Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                   EH               2009-10-16

 

 

 

Tamás Gáspár Miklós rövid levele adta az impulzust ahhoz, hogy az utóbbi százötven év társadalmi forradalmait, mindenek előtt a „sokbűnös” diktatúráinak történelmi indokoltságát kifejtsem. Örömmel olvastam, hogy a fél-perifériák diktatúráit ő sem a finnyás polgár erkölcsi mércéje alapján ítéli meg, hanem az idejétmúlt társadalmi struktúra összetörésében látja. A múlt összetörésében, akárcsak minden történelmi eseményben sem a módszer, hanem az eredmény az értékmérő.

Az osztálytársadalmak ötezer éven keresztül váltották egymást. Abban a tekintetben nem volt különbség köztük, hogy egy kisebbség, a lakosság néhány százaléka, korlátlan hatalmat gyakorolt a szervezetten elnyomorított többség felett. Amit mi polgári demokráciának hívunk, lényegében a tőkésosztály korlátlan hatalma volt. Rendelkezett az osztálytársadalmak minden jellemzőjével.

Sajnos, a polgári társadalomtudomány csak az osztálytársadalmak közti különbséget hangsúlyozza, a közös alapvető sajátságaikat nem. A különbséget csak az jelentette, hogy a hatalom korlátlan birtokosai a rabszolgatartók, a földesurak, vagy a tőkések voltak.

Az sem feltárt, hogy az osztálytársadalmakat a túlnépesedés nyomása hozta létre. A népszaporulat fékezését szolgálta minden osztálytársadalom négy alapvető funkciója.

1. A lakosság nagy többségét, mintegy tizenkilenc huszadát, a jövedelmének erőszakos elvonásával, kellett a létszükségletek küszöbén tartani. A népszaporulatot semmi sem fékezte jobban, mint a nyomor. Egyetlenegy forradalmárnak nem jutott eszébe meggondolni, hogyan alakult volna a népeség, ha nincs jövedelem elvonás. Nyilván sokkal gyorsabban.

2. A társadalom erőforrásainak jelentős hányadát fegyverkezésre, háborúskodásokra vonták el. Az erőforrás elvonás szegényítette a társadalmat, a hadviselés pedig fegyverrel és betegségek terjesztésével irtotta az emberiséget. A történészeknek sem jutott eszébe, hogyan alakult volna a népesség száma, ha a hadikiadásokat, a hadsereg fenntartását népjólétre fordítják, és megszűnik a hadviselésből fakadó halálozási ok. Nyilván, csak ez okból is gyorsan beállt volna a túlnépesedés.

3. A szegény többségtől elvont jövedelmet elpocsékolták. Aránytalanul magas hányadát luxusra, kincsképzésre költötték. Még a közmunkák óriási többsége sem szolgált racionális célokat. Mi lett volna, ha az elvont jövedelmet racionális célokra, utak, csatornák építésére, az árvizek elhárítására, a kevésbé termelékeny földek feljavítására fordítják? Felgyorsult volna a népszaporulat. De meddig lehetett volna ezt folytatni?

4. Üldözték a tudást, az újító, jobbító szándékot. Amíg az előző három pontban felsorolt tényt nem lehet tagadni, addig ezt tudomásul sem vettük. Nem tűnt fel a társadalomtudósoknak, hogy a zsidó-keresztény kultúrában a tudásvágy az eredendő bűn. Hogy nemcsak a kereszténység, de a világi hatalom is üldözte az újító, jobbító szándékot.

5. Az osztálytársadalmakban minimális volt az osztályok közti vertikális mobilitás. Az osztályhoz való tartozás, születéssel dőlt el. Ezt a többség elnyomása követelte meg.

A nyugati társadalmak máig nem fogták fel, hogy a háború előtti és utáni társadalmuk között minőségi különbség történt.

Elég felsorolni az osztálytársadalmak öt, felsorolt alapvonását.

1. A jelenkori fejlett társadalmakban a gazdagok dóznak többet, és a társadalom ebből nivellálási céllal visszaoszt. Ezt a visszaosztást tarthatjuk kevésnek, de látni kell a száz évvel korábbihoz képest, az alapvető változást.

2. A hadikiadások súlya a tizedére csökkent. De még ez is sok, hiszen a gazdagok példátlan katonai fölényét biztosítja. Még fontosabb tény, hogy a fejlett világon belüli háborús veszély megszűnt. A haderejük az elmarat világ csendőrének szerepében tetszeleg.

3. Az elvont jövedelmek nagy többségét racionális célokra fordítják. Ezt islehet bírálni, de az osztálytársadalmakéval ellentétes voltát nem lehet tagadni.

4. A tudás gyarapítása vált az elsődleges társadalmi céllá. Ezt is lehetne még tovább fokozni, de vitathatatlan, hogy a fejlett világ a tudás társadalmát éli.

5. A modern társadalomban a vertikális mozgás sokszorosára nőtt. Eztislehet kevésnek tartani, de e téren is többet változott a világ az elmúlt ötven évben, mint előtte évezredek alatt.

Mi okozta az osztálytársadalmak megszűnését a fejlett világban?

Megszűnt az oka, a gyors népszaporulat.

Kiderült, hogy a jómódú, iskolázott ember, ha könnyű a fogamzás elleni védekezés, nem szaporodik. Még annyi gyermeket sem vállal, mint ami a létszám fenntartásához szükséges lenne. Ezért, az osztálytársadalmak öt, jellemző vonása nemcsak feleslegessé vált, de meg kellett fordítani.

A 20. századmásodik felében az emberiség legfejlettebb, mintegy hatoda eljutott a fajfejlődés azon színjére, amin már nem kell a túlnépesedés ellen szerveződni.

A nyugati kultúra fejlettebb felében, a 20. század közepére megszűntek az osztálytársadalmakat létrehozó okok. Kiderült, hogy az olyan társadalomban, amelyikben az egy lakosra jutó jövedelem túllépi a tízezer eurót, az iskolázottság a tizenkét évet, és olcsón és egyszerűen megoldható a fogamzásgátlás, a kívánatosnál is alacsonyabb szintre csökken a gyermekvállalás.

Illusztrációként elég néhány szempont alapján szembeállítani a háború előtti osztálytársadalmat a jelenkor polgári társadalmával.

- Milyen széles volt a választójog.

- Mekkora volt a lakosság vertikális mobilitása.

- Milyen rétegekből került ki, és milyen széles volt a diplomás réteg.

- Hogyan változott az iskolázottság és a várható életkor.

- Hogyan gondoskodott a társadalom az öregekről. Mekkora volt, és lett az állami nyugdíjból élők száma.

- A nemzeti jövedelem hány százalékát fordították, és fordítják, békeidőben a fegyverkezésre.

- Megszűnt a kötelező katonai szolgálat.

- Megszűnt a gyarmattartás.

- Hány órát dolgoztak akkor és most a munkások.

- Hogyan alakult a lakosság térbeni mobilitása.

Szinte vég nélkül sorolhatnám a bekövetkezett társadalmi változást.

A minőségi társadalmi változás oka a népességnövekedés leállása. Sem a politikusok, sem a közgazdászok, de még a demográfusok sem vették tudomásul, hogy korunk legnagyobb problémája a túlnépesedés, ami még a legfejlettebb, leggazdagabb társadalomban sem engedi meg a népesség tartós növekedését. Korunkban nem nőhet a lakosság jövedelme az olyan társadalomban, ahol számottevő a népszaporulat. Kína csak azért gazdagodhat, mert sikerült, erőszakkal megállítani a népesség növekedését.

Azt, hogy hol milyen rendszer működik az egyes társadalmakban, államokban, másodrendűvé vált, ahhoz képest, szaporodik vagy nem a népesség.

A még nagyon alulnépesedett Észak-Amerika és Ausztrália kivételével nincs olyan ország, ahol gazdagodhat a lakosság, ha nő a népessége. A jelen század legnagyobb problémája a népességszaporodás megállítása. Ehhez képest a politikai rendszerek milyensége, vagy a klímaváltozás, nagyon másodrangú. De még attól is messze vagyunk, hogy ezt felismerjük.

A történészek sem vették tudomásul, hogy milyen mértékben gyorsította fel a társadalmi változást a munkaerőhiány. Nemcsak Marx, de a polgári közgazdászok sem vették tudomásul, hogy a munkaerő társadalmi hatalma befolyása elsősorban a munkaerő keresletének és kínálatának viszonyától függ. Lehet bármilyen tulajdonviszony, ha munkaerőhiány van, nincs a munkás kiszolgáltatva, és lehet bármilyen proletárdiktatúra, ha a kínálatánál kisebb a munkaerő kereslete, a munkás ki van szolgáltatva. A dolgozók kiszolgáltatottsága nem a jogi felépítményen, hanem a munkaerő keresletének és kínálatának viszonyán múlik. Ebben a kérdésben a marxisták is idealisták.

Ami a kínálatát illeti. Amásodik világháborúmind mennyiségi, mind minőségi tekintetben példátlan arányú munkaerő veszteséggel járt. Ezt csak akkor érthetjük meg, ha figyelembe vesszük, hogy a tudományos és technikai forradalom már nagyságrenddel nagyobb arányban igényelt a minőségi munkaerőt.

Ami pedig a keresleti oldal illeti. A második világháború minden elődjénél nagyságrenddel nagyobb pusztítást okozott a nemzeti vagyonban. A termelés és az infrastruktúra eszközállománya szinte teljesen elpusztult. Nem kisebb volt a pusztulás a nem termelő ágazatokban, mindenek előtt a lakásállományban. Az újjáépítés soha nem ismert munkaigényt támasztott.

Példátlan volt a tudati tényező szerepe is. Az éveket a fronton töltő, fegyverhasználatban profivá nőtt katonák önbizalma nem is hasonlítható a munkanélküliségtől rettegő proletárok magatartásához.

A tőkések számára szinte minden áron, minden minőségű munkaerő profittermelőnek ígérkezett. Ebben a helyzetben nemcsak a jó minőségű munkaerő volt kincs, hanem a Balkánról, Dél-Olaszországból és Afrikából behozott képzetlen milliók is.

Elég volna szem előtt tartani, hogy magas foglalkoztatás esetén a munkaerő az úr, alacsonynál pedig a munkaadó. Hatvan éve, de különösen a rendszerváltás óta, hirdetem, hogy teremtsünk magas foglalkoztatást, aztán a politikai pártok, és a szakszervezetek játszhatják a politikai harcukat.

Ahogy az újjáépítés befejeződött, és a háború előtti jövedelmi és vagyoni viszonyokat túlhaladtuk, megjött a tőkések, azok neoliberális élcsapatának a hangja. Mára elszemtelenedetek. Szerencsére, kirobbant a pénzügyi válság, és a Távol_kelet megmutatja, hogy nem a pénzzel való bűvészkedés, hanem a munka az úr. Beszélnek a pénzügyi válságról, de arról nem, hogy a Nyugat válsága abból akad, hogy sokszor többet spekulálunk, piacosítunk, és sokkal kevesebbet dolgozunk, mint a távol-keletiek.

Végül. Máig nem jutott el a történészek tudatáig, hogy mit köszönhet a polgári világ a Jaltai Egyezménynek és a hidegháborúnak. Roosevelt Jaltában adott kedvet a Szovjetuniónak a szuperhatalmi szerepre, rántotta be a bolsevik birodalmat a fegyverkezési versenybe. Rooseveltet Jaltában az vezette, hogy jobban szemben állt a gyarmati, mint a bolsevik rendszerrel. Ha a hidegháború pozitív hatását nem is látta ellőre, de azt látta, hogy a gyarmatok felszabadításában fontos szerepe lehet a Szovjetuniótól való katonai félelemnek. Ez be is következett. A szabadságra vágyó gyarmatok törekvését bátorította a Szovjetunió. Ez nélküle, esetleg évtizedekig húzódhatott volna.

A hidegháborúnak fontos szerep volt abban, hogy a németek és a japánok az Egyesült Államokban lássák a védelmezőjüket. Az Európai Unió létrejöttében, annak tengelye, a francia német szövetség létrejöttében is a szovjet hadseregtől való félelem jelentette a motivációt. Ennek ellenére még nem olvastam olyan történelmi elemzést, ami erre, legalább utólag, rámutatott volna.

A 20. század során három eltérő diktatúra típust éltünk meg.

I. A bolsevik diktatúrák.

II. A fasiszta diktatúrák.

III. A kínai diktatúra.

Ezeket is ketté kell választani, leninistára és sztálinistára.

A leninista diktatúra az orosz viszonyok között kínálkozó alkalomra a lehető legjobb választ adta. Ez a lehető legjobb egyáltalán nem sikereset, csak a legkevésbé rosszat jelenti. Vagyis nem kínálkozott olyan megoldás, ami sikert, a kapitalizmuson való társadalmi túllépést eredményezhette volna. Ugyanis hiányzott a siker mindkét feltétele, sem az orosz nép kultúráját jellemző viselkedési magatartás, sem a gazdasági fejlettség nem érett meg a tőkés osztálytársadalom túllépésre.

Az első világháború idején legfeljebb Max Weber sejtette, hogy csak a puritán, amit ő protestánsnak nevezett, alkalmas arra, hogy az ipari forradalom által létrehozott technikai bázist hatékonyan, azaz versenyképesen hasznosítsa. Az európai kultúrák között a legkevésbé alkalmas a pravoszláv, vagyis a kelet-európai kultúra, viselkedési mód volt. Ezt Lenin is tudta, legalábbis érezte, hiszen ő a bolsevik forradalom céljának a tőkés osztálytársadalmakban bekövetkező proletárforradalmak győzelmétől várta az oroszországi, kelet-európai forradalom stabilizációját. Leninnek nem voltak terjeszkedő tervei, hiszen nem esett kétségbe, amikor a finnek, majd a balti népek önállósultak.

Lenin azzal is tisztában volt, hogy tartósan a bolsevik forradalom mögött a társadalom kisebbsége áll, tehát tartósítani csak nagyon kemény diktatúrával, méghozzá a párt diktatúrájával lehet. Ebben is igaza volt.

Lenin célját jól jellemezte, hogy a polgárháború győzelme után a kisárutermelő parasztságnak, a kispolgárságnak tett gazdasági engedményekkel állt elő. Az általa meghirdetett Új Gazdaságpolitika lényegében a magyar Új Mechanizmusnak, illetve az évtizedek óta példátlan sikerrel működő kínai politikának volt az elődje.

Azt, hogy ezt a kompromisszumot, vagyis a politikai diktatúra mellett a piaci gazdaságot, stabilizálni lehetett volna, nem lehet utólag eldönteni. Ennek ellenére azon romantikusok közé tartozom, aki reménykedett volna a sikerében, aki sajnálja, hogy Lenin hamar meghalt. Sajnálom annak ellenére, hogy nem vagyok biztos a sikerében, és történhetett volna valami olyan, ami 1990-ben történt, a cárizmus a Nyugat számára szimpatikusabb, megfelelőbb restaurációja.

A sztálinizmus gyakorlatilag a sztyeppe kultúrának megfelelő marxizmus lett. Ahogy a nyugat-európai feudális és tőkés társadalomnak megfelelő társadalmi forma volt a cári rendszer, Sztálin bolsevik rendszere a nyugati szociáldemokráciák kelet-európai megfelelője volt.

A sztálinizmus bukását nem az okozta, hogy rossz, a kelet-európai népek kultúrájának nem megfelelő rendszer volt, hanem az, hogy egyrészt a kelet-európai emberek kultúrája, viselkedési magatartása eleve nem alkalmas a gazdaság hatékony működtetésre, másrészt az, hogy imperialista volt akkor, amikor már a sokkal fejlettebb, gazdagabb tőkés osztálytársadalmakban is eljárt az idő az imperializmus felett. Ma is azt hiszem, hogyha a Szovjetunió nem akart volna terjeszkedni, folytatja a lenini külpolitikát, nem erőlteti, hanem várja a nyugati társadalmak átalakulását, nem szállja meg Közép-Európát, nem pocsékolja el erőforrásainak elviselhetetlenül nagy hányadát katonai erejének szuperhatalmi szinten tartására, ma is bolsevik rendszerben működik.

A sztálinizmust tehát nem belső felépítése, hanem imperialista volta miatt lehet, sőt kell bírálni. Az érdeme, hogy szétzúzta a feudális rendszert. Nem tudok olyan történelmi utat elképzelni, amin Kelet-Európa messzebb jutott volna annál, ahol 1990-ben tartott. A jelenlegi orosz politikai rendszer korábbi bevezetése esetén, eddig sem jutott volna.

Máig nincs tisztázva, milyen eredményekkel és károkkal járt a szovjet érdekszférába sorolt országok negyven éve.

Az érintett országok három csoportba osztandók.

I. A már polgárosodottak, és kultúrájukban megfelelők. Ide sorolnám a cseheket, az észteket és a szlovénokat, valamint bizonyos tekintetben a kelet-németeket.

A csehek voltak nemcsak a leginkább polgárosodottak, és már kellően gazdagok ahhoz, hogy a nyugat-európai népekkel közös úton járjanak. Ők, akárcsak az osztrákok, már a két háború között sem voltak fél-periféria.

Az észtek, akárcsak a finnek, érettek voltak a skandináv népek által kijelölt jóléti társadalommá válásra.

A szlovének pedig az alpi népek, svájciak, a tiroliak kulturális rokonai lévén, felkészültek voltak az élvonalba emelkedésre.

A kelet-németek esetében csak azért van aggályom, mert nem biztos, hogy önerőből képesek lettek volna a porosz junkerek befolyásának felszámolására.

Ezek a népek jobban jártak volna, ha Jaltában nem a szovjet befolyási övezetbe sorolják őket.

II. A nyugati kereszténységhez tartozó fél-perifériába tartozók. Lengyelek, szlovákok, magyarok, horvátok és a két délebbi balti nép tartoznak ebbe a csoportba. Ezek kultúrája, viselkedése ugyan megfelel a Nyugathoz való felzárkózásra, de a feudális maradványaik még olyan erősek voltak, amit nem tudtak volna önerőből felszámolni. Nem volt saját etnikumú polgárságuk, az úri középosztályuk pedig zsigereiben polgárellenes volt. Ezt Sztálin is tudta. Néhány éve került a kezembe Dgyilas naplója, ami 1949-ben, Sztálinnak való beszélgetéséről számol be. Sztálin közli, hogy ő csak a lengyelek, és a magyarok kezelését tartja problematikusnak, mert a két országban a nemesség utódai, a dzsentrik befolyását, ellenállását erősnek tartja. Ezek a népek, illetve országok többet nyertek a fél-feudális viszonyaik összetörésével, amire önerőből nem lettek volna képesek, mint amennyit vesztettek a sztyeppei diktatúra durvasága okán.

III. A pravoszláv kultúrához tartozó népek. A románok, a bulgárok, az albánok, a szerbek és a montenegróiak egyértelműen nyertesei voltak annak, hogy Jaltában a szovjet befolyási övezetbe kerültek.

A fentiek nem jelentik azt, hogy a megszállás ideális módon történt, hiszen ezek számára túl ázsiai volt a rendszer. A szovjet felügyelet gyakorlása lazábban hatékonyabb lett volna. Ezt jól példázza, hogy a függetlenebb Jugoszlávia népei sokat nyertek abból, hogy a munkaerejük jelentős hányada Nyugat-Európában dolgozhatott.

Mindhárom csoportra vonatkozik, amit a Szovjetunióról is írtam, számukra a gazdaság fokozatos piacosodása, és a kevésbé brutális politikai terror előnyösebb lett volna. Ezt bizonyította a vidámabb magyar barakk.

A latin-amerikai kultúrkörben sem bizonyult rossz megoldásnak a bolsevik rendszer. Nem jelentette ugyan az élvonalba való felzárkózást, de modernebb, iskolázottabb társadalmat hozott létre, mint ami a környezetében jellemző.

Vonjuk tehát le a tanulságot. Mind a kelet-európai, mind a latin-amerikai kultúra, viselkedési mód az alkalmazott rendszertől, ideológiától függetlenül alkalmatlan a társadalmi fejlődés élvonalába kerülésre. Ahogy a polgári demokratikus berendezés sem Kelet-Európában, sem Latin-Amerikában nem hozott látványos eredményt, a bolsevik rendszer sem hozhatott.

Eddig a bolsevik rendszert a kelet-európai társadalmak igényére szabott marxizmusnak tekintettem. Kínában is annak indult, és attól csak annyiban tért el, hogy annak a leninista útját kiszélesítette, és a kínai kultúra igényére szabta. Teng Kína számára, lényegében azt valósította meg, amit Lenin a 20-as években elképzelt, amit a magyar viszonyok között 1953-ban Nagy Imre elkezdett, majd a gazdasági mechanizmus tovább építgetett, a politikai diktatúrát fenntartva, a gazdaságot fokozatosan liberalizálta.

Ami nem sikerült Leninnek Oroszországban, ami megrekedt Magyarországon, példátlan sikert arat Kínában. A kínai siker elsődleges oka, hogy a konfuciánus kultúra, viselkedési mód, rendszertől függetlenül, kiválóan megfelel a tudományos és technikai forradalom követelményének. Kelet-Európában a bolsevik párt apparátusa az ortodox egyház klérusának, Kínában a mandarinokénak felelt meg.

Max Weber száz éve felismerte, hogy a gyáripari termelésre épült, tőkés osztálytársadalmat csak a puritán népek képesek másoknál hatékonyabban működtetni. Az óta bebizonyosodott, hogy ez a tudományos és technikai forradalom hatására megváltozott viszonyok között is igaz, sőt még inkább az. Azt, ő még nem vette észre, hogy amennyire jó a Nyugaton a puritánság, annyira, talán még jobban, jó a Távol-Keleten a konfuciánus viselkedési mód.

A távol-keleti népek sikerei azt igazolják, hogy a társadalmi, gazdasági siker kulcsa a megfelelő kultúra. Nem az alkalmazott közgazdasági módszer, hanem a lakosság viselkedési módja az elsődleges feltétel. Kimondható, hogy a neoliberális gazdaságpolitika, az állam szerepének visszaszorulásával szemben fölényben van az állami beavatkozástól kevésbé tartózkodó Kelet-Ázsia, mindenek előtt Kína. Ez sem azt jelenti, hogy a Nyugat fejlett államaiban az állam szerepét kínai mértékre kell emelni, csak azt, hogy Nyugaton is a jelenleginél több államra van szükség. Különösképpen fél-perifériákon.

Fasiszta rendszerek történelmi megítélése is vonatkozik, hogy minősítésük csak a bűneik alapján történik. Ez azért nem okoz nagy problémát, mert eljárt felettük az idő. A jövőre nincsen jelentős hatásuk. Ennek ellenére érdemes elkészíteni a mérlegüket.

A bűneik egyértelműek. A történelmi bukásukat ugyanaz okozta, mint a szovjet bolsevizmusét, megkésett imperialisták voltak. Hozzáteszem, hogy szerencsére. Az utóbbi hatvan év csak azért alakulhatott így, mert a fasiszták imperialisták voltak. Nem tudom, mikor fogott volna össze a Nyugat és a Szovjetunió a fasiszták ellen egy óriási áldozatokkal járó háborúba, ha a fasiszta Németország, Olaszország és Japán megfér a bőrében, ha nem ezek kezdenek háborúkat, ha nem akarnak gyarmatbirodalom lenni, ha nem akarják felszámolni velük együtt a Szovjetunót is.

Jelenleg divat a bolsevik és a fasiszta rendszerek között egyenlőséget tenni. Az ugyan igaz, hogy a módszereik kegyetlensége mértékében alig találunk különbséget, de a minőségükben annál inkább.

Ami a két imperializmust illeti, a Szovjetunió akkor lett igazán imperialista, amikor ehhez az Egyesült Államok Jaltában hozzá segítette. A fasizmusok azonban gyökereikben imperialisták voltak. Nemcsak a nagy államokban, de a kicsikben is.

A bolsevik és a fasiszta rendszerek között a minőégi különbséget azonban az jelenti, hogy az előbbiek csak a társadalom vélt, de még inkább tényleges ellenségeivel szemben voltak kegyetlenek. A fasiszták pedig faji alapon. Ez pedig nemcsak erkölcsi, de társadalmi szempontból is, előjelkülönbség. A történelem mindig igazolta az idejükön túlélő osztályokkal szembeni kegyetlenséget, a fajit, az etnikait, és a vallásit pedig soha. Állítólag, Roosevelt ezt a különbséget, Sztálinnal szemben a gyarmattartó demokratákra, például Churchillre is, hangsúlyozta. Jó volna a közép-európai népeknek is felismerni, hogy a társadalom motorját jelentő zsidósság üldözése, irtása ezerszer nagyobb bűn, mint az úri középosztály kitelepítése.

A történészek negatív ítélete azonban túlzás, mert a fasizmust a nácizmussal, tehát a legdurvább formájával azonosítják.

Ezzel szemben elfelejtenek néhány tényt a javukra írni.

- Felszámolták a liberális demokráciák elviselhetetlen munkanélküliségét. Márpedig a legnagyobb nép elleni bűn a munkátlanságra ítélés. Arról is megfeledkeznek, hogy a két háború közti polgári társadalmak nem is hasonlíthatók a maihoz. Ezekkel szemben már nem lett volna esélye a fasizmusnak.

- A gazdasági növekedésük lényegesen gyorsabb volt, mint a polgári demokráciáké, azaz a tőkés osztálytársadalmaké. A közvélemény sokkal inkább elfogadta őket.

- Érdemeket szereztek a feudális rendszer felszámolásában. Annak ellenére, hogy amit építeni akartak nem volt reális, és hatékony, mert az állami öncélok idejét múltak voltak. A fennálló viszonyokból, de az idejét múltból azonban sokat összetörtek. Elég arra gondolni, hogy a német társadalomban, ahol még mindig a junkerek kezében volt a politikai hatalom, övék a közigazgatás, a bíróságok és a hadsereg, a nácik ezt a monopóliumukat megtörték. Akikkel felcserélték, azt már sokkal könnyebb volt felszámolni.

- Az érintett országok mindegyikében ők jelentették az első társadalmat, amiben jelentős volt a vertikális mozgás. A nép fiainak minden korábbi rendszernél sokkal több érvényesülési lehetőséget biztosítottak.

- Csalhattak a választásokon, de mindenkinek volt szavazati joga. Afasiszta országoktörténelmében korábban nem volt olyan népszerű politikai hatalom, mint a fasisztáké.

- A rendszer erényeit mutatta, hogy a háborús teljesítményük messze meghaladta a hasonló nagyságú polgári demokráciákét. Még egyetlen történész sem vetette fel, hogy a második világháborúban az ellenfelek milyen népességi, gazdasági erőforrást, és stratégiai előnyt élveztek. Ennek ellenére, négy évig sikerrel harcoltak a tengelyhatalmak. Az ellenséghez átállók nagyon kevesen voltak.

- Magyarként hozzáteszem, hogy a nyilasoké volt az első olyan parlamenti párt, amelyik követelte a nagybirtokrendszer felszámolását. Márpedig a magyar társadalomban minden jelentős reformnak azzal kellett kezdeni.

A faizmus előnyei nem azt jelentik, hogy pozitív volt a történelmi szerepük, csak azt illusztrálják, hogy nemcsak hibákból állt ez a bukásra ítélt rendszer.

A bolsevik és a fasiszta rendszerről leírtak realitását azzal illusztrálom, hogy a két diktatúra szövetsége természetes lett volna, és ha összefognak, nehéz elképzelni a második világháború ilyen gyors befejezését. Ezt a szövetséget nem a bolsevik Szovjetunió, hanem a náci Németország rúgta fel. Szerencsénkre, mert az összefogásuk évtizedekre Európa bukását jelenthette volna. Nem is szólva rólunk, magyarokról.

A fasizmusok története is azt igazolja, amit a bolsevik rendszereké, hogy a sorsuk alakulásában a döntő tényező a kultúrájuknak, a lakosság viselkedési módjának alkalmassági mértéke volt. Csak a német és a japán fasizmusok eredményessége volt nyilvánvaló. Vagyis csak ott, ahol a nép kultúráját a nyugati puritán, illetve a távol-keleti konfuciánus magatartás jellemzi. Csak a német és a japán fasizmus volt méltó ellenfele a kor tőkés osztálytársadalmainak. E két nép fasizmusa nélkül történelmi a többi ország fasiszta rendszere kabaré történelmi jelentőség nélkül marad.