Kopátsy Sándor ED 2009-10-29
DEMOGRÁFIA
Közel hatvan éve került a kezembe egy közgazdaságtannal foglalkozó könyv, ami arra hívta fel a fegyelmem, hogy a népesség változása jelentős közgazdasági következményekkel jár. A társadalom gazdasági célja nemcsak az egy lakosra jutó jövedelem, de a vagyon növelése is.
E könyv olvasása azért hatott rám, mert meg választ adott egy évek óta foglalkoztató kérdésre.
Baranya Megyében, az egyke fészkében, voltam a háború után a Nemzeti Parasztpárt megyei tiktára. Az egyke kérdése érdekelt, mivel középiskolás korom óta lelkes híve voltam a népi íróknak. Azok számára pedig fontos probléma volt az egyek. Ráadásul az egyke első visszhangot kiváltó apostola, Fülep Lajos a megye egy kis falujában volt református pap, és a Parasztpárt tagja. A Parasztpárt klasszikusai, ha Pécsre jöttek, ritkán mulasztották el Fülep meglátogatását a közeli Zengővárkonyon. Így többször járhattam nála. Két okból volt előttem nagy tekintélye. Egyrészt Ady egyik első felfedezőjének tekintettem, másrészt ő hívta fel az egykére a népi írók figyelmét.
A megye falvait járva azonban feltűnt, hogy az egykéző falvak gazdagabbak, a gyerekeiket jobban iskoláztatók voltak. Amikor ezt Lajos bátyámnak felvetettem, kioktatott, hogy ne csak az anyagiakat nézzem, hanem lássam azt is, hogy az egykéző falvakban mennyivel nagyobb a csend, nem hallom a gyerekek zsivaját, a felnőttek pedig szomorúak. Elkezdtem mélyebben elemezni a különbséget. Kiderült, hogy az egykéző falvakban nemcsak a gyerekek iskolázottsága, de a várható életkor is nagyobb. Kiszámoltam, hogy az egykéző falvakban várható életkor é iskolázottságot figyelembe véve nem csökkenne, hanem nőne az ország lakossága. Vagyis nem annyira kevés a gyerek, hanem korán halunk meg. Ha az egykéző falvak színvonalán élne minden magyar falu, a csehekkel azonos színvonalon lennénk. Vagyis sokkal nagyobb baj a magas halandóság, mint az alacsony gyermekvállalás. Természetesen az is tragédia volna, ha minden családban csak egy gyereket akarnának, de nem ez a legnagyobb veszély.
Ilyen élmények után kerültem fel Budapestre, és került a kezembe a fent említett közgazdasági szakkönyv. A közgazdaságtan és a demográfia kapcsolatától az óta sem szakadtam el, és nagyon sok fontos felismerésem köszönhetem ennek.
Annál jobban bosszant, hogy a szakma ezt a szempontot figyelembe sem veszi. Ezt az írást is egy ilyen példa feletti felháborodásom késztettek.
A The Economist, vagyis a világ legjobb közgazdasági hetilapja közli, hogy a világ nemzeti jövedelem termelése 2010-ben nem 2.5, hanem 3.1 százalékkal fog növekedni. Ezen belül a növekedés az átlagnál sokkal gyorsabb Kínában, Indiában és Brazíliában. Viszont sokkal lassabb az EU-ban. Ezt grafikonon is illusztrálja.
Egészen más eredményt jelezne a várható növekedés, ha egy lakosra vetítenék.
- Ez a mutató jövőre várhatóan a világ átlagában stagnálást jelent, hiszen közel ennyivel nő a népesség is.
- A három kiemelten gyorsan növő nemzeti jövedelmű országban sem hasonlítana az országra mérttel. Kínában az alig növekvő lakosságnak köszönhetően az egy laksora jutó jövedelem növekedése is közel volna a 8 százalékhoz. Indiában a 6 százalék helyett csak kettő, Brazíliában pedig a 3 helyett nulla.
- Az Egyesült Államokban pedig a lakosság és a nemzeti jövedelem közel azonos mértékben nő, tehát az egy lakosra jutó jövedelem stagnál.
- Az EU országokban a lassú népesség csökkenés mellett a lassú növekedés még egy laksora javulást jelent.
- Az emberiség nagyobbik, szegény felében pedig, a gyors népszaporulat és a stagnáló nemzeti jövedelem azt jelenti, hogy nő a nyomor.
Összességében a tekintélyes folyóirat mondanivalójának semmi köze a valósághoz.
Még mindig torzak az egy lakosra jutó adatok, mert nem veszik figyelembe az egy laksora jutó vagyon újratermelésének igényét. Márpedig az nagyon jelentős. Az említett könyv azt bizonyítottak, hogy az egy lakosra jutó vagyonigény adott gazdaságföldrajzi környezetben állandó. Északon a lakás, fűtés, élelemtartalékolás, ruházkodás nagyobb költsége miatt a nemzeti jövedelem négy-ötszöröse, a melegebb éghajlaton pedig csak háromszorosa. Az osztálytársadalmakban ez a mutató a társadalom típusától független, ötezer éve annyi volt, mint a 20. század elején. Ebből az fakad, hogy a lakosság minden százaléknyi gyarapodása az egyszerű újratermeléshez három-öt százalék felhalmozást igényel. Ahol a lakosság gyarapodik, a jövedelmek szinten tartásához biztosítani kell az egy laksora jutó vagyon szinten tartását, azaz az egy lakosra jutó jövedelem stabilizálásához biztosítani kell az egy lakosra jutó vagyon újraterelését is. Nagyon egyértelmű követelmény, hogy az egy laksora jutó jövedelem újratermelése csak akkor lehet tartósan biztosított, ha az egy laksora jutó vagyon sem csökken.
Ezt az elméleti felismerést éltem meg a két háború közti falusi világban, ahol a vagyont a föld jelentette. Nagyon leegyszerűsítve. Minden falu lakosságának adott volt a föld területe, ha nőtt a lakosság, csökkent az egy lakosra jutó föld, szegényebb lett a falu. Ez így volt nagyban a földművelése épülő feudális társadalomra, országra is. Az ipari forradalom ugyan csökkentette a táradalom földigényét, de létrehozta a tőkeigényét, a gyárat, vasutat, iskolát, kórházat, városokat kellett létrehozni. Az, hogy miből áll a társadalom vagyonigénye változó, de annak a jövedelmekhez viszonyított aránya viszonylag állandó. A technikai forradalmak ugyan átalakítják a vagyonigényt, de alig módosítják annak a jövedelmekhez viszonyított arányát. A megváltozott vagyonigény következtében a meglévő vagyon jelentős hányada elveszti korábbi értékát, amit csak nagyon magas beruházási igénnyel lehet pótolni.
A klasszikus közgazdaságtan ezt sem vette tudomásul. Az ipari forradalom hatására nem nőtt meg a társadalmak vagyonigénye, csak a meglévő vagyon jelentős hányada értéketlenné vált, és azt tőkeként működő vagyonnal kellett pótolni. A tőkés társadalmakban a nagyon magas tőkefelhalmozás nem a nemzeti vagyont gyarapította, hanem az értékét vesztett vagyont pótolta. Az egy lakosra jutó nemzeti vagyon nem nőtt, csak gyorsan át kellett alakítani. A tőkések vagyona körülbelül annyival nőtt, amennyivel a kisárutermelő parasztok és iparosok vagyona csökkent. Az utóbbi értékvesztésük formájában történt.
Mondanivalóm lényege, hogy a technikai fejlődés nem okozott változást az egy lakosra jutó vagyonnak a jövedelmekhez viszonyított arányában, csak átrendeződött. A nemzeti vagyonnak ugyan együtt kell nőni a nemzeti jövedelemmel, de még inkább a lakosság létszámának alakulásával. A lakosság létszámának növekedése óriási felhalmozási igénnyel jár. Ezt az osztálytársadalmak ösztönösen érezték, ennek megfelelően működtek, a közgazdaságtudomány azonban tudomásul sem vette.
Ezek után térjünk vissza a The Economist táblázatára.
Tételezzük fel, hogy az egy laksora jutó nemzeti vagyonigény az egy főre jutó nemzeti jövedelem háromszorosa.
- Kínában, ahol példátlanul magas a megtakarítási hányad, és nem nő a lakosság a vagyon és a jövedelem évei 8 százalékkal nő. Válság ide, vagy oda, ebben a bolsevik politikai diktatúrában jövőre is példátlan mértékben bővül mind a jövedelem, mind a vagyon.
- Indiában ugyan 6 százalékot meghaladva nő az ország nemzeti jövedelme, de ez sem elég ahhoz, hogy az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon szintje ne csökkenjen közel évi 2 százalékkal!
- Brazília nemzeti jövedelme ugyan 3 százalékot meghaladó mértékben nő, de a közel háromszázalékos lakosságnövekedés okán az egy lakosra jutó jövedelem, és vagyon 3 százaléknál is gyorsabban csökken.
- Ezzel szemben a táblázat alján szereplő EU egészében ugyan 0.3 százalék a növekedés, de az egy laksora jutó vagyon és jövedelem ehhez viszonyítva sem csökken.
- A táblázatban nem szerepel Japán, ahol 1 százalékos növekedést várnak, de a népesség csökkenetése okán, az összes fejlett ország között, itt nő az egy laksora jutó vagyon. Ez a tendencia már évek óta tart. Az elmúlt évben az amerikai közgazdászok csodálkoztak rá arra, hogy az elmúlt tíz év során, Japánban jobban nőtt az egy laksora jutó jövedelem, mint nálunk, az Egyesült Államokban. Nem akartak hinni a számoknak.
- Az emberiség nagyobb felében, ahol két százalék feletti a népszaporulat átlaga, katasztrofális a helyzet. Száz éve csökken az egy laksora jutó vagyon.
A fenti néhány adat is elég annak bizonyítására, hogy a társadalmakban az egy lakosra jutó jövedelmet, és vagyont, ami ennek a fedezetéhez elengedhetetlen, nem lehet növelni ott, ahol a népesség akárcsak egy százalékkal nő.
Nehezen érthető, hogy ez bármennyire nyilvánvaló, sem a politikusok, sem a közgazdászok, de még a demográfusok sem veszik tudomásul.
- Elég lenne azt feltételezni, hogy mennyien élnénk a földön, ha az utóbbi ötezer évében, az osztálytársadalom megjelenése óta évi egy százalékkal növekedett volna a létszámunk.
- De még az is elég lenne, ha az ipari forradalom óta tételeznék fel ezt a növekedést.
- Hányan élnénk a Kárpát-medencében, ha a honfoglalás óta évi egy százalékkal nőtt volna a népesség?
Márpedig az utóbbi száz évben ennél is gyorsabban szaporodtunk. Ennek folytatódásával alig foglalkozunk század annyit, mint a klímaváltozással, pedig az utóbbi kivédésének század akkora várható költsége sincs, mint a század végén, 15 milliárd ember eltartásának. Ma még csak még egyszer annyian vagyunk, mint az eltartható optimumunk, de a század végére ötször annyian leszünk.
Mit fog ehhez szólni a természeti környezetünk?
