Kopátsy Sándor EE 2009-10-19
A MODERN TÁRSADALOM ELSŐDLEGES CÉLJA A FOGLALKOZTATÁS
A két háború közti legnagyobb hibát a munkaalkalom hiányában láttam. Hozzá nem értőként a munkaalkalom feltételének a földtulajdont tekintettem. Az a kor hazai viszonyai között gyakorlatilag azt jelentette, hogy mindenikinek legyen joga a földhöz.
A bolsevik viszonyok között nem ismertem fel a foglalkoztatás elődlegességét. Annál inkább a teljes foglalkoztatásból fakadó kárt. Mint minden társadalmi feladatnak, a foglalkoztatásnak is van optimuma, azon túl jelentkeznek a hibái, hát a foglalkoztatásban sem a teljes az optimum, hanem a bolseviknál valamivel alacsonyabb, a neoliberális gyakorlatnál pedig sokkal magasabb.
A rendszerváltást követő neoliberális politika olyan munkátlanságot teremtett, ami messze több kárt okoz, mint az optimumnál is magasabb. Húsz év után úgy feltorlódtak az alulfoglalkoztatásból fakadó károk, hogy szinte minden bajunknak az a gyökere. Ez a tény egyre inkább arra sarkalt, hogy az alulfoglalkoztatás, és a társadalmi és gazdasági bajok közti összefüggést keressem. Ma már úgy látom, hogy a modern társadalom elsődleges feladata a foglalkoztatás optimális szintre emelése és ott tartása.
A foglalkoztatás optimális szintjének vizsgálata azért is nehéz, mert a foglom sem tisztázott. A statisztika sokáig csak a munkanélküliséget mérte. Az még zavarosabb fogalom. Munkanélkülinek azt tekintik, aki szeretne dolgozni, de nem jut munkához. Ez a tőkés osztálytársadalom számára elfogadható definíció volt, hiszen olyanokat csak a tőkésosztályban találtunk, akik azért nem dolgoztak, mert nélküle is megéltek. Ezek aligha haladták meg a munkaképes, 15-65 éves, korosztály egy százalékát. A társadalmi munkamegosztásban tehát majdnem mindenki rész szeretett volna venni.
Azonban a jelenkori fejlett társadalomban, ahol a társadalom valamilyen formában gondoskodik azokról is, akik inkább élnek a társadalmi juttatásokból, mintsem vállalják a munkával járó nehézségeket. Azt, hogy milyen széles az ilyen munkát vállalni sem akaró réteg, részben a munka nélkül is járó juttatások nagyságától, részben a kultúrától, az erkölcsi hozzáállástól függ.
A segélyekből való élést annál többen vállalják, minél kisebb a munkanélküli segély, és a munkáért járó minimálbér közti különbség. Az is egyértelmű tapasztalt, hogy a munkanélküli életmódot elfogadók aránya gyorsan nő. Ez ugyanis olyan életforma, amit a következő generáció is nagy valószínűséggel követ. Ennek elrettentő példáját látjuk a rendszerváltás óta. A segélyekből való élők száma azért is szaporodik, mert a segély egyik fontos forrása a gyermekvállalás. Szinte minden jóléti eloltást vállaló társadalomban annál több a gyerek, minél nagyobb az adott rétegben a munkátlanságból élők aránya.
Az is egyértelmű tapasztalt, hogy a munkátlanságot választók aránya kultúrától függ.
- A Nyugat puritán népei között lényegesen alacsonyabb a munkátlanságot választók aránya. Északnyugat Európában száz év óta lényegesen magasabb a foglalkoztatás, alacsonyabb a munkátlanságot elfogadók aránya, mint Dél-Európában. Ráadásul, a munkátlan réteg nem vállal aránylag sok gyereket.
- A távol-keleti országokban mindig lényegesen magasabb a foglalkoztatási ráta. A konfuciánus kultúrában szégyen a munkátlanság.
A foglalkoztatási ráta mutatóját torzítja a tény, hogy a 15 v feletti tanulókat is munkátlannak tekinti. Ez fakad a közgazdaságtan azon hibájából, hogy a tanulás még a munkaképes korban sem értéktermelő tevékenység, holott a modern társadalom legfontosabb értéktermelését, a szellemi vagyon gyarapítását végzik. Ezt az ostobaságot sürgősen meg kell szüntetni. Mivel nincsen erről adatom, csak becsülni tudom, hogy a munkaképes tanulók értéktermelővé minősítése tíz százalékpontnál többel növelné a foglalkoztatási rátát. Vagyis a skandináv országokban kimutatott 70 százalékos foglalkoztatási ráta valójában meghaladja a 80 százalékot. Ennek ellenére továbbra is a statisztikában szereplő adatokat fogom használni.
Az is csak öreg fejjel ismertem fel, hogy az egy százalékot tartósan meghaladó népszaporulatot még a magas foglalkoztatási ráta mellett sem lehet elviselni. Szerencsére, ez a veszély Európában már megszűnt, a Távol-Keleten pedig megállították. Annál nagyobb baj a kevésbé gazdag és iskolázott világban, ahol ennél is sokkal gyorsabb a népszaporulat. Az utókor értetlenül fogja kezelni, hogy a tudomány és technika fergeteges fejlődésének korában, a fajunkat fenyegető legnagyobb veszélyt, a túlnépesedést, képtelenek voltunk felismerni.
A második világháború történetéről készült elemzésemből azt tanultam, hogy szinte minden gazdasági eredmény a foglalkoztatáson múlik.
A háborút követő húsz évben, amikor óriási volt az újjáépítés során a munkaerő hiánya, spontán, szinte minden politikai nyomás nélkül kialakultak a jóléti államok, az államnak kellett törvényekkel fékezni a béremelést, ma elképzelhetetlen progresszióval adóztatták a magas jövedelmeket és profitokat, szinte mindenkire kiterjesztették az öregkori és egészségügyi ellátást, szektorokat államosítottak, házgyárakban építettek a szociális lakás negyedeket, úgy látszott teljesen felszámolják a tőkés osztályuralmat. Mindez olyan társadalmi támogatást évezett, hogy máig nem vették a politikusok tudomásul, hogy békés forradalom történt.
Az utóbbi húsz évben azonban egyre problematikusabbá vált a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása, a munkaerő kínálata meghaladta a keresletét. Ettől minden megfordult. A pénztőke dáridója következett. A pénzügyi szektor profitja világrekordot ért el. Az elmúlt év őszén az Egyesült Államokban az összes profit 44 százaléka jelent meg a pénzügyi szektorban, ami a tőkearányos profit ötszörösét jelentette. Ugyanakkor az ipar profitrészesedése 10 százalékra csökkent! Harminc év alatt, a fejlett Nyugaton, a feje tetejére állt a tőkés világ.
A fordulatban fontos szerepet játszott, hogy Kelet-Ázsia példátlan mértékben komparatív előnyt szerzett az alacsonyan képzett munkaerőt igénylő ágazatokban, és példátlan magasságot ért el a megtakarítási rátában. Ennek következtében a fejlett világban egyre jobban berendezkedett arra, hogy a tömegcikkeket a Távol-Keleten termelje, illetve onnan, nagyon olcsón szerezze be. Ezzel tovább csökkent az átlagnál kevésbé képzett és hatékony munkaerő kereslete. Nyugaton tovább nőtt a munkaerő túlkínálata. Ebben a helyzetben elszemtelenedett a tőke, újra azt érezte, hogy azt tehet, amit akar. Az állam pedig bambán nézte, hogyan csúszik ki a kezéből a hatalom, mindenek előtt a gazdaságot szabályozó rendszer.
Tekintettel arra, hogy az olcsó tömegtermékek kínálata a következő évtizedekben még nagyobb lesz, a kevésbé hatékony munkaerő foglalkoztatása tovább csökken. Egyre kevesebben dolgoznak, egyre többet kell eltartani a társadalomnak. Egyre nőnek az államok pénzügyi kiadásai és csökkenek a bevételei, tehát általánossá válik az eladósodásuk, miközben a Távol-Keleten elképesztő mértékre duzzadnak a megtakarítások.
Az alacsony foglalkoztatás azonban nemcsak pénzügyi, gazdasági feszültségeket szül, hanem erkölcsi válságot is okoz. Ez egyelőre csak Közép-Európában jelenik meg világosan, de megállíthatatlan lesz.
Nincs más kiút, mint az állam vállalja magára a foglalkoztatás olyan törvényi szabályozást, ami mellett maga szintre emelhető a foglalkoztatási ráta. Azt, hogy ez milyen lesz, nem tudjuk, de létkérdés, és ezért létre is jön.
