Kopátsy Sándor EE 2009-10-12
VIDÉKFEJLESZTÉS
CSOPAK – TISZABŐ
A közelmúltban hozták nyilvánosságra az újságok a felmérést, ami rámutatott arra, hogy mekkora különbségek vannak a községek felszereltsége, és az ott élők jövedelme tekintetében.
Erre hangos botránkozás keletkezett, ami azt jelenti, hogy a jelenségen háborgunk, de nem látjuk mögötte az objektív okot. A megoldást pedig rossz irányban keressük.
A lényeg feltárulásának hiánya részben az adatfelmérést végzők hibája. Nem segítenek abban, hogy milyen tényezők következménye a felárt állapot. Márpedig, aki nem kíváncsi a létrehozó okra, az ne csodálkozzon, ha a tényekből hibás következményeket vonnak le.
Az urbanizáció világjelenség. A lemaradó világban, amit mi még mindig fejlődő országoknak hívunk, általános, és a legsikeresebbek közül néhányban is, a lakosság példátlan mértékben az óriás városokba gyűlik.
Kezdem azokkal, amelyeknek nincs évezredekkel korábban kialakult településhálózatuk, például Ausztrália, Kanada, az Egyesült Államokban Kalifornia, Texas, a lakosság nagy többsége néhány sokmilliós városban él. Ezt kell tekinteni az ideális településhálózatnak, ahol nem kell a kialakulthoz alkalmazkodni, ahol nincs mit átalakítani. Tegyük hozzá, hogy ezekben, a nagyvárosokban sokkal magasabb a lakosok jövedelme, fejlettebb az infrastruktúra, ezek a kor tudományos és technikai motorjai.
Az emberiség többsége azonban a lemaradó, szegény világban a gyorsan gyarapodó népességét szinte egészben a vízfejjé növekedő nagyvárosokban gyűlik össze. Ezekben az életfeltételek, az életszínvonal, az erkölcsik állapotok egyre katasztrofálisabbak. Ezeken a sokmilliós városokban érlelődnek azok a forradalmak, amelyek mellett emberségesnek fognak tűnni a 19. és a 20. század első felének az európai nagyvárosokban történt forradalmai. Ezek emberveszteségeit csak százmilliókban lehet majd számolni.
A másik végletet Európa nyugati fele jelenti, ahol az ezer éve kialakult településhálózat alig változott, de ezen belül egyre nő a nagyvárosokban lakók száma. Még ennél is nagyobb lakosságsűrűség mellett, ez jellemző a Távol-Keletre. Ott a nagyvárosok néhányszor nagyobbak, mint Európában.
A fejlett világon belül Európa nyugati felén a legmerevebb a történelem során kialakult települések hálózata. Ennek oka nemcsak a szülőföldhöz való ragaszkodás, de a nemzethez való kötődés, és a nyelvek különbsége is oka. Ebből fakad, hogy már az EU tagországok között is sokkal nagyobb a jövedelmi, vagyoni különbség, mint Észak-Amerikában az államok között.
Az EU még nem jutott el a felismerésig, hogy Észak-Amerikával szemben a legnagyobb hátránya abból fakad, hogy a munkaerő térbeli mobilitása tört része az ottaninak. Márpedig ebben az utolérés eleve reménytelen. Az igyekezet azonban mindennél fontosabb volna.
A magyar politikai illetékesek mélyen hallgatnak arról, hogy a térbeli mobilitás terén hátul kullogó EU országok között nálunk a legalacsonyabb a más országokban dolgozók, illetve nálunk az odavalók aránya. Sőt ezt inkább büszkeséggel nyugtázzuk.
A térbeli mobilitás pozitív jelenség. Általában az a hatékonyabb, olcsóbb megoldás, ha a munkaerő megy az adottságokhoz, és nem a munkaalkalmakat visszük a munkaerő lakóhelyéhez. Ennek ellenére nálunk az elvárás ennek ez ellenkezője, az infrastruktúrát, a munkaalkalmat akarjuk úgy elosztani, amivel az adott lakóhelyi hálózat mellett a lehetőségek kiegyenlítődnek. Vagyis Csopak, és Tiszabő azonos szintre kerül. Ez a cél nemcsak elérhetetlen, de az erre való törekvés is nagyon sokba kerül.
A történelem azt tanítja, hogy mindig előrelépést jelentett a jobb környezet keresése, és az odaköltözés. Ennek a társadalmi jelentsége annál nagyobb minél fejlettebb a társadalom. A jelenkor motorja a képességek kibontakoztatása. Ennek hatékonysága pedig a környezetének fejlettségével hatványozottan nő. Az elmaradott környezetben a képességek óriási többsége elveszik, haszontalanná válik.
Az ötvenes évek végén vizsgáltam, hogy a Csepelre költözött szabolcsiak sokszorta nagyobb arányban küldték magasabb iskolába a gyermeküket, mint a csepeli születésűek, nem is szólva a Szabolcsban maradtaktól. Pedig onnan nem a legjobbak költöztek Csepelre. Ezt a felmérést Max Weber írását olvasva végeztem el, aki azt bizonyította, hogy a német polgárvárosba cselédnek menő falusi lányok milyen gyorsan felvették a városi polgárság életmódját. Ugyanezt állapította meg az Amerikába kivándorolt lengyel parasztok estében. A jelenséget Amerika-hatásnak nevezte.
Ezt éltem meg a Baranyába menekített csángók esetében. Húsz év után nemcsak az otthon maradtaknál, de a baranyai falusiaknál is korszerűbb életvitelt alakítottak ki. Ekkor írtam át Tamási Áron jó tanácsát: Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk. Helyette vallom, hogy azért vagyunk a világon, hogy keressük a számunkra megfelelő otthont.
A magyar népet is arra kell tanítni, hogy ott éljen, ahol jobban boldogul, ahol a gyermeke többre viszi.
- Ha valaki ugyanazt a házat Csopakon építi fel, és nem Tiszabőn, ötször többet ér.
- Ha valaki Csopakon napszámos, tízszer több a lehetősége, mint Tiszabőn.
- A gyermekei Csopakon sokkal többre viszik, mint Tiszabőn.
- Ha egy tőkés szállodát akar építeni százszor inkább Csopakon keresse a helyét, mint Tiszabőn.
Szerencsére Csopak és Tiszabő a két szélső értéket képviseli, és szinte mindenkinek másutt kínálkozik lehetősége. Ostobaság volna, ha nem az embereket tanítanánk a lakóhelyük megváltoztatására, hanem azt ígérnénk, hogy maradjanak csak otthon, majd oda is eljut az állam segítsége.
A kedvezőtlen adottságú falvak jövője érekében is, akkor tennénk a legtöbbet, ha az ott élők száma csökkenne, a kisebb lakosság számára nagyobb életér, védhetőbb természeti környezet maradna.
Sokszor dicsekszem szerencseként életem példájával. Tanyán születtem. Faluban tanultam meg írni, olvasni. A középiskolát megyeszékhelyen, az egyetemet pedig a fővárosban végeztem. Mire vittem volna, ha a tanyán maradunk?
Akinek van lelkiismerete, nem biztathat senkit, hogy maradjon Tiszabőn, és a hasonló elmaradt falvakban, várja meg, míg oda visszük a fejlődés feltételeit.
Az, hogy mire jut népünk ötven év múlva, jelentős mértékben múlik azon is, hogy mindenki a térben is keresse a jobb adottságot.
A kormány pedig ismerje el, hogy a közérdeket a szolgálja, ha az ország térségeit az adottságok sorrendjében fejlesztik, és arra serkentjük, segítjük, támogatjuk a lakosságot, hogy vonuljon az ilyen lehetőségek közelébe.
A népet nem lehet jobban megbüntetni annál, ha a közpénzeket a települések azonos szintre hozatalára fordítjuk.
