyi szektor profitja világrekordot ért el. Az elmúlt év őszén az Egyesült Államokban az összes profit 44 százaléka jelent meg a pénzügyi szektorban, ami a tőkearányos profit ötszörösét jelentette. Ugyanakkor az ipar profitrészesedése 10 százalékra csökkent! Harminc év alatt, a fejlett Nyugaton, a feje tetejére állt a tőkés világ.

A fordulatban fontos szerepet játszott, hogy Kelet-Ázsia példátlan mértékben komparatív előnyt szerzett az alacsonyan képzett munkaerőt igénylő ágazatokban, és példátlan magasságot ért el a megtakarítási rátában. Ennek következtében a fejlett világban egyre jobban berendezkedett arra, hogy a tömegcikkeket a Távol-Keleten termelje, illetve onnan, nagyon olcsón szerezze be. Ezzel tovább csökkent az átlagnál kevésbé képzett és hatékony munkaerő kereslete. Nyugaton tovább nőtt a munkaerő túlkínálata. Ebben a helyzetben elszemtelenedett a tőke, újra azt érezte, hogy azt tehet, amit akar. Az állam pedig bambán nézte, hogyan csúszik ki a kezéből a hatalom, mindenek előtt a gazdaságot szabályozó rendszer.

Tekintettel arra, hogy az olcsó tömegtermékek kínálata a következő évtizedekben még nagyobb lesz, a kevésbé hatékony munkaerő foglalkoztatása tovább csökken. Egyre kevesebben dolgoznak, egyre többet kell eltartani a társadalomnak. Egyre nőnek az államok pénzügyi kiadásai és csökkenek a bevételei, tehát általánossá válik az eladósodásuk, miközben a Távol-Keleten elképesztő mértékre duzzadnak a megtakarítások.

Az alacsony foglalkoztatás azonban nemcsak pénzügyi, gazdasági feszültségeket szül, hanem erkölcsi válságot is okoz. Ez egyelőre csak Közép-Európában jelenik meg világosan, de megállíthatatlan lesz.

 

Kopátsy Sándor                   EH               2009-10-16

 

 

 

Tamás Gáspár Miklós rövid levele adta az impulzust ahhoz, hogy az utóbbi százötven év társadalmi forradalmait, mindenek előtt a „sokbűnös” diktatúráinak történelmi indokoltságát kifejtsem. Örömmel olvastam, hogy a fél-perifériák diktatúráit ő sem a finnyás polgár erkölcsi mércéje alapján ítéli meg, hanem az idejétmúlt társadalmi struktúra összetörésében látja. A múlt összetörésében, akárcsak minden történelmi eseményben sem a módszer, hanem az eredmény az értékmérő.

Az osztálytársadalmak ötezer éven keresztül váltották egymást. Abban a tekintetben nem volt különbség köztük, hogy egy kisebbség, a lakosság néhány százaléka, korlátlan hatalmat gyakorolt a szervezetten elnyomorított többség felett. Amit mi polgári demokráciának hívunk, lényegében a tőkésosztály korlátlan hatalma volt. Rendelkezett az osztálytársadalmak minden jellemzőjével.

Sajnos, a polgári társadalomtudomány csak az osztálytársadalmak közti különbséget hangsúlyozza, a közös alapvető sajátságaikat nem. A különbséget csak az jelentette, hogy a hatalom korlátlan birtokosai a rabszolgatartók, a földesurak, vagy a tőkések voltak.

Az sem feltárt, hogy az osztálytársadalmakat a túlnépesedés nyomása hozta létre. A népszaporulat fékezését szolgálta minden osztálytársadalom négy alapvető funkciója.

1. A lakosság nagy többségét, mintegy tizenkilenc huszadát, a jövedelmének erőszakos elvonásával, kellett a létszükségletek küszöbén tartani. A népszaporulatot semmi sem fékezte jobban, mint a nyomor. Egyetlenegy forradalmárnak nem jutott eszébe meggondolni, hogyan alakult volna a népeség, ha nincs jövedelem elvonás. Nyilván sokkal gyorsabban.

2. A társadalom erőforrásainak jelentős hányadát fegyverkezésre, háborúskodásokra vonták el. Az erőforrás elvonás szegényítette a társadalmat, a hadviselés pedig fegyverrel és betegségek terjesztésével irtotta az emberiséget. A történészeknek sem jutott eszébe, hogyan alakult volna a népesség száma, ha a hadikiadásokat, a hadsereg fenntartását népjólétre fordítják, és megszűnik a hadviselésből fakadó halálozási ok. Nyilván, csak ez okból is gyorsan beállt volna a túlnépesedés.

3. A szegény többségtől elvont jövedelmet elpocsékolták. Aránytalanul magas hányadát luxusra, kincsképzésre költötték. Még a közmunkák óriási többsége sem szolgált racionális célokat. Mi lett volna, ha az elvont jövedelmet racionális célokra, utak, csatornák építésére, az árvizek elhárítására, a kevésbé termelékeny földek feljavítására fordítják? Felgyorsult volna a népszaporulat. De meddig lehetett volna ezt folytatni?

4. Üldözték a tudást, az újító, jobbító szándékot. Amíg az előző három pontban felsorolt tényt nem lehet tagadni, addig ezt tudomásul sem vettük. Nem tűnt fel a társadalomtudósoknak, hogy a zsidó-keresztény kultúrában a tudásvágy az eredendő bűn. Hogy nemcsak a kereszténység, de a világi hatalom is üldözte az újító, jobbító szándékot.

5. Az osztálytársadalmakban minimális volt az osztályok közti vertikális mobilitás. Az osztályhoz való tartozás, születéssel dőlt el. Ezt a többség elnyomása követelte meg.

A nyugati társadalmak máig nem fogták fel, hogy a háború előtti és utáni társadalmuk között minőségi különbség történt.

Elég felsorolni az osztálytársadalmak öt, felsorolt alapvonását.

1. A jelenkori fejlett társadalmakban a gazdagok dóznak többet, és a társadalom ebből nivellálási céllal visszaoszt. Ezt a visszaosztást tarthatjuk kevésnek, de látni kell a száz évvel korábbihoz képest, az alapvető változást.

2. A hadikiadások súlya a tizedére csökkent. De még ez is sok, hiszen a gazdagok példátlan katonai fölényét biztosítja. Még fontosabb tény, hogy a fejlett világon belüli háborús veszély megszűnt. A haderejük az elmarat világ csendőrének szerepében tetszeleg.

3. Az elvont jövedelmek nagy többségét racionális célokra fordítják. Ezt islehet bírálni, de az osztálytársadalmakéval ellentétes voltát nem lehet tagadni.

4. A tudás gyarapítása vált az elsődleges társadalmi céllá. Ezt is lehetne még tovább fokozni, de vitathatatlan, hogy a fejlett világ a tudás társadalmát éli.

5. A modern társadalomban a vertikális mozgás sokszorosára nőtt. Eztislehet kevésnek tartani, de e téren is többet változott a világ az elmúlt ötven évben, mint előtte évezredek alatt.

Mi okozta az osztálytársadalmak megszűnését a fejlett világban?

Megszűnt az oka, a gyors népszaporulat.

Kiderült, hogy a jómódú, iskolázott ember, ha könnyű a fogamzás elleni védekezés, nem szaporodik. Még annyi gyermeket sem vállal, mint ami a létszám fenntartásához szükséges lenne. Ezért, az osztálytársadalmak öt, jellemző vonása nemcsak feleslegessé vált, de meg kellett fordítani.

A 20. századmásodik felében az emberiség legfejlettebb, mintegy hatoda eljutott a fajfejlődés azon színjére, amin már nem kell a túlnépesedés ellen szerveződni.

A nyugati kultúra fejlettebb felében, a 20. század közepére megszűntek az osztálytársadalmakat létrehozó okok. Kiderült, hogy az olyan társadalomban, amelyikben az egy lakosra jutó jövedelem túllépi a tízezer eurót, az iskolázottság a tizenkét évet, és olcsón és egyszerűen megoldható a fogamzásgátlás, a kívánatosnál is alacsonyabb szintre csökken a gyermekvállalás.

Illusztrációként elég néhány szempont alapján szembeállítani a háború előtti osztálytársadalmat a jelenkor polgári társadalmával.

- Milyen széles volt a választójog.

- Mekkora volt a lakosság vertikális mobilitása.

- Milyen rétegekből került ki, és milyen széles volt a diplomás réteg.

- Hogyan változott az iskolázottság és a várható életkor.

- Hogyan gondoskodott a társadalom az öregekről. Mekkora volt, és lett az állami nyugdíjból élők száma.

- A nemzeti jövedelem hány százalékát fordították, és fordítják, békeidőben a fegyverkezésre.

- Megszűnt a kötelező katonai szolgálat.

- Megszűnt a gyarmattartás.

- Hány órát dolgoztak akkor és most a munkások.

- Hogyan alakult a lakosság térbeni mobilitása.

Szinte vég nélkül sorolhatnám a bekövetkezett társadalmi változást.

A minőségi társadalmi változás oka a népességnövekedés leállása. Sem a politikusok, sem a közgazdászok, de még a demográfusok sem vették tudomásul, hogy korunk legnagyobb problémája a túlnépesedés, ami még a legfejlettebb, leggazdagabb társadalomban sem engedi meg a népesség tartós növekedését. Korunkban nem nőhet a lakosság jövedelme az olyan társadalomban, ahol számottevő a népszaporulat. Kína csak azért gazdagodhat, mert sikerült, erőszakkal megállítani a népesség növekedését.

Azt, hogy hol milyen rendszer működik az egyes társadalmakban, államokban, másodrendűvé vált, ahhoz képest, szaporodik vagy nem a népesség.

A még nagyon alulnépesedett Észak-Amerika és Ausztrália kivételével nincs olyan ország, ahol gazdagodhat a lakosság, ha nő a népessége. A jelen század legnagyobb problémája a népességszaporodás megállítása. Ehhez képest a politikai rendszerek milyensége, vagy a klímaváltozás, nagyon másodrangú. De még attól is messze vagyunk, hogy ezt felismerjük.

A történészek sem vették tudomásul, hogy milyen mértékben gyorsította fel a társadalmi változást a munkaerőhiány. Nemcsak Marx, de a polgári közgazdászok sem vették tudomásul, hogy a munkaerő társadalmi hatalma befolyása elsősorban a munkaerő keresletének és kínálatának viszonyától függ. Lehet bármilyen tulajdonviszony, ha munkaerőhiány van, nincs a munkás kiszolgáltatva, és lehet bármilyen proletárdiktatúra, ha a kínálatánál kisebb a munkaerő kereslete, a munkás ki van szolgáltatva. A dolgozók kiszolgáltatottsága nem a jogi felépítményen, hanem a munkaerő keresletének és kínálatának viszonyán múlik. Ebben a kérdésben a marxisták is idealisták.

Ami a kínálatát illeti. Amásodik világháborúmind mennyiségi, mind minőségi tekintetben példátlan arányú munkaerő veszteséggel járt. Ezt csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy a tudományos és technikai forradalom már nagyságrenddel nagyobb arányban igényelt a minőségi munkaerőt.

Ami pedig a keresleti oldal illeti. A második világháború minden elődjénél nagyságrenddel nagyobb pusztítást okozott a nemzeti vagyonban. A termelés és az infrastruktúra eszközállománya szinte teljesen elpusztult. Nem kisebb volt a pusztulás a nem termelő ágazatokban, mindenek előtt a lakásállományban. Az újjáépítés soha nem ismert munkaigényt támasztott.

Példátlan volt a tudati tényező szerepe is. Az éveket a fronton töltő, fegyverhasználatban profivá nőtt katonák önbizalma nem is hasonlítható a munkanélküliségtől rettegő proletárok magatartásához.

A tőkések számára szinte minden áron, minden minőségű munkaerő profittermelőnek ígérkezett. Ebben a helyzetben nemcsak a jó minőségű munkaerő volt kincs, hanem a Balkánról, Dél-Olaszországból és Afrikából behozott képzetlen milliók is.

Elég volna szem előtt tartani, hogy magas foglalkoztatás esetén a munkaerő az úr, alacsonynál pedig a munkaadó. Hatvan éve, de különösen a rendszerváltás óta, hirdetem, hogy teremtsünk magas foglalkoztatást, aztán a politikai pártok, és a szakszervezetek játszhatják a politikai harcukat.

Ahogy az újjáépítés befejeződött, és a háború előtti jövedelmi és vagyoni viszonyokat túlhaladtuk, megjött a tőkések, azok neoliberális élcsapatának a hangja. Mára elszemtelenedetek. Szerencsére, kirobbant a pénzügyi válság, és a Távol_kelet megmutatja, hogy nem a pénzzel való bűvészkedés, hanem a munka az úr. Beszélnek a pénzügyi válságról, de arról nem, hogy a Nyugat válsága abból akad, hogy sokszor többet spekulálunk, piacosítunk, és sokkal kevesebbet dolgozunk, mint a távol-keletiek.

Végül. Máig nem jutott el a történészek tudatáig, hogy mit köszönhet a polgári világ a Jaltai Egyezménynek és a hidegháborúnak. Roosevelt Jaltában adott kedvet a Szovjetuniónak a szuperhatalmi szerepre, rántotta be a bolsevik birodalmat a fegyverkezési versenybe. Rooseveltet Jaltában az vezette, hogy jobban szemben állt a gyarmati, mint a bolsevik rendszerrel. Ha a hidegháború pozitív hatását nem is látta ellőre, de azt látta, hogy a gyarmatok felszabadításában fontos szerepe lehet a Szovjetuniótól való katonai félelemnek. Ez be is következett. A szabadságra vágyó gyarmatok törekvését bátorította a Szovjetunió. Ez nélküle, esetleg évtizedekig húzódhatott volna.

A hidegháborúnak fontos szerep volt abban, hogy a németek és a japánok az Egyesült Államokban lássák a védelmezőjüket. Az Európai Unió létrejöttében, annak tengelye, a francia német szövetség létrejöttében is a szovjet hadseregtől való félelem jelentette a motivációt. Ennek ellenére még nem olvastam olyan történelmi elemzést, ami erre, legalább utólag, rámutatott volna.

A 20. század során három eltérő diktatúra típust éltünk meg.

I. A bolsevik diktatúrák.

II. A fasiszta diktatúrák.

III. A kínai diktatúra.

Ezeket is ketté kell választani, leninistára és sztálinistára.

A leninista diktatúra az orosz viszonyok között kínálkozó alkalomra a lehető legjobb választ adta. Ez a lehető legjobb egyáltalán nem sikereset, csak a legkevésbé rosszat jelenti. Vagyis nem kínálkozott olyan megoldás, ami sikert, a kapitalizmuson való társadalmi túllépést eredményezhette volna. Ugyanis hiányzott a siker mindkét feltétele, sem az orosz nép kultúráját jellemző viselkedési magatartás, sem a gazdasági fejlettség nem érett meg a tőkés osztálytársadalom túllépésre.

Az első világháború idején legfeljebb Max Weber sejtette, hogy csak a puritán, amit ő protestánsnak nevezett, alkalmas arra, hogy az ipari forradalom által létrehozott technikai bázist hatékonyan, azaz versenyképesen hasznosítsa. Az európai kultúrák között a legkevésbé alkalmas a pravoszláv, vagyis a kelet-európai kultúra, viselkedési mód volt. Ezt Lenin is tudta, legalábbis érezte, hiszen ő a bolsevik forradalom céljának a tőkés osztálytársadalmakban bekövetkező proletárforradalmak győzelmétől várta az oroszországi, kelet-európai forradalom stabilizációját. Leninnek nem voltak terjeszkedő tervei, hiszen nem esett kétségbe, amikor a finnek, majd a balti népek önállósultak.

Lenin azzal is tisztában volt, hogy tartósan a bolsevik forradalom mögött a társadalom kisebbsége áll, tehát tartósítani csak nagyon kemény diktatúrával, méghozzá a párt diktatúrájával lehet. Ebben is igaza volt.

Lenin célját jól jellemezte, hogy a polgárháború győzelme után a kisárutermelő parasztságnak, a kispolgárságnak tett gazdasági engedményekkel állt elő. Az általa meghirdetett Új Gazdaságpolitika lényegében a magyar Új Mechanizmusnak, illetve az évtizedek óta példátlan sikerrel működő kínai politikának volt az elődje.

Azt, hogy ezt a kompromisszumot, vagyis a politikai diktatúra mellett a piaci gazdaságot, stabilizálni lehetett volna, nem lehet utólag eldönteni. Ennek ellenére azon romantikusok közé tartozom, aki reménykedett volna a sikerében, aki sajnálja, hogy Lenin hamar meghalt. Sajnálom annak ellenére, hogy nem vagyok biztos a sikerében, és történhetett volna valami olyan, ami 1990-ben történt, a cárizmus a Nyugat számára szimpatikusabb, megfelelőbb restaurációja.

A sztálinizmus gyakorlatilag a sztyeppe kultúrának megfelelő marxizmus lett. Ahogy a nyugat-európai feudális és tőkés társadalomnak megfelelő társadalmi forma volt a cári rendszer, Sztálin bolsevik rendszere a nyugati szociáldemokráciák kelet-európai megfelelője volt.

A sztálinizmus bukását nem az okozta, hogy rossz, a kelet-európai népek kultúrájának nem megfelelő rendszer volt, hanem az, hogy egyrészt a kelet-európai emberek kultúrája, viselkedési magatartása eleve nem alkalmas a gazdaság hatékony működtetésre, másrészt az, hogy imperialista volt akkor, amikor már a sokkal fejlettebb, gazdagabb tőkés osztálytársadalmakban is eljárt az idő az imperializmus felett. Ma is azt hiszem, hogyha a Szovjetunió nem akart volna terjeszkedni, folytatja a lenini külpolitikát, nem erőlteti, hanem várja a nyugati társadalmak átalakulását, nem szállja meg Közép-Európát, nem pocsékolja el erőforrásainak elviselhetetlenül nagy hányadát katonai erejének szuperhatalmi szinten tartására, ma is bolsevik rendszerben működik.

A sztálinizmust tehát nem belső felépítése, hanem imperialista volta miatt lehet, sőt kell bírálni. Az érdeme, hogy szétzúzta a feudális rendszert. Nem tudok olyan történelmi utat elképzelni, amin Kelet-Európa messzebb jutott volna annál, ahol 1990-ben tartott. A jelenlegi orosz politikai rendszer korábbi bevezetése esetén, eddig sem jutott volna.

Máig nincs tisztázva, milyen eredményekkel és károkkal járt a szovjet érdekszférába sorolt országok negyven éve.

Az érintett országok három csoportba osztandók.

I. A már polgárosodottak, és kultúrájukban megfelelők. Ide sorolnám a cseheket, az észteket és a szlovénokat, valamint bizonyos tekintetben a kelet-németeket.

A csehek voltak nemcsak a leginkább polgárosodottak, és már kellően gazdagok ahhoz, hogy a nyugat-európai népekkel közös úton járjanak. Ők, akárcsak az osztrákok, már a két háború között sem voltak fél-periféria.

Az észtek, akárcsak a finnek, érettek voltak a skandináv népek által kijelölt jóléti társadalommá válásra.

A szlovének pedig az alpi népek, svájciak, a tiroliak kulturális rokonai lévén, felkészültek voltak az élvonalba emelkedésre.

A kelet-németek esetében csak azért van aggályom, mert nem biztos, hogy önerőből képesek lettek volna a porosz junkerek befolyásának felszámolására.

Ezek a népek jobban jártak volna, ha Jaltában nem a szovjet befolyási övezetbe sorolják őket.

II. A nyugati kereszténységhez tartozó fél-perifériába tartozók. Lengyelek, szlovákok, magyarok, horvátok és a két délebbi balti nép tartoznak ebbe a csoportba. Ezek kultúrája, viselkedése ugyan megfelel a Nyugathoz való felzárkózásra, de a feudális maradványaik még olyan erősek voltak, amit nem tudtak volna önerőből felszámolni. Nem volt saját etnikumú polgárságuk, az úri középosztályuk pedig zsigereiben polgárellenes volt. Ezt Sztálin is tudta. Néhány éve került a kezembe Dgyilas naplója, ami 1949-ben, Sztálinnak való beszélgetéséről számol be. Sztálin közli, hogy ő csak a lengyelek, és a magyarok kezelését tartja problematikusnak, mert a két országban a nemesség utódai, a dzsentrik befolyását, ellenállását erősnek tartja. Ezek a népek, illetve országok többet nyertek a fél-feudális viszonyaik összetörésével, amire önerőből nem lettek volna képesek, mint amennyit vesztettek a sztyeppei diktatúra durvasága okán.

III. A pravoszláv kultúrához tartozó népek. A románok, a bulgárok, az albánok, a szerbek és a montenegróiak egyértelműen nyertesei voltak annak, hogy Jaltában a szovjet befolyási övezetbe kerültek.

A fentiek nem jelentik azt, hogy a megszállás ideális módon történt, hiszen ezek számára túl ázsiai volt a rendszer. A szovjet felügyelet gyakorlása lazábban hatékonyabb lett volna. Ezt jól példázza, hogy a függetlenebb Jugoszlávia népei sokat nyertek abból, hogy a munkaerejük jelentős hányada Nyugat-Európában dolgozhatott.

Mindhárom csoportra vonatkozik, amit a Szovjetunióról is írtam, számukra a gazdaság fokozatos piacosodása, és a kevésbé brutális politikai terror előnyösebb lett volna. Ezt bizonyította a vidámabb magyar barakk.

A latin-amerikai kultúrkörben sem bizonyult rossz megoldásnak a bolsevik rendszer. Nem jelentette ugyan az élvonalba való felzárkózást, de modernebb, iskolázottabb társadalmat hozott létre, mint ami a környezetében jellemző.

Vonjuk tehát le a tanulságot. Mind a kelet-európai, mind a latin-amerikai kultúra, viselkedési mód az alkalmazott rendszertől, ideológiától függetlenül alkalmatlan a társadalmi fejlődés élvonalába kerülésre. Ahogy a polgári demokratikus berendezés sem Kelet-Európában, sem Latin-Amerikában nem hozott látványos eredményt, a bolsevik rendszer sem hozhatott.

Eddig a bolsevik rendszert a kelet-európai társadalmak igényére szabott marxizmusnak tekintettem. Kínában is annak indult, és attól csak annyiban tért el, hogy annak a leninista útját kiszélesítette, és a kínai kultúra igényére szabta. Teng Kína számára, lényegében azt valósította meg, amit Lenin a 20-as években elképzelt, amit a magyar viszonyok között 1953-ban Nagy Imre elkezdett, majd a gazdasági mechanizmus tovább építgetett, a politikai diktatúrát fenntartva, a gazdaságot fokozatosan liberalizálta.

Ami nem sikerült Leninnek Oroszországban, ami megrekedt Magyarországon, példátlan sikert arat Kínában. A kínai siker elsődleges oka, hogy a konfuciánus kultúra, viselkedési mód, rendszertől függetlenül, kiválóan megfelel a tudományos és technikai forradalom követelményének. Kelet-Európában a bolsevik párt apparátusa az ortodox egyház klérusának, Kínában a mandarinokénak felelt meg.

Max Weber száz éve felismerte, hogy a gyáripari termelésre épült, tőkés osztálytársadalmat csak a puritán népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. Az óta bebizonyosodott, hogy ez a tudományos és technikai forradalom hatására megváltozott viszonyok között is igaz, sőt még inkább az. Azt, ő még nem vette észre, hogy amennyire jó a Nyugaton a puritánság, annyira, talán még jobban, jó a Távol-Keleten a konfuciánus viselkedési mód.

A távol-keleti népek sikerei azt igazolják, hogy a társadalmi, gazdasági siker kulcsa a megfelelő kultúra. Nem az alkalmazott közgazdasági módszer, hanem a lakosság viselkedési módja az elsődleges feltétel. Kimondható, hogy a neoliberális gazdaságpolitika, az állam szerepének visszaszorulásával szemben fölényben van az állami beavatkozástól kevésbé tartózkodó Kelet-Ázsia, mindenek előtt Kína. Ez sem azt jelenti, hogy a Nyugat fejlett államaiban az állam szerepét kínai mértékre kell emelni, csak azt, hogy Nyugaton is a jelenleginél több államra van szükség. Különösképpen fél-perifériákon.

Fasiszta rendszerek történelmi megítélése is vonatkozik, hogy minősítésük csak a bűneik alapján történik. Ez azért nem okoz nagy problémát, mert eljárt felettük az idő. A jövőre nincsen jelentős hatásuk. Ennek ellenére érdemes elkészíteni a mérlegüket.

A bűneik egyértelműek. A történelmi bukásukat ugyanaz okozta, mint a szovjet bolsevizmusét, megkésett imperialisták voltak. Hozzáteszem, hogy szerencsére. Az utóbbi hatvan év csak azért alakulhatott így, mert a fasiszták imperialisták voltak. Nem tudom, mikor fogott volna össze a Nyugat és a Szovjetunió a fasiszták ellen egy óriási áldozatokkal járó háborúba, ha a fasiszta Németország, Olaszország és Japán megfér a bőrében, ha nem ezek kezdenek háborúkat, ha nem akarnak gyarmatbirodalom lenni, ha nem akarják felszámolni velük együtt a Szovjetunót is.

Jelenleg divat a bolsevik és a fasiszta rendszerek között egyenlőséget tenni. Az ugyan igaz, hogy a módszereik kegyetlensége mértékében alig találunk különbséget, de a minőségükben annál inkább.

Ami a két imperializmust illeti, a Szovjetunió akkor lett igazán imperialista, amikor ehhez az Egyesült Államok Jaltában hozzá segítette. A fasizmusok azonban gyökereikben imperialisták voltak. Nemcsak a nagy államokban, de a kicsikben is.

A bolsevik és a fasiszta rendszerek között a minőégi különbséget azonban az jelenti, hogy az előbbiek csak a társadalom vélt, de még inkább tényleges ellenségeivel szemben voltak kegyetlenek. A fasiszták pedig faji alapon. Ez pedig nemcsak erkölcsi, de társadalmi szempontból is, előjelkülönbség. A történelem mindig igazolta az idejükön túlélő osztályokkal szembeni kegyetlenséget, a fajit, az etnikait, és a vallásit pedig soha. Állítólag, Roosevelt ezt a különbséget, Sztálinnal szemben a gyarmattartó demokratákra, például Churchillre is, hangsúlyozta. Jó volna a közép-európai népeknek is felismerni, hogy a társadalom motorját jelentő zsidósság üldözése, irtása ezerszer nagyobb bűn, mint az úri középosztály kitelepítése.

A történészek negatív ítélete azonban túlzás, mert a fasizmust a nácizmussal, tehát a legdurvább formájával azonosítják.

Ezzel szemben elfelejtenek néhány tényt a javukra írni.

- Felszámolták a liberális demokráciák elviselhetetlen munkanélküliségét. Márpedig a legnagyobb nép elleni bűn a munkátlanságra ítélés. Arról is megfeledkeznek, hogy a két háború közti polgári társadalmak nem is hasonlíthatók a maihoz. Ezekkel szemben már nem lett volna esélye a fasizmusnak.

- A gazdasági növekedésük lényegesen gyorsabb volt, mint a polgári demokráciáké, azaz a tőkés osztálytársadalmaké. A közvélemény sokkal inkább elfogadta őket.

- Érdemeket szereztek a feudális rendszer felszámolásában. Annak ellenére, hogy amit építeni akartak nem volt reális, és hatékony, mert az állami öncélok idejét múltak voltak. A fennálló viszonyokból, de az idejét múltból azonban sokat összetörtek. Elég arra gondolni, hogy a német társadalomban, ahol még mindig a junkerek kezében volt a politikai hatalom, övék a közigazgatás, a bíróságok és a hadsereg, a nácik ezt a monopóliumukat megtörték. Akikkel felcserélték, azt már sokkal könnyebb volt felszámolni.

- Az érintett országok mindegyikében ők jelentették az első társadalmat, amiben jelentős volt a vertikális mozgás. A nép fiainak minden korábbi rendszernél sokkal több érvényesülési lehetőséget biztosítottak.

- Csalhattak a választásokon, de mindenkinek volt szavazati joga. Afasiszta országoktörténelmében korábban nem volt olyan népszerű politikai hatalom, mint a fasisztáké.

- A rendszer erényeit mutatta, hogy a háborús teljesítményük messze meghaladta a hasonló nagyságú polgári demokráciákét. Még egyetlen történész sem vetette fel, hogy a második világháborúban az ellenfelek milyen népességi, gazdasági erőforrást, és stratégiai előnyt élveztek. Ennek ellenére, négy évig sikerrel harcoltak a tengelyhatalmak. Az ellenséghez átállók nagyon kevesen voltak.

- Magyarként hozzáteszem, hogy a nyilasoké volt az első olyan parlamenti párt, amelyik követelte a nagybirtokrendszer felszámolását. Márpedig a magyar társadalomban minden jelentős reformnak azzal kellett kezdeni.

A faizmus előnyei nem azt jelentik, hogy pozitív volt a történelmi szerepük, csak azt illusztrálják, hogy nemcsak hibákból állt ez a bukásra ítélt rendszer.

A bolsevik és a fasiszta rendszerről leírtak realitását azzal illusztrálom, hogy a két diktatúra szövetsége természetes lett volna, és ha összefognak, nehéz elképzelni a második világháború ilyen gyors befejezését. Ezt a szövetséget nem a bolsevik Szovjetunió, hanem a náci Németország rúgta fel. Szerencsénkre, mert az összefogásuk évtizedekre Európa bukását jelenthette volna. Nem is szólva rólunk, magyarokról.

A fasizmusok története is azt igazolja, amit a bolsevik rendszereké, hogy a sorsuk alakulásában a döntő tényező a kultúrájuknak, a lakosság viselkedési módjának alkalmassági mértéke volt. Csak a német és a japán fasizmusok eredményessége volt nyilvánvaló. Vagyis csak ott, ahol a nép kultúráját a nyugati puritán, illetve a távol-keleti konfuciánus magatartás jellemzi. Csak a német és a japán fasizmus volt méltó ellenfele a kor tőkés osztálytársadalmainak. E két nép fasizmusa nélkül történelmi a többi ország fasiszta rendszere kabaré történelmi jelentőség nélkül marad.

Kopátsy Sándor               EH                     2009-10-19

 

 

Azt olvasom az újságban, hogy kilátót építenek a mohácsi csatamezőn már évtizedek óta kiépített emlékhely fölé. Nyilván azzal a céllal, hogy jobb rálátásunk legyen. Ehhez azonban nem tornyot kell építeni, hanem a csatát a kor viszonyinak tükrébe helyezni. Mi ugyanis, még fél ezred multával sem úgy látjuk a csata jelentőségét, ahogyan a történésznek kellene vizsgálni, kellene a kor társadalmi és világpolitikai viszonyai közé ültetve látni kellene, hanem úgy, ahogy azt a Vatikán és a magyar romantikus nacionalizmus látni szeretné.

Érettségi előtt történész akartam lenni. Történelemből az országos történelem versenyre készültem. Nem lettem hívatásos történész, mivel felértem e szakmában kínálkozó szűkös kereseti lehetőségeket. Hetven év óta, azonban szakmám mellett amatőr történész maradtam. Kezdettől fogva tele voltam kérdőjelekkel a mohácsi csatát értékelő általános véleménnyel szemben.

Kételyeim azzal kezdődtek, hogy a történelmi atlaszunkban volt ege etnikai térkép, amin pirossal jelezték a magyar etnikai többséget. Erről azt állapítottam, meg, hogy a Hódoltságban maradt meg sokkal inkább a magyarság.

A magyar vallástörténelemből pedig az vált világossá, hogy hazánkban nem is volna protestáns vallás, ha nincs török megszállás. A reformáció európai sikereinek is fontos nemzetközi feltétele volt az Oszmán Birodalom terjeszkedése. Ha ez nincs, a Habsburgok hisztérikusan katolikus, spanyol-osztrák birodalmának katonai ellenfele, kétségessé válhatott volna Luther és Kálvin térítési sikere.

Azt, Hunyadi János balkáni hadjáratainak ismeretéből tanultam meg, hogy a 15. század közepén a Vatikán még azzal a reménnyel kísérte az oszmánterjeszkedést, hogy ezzel visszatéríthetővé válnak az ortodox keresztény balkáni népek. Azt Belgrádban élhettem meg, hogy a szervek számára Hunyadi balkáni hadjáratai, Nándorfehérvár, vagyis Belgrád megvédése vallásháború volt, amiben ők a törökön oldalán álltak. A balkáni népek számára az oszmán uralom vallásszabadságot, a magyar pedig vallási elnyomásukat jelentette. Márpedig akkor a számukra a vallás szabadsága fontosabb volt, mint a politikai hatalmuk elvesztése.

Nem kívánok ebbe a szerb-magyar vitába keveredni, de azt igényelném, hogy a történelmünk a másik fél véleményét is tanítsa. Az Oszmán Birodalomról pedig legalább annyit, hogy ebben volt a legnagyobb a vallásszabadság, még a keresztény egyházak közti választás tekintetében is.

Arra már műszaki képzésem során döbbentem rá, hogy Magyarország addig volt erős katonai közép-hatalom Európában, amíg a pásztor jobb katona volt, mint a polgár. Ennek azonban a lőfegyverek megjelenése egyszer és mindenkorra véget vetett. Ebből következett, hogy mohácsi csatavesztés jelezte a pásztortársadalmak katonai fölényének végét.

Nálunk Mátyás király ismert fel először, hogy a lőfegyverek világában az állandó hadsereg a nagyobb erő. Ezt ő ugyan felismerte, de az utódai nem. Ennek ellenére, hogy a mohácsi csatában is, a remélt főerőt az idegen zsoldosok jelentették. De Mohácsból sem tanultunk, mert még Napóleon ellen is népfelkelést, a zászlósurak bandériumait állítottuk. A huszárság pedig, még a második világháború előtt is, a feudális urak elitfegyverneme volt.

Vagy húsz éve került a kezembe egy levéltári anyag, ami minden eddigi gyanúmat igazolta. Werbőczy naplójában írja. A Regensburgban tartott Birodalmi Gyűlésen ő volt a Királyi Magyarországot képviselő követ. Odajött hozzá Luther, és megkérdezte, hogy miért a Habsburgokkal, miért nem az Oszmán Birodalommal fognak a magyarok össze. Ők ugyanis azok sikerében reményednek. Örülnének Bécs elfoglalásának, mivel a Habsburgokban látják hitük, felekezetük legnagyobb ellenségét.

Éveken keresztül érdeklődtem lutheránus és kálvinista pap barátainál, ismerőseimnél, de senki nem tudott erről semmit. Pár éve aztán összehozott a sors a Református Levéltár vezetőjével, aki közölte, hogy náluk van a napló eredetije.

Azt, hogy a protestáns egyházak titokban tartják a z Oszmán Birodalom terjeszkedése, és a reformáció győzelme közti összefüggést, csak a magyar nacionalizmus erejével magyarázhatom.

Még meglepőbb, hogy a magyar történelemfelfogás a törököket pogányoknak tekinti. Ez is a protestáns egyházaknak kellett volna a leginkább cáfolni. Elsősorban pogány a több istenhívő. Márpedig ebben a tekintetben a mohamedán vallás sokkal következetesebb, mint a kereszténység, azon belől pedig a reformáció volt az ereklyék, a képek bálványként való tiszteletének, a szentek sokasága túlvilági pozíciójának ellenzője. A reformáció a kereszténységet igyekezett visszahozni a szigorúbban vett egy istenhit felé.

A történelemtudomány ugyan ne azzal foglalkozzon, hogy mi lett volna, ha másként történnek az események, de elkerülhetetlen eljátszani a gondolattal. Mi lett volna, ha Magyarország a reformáció oldalára áll, és szövetkezik az Oszmán Birodalommal? Ez következhetett volna abból, hogy a 16. század közepén az ország lakosságának agy többsége, a keresztények négyötöde protestáns hitre tért volt.

Azzal is középiskolás koromban találkoztam, hogy a harmincas években a vallási felekezetek iskolázottságában a zsidók vezettek, a másodikak a lutheránusok, a harmadikak a reformátusok voltak. Azt pár éve láttam, hogy az UN belül a protestánsok ebben a tekintetben is, lényegesen megelőzik a katolikusokat. Tehát a reformációhoz való csatlakozás a haladást, a katolicizmushoz való pedig a lemaradást jelentette. Az ország, és a magyar nép érdeke tehát a reformációhoz való csatlakozás lett volna.

Kopátsy Sándor                PP                    2009-10-14

 

Hozzászólás Tamás Gáspár Miklós írásához

 

Örömmel olvastam az írását, de félek, hogy nem értik meg. A neoliberálisok ellen nem elég kemény. A Kádárt tisztelők felé túl elméleti.

A neoliberálisok Kádár-kritikája érthető, hiszen ők mindenben az ellenkezőjét hirdették, és hajtották vége, ami a Kádár-rendszert jellemezte. Ezzel ők tettek a legtöbbet a Kádár-kultusz erősítése érdekében. Ha a rendszerváltást nem neoliberális hisztéria követi, kevesen érezték volna a bolsevik rendszer Kádár-változatának érdemeit. A neoliberális politika eredménye az is, hogy az orosz nép szemében Sztálin a cárok egyik legnagyobbjaként tartják számon. Van tehát olyan rendszer, amihez képes a lakosság jelentős hányada, főleg a kevésbé képzett, életképes fele, még a sztálini rendszert is jobbként tartja számon.

Így vagyunk mi is a rendszerváltást követő neoliberális rendszerünkkel, ami sokkal jobb nálunk, mint Oroszországban. Vagyis, minden relatív. Tamás Gáspár Miklós jelen írásával is az a bajom, hogy a rendszereket a kulturális adottságoktól, a gazdasági fejlettségtől, és az elért gazdasági színvonaltól függetlenül minősíti.

Messzemenően egyetértek vele a két háború közti magyar társadalom alapvetően negatív megítélésében, de hiányolom, hogy nem mondja ki, hogy ennek felszámolásához nem lett volna elég belső erőnk. Ehhez kellett a marxizmus ázsiai formája. Még ez sem volt elég, mert az úri világ néhány nap után már jelentkezett 1956-ban, győzött az első demokratikus választáson, az Antall-kormány működésében, és a nyomai máig ott vannak az MDF-ben is.

A bolsevik évtizedek történelmi megítélése nem lehet reális, ha eltekintünk attól, hogy nem lett volna erőnk összetörni. Elég volna visszaidézni a két első szabad választás eredményeit, hogy belássuk, az úri középosztály hatalmának megtörését csak a kommunisták vették komolyan. Ha nincsenek itt a szovjet csaptok, ha Moszkva nem kényszeríti ki a fontos állami posztok jelentős hányadát, mindenek előtt a belügyminiszterséget a kommunistáknak, nem rájuk bízza a következetes földreformot, nem lett volna tíz százalék sem a kommunisták szavazatrészesedése. Messze a legnagyobb támogatottságot, a magát az első zászlósúrnak tekintő, Mindszenti hercegprímás évezte.

Márpedig, ha nem volt elég erőnk az úri világ összetöréséhez, akkor az volt a legjobb, aki ezt helyettünk megtette, illetve ezt bizalmasaival elvégeztette.

A bolsevik rendszert csak a cseheknek van okuk bírálni, akik már a fél-feudális Monarchián belül is polgári társadalom, a két háború között pedig polgári demokrácia voltak.

A hazai bolsevik rendszert csak azon az alapon lehet minősíteni, hogyan vizsgázott a csatlósok között. Aki a háború előtt is jelentősen különböző társadalmi és gazdasági bázisról indultak. Tehát a saját eredményeinket csak a lengyelkeéhez és a szlovákokéhoz szabad hasonlítani. Ezért a Rákosi-rendszerben soha nem éreztem, hogy jobban vizsgázunk a hasonló sorsa ítélteknél. Ezzel szemben a Kádár-rendszerben is füstölögtem, de mindig elismertem, hogy mi vagyunk a legvidámabb barakk.

Kádár megítélése azért hibás a rendszerváltásban nyertesek körében, mert nem a lehetőségekhez, hanem a mai vágyihoz igazítják a mércéjüket.

Tamás Gáspár Miklós a dolgozók jogait a liberális polgár mértékével méri. Polgár az, aki az államtól független. Neki tehát a jogi függetlenség a hiányérzete. Jogegyenlőséget, szólásszabadságot, több párt versengését akarja. A hárommillió munkanélküli koldus számára a megélhetés biztonsága a munkalehetőség volt az elsődleges vágy. A két háború között a lakosság négyötödének álma volt a biztos munkalehetőség, és az álmok álma a nyugdíjas állás, a bakterség. Márpedig, aki ezt valóra váltotta, az csak első királyunkhoz hasonlítható. Még Rákosiról is jobb lenne a vélemény, ha nem követi Kádár, aki nála jóval többet adott.

Nehezen értem meg azokat, akik a rendszerek megítélésében nem a munkahelyteremtést tartják az elsőlegesnek. Én, nemcsak azét tartom minden társadalomban az elsődlegesnek, mert az értéktermelés, az a jobb élet forrása a munka, hanem az emberalakításban is nagyobb a szerepe, mint a személyes politikai szabadságnak, az általános és titkos választásnak, a sajtószabadságnak, melyek a magas foglalkoztatás esetén a személyes szabadságjogok, idővel akkor is beérnek, ha nem tekintik elsődleges célnak.

A bolsevik évtizedekben már megértem, hogy a teljes foglalkoztatás esetén hiába van politikai diktatúra, hiába papíron a pártitkár hatalma korlátlan, a munkaerőhiány rangot ad a munkaerőnek. Aneoliberális közgazdászokképtelenek megérteni, hogy még a Rákosi-rendszer is felszabadulást hozott azoknak a millióknak, akik generációkon keresztül nem ismerték a biztos állást, irigyelték azokat, akiknek biztos munkájuk, havi fizetésük és nyugdíjjogosultságuk volt. Ez még akkor is igaz, ha maguk is a rendszer ellenzékének érezték magukat. Alkalmam volt elemezni a két első választást, és megdöbbenve láttam, hogy olyan falusiak, friss bányászok, akiknek szülei sem ismerhették a biztos munkát, a havi fizetést, nem a kommunistákra szavaztak. Ekkor tanultam meg, hogy még az egyértelműen pozitív értelemben érintettek tudata sem változik meg attól, hogy érdeküket szolgálja a politika.

A történésznek, társadalomtudósnak, legalább utólag, látnia kellene, hogy melyeik politika felel meg, melyik rétegnek. Az idő azonban végül igazolja.

A rendszerváltás óta követett, a magyar társadalmi tudatot, gazdasági fejlettséget, és főleg a polgárosodásunk fokát fegyelmen kívül hagyó neoliberális politika megtanított arra, hogy az alacsony munkára fogottság elviselhetetlenül drága, és katasztrofálisan erkölcsromboló.

Felmérhetetlen kárt okoztak a társadalom egészének azok a liberális politikusok, különösen közgazdászok, akik máról holnapra felszámoltak másfélmillió munkahelyet, és az óta sem teremtettek új munkaalkalmat. Látszólag, hogy a Kádár-rendszer rossz rendszer volt abban az értelemben, hogy lehetett volna jobb, de a jelenleginél mégis sokkal jobb volt. Nekünk nem az angolszász liberalizmust, hanem a skandináv jóléti társadalmat kellett volna megcélozni, a jövő érdekében sokkal inkább a foglalkoztatást, mint a liberális szabadságjogokat kellett volna erőltetni.

Aki pedig kételkedik az állításom helyességében, gondoljon arra, hogy a magyar cigányságnak százszor több anyagi, és még több erkölcsi kárt okoztunk azzal, hogy húsz éve megtűrjük a teljes kitagadásukat a társadalmi munkamegosztásból. A cigányság tragédiájának kisebb fokát teremtette meg a liberális gazdaságpolitika a nem cigány magyarság lemaradó ötöde számára is.

Kopátsy Sándor                   EP                 2009-10-13

 

 

Az EU választásokon nyilvánvalóvá vált választói orientáció után, kormányoldalon teljes a zűrzavar. Bármennyire nyilvánvaló, hogy a bukásnak két alapvető oka volt. Egyrészt a liberális politikának való kiszolgáltatottság, másrészt a Fidesszel szembeni merev szembeállás.

Itt az ideje, hogy az MSZP végleg szakítson a liberális politikának való kiszolgáltatottságának. Ennek ugyan vannak jelei a pártban, de a lényeg mit sem változott. A kormány továbbra is Gyurcsány kormánya, csak Gyurcsány nélkül. Még az is hozzáteszem, hogy ez a közvélemény támogatását példátlanul hiányoló kormány sokkal kevésbé irritáló, mintha továbbra is Gyurcsány vezetné. A kormányban szereplő MSZP politikusok azonban csendben vannak, még egyetlen javaslattal sem jelentkeznek. A pártvezetés még mindig Gyurcsány kiszolgálóinak kezében van azzal, hogy bizottsági tagoknak behívták az eddig lapító ellenzékének néhány tagját is. A közvélemény, nem alaptalanul, érzi úgy, hogy az MSZP apparátusa megelégszik azzal, hogy még fél évig kapják a fizetésüket. Gondosan vigyáznak arra, hogy az egység látszata fennmaradjon. Márpedig ennél nagyobb kárt nem tehetnek a támogatottságuknak, hiszen azért hagyták cserben a szavazók, mert nem tartják baloldalinak.

Nem okosodott meg az MSZP a Fideszhez való viszonyában sem. Amennyire természetes, hogy egy magát baloldalinak tálaló párt nem lelkesedik a közép-jobb erősödésének, annyira természetellenes, a Fideszt úgy kezelni, mintha fasiszta, antiszemita, a demokráciát felszámolni akaró párt volna. Az MSZP is azt igyekszik elhitetni, hogy a Fidesz győzelmével vége lesz a magyar demokráciának.

Az is nagy ostobaság, hogy az SZDSZ ezt teszi, de legalább érthető. A két háború közt, főleg annak végén folytatott zsidóüldözés után a megmaradt zsidóság ösztönös félelme még az antiszemitizmus árnyékától is, lélektanilag érthető, de nagyon kártékony, mert ellenhatást vált ki. Nagyon széles réteg véleménye, hogy nincs nálunk antiszemitizmus, csak a zsidóság látja minden apró jelben.

A magyar közvélemény még mindig nagyon messze van attól, hogy bevallja a zsidóság elleni szörnyű bűnét, és bocsánatot kérjen, de a magyar zsidóságnak is fel kellene ismerni, hogy ebben nincs segítségünkre.

- Tudomásul kell venni, hogy a magyar népben ma már nincs az antiszemitizmusnak olyan kedvező talaja, mint a két háború között volt.

- A mai magyar politikai elit már nem az úri középosztály, amelyik távoltarja magát a polgárosodástól, a polgárban a nemzettől idegen elemet lát.

- Akkor Közép-Európára ráült a nácik hisztérikus antiszemitizmusa. Tőlük várhatott segítséget a magyar revizionizmus. Ma az EU tagjaként csak terhet jelentene a szélsőjobb, antiszemita politika.

A baloldal visszaszorulásának és a liberálisok eltűnésének a másik fő oka a cigánykérdés kezelése. Ez a két politikai erő szorította ki a rendszerváltás során a magyar cigányságot a társadalmi munkamegosztásból, és nem tett ennek orvoslása érdekében semmit. Ez, és nem a rasszizmus szülte a cigányság kizáródását a társadalomból, a munkátlan megélésüket, a bűnözésük felerősödését, az aránytalanul magas gyermekvállalásukat, és azok felnevelésének elhanyagolását. Az ebből fakadó, sok tekintetben jogos, cigányellenes hangulatnak a kormányzat nem az okát kereste, hanem egyszerűen erkölcsi, és politikai bűnnek, rasszizmusnak, antiszemitizmusnak állította, és állítja be. Ezzel fordította magával szembe a közvéleményt. Nem tanultak abból, hogy a miskolci rendőrkapitányt, Monok, és Edelény polgármesterét ők tették, máról holnapra, népszerűvé azzal, hogy fasisztának, antiszemitának, rasszistának állították be.

A másik példám a Népszabadság. Minden oka megvolna arra, hogy elvei fenntartása mellett igazodjon a magyar közvélemény Fidesz felé fordulásához. Sokat veszít olvasótáborából, ha továbbra is a neoliberális politikusoknak a jelenlegi súlyuk többszörösével ad hangot, ha szerkesztőségének olyan tagjait szerepelteti, akiket a neoliberális vonal megszállottainak tartanak. Nem tanul, a Nap-tv esetéből, ahonnan ezeket, a hangadókat eltávolították, de már későn ahhoz, hogy a közvélemény nyomására ne szakítson velük a MTV. Az ostoba érv, hogy ez a Fidesz nyomására történt. A Fidesz ezt azért tehette meg, mert tudta, hogy ez növeli a népszerűségét. Az ország legnagyobb napilapjának kötelessége a közvéleményben történő változást érzékelni. Ha egy év múlva fele lesz a Népszabadság példányszáma, magára vessen. Nem volt hajlandó az ország közvéleményében történt változást tudomásul venni.

Itt jutottam mondandómhoz.

Húsz éve a legnagyobb magyar társadalmi probléma a botrányosan alacsony foglalkoztatás, amivel a magyar cigányságot kirekesztettük a társadalmi munkamegosztásból. Minden bajunk ennek a következménye. Ennek megoldása volna a baloldal elsődleges feladta, de ezt nem az MSZP, hanem a Fidesz programjában szerepel. Ezt a baloldal is azzal intézi el, hogy nem reális. Ezen ugyan lehet vitatkozni, de azon nem, hogy ez az irreális feladat volna minden baloldali párt számára az első. Nem eldorongolni, hanem jó tanácsokkal támogatni kell. E nélkül minden gondunk megoldhatatlan marad.

Kopátsy Sándor               EE                     2009-10-12

 

 

A közgazdászok még mind nem ismerték fel, hogy a társadalom, az ország jövője a gyerekeken múlik. Ezzel szemben a magyar közvélemény ösztönösen érzi, hogy a rendszerváltás óta folytatott neoliberális gazdaságpolitika a következő generáció sorsát katasztrofális útra vitte. Ott születik nagyon kevés gyerek, ahol a kilátásaik bíztatók, és ott sok, ahol kétségbeejtő. Ez ül rá az oktatási rendszerre, a közbiztonságra, és mindennél jobban a nemzet jövőjére.

Erről évek óta már sokszor írtam.

Most került a kezemben egy felmérés arról, hogyan gondoskodik a társadalom az EU tagországaiban, Norvégiában és Izlandon. A felmérést az angol Gyermekszegénység Elleni Akciócsoport készítette. A felmérés realitását igazolja, hogy a sorrend nagyon hasonló ahhoz, amit az UNICEF jelenté két éve közölt.

A felmérés hát kérdésben állított fel rangsort.

Először nézzük a hét kérdésre adott pontok összessége alapján a rangsort.

Az első hat helyezett a hat skandináv jóléti ország. Ezeket temetik a neoliberális közgazdászok! Ezen országokban magas a költségvetés súlya, a foglalkoztatás, és nivelláltak a jövedelmek. Ötven éve vallom, hogy ahol e három mutató jó. Elég volna, ha a politikusok csak azt nézzék, hogy a három terülten legyenek jók, a többi aztán magától jön. Mi húsz éve ennek éppen az ellenkezőjét erőltetjük. A neoliberális közgazdászok minél kisebb költségvetést, azaz adócsökkentést követelnek, botrányosan alacsony foglalkoztatást tűrnek szótlanul, és munka nélkül járó alamizsnán tartják az ország alsó ötödét. Nagy Britannia az utolsó harmad közepén van. Az Egyesült Államok pedig az UNICEF felmérésen az utolsó harmad másik gazdag országa.

A legfontosabb tanulás máris levonható, hogy a gyermekek sora alakításában a neoliberális politikát folytató gazdag angolszász országok is szegények. A jólétiek pedig biztos jövő elé nézhetnek.

A felmérésben nem szerepel Svájc, de sokat mond, hogy Szlovénia messze megelőz minden nyugati „nagyhatalmat”. Ne is vessük őket össze a közép-európai volt csatlósokkal. Azok között Csehország a mezőny közepén, és a középső harmadban van

 Szlovákia. Mi, a többiek az utolsó harmadban. Nálunk is hátrább Románia és Bulgária.

Nagyon sokat mond, hogy a három balti ország közül Észtország, a nagy orosz kisebbsége ellenére a középső harmadban van, a másik kettő az utolsó három helye egyikén. Észtország kulturálisan ugyanis skandináv, akárcsak a finnek, akik a rangsorban az ötödikek. Régi elvem: Mond meg milyen a lakosság viselkedési kultúrája, megmondom a nemzeti jövedelmét. Az észtek, ebben a tekintetben majdnem finnek.

De menjünk sorra az értékelés hét szempontján.

1. Egészség. Az élen a svédek, utolsók a görögök.

2. Szubjektív jólét. Nekem tetszik a fogalom. A gyerekek hogyan látják a helyzetüket a társadalmon belül, a környezetükhöz viszonyítva. Az elsők a hollandok, az utolsók a máltaiak. Régi magyar közmondás: A gyerek, és a bolond mondja meg az igazat.

3. A gyermekek kapcsolatai. Az első Hollandia és az utolsó Franciaország.

4. Anyagi jólét. Az első Izland, az utolsó Lengyelország.

5. Kockázatos viselkedés. (korai szexuális kapcsolat, dohányzás, alkohol- és drogfogyasztás.) Az első Svédország, az utolsó Litvánia.

6. Oktatás. Az első Belgium, az utolsó Románia. Az UNICEF felmérésben is első Belgium, Kanadával.

7. Lakóhely és környezet. Az első Norvégia, és az utolsó Lettország.

Kopátsy Sándor                      PP             2009-10-10

 

 

A Svéd Királyi Akadémia általában nem előlegezi meg a Nobel-díjat. A tudományokban és az irodalomban nem, lehet megelőlegezni, mert soha nem lehet tudni, hogy mi lesz-e eredménye. A politikai életben azonban, mint a jelen esetben is, a reális eredmény is messze meghaladja, amiért ezt a díjat ki lehet érdemelni.

Elsősorban az Egyesült Államok a történelemben még soha nem tapasztalt világhatalom. A korábbi „világhatalmak”, mint Egyiptom, Babilon, a Római Birodalom egyetlen kultúrkörben voltak szuperhatalmak. A Távol-Keleten Kína volt a szuperhatalom. A többi magas-kultúra szuperhatalmainak a másik magas-kultúrákra, nem is szólva a kevésbé fejlett világ életére, azonban nem volt sorsdöntő befolyása. Az Egyesült Államok azonban ma az egész emberiség számára szuperhatalom.

Az Egyesült Államok előző elnökéhez képest, Obama minőségi javulást jelent. Busht nem szerettem, de tudomásul vettem, hogy a nála sokkal kisebb hatalmak első emberi még nagyságrenddel erőszakosabbak lettek volna. Elég arra gondolni, hogy Hitler és Sztálin „szuperhatalma” törpe volt a mai Egyesült Államokéhoz képest, és hogyan bántak azokkal, akik nem engedelmeskedtek. Ez ugyan nem annyira Bush, mint az Egyesült Államok érdeme. A világ szerencséje, hogy ez a szabadságszerető ország jutott ilyen példátlan hatalomhoz. Minden másik állammal, sokkal rosszabbul jártunk volna.

Ennek ellenére nagy örömmel láttam, hogy a választók szakítottak a republikánusokkal, és egy haladó szellemű afro-amerikai elnököt választottak. Abban még nem vagyok biztos, hogy Obama nem lesz-e sok az Egyesült Államoknak. Most azért szorítok, hogy a hisztérikusan piacosított egyészség ügyet, sikerüljön megreformálnia. Nem lesz könnyű.

Még nehezebb és fontosabb feladata az Egyesült Államok katonai túlerejének megszelídítése.

A liberalizált egészségügyi és a katonai lobby ereje ugyanis legyőzhetetlennek tűnik.

A Svéd Királyi Akadémia, a Nobel-díjjal, ebben a harcához erősítette Obamát. Márpedig az Egyesült Államok szelídítésénél nincs korunkban nagyobb politikai feladat. Ehhez a kis lépés is megéri a Nobel-díjat.

Kopátsy Sándor                  EE                  2009-10-13

 

 

Az európai baloldal, különösen a magyar, egyre messzebb kerül Marxtól, de nem azzal, hogy tovább lép az útján, hanem azzal, hogy megkerüli.

Az európai bolsevik rendszer Marx tévedéséből képzett magának dogmát. Aminek meg kellett bukni. Azóta azt is el akarják felejteni, ami megkerülhetetlen.

Marx azzal, hogy felismerte, sőt bizonyította, hogy a társadalom fejlődését anyagi feltételei determinálják, a társadalomtudományok Darwinja lett. De, ahogyan Darwinon tovább lépett a biológia, Marxon is túl, illetve tovább kell lépni a társadalomtudományoknak.

Ez azonban nem történt meg. Még azt sem vette tudomásul a társadalomtudomány, hogy a jelenkori fejlett társadalom minőségében más társadalom, aminek egészen mások a mozgástörvényei.

Marx, mint jogász nem ismerte fel, hogy a tőkés társadalom is csak egy az osztálytársadalmak között, amelyeknek közös jellemzője, hogy fékezni kell a túlnépesedést. Ezt a feladatot csak erőszakkal lehet teljesíteni. Ezt az erőszakot a társdalomnak az a kis hányada valósítja meg, amelyeik rendelkezik a szűk keresztmetszet jelentő erőforrás felett.

Ahol a termőföld a teremlőerők szűk keresztmetszete, ott a földesurak, ahol a tőke, a tőkések kezében van a hatalom. A tőkés osztályuralom alapja a tőkehiány. A tőkés osztálytársadalom felszámolhatóságának alapfeltétele a tőkehiány megszűntetése. A tőkések kisajátítása, a tőkések politikai hatalmának felszámolása nem hozhat eredményt, amíg fennáll a tőkehiány.

Még inkább egyértelmű, hogy a munkásosztály kizsákmányolása nem azért jelelemző a tőkés osztálytársadalmakra, mert a tőkés gonosz, hanem abból fakad, hogy az ipari forradalom olyan technikai alapokat hozott létre, amiben a munkaerővel szembeni igény mind mennyiségében, mind minőségében csökkent. Ezt a túlkínálatot fokozta, hogy az ipari forradalom az egészségügyi vívmányainak köszönhetően, felgyorsult a népszaporulat, nőtt a munkaerő kínálata. Mivel csökkent a munkaerő minőségével és mennyiségével szemben a kereslet, és nőtt a kínálata, az ára értéke alá esett. Az alacsony bérek oka tehát nem a tőkéstulajdon, hanem a munkaerő minőségi és mennyiségi túlkínálata.

Marx nem láthatta előre, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan viszonyokat hoz majd létre, amiben már nem a tőke, hanem a munkaerő minősége lett a társadalmi fejlődés szűk keresztmetszete. Ehhez járul, hogy a fejlett világban leállt a népszaporulat, és a munkaképe korosztály létszáma csökken. A tőkések egymással versenyeznek a jobb munkaerőért, annak állandóan nő a bére.

A társadalmi feszültség azzal keletkezik, hogy a munkaerő alsó minőségi harmada nem talál munkát. Ezek foglalkoztatását az államnak kell megoldani. Elsősorban azzal, hogy a munkaügyi törvények kedvezményezik az alacsonyan képzett munkaerő foglalkoztatását. Ráadásul általános jelenség, hogy a gyermekvállalás azokban a családokban nagyon alacsony, ahol jók a felnevelési feltétele, és ott magas, ahol nagyon kedvezőtlenek. Alapvető társadalmi feladattá válna, hogy a gyermekvállalást az eredményes a felnevelés arányában támogassa a társadalom.

A modern társadalomban az államnak két feladat megoldására kell összpontosítani. A minél magasabb foglalkoztatásra és a hatékony gyermeknevelés ösztönzésre. Az ilyen társadalomról mondhatjuk el, hogy szocialista még akkor is, ha a gazdaságban az alapvető tulajdonforma a tőkés.

Kopátsy Sándor                 EP                 2009-10-11

 

 

Amit közgazdászként, történészként elértem Marxnak köszönhetem annak ellenére, hogy korán felismertem a jobb társadalmi felépítményt felépítménnyel, politikai hatalommal, erőszakkal, tulajdonviszonyok megváltozatásával akarta elérni. Nem ismerte fel, hogy a munkásosztály kizsákmányolása nem a tulajdonviszonyból, nem a politikai hatalomból fakad, hanem a munkaerő túlkínálatából.

Ez az általa ismert törvényből fakad, mindennek az ára, amiből a kínált nagyobb a keresleténél csak értéke alatt realizálódhat. Ráadásul az ipari forradalom, a tőkés osztálytársadalom kialakulása olyan társadalmakban történt, amiben az életviszonyok minden javulása gyorsította a népszaporulatot, ezzel a munkaerő kínálatát. A gyáripari technika pedig egyre kevesebb és kevésbé képzett munkaerőt igényelt.

A tőkés osztálytársadalmon való túllépés igazi hősei nem a marxista tanok, hanem a tudományos és technikai forradalom nagyjai voltak. Nekik köszönhető, hogy a gyenge minőségű munkaerőt egyre kevésbé tudja a társadalom hasznosítani, a jó és minél jobb igénye pedig ki sem elégíthető. Ez a minőségi munkaerőigény azonban csak egye magasabb iskolázottság, és életszínvonal mellett jöhet létre. Ezzel azonban megszűnik a túlnépesedés veszélye is. Kiderült, hogy ahol a fogamzásgátlás olcsón és kényelmesen megoldható, valamint, ahol az iskolázottság meghaladja a tizenkét évet, az egy lakosra jutó jövedelem pedig a tízezer eurót, leáll a népesség növekedése.

Az is kiderül, hogy a társadalom egyre növekvő minőségi munkaerőigénye csak ott oldható meg, ahol nincs gyorsan szaporodó, leszakadó réteg.

Ezt a folyamatot az sem zavarja, ha a gazdaság továbbra is nagyrészt tőkéstulajdonban működik, mert a tőkés érdeke már összeegyeztethető a társadaloméval. Ezt az érdekegyeztetést azonban az államnak kell biztosítania azzal, hogy magas szintre emeli, és azon tartja a foglalkoztatást.

A bolsevik rendszerünkben ismertem fel, hogy Marx jövőképének nem az úgynevezett szocialista, hanem a jóléti országok gyakorlata felelt meg jobban. A dolgozók érekét az szolgálja jobban, az igazán baloldali, aki a magas foglalkoztatást tekinti elsődleges céljának. Ahol ez megvalósul, ott minden baloldali elvárás valóra válik.

Ennek tükrében állítom, hogy ami nálunk a rendszerváltás óta történt, amit a jelenlegi baloldali és liberális párt akart, és akar, az alapvetően hibás, és egyáltalán nem volt baloldali. Amit a szoclib gazdaságpolitika megvalósított, az még a vezető angolszász országokban is csődöt mondott, nemhogy a magyar fél-periférián. Nálunk a piac és az állam szerepének arányában az angolszász világénál nagyobb, a példátlan sikerrel működi kínai gyakorlatnál kisebb állami szerepre van szükség.

Az MSZP-nek, ha meg akar újulni, elsőleges feladatának a munkahelyteremtést kell tekinteni. Ha ezt teszi, gyorsan kiderül, hogy tőle a legnagyobb távolságra az SZDSZ volt, és van, és elsődleges, közös célja csak a Fidesszel van. A jelenlegi helyzet abszurditását semmi sem jellemzi jobban, minthogy nem az MSZP áll az egymillió munkahely teremtő cél szolgálatában az élen.

Nagy ez a béka, de egyszer le kell nyelni.

Kopátsy Sándor               EE                    2009-10-12

 

CSOPAK – TISZABŐ

 

A közelmúltban hozták nyilvánosságra az újságok a felmérést, ami rámutatott arra, hogy mekkora különbségek vannak a községek felszereltsége, és az ott élők jövedelme tekintetében.

Erre hangos botránkozás keletkezett, ami azt jelenti, hogy a jelenségen háborgunk, de nem látjuk mögötte az objektív okot. A megoldást pedig rossz irányban keressük.

A lényeg feltárulásának hiánya részben az adatfelmérést végzők hibája. Nem segítenek abban, hogy milyen tényezők következménye a felárt állapot. Márpedig, aki nem kíváncsi a létrehozó okra, az ne csodálkozzon, ha a tényekből hibás következményeket vonnak le.

Az urbanizáció világjelenség. A lemaradó világban, amit mi még mindig fejlődő országoknak hívunk, általános, és a legsikeresebbek közül néhányban is, a lakosság példátlan mértékben az óriás városokba gyűlik.

Kezdem azokkal, amelyeknek nincs évezredekkel korábban kialakult településhálózatuk, például Ausztrália, Kanada, az Egyesült Államokban Kalifornia, Texas, a lakosság nagy többsége néhány sokmilliós városban él. Ezt kell tekinteni az ideális településhálózatnak, ahol nem kell a kialakulthoz alkalmazkodni, ahol nincs mit átalakítani. Tegyük hozzá, hogy ezekben, a nagyvárosokban sokkal magasabb a lakosok jövedelme, fejlettebb az infrastruktúra, ezek a kor tudományos és technikai motorjai.

Az emberiség többsége azonban a lemaradó, szegény világban a gyorsan gyarapodó népességét szinte egészben a vízfejjé növekedő nagyvárosokban gyűlik össze. Ezekben az életfeltételek, az életszínvonal, az erkölcsik állapotok egyre katasztrofálisabbak. Ezeken a sokmilliós városokban érlelődnek azok a forradalmak, amelyek mellett emberségesnek fognak tűnni a 19. és a 20. század első felének az európai nagyvárosokban történt forradalmai. Ezek emberveszteségeit csak százmilliókban lehet majd számolni.

A másik végletet Európa nyugati fele jelenti, ahol az ezer éve kialakult településhálózat alig változott, de ezen belül egyre nő a nagyvárosokban lakók száma. Még ennél is nagyobb lakosságsűrűség mellett, ez jellemző a Távol-Keletre. Ott a nagyvárosok néhányszor nagyobbak, mint Európában.

A fejlett világon belül Európa nyugati felén a legmerevebb a történelem során kialakult települések hálózata. Ennek oka nemcsak a szülőföldhöz való ragaszkodás, de a nemzethez való kötődés, és a nyelvek különbsége is oka. Ebből fakad, hogy már az EU tagországok között is sokkal nagyobb a jövedelmi, vagyoni különbség, mint Észak-Amerikában az államok között.

Az EU még nem jutott el a felismerésig, hogy Észak-Amerikával szemben a legnagyobb hátránya abból fakad, hogy a munkaerő térbeli mobilitása tört része az ottaninak. Márpedig ebben az utolérés eleve reménytelen. Az igyekezet azonban mindennél fontosabb volna.

A magyar politikai illetékesek mélyen hallgatnak arról, hogy a térbeli mobilitás terén hátul kullogó EU országok között nálunk a legalacsonyabb a más országokban dolgozók, illetve nálunk az odavalók aránya. Sőt ezt inkább büszkeséggel nyugtázzuk.

A térbeli mobilitás pozitív jelenség. Általában az a hatékonyabb, olcsóbb megoldás, ha a munkaerő megy az adottságokhoz, és nem a munkaalkalmakat visszük a munkaerő lakóhelyéhez. Ennek ellenére nálunk az elvárás ennek ez ellenkezője, az infrastruktúrát, a munkaalkalmat akarjuk úgy elosztani, amivel az adott lakóhelyi hálózat mellett a lehetőségek kiegyenlítődnek. Vagyis Csopak, és Tiszabő azonos szintre kerül. Ez a cél nemcsak elérhetetlen, de az erre való törekvés is nagyon sokba kerül.

A történelem azt tanítja, hogy mindig előrelépést jelentett a jobb környezet keresése, és az odaköltözés. Ennek a társadalmi jelentsége annál nagyobb minél fejlettebb a társadalom. A jelenkor motorja a képességek kibontakoztatása. Ennek hatékonysága pedig a környezetének fejlettségével hatványozottan nő. Az elmaradott környezetben a képességek óriási többsége elveszik, haszontalanná válik.

Az ötvenes évek végén vizsgáltam, hogy a Csepelre költözött szabolcsiak sokszorta nagyobb arányban küldték magasabb iskolába a gyermeküket, mint a csepeli születésűek, nem is szólva a Szabolcsban maradtaktól. Pedig onnan nem a legjobbak költöztek Csepelre. Ezt a felmérést Max Weber írását olvasva végeztem el, aki azt bizonyította, hogy a német polgárvárosba cselédnek menő falusi lányok milyen gyorsan felvették a városi polgárság életmódját. Ugyanezt állapította meg az Amerikába kivándorolt lengyel parasztok estében. A jelenséget Amerika-hatásnak nevezte.

Ezt éltem meg a Baranyába menekített csángók esetében. Húsz év után nemcsak az otthon maradtaknál, de a baranyai falusiaknál is korszerűbb életvitelt alakítottak ki. Ekkor írtam át Tamási Áron jó tanácsát: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk. Helyette vallom, hogy azért vagyunk a világon, hogy keressük a számunkra megfelelő otthont.

A magyar népet is arra kell tanítni, hogy ott éljen, ahol jobban boldogul, ahol a gyermeke többre viszi.

- Ha valaki ugyanazt a házat Csopakon építi fel, és nem Tiszabőn, ötször többet ér.

- Ha valaki Csopakon napszámos, tízszer több a lehetősége, mint Tiszabőn.

- A gyermekei Csopakon sokkal többre viszik, mint Tiszabőn.

- Ha egy tőkés szállodát akar építeni százszor inkább Csopakon keresse a helyét, mint Tiszabőn.

Szerencsére Csopak és Tiszabő a két szélső értéket képviseli, és szinte mindenkinek másutt kínálkozik lehetősége. Ostobaság volna, ha nem az embereket tanítanánk a lakóhelyük megváltoztatására, hanem azt ígérnénk, hogy maradjanak csak otthon, majd oda is eljut az állam segítsége.

A kedvezőtlen adottságú falvak jövője érekében is, akkor tennénk a legtöbbet, ha az ott élők száma csökkenne, a kisebb lakosság számára nagyobb életér, védhetőbb természeti környezet maradna.

Sokszor dicsekszem szerencseként életem példájával. Tanyán születtem. Faluban tanultam meg írni, olvasni. A középiskolát megyeszékhelyen, az egyetemet pedig a fővárosban végeztem. Mire vittem volna, ha a tanyán maradunk?

Akinek van lelkiismerete, nem biztathat senkit, hogy maradjon Tiszabőn, és a hasonló elmaradt falvakban, várja meg, míg oda visszük a fejlődés feltételeit.

Az, hogy mire jut népünk ötven év múlva, jelentős mértékben múlik azon is, hogy mindenki a térben is keresse a jobb adottságot.

A kormány pedig ismerje el, hogy a közérdeket a szolgálja, ha az ország térségeit az adottságok sorrendjében fejlesztik, és arra serkentjük, segítjük, támogatjuk a lakosságot, hogy vonuljon az ilyen lehetőségek közelébe.

A népet nem lehet jobban megbüntetni annál, ha a közpénzeket a települések azonos szintre hozatalára fordítjuk.

Kopátsy Sándor                   EH                2009-10-10

 

 

Az EGYENLÍTŐ két utóbbi számában igényes írások jelentek meg a geopolitikáról. Örömmel olvastam ezeket. Mégis írásra késztetett, hogy nem vesszük tudomásul, hogy a korábbi értelemben vett geopolitika értelmét vesztette.

A geopolitika az óceánok meghódítását követő imperialistakor jelensége volt. E téma az utolsó imperialisták kihalása óta, a gyarmatok felszabadulása, végül a szovjet imperializmus összeomlása és a tudományos és technikai forradalom vívmányainak köszönhetően eltűnt. Legalábbis a korábbi értelemben.

A távolságot gyorsan és olcsón legyőző szállítás idejét múlttá tette a távolságok alapján felosztott világot. Ma már a tömegáruk tengeren való szállítása olyan gyors, biztos és olcsó, hogy nem jelentős költségtényező. Kikötőtől kikötőig a több ezre kilométeres távolság sem jelentős költség. Szinte mindet ott érdemesebb termelni, beszerezni, ahol olcsóbb. Ezt kiegészíti, hogy a folyékony és gáznemű anyagok olcsó és gyors szállítása szárazföldön is megvalósult.

A szállítás technikai forradalma következtében a világ integrálódott. A távolságok alig jelentenek szempontot. Sőt, ami nagy tengerjáró hajón megközelíthető, gyakorlatilag összeér, sokkal közelebb van, mint a szárazföldön az ezer kilométer. Ezzel szemben a geopolitikában korábban elsődleges szerepe volt a szárazföldi összetartozásnak.

A geopolitika végét semmi sem jelenti annyira, mint az Egyesült Államok példátlan katonai fölénye. Katonai szempontból nagyobb erővel rendelkezik, mint a világ összes állam együttvéve. Ez a fölény szinte korlátlan a tengeren és a levegőben. A leginkább egyértelmű éppen tengeren.

Arra még nem figyeltek fel a geopolitikusok, hogy a katonai fölény a távolságtoktól függetlenül, annál nagyobb, minél kisebb jelentőségű térségről van szó. Az Egyesült Államok katonai fölényének érvénesítése ott a legnehezebb, ahol ennek az értéke a legkisebb. Vietnám, Afganisztán épen az bizonyítja, hogy a világgazdaság számára viszonylag értéktelen térségben szinte megvalósíthatatlan a katonai megszállás.

Geopolitikai alapfogalmak az államok, térségek, kontinensek ma értelmezhetetlenek. Ezek szerepe sehol nem szűnt meg jobban, mint a hadászatban, a fegyveres erőszak alkalmazásában. Nemcsak a levegőben szűntek meg a távolságok, hiszen a rakétákkal mindenünnen minden célpont elérhető, de a haderő mobilitásában is a tenger lett a legjobb terep.

Ma az Egyesült Államok hadiflottája minden tengerparti térségben, ahol érdeke, és felvonul, nemcsak a legerősebb, de ellenfele sem akadhatna.

Ezzel szemben a világgazdaság számára értéktelen területeken az akaratérvényesítése nagyon nehéz, sokkal többe kerül, mint amit megér. Ezzel szemben a világ minden olyan országára, térségére fegyveres erőszak nélkül is érvényesíteni tudja az akaratát.

A világpolitikai és a világgazdasági erőviszonyok szempontjából egészen más tényezők határozzák meg a fontossági sorrendet, mint amivel a klasszikus geopolitika eddig dolgozott.

Eddig az elsődleges tényező a katonai erő volt. Ezt elmosta az Egyesült Államok katonai fölénye.

A jelenkorban a legfontosabb geopolitikai szempont a nemzetközi munkamegosztásban vállat szerep. De ez nem erőt, hanem fontosságot jelent. A politika csak azt látja, hogy a nemzetközi munkamegosztásban általánosak az érdekellentétek. Nem veszi tudomásul, hogy a tudományos és technikai forradalom előtt az ellenérdekek mindig nagyobbak voltak, mint az együttműködés érdekei. Jelenleg már ez megfordult és a jövőben még inkább az együttműködésből származó előnyök fognak fölénybe kerülne, az ellenérdekek érvényesíthetőségével szemben.

Ma nincs a fejlett világon, a centrum és a fél-periféria térségében olyan államközi ellentét, amiben az egyik fél érdekének erőszakos érvényesítése megérné az együttműködésből fakadó előnyöket. Sem a társadalomtudományok, sem a politika nem jutott el annak felismeréséig, hogy hatvan éve miért nincs hatvan a centrumhoz tartozó országok között. A fél-periférián belül is csak a NATO balkáni háborúja kivétel, de az is ostobaság volt.

Annak is eljött az ideje, hogy felismerjük, a fegyvertelen hidegháború is csak azért volt tartós, mert az Egyesült Államoknak érekét szolgálta. Számára ugyanis fontos volt, hogy a szövetségesi féljenek az orosz fegyveres fenyegetéstől. Azok ugyanis csak a félelem árnyékában voltak vele szemben megértők. Európa nyugati felének állami közt az imperialista századokból származó háborúk emléke még annyira élt, hogy csak a szovjetunió fegyvereitől való félelem tartotta össze őket.

Az ezredforduló vége előtt, egyrészt a Szovjetunió kimerült az általa lelkesen vállalt fegyverkezési versenyben, másrészt a nyugat-európai államok megtapasztalták az együttműködés előnyeit, hogy a hidegháború érelmét vesztette.

Az, hogy a Szovjetunió kimerült a fegyverkezési versenyben, szétesett, és a Nyugatnak eladható energiahordozókból él, békés országgá tette. Közben az EU is felnőtt, gyakorlatilag magába foglalta a kontinens nyugati, demokráciára érett felét, és megtapasztalta az együttműködésből származó előnyöket. E két tény elég biztosíték arra, hogy Európában ki lehessen kapcsolni a háborús veszélyt.

Az egyetlen nem demokratikus nagyhatalom Kína pedig rátért a gazdaság piacosításának útára és ebből olyan óriási előny származik, hogy nem gondolhat ennek elvesztésére.

A fejlett és félig fejlett világban, vagyis a centrumban és a fél-perifériákon megszűnt az egymásrautaltságnál az egymással szembeni erőszakból származó előny, valamint az Egyesült Államok akaratával senki nem állhat szembe, megszűnt a háborús veszély.

Abban, hogy a centrumon és a fél-periférián megszűnt háborús veszély, fontos szerepe van a népességnövekedés megállásának. Egyetlen olyan állam sincs ebben a két körben, aminek a jelenleginél nagyobb életérre volna szüksége. Egyetlen kivételt a latin-amerikai államok jelentenek, ahol nagyon gyors a népszaporulat, de még messze vannak attól, hogy az életterüket kitöltenék. Ráadásul attól is messze vannak, hogy olyan katonai erejük legyen, amivel kiléphetnének életterükből. Éppen a gyors népesség növekedésük teszi lehetetlenné, hogy erejük versenyképessé válhasson.

Az emberiség nagyobbik fele azonban továbbra is a nagyon gyors népességnövekedésű perifériához tartozik. Ott a helyet reménytelen. Erejükből csak arra telik, hogy egymást pusztítsák. Ebben azonban a centrum országainak unatkozó katonai ereje igyekszik megfékezni őket. Itt jutottam el a jelenkori emberiség legnagyobb problémájához.

Az emberiség példátlan mértékben tovább szaporodik ott, ahol ez megoldhatatlan feladatot okoz. Ezzel nemcsak önmagának okoz problémát, hanem a kiegyensúlyozottan fejlődő centrumnak, és fél-perifériának is.

A harmadik évezred alapvető geopolitikai problémája a perifériákon jelentkező túlnépesedés. Ennek a felismerésénél sem tartunk, nemhogy a megoldásán gondolkodnánk. Ha lesz is megoldás, már akkor jelentkezik, amikor tízmilliárd lesz a föld lakossága. Márpedig ennek eltartása, természeti környezetet pusztításának fékezése nagyságrendileg nagyobb feladat, mint amit a klímaváltozás okozhat.

Leértékelődésre kell számítani. Egyrészt a tengerektől való távolság egyre nagyobb hátrányt jelent, másrészt Kína, általában a Távol-Kelet felemelkedése elsősorban a fél-perifériák munkaerejének gyengébbik felét fogja sújtani. Egyre több tők fog a Nyugat fél-perifériáival szemben a Távol-Keletre áramlani, egyre kevesebb itteni termékre lesz a gazdag világnak szüksége. Erre kellene minél gyorsabban felkészülni. Ezzel szemben a rendszerváltás óta éppen az ellenkező irányban rohanunk.

Kopátsy Sándor               EP                     2009-10-10

 

 

Abban reménykedtem, hogy az elmúlt év során kialakult pénzügyi válság elég figyelmeztetés lesz ahhoz, hogy az angolszász neoliberalizmusból kigyógyuljunk. A következetes tanulságlevonásban, és a gyorsaságban egyre kevésbé reménykedem. Azt látom, hogy az angolszász világ óriási katonai és tudományos, valamint nagy politikai és gazdasági fölénye elég erős ahhoz, hogy a jelen álság tapasztalatainak hasznosítását lefékezze.

A neoliberális politikáról való letérés azonban csak a kor tanúinak lassú, történelmi mértékkel mérve gyors lesz. A gyorsításról a távol-keleti térség gondoskodik. Ott ugyanis, éppen a neoliberális politika gyengeségének köszönhetően kétszer akkora népesség, háromszor gyorsabban növeli gazdasági erejét. Ez ugyan már egy generáció óta tény, de a jelenlegi válság tette igazán nyilvánvalóvá.

Kelet-Ázsia már a múlt század során megmutatta, hogy mire képes a konfuciánus kultúra. A japán fasizmus is gazdasági csoda volt. Ez a százmilliós nép, nyersanyagok hiánya ellenére, a leggyorsabb gazdasági fejlődést érte el. Ha nem válik, a sikereitől megrészegülten a gyarmattartó Nyugatot kihívó gyarmatosítóvá, a növekedése megállíthatatlan marad. A háborút követő ötven évben azonban megmutatta, mi rejlik benne.

A neoliberális közgazdaságtan nem hajlandó tudomásul venni, hogy a jó gazdasági teljesítménynek két feltétele van.

1. A lakosság viselkedése feleljen meg a kor követelményének. Ez azt jelenti, hogy a viselkedést vagy a nyugati puritánizmus, vagy a távol-keleti konfucianizmus jellemezze. Ezt igazolja, hogy a világgazdaság élvonala, vagy az odakerülés reménye, csak Európa nyugati felén és Észak-Amerikában, illetve a Távol-Keleten történhet meg. Az ettől eltérő kivétel súlya jelentéktelen.

2. A lakosság természetes növekedése leáll. EzEurópában és Észak-Amerikában spontán megtörtént, a Távol—Keleten, ahol évezredes a túlnépesedés, állami eszközökkel hajtották végre. Ideje volna tudomásul venni, hogy nem ismerünk példát arra, hogy számottevő természetes népszaporulat mellett versenyképesen növekedett volna az egy laksora jutó nemzeti jövedelem és nemzeti vagyon. Jellemző, hogy a politikusok és közgazdászok Indiát és Brazíliát a gyorsan fejlődő világhoz számolják. Az ugyan igaz, hogy gyorsan nő a nemzeti jövedelmük, de esetükben a siker mindkét előfeltétele, a lakosság megfelelő viselkedési magatartása, és a népesség növekedésének megállítása, hiányzik. Oroszországot is várhatóan sikeresek közé sorolják. Az igaz, hogy ott nem nő, sőt csökken a népesség, de ennek nem pozitív, hanem negatív oka van, másrészt a lakosság viselkedési kultúrája eleve kizárja a sikert.

A két alapfeltételhez viszonyítva, nagyon másodrendű az alkalmazott társadalmi és gazdasági ideológia. Vagyis mindaz, amit a politikusok és a közgazdászok komolyan vesznek.

Amíg Japán és a kis tigrisek sikerében nagy szerepet játszott a hidegháború, ami lehetővé tette csodájuknak az exportra való építését, Kína a megváltozott nemzetközi viszonyok, és a mérete okán nem építhetett csupán az exportra. Még nem figyelmeztetett senki arra, hogy a nagy export, egy lakosra jutó összege még mindig nagyon kicsi.

Kína arra sem számíthatott, hogy a gyors népesség növekedése leáll, hiszen a gyermekvállalás korlátozása előtt még két százalék felett volt, és az életkörülmények javulása, a várható életkor meghosszabbodása következtében tovább gyorsult volna. A közgazdászok még mindig nem vették tudomásul, hogy a kínai csoda előfeltétele a népességnövekedés erőszakos megfékezése volt.

A világ fél-perifériái számára van egy másik nagy kínai tanulság is. Amíg nem áll le a jövedelem és iskolázottság okán a spontán népszaporulat, nemcsak annak megállítása, de a politikai diktatúra is elengedhetetlen feladat.

Jelenleg heves vita folyik a gazdaságirányításban az állam szerepéről. A már fejlettek számára komparatív előnyt jelent, ha a fejlődére alkalmas kultúrájú fél-perifériák, a puritánok és a konfuciánusok, nem túlságosan dinamikusak.

A vita csak azért folyhat, mert nincs tisztázva, hogy az állam kívánatos gazdasági szerepe az érintett állam abszolút, és viszonylagos fejlettségének függvénye. A fejlettebb társadalmaknak eleve kevesebb állami szerepvállalásra van szükségük. Ráadásul számukra komparatív előny, ha a felzárkózásra képesek az indokoltnál kisebb állami szerepet alkalmaznak.

Szerencsére, Kína méreténél és páratlan sikerénél fogva már elég erős ahhoz, hogy az angolszász világ ne tudja az érdekének megfelelő útról letéríteni. Ugyanakkor az is látni kell, hogy Vietnámon és Észak-Koreán kívül, nincs más olyan ország, ami képes lehetne a felzárkózásra. Egyelőre az emberség kétharmada más, a felzárkózásra képtelen viselkedési kultúrákhoz tartozik, ahol a kultúra igényekhez való adaptációja még sok generációs folyamat, és a népszaporulat leállítása reménytelen.

Az emberiség sorsát fenyegető legnagyobb veszély nem a klímaváltozás, nem a nyersanyagok szűkössége, hanem a megállíthatatlan népszaporulat. Ennek megállításához azonban csak a jelenleg leginkább túlnépesedett térségben, a Távol-Keleten volt esély. Ez lényegében meg is történt.

Minden más kultúrában elképzelhetetlen olyan társadalmi erő, olyan erős állami hatalom létrehozása, ami képes megállítani a túlnépesedést.

Ázsia déli fele már jelenleg is túlnépesedett. Ott a nemzeti jövedelem növekedése biztosított, de az bármilyen nagy is, nem elég, és nem is lehet elég arra, hogy az egy laksora jutó vagyon növekedhessen. Ennek klasszikus példája India, ahol az évi 6-8 százalékos gazdasági növekedés mellett sem oldható meg az egy laksora jutó vagyon növekedése. A lakosság felső minőséi tizede ugyan gazdagodik, de a nagy többség egyre jobban lemarad. Ez elviselhetetlen társadalmi feszültségeket fog szülni. A népszaporulat féken tarására az indiai demokratikus politikai berendezkedés azonban eleve alkalmatlan.

Latin-Amerika még messze van a túlnépesedettségtől. Ez növeli a spontán népszaporulat dinamikáját. A kultúrája azonban nem alkalmas. Ezt jól bizonyítja Argentína, aminek gazdaságföldrajzi adottságai az Egyesült Államokéhoz hasonló, mégis egyre jobban lemarad. Ebben a térségen különösen jellemző, hogy a fejlődésre legkevésbé fogékony két etnikuma az indiánok és az afrikaiak az átlagnál is gyorsabban szaporodnak, ezzel tovább rontják az etnikai összetételt.

A fekete Afrika népessége nő a leggyorsabban pedig a kulturális adottságaik a legrosszabbak. Ebben a térségben már néhány évtized múlva is akkora lesz a demográfiai nyomás, a lakosság egymást irtása, amit külső erők sem tudnak megfékezni. A Nyugat csak botránkozik az ottani törzsi harcok által okozott néppusztításon, de nem méri fel, hogy ott különösen katasztrofális következményekkel jár a gyors népességnövekedés. A jövő történészei értetlenül fognak állni az anakronisztikus tények előtt. A Nyugat fegyverkezési potenciáját arra fordítják, hogy megállítsa a néppusztítást ott, ahol a legnagyobb tragédia oka éppen az elviselhetetlen népszaporulat. Érhetelten, mennyire nem veszi korunk tudomásul, hogy az emberiség sem képes elviselni a tartós és gyors népszaporulatot.

Az arab világ jövője kétséges. Ott alakulnak ki a legnagyobb társadalmi feszültségek, mivel a kultúra a gazdasági sikerhez megfelelő volna, de a népszaporulat ezt eleve lehetetlenné teszi.

A jelenlegi válság azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a távol-keleti munkaerővel a nyugati társadalmak képtelenek a tömegtermelésben versenyezni. Ott nemcsak sokkal olcsóbb, d sokkal jobb is a munkaerő.

A Távol-Keleten közel tíz százalékkal magasabb a munkaképes lakosság munkára fogása, ehhez járul, hogy ott még az öregek is dolgoznak.

A távol-keleti munkaerő nemcsak jobb és olcsóbb, de az észak-amerikainál 15, a nyugat-európainál 20 százalékkal több órát is dolgozik évente.

Ebből fakadón Nyugaton fokozottan jelentkezik az átalagosnál gyengébb munkaerő kiszorulása a liberális munkaerő piacról. Ez problémát fog okozni.

Ha ezek nem találnak munkát, megnő a társadalmi feszültség.

Ezeket munkaviszonyba csak a megkülönböztetett állami támogatás hozhatja. Vagyis a munkaerő piacán a piaci liberalizmus nem lesz működőképes.

Kopátsy Sándor                     EP              2009-10-09

 

 

A neoliberális erők húsz éve a jóléti államok közeli csődjét jövendölik. Az sem zavarja őket, hogy ennek mindig az ellenkezője történik.

Mi ennek a megingathatatlan hitüknek az alapja?

A tény, hogy a neoliberális politika elven cáfolatát a jóléti társadalmak jelentik. Azok ugyanis éppen ellenkezőjét teszik annak, amit a neoliberálisok hirdetnek.

Ami a tényeket illeti.

Az utóbbi száztíz évben az egy lakosra jutó nemzetei jövedelem a jóléti társadalmi modellt alkalmazó skandináv államokban nőtt a leggyorsabban. Száztíz éve még Európa nyugati felén a szegények közé tartoztak, ma ők a leggazdagabbak.

- A jóléti államok nemcsak gazdagok, de a leginkább irigylésre méltók is. Minden olyan felmérésben, amiben a szegényebb országok lakosságától azt kérdezték, kiket irigyelnek a legjobban, hol élnének a legszívesebben, a skandináv államok vezetnek. Még nem találkoztam olyan liberális politikussal, közgazdásszal, aki ezt értékelte volna. Elismerem, hogy a neoliberálisoknak nem az a fontos, hogy hol élnek az emberek a legjobban, hanem az, hogy hol érzi magát a tőkés a legjobban. Abban is a skandinávok járnak az élen. Az egy laksora jutó külföldi tőke nagyságában is az élen járnak, ha az adóparadicsomoktól eltekintünk. Remélem lassan azok paradicsomi állapotát, végre felszámolják.

- A jóléti államok magas költségvetéssel működnek. A neoliberálisok ezt tartják a társadalom legnagyobb erőforrás pocsékolásának. De ez a nagyadóbevétel a fedezete annak, hogy jó a közigazgatásuk, az oktatásuk, az egészségügyük, és nem felháborítók a jövedelemarányuk

- A neoliberális közgazdászok soha nem említik a társadalmi stabilitásból fakadó gazdasági előnyt. Ebben is a jóléti államok állnak az élen.

- A jóléti államok magasan vezetnek a foglalkoztatási ráta tekintetében. Igaz ez egyáltalán nem imponál a neoliberálisoknak otthon, de annál inkább, ha a tőkéjüknek keresnek befektetési lehetőséget. Tapasztalatim szerint, a jelenkorban, a társadalmak várható gazdasági eredményében a legjobb iránytű a magas foglalkoztatás.

- A jóléti államok különösen kiemelkednek az erkölcsük színvonalával. Különösen megelőzik azokat az államokat, amelyekben neoliberális politika folyik. Márpedig semmi sem vonzza jobban a tőkét, mind az erkölcsi színvonal. Sokkal jobb megközelítés, hogy a rossz erkölcsi viszonyok riasztják a befektetőket.

Természetesen nemcsak az igaz, hogy a jóléti államok teljesítménye csak abból fakad, hogy jólétiek, hanem az is igaz, hogy azért lehettek jólétiek, mert ők a leginkább puritánok. Elmélkedésem szerint a nyugti puritanizmus kialakulásának egyrészt gazdaságföldrajzi, másrészt történelmi gyökere van. Egyrészt a takarékosság, a beosztás csak ott alakulhatott ki, ahol télen a tartalékokból kell megélni. Másrészt a térségnek a nyugati kultúrára kellett épülnie. Ezért lettek a skandinávok és az alpi népek az elmúlt száz év, a tudományos és technikai forradalom századának sikernépei. Az európaiak által benépesített Amerikában csak ott lett siker, ahol a tél hideg, és ahova a puritánok rendezkedtek be.

A volt csatlós országokban különösen óvakodni kellene a neoliberális befolyástól, mivel a bolsevik rendszer nagy hibája volt, hogy előbb akart jóléti lenni, mint gazdag. Pedig a jólét nem előzheti meg a gazdagságot. Ennél csak rosszabb, amikor a tőkések gazdagodása mellőzi az általános jólét. A kettő között összhangnak kell lenni. Nemcsak az bukik meg, aki előbb akarja a társadalmi igazságosságot, jólétet, minthogy ehhez elég gazdag legyen, hanem az is, aki csak a meggazdagodással törődik, a társadalmi jóléttel nem. A bolsevik évtizedekben az volt a jelszavam, hogy előbb légy gazdag, csak aztán szocialista. A rendszerváltás óta pedig, soha nem leszel gazdag, ha nem törődsz az általános jóléttel.

Finnország és Szlovénia sikere is azt mutatja, hogy a társadalmi és gazdasági sikere alapja a puritánizmus.

Reménykedem, hogy a jelenlegi pénzügyi világválság, és különösen a jelenlegi magyar gazdaságinál is nagyobb politikai válság, elég erős lesz ahhoz, hogy megfogadják a tanácsom.

Kopátsy Sándor                EP                   2009-10-07

 

 

A Gyurcsány kormányának lemondása óta a politikai vakok számára is világos, hogy a két kormánypárt hatalma csak a következő választásig tart. Csak azért nem előbb, mert a Fidesz hibázott. Nem kell nagy fantázia, hogy belássuk, az MSZP és az SZDSZ kormányzására csak azért kerülhetett sor, mert a Fidesz elvesztette az előző két választást. A következőt már nem tudja elveszíteni. Nemcsak azért, mert tanultak a verségből, hanem mert akkorára nőtt a két párttal szembeni politikai undor, hogy akkor is veszítetnének, ha a Fidesz passzívan várná a győzelmét.

De nem a baloldal veszít, mert akik vesztenek sem a baloldat, sem a liberalizmust nem képviselik. Tetteikhez képest, őket a Fidesz balról előzi meg.

A baloldaliságot ugyanis nem az jellemzi, hogy ki, mit mond, hanem ki, mit tesz. Márpedig ami a rendszerváltás óta történt, minden csak nem baloldali politika következménye.

A magas foglalkoztatás és a jövedelmek nivelláltsága.

Ebben a tekintetben az EU tagjai között csak Málta van mögöttünk. Az sem nagyon.Ha nálunk csak az a munkaképes jutna jövedelemhez, aki dolgozik, két millióval kevesebben lennénk. Ha az átlagos EU szintre emelkednénk, akikor is egy milliónál több munkaképest kellene munkára fogni.

Az a párt, amelyik nem egy millió munkahely teremtésével kezdi a programját, nem baloldali. Erremondják a nyolcadik éve uralkodók, hogy ez nem reális feladat. De még azt sem mondják, hogy ennek a tizedét meg akarják valósítani. Ők meg vannak elégedve azzal, ahol tartunk. Azzal védik magukat, hogy ennél több nem is lehet.

A baloldaliság látszatát az keltené, hogy nekik elsősorban az elesett, képzetlen rétegek munkátlansága fáj. Ezzel szemben, hét év alatt még az sem mérték fel, hogy a képzetlen, társadalmi tekintetben leszakadt munkaerő körében mekkora a munkátlanság. Pedig a közvélemény tudja, hogy afrikai szintű. A cigányság körében a legális munkára fogottság nem éri el a tíz százalékot. Nem tudom, mikor jutunk el annak felismerésig, hogy a magyar cigányságnak nem a Jobbik terveitől kell félni, hiszen az nem reális, hanem a neoliberális politikától, ami állandósított társadalmi kitaszítottságra ítéli a cigányságot, mert ez húsz éves valóság, amin még változtatni sem akarnak.

Baloldali létemre a Horn-kormány idején vártam a Fidesz győzelmét, mert azok nem akarták a nyugdíjrendszer, vagyis a dolgozók öregkorát a tőkésekre bízni, mert Bokros és Békesi, a két pénzügyminiszter, az elmúlt agyon liberalizált politikában is a csúcsot jelentették. Nemcsak a liberális politikára még fel nem nőtt Magyarországon, de talán a világon is. Tudomásom szerint a nálunk néhányszor gazdagabb, és tízszer nagyobb polgársággal rendelkező centrum országokban sincs példa arra, hogy a magán nyugdíjpénztárakat kötelezővé tették. Az óta sem vallottuk be, hogy ez szélhámosság volt.

Gyurcsány vezetésével a liberális erők nálunk akarták a világ legpiacosabb egészségügyi rendszerét is bevezetni. Szerencsénkre, ebbe nem csak a reformjuk, de maguk is belebuktak.

Ebben a tekintetben alig állunk rosszabbul az EU átlagánál, de csak azért, mert rosszul mérjük. Két szempontot nem veszünk figyelembe.

- Egyrészt minél kisebb az egy laksora jutó jövedelem, annál nivelláltabb jövedelmek a kívánatosak. Amekkora differenciálódás megengedhető Belgiumban az, nálunk még várat magára. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy a bolsevik évtizedek jövedelem nivellációja kellene ma is, de sokkal kisebb annál, ami kialakult a rendszerváltás óta.

- Másrészt a munkajövedelmeket kellene összevetni. Nálunk a lakosság alsó tizedében alig van ilyen jövedelem. A baloldaliság egyik ismérve, hogy az alsó rétegeket nem segélyen, hanem munkajövedelmen kívánja eltartani. Az úgynevezett „magyar baloldal” ezt a célt még nem ismerni. A liberálisok pedig tudatosan a leszakadt rétegeknek inkább segélyt adnak, mint munkaalkalmat, ezért a jövedelemhiányt segélyekkel foltozgatják.

Elég volna elgondolkodni annak okán, hogy a kétharmados többséget nyerő Fidesz egymillió munkahelyet ígér. A semmiből megerősödött Jobbik pedig munkakényszert javasol. Ezek realitásán ugyan lehet vitatkozni, de azon nem, hogy a kormányon lévőknél mindkét párt, legalábbis ebben a tekintetben, inkább baloldali, mint az MSZP.

Kopátsy Sándor               ED                     2009-10-06

 

 

Máig nem tudatosult a magyar történészek számára, hogy az elmúlt nyolcvan év két legjelentősebb eseménye a zsidóság és a svábság hatodára való csökkenése, és a cigányság tízszeresre növekedése volt.

A kelet-európai társadalmi forradalmat másoló bolsevik rendszert felszámoló, az úri középosztály hatalmát stabilizáló ellenforradalom egyik első, és legfontosabban tartott feladata a zsidóságnak a felsőoktatásban való részvétlét korlátozó, numerus clausus, törvény meghozatala volt.

A történelem fintora, hogy a törvényt kezdeményező miniszterelnök az a Teleki Pál volt, aki később azért lett öngyilkos, mert nem tudta a fasiszta, még nála is hisztérikusabban antiszemita nácik befolyását megfékezni. Pedig még közvetlen előtte, ő terjesztette be a második, már ázsiai színtű zsidótörvényt.

A törvényt megfogalmazó és beterjesztő belügyminiszter pedig az a Klébelsberg Kunó volt, aki később, a kultuszminisztersége idején, a megmaradt ország kulturális felemelkedését tartotta elsődleges céljának.

Az első zsidótörvényt az úri középosztály politikai elitjének két, legértékesebb tagja hozta! Nem ők jelentettek abszolút értéket, hanem a hatalmi elit többségének nagyon alacsony színvonala.

A második világháború végére a magyar zsidóság öthatoda megsemmisült, illetve kivándorolt.

Ezt megkoronáztuk a svábok kitelepítésével.

Közgazdászként a magyar zsidóság társadalmi értékét, a jövedelme alapján, az országos átlag 3-4-szeresére becsülöm. Ennél lényegesen nagyobb volt a gazdasági és kulturális szerepük, és a nyugati értelemben vett a polgárságban pedig ők jelentették a nagy többséget.

A kitelepített svábok társadalmi értéke is meghaladta az országos átlag kétszeresét.

Ez a veszteség azonban nemcsak akkor jelentkezett, de ma, és még generációkon keresztül fékezi a teljesítményünket.

Még nem találkoztam olyan történésszel, aki rámutatott volna, hogy az ilyen etnikai veszteség még nálunk is jobban érintette, és érinti még sokáig a lengyeleket, a szlovákokat és a románokat is. A térségben a nagyobb visszazuhanás Erdélyben történt.

Ahogy tört részére zsugorodott a zsidók és svábok pozitív befolyása, úgy erősödött meg a cigányság visszahúzó ereje.

A magyar cigányság létszáma a háború végén százezer lehetett. Szinte a társadalmon kívül éltek, nem jelentettek az állam számára eltartási költséget. Kevéssel járultak hozzá a nemzeti jövedelemhez, de költséget sem nagyon okoztak.

Jelenleg legalább hatszor annyian vannak, nagyon gyorsan szaporodnak, és a társadalmi értékük negatív. Lényegesen kevesebb új értéket termelnek, mint amennyibe a segélyezésük kerül. A társadalom erkölcsére való negatív hatásuk ennél is sokkal többe kerül. Bármennyire kegyetlen, a jelenlegi helyzetben, azzal hogy a liberális politika kiszorította őket a társadalmi munkamegosztásból, az államtól kapott segélyekből élnek, rontják a közerkölcsöt, nélkülük a társadalom teljesítménye nagyobb lenne.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy meg kell tőlük szabadulni, csak azt, hogy ezen változtatni kell. Ma a magyar társadalom jövőjét semmi sem fenyegeti jobban annál, hogy a társadalmi munkamegosztásból kirekesztett cigányság gyorsan szaporodik.

A cigányság jelenlegi állapota, és térhódítása nem tűrhető.

Mi a teendő?

1. Mindenek előtt nyilvánvalóvá kell tenni, amit a közvélemény még a reálisnál is nagyobbnak sejt, hogy a cigányság jelenlegi szaporodása esetében, ötven év múlva, mekkora lesz a lakosságon belüli részarányuk. Általános elvként kell érvényesíteni a cigányság helyzetét jellemző tényeket és tendenciákat, függetlenül attól, hogy azért ki a felelős.

- Várható halálozásuk.

- Mekkora a rájuk vonatkozó foglalkoztatási arány.

- Mi a jelenlegi és várható iskolai végzettségük.

- Mekkora a gyermekvállalásuk.

- Mekkora az átlaghoz képest a bűnözési arányuk.

A szélsőjobb megerősödését semmi sem fokozza jobban, mint a cigányságra vonatkozó titoktartás.

1. Be kell vonni őket a társadalmi munkamegosztásba. Ez ugyan nem lesz könnyű, és olcsó, de nem kerülhet annyiba, amennyi kár származik abból, ha a jelenlegi folyamatot nem állítjuk meg.

- A munkavállalásuk megkönnyítése érdekében rájuk más feltételeket kell megállapítani.

- A munkaadóknak nem kell a cigány munkavállalók után bérjárulékot fizetni.

- A felmondási feltételeket meg kell könnyíteni.

- Számukra közmunkákat kell szervezni.

2. Meg kell akadályozni, hogy sok olyan gyermek szülessen, akikből nem válik hasznos állampolgár. Ennek érdekében általános szabállyá kell tenni, hogy két gyermek után, családi pótlék már csak akkor jár, ha eredményes az iskoláztatásuk.

A cigányság helyzetének mai állapota azt eredményezi, hogy ötven év múlva fele lenne a magyar társadalom teljesítőképessége, ha nem sikerül az országos átlag közelére emelni a cigányság munkára fogását, és lefékezni a népszaporulatát.

Kopátsy Sándor                 EH                 2009-10-06

 

 

Jelenleg a nyugati világ a saját pénzügyi válságával úgy el van foglalva, hogy szinte tudomásul sem veszi az emberiség történetének egyik, talán legnagyobb ünnepét, hogy a kínai csoda hatvan éve indult útjára.

Az, hogy a hatvan évből negyven kommunista volt, ma már idejét múlta. Ma már csak politikai diktatúra, ami példátlan gazdasági csodává nőtte ki magát.

Az indokoltnál liberálisabb Nyugat még mindig csak botránkozik, a csodához vezető út embertelensége felett, fel sem vetődik, hogy ezt a csodát csak ezen az úton lehetett elérni. A keresztény kultúra még mindig nem képes felfogni, hogy nem az eszközök, hanem az eredmény a döntő. Még azt a fáradságot sem veszi, hogy megvizsgálná, hol tartana ma Kína, ha megfogadja a Nyugat tanácsait. Pedig nagyon egyszerű a válasz. Ott, ahol India. Márpedig az nem a történelem legnagyobb csodája, hanem a legnagyobb kudarca lenne.

Ezelőtt mintegy hat esztendeje jelent meg az Egyesült Államokban egy demográfiai felmérés arról, mennyi lenne Kína lakossága, ha nem történik meg a gyermekvállalás erőszakos korlátozása. Akkor azt írták, hogy 480 millióval többen lenének. Ez ma 600 millióval több kínait jelentene.

Azt már nem vizsgálták, hogy mi lenne, ha megtörténik ez a népszaporulat, ellenben azon sír a Nyugat, főleg a zöldek, hogy Kína mennyire szennyezi a légkort, mennyire járul hozzá a klímaváltozáshoz, és a liberális közgazdászok pedig azon, hogy Kína nyersanyagigénye milyen hiányt okoz. A nagy okosok nem teszik hozzá, hogy mi lenne akkor, ha Kína lakossága ma 600 millióval nagyobb és továbbra is közel három százalékkal nőne.

Pedig nagyon kézenfekvő a válasz. Az, ami Indiában, ahol elfelejtették megállítani a népszaporulatot, és ma 400millióval többen vannak, mint negyven éve. Azóta csökkent a nemzeti jövedelmükhöz viszonyított vagyonuk, és nem nőtt az egy laksora jutó fogyasztásuk, elviselhetetlenné vált a túlnépesedésük. Nem kell hozzá tudományos felmérés, hogy India jövője reménytelen, a népszaporulata eleve lehetetlenné teszi a jólét növelését, 2050-ben, további 500 millióval többen lesznek. Ez pedig nagyságrenddel jobban fenyegeti a természet megvédhetőségét, mint Kína viharos gazdasági növekedése.

A szegény és 10 milliárdos emberiség sokkal nagyobb mértékben károsítja a természetet, mint a gazdagodás.

A zöldeknek meg kellene tanulni, a természeti környezetet a sok szegény százszor jobban veszélyezteti, mint a kevesebb gazdag. A szegény embernek nincs lehetősége, hogy a természetet védje. A gazdag ugyan több kárt okozna, de van ereje hozzá, hogy ezt elhárítsa. A természetet a túlnépesedett szegények, nem a már nem szaporodó, és viharosan gazdagodók veszélyeztetik.

A Nyugatnak már van elég pénze ahhoz, hogy vigyázhasson a természeti környezetére. Rajta kívül csak Kína ismerte fel, hogy ez mekkora veszély, és megállította a népszaporulatát, szédítő mértékben gondolkodik, és ezáltal közeledig ahhoz, hogy meg is tudja fékezni a természetpusztítását.

Kopátsy Sándor               EA                    2009-10-03

 

 

A Fidesz meghirdette, hogy családi adóztatást, és adócsökkentést akar.

Mi legyen a reform alapja?

Két pillér.

Fel kell adni a liberális megközelítést, hogy nagy az adóbevétel, mert drága az állam. Vagyis a begyűjtött adó sok. Amit meg kell oldani, hogy ezt az adót többen fizessék. Azaz egy adófizetőre kevesebb adóteher jusson. E cél érdekében növelni kell a foglalkoztatást. Húsz év nem volt elég annak felismerésére, hogy nem lehet pénzügyi egyensúlyt teremteni abban a társadalomban, ahol húsz éve másfél millióval kevesebben dolgoznak, fizetnek bérjárulékot, és közel ennyi munkaképes ember szorul költségvetési ellátásra. Mondjuk ki bégre, hogy nem az adóteher országos összege nagy, hanem azt kevesen viselik, és sokan munka nélkül az adóbevételekből élnek.

A jelenlegi adórendszer által biztosított bevétel mellett költségvetési felesleg volna, ha egy millióval többen dolgoznának. Ennek elérési módjával a munkaügyi reformban foglalkozom. Itt csak annyit előjáróban, hogy a jelenlegi munkanélküliek foglalkoztatása akkor is költségvetési egyenleget javít, ha nem fizetnek utánuk bérjárulékot.

Az adóreformra azonban nemcsak azért van szükség, hogy biztosítani lehessen a költségvetési egyensúlyt, hanem azért is, mert rossz irányban ösztönöz.

Mi a rossz irányú ösztönzés?

1. Eleve lehetetlené teszi az alacsony képzettségű munkaerő arányos foglalkoztatását. A munkaerő keresletét a bruttó bérköltség határozza meg. Ez a társadalom kötelessége úgy alakítani, hogy a munkaerő minden minőségi szintjén közel azonos legyen a foglalkoztatási ráta. Márpedig a bérarányos járulék mellett a munkaerő alsó minőségi ötöde nem talál munkát. Ezek árát, a bérjárulék csökkentésével a társadalomnak úgy kell csökkenteni, hogy a munkaerő alsó ötödében a foglakoztatási ráta megközelítse az országos átlagot. Ami jelenleg 50 százalék, de az egy millió új munkaalkalom estében a foglalkoztatási ráta 62.8 százalékra nőne. Ezzel az EU országok utolsó helyéről a középmezőny elejére kerülnénk. A rendszerváltás előtt 70 százalék felett volt. A felzárkózáshoz a 63 százalékos foglalkoztatási rátát alapkövetelménynek tekintem.

A liberális közgazdászok számára a foglalkoztatási ráta megfelelő szintje nem is szempont, ők ezt a mutatót is a spontán munkaerőpiacra akarják bízni.

A bérjárulék százalékát úgy kell alakítani, hogy a munkaerő 3-5 szintjére különböző, és olyan magas legyen, ami mellett minden szinten a foglalkoztatási ráta 60 százalék felett legyen. Ebből nemcsak az következik, hogy a bérjárulék százaléka progresszív, de az is, hogy az összes bevétel ne csökkenjen a jelenlegi szint alá. Becslésem szint, de erről nem ismerek felmérést, a nyugdíjas évek száma, vagyis a várható összes nyugdíj bérarányos összege a végzettséggel, vagy a bérszinttel progresszíven nő. A cigányok bérarányos nyugdíjigénye fele sincs az átlagnak, mert nagyon kevesen, és rövid ideig élvezik a nyugdíjat.

Arról sincs adatunk, hogy a cigány lakosság egy főre jutó egészségügyi szolgáltatása mekkora.

Vagyis mind a nyugdíjra, mint az egészségbiztosításra befizetett összegek hogyan aránylanak az igénybevétel költségével. Ez ugyan jó volna tudni, de ettől függetlenül a társadalomnak sokkal többe kerül a munkanélküliség, mint a bárjárulék nélküli foglalkoztatás. Minden politikusnak és közgazdásznak tudni kell, hogy a munkátlanság a társadalomnak sokkal drágább, mint a járulék nélküli foglalkoztatás. Márpedig az elvonási rendszer semmivel sem tudja jobban befolyásolnia a munkaerő alsó minőségi harmadába tartozó foglalkoztatását, mint a bérjárulékának csökkentésével.

A jelenlegi helyzeten az általános forgalmi adó kiemelt előnye, hogy az egyetlen adó, amit mindeniki jövedelmének felhasználása során automatikusan fizet. Ennek okán a maximumára kell emelni. Ennek azonban kemény határa van. Nem lehet olyan magas, hogy az EU átjárható határai mellett nem viszi külföldre a magyar fogyasztók jelentős hányadát. Ezért szinte csak a közüzemi költségek esetében történhet a szomszéd országokénál lényegesen magasabb adó bevezetése. Erről azonban később. Egyelőre maradjunk annál, hogy a fogyasztási cikkek általános forgalmi adóját talán három százalékkal lehet emelni, de már ez is akkora, mit a közfogyasztású cikkek esetében, az átlag alatti jövedelmeknél kompenzálni kell. A kompenzáció fő eszköze a jövedelemadó lehet.

Tekintettel arra, hogy az EU előírások csak három áfa sávot engednek meg, ezért is korlátozottak a lehetőségek.

Külön csoportba tartoznak a közszolgáltatások. Ezek esetében lehet alkalmazni olyan tarifát, ami a fogyasztás mennyiségétől függ. A nagyon szerény fogyasztás esetében legyen alacsony ár, ami a fogyasztás mennyiségével hatványozottan emelkedik.

Ennek az adózási formának az ad indokot, hogy csak ezzel lehet azokat a magas jövedelmű, és magasan iskolázott szülőket a jelenlegi, abnormálisan alacsony gyermekvállalástól eltéríteni, jelentősen nagyobb gyermekvállalásra ösztönözni, ha azzal jelentős adókedvezmény jár. Márpedig a magyar társadalom jövőjét semmi sem veszélyezteti annyira, mint az új generációk szülői hátterének évtizedek óta tartó deformáltsága. Annak ellenére, hogy nemcsak hazai, de általános nemzetközi tapasztalat, hogy a következő generáció várható társadalmi értéke elsősorban attól függ, milyen a szülők iskolázottsága és jövedelme.

A magyar közvéleményt azzal butítják, hogy kevesen születnek, holott ennél nagyságrenddel jobban függ a jövőnk attól, kiből, mi lesz, és ez elsősorban, átlagában attól függ, milyen családi környezetben nő fel az ifjúság. Márpedig nálunk ott születik nagyon kevés gyermek, ahol nagyon jók a kilátások és ott aránylag nagyon sok, ahol szinte reménytelenek. Ez olyan goromba megfogalmazás, hogy addig kik sem lehet mondani, amíg adatokkal nem bizonyítjuk. Ma kevés felmérés lenne az elmúlt húsz év liberális politikájáról nagyobb elmarasztaló bizonyíték, ha kimutatnánk, hogy a rendszerváltás óta szinte a társadalmi munkamegosztásból kirekesztett rétegben vállalt, aránylag sok gyermek mire vitte.

A liberális politikusok azt erőltették, hogy a leszakadt, főleg az ilyen cigány rétegben született gyerekeket integrálják az oktatásba, de azt nem vették tudomásul, hogy ez mennyire eredménytelen. (Erről is más alkalommal fejtem ki a véleményem.)

Külön téma azoknak a családoknak a megkülönbözetett támogatása, amelyeknél az alacsony jövedelem és iskolázottság ellenére, a szülők magasan iskolázott gyerekeket nevelnek. (Ennek a javasolt módját is külön anyagban írom le.)

A családi adóztatás keretében nemcsak a gyermekek számát, hanem azok korát és iskolázottságát is figyelembe kell venni. Abból kell kiindulni, hogy a szülők jövedelmére elsősorban a gyermekvállalás első évei hatnak nagyobb súllyal. Ekkor jelentkezik az anyák kiesése a karrierépítésből. Ezzel szemben a kiadások a felsőoktatásban, tehát tizennyolc év után jelentkeznek. Ezért a gyermekekkel járó adókedvezményt úgy kell megállapítani, hogy az első években legyen magas, és tizennyolc év után csak akkor jár, ha részt vesz a felsőoktatásban.

Cáfolni kell az ellenérvet, hogy az ilyen adórendszer a gyermekvállalásra képételen szülőket sújtja. Nem őket sújtja, hiszen ők azért élnek könnyebben, mert nincs gyermekük, hanem azokat jutalmazza, akik vállalják a gyermekneveléssel járó terheket. Senki sem ad többet a hazának, a jövőnek azoknál a szülőknél, akik kettőnél több magasan képzett gyereket nevelnek. Ennek ellenére a jelenlegi gyakorlat ezt a legnagyobb érdemet figyelmen kívül hagyja.

Itt csak röviden utalok arra, hogy a gyermekek száma lapján fizetett családi pótlék mesterségesen torzítja a gyermekvállalás családi struktúráját, a gyermeknevelésre kevésbé felkészült szülőket sok, a kevésbé megfelelőket pedig túlságosan ösztönzi a gyermekvállalásra.

Mindenek előtt az kell megállapítani, mekkora lehetőség van az áfa emelésre, és ennél nagyobb jövedelmi adócsökkentés egyelőre nem engedhető meg. Az adócsökkentéstcsak a munkahelyteremtéssel, az adófizetők számának növelésével lehet megvalósítani.Erre nemcsak a pénzügyi egyensúly érdekében kell figyelemmel lenni, hanem a nemzetközi pénzügyi piacok reagálása miatt is. Az ország adósságterhei jelentősen függnek attól, mi a nemzetközi pénzpiacok véleménye. Márpedig azokat a liberális szemlélet jellemzi, számukra nem annyira a reálgazdaság állapota, hanem csak a pénzügyi mérlegek jelentik az iránytűt.

Ehhez még azt is hozzá kell számítani, hogy a munkahelyteremtés, rövidtávon, a pénzügyi mérleget rontja annak ellenére, hogy gyökeres javításának ez az egyetlen útja.

A vagyonadót a modern társadalom elengedhetetlen bevételi forrásának tartom. Az elmúlt húsz év során többször kifejtettem erről a véleményemet. Természetes annak a módja alapvetően eltér a nálunk javasolt megoldásoktól.

Röviden.

A vagyonadóra minden olyan társadalomban szükség van, ahol az állam infrastruktúra létesítése jelentősen befolyásolja a vagyontárgyak piaci árát. Márpedig minél modernebb, fejlettebb a társadalom, az ingatlanok ára annál jobban függ attól, hogy milyen fejlett infrastruktúrában helyezkednek el.

Az egyértelmű, hogy az üzlethelységek, irodák ára elsősorban attól függ milyen a környezetük.

A lakások ára is, egy modern, gazdag, fejlett városban 1gy a három arányban attól függ, hol helyezkednek el, hogy az állam illetve a város, milyen környezetet teremtett, illetve teremt a számukra. Az ingatlanok értéke közel olyan mértékben függ az állam által létrehozott környezettől, mint a tulajdonos által történő ráfordítástól.

- Ha az állam autópályával köt össze egy várost a hálózattal, az ingatlanárak értéke ott rövid idő alatt jelentősen emelkedik. Ebben az értéknövekedésben a tulajdonosok szerepe elhanyagolható, viszont a létesítés költségét az állam fizeti.

- Ha a város egy utcát közművesít, a metróval elérhetőbbé tesz, ott iskolát épít, parkosít, nőnek az ingatlanárak, de csak az önkormányzatnak vannak költségei.

Az államot, az önkormányzatot érdekletté kell tenni, hogy növelje a mások tulajdonában lévő ingatlanok értékét. Ez azonban csak akkor történik meg, ha az ingatlanok értéknövekedéséből valami módon részesül.

Ezt azzal lehet megoldani, hogy az ingatlanok értékének bizonyos százaléka átmegy a közösség tulajdonába. Ez mintegy évi egy százalék lehet. Ezt a terhelést a tulajdonos kiválthatja azzal, ha az ingatlan értékének egy százalékát befizeti az állami, illetve még jobb, ha az önkormányzat költségvetésébe. Tulajdon változáskor, eladás, öröklés esetében azonban a ki nem váltott terhelés behajtásra kerül. Vagyis az ingatlanok értékének évi egy százaléka az állam, a közösség tulajdonába kerül, amit a tulajdonos bármikor kiválthat, az állam, az önkormányzat azonban csak akkor hajthatja be, ha tulajdonosváltás történik. Ez a közösségi tulajdonrész azonban az ingatlanárakkal együtt nő, és a bankok felé hitelfedezetet jelent.

Ugyanakkor a tulajdonosok számára nem jelent akkor adófizetési kötelezettséget, csak akkor, ha az ingatlan értékesítésre, öröklésre kerül. Ugyanakkor a közigazgatás állami, és helyi szinten érdekelve van abban, hogy olyan fejlesztéseket hajtson végre, ami növeli az ingatlanok értékét.

A közgazdaságtan az indokoltnál is nagyobb súlyt helyez arra, hogy a vállalatok érdekeltsége érvényesüljön. Azonban figyelembe sem veszi, hogy az állam nincs érdekelve abban, hogy a vagyontárgyak minél értékesebbek legyenek. Holott minél fejlettebb a gazdaság, annál nagyobb az állam szerepe az ingatlanok értékének alakulásban.

Az adóreform sikerének két forma feltétele is van. Az ütemezése és a stabilitása.

A bevezetést a lehetőséghez kell igazítani. Forráshiányos reformok kudarcra vannak ítélve. Amennyire jó az, ha a tervezett adóreform mielőbb meghirdetésre kerül, a megvalósítását a feltételek megteremtéséhez kell igazítani.

Az első, és nagyon fontos feltétel a kétharmados Fidesz többség. A nemzetközi és hazai pénzpiacok számára nagyon fontos bizalmi szempont a politikai stabilitás. Ezért kell hangsúlyozni, hogy nem egy ciklusra készül a Fidesz, tehát van ideje. A jelenlegi kormány ebben a legkevésbé hosszú távra számítható. A várható kétharmados győzelmet elérő Fidesz kormány pedig az első lesz, aminek még az alkotmánymódosításhoz sincs szüksége szövetségesre. Ezt hangsúlyozni kell.

A reformok megvalósításának racionális ütemezését pedig érhetővé teszi, hogy az ország válságos helyzetével, azaz az üres államkasszával tisztában van a magyar közvélemény. Azt, hogy mit akar a Fidesz, azonnal ki kell hirdetni, de a megvalósításban veszélyes lenne a sietség.

Minden reformot az előzzön meg, hogy többen, és többet kell dolgozni. Ettől várhatunk növekedést. Attól pénzbevételt, az adóreformra fedeztet.

Kopátsy Sándor                EP                   2009-10-04

 

 

A következő választáson megsemmisülésre, illetve bukásra ítélt pártok hívei azon háborognak, hogy az MTV felmondta a Nap-keltével kötött szerződését. Elég későn tette. Már az is botrány, hogy az MTV olyan hosszú lejárati szerződést kötött, ami még akkor sem jár le, amikor már a Fidesz lesz kétharmados többségű a parlamentben. Az MTV-t ugyanis nem volna szabad olyanirányító testületre bízni, aki nincs arra felkészülve, hogy esetleg változik a politikai hangulat és hatalom.

A tegnapi Népszabadságban Dupla fejés címmel közöl a két magántévé és a két állami tévé közötti összevetést. Azt olvasva éreztem, hogy valóban vannak olyanok, akik ellen indokolt lesz a Fidesz kormányra jutása esetén a bűnvádi eljárás. Mert az MTV felügyeletét és vezetését végzők által okozott anyagi kár két nullával nagyobb szám, mint a BKV illetékesei által felvett pénz.

Ami az MTV által használt épületek bérleti díját illeti.

Az ÁPV Rt megvette a székházat hatmilliárd forintér. Ezt 2006-ban eladta egy kanadai cégnek 4.5 milliárdért, akkor, amikor már tudott volt, hogy még legalább két évig nem lesz az MTV-nek hová költözni, és az ott maradásért évi kétmilliárd lesz a bérleti díj. Vagyis az állam vagyonkezelője, amit vett hatmilliárdért, eladta egy kanadai cégnek félmilliárdért.

Csak megjegyzem, hogy negyven éve hagytam ott az MTV-t. Akkor mondtam, hogy a legjobb üzlet eladni a szákházat úgy, hogy az ára felén sokkal jobban lehet jobb helyen felépíteni. Ezt egy tőzsdekonferencián, amit a tv is közvetített, újra elmondtam. Aztán olyanok kezébe került, illetve maradt az MTV, akik nem tudnak, vagy nem akarnak számolni.

De folytatom a Népszabadságban Nagy József nevével jegyzett beszámolót.

A magántévék bérleti díja ugyan üzleti titok, de a bérlemény nagysága és helye alapján, évi másfélmillió euró. Az MTV az új épülete a Wing Zrt. tulajdona, a bérleti díj pedig havi egymillió euró!

Ami a nézettséget illeti.

A két magán tévét a munkaképes korosztályok 57.3, a két állami tévét 6.9 százaléka nézi. Vagyis a két államit még nyolcada sem, mint a magán tévét.

Ennél is jobb mutatónak tartom a hirdetőpiac véleményét. Az MTV két csatornája tized annyi hirdetést sem kap!

Ezzel szemben az MTV létszáma 1836, a két magántévéé együttesen, ennek fele sincs.

Az MTV 25 milliárd állami támogatást kap, a magánok pedig nyerséggel dolgoznak.

Már bosszantott, amikor a Népszabadság Bauer Tamásnak a Nap-tv reggeli maszk műsorának a felmondása ellen tiltakozó cikkét leközölte. Abban azon háborgott a szerző, hogy jogsértés történt, mivel a szerződés csak 2010-ben járt volna le. Az egy liberális politikus számára nem érv, hogy ez a műsor az államnak sok pénzébe kerül, holott az MTV 1600 dolgozója is köteles lenbe a fizetésért elkészíteni. Arról nem is beszélek, hogy a Nap-tv illetékesei nem igazodtak a politikai közvélemény alakulásához, de még azt sem vették tudomásul, hogy a Fidesz messze a legnépszerűbb párt, amelyik fölényesen meg fogja nyerni a következő választást, és kormányra kerül. Márpedig, ha a Nap-tv magánvállalkozás, és meg akar élni, olyan műsorpolitikát folytasson, ami az állam politikai céljának megfelel. Aki a piac tejhatalmát hirdeti,   maga is a piac széljárásához igazodjon, vagy megbukik.

Idézem Bauert. „A televízió vezetése takarékossági megfontolásokra hivatkozott, amelynek jegyében megszüntetik a külső gyártású műsorokat.” Ez nem hivatkozási alap, hanem kötelesség, amit a magán televízióknál eleve törvénynek tekintenek, és minden liberális közgazdásznak is tisztelni kellene.

Engem a barátaim, mint az állami tulajdon védelmezőjét ismernek, mert ellene voltam az elektromos áramelosztók privatizációjának, a magán nyugdíjpénztárak kötelező rendszerének, a magántőke tervezett uralmának az egészségügyiben, a devizahitelek elszabadításának. De az MTV privatizációját örömmel fogadnám, de mivel eladni nem lehet, hiszen annak a piaci értéke ma már negatív, hát a mielőbbi felszámolásának. Vagyis ne álljunk meg ott, hogy megszűnik a Nap-tévé bedolgozása, hanem szüntessük meg az MTV-t is.

Kopátsy Sándor                 PP                  2009-09-25

 

 

Minden hónapban megnézem a Szonda Ipsos által készített népszerűségi listát. Mindenkinek ajánlom.

Nem azért nézem ki, mert a népszerűséget az okosság, a műveltség vagy a barátválasztás ércéjének tartom, hanem azért, mert bosszant, hogy nálunk, főleg az MSZP-ben, jaj annak, aki népszerű, az SZDSZ pedig büszke arra, hogy a legjobban utált magyar párt.

Érdemes megnézni a legújabb listát.

A köztársasági elnök a listavezető. Ez nálunk kulturális örökség, hiszen Ferenc József, Horthy Miklós és Rákosi Mátyás is azt volt, akiket, szívből, mindig az utolsó közé tettem volna. De Sólyom mindegyik elődje is az volt. Ha hozzájuk viszonyítom a jelenlegi elnökünket, azok között az utolsó lenne.

Az elnökünk után szorosan Orbán Viktor van a második helyen. Ő az első pártelnök, miniszterelnök jelölt, aki a második helyre került. Az ő várható fölényes választási győzelmével azok ijesztgetnek, akik a lista végén állnak. Ezen kellene elgondolkodni. A lista két utolsó helyezettje Gyurcsány Ferenc és Kóka János. Nekik volna legtöbb okuk az elgondolkodásra. Minden bizonnyal két szempont alapján, az IQ sorrendjében, és a gyors meggazdagodásban, az első között lennének. Ők a leggazdagabbak, és a legjobban elutasítottak.

Nagyon érdekes, hogy jelenleg az MSZP szavazói között a két utolsó, Gyurcsány Ferenc 60, Szili Katalin 59 csak százalékos támogatást élveznek. A támogatottságuk negyede Vona Gáborénak, a Jobbik vezérének.

Ideje volna elgondolkodni azon, hova juttatta a magyar politikai közvéleményt a rendszerváltás óta folytatott liberális politika. Az első választáson még Magyarországon volt a legerősebb a liberális parlamenti frakció. Az SZDSZ volt a második legerősebb párt, de akkor még a Fidesz is liberális volt. Ma a Fidesz közép-jobb árt, amelyik a következő választáson nemcsak győzelemre, de kétharmados többségre számíthat. Az SZDSZ pedig meg sem közelítheti a parlamenti küszöböt. E pártnak még három képviselője szerepel a felmérésben, de mindhárman az utolsó negyedben vannak, a két legnépszerűtlenebb MSZP-s társaságában.

Külön figyelmet érdemel, hogy a listán szereplő tíz, MSZP-s politikus között torony magasan Szili Katalin vezet, és a tök utolsó Gyurcsány Ferenc. Emlékezzünk csak vissza a köztársasági elnökválasztásra, amikor az MSZP delegátusainak többsége Szili Katalint akarta köztársasági elnöknek, de Gyurcsány Ferenc az SZDSZ-szel szövetkezve ezt megakadályozta, mert az elnökelvtárs tudta Sziliről, hogy nem szereti, csak fegyelmezetten szoltálja a pártja akaratából.

Gráf József agárminiszter messze a második leginkább elfogadott HSZP politikus. Mert a legkevésbé pártpolitikus.

Utána a szocialista politikusok sorrendje: Szekeres, Mesterházy és Kiss. Csak utána jön Gyurcsány jobb keze, Lendvai Ildikó. Az utolsóelőtti a pártban súlytalan Draskovics, a rendészeti miniszter. Az utolsó pedig Gyurcsány.

Kövér László először került be a népszerűbb első negyedbe. Nem ő változott meg, csak azért lett népszerűbb, mert a kormány ellenzékének tartják.

Általánosságban megállapítható, hogy a népszerűségnek nem sok köze van a hatalomhoz, pedig a demokráciáknak az egyik nagyelőnyük, hogy a politikusoknak igazodni kell a közvélemény elvárásaihoz. Ennek az ellenkezője jellemző nálunk. A listán szereplő 22 politikus közül 16 nem számíthat arra, hogy megválasztják, illetve olyan pozícióba kerül, hogy fennmarad a listán.

Kopátsy Sándor                EP                    2009-09-27

 

 

Mert nem nekik, hanem az apparátusnak van hatalma.

A demokrácia nem a politikusok, hanem a politikai apparátusok hatalmát jelenti. A politikus nem a saját, hanem az apparátus véleményét képviseli. Márpedig, aki lemond arról, hogy a saját véleményét képviselje, annak nem lehet a modern világban tekintélye. Hatalma annál inkább.

Nem mindig volt ez így, hiszen a politikai pártok szervezete lényegében a katolikus egyház szervezetét másolja. A klérus tagjainak nem lehet önálló véleménye. Mégis, egészen a jelenkorig nagy tekintélyük volt. Még gyermekkorom falvaiban vitathatatlanul az elsőszámú tekintély a pap volt.

Miért veszett el nagyon gyorsan a papok tekintélye?

Alapvetően két okból.

1. Megszűnt a hit, hogy a mindennapi életet is, az isten szabályozza, aki ezt a feladatot a papokon keresztül gyakorolja. A pap volt a közvetítő isten és a hívek között.

2. A papok voltak az értelmiségiek, az iskolázottak. Hozzájuk képest a hívek iskolázatlanok voltak. Ma a hívek egyre nagyobb hányada a papjainál műveltebb, képzettebb. Ráadásul ezek tudását a papokénál sokkal jobban jutalmazza a társadalom.

A tudományos és technikai forradalom hatására megszűnt az egyházi apparátus, a klérus tekintélyének mindkét alapja. Ennek ellenére a politikai rendszerek, mindenek előtt a pártok a vallási klérusok, mindenek előtt a katolikus vallás klérusrendszerét másolják. Ez, amennyire a tekintélyelvre épülő diktatúrák számára sikerrel alkalmazható, mert ott a vezérre, és nem a pártra szavaznak. A demokráciákban azonban leértékeli a politikusokat a tény, hogy nem a szavazókat, hanem az apparátust képviselik. Ebből fakadóan csak az lehet politikus, aki nem a választók, hanem a frakciójának az elvárásait követi.

A közvéleménynek alig van tudomása arról, hogy minden képviselőjelöltnek, aki valamelyik párt színeiben indul, alá kell írni, hogy követni fogja a frakciófegyelmet, mindig a frakcióval azonosan voksol.

Mindezt néhány, nagyon egyszerű módszer garantálná.

1. Csak egyéni választókerületi mandátumok lennének. A listás mandátumokat a párturalom szülte. Nálunk a képviselői mandátumok felét a listák hozzák. Az ilyen képviselőket tehát nem a választók, hanem a pártvezetés választja. Elég megnézni a következő választás előkészületeit. A várható Fidesz fölény következtében az egyéni választókerületekből szinte csak a Fidesz jelöltjei számíthatnak mandátumra. A másik két, biztosan bejutó párt csak a listákról küldhet majd képviselőket. Tehát ott csak a listákról lehet bekerülni. Ez biztosan így lesz, ha bejut az MDF esetében. Az SZDSZ pedig nem számíthat egyetlen mandátumra sem. Az ilyen választás csak Nagy Britanniában van. Az ő rendszerük esetében kilencven százalék felett volna a Fidesz a következő választás után a parlamentben képviselve. Ha a Fidesznek esze van, ilyen választási rendszert javasolna.

2. A képviselők szavazása titkos maradna. A jelenlegi elektronika lehetővé teszi, hogy olyan szavazatszámláló rendszer működjön, amiben nem lehet utólag megállapítani, hogy melyik szavazat kitől jött. Tehát nem a pártok frakcióin, hanem a képviselőinek szavazatain múlik a szavazás eredménye. A parlamentben tehát nem a pártok nyája, hanem politikai egyéniségek ülnének. Erre a módosításra is csak akkor kerülhet sor, ha egyetlen párt rendelkezik a kétharmados parlamenti többséggel. A rendszerváltás óta először erre is a Fidesznek lenne lehetősége.

3. A képviselők jövedelme a választás előtti jövedelmük maradna, és évente a lakosságéval azonos mértékben növekedne. Tehát a képviselők nem fizetést és költségtérítést, hanem jövedelembiztosítást kapnának. Az ilyen jövedelem eleve elvenné a magánéletben boldogulni nem tudók kedvét attól, hogy a politikából élére rendezkedjenek be. Nálunk is érvényes lenne, hogy előbb légy gazdag, aztán politizálj. Ma sok meggazdagodni képtelen ember a politikából nemcsak akar, de tud is meggazdagodni. Ez azt jelentené, hogy a politikai szerepvállalás nem jelentene anyagi karriert.

A következő választás után a Fidesz, várhatóan abba a helyzetbe kerül, hogy valóban történelmet formáljon. A magyar történelemben ezer éven keresztül a politikából lehetett meggazdagodni. Ez alól kivételt csak a kiegyezést követő fél évszázad jelentett, mert akkor a zsidó polgárok még az arisztokráciánál is jobban gazdagodhattak, de akkor sem tudtak a labdába a politikai pályán. Aztán még a gazdasági pályáról is kiirtották őket. Most kínálkozik az első alkalom arra, hogy vére a politikában is a nép rúghassa a labdát.