Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                  PK                  2009-09-28

 

 

A Népszabadság pénteki számában az ARCOK rovatban az általam is szeretett Bacher Iván, Kurtág hazatért cím alatt méltatja Kurtágot, abból az alkalomból, hogy a közelmúltban? Kolozsvárott bemutatták 46. Kolinda-ballada című művét.

Nem vagyon zeneértő abban az értelemben, hogy magáról a műről elemzést adhatnák. Abban azonban eddig sem volt kétségem, hogy a közelmúltban elhunyt Ligetivel ketten, ők a modern zene legnagyobb magyar képviselői. Erre felbátorított, hogy Bartókot is azért tartottam, Ady mellett, a század két legnagyobb magyarjának, hogy zenéjének nemzetközi súlyát felmérhettem volna. Elég volt egyetlen koncertjén részt venni, megnézni, hogy kikkel kerültem egy terembe. Akkori becslésem szerint a hangverseny hallgatósága négyötöd részben zsidó értelmiségi volt. Olyan magyarok, akik nemcsak magyarok voltak, hanem egyúttal annál többek.

A háborút követően Fülep Lajos magyarázta el, hogy Bartók nemcsak a zenében volt világnagyság, hanem emberségben is. Ady mellett ő az egyik olyan kárpát-medencei polgár, a nagyon kevesek között, aki világnagyságai között is a legnagyobbak közé tartozó.

Bacher Iván cikke meggyőzött arról, hogy Kurtág is felkerül a kevesek listájára. Szerencsére elismertségét nem korlátozza a nyelv. A kultúra területén a zeneszerző, szobrász, vagy festő kis nemzethez való kötődése ellenére is lehet világnagyság, akárcsak a tudományokban.

Bacher Iván címadását korrigálnám, Kurtágot sem tagadhatjuk ki a hazából, ahogyan Bartókot sem, mert elüldözve is otthon volt és van mindig a Kárpát-medencében. Bartókéval sok tekintetben hasonló Kurtág sorsa is, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy zsidó is. Tehát az üldözése nemcsak abból fakadt, mint Bartóké, és Adyé, hogy a törpék között óriás volt, hanem ráadásul zsidó is.

Életem egyik sérelme, hogy nem tanítják Ady és Bartók életét, azt, hogyan fogadta őket a kor társadalma, értve alatta az úri középosztályt, mennyi sérelem érte őket, hogyan kezelték az országban élő etnikumokat, kiktől, és milyen segítséget kaptak. Most hozzátenném, hogy Ligeti, és Kurtág élettörténete is nagyon tanulságos lenne.

Tanítani kellene, hogy klasszikusaink sorába csak azok kerülnek, akik nemcsak a szakmájukban voltak nagyok, hanem emberégben is.

Kopátsy Sándor                    PS                2009-09-23

 

 

Vegyük végre tudomásul, hogy a tömegsport és a hívatásos versenysport más törvények szerint működik. Az egyiket a fizikai állapotunk érdekében űzzük, a másik pedig üzlet. Az előbbi azért fontos társadalmi érdek, mert javítja a lakosság egészségi állapotát, olcsóbb lesz az egészségügyi ellátás, kevesebb a kieső munkaidő, jobb a munkateljesítmény. Nemcsak a fizikai, de a szellemi is. Az amatőr sport megtanít játszani, együttműködni, győzni és vereséget elviselni. Ezért a modern állam elemi érdeke az amatőr sport támogatása. Erről az államunk egyre jobban megfeledkezik, ami, ugyan nem számolják ki, de a társadalomnak sokba kerül.

Ezzel szemben a versenysport üzlet, egye fontosabb gazdasági ágazat, aminek nemcsak anyagi hozadéka van. Ez üzlet, ami annál jobb, minél kevesebb köze van hozzá az államnak, a politikának. Ezzel szemben szinte minden állam igyekszik a saját céljának megfelelően deformálni.

A kétféle sportot először a fasiszták, mindenek előtt Hitler, keverte össze. Azóta a diktatúrák mindenütt összemossák, mert felismerték, hogy a legolcsóbb propaganda eszköz. A nacionalizmust semmivel sem lehet hatékonyabban szítani, mint a nemzetközi sportversenyeken elért eredményekkel.

Ideje volna bevallani, hogy mi ebben előbb, Hitler, majd Sztálin legjobb tanítványai voltunk. Elég volna megnézi, hogy miikor kaszáltunk a legtöbb olimpiai érmet. Berlinben, 1936-ban, majd a háborút követő első három. Aztán kiderült, hogy a bolsevik sportpolitikának vannak náluk jobb tanítványai is. Maga a Szovjetunió, majd erejükhöz mérten nála is jobban a kelet-németek, a románok és a bulgárok.

Máig nem készült olyan statisztika, hogy milyen sportokban arattak a bolsevikok, és milyenekben a gazdag demokráciák. Az előbbiek uraltak minden olyan sportot, aminek alacsony volt a nézettsége, kicsi a piaci értéke, amivel nem lehetett Nyugaton meggazdagodni, ezzel szemben a nyugati demokráciák azokban a sportokban voltak erősek, amelyek nézettsége, azaz közvetítési értéke nagy volt.

Számunkra még tanulságosabb volna megnézni a mi olimpiai győzteseink piaci értékét. Húsz éve nézem, még a közpép-európai országok között is utolsók vagyunk. Az utódállamok között is. Én ezen mérem le, hogy mi még a szomszédjainknál is nacionalistábbak vagyunk. Hol vagyunk mi hozzájuk képest olyan jól fizető sportokban, mint a tenisz, a kosárlabda, a jégkorong, vagyis ahol a legjobbak évente dollármilliókat kereshetnek? Szeretnék egyszer egy olyanstatisztikát látni, ami megmutatná, hogy a Kárpát-medencében felnevelt, legjobban kereső száz sportoló között, hol vannak a magyarok. Egyetlen ilyen táblázat elég indok volna arra, hogy a magyar versenysport vezetését elzavarjuk.

Erre a negyven év során többször megfogalmazott, álláspontomra most azért térek vissza, mert örömmel látom, hogy már az olimpiára is eljut a versenysportnak a piachoz való igazodása. Az olimpiák megrendezése nagyon drága, és a fő bevétel a televíziós társaságoktól kapott közvetítési díj. Márpedig az állami televíziók, amik nem a hirdetésekből élnek, már szinte kikerültek az államok felügyelet alól, azok többsége magánvállalat, amelyik a hirdetésekből, azaz a nézettségtől függően él. Azokat nem érdekli az olyan sport, amit kevesen néznek, hiszen akkor nincs hirdetési bevétel sem.

Javasolnák egy másik kimutatást is. Rangsoroljuk a versenysportokat a televíziós közvetítések hirdetési bevételei alapján. Kiderülne, hogy milyen sport kell a televíziónak. Ez elsősorban hat tényezőtől függ, a nézők számától, azok jövedelmétől, a sportot űző amatőrök számától, azok sporteszközigényének nagyságától, a versen nemzetközi súlyától, valamint a hirdetésre alkalma megszakítások számától és idejétől. Ezeknek az eredője határozza meg a közvetítésekért fizetett díjat.

Csak nagyon röviden.

A nézettségben a labdarúgás vezet, és a csapatjátékok állnak jól. A nézők számára a játékos sportok, és az olyan versenyek érdekesek, amit nézőként is követni tud. Az utolsó helyen szerepel a céllövészet, a vívás, és hátul van számos atlétikai szám. Számos sportot szinte csak a családtagok néznek.

A nézők jövedelmében, véleményem szerinta vitorlázás, a golf és a lovassportok vezetnek. A labdarúgás ebben hátul van.

A hirdetési alkalmak felaprózottsága. Ebben a tenisz vezet, de a golf is nagyon jó. Az utolsó helyen a labdarúgás áll, ahol egyetlen, nagyon hosszú hirdetési alkalom kínálkozik, amikor a nézők ott hagyják a műsort arra a negyedórára.

A sportot amatőr szinten űzők száma, felszerelés és bérletigénye. Ebben a golf, és a sízés áll jó helyen.

A verseny nemzetközi értéke. Ebben a csúcsot az olimpiák, a világbajnokságok jelentik.

A versenysportok szakmai gárdájának azzal kellene foglalkozni, hogyan lehet az egyes sportágakt nézetté, és a hirdetések számára megfelelőbbé tenni. Már bevált a több megszakítás. A kosárlabda, a jégkorong, a röplabda ennek köszönheti növekedett népszerűségét. Jó példamutató volt a biatlon, ami Európában óriási sikert arat.

Sorra jelentkeznek a jó példák.

Az atlétikai versenyeken kizárni a hibás rajtolót, a sok körös futóversenyben a körrel lemaradót, a dobó és ugró számokban csökkenteni a versenyben maradók számát. A magyar sporttelevíziós riportereknek sem jut eszébe, hogy ez mennyivel növeli a sportág televíziós bevételét, ezen keresztül a sportolók jövedelmét, csak a jó pénzzel megfizetett sportolók korai kiesése felett sopánkodnak. Az úszók már el is felejtették, hogy lehetett a startok közvetítését az esélytelenek vízbeugrálásával megrontani.

A Síugrás illetékesei is rájöttek, hogyan lehet az ugrások folyamatos közvetítését biztosítani. Elég, ha minden sáncra kidolgozzák a széljárásnak az ugrások távolságára való hatását, és azzal az eredményt módosítják. A magyar riporter ezt is fanyalogva fogadta, mert számára egyszerűbb volt csak az ugrás távolságát nézni. Azt nem tette hozzá, hogy ezzel a megoldással a versenyek időtartama jelentősen csökken, és tervezhető.

Az Olimpiai Bizottság is felébredt. A közönséget, és főleg a televíziókat legkevésbé érdeklő sportágakat törli, illetve a számukat csökkenti. Ez minket súlyosan érint, mert mi már hatvan éve azokra s porokra fordítunk leginkább figyelmet, azokra adjuk a legtöbb pénzt, ami a legkevésbé érdekli a tévénézőket, de legkönnyebb világversenyeket nyerni, hiszen azokat a piaci világ számon sem tartja, azokra ott nem áldoznak.

Engem úgy tartanak számon a kollégáim, mint a piac ellenségét, mert ellene vagyon a nyugdíjak, az egészségügy, az oktatási rendszer privatizációjának. Tudom, hogy ott is helyet kell biztosítani a vállalkozásoknak, de nem uralmat. Örülök, hogy vannak magán nyugdíjpénztárak, de ne azok legyenek a kötelezők. Örülök a magániskoláknak, de az legyen a szűk elit luxusa. Örülök a magánkórházaknak, de csak a felső tízezernek.

Ezzel szemben nagyon örülnék, ha a versenysportot elvennénk az állami bürokráciától, és a piacra bíznánk. Ezzel szemben az amatőr tömegsportok lehetőségeit csak az állam biztosíthatja.

Amikor azt látom, hogy olyan irányban mozdul el a társadalom, amilyen irányban eddig hiába reménykedhettem, örülök, hogy megértem, mégsem reménykedhettem, szóltam írtam, hiába.

Kopátsy Sándor                 PE                 2009-09-18

 

 

Közel harminc éve végeztem arra vonatkozó kalkulációkat, hogy mit jelent a gyermekek jövője szempontjából a családi környezet. Harminc éve ég nagy pénz volt a millió forint, de ennyivel nagyobb várható szellemi vagyon ring a bölcsőben, ha a szülők diplomásak és jól keresnek, ahhoz képest, ha a legalsó iskolázottsági és jövedelmi tizedben élnek. Vagyis minden társadalom következő generációja milyen családi környezetben születnek a gyerekek. Ezzel mégsem foglalkozik senki.

A társadalomtudományok még addig sem jutottak el, hogy felismerjék a tendenciát: minél fejlettebb a társadalom, annál jobban differenciálódik az állampolgárok társadalmi értéke. Ezt ugyan minden jövedelmi statisztika világosan mutatja. Azt csak a közvélemény látja világosan, hogy a következő generáció értéke elsősorban attól függ, milyen társadalmi, családi környezetben születnek a gyermekek.

Azóta sem találtam olyan országot, ahol a gyermekvállalás nagysága nem fordítottan arányos a társadalmi érdekkel. Vagyis minden társadalomban ott születik aránylag kevesebb gyermek ahol azok várható értéke magas, és ott sok, ahol kevés.

Harminc éve csak azon botránkoztam, hogy a közgazdaságtan nem foglalkozik a következő generáció családi környezetétől függő értékével, pedig ebben óriásiak a tartalékok. Azóta, elsősorban a foglalkoztattak számát másfélmillióval csökkentő, liberális rendszerváltás hatására, drámaian romlott a helyet. Húsz éve a magyar társadalom jövőjét fenyegető legnagyobb veszély, hogy nagyon megromlott a születések mögötti családi struktúra.

Azt, hogy az ország jövőjével szemben milyen bűnös politika folyik a rendszerváltás óta, jól tükrözné az olyan statisztika, ami kimutatná, hogy mennyi gyermek születik az ország felső jövedelmi és iskolázottsági harmadában, vagyis az olyan családokban, akik igazán jól jártak a rendszerváltással; mennyi a középső harmadban, akik nyertek is, vesztettek is; és az alsó harmadban, akik óriásit vesztettek. Ebből kiderülne, hogy ebben a tekintetben, a Kádár-rendszerhez képest is, sokat vesztettünk. Egyre több gyermek születik ott, ahol a jövőjük, a tőlük várható társadalmi érték nagyon kicsi, vagy éppen negatív.

A mai Népszabadság az állami gondozásba vett gyermekek sorsáról közöl egy riportot. Ehhez mellékelnek egy nagyon ostoba ábrát, amin a kör sugarával mérik a gyermekek számát, de az arányt az olvasó felnagyított területen látja. A sugár jelzi a számarányt, de a terület ezt a szomorú képet szépíti. Ha nem az ábrát nézem, hanem kiszámítom, a gyermekek harmada születik olyan családban ahol az egy családtagra jutó jövedelem a nyugdíjminimum alatt van, két ötödénél is több azok aránya, akiknél ez a mutató a létminimum alatti családban születnek!

Olyan adattal még nem találkoztam, ami azt mutatná, hogy mekkora a gyermekvállalási arány a jövedelmi és iskolázottsági tizedekben. Pedig ez volna a magyar társadalom jövőjét reálisan mutató tükör.

A rendszerváltás óta eltelt húsz év már elég volna egy olyan felmérésre, hogy a különböző jövedelmi tizedekben született gyermekek milyen iskolázottsági szintre jutnak. De a hatalom vigyáz arra, nehogy ellepleződjön. A liberális uraink botrákoznak azon a polgármesteren, aki felveti, hogy a cigányok között gyakrabban előfordul, hogy csökkent képességű gyermek születésére törekednek. A vád olyan iszonyatos, hogy nem háborogni kell azon, amiről sokan beszélnek, hanem közölni az adatokat. Az újszülöttek adatait Finnországban közel hatvan éve m érik és publikálják, az eredményeket ötévenként mérik, és publikálják. Ott nem lehet erkölcsi alapon vitatkozni egy polgármester állításával, mert felolvassák neki a publikált tényadatokat. Nálunk ez titok.

Én most nem arról beszélek, ami tény, hogy anyagilag azt jutalmazzuk jobban, akinek a gyermeke csökkent képességű. Azt állítom, hogy a társadalomnak tízmilliós szellemi vagyoni különbséget jelent, hogy hol, milyen családi környezetben születik a gyermek. Én sem tudom ezt bizonyítani, mert az illetékesek nem azért urai az adatgyűjtésnek, hogy megengedjék mérni azt, ami őket szégyenpadra ültetné.

Már nagyon öreg vagyok, mégis reménykedem, hogy megérem.

Kopátsy Sándor                  EH                2009-09-17

 

 

A biológusok megállapították, hogy a mai emberiség mintegy hétnyolcad részének az ősszülei valamikor 20-25 ezer éve Szibériában éltek. Megörültem a hírnek, mivel igazolni látszik azon elképzelésemnek, hogy a jégkorszak megszűnése előtti évezredekben az ember számára legkedvezőbb életfeltétel a hó és jég birodalma volt. Ez a nagyon nehezen érthető meggyőződésem számos ágon alakult ki.

1. A gyűjtögetés mellett a vadászat jelentős szerepét, mint vadász, kezdettől fogva kétségbe vontam. A fegyver nélküli emberadottságaia legkevésbé felelnek meg a vadászat igényének. Egyetlen fizikai képességünk sem felel meg e célnak. Sokkal inkább alkalmas zsákmány voltunk, mint eredményes vadász.

A barlangrajzok vadász ábrázolásait is annak bizonyításának tekintem, hogy a nagyvadak elejtése csodaszámba ment. Az ember kisebbrendűségét bizonyítja, hogy arról álmodozott, hogy vadász lesz. A barlangok szertartási helyek voltak, ahol nem a hétköznapi cselekedeteket, hanem a csodákat ábrázolták. Sok generáció közül egyben ejtettek el nagy, vagyis legalább kecske nagyságú vadat. A napokban olvastam az újságban, hogy Spanyolországban, egy kis térségben találtak néhány olyan lapos követ, amin a térség vize, hegye és kecskék szerepelnek. Nem értik a táj térképét ábrázoló rajzot. Szerintem egyszer, nagyon szerencsés körülmények között, elejtettek néhány kecskét. Ettől e térségben generációk sorára híres lett a esemény, a lakók büszkén emlékeztek e csodára. A rajzát vallásos hittel őrizték. A rajzokkal ékesített barlangok a templomok ősei voltak, ahol a csodákat ábrázolták.

Aki valaha vadászott, tudja, hogy bunkóval elejteni egy nagyvadat száz évben egyszer előforduló csoda. A lőfegyverek előtti vadászat rangos sport volt, nem létfenntartó tevékenység. Ezerszer annyi csigát, kagylót, tojást és dögöt ettek, mint elejtett egészséges vadat.

Az ember a kutyának köszönhetően lett a kezdetleges fegyverekkel, lándzsával is viszonylag eredményes vadász. Nem olyan eredményes, hogy ez legyen a fő élelemszerző, de mégis sokkal eredményesebb, mint a kutya nélkül. De a kutya sem a vadászati értékének köszönhette, hogy nélkülözhetetlen társa lett az embernek, hanem mint a nyáj védelmezője.

A jégkorszakban élt ősszüleink életképességét a két első háziállat a kutya és a rénszarvas biztosította. Nagy élményt jelentett a számomra, amikor ezt megértettem.

Nehezen volt érthető, hogyan élhettek meg, 20-25 ezer évvel ezelőtt őseink Szibériában, ahol szinte semmi gyűjtenivalót nem kínált a természet. Eddig azt hittem, hogy fajunkat egészen a termelés és domesztikáció megjelenéséig, a gyűjtögetés jelentette. Aztán azt kellett látnom, hogy a fejlettebb homo sapiens ősei a jégkorszakban, Szibériában létek először egy korábbinál fejlettebb korba.

Első írásomban a domesztikációt a jégkorszak megszűnésével járó óriási fajtapusztulással magyaráztam. Ezt ismertem fel, hogy az ember csak azt az állatot tudta domesztikálni, amit a gyökeres éghajlatváltozás kipusztított volna. A kecske, a birka, a marha kipusztulásra ítélt fajok voltak. Csak azért maradtak fenn, sőt sokasodtak, mert az ember vállalta itatásuk és az élelmezésük. Ez azonban a teve, a ló, a bivaly, és a macska esetében csak részben volt igaz.

A két első háziállat, a kutya és a rénszarvas esetében más a magyarázat. A telek fogságába esett, ember, kutya és rénszarvas egyike sem volt önagában életképes, de hárman együtt annál inkább. A jégkorszak e három fajt arra kényszeríttette, hogy együtt működjenek.

Az embert a jégkorszak arra kényszeríttette, hogy feladja gyűjtögető életmódját, hiszen a térségében legfeljebb a rövid nyáron talált kevés ehető gyümölcs jelentett táplálékot. Nemcsak a növényvilág ritkult le a zuzmókra, de az állatvilág is nagyon megritkult. Néhány csapdázható rágcsáló nyújtott nagyon kevés állati fehérjét. Az ember biztosan kihalt volna, ha két állatfaj nem társul vele.

A rénszarvas sem marad fenn, ha nem találja meg az ember védelmét. A medvékkel és a farkasokkal szemben védetlen lett volna. A növényevő fajok mindegyike kihalt volna, kivéve a viszonylag óriás jávorszarvast, amelyik termeltének köszönhetően maradhatott meg. A rénszarvas ugyan talált magának elegendő táplálékot a hó alatt, de védelmet nem. Ehhez külső védelemre volt szüksége. Ezt találta meg a tűzet ismerő és a kutyával együtt élő emberben. Ez a faj ösztönösen megérezte, hogy az egyetlen biztonság a kutyákat tartó emberi közösség jelenti.

A kutya vad őse is pusztulásra ítélt faj volt. Egyrészt a farkassal nem állta volna meg a versenyt, másrészt eleve ostoba ragadozó. Minden ragadozó életfeltétele, hogy racionálisan gazdálkodjon az energiájával, csak akkor üldözzön, vadásszon, amikor éhes, és a sikerre esélye van. Ezzel szemben a kutya akkor is vadászik, amikor jóllakott, és azt is üldözi, aminek az elejtése reménytelen. Még nagyobb hátránya, hogy nem lopakodik, nincs csendben, hanem ugat, korán felzavarja a kiszemelt zsákmányt. A dárdával vadászó emberi közösségnek azonban éppen ilyen ostoba ragadozóra volt szüksége. Ez kiváló szaglásával nagy távolságról felfedezte a vadat, ami nem is menekült előle, hiszen felmérte a reális erőviszonyt. Az embereknek csak hallani kellett, hogy valamit fognak a kutyák. A kutyák által támadott vad ilyenkor nem veszi tudomásul, hogy vadászok jönnek, el van foglalva a csaholó ebek között, tehát közelébe kerülve lándzsákkal is elejthetővé válik. Az elejtett vad csontja, maradéka a kutyák tápláléka lett. Ezt a közös vadászatot mind az ember, mind a kutya hasznosította, tökéletesítette. Ennek ellenére nem a vadászzsákmány, hanem a rénszarvas nyáj jelentette a fő táplálékot, ellátta az emberek közösségét mindazzal, amire szüksége volt. Táplálékkal, ruházattal, sátorlappal és vonóerővel. Amire nagy szükség volt.

Ahogy a rénszarvasnyáj csak az emberi közösség védelme alatt élhetett meg, úgy az ember sem hagyhatta el a nyájat, márpedig annak szinte állandó vándorlásra volt szüksége. A rénszarvas csak azért élhetett meg ebben a növényi táplálékszegény környezetben, hogy állandóan vándorolt, és kiváló szaglálásának köszönhetően nagy távolságból megérezte, hol talál zuzmót a vastag hó alatt. Ez esetben nem a pásztor terelte jobb legelőkre a nyáját, hanem a nyáj vitte maga után a pásztort. Olyan nomád pásztorkodás alakult ki, amiben a közösség együtt vándorolt a rénszarvasokkal. Ehhez azonban magukkal kellett vinni mindenkit és mindent, gyereket, öreget, beteget, valamint sátrat, felszerelést, tartalék élelmet. Vagyis igavonóként is használni kellett a rénszarvast. A kutyák jelenléte jelentette a biztonságot, a ragadozók közeledését, a védelem megszervezését. A fő táplálékot pedig a nyáj szaporulata biztosította.

Az eltartható népességet a rénszarvasállomány jelentette, ami aligha engedett meg száz négyzetkilométerre jutó 1-2 főt. Ezek a kis közösségek sem ismerték az állandó telephelyet, folyamatosan úton voltak. Ebből fakadóan a beltenyészet elleni védekezés jelentette a legnagyobb problémát. A közösségek csak nagyon ritkán, és akkor is véletlenül találkoztak. Ezért a vérrokonok közti házasság volt a jellemző.

Mikért lehetet ezt az életmódot a kor legjobb adottságának nevezni?

Azt is vadászságom során ismertem fel, hogy a bukóval, dárdával rendelkező vadász számára az ideális zsákmányállat a foka. Ha a mai eszemmel kellene a húszezer éves felszereléssel életteret választanom, Grönlandra mennék. A jég és a tenger határa a fókavadászat ideális térsége. Egy fóka nemcsak óriási könnyen elejthető, tárolható táplálék, de szinte mindene felhasználható. Az Atlanti óceán északi medencéje a jégkorszak idején hidat jelentett Nyugat-Európa és Észak-Amerika között. Feltételezésem szerint ennek a jégtakarónak a peremén végig éltek emberek anélkül, hogy tudatosult volna, hogy egy óceán közepén élnek. Számura ott volt az élettér, ahol fóka volt.

Kopátsy Sándor               EE                     2009-09-16

 

 

Az INDEX Hiuságok máglyája címmel közölte Jaksity György elmefuttatását arról, mi okozta a jelenlegi válságot. Az elemzés színvonalával nincs bajom, hiszen a pénzügyek szintjén okosan és tájékozottan mondja el az események részleteit. A legfontosabbat azonban nem figyelmen kívül hagyja. Nem keresi a reálgazdaságban rejlő okokat.

A. A közgazdaságtudomány nem jól méri a pénzromlást. Nem veszi figyelembe a vagyonárak emelkedését.

b. A pénzügyi hatóságok kiengedték a kezükből a pénzteremtés monopóliumát. Olyan pénzügyi műveleteket engedélyeztek, amelyek fedezet nélküli pénzteremtést tettek lehetővé.

A közgazdaságtan csak az áruforgalomban szereplő árváltozásokat veszi figyelembe. A vagyonok áremelkedését nem tekinti pénzromlásnak, a csökkenését pedig pénzjavulásnak, holott azzal hitelfedezetet növekedés, illetve csökkenés.

Elég arra gondolni, hogy a vagyontárgyak áremelkedése hitelfedezet növekedést eredményez. Jaksity tényként veszi tudomásul, hogy megugrott a hitelállomány. Nem mutat rá ennek az okára. Az ingatlanárak és a részvényárak aránytalan emelkedése okán indoktalanul megnőtt a hitelfedezet. A hitelállomány nem a vagyontárgyak árához, hanem a nemzeti jövedelemhez képest ugrott meg. A bankok nem a vagyonárakhoz képest adtak felelőtlen hitelt, hanem a vagyonárak emelkedését tekintették értékük emelkedésének. Ha a vagyonárak indoktalanul gyors emelkedését nem tekintették volna hitelfedezetnek, nem adhattak volna ennyi hitelt.

Ha a közgazdaságtan a vagyontárgyak áremelkedését is figyelembe veszi az infláció megállapításában, kiderült volna, hogy irreális negatív a reálkamat. Ebben az esetben minden pénzügyi vállalkozás, szakértő, elsősorban pénzügyi hatóság előre látja, hogy mi annak a következménye, hogy 5-6 százalékos infláció ellenére 1 százalékos a jegybanki alapkamat. Talán még az önző bakárok is óvatosabbak lettek volna, illetve reálisabban mérték volna fel a hiteleik kockázatát.

Amennyiben a pénzügyi felügyeletek látják, hogy az ingatlanok és az értékpapírok ára nagyon sokat emelkedik, kötelességüknek érezték volna kötelezni a bankokat arra, hogy a hitelfedezeti hányadukat ennek megfelelően módosítsák.

Utólag is nagyon könnyű kiszámolni, hogy mennyivel lépték túl a bankok az ingatlanokra és értékpapírokra adott hiteleikkel azt a küszöböt, amit az indoktalan áremelkedés okán adhattak.

Ideje, hogy a pénzromlásban vegyék figyelembe a vagyontárgyak árváltozását is. Ez a tisztánlátás egyik alapfeltétele.

A kimutatott infláció abban a tekintetben is korrekcióra szorult volna, hogy az Egyesült Államok jó tíz éve azzal szorította le az áremelkedést, hogy a Távol-Keletről, elsősorban Kínából nagyon olcsón, a hazai terelési árnál olcsóbban szerezte be a fogyasztási cikkek jelentős hányadát, és ezeknek jelentős hányadát állami értékpapírral fizethette ki, vagyis nagyon kedvező hitelre vehette meg. Még utalást sem találtam arra, hogy mennyivel lett volna magasabb az államkötvények kamata, ha Kína nem vásárolta volna fel olyan sok százmilliárdos mennyiségben. Az olcsó távol-keleti import és a nagy volumenű állampapír vásárlás évi 1-2 százalékos relatív árszínvonal csökkenést hozott. Márpedig a politikai, és főleg a pénzügyi vezetésnek tisztában kellett lenni azzal, hogy ez nem megy a végtelenségig.

A ténylegesnél több százalékponttal kisebb inflációs adat elrejtette, hogy a jegybanki alapkamat jó néhány százaléknyi negatív reálkamat. Ezt a gazdaságtörténelemben páratlan jelenséget nem vette tudomásul sem a kormány, sem a piac. Nemcsak az Egyesült Államokban, de a világpiacon sem.

A 20. század egyik legnagyobb vívmánya volt az aranyalapról való letérés, és az állami, azaz jegybanki pénzteremtés létrehozása. Sokszor ugyan visszaéltek vele, de az utóbbi hatvan évben elért példátlan eredményeknek ez volt a pénzügyi feltétele.

Az előbbi pontban kifejtettem, hogy a közgazdaságtudomány nem vette tudomásul, hogy az ingatlanárak emelkedése hitelfedezeti változást, ezzel pénzteremtést, csökkenése pénzkivonást jelent.

A fedezet nélküli pénzteremtésnek feltűnőbb, és sokkal többet emlegetett formáját jelentették azok a pénzügyi műveletek, amelyekről utólag sokat beszélnek. Ezek tették lehetővé, hogy az elmúlt évtizedekben a bankok, pénzügyi vállalkozások fiktív profitja elszaladhatott.

Jaksity is elismeri, hogy egy évtized alatt a profitnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya megkétszereződött, 6 százalékról 13-ra ugrott. Azt már nem teszi hozzá, hogy a növekedés szinte egésze a pénzügyi szektorban jelentkezett. Ezt az államok tették lehetővé azzal, hogy jelentős negatív reálkamat mellett adták a pénzt, amiből csak a nagyon ostobák nem tudtak elképesztő hasznot bezsebelni.

Elég volna megnézni, hogyan alakult az elmúlt tíz évben, a pénzügyi szektorban keletkezett profit, és ez, mennyi ezermilliárdot tett ki. Az államok közel ennyivel eladósodtak.

Jaksity is felveti, hogy a válság kialakulásában szerepet játszott a Távol-Kelet, mindenek előtt Kína felemelkedése. Ez ennél sokkal több kifejtést érdemelt volna.

A Távol-Keleten a Nyugaténál sok tekintetben nemcsak lényegesen más, de hatékonyabb gazdaság működik. A különbség két tekintetben óriási. Egyrészt sokkal többet dolgoznak, másrészt sokkal takarékosabbak.

A távol-keleti munkaerő nemcsak lényegesen több órát dolgozik, és nemcsak sokkal olcsóbban, de intenzívebben is. Az elmúlt évtizeden megjelent a világgazdaságban több százmillió olyan munkaerő, ami a tömeggyártásra sokkal olcsóbb és sokkal jobb, mint a nyugati kultúrában, erre a célra található. Ennek világtörténelmi hatás van, és még inkább lesz.

A tudományos és technikai forradalom fordulatot hozott a munkaerőpiacon. A tőkés osztálytársadalomban az olcsó, képzetlen munkaerő foglalkoztatása volt a legkívánatosabb. Jelenleg, és a jövőben egyre inkább kielégíthetetlenné válik a minőségi munkaerő kereslete, és nehezen megoldható a gyengébb minőségűek foglalkoztatása. Ez már jóval előbb jelentkezett, mintsem Kína tömegtermékei megjelentek a világpiacon. Negyven éve nem találtam olyan országot, ahol nem a drága munkaerőben volt hiány, és az olcsóban felesleg. Ez volt a nyugati világban a társadalmi feszültségek elsődleges oka.

Kína megjelenésével a jó munkaerő hiánya, és a gyengébbek feleslege felerősödött. A kínai áruk Nyugaton visszaszorították a tömegtermelést, ezzel csökkent a munkaerő alsó harmadával szembeni igény. Ugyanakkor az olcsó kínai árukat olyan termékekkel kell fizetni, amihez minőségi munkaerőre van szükség.

Azt még bevalljuk, hogy a Távol-Keleten az egy dolgozóra, az évente ledolgozott órák száma jelentősen több, arról már kevesebbet beszélünk, hogy a munkaképes korosztályok munkára fogottsága is lényegesen magasabb. Arról azonban nem is olvastam, hogy Kínában a társadalmi munkamegosztásba be nem vontak, a háziasszonyok, az öregek, a gyerekek is sokkal többet dolgoznak.

A közgazdaságtudomány sem jutott még odáig, hogy a társadalmi munkamegosztásban való részvételen túl is van értéktermelés.

- A televízió nézése is meggyőz arról, hogy a kínai öregek dolgoznak, a nyugatiak üdülnek.

- A jövő szempontjából a legnagyobb távol-keleti előny a gyerekek tanulási intenzitásából fog származni.

Amíg a Nyugaton egyre inkább eltűnik a megtakarítás, a Távol-Keleten elképesztően magas. Ez a különbség egymagában is elég ahhoz, hogy a Nyugat lemaradjon a Távol-Kelettel szemben. Ezért a nyugati gazdaságpolitikának egyik fő feladta a megtakarítási hajlandóság ösztönzése. Az elmúlt évtizedekben ennek éppen az ellenkezőjére ösztönzött. A negatív reálkamat mellett természetes a túlköltekezés.

A liberális közgazdászoknak meg kellene végre tanulni, hogy a pénz szerepe a gazdaságban nem elsődleges. Nélkülözhetetlen kenőanyaga a gyorsan pergő motornak, de kenőanyaga, és nem a motorja. A jelenlegi válság okai nemcsak a pénzügyi szektorban rejlenek, azoknak sokkal mélyebb gyökerei vannak. Ezek sem olyan betegek, hogy pánikra okot adnának.

Az elmúlt néhány évtized fajunk történetében tudományos és gazdasági tekintetben példátlan fejlődést hozott. A jelenlegi válság maximum tíz százalékkal csökkenti az így is, rekordteljesítményt hozott.

Kopátsy Sándor                    PP               2009-09-13

 

 

Nem lehet olyan nagy bajban a magyar társadalom, hogy ne tekintse egyik sürgős és kiemelkedően fontos feladatának a melegek felvonulásának zavartalanságát. A főpolgármester büszke, hogy óriási erőfeszítések árán biztosítani lehetett a melegek felvonulását. A rendészeti miniszter minden rendelkezésére álló erőt mozgósított, az utcák tucatjait lezárta, hogy helyt tudjon állni.

Ugyan én is azon kevesek közé tartozom, akik szomorúan állapítom meg, hogy ebben a tekintetben is le vagyunk maradva a Nyugathoz képest, ha nem is annyira, mint a politikai kultúrában, a korrupcióban, a munkátlanságban, azaz a melegek ügyénél sokkal sorsdöntőbb területeken. Ezért tartom arányvesztésnek a cirkuszt, amit a kormány, és mindenek előtt az SZDSZ a melegek látványos felvonulása érdekében kifejt. Meggyőződésem szerint, ezzel nemcsak önmagának árt, de a melegeknek is. Ezt a lemaradásukat nagyobb türelemmel, csendben kellene kezelni. A tényleges sérelmeket kell törvényekkel és intézkedésekkel megelőzni, elhárítani. Azzal, hogy látványosan felvonuljanak, még várnunk kell. Ennek erőltetése a kormánynak, a liberálisoknak és a melegeknek árt.

A kormánynak ártott, mert a felvonulás minden áron való megtartása az ellenzék, mindenek előtt a szélsőjobb népszerűségét növeli. Márpedig ennek az erősödése ellen védekezni, hatvan éve nem volt olyan fontos, mint jelenleg.

Az SZDSZ-nek azért kellene most csendesebben védeni a melegek tüntetési egyenjogúságát, mert a reménytelenné vált helyzetét ezzel csak rontja. Nekik, akiknek a legnagyobb befolyásuk van a melegek tüntetését szervezőkre, és támogatókra, kérni őket, hogy most ne tüntessenek. Ez volna a leghatékonyabb lépés a tüntetést zajosan ellenzők, és mindenek előtt a szélsőjobbal szemben.

A melegek is azzal tettek volna a legtöbbet a közvélemény megnyerése érdekében, hogyha lemondják a tüntetést, azzal, hogy nem akarják fokozni a magyar közvélemény további jobbra tolódását. Azt is felmérték, hogy amikor az országnak ott is takarékoskodni kell, ahol többet kellene tüntetni, nem tartanak olyan tüntetést, aminek a védelme a hatóságoknak százmilliókba kerülne, és sok ember mozgásszabadságát gátolná. Reménykednek, hogy eljön a vidám melegünnepek ideje is. De nem a dacos felvonulásnak, hanem a békés ünneplésnek, amin nemcsak a melegek vesznek részt, hanem mindazok, akik örülnek, hogy eljutottunk idáig.

Ennyit a tűntetésről.

Mint társadalomtudós magyar társadalom érdekének tartok minden olyan lépést, ami a másság befogadását szolgálja. Erre, minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb szüksége van. Az érétkeket kell megbecsülni, nem az átlagtól való eltérést. A modern társadalom legértékesebb tagjait éppen az jellemzi, hogy nagyon nem átlagosak.

Ezzel szemben fajunk eddigi történetét a vérségi, az etnikai alapon való összetartozás jellemezte. A másokat mindig ellenségnek, betolakodottnak tekintették. Talán a leginkább üldözött mások a melegek voltak. Ezek szinte a jelenkorig, és most is csak a nyugati kultúra fejlettebb felében váltak közel egyenrangú állampolgárokká. Még a kereszténységnek, különösen a katolikusnak és az ortodoxnak is, nagyon hosszú utat kell megtennie, hogy befogadja őket.

Azt is látni kellene az illetéseknek, hogy a fél-perifériákon, ezen belül nálunk is, még messze van a közvélemény attól, hogy a melegeket minden tekintetben befogadja. A befogadást nálunk nem a melegekkel, hanem az etnikumokkal, mindenek előtt a zsidókkal és a cigányokkal kellene kezdeni.

A 20. században magyar társadalom legnagyobb bűne, amiért még száz év múlva is, nagyon nagy árat kell fizetnünk, a zsidóüldözésünk volt. Őket azért üldöztük, mert nálunk sokkal sikeresebbek voltak. Ezért a bűnünkért az úri középosztály volt a felelős.

A rendszerváltás legnagyobb bűne a magyar cigányság munkátlanságra ítélése volt. Ezért fizetni fogunk még száz év múlva is. Ezt a megbocsáthatatlan bűnt nem a cigányellenes jobboldal, hanem a cigányságot védők szerepét játszó liberális gazdaságpolitika követte el. Megnevezve az SZDSZ, és annak az MSZP-s szövetségesei, akik szinte a cigányság egészét kizárták a legális társadalmi munkamegosztásból, és máig semmit sem tettek ennek orvoslása érdekében. Ma nem lenne ilyen erős a Jobbik, nem számíthatna kétharmados többségre a Fidesz, nem tűnne el a politikai színpadról az SZDSZ, nem lenne ennyire gyenge az MSZP, ha a cigányságot nem ítélték volna munkátlanságra a liberális közgazdászok.

Hozzáteszem:

Ha az elmúlt húsz évben másfélmillióval többen kaptak volna munkát, a magyar közvélemény népünnepségnek tekintette volna a melegek felvonulását.

Kopátsy Sándor                  EG                 2009-09-12

 

 

A rendszerváltást közvetlenül megelőző, és folytatott gazdaságpolitika számos esetben felháborított, illetve elkeserített. Sokszor Adyval vigasztalódtam, káromkodtam, vagy fütyörésztem.

A legnagyobb, generációkra kiható kártevés volt a másfélmillió munkahely elhamarkodott megszűntetése, és a cigányság szinte teljes kizárása a legális munkavállalásból. Ezt még évtizedek múlva is szenvedni fogjuk. A liberális közgazdászok máig fel sem fogták, mekkora kárt ettek ezzel. Most még azt is letagadják, hogy a rendszerváltás óta nem liberális gazdaságpolitikát folytattak.

A liberális politika két gyöngyszeme a magán nyugdíjpénztárak kötelező bevezetése és az egészségügy privatizációja volt. Az alábbiakban e kettővel foglalkozom.

Mivel akkor az Országos Nyugdíjbiztosítási Tanács elnökségében tevékenykedtem, ez ért a legközvetlenebbül. A kötelező magán nyugdíjpénztárakra való áttérés bevezetéséről máig nem tudom eldönteni, hogy a szélhámosság, vagy a pénzéhesség váltotta ki. Mindkettőt többen képviseleték.

Kezdem azzal, hogy nem is kell ahhoz közgazdásznak lenni, hogy a nyugdíjpénztárakat nem szabad profitérdekeltségű vállalkozásokba szervezni. Ezek ugyanis abban vannak érdekelve, hogy a nyugdíjban töltött idő minél rövidebb legyen. A nyugdíjasok azonban minél tovább szeretnének élni. Tehát a magán nyugdíjpénztárak és a nyugdíjasok között eleve kiküszöbölhetetlen érdekellentét áll fenn.

Nem kevésbé egyértelmű a közgazdasági érvelés. A fejlett társadalmakban a befektetések átlagprofitja, adózott nyereségének rátája kisebb, mint az adózott nominálbérek emelkedése. Ezért befektetett tőkeként nem lehet garantálni. De ezen még lehet vitatkozni, mert előfordulnak olyan időszakok, amikor nagyobb a profit. Marad azonban az érvem: a nyugdíjasok jövedelmét nem szabad a válságciklusok függvényévé tenni. De ennek a vitának csak akkor volna értelme, ha a nyugdíjban töltött évek száma a járadékot fizető évekhez viszonyítva nem növekedne. Ez pedig nem így van. Egyrészt, minél fejlettebb a társadalom, annál jobban kitolódik a képzés, vagyis a munkába állás ideje. Ezt még elvileg lehetne ellensúlyozni azzal, hogy ennyivel megnöveljük a nyugdíjkorhatárt. Ez még sehol nem sikerült, nálunk sem sikerülhet. A várható életkor meghosszabbodását, vagyis a nyugdíjat élvező évek számát nem lehet megállítani. A várható életkor a nyolcvanas évek első fele alatt nem fog megállni. Egyelőre mi még ettől nagyon mesze vagyunk.

A magán nyugdíjpénztár csak akkor lenne megoldás, ha a profitrátája lépést tudna tartani nemcsak az átlagprofitot meghaladó befektetési jövedelemmel, hanem a járadékot fizető és a nyugdíjat élvező évek arányának romlásával is. Ez pedig az álmok világában tartozó elvárás.

A közgazdaságtan még mindig abban a hiten él, mintha tőkés osztálytársadalom volna, amiben a bérek emelkedése messze elmaradt a profitráta mögött. Ráadásul akkor még korán megtörtént a munkába lépés, sokan előbb meghaltak, mint nyugdíjba mehettek volna, és kevés év maradt a nyugdíjasok számára. Szerencsére, elmúlt az a világ. Bismarck még reformer volt, amikor a nyugdíjakat bevezette.

A mai újságban olvasom, hogy hárommillió nyugdíjasunk van, Bismarck idejében, Németországban tíz millió lakosra vetítve néhány százezer nyugdíjas lehetett. Több ok mellett azért is, mert a várható életkor még alacsonyabb volt, mint a nyugdíjkorhatár.

Az állami nyugdíjalap sem lehet elegendő fedezeti alap, legfeljebb a várható nyugdíj kötelezettségre történő elő takarékosság. Az államnak azonban tisztában kell lenni azzal, hogy a költségvetésből kiegészített nyugdíjterhei egyre nőnek, és illik számon tartani, hogy ez mekkora. Jelenleg pedig még addig sem jutunk el, hogy a magán nyugdíjpénztárban biztosítottaknak nem azt mutatnák meg, hogyan alakul a pénztáruk vállalt nyugdíjfedezete, hanem hogyan változik a vagyonuk értéke. Ami semmit nem mond arról, milyen nyugdíjra van fedezet.

A magán nyugdíjpénztárakat bevezető liberális közgazdászok sem akkor, sem most nem mondják el, hogyan állnak a magán nyugdíjpénztárak az Egyesült Államokban. Pedig sok százmilliárd dollár a fedezethiányuk. Annak sem volt nálunk szakmai visszhangja, hogy Argentínában vissza kellett államosítani azokat a magán nyugdíjpénztárakat, amelyek alapítására a Világbank beugatta őket.

Örömmel látnám azok névsorát, akiket politikai támogatásuk megnyerése érdekében, beválasztották a nyugdíjpénztárak jól fizető állásaiba.

Mert a tőkések és a nyugdíjasok érdeke ellentétes. A nyugdíjas minél tovább akar élni, a tőkés vállalkozás pedig abban érdekelt, minél rövidebb ideig éljük túl a nyugdíjba vonulásunkat.

De ez nemcsak a nyugdíjasok, hanem a társadalom érdeke is. A társadalom ugyanis nem azért van, hogy azok a tőkés befektetők, akik nem vállalkozásba, hanem társadalmi kötelezettségvállalásba fektetnek be, minél jobban járjanak, hanem a lakosság érdekében. A minél hosszabb élet nemcsak a lakosság, de a társadalom érdeke is. A tudományos és technikai forradalom ugyanis olyan munkaerőt igényel, amelyik okos, képzett, sőt bölcs ember módjára él. Márpedig a várható életkor hossza elsősorban a lakosság iskolázottságától, jólététől, és bölcsességétől függ. Az olyan munkaerő, amelyik nem akar sokáig élni, nem lehet a modern technika hasznosításában hatékony.

A tőkés osztálytársadalom érdekkörén túllépni képtelen közgazdászok meg adatokat sem elemeznek arról, hogy a társadalom számára hasznos, magasan képzett, jól kereső rétegekben hogyan alakul a várható életkor, és hogyan a képzelten, állástalan rétegekben. Ha volna ilyen adatuk, rájönnének, hogy végső soron, a társadalom azokon keres, azok a leghasznosabb polgárai, akik tovább élnek. Belátom, hogy ezek teszik tönkre a magán nyugdíjpénztárakat, de nem az ő érdekükben vagyunk a világon. De ennyi belátáshoz az is elég volna, ha megnéznék, hogy a várható életkor, és az egy laksora jutó nemzeti jövedelem között szoros az összefüggés.

A közgazdaságtan elmaradottságát jól jellemzi, hogy azon esik kétségbe, hogy egy dolgozóra egyre több nyugdíjas eltartása hárul. Azt figyelmen kívül hagyják, hogy milyen erősek lesznek az eltartók. A mai dolgozók nyugdíját a következő generációnak kell előteremteni. Ezért nem azt kell számolni, hogy egy dolgozóra mennyi nyugdíjas jut, hanem azt, hogy milyen anyagi erőforrást termel majd a következő generáció. Nem a nyugdíjakat előteremtők, és élvezők számát kell összevetni, hanem azok várható anyagi erejét. A mai generáció nyugdíjas éveit nem az biztosítja, hogy hányan fognak akkor nekik keresni, hanem, hogy azoknak mekkora lesz akkor a jövedelmük.

Aki ma munkába áll, negyven év múlva lesz nyugdíjas. Tehát akkor kezdődik az ő öregkori ellátása. Neki nem az számít, hogy most mennyit fizet a magán nyugdíjpénztár kasszájába, hanem az, hogy mennyi lesz akkor az egy laksora, sőt egy aktív dolgozóra jutó nemzeti jövedelem. Az lehet a mai kétszerese, de a négyszerese is. Kínában, ha tartják a jelenlegi növekedést, húszszorosát is meghaladja. Az, hogyan tudjuk ellátni az öregeket, az azon múlik, hogyan dolgozunk addig, és milyen generációt nevelünk fel. Ettől egy nagyságrenddel jobban függ az öregkori ellátás, mint a tőke megtakarítástól.

 

Kopátsy Sándor                 EG                   2009-09-07

 

 

A rendszerváltással hatalomra jutott liberális politika azt akarja elhitetni, hogy a költségvetéssel, az eladósodással, a magas állami elvonással van a baj. Ez csak a bajból fakadó jelenség. Nem a láz a betegség, hanem az okozója. Az egész Nyugat beteg, de különösen mi.

Az alábbiakban csak a mi betegségünkkel foglalkozom.

A rendszerváltás előtt azért volt beteg a magyar társadalom, mert ugyan mindenkit munkára fogott, de az nem hatékonyan történt. Azóta elsősorban azért beteg, mert sokakat nem fog munkára.

A rendszerváltást, mindenek előtt a gazdaságpolitikát olyan politikai erők hajtották végre, amelyek vagy a múltat akarták restaurálni, vagy angolszász liberalizmusba akartak ugrani.

Sajnos, sem a korábbi vezető kádereknek, sem a rendszerváltóknak nem volt koncepciójuk a magyar társadalom fél-periféria jellegének megfelelő társadalmi képletről.

A magyar társadalom a bolsevik évtizedek után ugyan megszabadult a feudális politikai erőktől, de Európa nyugati feléhez képes közép-jobb, nemzeti, klerikális, kissé antiszemita maradt. Aki politikai hatalomra, többségi néppárt vezetésére törekedett, ebből kellett volna kiindulni. Ez már a rendszerváltást megelőző években egyértelműen jelentkezett a szárnyait bontogató Demokrata Fórumban. Ez a gyorsan népszerűvé váló tömörülés népi, nemzeti, közép-jobb politikai irányt képviselt. Olyanféle volt, amilyen a mai Fidesz. Vagyis megfelelt volna annak a követelménynek, amelyben demokratikus viszonyok között többséget lehet szerezni a választásokon.

Ami az MSZP vezetőit illeti, a magyar társadalom demokratikus felépítményéről ugyanúgy nem voltak elképzelései, mint 1956-ban Nagy Imrének és csapatának. Németh Miklós tisztességesen akarta átadni a hatalmat. Még a saját pártjával kapcsolatban sem volt ambíciója.

Úgy látszott, hogy a baloldali párt nem az MSZP, azaz az utódpárt lesz, hanem a Szociáldemokrata Párt. Azt azonban kisajátították maguknak azok, akik a pártegyesülés után nem léptek be az uralkodó pártba. Ezek azonban a maguk gyenge káderállományával akartak a hatalom teljes birtokosai lenni. Nem értették meg, hogy az ország vezetését vállalni képes párt csak akkor lehetnek, ha átveszik a bolsevik párt reform érzékeny, vezetési gyakorlattal, összeköttetésekkel és információkkal rendelkező gárdáját. Nem voltak képesek felmérni, hogy ezek nélkül semmi reményük az eredményes kormányzásra. Csak három olyan nevet említek, akikre elsősorban gondolni kellett volna: Nyers Rezső, Németh Miklós és Glatz Ferenc. Természetesen, még több ezer olyan káder volt, akikre számíthattak volna.

Egy ilyen szociáldemokrata párt, ha nem is nyeri meg az első választást, a másodikon az MSZP-nél is nagyobb győzelmet szerezhetett, és tartósabban kormányképesnek bizonyult volna. Egy ilyen szociáldemokrata párt a nyugati demokráciák példátlan politikai támogatásra számíthatott volna.

A történészek máig nem ismerték fel hogy ez elmúlt húsz év politikai története egészen másként alakult volna, ha az MDF vezetése az alapítói kezében marad. Ezt azonban Aczél György vezetésével sikerült megakadályozni azzal, hogy a Kisgazdapárt vezetéséből kizárt Antall Józsefet ültették az MDF antiszemitizmusától félő erők elnökségbe. Antall Józsefbe nem is csalódtak. Antal számára még mindig az arisztokrácia és az úri közlép osztály volt az ország vezetésére egyedül alkalmas. Sikerült is neki az MDF népi, nemzeti jellegét alkotmányos konzervatívvá átformálni. Az Antall igényéhez formált MDF eleve alkalmatlanná vált arra, hogy néppárt legyen. Ezt az űrt ismerte fel Orbán Viktor és a liberális Fideszből formált olyan pártot, mint amilyen az induló MDF volt.

A rendszerváltást előkészítők között az SZDSZ vezetői, nevükben Tölgyessy Péter paktumot kötött a konzervatív Antall Józseffel. Ennek a paktumnak máig nem ismerték fel a történelmünket formáló lényegét.

Itt meg kell állnom, a továbbiakban az SZDSZ-t a magyar zsidó polgársággal azonosítom, annak ellenére, hogy kezdetben a tagsága és főleg szavazótábora, ennél sokkal szélesebb volt. Még bonyolultabb az urbánusokat a magyar zsidó polgársággal azonosítani, hiszen a legnagyobb népiek, Ady, Bartók, Móricz, József Attila is urbánusok voltak. Az SZDSZ-ben is voltak, és vannak népiek, de egyre kevesebben. Elismerem, hogy az urbánus és népi ilyen leegyszerűsítése nem védhető, de a megértés érdekében megbocsátható.

Az Antall-Tölgyessy Paktumot a magyar fél-feudális múlt, és az angolszász liberalizmus szövetségének tekintem. Tölgyessy nevében, az SZDSZ felújította a magyar liberalizmus történelmi hagyományát, a népi közép-jobb antiszemitizmusától való, ma már nem indokolt, félelmükben a múlt erőiben látták természetes szövetségesüket.

A liberális zsidó polgárság szövetséget kötött a konzervatív hatalommal. Lényegében megvalósult az, amit a magyar zsidóság a kiegyezés óta folytatott. Igyekezett megegyezni a konzervatív hatalommal. Ami kezdetben a magyar arisztokrácia és Ferenc József volt, majd a két háború közt a magyar arisztokrácia és Horthy Miklós. Ezt a szövetséget a népiektől való jogos félelem diktálta. Az urbánus-népi ellentét jellemezte Az Antall-kormány négy éve alatt a magyar politikát. Ezt indokolta a népiek sorában ténylegesen jelenlévő, már nem reális veszélyt jelentő polgárellenesség és némi antiszemitizmus.

A magyar történészek máig nem vették tudomásul, hogy a Kádár-korban először, és utoljára megvalósult az urbánusok és a népiek szövetsége. Előbb a Nagy Imre, majd Kádár János vezette bolsevik párton belül az urbánus, főleg zsidó reformerek összefogtak a népi reformerekkel. Ezt a szövetséget ugyan a centralizált hatalom reformálásának közös ügye szülte, de a fő megvalósítója Aczél György volt. Ez a szövetség azonban gyorsan bomlani kezdett, amint megjelent a rendszerváltás lehetősége. A párton kívüli és párton belüli népiek az MDF-ben tömörültek. Az SZDSZ hangadói hamar, már jó pár évvel előbb felismerték, hogy nekik jobb volna a Kisgazdapártban nem örömmel fogadott Antall József, és ebben közös érdeket éreztek az MSZMP vezetői, élükön Aczél Györggyel. Ők is besegítettek abban, hogy Antall József legyen az MDF elnöke. Tölgyessy és az SZDSZ sietett paktumot kötni, nem annyira az MDF-fel, mint sokkal inkább Antall Józseffel. Ezzel ismét létrejött a konzervatív hatalom és a liberális zsidóság szövetsége. Arra ugyan senki sem gondolt, hogy ez a szövetség készíti elő Orbán Viktor tervét, a Fidesz számára az induló MDF politikai vonalának átvételét jelentő néppárt szervezését. A Fidesz 2010-ben várható fölényes győzelmét az Antall-Tögyessy Paktum alapozta meg!

Tölgyessy azonban hamar felismerte, hogy nem Antall Józseffel, hanem Orbán Viktorral kellett volna paktumot kötni. Ő lett a rendszerváltást követő időkben az egyetlen olyan urbánus, aki felismerte, hogy a magyar társdalom súlypontja a középtől jobbra van, hogy Antall József politikai vonalának már nincs kellő társadalmi bázisa. Az úri középosztályra épülő konzervativizmusnak az ereje legfeljebb egy, a parlamenti küszöböt sikeresen átlépni képes pártra futja. Ez már a második szabad választáson kiderült. A magyar történelemben demokratikusan választott kormánypárt még nem szenvedett olyan súlyos vereséget, mint az MDF.

Az pedig jellemző, de ma már kabaré, hogy a lét határán mozgó MDF elnök asszonya, az EU választásokon a köztudottan leginkább szélsőségesen liberális Bokros Lajossal, és az utolsó Habsburg király unokájával hármasban képviselje Antall József örökségét. Nem tudom, megfordult-e Tölgyessy fejében, hogy ő is valami ilyen paktumot kötött. Az ő paktuma rövidtávon racionális volt, Dávid Ibolyáé azonban kabaréba való.

A második választáson a hatalom az MSZP ölébe hullott. A hatalmas választási győzelem sem adott nekik akkora önbizalmat, hogy éljenek a győzelmükkel, ezért a liberális SZDSZ-szel kötöttek koalíciót. Ezt a koalíciót az MSZP részéről a kisebbségi érzés, az SZDSZ részéről a pénz- és hataloméhesség diktálta. Ennek ellenére ennek a szocialista-liberális szövetségnek lehetett volna értelme, ha jól csinálják. Az SZDSZ érdeke lett volna, ha az MSZP népi irányba mozdul, mert csak így tarthatta volna meg az erejét. Ezzel szemben megtett mindent annak érdekében, hogy a legfőbb támogatója minél kezesebb báránya legyen még akkor is, ha ez a fele társadalmi támogatottságának elvesztésével jár.

Az SZDSZ nagymértékben felelős azért, hogy az MSZP-ben nem jutottak szerephez azok, akik a pártjukat a választói érdekéhez igazították volna. Ennek következtében lett az MSZP egyre inkább liberális párt, ahelyett, hogy balra és a munkások, parasztok felé fordult volna, a nagytőke liberális pártja lett.

Horn Gyula, miniszterelnökként Bokrosra, Békesire, és társaira bízta a gazdaságpolitikát, a pénzügyeket és a privatizációt. Ezek főszerephez juttatását kiegészítették azzal, hogy Nagy Sándort nem engedték szerephez jutni. Hisztérikusan tiltakoztak, hogy a szakszervezetek embere komoly kormányzati pozíciót kapjon. Ez lett a fő oka annak, hogy a következő választást elvesztették. A liberális közgazdászok önbizalma annyira megnőtt, hogy bevezetették a világ legliberálisabb „kötelező magán nyugdíjpénztárak” felelőtlen rendszerét. Még azt a fáradságot sem vették, hogy kiszámolták volna, mekkora vagyonnövekedést kell elérni ezeknek a szélhámosságra épülő pénztáraknak, hogy fedezetük legyen a nyugdíj kötelezettségük tejesítéséhez. Átéltem, amikor a javaslat lelkes támogatói sorra kapták az igazgatósági és felügyelő bizottsági állásokat a magánpénztáraknál. Azóta sem láttam olyan számításokat, ami kimutatta volna, hogy ezek a biztosítottak mekkora nyugdíjra számíthatnak.

Az SZDSZ azonban máig gondoskodott arról, hogy Bokros Lajost állítsák be, mint a pénzügyi egyensúly bajnokát, a nemzet megmentőjét. Most, hogy Bokros átlovagolt az MDF-hez, még mindig nem vallják be, hogy mennyit ártott abban, hogy az MSZP-től elpártoljanak a szavazók.

Az SZDSZ és az MSZP-ben lévő külső támogatóik értéke le, hogy Németh Miklós helyett a pártban súlytalan MegyesSY legyen a miniszterelnök. Amikor az elkezdett a saját feje szerint költekezni, ők, és szövetségeseik vették elő a kalapból Gyurcsány Ferencet, aki olyan a politikát követett, ami nekik tetszett. Ők hajszolták bele a bukásához vezető egészségügyi reformba. Nem számoltak azzal, hogy az MSZP nélkül már nincs SZDSZ. Nekik csak az volt a fontos, míg van, nekik táncoljon.

Az SZDSZ sírját mégsem a személyi politikai melléfogásai ásták meg, hanem a liberális gazdaságpolitikája. A rendszerváltást olyan gazdaságpolitikával vezették be, abban már a Németh kormány is ludas, ami kívánatosnak és sürgősnek tartott minden olyan vállalt sürgős leállítását, ami nem volt nyereséges. Nem vették tudomásul, hogy ennek olyan társadalompolitikai, szociális következményei lesznek, ami mára bekövetkezett.

Az ilyen privatizációval járó hatás nemcsak a baloldali, és a liberális politikai erőket számolta fel, nemcsak megsemmisítette a kívánatos, azaz a reális liberalizáció társadalmi feltételeit, hanem eleve szakmailag is ostoba volt.

Nagyon leegyszerűsítve: csak olyan vállaltot szabad leállítani, amelyik helyébe azonnal, vagy legalábbis nagyon gyorsan jobbat, azaz eredményesebbet tudunk állítani. Tegyük hozzá, a jobb is lehet veszteséges, ha nincs nála jobb.

I. Mert a veszteséges vállat is hasznos mindaddig, amíg leállítása nem okoz tartós munkanélküliséget. Márpedig nálunk nem volt egyetlen olyan vállalat sem, amelyik elbocsátott munkaerejét másutt felvették volna. A tartós munkanélküliség ugyanis jelentős pénzügyi, költségvetési teherrel, és óriási társadalmi kárral jár.

II. Mert húsz év óta nem találtam olyan veszteséges vállalatot, amelyik leállítása növelte a költségvetési hiány, nem rontotta a pénzügyi egyensúlyt. Ha felmértem a költségvetésre gyakorolt hatást, figyelembe vettem a vállalat által tényegesen befizetett adót, vámot és járadékot, a kifizetett bér és a költségvetésből fizetendő munkanélküli segélyt, és ezzel állítottam szembe a veszteségét, minden esetben erősen negatív volt a leállításból származó vesztesség. Ezt a tényt ugyan senki nem vonta kétségbe, de azzal vigasztaltak, hogy majd jön a nyugati tőke, és nyereséges vállalataiban fogja alkalmazni a leépített munkaerőt. Az nem zavarja ma sem ezeket, az okos közgazdászokat, hogy húsz év alatt egyenlegében egyetlen munkahelytöbblet nem jelentkezett.

III. Mert a leépített munkaerő minősége és képzettsége olyan volt, aminél csak a naiv megszállott liberálisok remélhették, hogy a nyugati tőke azért jön be, hogy ezeket foglalkoztassa. Az átlagbér ellenőrzéses rendszerben felnőtt közgazdászok még ma is abban a hitben élnek, hogy az olcsó munkaerő vonzza a tőkét. Nem hajlandók tudomásul venni, hogy a gyenge minőségű munkaerő a tőkésnek ingyen sem kell, a jóért pedig szinte minden árat megfizetnek.

IV. Mert senkinek nem volt előzetes elképzelése arról, hogy milyen társadalmi, politikai és erkölcsi feszültséget fog okozni másfélmillió alacsonyan képzett munkás tartós munkanélkülisége. A liberális politikusok, és közgazdázok, ugyan követelik a leszakadt cigányság társadalmi megbecsülését, de még egyiknek sem jutott eszébe, hogy nekik nem a megelőlegezett megbecsülésre, hanem a munkából való megélés jogára van szükségük. Ezek háborognak a legjobban a szélsőjobb megerősödésén, de eszükbe sem jut, hogy ennek a talaját ők készítették elő. Ha húsz éve nem ők építik le a magyar cigányság legális foglalkoztatását, ha nem ők nem teremtenek a számukra egyetlen többlet munkahelyet, akkor nem élhetne meg egy szélsőjobb párt abból, hogy ő majd rendet teremt.

Éppen a magyar zsidóságnak illene a legjobban tudni, hogy a háború előtt azért erősödhetett meg a nyilaskeresztes mozgalom, mert a többi pártnak eszébe sem jutott, hogy a nagybirtokrendszert fel kellene számolni, a hárommillió koldusnak munkaalkalmat kell biztosítani.

Joggal vetődik fel a kérdés.

Az SZDSZ a Jobbik megerősödése felett háborog. Eszükbe sem jut, hogy húsz éve ettől a magyar társadalomtól milyen példátlan támogatást kaptak. Ezzel a bizalommal azonban annyira visszaéltek, hogy elvesztették akkori szavazataik kilencven százalékát. Ők prédikálták a leghangosabban, hogy ne juthasson politikai szerephez az, aki besúgó volt. Ezzel ugyan egyetértek, de azt is hozzá tenném, hogy ne legyen politikai kioktató az, aki húsz év alatt elvesztette a szavazatainak kilencven százalékát. De ez nem zavarja például az egyik fő ideológusukat, Bauer Pétert, hogy kioktassa az MSZP-t, miért óvakodjon a népszerű Szili Katalin szerephez jutásától.

Az MSZP vezetésében ugyan mindig voltak olyanok, akik háborogtak az SZDSZ kioktatásai miatt, de minden elvárásukat mégis teljesítették. A felelősségüket nem menti, hogy ugyan megszavaztuk, de mi legalább morogtunk. Lelkesen kiálltak Gyurcsány tejhatalmának támogatásában. Megszavaztak minden olyan liberalizációt, ami a választók érdekével ellentétes volt. A Horn-kormány volt a túlzott privatizáció bajnoka, a magán nyugdíjpénztárak bevezetője. Fel sem vetette, hogy a leszakadt rétegeknek illene munkát adni. Hagyta, hogy néhány kádere a privatizáció során, összeköttetései révén milliárdos legyen.

Horn visszavonulása után nem akarták, hogy a pártban népszerű politikus kezébe kerüljön a kormány, inkább behívták Megyessyt, akit ugyan okkal, de az SZDSZ követelésére, elzavartak. Ekkora előkészítették a talajt a privatizációban milliárdossá emelkedett Gyurcsány Ferenc számára. Attól eltűrték, hogy kioktassa őket, hogy belevágjon a kalandor egészségügyi reformba, hogy minden héten újabb ötletekkel szórakoztassa őket. Nemcsak a pártelnök és a miniszterelnök pozícióban, de még utána is.

Három ciklusban voltak kormányon, de eszükbe sem jutott, hogy botrányosan alacsony a magyar munkaerő foglalkoztatása, hogy tragikus a leszakadt réteg, mindenek előtt a cigányság kizárása a legális munkaerőpiacból.

Csak a Fidesz, és mindenek előtt Orbán Viktor ismerte fel, hogy a politikai hatalmat csak az szerezheti meg, és birtokolhatja tartósan, aki tudomásul veszi, hogy a magyar társadalom többsége közép-jobb politikai beállítottságú. A tudomásulvétel nem azt jelenti, hogy a baloldali, vagy a liberális legyen jobb-közép, csak annyit, hogy ebben az irányban engedményeket kell adni annak érdekében, hogy kellő politikai hátteret nyerhessen.

Megpróbálom közértehetőbbé tenni.

Aki befolyásolni akarja hazája jobb sorsát, vagy akárcsak politikai karrierre vágyik, alkalmazkodjon a társadalma politikai súlypontjához, hogy az elfogadható legyen. Ezért csak olyan párt juthat tartósan a hatalomhoz, amelyeik ezt a tanácsot megfogadja.

- Ha baloldali, ne vigye ezt túlzásba, csak türelemmel igyekezzen ebbe az irányba a többséget elmozdítani.

- Ha liberális, ismerje fel, hogy ez a társadalom ugyan liberalizálásra szorul, de csak nagyon lassan és óvatosan.

- Ha nacionalista, vegye tudomásul, hogy ez a társadalom egyre kevésbé az, és türelmesnek kell lenni.

Kopátsy Sándor                 EE                 2009-09-06

 

 

Már az osztály fogalom használata is vitatható, hiszen nem egészen a társadalomtudományban használt osztálytól van szó. Ez új osztály abban az értelemben, hogyha nem is elég, de van köztük mozgás. Az volna a kívánatos, hogy minél gyorsabb, könnyebb legyen a mobilitása felfelé.

A tudományos és technikai forradalom olyan új társadalmi tagozódást hozott létre, aminek a kezelését még nem sikerült kialakítani. Még addig sem jutottunk el, hogy korunkban a világ fejlett hatodán a társadalomfejlődés túllépett az osztálytársadalmakon, és minőségileg új társadalom jött létre. Ebben nincs uralkodó osztály annak ellenére, hogy nem homogén a társadalomban a hatalom elosztása. Általánosságban azt lehet mondani, hogy a hatalom egyre inkább az egyedek társadalmi hasznossága alapján osztódik el. Egyre inkább a társadalom elitje, azaz a leghasznosobb állampolgárok kezébe kerül a hatalom. Bármennyire tökéletlen egyelőre a leghasznosabbak kiválasztódása, rendkívül gyorsan megvalósul.

Itt nem megyek annak részleteibe, hogyan mérhető, állapítható meg, hogy ki, milyen hasznos tagja a társadalomnak, az élet spontán szelektálja. A tudásban, tehetségben és erkölcsben gazdagabbak, érvényesülése, ha nem is tökéletes, de korábban elképzelhetetlen mértékben megvalósul. A társadalmak közti verseny annak alapján dől el, hol valósul meg jobban a munkaerő minőségi szelekciója. Az a társadalom fejlődik, gazdagodik gyorsabban, amelyikben jobban érvényesül a minőégi szelekció.

Minden modern társadalom tagjai, mindenek előtt a munkaképesek három csoportba oszthatók.

I. Akiknek a társadalmi haszna lényegesen az átlag felett van.

II. Akiknek a társadalmi haszna az átlag közelében van.

III. Akiknek nagyon alacsony, sőt negatív a társadalmi hasznuk.

A társadalmi hasznosság megállapítása viszonylag könnyű a társadalmi munkamegosztásba bevont munkaerő esetében. Ezek értékét a munkaerőpiac, az elsődleges jövedelemelosztás jól méri.

A piac egyre jobban megfizeti a munkaerő minőségét. A jelenkori fejlett társadalom az első, amiben a piacon kialakult közvetlen jövedelemelosztás egyre inkább a munkavégző minőségétől függ. Nem vitatható, hogy a fejlett társadalmakban a piac egyre inkább a munkavégzés minőségét fizeti meg. A képzett, tehetséges és erkölcsös munkaerő a modern társadalom szűk keresztmetszete, amit ezért egyre jobban megfizetnek. Bírálhatjuk a piac értékítéletét, de nem vitathatjuk, hogy korábban elképzelhetetlen módon, és szélességben a jövedelemelosztás a munkavégzés minőségén múlik. Ezt is lehet bírálni, de nem lehet tagadni, hogy ebben a tekintetben is minőségi változás történt. Sőt, a piac annyira differenciálja a munkajövedelmeket is, hogy minden fejlett társadalomnak progresszíven kell adóztatni és degresszíven visszaosztani a jövedelmeket, mert a munkaerőpiac elviselhetetlen mértékben differenciálja a jövedelmeket.

A munkaerőpiac nem mér egy sor társadalmilag rendkívül értékes munkát, feladatvégzést. A közgazdaságtan még nem tekinti értéktermelésnek a következő generáció újratermelését, a gyermeknevelést, a tanulást, a családfenntartást, a társadalmi példamutatást. Márpedig a társadalom működése, és még inkább jövője ezeknek a nem értéktermelő feladatoknak az ellátásától függ. A piac tehát éppen azzal nem foglalkozik, ami a társadalom jövője szempontjából a legfontosabb.

Most azonban a munkaerő érdekeltségével foglalkozunk.

Minél fejlettebb a társadalom technikai bázisa, annál kielégíthetetlenebb a minőségi munkaerőre irányuló igénye. Az ilyen munkaerő ugyan egyre növekszik, de nő ezzel együtt a hiánya is. Minél jobb a társadalomnak a minőségi munkaerővel való ellátottsága, annál nagyobb lesz az ilyennel szemben támasztott igénye. Ugyanis az ilyen társadalomban a nemzetközi munkamegosztás, tőkeáramlás annál jobban a magasabb munkaerő igényű feladatokat az ilyen társadalmakba viszi.

Mivel az átlagosnál lényegesen jobb munkaerővel szembeni igény kielégíthetetlen, abban a keresletéhez képest mindig hiány van, ezek a munkaadóval szemben erőfölényben vannak. Nem ezek vannak kiszolgáltatva a munkaadónak, hanem a munkaadó van kiszolgáltatva a minőségi munkaerejének. A munkaerő kiszolgáltatottsága ugyanis csak a kínálati többlete setében jöhet létre. Ez az oka annak, hogy az átlagosnál lényegesen jobb munkaerő nemcsak nincs rászorulva a szakszervezetek védelmére, de egyre inkább a tulajdonos igyekszik bevonni a tulajdonosi érdekeltségbe.

Néhány éve vizsgáltam meg, az EU tagországaiban, a tulajdonosi érdekeltségekben dolgozókat. Kiderült, hogy a nagyon magasan kvalifikált dolgozók valamilyen formánban vagy résztulajdonosok, vagy valamilyen formában, kvázi tulajdonosként is kapnak jövedelmet. Nagyon kevés a szakszervezeti tag közöttük. Elég arra gondolni, hogy a vállaltok vezető elitje valamilyen formánban részesül a nyersségben, a nagy beruházó intézetek, tanácsadók, ügyvédi, számviteli irodák tulajdonosi közösségek. Az erős farmerek szövetkezeti tagok.

Ebbe a munkaadónál is érékesebb csoportba, a tőkés osztálytársadalmakban a dolgozók ezreléke sem tartozott. Ma a legfejlettebb országokban már a dolgozók harmada ide sorolható, és ez is nagyon kevésnek mutatkozik.

Nem ismerek erre a rétegre vonatkozó foglalkoztatási rátát, de minden bizonnyal a teljes kihasználtság a jellemző.

Az ilyen munkaerőben a kereslet csak időlegesen, a fellendülés idején éri el a kínálatot. Ezek foglalkoztatási feltételeit a törvényeknek kell szabályozni, ezek betartásáról a munkaügyi hatóságoknak és a szakszervezeteknek kell gondoskodni. A társadalom érdeke azt kívánja meg, hogy ezeknek a munkaképes korosztályaiban mintegy 80 százalékos foglalkoztatási ráta megvalósulása.

Az erős szakszervezet csak ennek a rétegnek érdeke.

A társadalom érdeke azt kívánja, hogy ebben a rétegen átlagos körüli legyen a gyermekvállalás.

Az ilyen munkaerő jelentős hányadának a társadalmi értéke negatív. Ezért a liberális munkaerőpiac a normatív munkaügyi feltételek mellett nem hajlandó foglalkoztatni. A tartós kizártságuk a társadalmi munkamegosztásból, lényegesen többe kerül a társadalomnak, mint az eltartásuk. Ezért, ezek számára olyan foglalkoztatási feltételeket kell teremteni, ami mellett munkához juthatnak.

A liberális közgazdászok ez esetben az állami közmunkákat tartják mg elfogadhatónak. Ez pedig az utolsó szóba jöhető megoldás. A vállalti szektor számára kell olyan foglalkoztatási könnyítéseket biztosítani, hogy az oldja meg e szektorban is az elfogadható, mintegy 60 százalékos foglalkoztatási rátát.

A liberális közgazdászok még mindig azon az elven vannak, hogy csak azt a munkaerőt kell foglalkoztatni, amelyik több eredményt hoz a munkaadójának. Márpedig a modern társadalomban a munkaerő jelentős hányada alkalmatlan arra, hogy a normatív foglalkoztatási feltételek mellett megtermelje a munkaadójának a bérénél nagyobb értéket. A társadalom érdek olyan foglalkoztatási feltételeket teremteni, ami mellett a munkaadó a gyenge minőségű munkaerőt is foglalkoztatni fogja. Akármilyen nagy a foglalkoztatás biztosító állami támogatás, az eltörpül a munkátlanságból fakadó károkhoz képest.

Tudomásul kell venni, hogy minél gyengébb minőségű a munkaerő, annak a tartós munkanélkülisége sokkal nagyobb kárt okoz a társadalomnak.

- Az ilyen munkaerő munkaképessége, a tartós munkanélküliség esetében, gyorsan leromlik. Ezért még rosszabb munkaerővé válik. Az ilyen munkaerőt csak a szervezett munkában való folyamatos részvétel képes a már elért munkaképességén tartani.

- Minél gyengébb minőségi munkaerő valaki, a tartós munkanélkülisége annál gyorsabban olyanná változtatja, hogy inkább él segélyen, de kényelmesen, mint megdolgozva az életfeltételeiért.

- Minél gyengébb minőségű a munkaerő, annál nagyobb erkölcsi romlást okoz a tartós munkanélkülisége. Ahol a gyenge minőségű munkaerő tartósan ki van zárva a legális munkavállalásból, nincs közbiztonság, vagyonvédelem.

- A gyenge minőségű munkaerő tartós munkanélkülisége aránytalanul magas gyermekvállalással jár. Márpedig a társadalom érdeke, hogy ott szülessen több gyermek, ahol felnevelési kilátások kedvezőbbek. Nem volna szabad megengedni, hogy azok vállaljanak sok gyermeket, akiknél a leggyengébb eredmény várható. Közveszélyes károkozás, hogy a leszakadt rétegben előbb támogassuk a gyermekvállalást, azzal, hogy majd valahogy meg fogjuk oldani azok eredményes felnevelését. Ez a remény még sehol nem igazolódott.

Kopátsy Sándor                EA                   2009-09-06

 

 

A rendszerváltás bűnei közül kettőt tekintek történelmi jelentőségűnek. Mindkettő foglalkoztatáspolitikai. A falusi munkanélküliség létrehozását, és a cigányság kizárást a társadalmi munkamegosztásból. Az utóbbi esetében már nyilvánvaló a katasztrófa. A szélsőjobb előretöréséért a cigányság kizárását jelentő privatizáció a felelős. Ebből fakad mindaz, amit ma a liberális párt felszámolódása, az MSZP meggyengülése, és a Jobbik megerősödése jelez. Ma csak az a párt számíthat választási eredményre, parlamenti képviseletre, amelyik megoldást kínál a cigányság foglalkoztatására. Más megoldás ugyanis nincs.

Amennyire nyilvánvalóvá vált, hogy a cigánykérdés rendezése elengedhetetlen, annyira nem vált nyilvánvalóvá a falusi lakosság munkaalkalom hiánya. Jelenleg nem az államadósság nagysága, nem a költségvetési hiány a magyar társadalom legnagyobb problémája, hanem az a tény, hogy a rendszerváltás során felszámoltak másfélmillió olyan munkahelyet, amelyik helyett az óta sem született új.

Jelenleg Magyarországon nem pénzügyi, még nem is gazdasági válság van, hanem társadalmi. Ugyanazt a válságot hozta létre a rendszerváltás, ami jellemző volt a két háború között. Akkor ezt úgy hívtuk, hárommillió koldus országa. Ma másfélmillió munkaképes embernek nem adunk munkaalkalmat. Csak annyiban javult a helyzet, hogy akiknek nem adunk munkát, annak adunk segélyt. Erről a szégyenteljes tényről azonban még mindig hallogatunk. Kitalálunk a nyilvántartott munkanélküliséget, ami annyit mutat, amennyit mi akarunk, hiszen mi minősítjük a munkanélküliség jogi feltételeit. A tény azonban tény marad, az EU tagországai között nálunk a legalacsonyabb a munkaképesek munkára fogottsága.

Ez azonban még mindig a felháborító tény szebbik fele. Arról még nem publikáltunk adatot, hogy mekkora a falvakban és a cigányság körében a munkára fogottság.

A rendszerváltás egyik nagy bűne, hogy teljesen megfeledkezett a falusi nép munkaalkalmáról. Ezt jól illusztrálja, hogy a rendszerváltás idején a mezőgazdaságban dolgozott a másfélmillióval több dolgozó 17.5 százaléka. Tíz évvel a rendszerváltás után pedig a sokkal kevesebb dolgozónak csupán a 6.6 százaléka. Még a falupolitikusok sem beszélnek róla, hogy Az iparban dolgozók részesedési aránya 2.3, a mezőgazdaságban dolgozóké 10.9 százalékponttal csökkent, azaz fele sem maradt meg. Másként fogalmazva. Száz iparban dolgozóból 7, és száz mezőgazdaságban dolgozóból 60 vesztette el a munkáját! Ezzel szemben a megelőző tíz évben csak kilenc.

Nyilvánvaló, hogy a mezőgazdaságban az önellátáshoz elég az is, hogy a munkaképes lakosság huszada dolgozzon ott. Ez minden fejlett társadalomban a maximum. Megint tegyük hozzá, hogy ennyi a mienkénél jó tíz százalékkal magasabb foglalkoztatottra vetítve. De ez is mellébeszélés, mert a mi adottságaink mellett olyan belterjes mezőgazdaságra volna szükség, amihez közel még egyszer ennyi embernek is volna munkája. De az Antall-Tölgyesi Paktum urai nem gondoltak arra, hogy mire volna a népnek szüksége, hogy esetleg még vállalni kellene a korábbi jelentős szovjet exportot, még akkor is, ha nem azonnal fizettek. Ezzel párhuzamosan hozzá kellett volna látni a belterjesebb mezőgazdasági struktúra kialakításhoz. Ha lett volna a magyar kormányoknak koncepciójuk.

Ezzel szemben húsz éve olyan agárpolitikát folytatunk, melyik a külterjességben keresi az agárpolitikai megoldást, mert az olcsóbb. Azt, hogy több falusi embernek kellene munkát adni, senkinek nem jutott az eszébe.

Ezzel szemben nemcsak elfogadtuk, de mindmáig tartjuk magunkat Torgyán ötletéhez, hogy visszatérünk a két háború közti paraszti világhoz. Ha nincs elég munkahelye, akkor arról ne az állam gondoskodjon, hanem adjon mindenkinek néhány hektárt, és éljen meg belőle. A városi munkanélküli menjen el taxisnak, a paraszt meg túrja a földecskéjét. A taxisok odacsaptak, és lekorlátoztuk a számukat, a falvak népével azonban nem foglalkoztak, hiszen azok nem tarthattak sztrájkot.

Máig nem akadt közgazdász, vagy agrárpolitikus, aki az asztalra csapott volna. A liberális közgazdászok által sugallt és levezényelt rendszerváltás úgy épített le másfélmillió munkahelyet, hogy annak négyötöde a lakosság falvakban élő kétötödét sújtotta! De erről sincsen számom, csak becsülni tudom a tapasztalat alapján, mivel az iparban dolgozók leépítése is elsősorban a falvakból bejárókat érintette.

Kedves liberális és baloldali urak! Önök kezdeményezői, és végrehajtói voltak ennek a politikának. Mit mondana ma Ady Endre a maguk munkálkodásáról. Szerintem, valami ilyent. Nincs az a vereség, amit meg nem érdemelnétek!

Ma olvasom, hogy az MSZP kétszázezer cigány szavazó megnyerésére számít. Jobb volna, ha a cigányoknak ennyi munkaalkalmat akarnának biztosítani. Erről azonban nem olvastam. De azon ne csodálkozzanak, hogy a falvakban már három ciklusban győzött a Fidesz, és most is győzni fog, pedig még ők sem teremtettek egymillió munkahelyet, de legalább ígérik.

Kopátsy Sándor                 EH                  2009-08-31

 

 

Nem akarok történelem filozófiai elmélkedésbe mélyedni ahhoz, hogy Sztálinról maradandó történelmi érékelést adjak. Megelégszem azzal, hogy a történelemben jelentős szerepet játszók értékelés módját bíráljam.

Hetven éve lázadozok a kereszténység értékrendjén. Gyerek fejjel nem tudtam elfogadni, hogy csak a bűnük alapján mondjanak ítéletet valakiről. A gyóntató papnak csak a bűnöket kellett elmondani. A katolikus vallás azt hirdeti, hogy aki egyelten halálos bűnnel hal meg, az örök kárhozatra kerül. Tegyük hozzá, hogy néhány halálosnak minősülő bűn említésre sem nagyon érdemes.

A rendszerváltás óta irritál, hogy divat lett a bolsevik rendszer főszereplőit csupán annak alapján megítélni, hogy mit csinált rosszul, mi volt a bűne, de fel sem vetik, hogy voltak-e érdemei. Ugyanakkor a negyven éves semmittevést hősi tettnek minősítik. Néhány könyvemet ez ellen háborogva írtam.

Maót a kulturális forradalom idején is a század legnagyobb történelmi alakjának tartottam. Ő rakta le az alapjait annak a világtörténelmi csodának, aminek harminc éve Kínában tanúi lehetünk. Ő már akkor látta, hogy a kínai csoda realitása azon múlik, hogy sikerül-e a visszahúzó erőket megsemmisíteni. Azt is tudta, hogy a megsemmisítésük nem járhat annyi emberáldozattal, annyi kulturális érték pusztulásával, ami meg nem érni, hogy közel másfélmilliárd ember életében nagyobb és gyorsabb javulás állhasson be, mint amire valaha példa volt.

Mára már a vaknak is látni kellene, hogy a pokoljárás elkerülhetetlen volt. Ezzel szemben ma is azt olvasom, hogy milyen bűnt követett el Teng, amikor elrendelte a tűntetések fegyveres, sok tucat ember halálával, ezrek bebörtönzésével járó felszámolását. A sok mai okos között egy sincs, aki feltenné a kérdést: Hol tartana Kína, ha a gazdaság liberalizálásával párhuzamosan rátérnek a politikai liberalizációra is?

A tegnapi újságban arról olvasok felháborodott beszámolót, hogy az egyik moszkvai metróállomáson visszaállították Sztálin nevét. Azon háborog, hogy Sztálin rehabilitációja megindul. Márpedig a konzervatív klerikális, és a liberális értelmiség szemében Sztálin még Maónál is feketébb.

Sajnos, az újságírótól nem lehet elvárni, hogy reális képe legyen arról, milyen a társadalom, azaz az emberek viselkedési módja, a politikai vezetőkkel szembeni elvárás Kelet-Európában. Fogalma sincs arról, hogy mennyire másként kell, és lehet ott a népérdekét szolgálni, elvárásait teljesíteni. Azt ismerni kellene, hogy kelet-európai kultúrában csak annak a vezetőnek van becsülete, aki a nép célja érdekében nem aggályoskodik a vele járó áldozatok nagysága felett. Ezt még a pravoszláv keresztény klérus is tudta. Nem ismerek példát arra, hogy klérus vezetői a cároktól számon kérték volna, hogy embertelenül bánik a néppel.

Az még kevésbé várható el tőlük, hogy tudják, Oroszországban mennyit kellett összetörni ahhoz, hogy legyen mire, és kikkel építkezni.

A cárok és Sztálin kegyetlensége között minőségi különbség volt, az utóbbi javára. A cárok azért voltak kegyetlenek, nehogy megváltozzon az idejétmúlt rendszer, Sztálin azért, hogy megváltozhasson. Még meggyőzőbb, ha Hitlert és Sztálint állítjuk szembe. Hitler negatív történelmi szereplő, pedig neki is voltak érdemei, mert egy nyugati kultúrnépet, a németet kezelte úgy, mintha kelet-európai volna. Sztálin viszont úgy kezelte az oroszokat, hogy azok kelet-európaiak.

Arra is figyelnék, hogy az orosz nép Európa legnagyobb etnikuma, megérdemel annyi tiszteletet, hogy maga döntse el, kit tart nagynak. Ne mi mondjuk nekik, mint húsz éve történelemtanár létére, a miniszterelnökünk monda: konyec.

Kopátsy Sándor                  EH                2009-08-30

 

 

A mohácsi csata évfordulója alkalom arra, hogy helyére tegyük ezt a csatavesztést.

A romantikus történelem felfogásunk túlhangsúlyozza a csatavesztés történelmi jelentőségét, de említést sem tesz az okáról. Mohács azért történelmünk egyik fontos fordulópontja, mert azt jelzi, hogy megszűntünk katonai középhatalom lenni. Bekövetkezett, amit első királyunk világosan előre látott. A magyar könnyű lovasság, a pásztornépek hadviselési módja kiváló a kalandozásra, a felkelésekre, de az államszervezet stabilitásának biztosításához idejét múlta.

Eléggé elhallgatjuk, hogy István mennyire nagyra értékelte a német lovagok nehézlovasságát. Koppányt, trónkövetelő rokonát is azok segítségével győzte le. Pedig akkor még csak a két lovas katona között volt minőségi különbség. Mohács idejére azonban szakadékká tágult a különbség a lőfegyverekkel harcoló, az ágyuk tűzerejére támaszkodó hívatásos katona, Nyugaton polgár, és a földesurak könnyűlovas bandériuma között.

Mohács idején, Nyugaton a városi polgárság, Kis-Ázsiában a hívatásos katona hadászati értéke messze felülmúlta a magyar földesurak könnyűlovas bandériumait. Még érthetőbb volna a két fél erőviszonyainak összevetése, ha tudnánk, hogy mekkora volt az oszmán, és mekkora a magyar oldalon harcolók között az írástudók aránya. A szultán hadseregében szinte mindenki olvasta a koránt, nálunk még nem volt magyar nyelvű biblia, és az írás és olvasás ismerte csak a papság körében volt általános.

De a magyar hadsereg felszereltségének, modernségének hiányát Mohács óta elhallgatjuk. Jó volna ismerni a szabadságharcokban szembenálló felek lőfegyverekkel való ellátottságát. Jobban megértenénk, hogy miért voltak bukásra ítélve.

Arról sem beszélünk, hogy a második világháborúban mi huszárokkal és kerékpáros alakulatokkal mentünk a Donig a szovjet páncélosok ellen.

Még nagyobb tabu arról beszélni, hogy az Oszmán Birodalom százötven éves megszállásnak köszönhetjük, hogy a Kárpát-medencében teret nyerhetett a reformáció, hogy a Hódoltsági területen útjára indulhatott a parasztság polgárosodása, hogy Erdélynek aranykora lehetett.

Ezeket a tényeket tagadni nem, csak elhallgatni lehet.

Kopátsy Sándor                 PB                  2009-09-02

 

 

Nagy örömmel olvastam a Népszabadság 2009. szeptember, 1.-i számában, a Kordos Lászlót bemutató írást, amiből megtudhattam, hogy valami fontosban egyetértünk.

„A változás az evolúció hajtóereje.” Ez az egyetlen mondat kifejezte számomra azt, amit 1985 óta mondok. Darwin azt hitte, hogy a szelekció garancia a fejlődésre, vagyis a fejlődés motorja a tárgyában van. Ezzel szemben változatlan környezetben nincs fejlődés, mert azt csak a környezetváltozás hozhatja ki. Változatlan környezetben a biológiai fejlődés órája nem jár.

1986-ban, Ausztráliában jártam, és rádöbbentem, hogy miért állt meg az erszényeseknél a fajfejlődés ezen a kontinensen. Mert nem volt akkora éghajlatváltozás, mint amilyent az utóbbi hatvanmillió éven a többi kontinensnek át kellett élni. A Galapagos Szigeteken már jóval előbb, és a mély tengerekben még annál is okkal előbb megállt a biológiai óra.

A csillagászok azt kutatják, hol találnak olyan bolygót, amin az életfeltételek a földünkéhez hasonlók. Orr keresik az élet nyomait. Véleményem szerint ott kell keresni az élet nyomait, ahol egy bolygó története hasonlóan változatos volt a mi földünkével. A földünkön sem azért jelent meg az élet, mert ehhez ezek az életfeltételek meg voltak, hanem azért alakult ki a mi természetvilágunk, mert ilyen változásokon ment keresztül a föld. Aki a mi életünkhöz hasonló életet keres, annak olyan bolygót kell keresni, aminek nemcsak az adottságai, de a történelme is hasonló a mi bolygónkéhoz.

Elméletileg sok milliárd élet lehet a világűrben, de ezek közül egy a millióhoz az esély sincs, ami hasonló a mienkéhez.

Minden környezetben létrejöhet az élet, ha az sokat változott, de azok a legritkább esetben hasonlítanak.

Ma már azt is tudom, hogy még a szervetlen anyagok fejlődéshez is környezeti változásokra volt, és van szükség. Az, hogy a Földünk ma ilyen szervetlen anyagokból áll, a történetének következménye.

Mint társadalomtudós, azt csak később ismertem föl, hogy az emberi társadalomban is csak akkor van változás, ha változást követlen a környezet változása. Ebben is azonos a véleményem kordos Úrral, mert húsz éve már elírtam, hogy a jégkorszak megszűnésével járó óriási környezeti változások nélkül még mindig gyűjtögetnénk. Idézem Kordost. „Ha nincs felmelegedés, elképzelhető, ma is a vadkecske után rohangálunk.” Én, nemcsak elképzelem, de állítom is.

Örömöm telet abban is, hogy Kordos úr is úgy látja, hogy a klímaváltozással, természetpusztítással való ijesztgetés jó üzlet sok ezer tudós számára. „Nem a szennyezés visszafogása ellen vagyok, hanem a népbutítást viselem nehezen.” Erről csak annyit, hogy a fajunk létszáma messze az optimális fölé emelkedett, és ez a természetpusztítás fő oka.

Nekünk nem az örökölt természetre kell vigyázni, hanem a nekünk valóra. Az pedig maga is igazodik a környezetéhez. Nem azt a természetet kell úgy őrizgetni, amilyen ma, hiszen ma sem olyan, mint nélkülünk lenne. A természet is csak akkor fejlődik, ha a környezetéhez igazodása érdekében változásokra kényszerül.

Nem tudok, úgy a természetben járni, hogy ne találkozzak a növényvilágban a jégkorszakot követő adaptáció néhány csodájával.

Kopátsy Sándor                  EE                 2009-08-17

 

 

A másfél éve kirobbant pénzügyi válság miatt aggódik a nyugati kultúra. A világgazdaság élcsapata, a Nyugat kétszáz éve nem veszi tudomásul, hogy fajunk válságos helyzetbe sodorta a túlnépesedés, de a harmadrangú problémák miatt válságban érzi magát.

A 20. század folyamán, Európa nyugati felében és Észak-Amerikában az egy laksora jutó nemzeti jövedelem közel tízszeresére nőtt. Ennyit nem nőtt fajunk megjelenése óta összesen. Az életünk hosszáról is ez mondható el. Ebben az áldásban közel egymilliárd ember részesül. Ennél is gyorsabb volt Kelet-Ázsia felemelkedése. Ott ötven év alatt közel annyi történt, mint Nyugaton száz év alatt. Ha nem is megtörtént, de joggal várható. Ezzel közel másfélmilliárd ember számára nyílt meg a felzárkózás lehetősége. A társadalomtudományoknak, mindenek előtt a közgazdaságtannak, halvány fogalma sincs arról, hogy mindezt minek köszönhetjük.

Az alábbiakban ennek a legfontosabb feltételével foglalkozok

A lemaradó világban elszabadult a népesség növekedése. A Nyugat, a saját napi bajaival törődve, nem vett, nem is akart tudomást venni arról, hogy fajunk létszámnövekedése kezelhetetlenül felgyorsult. A sikerétől megmámorosodott Nyugaton arra senki nem figyelt, hogy mi történik az emberiség kétharmadával, pedig mindnyájunk jövője ezen múlik.

Az utóbbi száz év alatt nagyobb változás következett be, mint előtte közel ezerszer annyi idő alatt. A könnyebb illusztráció érdekében százezer évnek tekintsük fajunk eddigi életének hosszát százezer évnek.

95 ezer évig, a rendkívül fejlett anyunknak köszönhetően, a lét határán szinte minden természeti környezetben meg teremtettük életfeltételeinket.

5 ezer éve emelkedtünk arra a szintre, hogy megélésünk biztosítását egyre kevésbé többségünk eszére, hanem a szerszámokkal, az állatok, a víz, a szél, a gőz és az elektromosság által megsokszorozott fizikai erejére lehetett bízni. A természet felett nyert hatalmunk azonban azzal járt, hogy a túlszaporodásunk elleni védekezést a saját kezünkbe kellett venni. Erre a célra kellett osztálytársadalmakba szerveződnünk.

Ez az ötezer év szükségszerűen tele volt „embertelenséggel”, mivel a spontán népszaporulatot tört részére, hosszabb távon az évi tizedek alá kellett szorítani. Annak, ellenére, hogy a halálokok óriási többsége mögött közvetlenül és közvetve, a mesterségesen létrehozott társadalmi ok állt, mindmáig nem vette észre a társadalomtudomány, hogy az osztálytársadalmak szükségszerűen, szervezetten emberpusztítók voltak. Ezt a nagy többség nyomorának fokozásával, a drága és pusztító fegyverkezéssel, az erőforrások pocséklásával, és a tudás üldözésével valósították, valósíthatták meg. Azt ugyan senki nem vonhatja kétségbe, hogy az általunk létrehozott halálokozások nélkül, az emberiség nagyon gyorsan elérte volna az a népességet, ami jelentősen meghaladta az eltarthatóságot, mégsem vonta le senki ebből a következtetést, hogy a szervezett emberpusztítás szolgálta fajunk érdekét.

Fajunk tulajdonsága, hogy a létfeltételek felett, minél jobbak az életkörülmények, annál nagyobb a spontán szaporodásunk. Az életereink eltartó képessége keményen korlátozott volt. Ebből a fajunkra jellemző szaporodási törvényből fakadt, hogy magunknak kellett gondosodni a magas halálozásról.

A jelenkor katasztrófa felé rohanása abból fakad, hogy az emberiség ötöde túljutott a túlnépesedés nyomásán, ezzel elhárította maga előtt az emberpusztítás szükségességét, „humánus” lehetett, és ezt igyekezett rákényszeríteni az emberiség nagy többségére is, anélkül, hogy a népszaporulatát képes lenne leállítani.

Szinte érthetetlen, hogy az alábbi tények következményeivel nem foglalkozik a társadalomtudomány. 1900-ban 1.6 milliárd ember élt a földön. Ennek mintegy kétharmadát ették ki azok, akinek az utódai ma a fejlett világhoz tartoznak, az egyharmadát jelentették azok, akik egyre jobban lemaradtak. Száz évvel később közel 7 milliárd olyan ember él a földön. Ebből 2 milliárd számíthat joggal arra, hogy a jóléte továbbra is nagyon gyorsan nő. Ezzel szemben a száz éve 700 millió száma 5 milliárdra, azaz hétszeresére nőtt. Ezek a következő száz évben sem számíthatnak arra, hogy a helyzetük javulni fog. Akik meggazdagodtak azok létszámát a természetes népszaporulat két és félszeresére növelte, akik lemaradnak azok létszáma hétszeresére nőtt. Még ijesztőbb a különbség, ha az utóbbi ötven évet vizsgáljuk. Ez idő alatt a mai gazdagok létszáma alig változott, a lemaradóké pedig közel négyszeresére nőtt.

A nyers számokon kívül mg két tényt vegyünk figyelembe.

1. A gyorsan fejlődők számára az életterük eltartó képessége nőtt, mivel gazdagságuk és technikai erejük növekedése ezt lehetővé teszi. A letartók esetében pedig az eltartó képesség nem nőtt.

2. A gyorsan gazdagodó társadalmak számára óriási alulépesedett térség áll rendelkezésre. Észak-Amerika és Eurázsia északi részén a tényleges népsűrűség tizede sincs az eltartó képességének. A lemaradók nagy többsége már ma is túlnépesedett térségben él.

Azt senki nem látta előre, hogy a jobban éléssel járó túlszaporodás egyszer leállhat, még kevésbé, hogy ennek mik a feltételei. Még akkor sem ismertük fel, amikor már bekövetkezett.

A tudományos és technikai forradalom azonban meghozta az eredményt. Az ember, ha már ismeri az olcsó, kényelmes és biztos fogamzásgátlást, a jövedelem eléri a tízezer dollár/főt, az iskolázottság átlagos szintje pedig meghaladja a 12 évet, még annyi gyermeket sem vállal, amennyire a kétszeresénél is jobban meghosszabbodott élettartam mellett, biztosítaná a létszámának fenntartását.

Tekintettel arra, hogy a fogamzásgátlás ma már a szegénység viszonyai között is megoldható, mard az iskolázottság és a jólét megkívánt szintjéig vezető idő áthidalása. Az emberiség négyötöde még ebben a stádiumban van, tehát megengedhetetlenül szaporodik, rohan az anarchiája felé. Kivéve Kínát, ahol a diktatúrának sikerült a gyermekvállalást erőszakkal a még elviselhető szintre leszorítani.

Még a demográfusok sem veszik tudomásul, hogy ma fajunk a gyermekvállalás szempontjából három osztályba tartozik.

I. Az emberiség mintegy ötöde már elég képzett, és jómódban él ahhoz, hogy nem vállal annyi gyermeket, amennyi nem kívánatos népszaporodást okozna. Ezek a lakosság többségét csak Európa nyugati felén, Észak-Amerikában és a távol-keleti már fejlett térségben érik el. A fél-perifériákon élők között azonban még jelentős súllyal jelen van az a réteg, amelyik nem érte el a szintet, és tartósan elviselhetetlenül gyorsan szaporodik. E társadalmakban a lemaradó réteg egyre inkább számbeli fölénybe kerül, lefékezi a fejlődést. Érthetetlen módon, azt a tényt az érintettek sem veszik tudomásul, nemhogy keresnék a védekezés módját.

II. Az emberiség mintegy ötödét jelenti Kína, ahol harminc éve az állam erőszakkal korlátozza a gyermekvállalást. Annak ellenére, hogy Kína ezzel fajunk legnagyobb problémájára talált megoldást, az alkalmazott módszert elítéljük. Ebben az sem zavarja a kritikusokat, hogy ennek köszönhetően ért el Kína példátlan fejlődési eredményt. Tény, hogy Kínát egyetlen túlnépesedő ország sem másolhatná a gyermekvállalás lefékezését hozó módszerrel, de az elvárható volna, ha egyszer valahol találtak megoldást, azt ne ítéljük hibának, sőt bűnnek, hanem inkább népszerűsítsük.

Nem találtam nyomát annak, hogy az osztálytársadalmak ötezer éve alatt valaki nyíltan kimondta volna, hogy ötezer éve, az osztálytársadalmak alapvető célja a túlszaporodás elleni védekezés. De nemcsak akkor, hanem utólag sem fogalmazta meg senki, hogy miért voltak embertelenek az osztálytársadalmak.

Az elemi elvárás, hogy vegyük végre tudomásul, minden fajnak, a mienknek is, van optimális létszáma. Ez ugyan változik annak függvényében, milyen természetvédő eszközök vannak már a birtokunkban ahhoz, hogy a természetkárosításunkat mérsékeljük. Azonban, még ott sem tartunk, hogy kimutassuk, milyen fejlettségi szinten, milyen módon élve, milyen mennyiségben viseli el a természet az ott élő embereket.

A legostobábbak azok, akik azt tanácsolják, hogy éljünk szerényebben, akkor az elviselhetetlen természetkárosítás nélkül többen megférünk a földön. Az ember természetéből fakadóan előbb lesz saját fajtának tudatos pusztítója, ahogyan ösztönösen már ötezer éve az volt, mint igénytelen.

Az utóbbi száz évben végre létrejöttek olyan gazdag és iskolázott társadalmak, amelyekben a lakosság nagy többsége már annyi gyermeket sem vállal, ami a létszám fenntartáshoz kellene, ez azonban a társadalom leszakadt rétegének nagy gyermekvállalását ellensúlyozni képesek. A már nem túlnépesedő társadalmakban élők száma azonban alig haladja meg az emberiség hatodát. Ennyi olyan ember él a földön, akik túlléptek az osztálytársadalomban való élés szintjét.

Az emberiség ötödét jelentő Kína ugyan még ma is messze van attól a szinttől, ahol már spontán megszűnik a túlszaporodás veszélye, ezért a diktatórikus államnak kellett a lakosságra kényszeríti a kevés gyermekvállalást.

E két ténynek köszönhetően ma két és fél milliárd olyan ember él a földön, akiknek a társadalma képes a gyors fejlődésre. Ezek adják a tudományos eredmények 99 százalékát, szinte csak ezekre korlátozódik az egy lakosra jutó jövedelem, és vagyon növekedése. A kevés kivétel, ahol a bányajáradékból gazdagodik egy ország elitje, de az ilyen országokban a társadalmi fejlődés még inkább elmarad.

Ma az emberiség két részre oszlik. Mintegy harmada nem szaporodik, de gazdagodik, kétharmada pedig szegényedik, mert gyorsan szaporodik. A lemaradó kétharmad számaránya feltartóztathatatlanul nő. Egyelőre nem találunk példát arra, hogy a kétharmadból a fejlettek közé emelkednének.

Két okból nem emelkedhetnek.

- A kultúrájuk, a viselkedési normáik eleve alkalmatlanok a munkával, tanulással, takarékossággal való felemelkedésre.

- Olyan magas a népszaporulatuk, ami mellett még a kiemelkedő gazdasági növekedés mellett sem nőhet a lakosok jövedelme és vagyona.

Az utóbbira jó példa India. A gyorsan növekedő lakossága, az ország a tíz éve 8 százalék körüli nemzeti jövedelem növekedése mellett is, szegényedik.

Az első feltétel a népesség növekedés megállítása. Mivel ezt, bizonyos szint elérése előtt, csak a politikai erőszak képes kielégíteni, a világ elmaradt kétharmadán nincs tere a politikai demokráciának. Azt a legkevésbé azok a nyugati társadalmak értik meg, amelyek ugyan csak a 20. század közepe után lettek demokráciák, mert már elérték azt az iskolázottsági és jóléti szintet, ami mellett leáll a népszaporulat.

Fajunk szaporodási törvénye, hogy a létminimum felett annál gyorsabb a spontán szaporodása, nagyobb a gyermekvállalása, kisebb a halandósága, minél jobban él. Ez csak erőszakkal fékezhető mindaddig, amíg el nem érik az iskolázottság és a jólét bizonyos szintjét. Ettől kezdve a szülők számára az utódvállalás már nem a létszám, hanem a minőség irányában történik. A jómódú és iskolázott szülők egyre inkább a saját életük nagyobb sikereivel törődnek, és nem több, hanem eredményesebb utódra vágynak.

A népszaporulat erőszakos megfékezése azonban önmagában nem garancia a felzárkózásra, de feltétele annak, hogy megindulhasson az egy lakosra jutó jövedelem, és vagyon növekedése. Ez idővel meg fogja hozni a viselkedési normáknak a kor követelményeihez való igazodását, és ezzel a felzárkózást.

Nem csak a fajunknak, de a fejlett társadalmaknak tehát az volna a kötelessége, érdeke, hogy a gyermekvállalás csökkentésére ösztönözné a szegény társadalmakat. Jelenleg ennek az ellenkezőjét teszik. Egyrészt, szégyenletesen kevés, amit adnak, másrészt szinte minden támogatás a népesség számának közvetlen és közvett gyarapodását szolgálja.

- Etetik az éhezőket. Ezzel a legnagyobb szaporulati féket, a nyomort igyekszenek kikapcsolni. Még nem találkoztam olyan tanulmánnyal, amelyik megmutatta volna, hogy az életkörülmények külső erőforrásokkal való javítása, hogyan hat a népszaporulatra. Pedig mindennél jobban.

- Segélyezik a fő halálokok olcsó visszaszorítását. A modern orvostudomány számos olyan életmentő módot ismer, ami nagyon olcsó. Ezeknek a bevezetésével nyugtatja a gazdag világ a lelkiismeretét.

- Erőszakkal beavatkozik az egymást irtó háborúkba. Jelenleg a fejlett országok fegyverkezése egyre inkább az elmaradt országokban való rendfenntartást szolgálja. Még azt a fáradságot sem veszik, hogy kiszámolják, ezek a háború emberpusztításai mennyire mérséklik a túlnépesedést. Korunk legnagyobb problémája, hogy évente közel 150 millióval nő a létszámunk. Amíg ezt nem sikerül megfékezni nemcsak egyre nagyobbak lesznek a társadalmi feszültségek, pusztul a természeti környezet, nő az erőszak. Az emberéletnek csak az olyan társadalomban lehet értéke, amelyikben nincs túlnépesedés.

A jelenlegi terrorista veszély ugyan nemcsak a túlnépesedésből fakad, hanem abból az arroganciából is, ahogyan a gazdag társadalmak feljogosítva érzik magukat arra, hogy az elmaradottabbak politikai berendezkedését megszabják.

1. A mindennél fontosabb, hogy minden segélyezést munkához, és alacsony gyermekvállaláshoz kössék. Vagyis nem azokat kell támogatni, akik a felemelkedés esélyét rontják, hanem azokat, akik azt szolgálják. Ezt, a szegény és elmaradott társadalmakban is, csak több munkával, nagyobb beosztással, több tanulással, és kevesebb utóddal lehet megtenni.

2. Nem szabad a politikai demokráciát erőltetni. A felzárkózás, de akárcsak a fejlődés feltételeit a még elmaradt társadalmakban nem lehet demokratikus módszerekkel végrehajtani. Nem ismerünk egyetlen példát arra, hogy egy szegény ország demokratikus rendszer segítségével felemelkedett volna. Ehhez erőszakra, politikai diktatúrára van szükség.

Nagyon leegyszerűsítve: nem Indiát, hanem Kínát kell utánozni. Ezt ugyanIndia több okból nem tehette meg, Nem olyan kedvezők az adottságai.Ennek ellenére az elvárható lenne, hogy nem a politikai demokráciát, ami ugyan elérhetetlen, hanem a népszaporulatuk fékezését tartsák elsődleges faladatnak. Ezt sem lehetne ott kínai következetességgel megvalósítani, de a jelenlegi népszaporult fele is egészen más eredményt hozott volna. Kínát másolni, legfeljebb Észak-Koreának és Vietnámnak lehet. E két országon kívül nem ismerek másikat, amelyikben a lakosság viselkedése, szorgalma eleve alkalmas a munkára, takarékosságra.

Reálisan nem számíthatunk arra, hogy az emberiség létszáma tízmilliárd alatt megállítható. Ez pedig már iszonyú társadalmi és természeti terhelést fog jelenteni. Meg kell elégedni, ha a fejlett világ tudomásul veszi, hogy az emberiség jövőjét fenyegető legnagyobb veszély a túlnépesedés, és ezt nem az addigi módon növeli, hanem gondolkodni kezd azon, hogyan lehet megfékezni. Még ettől is nagyon messze vagyunk.

Erről a fordulatról a társadalomtudományoknak még fogalmunk sincs. Mindegyik az osztálytársadalmak fogalomkörében gondolkodik. Ez a fordulat a gazdaságban már bekövetkezett. A munkaerő ára egyre inkább a minőség függvényében differenciálódik. Nemcsak a társadalom, de a vállalkozói szektor számára is, a munkaerő darabszáma értelmét vesztette, a lakosságot a politika és demográfia mégis darabra méri. A jó munkaerővel szembeni igénye kielégíthetetlen, a gyengét pedig olcsón sem hasznosítja.

A társadalomtudományok elmaradását talán semmi sem illusztrálja jobban, mint a tény, hogy mind a politika, mind a közgazdaságtan a munkaerő utánpótlását, vagyis az új generáció értékét darabban, vagyis értelmetlenül méri. Nem veszi tudomásul, hogy a piac eleve értékén méri.

A társadalomtudomány még mindig az osztálytársadalmak fogalomkörében dolgozik. Minden osztálytársadalom számára, a lakosság létszáma jelentette az erejét. A modern társadalomban a növekvő létszám sokkal inkább hátrányt, mint előnyt jelent. Az osztálytársadalmak döntően a fizikai erőre épültek, mert minél több, és olcsóbb fizikai munkaerőre volt szükségük. A modern társadalomban a munkaerő minősége a döntő, a gyenge minőségű munkaerő társadalmi terhet jelent.

Az osztálytársadalmakban az egyedek fizikai ereje közti különbség olyan kicsi, hogy még megengedhető a darabban való számbevétele. Ehhez járul, hogy a munkaerő ára a túlkínálat esetén olcsóbb. Az osztálytársadalmakon belül, az egymással érdekharcban álló politikai egységek, mindenek előtt az államok ereje, elsősorban a lakosságuk létszámán múlott.

Máig feltáratlan, hogy az osztálytársadalmak mindegyikében az elviselhetőnél gyorsabban nőtt a lakosság, ezzel szemben az egymással érdekharcban álló egységek ereje a nagyobb népszaporulattal nőtt. Ennek az antagonisztikus ellentétnek a felismerése nélkül nem tárható fel az osztálytársadalmak működésének szabályozottsága. Minden társadalmai szerveződés, a családtól az államig, azzal növelhette az erejét a konkurenseivel szemben, ha azoknál gyorsabban szaporodott. Ezzel szemben a társadalom csak akkor maradhatott stabil, ha nem szaporodott.

A tudományos és technikai forradalom azonban teljesen új társadalmat hozott létre. A társadalom munkaerőigénye a mennyiségről átfordult a minőségre. Ez a gyenge minőségű munkaerőt nem tudja az árán hasznosítani, tehát az ilyen munkaerő a társadalom számára nem előny, hanem egyre súlyosabb teher.

A lakosság újratermelését már nem volna szabad darabban mérni, hiszen a java egyre inkább óriási érték, a gyengéje pedig egyre nagyobb társadalmi teher.

A népszaporulat spontán, erőszak nélküli leállásának három feltétele van.

1. Az olcsó és kényelmes fogamzásgátlás.

2. A magas iskolázottság.

3. A jólét.

1. Az olcsó és kényelmes fogamzásgátlás. Fajunk biológiai adottsága a nők havonkénti megtermékenyülő épessége, mindkét nemnek a gyakori, a fogamzástól független szexuális életre való igénye. A termelésre való rátéréséig, erre a magas utódszámára szükség volt a fennmaradásának érdekében. Az életfeltételek javulása azonban olyan jelentős mértékben csökkentette a halálozást, hogy a spontán szexuális élet mellett több gyermek született, több maradt életben, mint amit a társadalom képes lett volna eltartani. Feszültesség keletkezett a lakosság genetikailag örökölt szexuális életigénye, és a társadalom által kívánt, illetve elviselhető szaporodás között. Ezt fokozta, hogy minden társadalmi egység, egészen a családig, érdekelve volt a gyors szaporodásban. A népesség akkor is túlszaporodott, ha ez nem állt volna érdekében. A gyermekvállalást azonban mind a család, mind a lakóközösség, mind az állam érdekét szolgálónak tartotta. Ebből fakadt, hogy a társadalom érdekének, erkölcsi jónak tekintete a minél több gyermek vállalását. Az fel sem merült, hogy ez a faj érdekét az optimális eltartó képességének megfelelő létszám tartását sérti.

Minden társadalmi érdektől függetlenül, csak az olcsó, egyszerű és biztos fogamzásgátlás volt képes megfékezni a szülők kívánságánál nagyobb megtermékenyülést. Ez teremtette meg a gyakori szexuális élet, és az alacsony gyermekvállalás kényelmes, erőszakmentes megoldhatóságát.

A fogamzásmenetes szexuális életet lehetővé tevő, olcsó és kényelemes fogamzásgátlás fajunk történetének egyik rendkívül jelentős vívmánya. Nem tudok másik, olyan technikai találmányt mondani, aminek nagyobb lenne a fajunk életére gyakorolt pozitív hatása.

Nem készültek tudományos felméréseket arra, hogy milyen lenne a fejlett világban a népszaporulat ott, ahol ma már stagnál, vagy csökken, ha nem volna megoldható a fogamzásmentes szexuális élet. Az azonban köztudott, hogy az életveszélyes, drága abortuszok száma még a fejlett országokban is nagyon magas. Joggal feltételezhető, hogy még a magasan iskolázott, és jó módban élők körében is volna népszaporulat, ha nem volna fogamzásgátlás.

Az egykéző parasztfalvakban élhettem meg, hogy mibe került nekik akkor, amikor még ismeretlenek voltak a mai fogamzásgátló módok, a gyermekvállalás leszorítása. Ezek a falvak ugyan lényegesen jobban éltek, de a hangulatukra ráült a gyermekvállalás leküzdésével járó életmód. Gazdagabbak ugyan lehettek, de boldogabbak nem.

Arról sincs pontos adatom, hogy a túlnépesedő társadalmakban mekkora a fogamzásgátlók alkalmazásának a hatása. Mindenképen ugyan nem elég, de jelentős. A fogamzásgátlók használata nélkül, több tízmillióval nagyobb lenne az éves népszaporulat, ma talán még egy milliárddal több ember. Ennek az anyagi és társadalmi következményeit is súlyosabbnak tartom, mint az éghajlatváltozáshoz való igazodással járókat.

Az élet céljai között nemcsak a nagyobb anyagi jólétet, hanem a több örömöt, a kevesebb szorongást is lényegesnek tartom.

Az iskolában végzett évek száma ugyan megfelel a tudásvagyon nagysága mutatójának, de hangsúlyozom, hogy ez esetben a szellemi vagyonról van szó. Annak is három eleme van a tudáson kívül még kettő, a tehetség és az erkölcs. De még a tudásvagyon is egyre kevésbé azonos az iskolázottsággal. Maradjunk azonban annyiban, hogy ez esetben a célnak megfelel, ha a tudásvagyont az iskolában töltött évek számával fejezzük ki.

A tények azt bizonyítják, hogy csak azokban a társadalmakban, és csak akkor állt le a spontán népszaporulat, ahol a lakosság átlagos iskolázottsága meghaladta a tizenkét évet.

Mivel a társadalomtudomány még azt sem ismerte fel, hogy le kell állítani a népességnövekedését, az iskolázottság sem azért emelkedett, mert erre törekedtek, hanem azért, mert ezt követelte a piac minőségi munkaerőre koncentrált igénye.

Erőszak alkalmazása nélkül, csak azokban a társadalmakban állt le a túlnépesedés, amelyekben az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem meghaladta a tízezer dollárt. Nehéz megfogalmazni a jólét és a népszaporulat leállása közti összefüggést. Amennyire egyértelmű, hogy a létminimum és a tízezer dollár között az anyagi életkörülmények javulása csökkenti a halandóságot, növeli a megtermékenyülést, a magzatok kihordását, annyira bonyolult az oka annak, hogy miért fordul a népszaporulat, bizonyos anyagi szint felett, pozitívról negatívra. Elégedjünk meg azzal, hogy ez tapasztalati tény.

Mivel a társadalmi cél a lakosság jólétének növelése, és ezt megakadályozza a jelentős népszaporulat, a jelenkor társadalmaiban mindent megelőző társadalmi faladat a népszaporulat megállítása.

Mik ennek a feltételei?

A feladat felismerése. Még ettől is nagyon messze vagyunk. India az egyetlen olyan ország, ahol ez a felismerés érlelődik. Éppen azért, mert az ország nemzeti jövedelme a fejlett társadalmakénál két, háromszor gyorsabban növekedik, mégsem javul az egy lakosra jutó jövedelem, és csökken az egy lakosra jutó vagyon. Az indiai népszaporulat leállítása világtörténelmi jelentőségű lenne, hiszen egymilliárdnál több embert érintene, a világ népességnövekedésének ötödét jelentené. Ha India követni tudná a kínai példát, az emberiség felében megoldódna a túlnépesedés. Az optimizmusra azonban nincs semmi reális okunk.

Miért?

- A lakosságának életvitele, kultúrája nem olyan alkalmas sem a munkára, sem a takarékosságra, mint kínaiaké. Ebben a tekintetben még a latin-amerikai lakosságénál is gyengébb minőségű. Márpedig munkaszeretet, és takarékosság nélkül nem lehet a felzárkózás útjára lépni.

- A kontinensnyi ország történelme nem ismeri a centralizációt. Diktatúra nélkül azonban még Kínában sem lehetett a népességnövekedést megállítani.

- A gyors népszaporulata szinte csak abban a rétegben jelentkezik, amelyik a fejlődésre a legkevésbé alkalmas. Az ország demográfiai struktúrája nagyon hasonlít az emberiség átlagára.

Korunk legnagyobb problémája röviden megfogalmazható azzal, hogy az emberiség nemcsak elviselhetetlen mértékben szaporodik, hanem ez kizárólag ott jelentkezik, ahol a jelentős mértéke elviselhetetlen kárral jár.

Az évi közel százötven milliós népességnövekedésnél is nagyobb azok száma, akik jövőjétől visszahúzó társadalmi hatás várható.

- Az elmaradt világban sem jelentéktelen azok száma, akik értékessé válnak, de ezek aránya egyrészt elenyésző, másrészt a fejlett világot fogják gazdagítani. A tudomány még nem veszi tudomásul, hogy a lemaradó világ egyik jelentős vesztesége a munkaereje javából történő kiáramlás.

- A fejlett világban is általános jelenség, hogy a leszakadt tétegekben, ahol az átlagosnál sokkal gyengébb eredmény várható, gyorsa a népszaporulat.

A leszakadt rétegen történő túlnépesedés árát nem mértük fel, annak ellenére, hogy fajunk jövője szempontjából nem volna fontosabb adat. Ezért az alábbiakban becslésemre támaszkodom.

Az emberi faj száz év óta kontraszelekcióban szaporodik. Minél több várható az utódoktól, annál kevesebb, minél kevesebb, annál több gyermeket vállalnak.

A gyűjtögető életmódban, fajunk történetének messze leghosszabb szakaszában, ugyan a testi fogyatékosok nagy többsége életképtelennek bizonyult, de a nagy többségének az érvényesülése, döntően az agyuk fejlettségén alapult. A gyűjtögetés, a primitív eszközökkel való vadászat és halászat nemcsak sok tapasztalatot, azok fejlett kombinációját követelte meg. E társadalmakban nagy tekintélyt élvezhettek a legokosabbak.

Az osztálytársadalmakat fenntartó termelés az egyedektől egyre kevesebb szellemi képességet igényelt, megelégedett a fizikai erővel.

A rabszolgatartó társadalmakban, nagyon jelentéktelen számú kivételtől eltekintve, a rabszolgák ára a fizikai állapotuktól függött.

A feudális társadalmakban a teljesítmény nagyságát elsősorban a földben mért gazdagság határozta meg.

A tőkés társadalomban a munkaerő óriási többségének csak a fizikai munkát végző képessége számított. Tekintve, hogy ebben a munkaerő nagy többsége közel azonos fizikai munkára képes, a minél olcsóbb ára, vagyis igénytelensége volt a szelekció alapja. A minőség csak a munkaerő elenyésző hányada esetében játszott szerepet. Ez az igény a generációban rejlő képességnek legfeljebb néhány százalékát hasznosította

A jelenkori fejlett társadalmakban azonban a munkaerőigény elsősorban a minőségre irányul. Kiemelkedő képességgel nagyon jók az érvényesülés lehetőségei. Minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb a minőségi munkaerővel szemben támasztott igénye. Ezzel szemben a jelenkorban főleg az a társadalmi réteg szaporodik, amelyikben a leggyengébbek a képesség kibontakoztatásának a lehetőségei. Ez pedig sokkal nagyobb társadalmi kárt okoz, mint amennyi a politikai berendezkedésben, az ideológiák és a közgazdasági módszerekben rejlik.

A közvélemény ugyan látja, de a tudomány és a politika nem veszi tudomásul, hogy a veleszületett képességek kifejlesztése elsősorban a családi környezettől függ. A diplomás és magas jövedelmű szülők gyermekeinek várható társadalmi értéke az átlagnál sokkal nagyobb, az iskolázottság és jövedelem alsó ötödében született gyermekeké pedig tört része lesz a társadalmi átlagénak, igen jelentős hányadáé pedig negatív.

Ma az emberiség hatoda olyan társadalmakban él, amelyekben az egy laksora jutó jövedelem a világátlag tízszeresét meghaladja, vagyis azok, akik olyan szerencsések, hogy ebbe születnek, átlagosan az emberiség átlagánál tízszer hasznosabbak, értékesebbek lesznek. Ezzel szemben, akik a világ azon kétharmadában születnek, életük folyamán az átlag negyedét fogják hozni, vagyis negyvened annyit, mint a fejlettek. A minden ember egyenlő elv korunkban tehát nem érvényesülhet, mert az emberek értéke már nem attól függ, hogy ki, milyen képességekkel születik, azt hogyan hasznosítja, hanem sokkal inkább attól, hogy hol. Ebből azonban igen kemény tények következnek. A társadalmak teljesítménye nagyságrenddel jobban függ attól, hogy az elődei meddig hozták el a fejlődés során, mint attól, hogyan hasznosítja a társdalom ez elért eredményeit. Ezért a társadalomtudományoknak, mindenek előtt a közgazdaságtannak elsősorban azzal kellene foglalkozni, hogyan lehet az alapokat előkészíteni, hogyan lehet előbbre jutni, mintsem azzal, hogyan lehet a már megszerzett feltételekkel gazdálkodni.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az adottságokkal való élés milyenségének nincs társadalmi jelentősége, csak azt, hogy ennél sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogyan juthat előbbre a társadalom kapacitása. Finnország és Nigéria között azért lett, alig száz év alatt, az egy laksora jutó nemzeti jövedelemben negyvenszeres a különbség, mert az előbbiek jobb közgazdasági módszereket alkalmaznak, hanem elsőssorban azért, mert másként viselkednek. Az is nyilvánvaló, hogy száz éve még hiába voltak a finnek alapvetően mások, ennek nem volt jelentős eredménye. Amióta azonban kibontakozott a tudományos és technikai forradalom, a lakosság viselkedése vált az elérhető gazdasági eredményt alakító elsődleges tényező.

A finn és nigériai nép eltérő eredményének szembeállítását elég a demográfiai különbséggel illusztrálni.

A finnek létszáma száz év alatt háromszorosára, a nigériaiaké harmincszorosára nőtt. A finnek nem annyira több, hanem inkább minél hasznosabb utódot akartak nevelni, ezért a gyermekei nevelésére, iskoláztatására nagy gondot fordítottak. Ők e száz év alatt a cári Oroszország lakóinál is ötször többre vitték.

A másik különbség a kulturális, a viselkedési módból fakadt. A skandináv népek mindegyike sokkal gyorsabban gazdagodott, mint a nyugat-európai átlag, és még többel, mint a mediterrán népek. Vagyis a nagyobb puritánizmus fontosabb sikert eredményezett, mint az alkalmazott közgazdasági módszer, vagy a nyersanyaggazdagság.

A kiemelkedően kedvező helyzetű harmadban a népszaporulat leállt, illetve leállították. A lemaradó kétharmadban pedig sokszorosa annak, amit fajunk valaha tapasztalt. Fajunk először jelentkező kontraszelekciója tehát világméretben is érvényesül.

Az ebből a kontraszelekcióból származó veszteség felméretlen, annak ellenére, hogy ez minden más veszteségnél és nyerségnél nagyságrenddel nagyobb. Becslésem szerint, ha a világ lemaradó kétharmadában nem növekedne a népesség, az egy laksora jutó jövedelem minimálisan kétszeres volna. Az emberiség még egyszer olyan gazdag lenne, mint jelenleg. Fajunk jelenének és belátható jövőjének minden problémája elsőssorban a túlnépesedésből fakad.

Ez a veszteség egy vagy két nagyságrenddel nagyobb, mint amennyibe az éghajlatváltozás kivédése, illetve a természeti környezet megmentése kerül.

De erről később.

Nemcsak megfékezni, hanem be kell állítani a népesség lassú csökkenését. Ezen belül a pozitív szelekció irányában átfordítani a gyermekvállalás társadalmi és családi hátterét. Vagyis a világ népességének lassú csökkenése mellett, ez az átlagnál nagyobb legyen a csökkenés ott, ahol lassabb a népesség csökkenése.

Ezt most kimondani sem szabad, pedig a természet törvényeit nem mi szabjuk meg, hanem az szab magához minket. Az emberi faj sem vonhatja ki magát a természet törvényei alól. Hosszú távon az következik be, akár akarjuk, akár nem, annyi ember fog élni a földön, a mennyit a természet megenged. Fajunk számára ez annál kevesebb szenvedés árán valósul meg, minél jobban tudomásul vesszük az elkerülhetetlent.

A népszaporulat megállításán csak a gazdag világ segíthet azzal, hogy anyagi érdekeltséget termet a minél kevesebb gyermek hatékony felnevelésére. Ennek érdekében csak olyan segítséget volna szabad adni, ami munkához, iskolai teljesítményhez és egyetlen gyermek eredményes felneveléséhez kötődik.

Ennek kimondása is szentségtörés még a túlnépesedés veszélyétől már megszabadult nyugati világban is. Ezért alapos indoklásra szorul.

a. Be kell látni, hogy már most is sokan vagyunk, mégis elviselhetetlenül gyorsan tovább szaporodunk. Tudomásul kell venni a tényt, hogy nem ismerünk olyan népességét növelő társadalmat, amelyikben, saját erőforrásainak köszönhetően, növekedik az egy laksora jutó vagyon és jövedelem. Aki tagadja a gyors népszaporulat és a növekvés egymást kizáró tényét, mutasson rá példát. Természetesen, nem ellenbizonyíték, hogy a nagyon alulnépesedett térségekben lassan, főleg bevándorlással növekszik a lakosság, mert az emberiség kilenctizede túlnépesedett térségekben él. De még az ilyen térségekben is az optimális eltartó képesség irányában a leghatékonyabb módszer, nem a természetes népszaporulat, hanem a jó minőségű munkaerő importja. Ezt a tényt már felismerték Észak-Amerikában és Ausztráliában.

b. A következő generáció értéke elsősorban a társadalmi környezettől és a szülői háttértől függ. Ezzel ellentétesa tényleges gyermekvállalási struktúra. Minél szegényebb, fejlődésre képtelenebb a társadalmi környezet, annál nagyobb a gyermekvállalás, és minél kedvezőbb, annál kisebb. Ebből a tényből nagyobb kár származik, mint bármilyen másból származhat.

c. Be kell látni, hogy a természeti környezetet nem a gazdag világ nagyobb fogyasztása, hanem a szegény világ túlnépesedése okozza. A természetvédők alapvető tévedései azon alapulnak, hogy csak a természetkárosítást mérik, a társadalom természetvédő képességét nem veszik figyelembe. Ezt az egyoldalú ítélethozatal a keresztény kultúrából fakad. Az osztálytársadalmak vallásaiban, erkölcsében még megengedhető volt a hibák elleni harc során az érdemek figyelmen kívül hagyása. A tudomány és technika világában azonban úgy felértékelődtek az érdemek, hogy ez a szemlélet anakronisztikussá vált.

Fajunk egyik jellemzője, hogy éppen a legkiválóbbak a kevésbé szabálykövetők. Elég volna felsorolni a tudományok, a művészetek legnagyobbjait, kiderülne, hogy általában a bűnelkövetők, az erkölcsi normákat felrúgók élvonalába tartoztak. Az érdemeik nagysága mellett azonban eltörpülnek a hibáik által okozott károk. Ehhez hasonlóan a sokat fogyasztó gazdagok több természetpusztítók, de ugyanakkor sokkal többet tesznek, mert tehetnek, a természeti károk elhárítása, korrigálása érekében. Elég megnézni a folyók szennyezettségét, az erdőirtások nagyságát a gazdag Nyugat-Európában, és a túlnépesedett Indiában. A szegénységben élők csak természet pusztítanak, a gazdagok nemcsak pusztítják, de a károk elhárítására, a természeti környezet javítására, szépítésére százszor annyit fordítanak. Az egyenleg a gazdag világban sokkal kedvezőbb, mint a szegényben. Nem is beszélve arról, hogy a várható klímaváltozás kivédésére, kezelésére csak a gazdag társadalmaknak vannak, és lesznek erőforrások. Csak a gazdag világ lehet okosan, mértéket tartva, a természet ura, mert ez sok tudást és anyagi áldozatot követel. A szegény világ azonban a természetnek kiszolgáltatott, nincsenek eszközei az okozott károk elhárításához.

d. Az emberi faj is a természet törvényei szerint él, és fejlődik. Márpedig a természet világában nincs helye az erkölcsnek, ha keresztezi a faj érdekét. Az erkölcs nem az, amit a vallás tanít, hanem az, amit a faj érdeke megkövetel. A vallások erkölcsi tanításai között többségben, ha nem is a faj, a kultúrkör érdekét szolgáló erkölcsi elvárások húzódnak meg. Aztán, idővel egyre inkább ellepték a vallás klérusának érdekét szolgáló erkölcsi, viselkedési követelmények.

Korunkban annyira teret hódít a problémák racionális megközelítése, annyira eggyé szerveződik a világgazdasága és tudomány, hogy már nem kell a valláson keresztül kikényszeríteni az erkölcsi elvárásokat. A tudománynak kell feltárni a társadalom érdekét, és ami ezt szolgálja, az erkölcsös akkor is, ha a kultúra múltjától örököt erkölcsébe ütközőnek tűnik.

A nyugati kultúra nagyképűsége, amikor a saját erkölcsi normáihoz való igazodást, az érdekeit szolgáló politikai berendezkedést, minden kultúra, minden társadalmi-gazdasági fejlettségi fokon elvárja. Ennek jellemző példája, amikor az ENSZ az emberiség egésze, minden kultúra számára előírja, elvárja olyan erkölcsi normák betartását, amelyek a fejlett Nyugat számára már joggal elvárhatók. Azt a Nyugat társadalomtudósai, politikusai sem tagadják, hogy a múltban, a saját kultúrájukban sem voltak alkalmazhatók ezek az emberi jogok, de a jelentől elvárja, hogy minden kultúra viselkedési szabályai a fejlett Nyugatéval azonosak legyenek.

Már a kifejezés is farizeus és ostoba, hogy vannak a társadalom fejlettségétől, gazdasági színvonalától, kultúrájától független emberi jogok. Be kellene látni, hogy annyiféle „emberi jog” van, ahány kultúra, ahány termelési és társadalmi forma.

Ahhoz elég volna a múltunk ismerete is, hogy belássuk, minden korban más volt az erkölcs. Más volt a nemek és korok közti alá-fölérendeltség, más a nők, az öregek és a gyermekek jogállása. Ennek ellenére a gazdag Nyugat farizeusai nagy hangon követelik, hogy mindenütt legyen demokrácia, és minden irányban jogegyenlőség.

Mindig és mindenütt más erkölcsi magatartás szolgálta az érdeküket. Még nagyon messze van az emberiség attól, hogy egységes erkölcsi magatartás indokolt, illetve a lehetséges volna.

Az erkölcs megfelelését a versenyképesség méri. Csak az a társadalom lehet versenyképes, amelyik erkölcse, viselkedése, magatartása megfelel egyrészt a saját fejlettségének, másrészt a kor igényének. A társadalom érdeke e két érdek közötti megtalálni a kompromisszumot.

Ezt bizonyítja a tény, hogy jelenleg már minden nép gazdag, amelyikben a lakosságot a nyugati kultúra puritanizmusa, illetve a távol-keleti konfuciánus viselkedés jellemzi. Nyugaton mára már minden puritán nép gazdag, a Távol-Keleten is csak Észak-Korea és Vietnám a kivétel.

Max Weber már száz léve felismerte, hogy a puritán környezetbe kerülő nem puritánok, gyorsan azzá válnak. Ezt látta, amikor a sziléziai, német polgári családjukhoz került lengyel cselédlányok, szolgák, gyorsan felvették a puritán viselkedést. Ezt látta az Amerikába vándorolt lengyelek, ukránok oroszok, románok, szerbek esetben is. Otthon egyik nép sem tudott lényegesen változtatni a viselkedési kultúráján, áttérni a fejlődés érdekének megfelelő viselkedési kultúrára, de a puritánok közé áttelepülve, gyorsan asszimilálódtak. Ezt a jelenséget Amerika-hatásnak nevezte.

Áll ez a fordítottjára is. A latin-amerikai államokban, ahol a mediterrán gyarmatosítók a saját viselkedési módjukat vezettek be, a nem mediterrán bevándorlók is ilyen erkölcsi normákhoz igazodtak.

A történészek és a közgazdászok mindmáig alig fordítottak figyelmet arra, hogy az ismeretek és technikai eszközök színvonala és a természeti környezet között milyen összefüggés van. Pedig ennek szerepét fajunk története egyértelműen bizonyítja.

Például, nem láttam még olyan térképpárt, amelyik összevetette volna az emberiség térbeni elosztását a jégkorszak alattit az előttivel. Nyilván óriási átrendeződés történt. Azt már tudjuk, hogy például a Szahara, és az Arab Félsziget területe a jégkorszak alatt viszonylag kedvező élettér volt, utána pedig gyakorlatilag elnéptelenedett. Ezzel párhuzamosan a Nílus, a Tigris és az Eufrátesz völgyében talán százszorosára nőtt a népsűrűség.

Közismert, hogy az ipari forradalom hatására a gazdag szénvagyonú térségekben nőtt a leggyorsabban a népesség. Mára már ez az európai szénvagyon gazdasági értéket nem jelent.

A jelenkor követelményeire jellemző, hogy még a korábbinál is nagyobb előnyt jelent a hajókkal faló elérhetőség. Ma a világ nemzeti jövedelmének legalább négyötöde a szárazföld azon tizedén van, amely a hajókkal megközelíthető kikötőkhöz ötszáz kilométernél nincs messzebb. E térségeknek a komparatív előnye nem csökken, hanem nőni fog.

Jogos lenne tehát a kérdés.

Keveset enyhít ezen, hogy a már nem szaporodó, fejlett világon belül érvényesül a jobb adottságú térségek felé való mozgás. Ez a létszám azonban a tizedét sem éri el azokénak, akik ott jelennek meg, ahol a jövő a legkevésbé ígéretes.

A tény, hogy az emberiség érekével ellentétes a népesség térbeni elrendeződésének alakulása. Ez nagyobb kárt okoz már ma is, és a jövőben még sokkal inkább, mint a nyersanyaghiány, vagy a klímaváltozás. Ennek ellenére fel sem vetjük a megoldandó feladatok között.

Az emberiség történetében először fordul elő, hogy ott szaporodik, ahol rosszak a kilátások, és ott nem, ahol példátlanul kedvezők. Elég arra gondolni, hogy jelenleg alulnépesedett, de igen kedvező gazdaságföldrajzi, és kulturális adottságú térség csak Észak-Amerika és Ausztrália. Ott a természetes népszaporulat és a betelepedés együttesen is jelentéktelen. Ezzel szemben a túlnépesedett, kulturálisan nehezen fejleszthető térségekben évente százmillióval nő a lakosság.

Kelet-Európa és Észak-Ázsia, gyakorlatilag Szibéria, alulnépesedett, kulturálisan ugyan nem elég érett, de oda még telepedés sem folyik, vagyis a közel húszmillió négyzetkilométeres térség viszonylag néptelen. Még nem vált nyilvánvalóvá, hogy a világgazdaság legnagyobb, kiváló munkamorállal rendelkező, sok százmillió munkaerő, és a megfelelő viselkedési kultúra milliárd lakosa a Távol-Keleten van. Szibéria hasznosítása nem Kelet-Európától, hanem a Távol-Kelettől várható.

Nem kell sok fantázia annak megértéséhez, hogy a belátható jövőben Kanada és Szibéria fogja a legnagyobb kiaknázatlan tartalékot jelenteni. Ez is nagyobb forrást fog jelenteni, mint amennyit a felmelegedés kivédése igényel. Azzal a tudósok ezrei foglalkoznak, hogy milyen károkkal fog járni a felmelegedés, de még senki nem utalt arra, hogy ezzel párhuzamosan, az északi sarkkör közelségében lévő Kanada, Északkelet Európa és Észak Ázsia sokkal értékesebbé válik. Egyértelművé válik, hogy mintegy harmincmillió négyzetkilométeres térség megnyílik a fejlett világ számára.

Jelenleg a világgazdaság négyötöde az északi mérsékelt égövben, mintegy harmincmillió négyzetkilométernyi területén helyezkedik el. De ettől északra ugyanekkora nagyon alulnépesedett terület van, ahol nyitva van a fejlett világ berendezkedésének a lehetősége. Erről köztudott, hogy nyersanyagokban rendkívül gazdag. Az északi sark jégmezői alatt, a felmelegedés következtében, kiaknázhatóvá válik a jelenleg ismert legnagyobb olaj és földgáz vagyon, biztonsággal hajózhatóvá válik a Jeges Tenger.

A fentiek alapján megállapítható, hogy kétszáz éve, az emberiség ott szaporodik, ahol gyengék, és egyre inkább kedvezőtlenné válnak a jövő kilátásai, de azt meg sem említik, hogy az északi sarkkör térségében a fejlett világ élettere megkétszereződik.

Azért, mert a politikát még mindig az állami vezetők, tehát politikusok alakítják. Márpedig az államok közvetlen érdekének érvényesítése egyre kártékonyabb, mert az államérdek nemcsak eltérő, de általában ellentétes az emberiség érdekével. A demokráciában a politikusnak a választók véleményét kell képviselni, akkor is, ha ez ellentétes az emberiség érdekével.

A tudományos és technikai forradalom olyan elképesztő mértékben szőtte át az egész emberi társadalmat, amiről száz éve még fogalmunk sem lehetett. Az ismeretek áramlása nem ismer távolságot. A tudományos ismeretek, eredmények szinte azonnal elterjednek. Az áruk, és egyre több szolgáltatás szabadon áramlik. A világ fejlett hatodában a társadalom berendezkedése, abban az egyén szerepe teljesen átalakult. Ehhez a fordulathoz azonban nemcsak az emberek nagy többségének, de a tudomány képviselőinek, mindenek előtt azonban a politikusoknak a személete nem változott. A társadalomtudomány és a politika képtelen volt igazodni a gyors változáshoz. Számukra olyan a világ, mintha nem is történt volna minőségi változás.

- Ragaszodnak a nemzeti önállóssághoz, az elkülönítő nemzeti érdekekhez, a nyelvhez.

- Nincsenek tekintettel azokra a nagy összefüggésekre, amelyek mozgástörvénye alapvetően megváltozott. Nem több, hanem jobb munkaerőre van szükség

- Nem veszik tudomásul, hogy a közös célhoz a fejlettségtől, a kultúrától függően nagyon eltérő módszerek alkalmazásra van szükség.

Kopátsy Sándor                 EH                  2009-08-23

 

 

Fél évszázados mániám, hogy túlságosan komolyan vesszük a válságokat, ugyanakkor lényegtelennek tartjuk, ami lényeges. Annak ellenére, hogy a tudomány és technika néhány történelemformáló találmányát a történészek sem tagadják, még azokat sem helyezik az általuk fontosnak tartott királyok szerepe elé.

Az én történelemformáló kedvenceim, a patkó, a kengyel, a nyereg, az iránytű, a bab, a burgonya történelemformáló szerepét, pedig mosolyogva hallgatják. Nem tagadják, de nem is veszik komolyan. Ha meg azt mondom, hogy a mobil telefon többet lendített népem sorsán, mint a politikai változások, azt hiszik viccelődöm.

Most, például, a jelenleg folyó pénzügyi válságot veszik komolyan. Hiába mondom, hogy ez is le fog peregni rólunk, és száz év múlva meg sem fogja jegyezni a történelem. Legfeljebb példát arra, hogy a fejlett világ pénzügyi hatóságai, a közgazdaságtudomány, elmaradottsága okán, az ostobaságok sorát követték el. Elhitették a világgal, hogy az emberiség sorsát a piacra lehet bízni.

A nyugati történelemfelfogás jóvoltából megszokhattuk, hogy válság alatt a mi világunkat érintő válságot kell érteni.

Az alábbiakban felsorolom a múlt század nagy történelmi eseményeit, és bizonyítom, hogy Európa egészén egyik sem változtatott lényegesen.

Ez a háború volt az utolsó imperialista a polgári demokráciák között. Senkinek nem volt különösebb oka arra, hogy a másik rovására terjeszkedjen. A legkevesebb azoknak, akik elkezdték. A megelőző kétszáz évben a gyarmatok feletti uralom még jelentős anyagi forrást jelentett nemcsak a gyarmattartó országok tőkései, de még a lakosság többsége számára is. A 20. század elején azonban már sokkal jobban megfelelt az államok céljainak a saját, otthoni gazdaságuk fejlesztése, mint az elmaradottak kizsákmányolása.

Az első világháborút követő rendezést is, még a gyarmattartók elavult szemlélete jellemezte. Megerősítették a már számukra haszonnal nem járó, gyarmattartó pozíciójukat, és pénzügyi túlterhelést jelentő, megalázásnak érzett háborús kártérítést követeltek. Nem vették tudomásul, hogy az érdeküket jobban szolgálná a belső fejlesztés, mint a gyarmatkora való támaszkodás.

A békék elindították a nemzeti államok kialakulását. Ez sem olyan esemény, amit ez a háború váltott ki, hanem történelmi folyamat,a mi háborúban, békében egyaránt folytatódik. A század végén be is fejeződött. Ennek a folyamtank semmi köze a politikához, ez a népek nemzeti öntudatra emelkedésének, az pedig a kommunikáción nevelődének a következménye.

 

A háború után hamar kiderült, hogy a liberális munkaerőpiacra, és a profitorientációra csak akkor szabad rábízni a gazdaságot, ha a játékszabályait az állam erősen szabályozza, és a szabályok betartását szigorúan ellenőrzi. Ezt a tény a liberális közgazdászok máig nem ismerik el, és a történészek sem veszik tudomásul, hogy a gazdaság, a piac játékszabályait az államnak, a politikai hatalomnak kell megállapítani, és a betartásukról gondoskodni. A válságból való viszonylagos kilábalást egyrészt az okozta, hogy az Egyesült Államokban az állam vette kézbe a pénzmennyiségének szabályozását és a foglalkoztatáspolitika alakítását, másrészt tanultak belőle a fél-perifériák fasisztái.

Nyugat-Európa polgári demokráciái azonban nem tanultak sem az Egyesült Államok tapasztalatából, sem a fasiszta rendszerek eredményeiből. Őket csak a háborúba kényszerítésük vitte ebbe az irányba, az állam gazdaságirányítási szerepének a kialakításába. Ezt azonban máig sem ismerik el. Utólag, nem találtam semmik nyomát annak, hogy a gazdasági világválság változtatott volna az európai erőviszonyokon.

 

A fasizmusok a fél-perifériák lázadásai voltak a nálunk gazdagabb, polgári liberális centrummal szemben. A hatásuk egyenlege pozitív lett volna, ha nem válnak imperialistává. Olyan korban kerültek hatalomra, amikor már számukra is sokkal fontosabb, és előnyösebb lett volna békés gazdasági fejlesztés, és a világgazdasági kooperáció, mint az imperializmus. Az 1929-es világgazdasági válság megmutatta, hogy a liberális, mai szóhasználattal a neoliberális gazdaság államhiányos, képtelen az államok gazdasági életét viszonylag kiegyensúlyozott mederben tartani. A fasizmusok pedig megmutatták, hogy az utoléréshez kisebb hiba az állam túlzott, mint hiányos szerepe.

Nemcsak a politikai hatalmat, de a gazdaságirányítást is centralizáló fasizmusok, békeidőben versenyképesebbnek bizonyultak, mint a liberális demokráciák. Máig mélyen hallgatnak a történészek arról, hogy a fasiszta országok lényegesen gyorsabban fejlesztették a gazdaságot, modernizálták a fél-perifériás társadalmakat, mint a liberális demokráciák. Nem lehet ezt azzal tagadni, hogy a foglalkoztatás megoldhatóságát csak a hadiipar féktelen fejlesztése jelentette. Az ugyan minden fasizmus súlyos hibája volt, hogy a szomszédjai rovásárra, akár fegyverrel is, terjeszkedni akart. Ez is bűnük volt, de azt hetven év távlatából végre megtanulhatnánk, hogy az érintettek, az egyéként munkanélküliek számára a biztos munka, a hadiipari is, a munkanélküli kiszolgáltatottságnál jobb megoldás volt. A fasiszta rendszerek ideológusai, vezérei számára a munka mindenki számára társadalmi kötelesség volt. Azt még nem látták, hogy a mindenki számára biztosított munka erkölcsformáló hatással jár. De ezt nem róhatják fel nekik a liberális közgazdászok, akik máig sem jutottak ideáig.

A polgári demokráciákban fel sem merült, hogy a fasizmusokkal nem tudnak együttműködni. Azokat mégis el akarták pusztítani, legalábbis másodrangú szerepre kárhoztatni, a kor fejlettebb polgári országait, hogy a világ egyedüli urak lehessenek.

A fasizmusokról kiállított relatív pozitív bizonyítványom nem azt jelenti, hogy nem voltak súlyos bűneik. Türelmetlen nacionalisták, fajgyűlölők, betegesen antiszemiták voltak. Nem ismerték fel, hogy nemcsak a fejlettek közti egymást pusztító háborúk, de a nemzeti elkülönülés, a fajgyűlölet kora is lejárt.

A történészek máig nem vették a fáradságot, hogy két kérdésre választ keressenek.

A világ fél-perifériáin, Közpép-Európában a germánok, a legyelek, a magyarok, a szlovákok, a románok, a horvátok, a Mediterrán térségben a portugálok, az olaszok, a spanyolok, a görögök, Latin-Amerikában a portugálok, a Távol-Keleten a japánok számára a fasiszta rendszerük, történelmük során a legszélesebb lakossági támogatást élvező rendszer volt.

Ideológiája ugyan ellentétes volt a fasizmusokéval, de a gyakorlatuk nagyon hasonló. A különbség csak abból fakadt, hogy a bolsevik rendszer nem a nyugati, hanem a kelet-európai, pravoszláv kultúra diktatúrája volt. Mind politikai, mind gazdasági tekintetben még centralizáltabb.

A bolsevik rendszer viszonylag jól vizsgázott, mert a pravoszláv kultúrában más rendszer sem lehet eredményesebb. A Szovjetunió utódállamai a rendszer bukását követő polgári demokráciával még kevésbé boldogulnak. A bukását ugyanaz okozta, mai a fasizmusokét, imperialista lett. Tegyük azonban hozzá, hogy a kelet-európai lakosság viselkedési kultúrája eleve alkalmatlan az élvonalba kerülésre. Megbukott, mert a kelet-európai kultúrkörben minden rendszer megbukik abban az értelemben, hogy utolérni nem tudhat.

Ha végignézzük a bolsevik uralom alá került népek forradalom előtti és jelenlegi állapotát, azok előrébb vannak, mint a fél-feudális cári rendszerben, vagy polgári demokráciában elértek volna. Európa keleti felén a polgári demokrácia anarchiát szül.

Már számos alkalommal kifejtettem, hogy a közép-európai népek számára mit jelentett a bolsevik megszállás. A cseheknek, az észteknek és a szlovéneknek sokat, ha nem is tartósat, ártott. A csehek fel fognak zárkózni az osztrákok, az észtek a finnek, a szlovének a tiroliak színvonalára. A nyugati keresztény kultúrához tartozó lengyeleknek, magyaroknak, szlovákoknak, és a két délebbi balti népnek az előnyök, és hátrányok egyenlege közel van az egyensúlyhoz. Az ortodox keresztény kultúrához tartozó románoknak, bolgárok számára pozitív volt a megszállás egyenlege, mert sokat kellett elpusztítani, hogy képesek legyenek az EU közösségbe beépülni. Általában elmondhatjuk, hogy a közép-európai csatlósok számára sokkal nagyobb és történelmi mértékű, évszázados negatív hatása van a zsidó, és germán etnikumok elvesztésének, mint a bolsevik megszállásnak. Az utóbbi lepereg róluk, a zsidó és germán etnikumok elvesztését még száz év múlva is szenvedni fogják.

 

Európa nyugati felén a háborút követő újjáépítésben máig csak a sikert látják. Valóban ezt a kevésbé fejlett térségekből importált sokmillió munkás meggyorsította. Azt azonban máig nem ismerjük el, hogy számukra a legnagyobb társadalmi és gazdasági kárt a gyenge minőségű munkaerő betelepítése okozza.

A politikusok és közgazdászok máig nem tanulták meg, hogy a tudományos és technikai forradalom teremtette viszonyok között a társadalmakat súlytó legnagyobb teher a gyenge minőségű munkaerő eltartása, erkölcsromboló hatásának semlegesítése.

A múlt év őszén kirobbant pénzügyi válság, lényegét tekintve, hasonlít az 1929-esre, hiszen mindkettőt az okozta, hogy az állam kivonult a pénzügyek irányításából. Kiengedte a kezéből a pénzteremtés monopóliumát, nem vette tudomásul, hogy a hitelpiac elszabadult.

A nagy különbség, hogy nyolcvan év alatt minden alapvetően megváltozott.

- Az államnak kell viselni a munkanélküliségből fakadó pénzügyi terhet, és a társadalmi felelősséget.

- A világgazdaságban főszerepet kapott a Távol-Kelet.

A felsorolt történelemformáló események mindegyike lényegében a Nyugat történelmi eseménye volt. Ezeket, mint tragédiákat éltük meg, és nem vettük tudomásul, hogy ez a század a Nyugat történetének legeredményesebbje volt.

- Többel nőtt a gazdaság, a várható életkor, az iskolázottság, általában az emberi szabadság, mint korábban évezredek alatt.

- Leállt az elviselhetetlenül gyors népszaporulat.

- Az imperializmus századai után, az utóbbi ötven évben a fejlett világon belül nem volt háború.

- Európa nyugati felén, korábban elképzelhetetlen mértékben érvényesül az egyének szabadsága, egyenjogúsága.

 

Kopátsy Sándor               EH                   2009-08-12

 

 

A jelenkori fejlett társadalmak már nem osztálytársadalmak. Ezt a társadalomtudomány, különösen a közgazdaságtan, nem veszi tudomásul, és továbbra is tőkés társadalomról beszél.

A fajuk történetében másodszor fordul elő, hogy a társadalom felépítése alapvetően átrendeződik.

Az első, leghosszabb szakaszban a társadalmat az adott természeti környezet erőforrásaihoz való alkalmazkodás jellemezte. Abból éltek, amit a természet felkínált. Találó az elnevezésük, hogy gyűjtögető társadalmak voltak. Összegyűjtötték, amit a természet felkínált. Annyiféle társadalom volt, ahányféle természeti környezet. Akkora volt a népesség, amennyit a természet ajándékai eltartottak. Az ember rendkívül fejlett agyának köszönhetően, az első, és egyetlen főemlős volt, amelyik rendkívül gyorsan képes volt az életvitelét a legkülönbözőbb természeti környezethez igazítani. Képesvolt erre, annak ellenére, hogy alig voltak szerszámai. Az ember mindenütt, de nagyon ritkán, és stagnáló népsűrűségen, mindenütt megélt.

A gyűjtögető társadalmak szinte mindenütt megéltek, mert életmódjukat a természeti környezet ajándékaihoz igazították. Annyian éltek, amennyit a természet eltarthatott. A természet és az ember között nem alakult ki feszültség. A gyűjtögető társadalmakat az embernek a természet által felkínáltból való életmódúaknak is nevezhetjük.

Ez az életmód soha nem változott volna meg, ha nem történik óriási éghajlatváltozás. Az ember, mint minden biológiai lény, a változatlan természeti környezetben, változatlan szinten élhetett volna tovább. Változatlan természeti környezetben nemcsak a biológiai, de a társadalmi fejlődés órája sem jár.

A társadalomtudományoknak is fel kell tehát adni azt, hogy a fejlődés motorja, kiváltó oka az emberben rejlik. Nem ismer a biológia olyan fejlődést, ami a változatlan környezetben történt volna. Fejlődés csak a megváltozott környezetben történhet. A fejlődés módja, eredménye azonban attól függ, mint, illetve kit ért. A társadalomtudománynak azt kell vizsgálni, hogyan érintette az embert a környezetének változása. Az ok mindig a környezetváltozás, a következmény azonban attól függ, mit, illetve kit érintett. Az ember életében csak akkor van változás, ha az életfeltételei megváltoznak, de a változás milyensége az érintettől függ.

 

A gyűjtögetésről a termelésre való áttérést a nagyarányú éghajlatváltozásból fakadó szükséghelyzet szülte. A jégkorszakot követő igen jelentős felmelegedés, és az ebből fakadó óriási környezetváltozások nem tették lehetővé, hogy az emberiség jelentős hányada folytathassa gyűjtögető életformáját. Fajuk éltében az első minőségi ugrást a természeti környezetnek az életterekben bekövetkező igen jelentős változása hozta.

Eddig a tudósok azt hitték, hogy valamiféle természetes fejlődés gyümölcseként jutottak néhány térségben élők odáig, hogy a gyűjtögetésről áttérjenek a termelésre, a növénytermelésre és az állattartásra. Ebben a tekintetben a társadalomtudomány darwinista maradt, vagyis a fejlődés kulcsa mindig magában a szereplőben rejlik. Nem vesszük tudomásul, hogy semmi sem változik fejlettebbé, ha erre nem kényszerül, ha a léte veszélyeztetése nélkül olyan maradhat, amilyen eddig volt.

A könnyebb érhetőség érdekében a sumér és az egyiptomi öntözéses növénytermelés megjelenési folyamatán illusztrálom az állításom.

A mai Szahara és az Arábiai Félsziget a jégkorszak idején csapadékban, ezért növény és állatvilágban gazdag, a mai Kenyához hasonló, óriási szavanna volt. Ezen a négyzetkilométerenként egy lakos népsűrűségűséget is elérő gyűjtögető társadalmak éltek. Vagyis a mintegy húsz millió négyzetkilométernyi területen több millió ember, a föld lakosságának jelentős hányada élt. A jégkorszak megszűnése egyre melegebb éghajlattal, és kevesebb csapadékkal járt. A növényzet és az állatállomány egyre gyérült. Ez a folyamat néhány ezer év alatt lezajlott, és az egész térség elsivatagosodott. A folyamat arra kényszeríttette a lakosságot, hogy részben a csapadékosabb hegyek, részben délre, az egyenlítő, részben a tengerpart, és részben a nagy folyók, a Nílus, a Tigris és az Eufrátesz felé hózódjanak. E vándorlásoknak a nyomai már feltártak.

- A hegyek és a tengerpart zsákutcának bizonyult, hiszen az is elsivatagosodott.

- A tengerpart ugyan csapadékosabb volt, de viszonylag szűk életteret biztosított ahhoz, hogy létre jöhessen olyan népességtömeg, amelyikkel centralizált, nagy államot lehet alapítani. Afrika északnyugati tenger közeli térségeiben mindenütt megjelent az önözéses növénytermelés, és az állattartás, de történelemformáló magas-kultúrává nem emelkedhetett.

- Délkeletre a csapadékosabb hegyek, fennsíkok felé menekültek, a mai Kenyában, azok olyan lakott térségbe jutottak, ahol ugyanaz az életforma működött, ami a Szahara területén megszűnt. Annak kicsi volt a befogadó képessége, az élet pedig szinte a jelenkorig olyan maradt, amilyen a jégkorszak alatt a Szaharában volt.

- Délre, egészen a Kongó medencéjéig vándoroltak, ott még az övékénél is elmaradottabb életformára kényszerültek, és maradtak a jelenkorig.

- Az egyetlen kiutat a nagy folyókhoz menekülés jelentette. Ezek természetes árterében, majd annak mesterséges csatornákkal öntözött területén alakultak ki az első magas-kultúrák. Ismereteim hiányakényszerít arra, hogy csak a három említett folyó vízére épülő, öntözéses növénytermelő magas-kultúrával foglalkozzam. Minden bizonnyal más volna a konkrét történet a korai magas kultúrákat hordozó ázsiai folyamok esetében. De csak a részeltekben, a lénye mindenütt ugyanaz.

Maradjunk hát az egyiptomi, illetve a sumér kultúrát kialakító három nagy folyónál. Különösen a Nílusnál.

A Nílus. Meglepőnek találom, hogy a korai Egyiptom születését kutató tudósok nem fordítottak figyelmet arra, hogy a jégkorszak tízezer évei alatt a Nílus a 70-100 méterrel alacsonyabb színtű Földközi Tengerbe ömlött. Ebből könnyű volna kiszámítani, hogy a torkolatvidéke nem mocsaras, az áradásoktól spontán öntözött síkság volt, hanem szavanna. Ahol nem volt jellemző a nagy ártéri elöntés. A jégkorszak előtti Egyiptom déli területe egészen más volt, mint amit már a történelemből ismerünk.

A Tigris és az Eufrátesz is a jégkorszak idején 70-100 méterrel alacsonyabb szintű tengerbe ömlött. Ezen a tengerszinten a Perzsa Öböl sokkal kisebb volt. Ahol a tenger ma sem mélyebb 70 méternél, mocsarak voltak. Ez olyan térség volt, ahol a két folyamának változó vízhozama évente jelentős területet öntött el, vagyis rendszeresen önözött a természet. Itt a természet vezette be az önözést.

A jégkorszak megszűnése folyamán megindult a tengerszínt emelkedése, és egyre inkább tengerré vált az eddig termékeny, sok embert eltartó terület. A tenger hódítása elől menekülő lakosságnak északabbra kellett vonulni, és az eddigi spontán öntözést felváltani az általuk épített öntözőcsatornákkal való önözésnek.

Itt csak utalok arra, hogy jó húsz éve, a Nyugat-felé című könyvemben részletesen elírtam, hogy a haszonnövények kiszelektálódása, és a domesztikáció sem tudatos nemesítés és szelídítés, hanem az éghajlatváltozás következménye volt. Ha nincs igen jelentős felmelegedés, ha kontinensnyi telteken nem változik meg az éghajlat, ha nem pusztul ki sok-sok ezer faj, ma sincsenek haszonnövényeink és háziállataink.

 

Az osztálytársadalmak definíció azért nem elég találó, mert nem a létrehozó okra, hanem a megvalósult felépítési formát jelenti. Közös technikai alapjuk, hogy a fizikai erőre épültek. Nemcsak az emberére, de a szél, a víz, a gőz, az elektromos áram fizikai erejére. Erre a technikai alapra olyan társadalmi felépítményt kellett, ami meg tudta akadályozni a túlnépesedést.

A haszonnövények és haszonállatok megjelenése nagyságrendekkel megnövelte az adott természeti környezet eltartó képességét. Az öntözéses növénytermelés százszor, az állattenyésztés tízszer, később, a természetes csapdákra épülő, állattartással bővített növénytermelés hússzor nagyobb népességet tudott eltartani, mint a gyűjtögetés. Fajunk létszáma megsokszorozódhatott, elérte az új eltarthatóság határát. Viszonylag nagyon gyorsan kiderült, hogy fajunk szaporodása, az új lehetőség megnyílásával elszabadult. Kiderült, hogy az emberiség szaporodása nem tudott a gyűjtögető társadalmakra jellemző nagyon magas halálozási rátának megfelelőtől eltérni. Gyorsan megjelent a túlnépesedési nyomás. Enne féken tartására alakultak ki az osztálytársadalmak.

A gyűjtögető és az osztálytársadalmak között minőségi különbséget jelentett az is, hogy amíg az előbbi a fejlett agyának köszönhetően, alkalmazkodott a természeti adottságokhoz, addig az utóbbi a fizikai erővel állította szolgálatába a természetet. Egy nagyon szűk, szinte nem is számszerűsíthető, elit fejlett agyára csak annak érdekében volt szükség, hogy létrehozza azokat az eszközöket, eljárásokat, amelyek megsokszorozzák a munkaerő fizikai erejét. Ez, minél jobban sikerült, annál nagyobb lett az eltartó képesség, de annál erősebb a túlnépesedési nyomás is.

Sem a történészek, sem a demográfusok nem ismerték fel az emberi faj egyik alapvető szaporodási törvényét. Az életkörülmények minél jobban túllépik a létminimumot, annál gyorsabb lesz a spontán népszaporulat. Az eltartható népsűrűség lassan, a népesség gyorsan nő. Ebből következően, minél biztosabb, jobb életfeltételeket teremtett a társadalom, annál nagyobb a spontán, az eltarthatóhoz képest, a népszaporulat. Ennek az ellentmondásnak a kezelésére, a népességnövekedés megfékezésére jöttek létre az osztálytársadalmak. Ez volt, és maradt, minden osztálytársadalom elsődleges feladata. Ezt a társadalomtudományok máig sem ismerték fel.

Mivel a társadalomtudományok nem ismerték fel az osztálytársadalmak közős alapfeladatát, megelégedtek azzal, hogy az osztálytársadalmakat annak alapján osztályozzák, hogy minek a tulajdonmonopóliumára épült az uralkodó osztály hatalma.

A rabszolgatársadalom a munkaerő tulajdonra épültek. Mivel a munkaerő volt az adott társadalomban a szűk keresztmetszet, a munkaerő feletti hatalom jelentette a gazdasági és politikai hatalmat.

A feudális társadalmak a termőföld szűkösségére, ezért a földtulajdonra épültek. Ahol amegművelhető föld volt a szűk keresztmetszet, a földtulajdon lett a hatalom alapja.

A polgári társadalmak a tőketulajdonra épültek. Az ipari forradalom, az új technika bevezetése tőkehiányt teremtett. Ezért a tőke tulajdonlásából fakadt a hatalom tagozódása.

Ezt még megértette a társadalomtudomány, de ennek alapján egymástól minőségében különböző társadalmakról beszél. Nem vette tudomásul, hogy az osztálytársadalmaknak közös alapjuk volt: a túlnépesedés elleni védekezés. Ennek okán, olyan tulajdonsága, viselkedése miatt bíráltuk az osztálytársadalmakat, amik az alapvető feladatuk, a népszaporulat fékezése érdekében objektív szükségszerűség volt.

Még a legtudományosabb alapokon álló forradalmárok is olyan társadalmi viselkedést tartottak nemcsak erkölcstelennek, hanem bevezethetőnek is, amik mellett beállt volna az anarchiába torkoló túlnépesedés.

Elegendő lett volna feltenni a kérdést?

Vegyük sorra az osztálytársadalmak mindegyikét jellemző négy alapvonást.

1. Minden osztálytársadalomban az adók a szegényeket sújtották, a gazdagokat jutalmazták. Az erőszakra épülő elvonások a spontán kialakult jövedelemarányokat úgy osztották újra, hogy azzal a szegény többség még szegényebb, a gazdag kisebbség még gazdagabb legyen. A jövedelem újraelosztása növelte a szegény többség nyomorát. Márpedig a nyomor volt a fő halálozási ok.

Az osztálytársadalmak azért növelték a többség nyomorát, hogy nagyobb legyen a halálozás, kisebb a túlnépesedés nyomása. Ezt, a többség nyomorát fokozó jövedelem elvonást, tehát nem lehetett volna megszűntetni, csak akkor, ha módját találják annak, hogy a nagyobb jövedelem ellenére nem nő a népesség. Márpedig ilyen módszer nem volt, és nem is lehetett.

2. Minden osztálytársadalom a nemzeti jövedelmének jelentős hányadát költötte fegyverkezésre, hadviselésre. Közvetve, és közvetlenül ez volt a második legnagyobb halálok. A fegyverkezés, hadviselés csökkentette a fogyasztók jövedelmét, növelte a nyomor, az előző pontban leírtak hatását. A háborúk voltak a járványok fő terjesztői. Ezek a fegyvereknél sokkal több ember életét vették el.

Mi lett volna, ha békében élnek a társadalmak?

Gyors népességnövekedés.

3. Minden osztálytársadalom a szegényektől elvont jövedelem többségét improduktív célokra költötte, pocsékolta el. Fényűzésre, kincsképzésre fordították a felhalmozott jövedelem nagy hányadát

Mi lett volna, ha az elpocsékolt jövedelmet produktív célokra fordítják?

Gyorsabb népességnövekedés.

4. Minden osztálytársadalom üldözte a produktív tudást, szervezetten nyomta el a tudásvágyat. Ennek a társadalmi funkciónak még a tényét sem ismerték fel. Az elmúlt ötven év megmutatta, hogy amióta a fejlett társadalmak minden szinten támogatják a munkaerő szellemi teljesítményének fokozását, korábban elképzelhetetlen tempójú fejelődés zajlik. Az osztálytársadalmak ötezer éve során azonban a már elért társadalmi fejlettség, gazdasági teljesítmény is sok volt, hiszen arra is a lakosság létszámának gyorsításával reagált volna.

Hogyan szaporodott volna a népesség, ha a társadalom nem igyekszik minden eszközzel elnyomni a tudásvágyat?

Aligha vitatható, hogy a népszorulat a fenti négy elnyomó módszer ellenére mindig nagyobb volt, mint az elviselhető. Ha ezek közül csak egy működését leállítják, beindul a gyors túlnépesedés. Ezt mutatja, az elmúlt század és a jelen, amikor a világ elmaradott négyötödében a népesség növekedése elviselhetetlen, az egy laksora jutó jövedelem és vagyon bővítését lehetetlenné teszi a népszaporulat.

Az osztálytársadalmak mindegyikét a túlnépesedés fenyegette, vagyis minden osztálytársadalom több és jobb munkaerőt termelt, mint amire társadalmi igény jelentkezett.

Amennyire felfigyel a társadalomtudomány arra, amiből hiány van, annyira nem veszi tudomásul, hogy miből volt, és nincs a társadalmi igényénél sokkal több. Minden osztálytársadalmat az igényeltén sokkal több és jobb munkaerő kínálata jellemzett. Márpedig, amiből több és jobb van, mint amennyit hasznosítani tudnak, azt nem becsülik. Egyetlen osztálytársadalom sem becsülte az emberéletet, a munkát és a képességet. Ezért a nyugati erkölcsi normák szerint embertelen volt.

A fentiek azt bizonyítják, hogy az embernek faji tulajdonsága, hogy a létminimum feletti fogyasztása elviselhetetlen mértékű népszaporulatot vált ki. A túlnépesedést csak az osztálytársadalmakra jellemző négy fék volt képes elviselhető szinten tartani. A 20. század derekára azonban bebizonyosodott, hogy az egyszerű, olcsó és biztos fogamzásgátlás esetén a jómódú, és tanult ember még a létszámát is alig tartja.

Mi az a jólét és iskolázottság, ami mellett leáll a népesség növekedése?

A jómód esetében az egy laksora jutó mintegy tízezer dollár. Az iskolázottságban a tizenkét év. A 20. század második felére Európa nyugati felén és Észak-Amerikában a lakosság többsége eljutott erre a szintre, és ezzel a népesség természetes gyarapodása leállt. A század végére ezt a szintet néhány távol-keleti ország is elérte. Úgy látszott, hogy a többi társadalom számára az erre a szintre való feljutás szinte reménytelen.

A bolsevik marxista kísérletek eredménytelennek bizonyultak. Az emberisség négyötödében pedig a korábbinál is sokkal gyorsabb népességnövekedést nem tudták leállítani.

A farizeus nyugati kultúra máig nem vallja be, hogy a néhány tized százaléknál gyorsabb népességnövekedés eleve kizárja a felzárkózást.

A világtörténelmi változást azonban meghozta Kína azzal, hogy államhatalmi eszközökkel szabályozta a gyermekvállalást. Ezzel Kína lett az emberiség történelmében az első olyan ország, amelyik felismerte, hogy az indulási színvonalán minden jóléti növekedés elviselhetetlen népszaporulattal járna. Ezért egetlen megoldás kínálkozik, a gyermekvállalás erőszakos korlátozása.

Az emberiség kétharmada azonban továbbra is elviselhetetlen mértékben szaporodik. Ez eleve reménytelenné teszi az egy laksora jutó jövedelem és vagyon növelését, vagyis a társadalmi és gazdasági fejlődést.

Fajunk úgy lépett a 3. évezredbe, hogy a harmada elképesztő mértékben gazdagodik, a létszám növekedése pedig leállt. A kétharmada pedig még a már elért szintet sem képes tartani, mert a népessé évente százalékokkal gyarapodik. Ötezer éven keresztül a társadalom erőszakkal fékezte a népszaporulatot, száz éve pedig a gazdag világ, ahol már nincs túlnépesedési probléma, nemcsak tiltja, mert „embertelennek” tartja a lemaradók népességkorlátozó módszereit. Ha egymást ölik, fegyverrel avatkozik be. Segélyekkel fokozza a népszaporulatot, csökkenti a halálozást.

A jelenkori fejlett társadalmat a legjobban azzal lehet jellemezni, hogy az osztálytársadalmak a fent leírt négy funkcióját megfordította.

1. A modern társadalom a jövedelmeket progresszíven adóztatja, a kis jövedelműket támogatja, vagyis jövedelemnivelláló. A jövedelmek újraelosztása az ellenkezője, amit miden osztálytársadalom tett. Erre azért van szükség, mert a munkaerő újratermelése nem lehet hatékony a munkaerő árán fizetett jövedelmek mellett. A követező generáció értéke jelentően függ a jövedelmek nivelláltságától.

2. A modern társadalom keveset költ fegyverkezésre, azt sem azért, hogy önmagát pusztítsa. Ez a ráfordítás is nagyon sok. A fejlettek egyedi érdeke, hogy ne háborúskodjanak, mert az nemcsak elviselhetetlen emberáldozatokkal járna, hanem felszámolná a világgazdasági kapcsolatokat. A fejlettek között nemcsak köz-, de önveszélyes is minden háború. Ezért a fejlett világ hadereje a leszakadó, túlnépesedő világban rendfenntartó feladatokat lát el, és annak során igyekszik a saját emberveszteségét minimalizálni. A fegyveres emberpusztítás csak a lemaradó világban maradt számottevő, de ott sem jelentős a népszaporodáshoz képest.

Jó tájékoztatás volna, ha a történészek rámutatnának, hogy milyen jelentős halálok volt a hadviselés az osztálytársadalmak korában, és milyen kicsi jelenleg. Jelenleg a lemaradó emberiség létszáma közel ötmilliárd, az évi szaporulata százmilliót meghaladja, az éves háborús veszteség pedig nem éri el ennek egyetlen százalékát, tehát a hatása jelentéktelen.

3. A felhalmozásra elvont jövedelmeket igyekszik racionális, produktív célokra felhasználni. Ebben a tekintetben is teljes a fordulat az osztálytársadalmakhoz képest. A felhalmozási célú társadalmi kiadások nagy többsége társadalmi célt szolgál.

4. A társadalom elsődleges feladata a munkaerő minőségének javítása, vagyis a szellemi vagyon bővítése. Amíg az osztálytársadalmakban több, és jobb volt a munkaerő annál, amit a termelés igényelt, a modern táradalomban a minőségi munkaerőigénynek sem mennyisége, sem minősége nem elégíthető ki.

Az osztálytársadalmak, és a modern társadalom közötti óriási minőségi különbség abból fakad, hogy az előbbieknek a túlnépesedés ellen kellett védekezni, az utóbbinak pedig a munkaerő minőségi bővített újratermelését kell maximalizálni. A modern társadalmat alakító, működtető feladat a minőségi munkaerőben, vagyis a szellemi vagyonban jelentkező hiány csökkentése.

A modern társadalmak közti versenyben az győz, aki jobb minőségű munkaerőt termel. Ahol jobb a munkaerő minősége ott nem jön étre erőforráshiány, mivel azokat könnyen megvásárolja, illetve mind a munkaerő, mind a tőke örül, ha oda mehet.

Az osztálytársadalmak, és a modern társadalom között a minőségi változást az eltérő demográfiai viselkedésük okozza. Azoknak a túlnépesedést kellett fékezni, mivel a kívánatosnál több és jobb volt a munkaerő kínálata. Ezeknek már a kívánatos létszáma is csak társadalmi támogatással tartható, ugyanakkor a minőségi munkaerő igénye kielégíthetetlen.

A társadalomtudomány faladata, hogy a politikának tanácsot adjon a fejlődés segítéséhez. Nem a társadalmat, nem az országot, hanem a lakóit kell anyagi és szellemi tekintetben gazdagítani. A közgazdaságtan azonban államokban gondolkodik. Az egy ország nemzeti jövedelmét vizsgálja, annak alapján hasonlít össze. Az országok vagyonát pedig csak a fizikai vagyonban értelmezi, de még azt sem méri. A modern társadalom célja azonban az egy laksora jutó jövedelem és vagyon növelése.

A nemzeti vagyonnak pedig a szűk keresztmetszete a szellemi vagyon, a munkaerő minősége. Azt sem vonja senki kétségbe, hogy az állampolgárok értéke egyre inkább a szellemi vagyonuktól, a társadalom munkaerőigényének kielégítési fokától függ, ezt mégsem mérjük.

A modern társadalomnak a szülők a gyermeknevelési tevékenységét kellene támogatni. A munkaerő értéke elsősorban ettől függ. Ennek ellenére a társadalom a gyermeknevelést nem a hatékonysága, hanem a darabszáma alapján támogatja. Ennek aztán az, az eredménye, hogy a társadalom viszonylag sok értéktelen, sőt negatív értékű állampolgárt nevel, és viszonylag kevés értékeset. A társadalom a minél gyengébb képességet eredményező gyermekvállalási struktúrára ösztönöz, ezzel az elsődleges társadalmi érdek ellen működik.

A közgazdaságtan nem is kezeli a társadalom legfontosabb feladatát, a munkaerő értékének alakulását. A szellemi vagyont nem tekinti a nemzeti vagyon részének, holott ez a legfontosabb eleme. A gyermeknevelés és oktatás nem értéktermelés, hanem fogyasztás. Ugyanakkor továbbra is azt tanítja, hogy az olcsó munkaerő vonzza a tőkét, holott az ingyen sem kell, és a jót egyre jobban megfizetik. Ötven éve egyértelmű, hogy a nemzetközi tőke elsősorban a minőségi munkaerőt keresi, még akkor is, ha drága.Ettől kivétel csak az, amikor a tőke nyersanyagorrát keres. De még ebben az esetben is, ugyanaz a geológiai kincs ott vonzóbb, értékesebb, ahol a munkaerő minősége megfelelőbb.

A társadalmak múltjának minden jellemző jelenségéről vagy az derül ki, hogy vagy már felismertük, hogy a fejlődést szolgálta, vagy még nem tudjuk, ez hogyan valósult meg. Nem ismerünk olyan jellemző társadalmi viselkedést, ami mögött nem a társdalom érdeke áll.

Akárcsak minden más természeti jelenség, a jellemző társadalmi jelenségek is szükségszerűek, nemcsak abban a tekintetben, hogy értelmetlen harcolni ellenük, és megszűntetésük ártana a társadalmi egyensúlynak. Vegyük tudomásul, ami jellemző, az, szükségszerű.

Marx legnagyobb tévedései abból akartak, hogy bizonyos társadalmi jelenségeket nemcsak rossznak, hibásak tartott, de hitte, hogy azok kiküszöbölhetők. Sőt az is meggyőződése lett, hogy a létezőknél, a tanácsai alapján, sokkal jobb társadalom volna létrehozható.

A tőkés osztálytársadalmat is objektív szükségszerűség hozta létre, az nem volt kikerülhető, lecserélhető jobbra. Ezen belül a munkásosztály kizsákmányolása, a profit is nélkülözhetetlen, csak akkor tűnik el, amikor a létrehozó okai megszűnnek.

A társadalomtudósnak nem azt kell vizsgálni, mi lenne jobb egészen másként, hanem feltárni, hogy minek, mi az optimuma, hogyan lehet azt megállapítani, hogyan lehet az eseményeket abba az irányban módosítani.

Természetesen, semmi sem az optimális mértékben és időben valósul meg, tehát a társadalmi jelenségek mindig jobbíthatók. A társadalomtudós azonban soha ne legyen erkölcsbíró, azért harcoljon valami ellen, mert neki nem tetszik, mert az erkölcsi felfogása mást igényelne. Ezen az alapon nem szabd a társadalom szerveződését bírálni, hanem azok objektív okát kell feltárni. A társadalomfejlődés is objektív törvények alapján haladt, és halad. Nem más utat, kell keresni, hanem az utat kell finomítani, javítgatni.

Természetesen, semmi sem történt, és történik optimális időben és helyen, az objektív követelmények idő előtt, és idő után következhetnek be, minden társadalom a fejlődés más szakaszában jár, semmi sem az optimális időben, és nem az optimális mértékben történik.

Az osztálytársadalmak azért jöttek létre, mert védekezni kellett a túlnépesedés ellen. A megszűntetésüket csak az, tette lehetővé, ha megszűnik, ha el lehet kerülni, hogy az életkörülmények javulása nem okoz népszaporulatot. Tehát, nem Marx tanácsai alapján, a felépítmény fontos elemeit, az uralkodó osztályt kellett volna lecserélni, nem a tulajdonviszonyokat kellett volna megváltoztatni, hanem meg kellett volna állítani a népesség növekedését. De ez irreális cél volt, mert a kor viszonyai között a szaporodó népességű társadalmak eltiporták volna azt, amelyik védekezési képessége, haderejének létszáma csökken. A népszaporulat megállítása tudati korlátba is ütközött volna. Amíg nem ér el a jólét, és az iskolázottság bizonyos szintet, sem a belső, sem a külső társadalmi erők nem teszik a gyermekvállalás korlátozását elfogadhatóvá.

Ezt először csak a 20. század végén, Kína tehette meg. Még nem szivárgott ki az erőszakolt családtervezés szükségességének felismerése. Pedig ennél fontosabb esemény fajunk történetében nem történt. Mégsem kételkedek abban, hogy tudatos cselekedet volt. A kínai kommunista elit vette először tudomásul, hogy a népesség gyors, két százaléknál is nagyobb növekedését a reálisan elképzelhető leggyorsabb fejlődés sem viselheti el.

A már eleve túlnépesedett Kínában választani kellett a szaporodás, és a jobban élés között. A nagyon elmaradott Kína vezetői felismerték, a Nyugat társadalomtudománya még addig sem jutott el, hogy tudomásul vegye, hogy antagonisztikus ellentmondás van a népesség növekedése és az egy lakosra jutó jövedelem között.

A felismerés sem lett volna elég. Ebben segített a kínai történelem, amiben a rációval, a közösség, a birodalom érdekével szemben nincs helye az erkölcsi, humanitárius, emberi jogi szempontoknak.

Kína azért is járhatta a maga útját, mert másfélmilliárdos szegény lakosságára nem volt a világgazdaságnak, a fejlettebb Nyugatnak szüksége. Ezt még Kína sem nem tehette volna meg az imperialista időkben.

Kína számára a gyermekvállalás erőszakos szabályozása létkérdés volt, hiszen évente 25 millióval nőtt a lakossága. Öt éve az amerikai demográfusok számolták ki, hogy Kínának 480 millióval lenne több lakosa, ha nem vezeti be a gyermekvállalás korlátozását. A számuk mára elérte volna a kétmilliárdot!

A nyugati erkölcsi felfogás, és a társadalomtudomány máig nem veszi tudomásul, hogy a népességnövekedés és az életviszonyok javulása, vagyis az egy laksora jutó jövedelem és vagyon növekedése, hosszú távon még egy százalékos növekedés mellett sem képzelhető el. Ez, a világ elmaradt, nagyobbik felében csak kívánatos állom is csak ott teszi lehetővé a jólét növekedését, ahol a térség alulnépesedett. Márpedig az elmaradt világ népességének szinte egésze túlnépesedett térségben él. Ennek ellenére a népesség növekedése még a két százalékot is meghaladja. Ezt nemcsak az érintettek, de a természeti környezet sem képes elviselni.

Ennek ellenére a fejlett világ az éghajlat változásától, és a fejlettséggel járó természetrombolástól fél.

Fajunk történelme is az mutatja, hogy számukra is az éghajlatváltozás az egyetlen olyan kihívás, aminek feldolgozása nélkül nincs nagy társadalmi változás. A hatásának kivédése pedig a fejlett világ erőforrásaihoz képest megoldható feladat. Talán századába sem kerül, mint az évente 100-150 millióval gyarapodó elmaradt, fejlődésre egyelőre képtelen népesség eltartása.

A gazdag társadalmak lakossága már nem szaporodik. Annál inkább nőnek azok az erőforrásaik, amelyekkel ki lehet védeni a természetkárosítást. Az emberiség nagyobbik fele azonban szegényedik, egyre kevesebb erőforrás áll rendelkezésére, ellenben példátlan mértékben szaporodik. Ez százszor jobban fenyegeti bolygónk természetvilágát, mint a rohamosan gazdagodó harmad.

Max Weber száz éve felismerte, hogy a polgári társadalom csak ott versenyképes, ahol a lakosság viselkedését a „protestáns etika” jellemzi. Ezt a zseniális felismerést a társadalomtudomány máig sem vette tudomásul. Pedig a tények egyértelműen mutatják. Weberrel szembeni értetlenség abból fakad, hogy felismerése romba dönti a klasszikus közgazdaságtant. H igaz, hogy csak az a társadalom képes a tudomány és technika eredményeinek hatékony felhasználására, amelyikben a lakosság viselkedése találkozik a megváltozott igényekkel, akkor be kell csukni a közgazdaságtudomány szánára a kaput, hiszen az ezzel az alapkövetelménnyel nem számol.

Weber felismerésének elhallgatását az is megkönnyítette, hogy a protestáns etika kifejezést használta a puritánt viselkedés helyett.

Weber korában élenjáró tőkés társadalom, polgári demokrácia csak a puritán népek számára volt sikeresen megvalósítható. Nem ismertünk kivételt. Nincs olyan ország a nyugati kultúrában, amelyik ma gazdag, és nem érintette meg a tudatát, viselkedési módját, illetve ahol nem győzött a reformáció, vagyis a „protestáns etika”. A 20. század derekáig csak a nyugati kultúrkörben volt fejlett demokrácia és piacgazdaság, viszonylag magas az egy lakosra jutó jövedelem.

A tudományos és technikai forradalom azonban kiszélesítette az élre kerülők körét. Az utóbbi fél évszázadban példátlan sikert arattak a távol-keleti, konfuciánus népek.

A kis Európán belül nem olyan egyértelmű a kultúra és a társalmi fejlettség közötti viszony, de azért egyértelmű. Ha érdekelné a tudományt, hogy az angolszász, germán, skandináv népek, még a kedvezőtlen gazdaságföldrajzi viszonyok között is, gazdagabbak, mint a mediterránok. De az is nyilvánvaló, hogy a protestánsok iskolázottabbak, gazdagabbak, mint a katolikusok.

Egyértelmű a bevitt kultúra társadalomformáló jelentősége a két Amerikában és Ausztráliában. Ahol a puritán telepesek rendezkedtek be, ott négyszer magasabb az egy laksora jutó jövedelem, több évvel hosszabb az iskolázottság, mint ott, ahova a mediterrán népek mentek.

Tekintettel arra, hogy Kelet-Ázsiában a lakosság viselkedése még inkább puritánnak nevezhető, hiszen szorgalmasabbak, fegyelmezettebbek, takarékosabbak, tisztaságszeretőbbek, mint a hasonló szinten a nyugat-európai puritánok. Ez, és csak ez a magyarázata annak, hogy a 20. század második felében olyan „gazdaság csodák” tanúi lehettünk, amelyekhez a Nyugat legjobb eredményei sem hasonlíthatók.

A Nyugat társadalomtudósai és politikusai mégis azt hiszik, sőt erőszakolják, hogy a gyors társadalmi és gazdasági siker minden más kultúrában megvalósul, ha a nyugati liberalizmus elvei alapján bevezetik a demokráciát.

Ma azt kell mondani, hogy minden nép meggazdagodott, amelyiket a szorgalom, a munkaszeretet, a takarékosság, a fegyelem, a tisztaság, a tanulás becsülete, a szolidaritás jellemez. Fordítva is igaz, nem lett gazdag egyetlen nép sem, amelyre ezek a tulajdonságok nem jellemzők.

Kopátsy Sándor               EH                   2009-08-07

 

 

Az alábbiakban azt kívánom illusztrálni, hogy néhány, a lakosság magasságával foglalkozó statisztikai adat, milyen látszólag távoli terület jobb megértését segítő, a viselkedését feltáró gondolatsor kibontására lehet alkalmas.

Hetven éves mániám, hogy a történész ne politizáljon, vagyis ne az ország, hanem a lakosság sorsával foglalkozzon. Aztán közgazdászként arra váltottam át, hogy a politikus, a közgazdász ne az ország, hanem a lakosság sorsának optimalizálásával törődjön. Egyik kívánságom felé sem sokat haladtak a társadalomtudományok. Ezért aztán teljesen hamis eredményekre jutunk.

Ahogy megöregedtem, megtanultam, hogy egy társadalmat jobban megismerhetek arról, mennyi a szemét, milyen a tisztaság az autópályák és állomások toalettjeiben, mennyre kell félni a tolvajoktól, mennyi a rács és a lakat a bérházban, hogyan néz ki a piac, vagy a temető.

Jó húsz éve döbbentem rá, hogy a történelmi koroktól függetlenül, a testmagasság talán a legjobb mutatója annak, hogy melyik társadalom milyen eredménye, hol tart a többihez viszonyítva. Természetesen ez sem tökéletes mutató, mert figyelembe kell venni bizonyos földrajzi, éghajlati hatást is. De még soha nem csapott be.

Fajunk történetében, egészen a jelenkorig, az átlagos testmagasság tekintetében, a genetikai adottságunkhoz képest, éppen úgy le voltunk maradva, mint a várható életkorban. Az utolsó kétszáz évtől eltekintve, mind az átlagos testmagasság, mint a várható életkor alig változott, messze elmaradt a kedvező életfeltételek között elérhetőnek. Mára már a hollandok a testmagasság maximumához, a japánok az életkor felső határához közelednek, és a közeledés egyre lassabb lesz.

A testmagasság alapvetően a táplálkozás elegendőségétől és minőségétől, az életkörülmények megfelelésétől, és a megerőltető munka, főleg a fiatalkori. elkerülésétől függ.

Angliában vannak adatok arra, hogy a gyárakban dolgozók, különösen az állapotos nők, és a gyermekmunkát átéltek, testmagassága még annál is kisebb volt, mint a falusi lakosságé. A városiaké először kisebb, mint a falusiaké, annak ellenére, hogy a városi polgárok az átlagnál lényegesen magasabbak voltak. Ott már a 19 század végén elindult a testmagasság növekedése, és a századforduló után gyorsult fel.

Ma a hollandok, általában a skandinávok a legmagasabbak. Ez megegyezik azzal a tudományos felméréssel, ami Európa nyugati felén élő országokban mutatja ki az egy lakósra jutó jövedelem növekedését 1890-2000 között. Ezek alapján a rangsor ugyancsak a skandinávok fölényét mutatja. Ez idő alatt is ott, és az alpi népek között nőtt a leggyorsabban, tízszeresnél jobban, az egy laksora jutó jövedelem. Európán belül tehát nem is kell elvégezni a nagyon bonyolult és drága jövedelemszámításokat, elég megnézni, milyen magasak az emberek.

Most arról írok, hogyan döbbentem rá arra, hogy a szocialista negyven év nemcsak a 20. századi, de az egész magyar történelem legsikeresebb szakasza volt. Eddig azt hittem, hogy én azon ritka magyar közé tartozom, aki a bolsevik megszállás alatt eltöltött időt tárgyilagosan, az igazsághoz közel állónak látom. Sokkal kevésbé rossznak, mint a magyar politikusok és történészek. Nem kellett azonban sok, alig tízoldalnyi anyagot olvastam arról, hogyan nőtt az elmúlt száz év során hazánkban az átlagos testmagasság, és megállapítottam, hogy sokkal jobb a szocialista évtizedek eredménye még annál is, ahogyan eddig láttam.

Beláttam, a szocialista évtizedek teljesítménye annál is sokkal kedvezőbb, amit eddig tartottam. Az adatok megmutatták, hogy azoknak a tényeknek, amik ezt a kort jellemezték, sokkal nagyobb a társadalmi jelentősége, mintsem gondoltam. Még engem is megdöbbentettek a testmagasság alakulásról közölt adatok.

A két háború között a testmagasság tízévenkénti növekedése másféleszerese volt az első világháború előtti utolsó évtizedekben tapasztalnak. De fele sem volt annak, ami a bolsevik rendszerben megtörtént. Tagadhatatlan, hogy a nagy különbségben nemcsak a bolsevik rendszer eredményét kell látni, hanem az attól független egészségügyi változások hatását is. Vagyis akkor is javult volna ez a mutató, ha fennmarad a két háború közti fél-feudális rendszer. De nem ennyire.

A túlzott iparosítás fonákjaival kéjjel foglalkoznak a politikusok és történészek, de arról említést sem tesznek, hogy alig néhány év alatt, kétmillió ember került át a falusi munkaalkalom hiányból az iparba, többségük a falvakból a városokba.

Még meggyőzőbb ténynek tekintem, hogy a bolsevik évek alatt felére csökkent a városi és a falusi lakosság testmagassága közötti szakadék. Ez azt is jelenti, hogy a bolsevik rendszernek köszönhetően megszűnt a falvakban a városokénál is sokkal súlyosabb munkanélküliség.

Trianon után a történelmünket azzal jellemezhetjük, hogy a két háború között hárommillió munkanélküliségre kényszerült munkaképes, és dolgozni akaró ember országa voltunk. Boldog volt, aki bármilyen munkához juthatott. A háború előttinél ugyan valamivel gyorsabban nőtt a testmagasság, de a környezetünkhöz képes lassan. Nincs ugyan az osztályokra bontott adat, mégis meggyőződéssel állítom, hogy az arisztokraták sokkal, az úri középosztály is jóval magasabb az átlagnál, a falusi szegénység, az ország fele azonban nagyon alacsony volt.

A bolsevik évtizedek alatt mindenkinek volt munkája. Aztán lassan szinte mindenkinek még mellékjövedelme is lehetett. Ez a jövedelem ugyan nagyon szerény, de biztos, és viszonylag egyenletesen elosztott volt. Mindenki számára biztosított volt a szerény de biztos jövedelem. Sajnos, sem a jómódúak, sem a liberálisak, különösen pedig a jómódú liberálisak képtelenek tudomásul venni, hogy a szegények számára nem a polgári szabadságjogok, hanem a biztos munkaalkalom az első. A bolsevik évtizedek alatt azt tanultam meg, hogy előbb legyen jólét, aztán szocializmus. Fordítva nem megy. Húsz éve azt tanulom, hogy előbb légy jómódú, aztán lehetsz már akár liberális polgár is. Ami a testmagasság növekedését illeti, kétszerese lett a két háború köztinek, és legtöbbel azok nőttek, akik korábban a legalacsonyabbak voltak. Adat hiányában is állítom, hogy nemcsak a legvidámabb barakk, hanem a legjobban növekvő nép voltunk Európa keleti felén. De erre nemcsak nem vagyunk kíváncsiak, de sok politikust és történészt zavarna is a tény vitathatatlansága.

A rendszerváltás másfélmillió embertől gyorsan elvette a munkát, és máig sem teremett számukra újat. Igaz, hogy munka nélkül eltartja őket. A lakosság átlaga ugyan csak néhány évre lett szegényebb, de a létbiztonság és a munkaalkalom hiánya fennmaradt. Az erősek sokkal jobban, a gyengék szegényebben és sokkal kiszolgáltatottabban élnek. Az erkölcsi romlás pedig fent is jelentős, lent azonban katasztrofális.

Azt a tényt, hogy a rendszerváltás három rétegűvé tette az országot, a testmagasság is bizonyítaná. Az ország alsó harmadának, ezen belül különösen a cigányságnak, ugyanis csökkent a testmagassága. Ezért aztán az ilyen felmérés eredményére nem is vagyunk kíváncsiak.

Ezt a képet lehet sminkelni azzal, hogy megnőtt a politikai szabadság, több párt között választhatunk, nincs cenzúra, de a lakosság többsége, különösen az alsó harmada, nem polgári jogokra, hanem létbiztonságra, munkaalkalomra vágyik, és kétsége esik a munkátlanságra ítéltek reménytelenségét és erkölcsi züllését látva.

Én ezen háborgok, a politikusok és a történészek azonban azzal foglalkoznak, hogy mikor, melyik párt volt kormányon, holott a leszakadtak sorsa, a testmagasság ettől alig függött.

Elég volna megnézni, hogy milyen lesz a testmagassága azoknak, akik a rendszerváltást követő húsz évben születtek. Ez hogyan alakult a cigányság esetében. Szerintem, ők alacsonyabbak lettnek, és az átlagnál jó tizenöt évvel korábban halnak meg. Ez az egyetlen vád is elég ahhoz, hogy az elmúlt húsz év rothadt rendszer volt. Abban már nem vagyok biztos, hogy ezt a politikusok és a történészek is hajlandók lesznek tudomásul venni.

Ahogy a bolsevik uralom alatt soha nem vontam kétségbe, hogy a legnagyobb jótétemény a múlt rendszer minden maradványának az összetörése, ha már ott tartok, hogy ennek a rendszernek az összetörését is ünnepelni szeretném.

A 20. század közepéig a több tízezer éve jellemző testmagaság csak Európa nyugat felén és Észak-Amerikában nőtt lényegesen. Ezt megelőzően és minden más kultúrában a lakosság nagy többsége a létminimum határán élt, a testmagasságát csak az éghajlati és a domborzati viszonyok befolyásolták.

Általános jelenség, hogy a meleg égövön és a hegyvidéken kisebbek voltak az emberek. Ezt, mint vadász is tapasztalhattam. A hegyvidéken a szarvasok jóval kisebbek, mint a síkságon. Ezt azzal magaráztam, hogy a szintkülönbségek leküzdése nagyon kemény izomzatot alakít ki. Ahogy a szertornászok nem nőnek nagyra, a hegyeket megjáró, sőt már nagyon fiatal korban menekülő szarvasok sem. A kemény izomzatot követelő életmód mellett kisebb lesz a testmagasság.

Ezért a hegyek között élő kultúrákban alacsonyabbak voltak az emberek, mint a síkságokon élők. Ma a tibetiek a legalacsonyabbak, de ilyenek voltak az inkák is.

Az is több évezredes tapasztalat, hogy a túlnépesedett kultúrákban élők, kínaiak, japánok, alacsonyabbak voltak.

A történész, általában a társadalomtudós számára az utóbbi száz év különösen érdeke, mert ebben már az életmód színvonala volt a testmagasságot alakító elsődleges tényező.

Néhány, csekélyszámot jelentő kivételtől eltekintve fajunk történetében ismeretlen átlagos testmagasságot először a 20. század elején értek el Európa nyugatai felén, és Észak-Amerikában. A század közepén aztán növekedésnek indultak a Japánok, majd a kis tigrisek lakosai. A második világháborút követő ötven évben a legtöbbel, 19 centivel a japánok lettek magasabbak. 2002-ban a japán 18 éves fiuk már magasabbak voltak, mint az Egyesült Államokban. (Ebben szerepet játszik, hogy az amerikai spanyol és ázsiai bevándorlók, rontják az átlagot.)

Mintegy húsz évvel később a leggyorsabban a távol-keleti kis tigrisek lakossága növekedett. Jelenleg pedig Kínáé. Ebben nemcsak a gyors növekedésük, de az is szerepet játszik, hogy alacsony szintről indultak.

Kínával, ebben az esetben is érdemes foglalkozni. Az ország gazdasági növekedése a leggyorsabb. Azonban ehhez közel van Indiáé is. A testmagasság növekedésében azonban össze sem hasonlíthatók, Indiában alig nő, Kínában pedig a világon a leggyorsabban. A jelenség azonban érhetővé válik, ha nem az ország, hanem az egy laksora jutó növekedést vizsgáljuk. Kínában, harminc éve, mind az egy laksora jutó jövedelem, mind a vagyon évi tíz százalékkal nő. Indiában ugyanez a mutató a nemzeti jövedelem esetében alig két százalék, a vagyon pedig csökken.

Az utókor az ezredforduló legnagyobb és legpozitívebb világtörténelmi eseményének a Kínában bevezetett, a gyermekvállalást csökkentő, intézkedéseket fogják minősíteni. Vagyis azt, amin a farizeus Nyugat a leginkább botránkozik. A Kínában bevezetett korlátozó intézkedések mennyiségileg is történelemformálók. Amerikai demográfusok szerint 500 millióval több kínai volna, ha nem történt volna meg a korlátozás. Az ennyivel népesebb, de nyomorban rekedt Kína jelentene a világ számára nagyobb veszélyt, nem a jelenlegi fergetegesen gazdagodó.

A zöldek sem értették meg, hogy a természet megvédése érdekében a kínai népszaporulat megfékezése volt a kor leghathatósabb intézkedése. A természetet ugyan már a jelenlegi hétmilliárd embertől sem fogjuk tudni megvédeni, elsősorban azért, mert a többségük nagyon szegény ahhoz, hogy védekezhessen, de az egyelőre megállíthatatlan további növekedéssel járó természetrombolás kivédéséhez már nem lesz elég erőnk.

Szomorú a helyzet, ha a szegény világot, vagyis az emberiség egyre jobban szaporodó és egyre jobban lemaradó kétharmadát vizsgáljuk. Néhány kivételtől eltekintve, az emberiség kétharmada még nem növekszik, mert egy laksora egyre kevesebb élettér, táplálék jut. Az életkörülményeik minden javulásra a népszaporulatuk növekedésével reagálnak.

A gazadag világ pedig olyan ostoba, hogy nem abban segít, hogy jobban élhessenek, hanem abban, hogy még jobban szaporodjanak, tehát még szegényebbek legyenek.

Kopátsy Sándor                PE                    2009-08-03

 

 

A tettesekig csak akkor juthatunk el, ha felismerjük a válság okát. Ebből annyit már lát a szakemberek jelentős hányada, hogy a pénzügyi spekulációk. Olyan pénzügyi műveletek lepték el a világgazdaságot, mindenek előtt annak észak-amerikai, és nyugat-európai térségét, ami mögött nem volt fedezet.

Ez azt jelenti, hogy az állami pénzteremtés mellett megjelent a pénzügyi műveletekkel, hitelekkel teremthető pénz is. Méghozzá olyan mennyiségben, hogy ezek deformáló hatásának leszereléséhez elegendőhöz képest a jegybankok pénzügyi ereje eltörpült.

Addig már eljutottak, hogy meg kellene állítani a spekulációs célokra történő, szabad pénzteremtést, de azt hiszik, hogy ehhez a jogszabályok elegendők. Arról azonban még nem gondolkodnak, hogy amíg a jegybankok negatív kamatráta mellett adnak a bankoknak olcsó pénzt, ezekkel az olcsó hitelkel végzett gazdaságkárosítást nem lehet megakadályozni, anélkül, hogy súlyos károkat ne okozzunk. Nem adminisztratív eszközökkel kell a kártokozó jelenség ellen harcot vívni, hanem azok okát kell megszüntetni. A tényleges ok, hogy a liberális államok jegybankjai olyan olcsón adják a pénzt, amivel a pénzügyi szektor bátran, látszólag kockázat nélkül szélhámoskodhat.

Mert Alacsony volt a jegybanki kamat. Tört része a tényleges inflációnak. Közgazdásznyelven, negatív volt a reálkamat. Ezt a tény máig sem ismerték fel.

A közgazdaságtan, az infláció mérésekor, nem veszi figyelembe a vagyonárak áremelkedését. Ha az elmúlt évek pénzromlást úgy számoltuk vonna, hogy figyelembe vesszük a vagyontárgyak, az ingatlanok és a részvények áremelkedését, a zéró reálkamatnak is legalább öt százalékos jegybanki kamat felt volna meg.

Mivel a jelenlegi pénzügyi válság az Egyesült Államokban robbant ki, rajta illusztrálom a folyamatot. Amikor Bernanke átvette az Egyesült Államok jegybankjának vezetését, még 5 százalék volt a jegybanki alapkamat. A megkívánt módszerrel számolt infláció pedig 1-2 százalék között mozgott. Ebből a szakma joggal számolt úgy, hogy még jelentős reálkamatot kell fizetnie annak, aki jegybanki hitelekhez akar jutni.

Azt ugyanis figyelmen kívül hagyták, hogy az ingatlanok, és a részvények áremelkedése jelentsen meghaladta az 5 százalékot, tehát a hitelfedezeti alap inflációja, ami a jövedelmek és a vagonok összege, nem 1-2. hanem 3-5 százalék. Az 5 százalékos jegybanki alapkamat tehát sem volt már reálkamat.

A pénzhez való jutás, tehát eleve abnormálisan olcsó volt. Márpedig azt nem lehet megakadályozni, hogy az olcsó pénz mellett nem lesz irreális hitelezés, a megtakarítási ráta pedig nem lesz negatív. Ezt az eleve abnormálisan olcsó pénzhez való jutást a jegybanki kamat folyamatos csökkentése irreális mértékre fokozta.

A pénzpiac tévedhetetlenségére esküvő liberális közgazdászok csak azt látták, hogy az olcsó pénz serkenti a gazdaságot, azt nem, hogy a növekedés irreálisan nagy hányada a pénzügyi műveltek során keletkezett fiktív nyerség volt.

A negatív megtakarítási rátának önmagában elég figyelmeztetés arra, hogy olcsó a pénz, azzal érdemes szélhámoskodni. Nyomát sem látom a kor közgazdasági irodalmában annak, hogy a negatív megtakarítási ráta mit jelent, mit kell tenni ellene.

A negatív megtakarítási ráta azt jelzi, hogy olyan olcsó a hitel, hogy a jövedelemtulajdonosok nem látják értelmét a takarékosságnak, bátran adósodnak el.

Az Egyesült Államokban hiába volt negatív a megtakarítás tára, a jegybank, élén legendás elnökével Alan Greenspannal, majd utána Bernanke-vel, a gazdaság élénkítése érdekében 5 százalékról fokozatosan 1 százalékra vitte le a jegybanki kamatot. Tették annak érdekében, hogy legyen elég olcsó pénz a gazdaságban. Sem ő, sem az utódja sem vette tudomásul, hogy az abnormálisan olcsó pénz mellett nem lehet a pénzügyi spekuláció tobzódását megállítani, a gazdasági élet szereplőit takarékosságra kényszeríteni.

Tisztában vagyok, hogy nem egyszerű feladat az ingatlanárak és a részvényárak figyelembevétele az infláció mérése érdekében, ezét elegendő volna, ha az országok pénzügyi vezetői megfogadnák, hogy a kamatszintet emelni kell, ha csökken, csökkenteni kell, ha emelkedik a megtakarítási ráta.

A jelenlegi pénzügyi válság elkerülhető lett volna, ha az Egyesült Államok jegybankja az évek óta tartó negatív felhalmozási rátát nem támogatta volna, hanem arra törekszik, hogy álljon vissza a normális helyzet, hogy csak annyit lehet költeni, ami mellett még nő a vagyon reál éréke. Ha ezt követi, nem jöhetett létre a tartós negatív reálkamat. Reálkamat mellett csak akkora volument érhettek volna el a pénzteremtő pénzügyi műveletek, ameddig erre van fedezet. Tehát a pénzügyi műveletek mindaddig hasznosak, ameddig csak olyanok, ami mögött reálfedezet áll.

A közgazdaságtan máig azt tanítja, hogy pénzteremtésre csak a jegybanknak van jogosítványa. Nem vették tudomásul, hogy a vagyontárgyak, ingatlanok, értékpapírok áremelkedése, hitelfedezet növekedést jelent, a hitelállomány növekedése pedig emissziót, vásárlóerő növekedést. a pénzügyi műveletek nyakló nélkül teremtik a pénzt. Az ebből származó veszélyt pedig azért nem vették észre, mivel az inflációt sajátos módon, csak az áruforgalomban mérték. Azt, hogy a vagyontárgyak ára a fogyasztói áraknál gyorsabban emelkedik, nem tekintették pénzromlásnak. Szakmán klasszikusai értetlenül állnának az olyan pénzteremtés mellett,a minek nincs fedezetet. Ennek ellenére nekünk már tudni kellene, hogy a gazdaságot csak akkor lehet megvédeni a katasztrofális válságoktól, ha az állam teremthet fedezetnélküli pénzt, azaz inflációt. Az elmúlt hetven év eredményeinek az volt az egyik alapja, hogy az állam lehetőséget kapott arra, hogy a pénzt, szükség esetén, ronthassa. Ez teremtett pénzügyi alapot arra, hogy a tudományos és technikai forradalom ilyen sikeresen működhessen.

Abból ugyan időnként komoly bajok származtak, hogy az állam e jogával visszaélt, és saját érdekében a szükségesnél nagyobb inflációt gerjesztett. Ennek ellenére az állam pénzteremtő monopóliuma példátlan sikert hozott. Az állami bürokrácia sutasága azonban lehetővé tette, hogy a számára is a pénzteremtést akkor, ha a jegybanki kamat reálrátája negatív. Ez jött lére úgy, hogy az állam tudomásul sem vette, azzal, hogy a vagyontárgyak áremelkedésének a következményét nem mérte fel. Nem látták, hogy a vagyontárgyak áremelkedése hitelfedezeti emelkedést, ezzel a pénzteremtést jelent.

Kopátsy Sándor                PP                    2009-07-30

 

 

Az EU választás során kialakult politikai erőviszony pánikba ejti a liberálisokat, és megijesztette a szocialistákat. Senkinek nem jut eszébe, hogy húsz év után csak az alakult ki a politikai életben, ami a jelenlegi társadalomra jellemző. A rendszerváltás óta voltak hamisak a politikai erőviszonyok.

Ez az állításom nem azt jelenti, hogy a politikai erőviszonyok a vágyamnak megfelelnek, hanem azt, hogy ilyen a magyar társadalom, és húsz éven keresztül nem felelt meg a társadalom világnézeti, politikai struktúrájának.

A bizonyításérdekében nem is érdemes nagyon messze visszamenni, elég a reformkorig. A szabadságharcot megelőző évtizedekben a magyar törvényhozás a lényegében tisztán magyar nemesség véleményét képviselte. Sem a magyar nép kilenctizedének, sem az ország lakosságának nagyobb felét kitevő, nem magyar etnikumoknak, gyakorlatilag nem volt képviselete. A magyar nemesség az ország lakosságának öt, a magyaroknak tíz százalékát képviselte. Ebben a tekintetben nemcsak a nyugati társadalmak, de még a Monarchia örökös tartományai előttünk jártak.

Az 1848-49-es szabadságharc másfél éve alatt Kossuth mögött állt a magyar etnikum egésze. Kivételt a hatalmi szférából csak a katolikus felsőklérus és néhány arisztokrata család jelentett. Ezért tekinthetjük ez a rövid időszakot a magyar etnikum véleményét kifejezőnek. De ideje volna bevallani, hogy az ország lakosságának másik, nem magyar fele, szinte egészében szemben állt Kossuth magyar nacionalizmusával, és a szabadságharc vesztését várta. Helyesebben a győzelmétől félt.

Erről is más lett volna a véleményem, mert az ott karcba szállt nacionalizmusban az ország szétdaraboláshoz vezető útra térést látom.

A szabadságharc és Trianon között lényegében helyreállt a nemesi uralom, azzal, hogy egyre inkább szerephez jutott a polgárság, főleg a zsidóság is. Az is változást jelentett, hogy azok a kisebbségek, amiknek rokonaik éltek az ország határain túl, egyre türelmetlenebbül nézték az egyoldalú magyar érdekképviseletet. A zsidóság jelentős kulturális és gazdasági súlya ellenére a politikai hatalom továbbra is magyar nemesi osztály kezében maradt.

A két világháború közti húsz évet a fél-feudális viszonyok folytatódása jellemezték, azzal, hogy alig marad kisebbségünk. Ahogy én megéltem, operett feudális politikát folytattunk annak ellenére, hogy közben Európa nyugati fele a társadalmi fejlődés útján egyre jobban előre haladt. Az ország akkori politikai beállását a mai szélsőjobbhoz, a Jobbikhoz hasonlónak tartom, azzal a különbséggel, hogy a mai szélsőjobb híveinek nagy többségét nemcsak kizárták a politikai hatalomból, de le is nézték. Az úri világ szélsőjobbja volt, ebben legfeljebb a vezetők között vannak urak is.

A fentiek ellenére a politikai hatalomból kisemmizett nép nagy többsége tisztelte az urakat, és lelkesen támogatta azok kormányát. Az első világháborúba még dalolva ment a magyar nép a frontra, a másodikban csak akkor dalolt, amikor bevonult a visszakapott területekre, de, ha nem is dalolva, elment a frontra, és harcolt.

A két háború közti magyar politikai és gazdasági viszonyokról akkor is, mai is nagyon negatív a véleményem. De már akkor megtanultam, hogy csak tud javítani, az események folyására hatni, aki tudomásul veszi, hogy a magyar társadalom nacionalista, konzervatív és klerikális. Legfeljebb beláttam, hogy a rendszernek szinte nyomtalanul el fog tűni. Fiatal vagyok, és kivárom.

A magyar közvélemény nagy többsége a szovjet megszállást, a revizionista mámor és a zsidóság üldözése után, keserű szájízzel fogadta, annak ellenére, hogy az új rendszer a falusi nép közt szétosztotta a földet, közel kétmillió új munkahelyet teremett. Megtanultam, hogy az a rendszer, amelyik munkaerőhiányt teremt, rangot ad a munkásnak akkor is, ha ki van szolgáltatva a pártitkárnak és a hatóságnak.

A két háború közti rendszert annyira rothadtnak tartottam, és Hitler vereségét annyira vártam, hogy számomra a szovjet csapatok bevonulása felszabadítás volt. A régi rendszer összezúzására egyedül a kommunisták hatalmát tartottam garanciának. Amíg a régit össze nem törjük, az új építése reménytelen. Tehát addig nincs értelme a politikai pártoknak.

1945-47 között minden európai országnál kevésbé támogatott rendszer volt hatalmon, azt demokratikus viszonyok között a választók tizede sem támogatta volna.

Az első három választáson megtanultam, hogy, aki nyerni akar a választáson, az a jobbközép felé húzzon, mert annak van a legnagyobb választói támogatása. Mindegy, hogy ki és milyen nevű párt nevében indult, a legtöbb szavazatot az nyer, aki közép-jobb programmal indult. A szavazóknak nem volt annyi történelmi ítélőképessége, hogy végső soron csak az nyerhet, akit Moszkvában elfogadnak. Ezt a politikusok többsége sem vette tudomásul.

Sztálinnak nem volt más választása, a tíz százalékos támogatást élvező kommunista párta építette a hatalmat. Ezt azonban halála után, 1953-ban már maga a Szovjetunió is tarthatatlannak ítélte, és Rákosit Nagy Imrével cserélte le.

Nagy Imre társadalmi támogatása ugyan Rákosiénál sokkal nagyobb volt, de az is csak arra épült, hogy a Szovjetunió által megkövetelt ránk rendszerben az volt a kisebbik rossz.

Akkor, és ma is az a véleményem, hogy a forradalom első hete után elfogadott több párt rendszerben, egy demokratikus választáson, a Nagy Imre vezette szocialisták, nem kaptak volna tíz százalékot. Nagy Imre nem azért lett a nemzet hőse, mert azt akarta, amit a magyar közvélemény többsége, hanem azért, mert nem akarta, amit nem akart a magyar nép kilencven százaléka. Ha a Szovjetunió elnézett volna a katonai megszállástól, és győznek a forradalmárok, ma Nagy Imrét nem hősnek, hanem a győzők által kivégzett árulóként tartanánk nyilván.

Az általam is páratlanul gyönyörű forradalmat egy hét után már a korábbi rendszer visszatérésének tartottam. Természetesen nem abban az értelemben, hogy visszaadják a földet, korlátozzák a választójogot, csak abban az értelemben, hogy restaurálódik az úri középosztály hatalma.

A szovjet tankokkal beérkezett, és hatalomba emelt Kádár Jánost nem támogatta az ország tizede sem. Nála népszerűtlenebb vezetője nem volt az országnak. Az első hónapokban még a pártagok többsége is árulónak tartotta. Legfeljebb ezek a kommunista eszme árulójának, az óriási többség pedig az országot a Szovjetuniónak átadónak tartotta.

Természetesen egyik félnek sem volt igaza. Minden lehetséges megoldás között ő jelentette a legkisebb rosszat.

Ezt be is bizonyította. A szocialista tábor országainak legyűlöltebb vezetőjéből a legvidámabb barakk leginkább elfogadott vezetője lett.

Kidőlése után nála sokkal kisebbek, különösen bölcsességben szűkölködőbbek jöttek.

A rendszerváltást követő első választás az MDF győzelmét, az a liberális SZDSZ indokoltnál sokkal nagyobb erejét hozta. Az MSZP pedig súlyos veszteséget.

Az első választáson kialakult erőviszonyok megértéséhez azonban két tényt kellene figyelembe vennünk.

1. Az Antall József által vezetett MDF nagyon más lett, mint amilyennek indult, és amilyennek az első választások során a szavazók többsége még tartotta. A győzelmét annak köszönhette, hogy a választók még olyannak tartották, amilyenné a népi, nemzeti alapítói formálták. Az induló MDF azokra a társadalmi erőkre épített, amelyek a legutóbbi választáson elseprő győzelembe hozták a Fideszt. Ezzel tisztában voltak azok az erők, akik itthon és külföldön féltek a magyar társadalom közép-jobb erői közt meglévő nacionalistáktól, antiszemitáktól és liberalizmus ellenesektől. Ezek hozták be a Kisgazdapártba igyekvő Antall Józsefet az MDF élére. A rendszerváltást követő első ciklust csak akkor érthetjük meg, ha tisztában vagyunk az MDF alapítóinak, első támogatóinak és Antall Józsefnek a politikai beállítottságával.

Antall József, ugyan a jelentősen megváltozott bel- és külpolitikai feltételek között, de valami olyan politikát vallott irányzaténak, amit az apja idejében Gróf Bethlen István képviselt. Ezzel szemben az MDF alapítóit ahhoz lehet hasonlítani, amit ma a Fidesz képvisel. Ennek a politikának a napja azonban már leáldozott Nyugaton, és leáldozóban volt a magyar társdalomban is. Antall azonban ezt nem ismerte fel.

Antallnak a liberálisokkal kötött paktum segítségével, sikerült félreállítani a Fideszt alapító népi értelmiségieket, és olyan pártot formálni belőle, amilyen a mai MDF, vagyis az úri középosztály konzervatív párja. Ő már nem érhette meg politikájának kudarcát, hogy politikájának akkorra már elfogyott a támogatottsága. A következő választáson az MDF megbukott.

Az első választáson a választók leginkább azt az MDF-et támogatták, aminek indult. A második választáson azt az MDF-et hagyták cserben, amivé Antall József átformálta. A magyar társadalom többségének politikai elvárásait csak Orbán Viktor ismerte fel. Hozzá látott, hogy a liberális Fidesznek közép-jobb politikai arcot adjon.

2. Az első választás nem kisebb meglepetése, a két liberális pártra szavazók nagyon magas aránya volt. Mind a két liberális párt bekerült a parlamentbe. A szavazatok harmadát kapták. Erre nem volt példa még a nagyon erős polgári tradíciókkal rendelkező nyugati államokban sem. A liberális polgárságban nagyon szegény Magyarországon pedig valóságos csodának kell tekinteni. Azt, hogy a magyar társadalomnak egy kis liberális párt parlamenti képviselete is sok, ugyancsak Orbán Viktor ismerte fel. Tehát ez is indokolta a Fidesz közép-jobb párttá való átalakítását.

Már itt látni kell, hogy Orbán és a Fidesz számára a közép-jobb meghódítását Antall József készítette elő azzal, hogy felszámolta az MDF közép-jobb jellegét. Ha az MDF olyan marad, amilyen volt Antall odakerülése előtt, máig az lenne a fő politikai erő.

Ha annak az okát keressük, hogy miért kötött a liberális szemlélettől távol álló, konzervatív Antall József paktumot a liberális SZDSZ-szel, csak azt gondolhatjuk, hogy a fő ellenségnek a saját pártjának jobboldali, nacionalista hangadóitól távolabb állt, mind a liberális zsidóktól.

Az első választás eredménye azért mutatott hamis képet a magyar társadalom beállítottságáról, mert nem az a párt győzött, amit a szavazók akartak. Az MDF nemzeti közép-jobb pártnak indult, és csak Antall vezetése alatt vált konzervatívvá. A SZDSZ-szel kötött paktuma konzervatív, úri belpolitikát és liberális gazdaságpolitikát hozott.

A második választás kétharmados MSZP győzelmet hozott. Kiderült, hogy a magyar választók számára az úri középosztály és a liberális zsidóság összefogásánál az MSZP is jobb.

Az Antall-Tölgyesi paktumnál is nehezebben érthető, hogy a kétharmados többség birtokában miért kötött paktumot az MSZP és az SZDSZ. Egyszer talán ez is kiderül. Még titokzatosabb annak az oka, hogy az MSZP-nek kiszolgáltatott SZDSZ miért irányíthatta a kétharmados partnerét.

A választóknak már sok lett, hogy előbb a közép-jobb, Antall József, majd a kemény baloldali Horn Gyula bízta a gazdaságot a liberális SZDSZ-re. Ez a szimpátiavesztés elég volt arra, hogy a közép-jobb, azaz Fidesz és Kisgazdapárt kerüljön kormányra.

Ez a választás már lényeges közeledést jelentett a magyar társdalom politikai struktúrájához. Orbán Viktor a Fidesz élén máig parlamenti többséget élvez, ha kicsit is elhatárolódik a Csurka vezette MIÉP vonalától, ha nem sikerül elhitetni róla, hogy hallgatólagosan antiszemita, és nyíltan nacionalista, sőt revizionista. Ha jobban vigyáz arra, hogy ne ez a kép alakulhasson ki róla, a következő két választást is megnyeri. Így is alig vesztette el.

A negyedik és ötödik választást a szoclib koalíció nyerte meg. Az azonban nyolc év alatt annyi politikai hibát halmozott fel, hogy a Fidesz ölébe hullik a kétharmados többség úgy is, hogy nem kell a liberális politika ellen fordult közvéleménynek köszönhetően, parlamenti párttá emelkedett szélsőjobbra, Jobbikra szorulna.

A hatodik parlamenti ciklusra kialakult erőviszony tükrözi először a magyar társadalom igazi arcát. A baloldal, az MSZP húsz százalékos szavazói támogatottsággal megszerezheti a parlamenti helyek hatodát, a szélsőjobb, azaz a Jobbik tíz százalékos szavazataránnyal a hat százalékot. A többi hely pedig mid a Fideszé lesz. Az Antall által átalakított MDF lesz a legerősebb, de be sem kerülő párt. Az SZDSZ a belátható jövőben nem nyer parlamenti képviseletet.

Kezdjük jobbról a politikai palettát.

A Jobbik ötszázalékos parlamenti képviselete azt jelzi, hogy a magyar társadalomban még mindig van mintegy tíz százalékos revizionista, antiszemita réteg. Ez az ezer éves magyar szupremácia és a két háború közt uralkodó vad antiszemitizmus fogyatkozó, de még mindig jellemző tizede. Az erős közép-jobb a legbiztosabb garancia arra, hogy ne nyerhessenek a háborgó közvéleményben a ténylegesnél nagyobb súlyt. A parlamentben a Jobbik nélkül is kétharmados többséget élvező Fidesz érdeke, hogy a nagyobb nemzetközi elismertség érdekében a revizionistának és antiszemitának tartott Jobbikkal ne legyen szövetségbe.

A kétharmados többség birtokában a Fidesz számára a tíz százalékos baloldali ellenzék nem jelenet olyan ellenfelet, ami ellen hadakoznia kell. Egyelőre semmi jele annak, hogy a közeljövőben az MSZP túllépheti a húsz százalékos választói támogatottságot, márpedig ez, a jelen választói törvény, és a Jobbik tíz százalékos támogatottsága mellett nem hoz tíz százaléknál nagyobb parlamenti képviseletet, mivel sem a szélsőjobb, sem a baloldal nem fog egyedi választást nyerni.

Politikai törvény, hogy a hatalmában biztos kormány nem vagdalkozik. Ellenben a minél nagyobb nemzetközi elfogadottságra törekszik. Márpedig a lenyugodott Fidesz is az EU közép-jobb frakciójában a jobboldalon lesz.

Az MSZP talpra állásának két feltétele van. Egyrészt meg kell szabadulnia a nagytőke érdekét képviselő liberális szárnyának a túlzott befolyásától, másrészt a karrieristáktól. Mindkettőre van a kilátása.

Az EU választáson kapott, és a következő parlamenti választáson megismételt pofon után, talán ráébrednek, hogy őket a liberális partnerük és szárnyuk hozta a jelenlegi helyzetbe. Lesz idejük ezen gondolkodni. Gyenge ellenzékként azt sem folytathatják, hogy a párvezetésben élvezett hatalom a választói körben élvezett bizalommal, népszerűséggel fordítva arányos maradjon. Remélhetőleg, elérik, hogy a pártban annak legyen nagyobb szava, aki a népszerűbb. Márpedig attól nem kell félni, hogy a liberális szárny hangadói lesznek azok. Az őket bukásukhoz vető SZDSZ sem lesz partnerük. Ehhez járul, hogy a jelenlegi pénzügyi válság hatására, az EU országokban is csökkeni fog a liberálisok befolyása.

Ami pedig a karrieristáktól való megszabadulásukat illeti. A hatalmát vesztett pártnak nem kell félni, hogy a nyakán maradnak a hatalomra és pénzre vadászók.

Attól nem kell félni, hogy a dogmatikus marxisták hatalomhoz jutnak.

Történelmünk során először fordul majd elő, hogy a politikai hatalom a lakosság többségének véleményét tükrözi. Ez tetszhet nekünk, vagy nem, az egészség jele. Tudomásul kell venni, hogy a demokrácia követelménye, hogy a politikai hatalom a lakosság akaratát tükrözze. Aki ezen akár jobbra, akár balra, változtatni szeretne, eredményt csak akkor remélhet, ha a többség akaratát tudomásul véve igyekszik türelmesen az elveihez igazítani. Aki azonban dogmatikusan ragaszkodik az elveihez, és abból semmit nem enged, ne akarjon politikus lenni.

Kopátsy Sándor                EG                   2009-07-28

 

 

Egyre erősebb a meggyőződésem, hogy új közgazdaságtanra van szükség. A jelenkori fejlett társadalom már nem az, amit a klasszikus közgazdaságtan szolgált. A tőkés osztálytársadalomban a társadalmi érdek valóban érvényesült, ha a tőkés vállalkozások érdeke volt az irányadó. A jelenkori fejlett társadalomban azonban már nem a tőke, hanem a minőségi munkaerő a szűk keresztmetszet. Ebben a társadalmi érdek csak akkor érvényesül, ha hosszú távon a munkaerő minőségének javulását szolgálja. Ennek a szolgálatába kell állítani a magas foglalkoztatást, és a következő generáció minőségének javítását. A két feltétel biztosítása nélkül nem lehet társadalmi és gazdasági siker.

A munkaerő jelentős hányada, mivel értékéhez viszonyítva drága, nem vehet részt a legális társadalmi munkamegosztásban. A alacsony a munkára fogottság, ami mellett a leszakadt réteg erkölcsi romlása fertőzi az egész társadalmat.

Az alacsony foglalkoztatási ráta mellett, szükségszerűen kedvezőtlen irányban torzul a születettek családi háttere. Mivel a leszakadt réteg jövedelme és iskolázottsága alacsony, sok gyereket vállal és gyorsan szaporodik, egyre nő az olyan családi, társadalmi körülmények között születettek száma, akikből nagyrészt gyenge minőségű munkaerő válik.

Közgazdász életem hatvan évében a foglalkoztatás volt az egyik izgató témám. Negyven évig azt kellett látnom, hogy sokba kerül a túlfoglalkoztatás. Húsz éve az keserít el, hogy elviselhetetlen kárt okoz az alulfoglalkoztatás.

Ami a teljes foglalkoztatást illeti, ma már ott tartok, hogy nagyságrenddel kisebb hiba, mint a nagyon alacsony.

Ma is elismerem, hogy a teljes foglalkoztatás komoly társadalmi és gazdasági károkat okozott.

- A legnagyobb kár abból származott, hogy a munkaerő felső minőégi harmadának csökkent az ösztönzése, a képességének minél jobb kihasználása. Márpedig, minél fejlettebb a társadalom, a megtermelt nemzeti jövedelem annál nagyobb hányada származik a munkaerő felső minőségi harmadából. Ezért ma is elismerem, hogy a teljes foglakoztatás a fél-perifériákon a kisebbik rossz, megengedhető túlzás. A foglalkoztatáspolitikában tehát az optimumtól a teljes felé annál nagyobb eltérés engedhető meg, minél messzebb van a társadalom lemaradva az élvonaltól.

- Rontotta a munkafegyelmet. Ez ugyan tény, de ma már úgy látom, hogy a tartós munkanélküliség százszor jobban rontja. Tény, hogy a munkaerő felső minőségi harmadában rontotta, az alsó minőségi harmadban azonban javította. Ezt akkor én sem vettem tudomásul. A magas foglalkoztatás fent rontja, lent javítja a munkafegyelmet. Minél nagyobb az adott társadalomban a gyenge minőségű munkaerő aránya, annál több előnnyel, mint hátránnyal jár a tejes foglalkoztatás irányában történő túlzás.

- A tartós munkanélküliség annál nagyobb kárral jár, minél inkább egyetlen etnikumban koncentrálódik. A tartós munkanélküliség a lemaradó etnikumban óriási erkölcsi kárt okoz.

A liberális közgazdaságtannak egyik nagy hibája, hogy nem számol a társadalmi munkamegosztásból kihagyottak által okozott gazdasági és társadalmi kárral.

E tekintetben a közvélemény messze megelőzi nemcsak a közgazdászokat, de még a politikusokat is. Általánosan elfogadott, hogy a rendszerváltás első húsz éve jelentős előnyöket hozott mind a társadalom, mind a munkaerő felső harmadának. Ezek polgárosodása sikeresen hald. A középső harmad már csak keveset nyert anyagiakban, de vesztett biztonságérzetében. A magyar társadalomban a biztonságérzet fontos eleme a megelégedettségnek. Utólag, ezt értékeli az ország szegényebb fele a szocializmusban. Ez a társadalmi réteg alig javított a már gazdag Nyugathoz viszonyított helyzetén, életmódján. Az alsó harmad keveset vesztett ugyan jövedelmében, de mivel azt nem munkájáért, hanem alamizsnaként kapja, nagyon sokat romlott erkölcsében, a legális munkajövedelmének pedig még a reménye is eltűnt. Ez a réteg pedig a perifériák szintjére süllyedt.

A tőkés osztálytársadalomban kialakult közgazdaságtudomány okkal nem számolt a munkanélküliség által okozott kárral, hiszen a munkaerőből több, és jobb volt annál, amit a társadalom igényelt. Nem sértette az érdekét, a negatív társadalmi hatását pedig észre sem vette.

Az osztálytársadalmak ötezer éves fejlődése során lezajlott technikai fejlődés mindig a nagyon szűk elit szellemi teljesítménye volt. Ők találták ki, hozták létre az új technikai eszközöket. De ezek bevezetése nem növelte, hanem csökkentette a munkaerő óriási többségével szemben támasztott igényt. Bármennyire meglepőnek hangzik, ötezer év alatt nem nőtt, hanem csökkent a munkaerő nagy többségével szemben támasztott minőségi igény. Ennek ellenére a munkaerő szellemi szintje egyre emelkedett. Nőtt az írás, olvasás ismerete, megsokszorozódott az információk cseréje, a tapasztalat átvétel. Máig nem tudatosult, hogy fajunk fejlődése során a tőkés termelési mód támasztotta a legalacsonyabb szakmai, szellemi igényt a munkaerő nagy többségével, ezért az átlagával szemben.

A technikai fejlődés hatására csökkent a halálozás, nőtt a várható életkor, felgyorsult a lakosság mennyiségi növekedése, tehát a munkaerő mennyiségi kínálata.

A tudományos és technikai forradalom ebben a tekintetben is teljes fordulatot hozott. A munkaerő minőségével szemben támasztott igény kielégíthetetlen mértére nőtt. Ugyanakkor a gyenge minőségű munkaerő iránt megszűnt a kereslet. Minél fejlettebb a technika, annál jobban függ a technikai eszközök hasznosításának hatékonysága a munkaerő minőségtől. Ezért a munkaerő relatív kereslete a minőségétől függően exponenciálisan nő, tehát kielégíthetetlen, ezért egyre jobban megfizetik.

Ugyanebből az okból, minél fejlettebb a technika, annál szélesebb az olyan, gyenge minőségű munkaerő részaránya, amire nincs a piacon kereslet.

A munkaerő felső minőségi harmadában nincs szükség sem munkaügyi politikára, sem szakszervezetekre, mert ebben a rétegen nem lesz munkanélküliség, de még bérharc sem. Tehát, ezek nem szorulnak hatósági védelemre, és az ilyen munkaerőnek nincs szüksége sem hatósági, sem szakszervezeti védelemre, mivel erőpozícióban van a munkaadójával szemben.

A munkaerő középső minőségi harmadával szemben ingatag a kereslet-kínálat egyensúlya. Ezek sem szorulnak megkülönböztetett hatósági védelemre, mert a tartós munkanélküliség csak azokat fenyegeti, akik válogatnak, és sértve érzik magukat, ha munkahelyet kell váltaniuk. A hatóságnak nem kell ezekkel szemben külön munkaerő politikát működtetni. Az egyetlen eset, amikor indokolt a hatósági támogatás, amikor az országon belül jelentősen módosulnak a munkaerőigények. Ilyen, amikor a könnyebb áttelepülés érdekében célzott utazási, ingatlanforgalmi kedvezményeket kell adni. Ennek a rétegnek még szüksége van a szakszervezetek védelmére is.

A munkaerő alsó minőségi harmada jelent egyre nagyobb munkaügyi problémát. Ezeknél normatív foglalkoztatási feltételek mellett egyre nagyobb, és egyre kártékonyabb lesz a munkanélküliség.Szinte érthetetlen, hogy ezt a problémát egyetlen társadalom sem ismerte fel, és ezért nem is fordított a megoldására kellő figyelmet.

Minden olyan társalomban, amelyik már elérte az egy laksora jutó nemzeti jövedelem a tízezer dolláros szintet, a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatásának megoldatlansága okozza a legnagyobb veszteséget, jelenti a legnagyobb utolérési féket.

Három tényezőtől.

I. A lakosság viselkedési kultúrájától.

II. A társadalom fejlettségi szintjétől.

III. Az alkalmazott gazdaságpolitikától.

Vegyük sorra.

Erre a tényezőre más közel száz éve Max Weber is felfigyelt. Azt mondta, hogy a polgári társadalom csak ott működik hatékonyan, ahol a protestáns etika a jellemző. Protestáns etika alatt a takarékosat, a szorgalmasat, a tisztaságszeretőt, a jövőjével törődőt, az iskolát nagyra értékelőt, törvénytisztelőt, fegyelmezettet értett. Ilyen nép a nyugati kultúrkörben a skandináv, az angol-száz, és a germán. Ezek érdeme Észak-Amerika felemelkedése is. Elég megnézni, mely népek állnak ma Európa élvonalában, mely népek gyarmataiból lett gazdag társadalom Amerikában.

Az utóbbi ötven éven kiderült, hogy a tudomány és technika vívmányainak működetésére a távolkelti konfuciánus népek legalább annyira alkalmasak, mint a nyugati kultúrkörben a puritánok.

Ez esetben is elég bizonyíték a tapasztalat. De van két ismert ok is. Egyrészt a gazdag társadalom elég erőforrással rendelkezik ahhoz, hogy a leszakadó rétegeket felemelje, másrészt ott már a leszakadó rétegekben sincs nagyon nagy népszaporulat.

Jelenleg ez a probléma Latin-Amerikában és Közép-Európában jellemző. Mindkét esetben a leszakadó réteg többsége más, a kor igényeihez nehezen alkalmazkodó, gyorsan szaporodó etnikumban jelentkezik.

Ez a legdurvábban, erőszakosabban a bolsevik táboron belül jelentkezett. A Szovjetunióban jónak tartott módszert rákényszeríttették a polgárosodott Csehországra, Kelet-Németországra éppen úgy, mint Albánokra, Kubára, de még háromszor olyan népes Kínára is. Előbb összeomlott a rendszer, mintsem felismerték volna, hogy mind az emberi jogokat, mind a piac szerepét a kultúrához és a viszonylagos fejlettséghez kell igazítani.

Rugalmasabb eszközökkel, de ugyanazzal a dogmatizmussal akarják minden demokratikus berendezkedésű országban az angolszász emberi szabadságot és piacszabályozást érvényesíteni.

Minden olyan társadalomban, amelyikben az iskolázottság átlaga meghaladta a 12 évet, és az egy laksora jutó jövedelem a tízezer dollárt, a gyermekvállalást támogatni kell annak érdekében, hogy ne csökkenjen gyorsan a lakosság.

Ezzel szemben minden olyan társadalomban, ahol az iskolázottság és a jólét még nem ért el bizonyos szintet, a népszaporulatot, akár erőszakosan is, fékezni kel. Már az évi egy százalékos népszaporulat sem termelhető újra, hosszú távon az egy laksora jutó jövedelem és vagyon. Ennek ellenére a világ szegényebb kétharmadában 2-4 százalékkal nő a népesség. A nyugati közvélemény alakítói botránkoznak azon, hogy Kína adminisztratív eszközökkel fékezi a gyermekvállalást.

Minden elmaradott társadalom elsődleges feladta a népesség növekedésének megfékezése, azt kellene tenni, amit Kínában tesznek. Ezzel szemben a gazdag világ azzal mérsékli a lelkiismeret furdalását, hogy olyan alamizsnákat oszt, ami növeli a népszaporulatot. A fejlett, már nem szaporodó világ nem veszi tudomásul, hogy már ma is megengedhetetlenül sokan élünk, és a fajunk jövőjét nem a klímaváltozás, hanem százszor jobban a túlszaporodásunk fenyegeti.

Az ebből szárazó katasztrófa még nem is tudatosult. Ennek egyik oka a keresztény erkölcs, a másik, a fontosabb, hogy a közgazdasági modellek nem egy lakosra utó jövedelem és vagyon újratermelési folyamatát, hanem az országokét által termelt nemzeti jövedelem alakulását illusztrálják.

Egyértelmű tapasztalat, hogy a társadalmi és gazdasági siker egyik feltétele a lakosság munkára fogása. Siker csak ott van, ahol mind a foglalkoztatási ráta magas és, az évente ledolgozott idő hosszú. Nehezen érthető, hogy a gazdaságpolitika miért nem használ olyan mutatót, mint az egy lakosra jutó ledolgozott órák száma. Helyette olyan értelmetlen mutató használunk, mint a nyilvántartott munkanélküliek aránya.

Az egy lakosra jutó ledolgozott órák száma a legjobb komplex mutatója a munkára fogottságnak, ha a munkaképes korúak tanulását is ledolgozott munkának tekintjük.

Ebben az esetben minden társadalmilag szervezett munkát figyelembe veszünk. Nemcsak a társadalmi munkamegosztásban részvevők számát, hanem azok éves ledolgozott idejét is.

A közgazdászok és a statisztikusok csak azt mérik, hogy a munkaképes korúak hány százaléka dolgozik, de az évente hány órát, nem. Pedig ebben legalább akkora a különbség, mint a munkára fogás mértékében. A fejlett világon belül az EU országokban a legalacsonyabb a ledolgozott órák száma. Ennél tizenöt százalékkal magasabb Észak-Amerikában, és negyedével a Távol-Keleten. Számos más ok mellett ez az egyik oka annak, hogy az EU lemarad a világgazdasági másik két fejlett térséggel szemben.

A tartós munkanélküliség nemcsak egyre drágább, de egyre kártékonyabb is. Ezzel szemben a közgazdaságtudomány megragadt ott, amikor a munkanélküliek társadalmi forrásokból történő eltartása fel sem merült, a munkanélküliség erkölcsromboló hatása pedig nem zavarta a társadalmat.

A közgazdaságtan máig nem vette tudomásul, hogy a modern társadalomban a tartós munkanélküliség nemcsak súlyos erkölcsi, de gazdasági, és pénzügyi veszteséget is okoz. Ráadásul, a veszteség hosszú távon hat.

Ebben a fejezetben csak a munkanélküliségből fakadó gazdasági kárral foglalkozom.

Azt ugyan még a liberális közgazdászok sem tagadják, hogy az értéket a munka termeli, de annyira szentnek tartják a piac iránytű szerepét, hogy csak azt a munkát tekintik társadalmi értéket termelőnek, amelyiket a piac is hajlandó a normatív árán megvásárolni. Ez a tőkés osztálytársadalomban még elfogadható igazság volt, mivel abban a korlátozott felvevőpiac határozta meg, mennyi értéket lehet realizálni.

Ennek alapján a közgazdászok a jelenkori fejlett társadalomban is azt tartják célszerűnek, hogy csak az dolgozzon, akiket a hatóságok által megállapított áron, a piacon megvásárolják. Azt nem veszik figyelembe, hogy ez a szűrő mennyi érték megtermelésétől fossza meg a társadalmat. A tőkés osztálytársadalom megelégedhetett azzal, ha csak az dolgozik, aki az áránál több értéket termel. Aki ennél kevesebb értéket termelne, ne is dolgozzon.

A tőkés osztálytársadalomban ez azért volt racionális, mert az adott viszonyok között a keresletnél több, és jobb munkaerőt termelt. A meglévő munkaerőt sem tudta felhasználni, nemhogy annak gyors növekedését is elviselhette volna.

A tudományos és technikai forradalom azonban olyan társadalmat hozott létre, amiben létrehozható nemcsak a társadalom kapacitását lekötő kereslet, hanem, sajnos, még annál is nagyobb. Megszűnt a túltermelési válságok veszélye. A jelenkori fejlett társadalmak bármekkora termelést fel tudnak használni. Ebből fakad, hogy a modern társadalomban, elvileg, minden értéktermelő munka hasznosítható.

A társadalmi érdeknek megfelelő foglalkoztatás felméréséhez elég volna, ha nemcsak a bérekről, illetve a munkaerő áráról készítenének grafikonokat, hanem a munkaerőtől várható értéktermelés nagyságáról is. Az ilyen ábrából az derülne ki, hogy a munkaerő jelentős hányada olyan, amelyik ugyan termelne értéket, de az áránál kevesebbet. Láthatóvá válna, hogy a munkaerő jelentős része nem termelne annyi új értéket, mint amennyibe a munkaadónak kerül. Ebbe a csoportba tartozik a munkaképes lakosság jelentős hányada, tizede, ötöde.

Nálunk a rendszerváltás óta kirekesztődik a munkaerőpiacból, a szervezett társadalmi munkamegosztásból a munkaképes korosztályok mintegy ötöde. Ha azt tételezzük fel, hogy ez az ötöd csak felét termelné annak, amit termenek azok, akiket még felvesz a piac, tíz százalékkal lenne nagyobb a megtermelt nemzeti jövedelem. A hatóságilag szabályozott áron nem foglalkoztatott munkaerőnek a munkára fogása még akkor is jelentős társadalmi haszonnal járna, ha nem hoznának létre semmi új értéket, de nem veszítenének szakmai és erkölcsi értékükből. A tartós munkanélküliségnek a kára ugyanis hosszú távon sokkal nagyobb, mint amibe a foglalkoztatása kerülne.

Ma már nincs olyan társadalomtudós, aki kétségbe vonná, hogy a modern társadalom teljesítménye elsősorban a szellemi vagyonának nagyságától függ. Ennek ellenére a közgazdaságtan a szellemi vagyon még csak nem is definiálja. Ennek következtében nem mérheti. Nem is akarja.

Itt csak röviden fejtem ki, hogy a társadalom szellemi vagyona három tényező, a tudás, a tehetség és az erkölcs eredője.

A tudás nagysága könnyen kvalifikálható azzal, hogy milyen iskolázott a lakosság.Az is egyértelmű, hogy a gyarapításának egyik fő eszköze a képzés. Ennek ellenére a közgazdaságtan az iskolai oktatást kiadásnak tekinti. Az önképzést, ami nélkül az iskolában szerzett tudás gyorsan amortizálódik, figyelmen kívül hagyja. A tudományos munka sem jelenik meg az értékképzésben, hacsak nem vállalati szektorban végzik.

A képesség csak a megfizetésével mérhető. Minden tudás társadalmi hasznosulása a hozzá kötődő képességgel hatványozottan nő. Méghozzá minél fejlettebb a társadalom annál inkább. Ebből fakadóan a képzés minden fokán alapvető jelentősége van annak, hogy az oktatás kinek adja át az ismereteket. Ezért minél fejlettebb a társadalom, annál fontosabb a társalom számára, hogy kiknek, mit oktat. Ennek ellenére az oktatáspolitika sokkal nagyobb gondot fordít arra, hogy mit és hogyan oktassanak, mint arra, hogy ez mennyire igazodik a képességhez. Nagyon durván fogalmazva, mindenkit elsősorban arra kell oktatni, amihez van képessége. A képességfeltárás mégis csak a művészetek és az élsportolók képzésében kap jelentőségének megfelelő súlyt.

Az erkölcs társadalmi jelentőségea gyakorlatban nyilvánvaló, a közgazdaságtan mégsem veszi tudomásul.

A szellemi vagyon első két eleme a tudás és a képesség, természeténél fogva pozitív, tehát a szorzatuk is az. Ezzel szemben az erkölcs negatív is lehet. Tehát a szellemi vagyon csak akkor pozitív, csak akkor érték, ha pozitív erkölccsel társul. Ezért okoz a tartós munkanélküliség nagy erkölcsi, ezen keresztül, nagy társadalmi kárt.

Természetesen a munkanélküliség tartalmától. Ezért lehet hasznos az átmeneti munkanélküliség, mert kevesebb kárt okoz, mint amennyi társadalmi előny származik abból, hogy fokozza a munkafegyelmet, növeli a munkaerőpiac mobilitását, javítja a munkaerő keresletének és kínálatának térbeni összhangját, át- és tovább képzésre késztet.

Minél értékesebb a munkaerő annál nagyobb társadalmi kár származik a munkátlanságból, az erkölcsrontó hatása viszont annál kisebb. A minél gyengébb a munkaerő minősége, annál jobban fenyegeti a tartós munkanélküliség, és a tartós munkátlanság, az értékéhez viszonyítva, annál nagyobb hányadát pusztítja el a munkaerő értékének. A képzetlen munkaerőt a tartós munkátlansága gyorsan negatív erkölcsűvé teszi. Ezt úgy is mondhatnánk, hogy a gyenge minőségű munkaerő munkátlansága esetén gyorsan romlik.

Fentebb már kifejtettem, hogy a képzett és jómódú családokban nagyon alacsony a gyermekvállalás. Itt hozzá teszem, hogy az iskolázatlan, munkátlanságra ítélt, segélyből élő családok sok gyermeket vállalnak.

Tekintettel arra, hogy a politika megijed a kevés gyermekvállalástól, örömmel fogadja, hogy a leszakadt réteg legalább gyorsan szaporodik. Az örömét nem akarja elrontani azzal, hogy bevallja, ez a népszaporulat negatív értéket jelent. Azzal hessegeti el a leszakadt családokban született sok gyermek katasztrofális következményének hatásának tudomásulvételét, hogy azt ígéri, ezeket fel fogja emelni. Ebből az ígéretből eddig még semmi sem valósult meg.

Éppen a liberális közgazdászoknak kellene látni, hogy a leszakadt családi környezetben születettek felemelése ugyan elvileg lehetséges, de gyakorlatban egyrészt még nem ismerünk rá általános sikerrel járó példát, másrészt aránytalanul sokba kerül a társadalomnak. Két azonos képességű gyermek felsőfokú kiképzésének társadalmi költsége nagyságrenddel függ a szülői környezettől. A diplomás, jól kereső szülők gyermekeinek felsőfokú képzése alig jár társadalmi áldozattal, a leszakadt társadalmi környezetből jövőké nem csak sokba kerül, de ennek ellenére, jelentős hányaduknál eredménytelen marad.

Nem a munkanélkülit, hanem a munkát végezni akarót kell segélyezni. Aki munkaképes, attól el kell várni, hogy munkát végezzen.

A tartósan munkanélküli, de munkaképesek foglalkoztatásának sok fokozata legyen.

Azzal kell kezdeni, hogy akit tartósan munkanélkülinek minősítettek azok után a munkaadónak ne kelljen bérjárulékot fizetni. Ez a többségük számmára, fokozatosan munkaalkalmat teremtene. A gyakorlatban ez azt jelentené, hogy a tartósan munkanélkülieket a vállalkozások, az önkormányzati intézmények, magánszemélyek a minimálbérnél is olcsóbb munkaerőként alkalmazhatnák.

Az igazolt tartós munkanélküliek foglakoztatásán könnyíteni kellene azzal, hogy az alkalmazásuk jogkövetkezmény nélkül megszüntethető. A gyenge minőségű, ismeretlen munkaerő foglalkoztatásának egyik fő akadálya a félelem, hogy nehéz tőle megszabadulni.

Természetesen ezt is ki lehetne játszani, illetve ezzel a jelenlegi minimál béren foglalkoztatottak keresletét csökkenteni. Vegyük tudomásul, hogy a bonyolult, felgyülemlett problémák halogatására a legjobb módszer a reformok hibáitól való félelem. Azért nem tenni semmit, mert mindent ki lehet játszani. A meglévő jogszabályok között sincs olyan, amit nem lehet kijátszani.

A foglalkoztatás legegyszerűbb, és általánosan hasznosítható módja a kiskert megművelésének követelménye. Minden munkaképes munkanélkülit kiskerthez kell juttatni. Azok művelése és gondozása a segélyfolyósítás feltétele legyen.

Ez esetben is hibás az elnevezés. Nem családi pótlékra van szüksége a társadalomnak, hanem eredményes gyermeknevelésre.

A társadalom jövője számára az eredményes gyermeknevelés a legfontosabb. A gyerekek számánál azonban nagyságrenddel fontosabb az eredményes nevelésük minősége.

A politikusok és a liberális társadalomtudósok a következő generációt darabban számolják. Ez még annál is súlyosabb torzítás, mint amikor az emlősállatokat számolnák darabra, és összeadják az elefántot és az egereket. Minél fejlettebb a társdalom, a következő generáció értéke annál kevésbé függ annak számtól, és annál jobban a minőségétől.

A tudomány és technika korát éljük, a munkaerő ára, korábban elképzelhetetlen mértékben, függ a minőségétől. Ennek ellenérea politikus és a közgazdász a következő generációt darabban méri.Nevesközgazdászok a jövő nyugdíjköltségnek fedezhetőségét azzal mérik, hogy hány nyugdíjas jut egy dolgozóra. Pedig kézenfekvő, hogy a dolgozók járulékfizetési képessége nem annyira a járadékfizetők számuktól, mint a jövedelmétől függ.

Legalább ilyen hiba, hogy a következő generációtól elvárható jövedelmet a darabszámuk alapján várják. Pedig sokkal jobban függ annak minőségétől, mint számától. Ennek alapján a családtervezésben az volna az első feladat, hogy milyen szülői környezettől milyen eredményes gyermeknevelés várható. Ezt azonban még nem merte felvetni senki. Becslésem szerint a diplomás és jól kereső családokban felnevelt gyerekekből nagyon értékes állampolgár, munkaerő lesz, és még inkább az lesz a jövőben. Még kevésbé van valakinek bátorsága arra, hogy kimutassa, mi lett a rendszerváltás során munkátlanságra ítélt, iskolázatlan szülők sok gyerekéből.

A társadalmi érdeket szolgáló családtámogatásnak nem a gyermekek száma, hanem felnevelési eredménye alapján kell működnie. Az ígéretes gyermeknevelő szülőket gazdagon kell, a szülők hanyagsága miatt eredménytelen gyermeknevelést pedig nem szabad jutalmazni. Az ilyen családtámogatási rendszer nagyságrenddel növelheti a következő generáció teljesítményét, a jelenlegi, a gyerekek száma után fizetett családi pótlék ellenben óriási mértéken rontja a születési struktúrát.

A család társadalmi szerepe a modern társadalomban sokat veszett, de a gyermeknevelés hatékonyságában soha nem volt akkora, mint jelenleg.

Ennek ellenére még fel sem mértük. Becslésem szerint a diplomás, jómódú szülők gyermekeinek felnőttkori társadalmi értéke százmilliókban mérhető. Ezzel szemben a tartósan munkanélküli, iskolázatlan családban felnőttek várható társadalmi értéke negatív lesz.

Még senkinek nem jutott az eszébe, hogy a vállalti szektor milyen pontosan méri munkaerő értéktermelését, de a gyermeknevelésben még a hatékonyság előjele sem mért. Márpedig a jelenkori társadalomban, minél fejlettebb, annál inkább, a társadalom jövője szempontjából mindennél fontosabb a szülők gyermeknevelési teljesítménye.

 

Aki gyermekek vállalásából akar megélni, azt csak akkor tehesse, ha eredményesen végzi.

 

Kopátsy Sándor                 PP               2009. júl. 25.

 

 

Jelenleg egyik vezetőtéma a magyar politikai életben a szlovák nyelvtörvény feletti botránkozás. Ezen ugyan van botránkozni való, de én inkább azon botránkozom, hogy kétszáz éve a Kárpát-medencében ez a nyelvhasználat kisebb botrányaihoz sorolható. Ha pedig a kétszáz évet súlyozzuk, akkor nekünk van a legkevesebb okunk a botránkozásra. A dogmatikus értelemben vett nemzeti állam gondolata e térségben, a mi ötletünk volt. Mi találtuk ki, hogy egynyelvű ország legyen az egész Kárpát-medence, abban harminc millió magyarral. Tettük ezt annak ellenére, hogy államalapítónk eleve soknyelvű országról álmodott.

Csak néhány, általam is ismert epizódot sorok fel.

A reformkorban lett az országgyűlés küldötte Deák Ferenc, aki liberális politikusként, ha nem is, mert álmodni a jobbágyfelszabadításról, ami a Monarchia minden örökös tartományában az előző század kilencvenes éveiben megtörtént, de legalább azt szerette volna elérni, hogy a jobbágy, ha pénze van, vásárolhasson ingatlant. Attól ugyanis nem kellett félni az urainknak, hogy sok olyan jobbágy lesz, akinek van erre pénze. Elkészítette a törvényjavaslatot, de azt kellett látnia, hogy nem számíthat sikerre a törvényhozók többsége előtt, akik azon háborogtak, hogy ez a Deák azt akarja, hogy a szlovák, a román vagy a szerb jobbágy is vehessen ingatlant. Mivel Deák nem akart kudarcot vallani, úgy módosította a törvényjavaslatot, hogy csak a magyarul beszélőre, illetve a magyar nyelvet már tanulókra vonatozzon. Vagyis a jobb ágyfelszabadítás felé tett első, óvatos lépést is úgy valósítottuk meg, hogy a nem magyarokra nem vonatkozik.

Ezzel a ténnyel akkor találkoztam, amikor már Széchenyi István minden művét olvastam. Nem emlékeztem, és erre a szégyenteljes törvényre a sokkötetnyi írásában még utalást sem találtam.

Szabadságharc, mindenek előtt Kossuth, sem volt kivétel. A márciusi gondolatoktól fellelkesült Árva vármegye küldöttei levélben fordultak Kossuthoz, hogy a megyegyűlésen a szlovák nyelvet is használhassák. Kossuth a kérelmüket elutasította. Megjegyzem, hogy a megye lakosságának kilencven százaléka szlovák volt.

A kiegyezés után azt várhattuk, hogy Deák, Eötvös, Kemény liberalizmusa tompítni fogja az erőszakos magyarosítást. Őket azonban gyorsan félreállították. A kilencvenes években a magyar országgyűlés megszavazta Apponyi Albert hírhedt törvényét, ami felháborodást váltott ki a nyugati világban. Trianon felett sok tekintetben joggal háborgunk még ma is, de nem tesszük hozzá, hogy ennek a hangulati előkészítése Európa nyugati felén az Apponyi-törvény volt. Én még azt tanultam a középiskolában, hogy Apponyi milyen zseniális beszédet mondott a szerződés megfogalmazása során. Azt csak az ezredfordulón olvashattam a szerződés jegyzőkönyveinek, dokumentumainak nyolcvan év lejárta utáni közlései között, hogy a francia külügyminiszter értetlenkedve írt levelet az angol és amerikai kollégájának, hogy a magyarok a kisebbségek első számú ellenségeként nyílván tartott Apponyit nevezték ki a magyar küldöttség vezetőjének. Erre válaszolt az angol kollégája: Annál jobb nekünk.

A két háború között mi lettünk a leginkább egynemzetiségű államhoz közeliek. De az sem volt elég. Az ország messze legpolgárosultabb, legiskolázottabb, leggazdagabb, a magyar nyelvet nemcsak ismerő, de annak fejlesztésében élenjáró, azaz leghatékonyabb etnikuma ellen mi hoztunk először törvényt, a felsőoktatásban való részvételüket korlátoztuk, már 1920-ban. Itt is jellemző, hogy a kor messze leghatékonyabb minisztere, Klébelsberg Kunó, aki a kulturális fölényünk növelése érdekében mindenkinél többet tett az oktatás fejlesztése érdekben, a legiskolázottabb zsidóságtól való megszabadulás híve volt. Ő volt a kultuszminiszter, amikor nemcsak a szidókat igyekeztek távol tartani a szerepléstől, de a nem zsidóktól is megkövetelték, hogy magyar nevet vegyenek fel.

Arról szó sem esik, hogy Hitler jóvoltából visszaszereztük a Trianonban elvesztett területek jelentős részét.

- Csehszlovákiától etnikai szempontból jogosan, a magyarok által lakott területet. Az etnikai elvek sérelmével Kárpátalját.

- Romániától Észak-Erdélyt, ahol több román élt, mint a nálunk maradt Dél-Erdélyben magyar.

Jugoszláviától, mint „örök baráttól”, a nácik által történő katonai lerohanás társaként a Bácskát.

Ezzel a revizionizmusunk jelentős hányada nemcsak szavakban, de tettekben is megtörtént. Ezzel tovább nőtt az utódállamokban a velünk szembeni bizalmatlanság.

A vidéken élő zsidóságot a magyar állam szolgáltatta ki Hitlernek. A Budapesten maradtak csak a szovjet megszállásnak köszönhetően élhették túl a háborút. Ezeknek is csak a kisebbik fele maradt az országban.

A második világháború után nemcsak a zsidóság kisebbsége maradt a magyar állam polgára. Ezzel óriási veszteség érte a magyar társadalom polgárosodott hányadát.

Ezt a veszteséget megtoldottuk azzal, hogy a német kisebbség nagyobb hányadát kitelepítettük Németországba. Ezzel a parasztságunk modernebb hányadát érte súlyos veszteség.

A magyar svábok kitelepítését ugyan a győztes hatalmak, mindenek előtt a Szovjetunió jóváhagyásával tettük, de ez nem sokat módosít a lényegen. Aki a náci Németországhoz, nem a magyar államhoz kötődött, annak katonáskodott, annak nincs helye az országban. Vagyis azért bűnhődtek, mert megtagadták az államukhoz való hűséget. Azt tették, amit a felvidéki, és az erdélyi magyarok. Ezt nem a győztes hatalmak, hanem a háború végén felszabadult csehszlovák állam tette meg. A Benes-dekrétum olyan büntetés, amilyent a közép-európai államok mindegyike elkövetett a német etnikumával szemben. Mi úgy vagyunk a határon túli, illetve a Trianon előtti Magyarország területén élő magyarokkal, hogy tőlük elvárjuk, hogy elsősorban magyarok legyenek, de ezt soha nem tűrtük el, hogy nálunk élő kisebbségek etnikumukhoz kötődésüket nyíltan gyakorolják. Ezt nemcsak a hazafias zsidókat nem akarták elfogadni magyarnak, de a németekhez húzó svábokat sem. Ezért tarjuk jogosnak, hogy mi kitelepítettük a svábokat, és felháborítónak a Benes-dekrétum alapján történő intézkedéseket, áttelepítéseket és lakosságcserét.

- Elveim szerint elitélendőnek tekintem a hibás, kártékony etnikai viselkedés kollektív megtorlását. De aki ezt követi, legalább másnak is elnézze.

- Politikusként pedig azt tartom helyesnek, hogy legyünk elnézők azokkal szemben, akik ettől függetlenül az átlagosnál hasznosabb állampolgárok. Márpedig a svábokat ilyennek tartottam, és tartom ma is.

Elvem alapján, mi magyarok a Kárpát-medencében hátul kullogunk, és viselkedésünk megváltozásában nem reménykedhetem.

Azt is látnuk kellene, hogy Trianon óta Magyarországon jutott a legmesszebb az egységes etnikai nemzetté válás. Igaz, hogy mi voltunk ehhez a legközelebb, hiszen többször annyi magyar került a határon túlra, mint amennyi nem magyar maradt az országban.

Csak a zsidó és a német etnikum maradt jelentős, de mindkettő a magyar lakosságnál lényegesen érékesebb, polgárosultabb. Történelmünk talán legnagyobb vesztesége, hogy a társadalom élcsapatába tartozó két etnikum szinte eltűnt.

- A múlt század közepére a zsidóságnak mintegy negyed maradt. A mennyiségi veszteség is pótolhatatlan, de ezt még fokozza a tény, hogy a zsidótörvények előtt a magyar zsidóság volt a leginkább asszimilálódni akaró etnikum. Mára, a zsidóságukra büszke, a magyarjobboldaltól betegesen félővé váltak.

- A svábok többségét kitelepítettük, a megmaradtakat asszimiláltuk, tehát felszámoltuk.

A Trianon előtti ország területen csak az Ausztriához került Burgenland olyan terület, ahol minden lakos tud németül, illetve németül is. Ott sem kell nyelvtörvény. Az utódállamokban még ma is élnek olyan magyarok, akik nem tudják az országuk nyelvét. A számuk, a Székelyföldtől eltekintve lényegtelenné zsugorodott, de még nem tűntek el. Vagyis ők lázas igyekezettel, nagy lépést tettek abba az irányba, ahova mi már korábban eljutottunk, hogy mindenki beszéli az államnyelvet.

Sajnos, még nem vettük a fáradságot, hogy felmérjük, mennyi olyan magyar él az utódállamokban, aki nem beszéli az állam nyelvét. Érzésem szerint ilyenek nagyobb számban csak a Székelyföldön vannak. Nekik van szükségük demokratikus nyelvtörvényre. Minden magyarnak, aki tudja az államnyelvet, elég, ha demokrácia, jogegyenlőség van.

Nem valljuk be, hogy a határon túli magyarságról való gondoskodásunk motorja még mindig a revizionizmus. Ez olyan súlyos vád, amit bizonyítani kell.

Mik a bizonyítékok?

a. Csak azokért a magyarokért aggódunk, akik a Kárpát-medencében élnek. Vagyis azt várjuk el, hogy ottlétükkel garantálják, hogy az a terület az ezer éves Magyarország része.

b. Természetesnek tartjuk, hogy Magyarországon belül mindenki oda költözzön, ahova kar, ahol jobban boldogul, de elvárjuk, hogy a határon túli magyarság maradjon a szülőföldjén. A szülőföldet számura is a Trianonon-előtti Magyarországhoz tartozó térségre értjük. A Romániában élő magyarok maradjanak Erdélyben. A délvidékiek ne menjenek Szerbia régi területére.

c. Nem tiltjuk, de fékezzük, hogy a határon túli magyarság hozzánk áttelepüljön. A hivatalos politikai vezetők is szívesen hangoztatják, hogy ők nemcsak az ország lakosságának, hanem a Kárpát-medencében élő minden magyarnak az érdekét képviselik. Erről azonban megfeledkeznek, amikor a határon túli magyarnak érdeke, hogy ide települjön.

d. A szélsőjobb nyíltan hirdeti a Trianon előtti Magyarországra való igényét. Ilyen zászlókat, térképeket visz az utódállamokba, a 63 megye jelszavát hirdeti. Ezzel a magyar kormány ugyan nem azonosul, de addig mégsem jut el, hogy bocsánatot kérjen a durva sértegetésért.

Ne csodálkozzunk azon, hogy az utódállamokban a hivatalos magyar politikát a két háború közti revizionizmus tovább élő maradványként kezelik.

Volna azonban a nyelvtörvénynél sokkal fontosabb tanácsom.

A Kárpát-medencében élő népek jövője, talán mindennél jobban, attól függ, hogyan becsülik meg az államalkotó népnél értékesebb etnikumaikat. Ezer év óta ilyen etnikumok a Nyugatról betelepültek, és a zsidó voltak. Ezek után következtek a más etnikumok térségében élő magyarok.Ahogy vesztik ezek az etnikumok a lakosságon belüli súlyukat, úgy marad el a térség egyre jobban a Nyugattól, ma már az Európai uniótól.

Erdélyt hozom fel tragikus példának. Azzal, hogy Trianon óta mára szinte teljesen elvesztette szász, sváb, zsidó és nagyrészt magyar etnikumát, százévnyit visszaesett, és reménytelenné vált a felzárkózása.

A Jugoszláviához került Bánát és Bácska a svábokkal Európai egyik leggazdagabb parasztsága volt, most balkáni szinten van. Semmi remény a visszaemelkedésre.

Kárpátalja ugyan Trianon előtt, de még csehszlovák uralom alatt is szegény volt, de relatív soha nem szegényebb, mint ma.

Szlovákia száz év múlva is érezni fogja, hogy mennyit vesztett a zsidó és szász kisebbsége elvesztése következtében. Az ország keleti negyede kétségbeejtő módon lemaradt.

Ha rajtam múlna, nem a nyelvtörvény felett vitatkoznánk a szomszéddal, hanem minden határon túli magyart arra bíztatnák, hogy tanulja meg jól országa nyelvét is. Legyenannakminél jobb polgára, de ha mégsem érzi ott magát jól, örömmel várjuk etnikai hazájában.

Kopátsy Sándor                 PP                   2009-07-24

 

 

A Népszabadság a közelmúltban interjút közölt Szili Katalinnal. Erre közli ma Bauer Tamás válaszát. A Népszabadság számára ugyanolyan fontos Bauer véleménye, mint Szilié. Ez a lap még mindig nem jutott el odáig, hogy az SZDSZ egyik korábbi hangadója, aki már jó év kilépett, a magyar liberalizmus képviseltében ilyen tágas teret kapott.

Nem Bauer Tamás véleményével van bajom, ő a magyar liberalizmus egyik legkövetkezetesebb, szinte megszállott hangadója, aki ezt színvonalasan teszi. Bajom a Népszabadsággal van, amelynek szerkesztősége eddig is az MSZP liberális szárnyának és az SZDSZ-nek az álláspontját képviselte, de elvárnám, mint az ország legtekintélyesebb lapja vegye tudomásul, hogy az általa is képviselt szoclib politika csődbe vitte nemcsak a magyar liberalizációt, de a baloldalt is. A Népszabadság nem tarthatja meg húsz éve megszerzett tekintélyét és olvasótáborát, ha nem veszi tudomásul, hogy az általa képviselt politikai ideológia támogatottsága a magyar közvélemény hatodára zsugorodott. Nagy baj, ha nem veszi a Népszabadság tudomásul, hogy a rendszerváltás óta folytatott szoclib politikát a koalíció lejáratta. Sajnos, ennek következtében a józan magyar liberalizmus és baloldaliság, néhány választási ciklusra kirekesztődött a politikai hatalomból.

Nem akarok a két politikussal vitatkozni, mert ezt nem tartom elméleti vitának. Elméletileg mindenkinek megengedhető, hogy liberális, vagy népi-nemzeti baloldali legyen. A baj akkor van, ha ezt úgy gyakorolja, hogy a saját elveinek ássa alá a támogatottságát. Márpedig ennek Bauer a klasszikus képviselője, és a szoclib koalíció pedig a saját sírásója.

Bauernak minden oka megvolna, hogy önkritikát gyakoroljon, nem abban, hogy az elvei hamisak voltak, hanem abban, hogy azokat ő, és eszmetársai úgy gyakorolták, hogy a liberális pártjuk húsz év alatt elvesztette szavazóinak kilencven százalékát. Az első választáson még népszerű SZDSZ mára nemcsak a parlamenti küszöbtől is távolkerült, szétesett párt lett, hanem a közpép- és a szélsőjobb számára, a közvélemény többségének megnyerése céljából kevés népszerűbb eszköz van, mint annak ígérete, hogy egészen mást fogunk követni, mint amit az SZDSZ és a befolyása alá került MSZP eddig folytatott. A velük koalíciót kereső, liberális befolyás alá került MSZP pedig a kétharmadát.

Bauer Tamás most ugyan szép szavakat mond Horn Gyuláról, akinek hálásak lehetnek, mert akkor is felajánlotta az SZDSZ-nek a koalíciót, amikor arra semmi szüksége nem volt. De emlékszem, amikkor ő háborgott a leghangosabban azon, hogy Horn a kormányba is be akarta vonni Nagy Sándor, aki az MSZP baloldalát képviselte. Számára a baloldali szocialisták a legveszélyesebb ellenségek. Ő még az SZDSZ egyik tekintélyes vezetője volt, amikor Gyurcsány kezére játszva, megakadályozták, hogy Szili legyen a köztársasági elnök. Nem volt annyi eszük, hogy akkor már az ő parlamenti létük függött attól, hogy az MSZP a kormányon maradjon. Ő is, azok közé tartozik, akik bűnükül róják fel a népszerűséget.

Az SZDSZ eltűnésének egyik fő oka, hogy ügyeskedve megakadályozták, hogy az MSZP olyan párt lehessen, amelyiknek akkora szavazói bázisa van, ami biztosítja a hatalmon maradását. Ha gyenge az MSZP, akkor nincs politikai szerep az SZDSZ számára. Nekik mégis sikerült az MSZP-t olyan liberális politikai vonalra kényszeríteni, ami nemcsak az MSZP középpárttá süllyedését, hanem az SZDSZ politikai szerepének megszűnését eredményezte.

Bauer, egyik feltűnő alakja annak a politikusnak, aki a bukását a választók alkalmatlanságával, ostobaágával magyarázza. Neki mindig, mindenben igaza volt, ennek okán még abba a liberális pártba sem fért bele, amelyik elbúcsúzhat a parlamenti szerepléstől.

Szili hibájának tartja, hogy engedményeket tesz a nacionalista és vallásos választóknak. Ennek köszönhető, hogy húsz éve ő a legnépszerűbb MSZP-s. Én soha nem voltam sem klerikális, sem nacionalista, de sokkal inkább ebbe az irányban mutatok türelmet azokkal a politikusokkal szemben, akik ennek ellenére baloldaliak. Számomra az a legjobb baloldali politikus, aki elfogadhatóvá teszi magát mind a vallásos, mint a nacionalista középutasok számára, és ezzel az MSZP-nek a legtöbb szavazót nyeri meg.

Bauer a múltbeli érdemek felsorolása mellett eltekint attól, hogy az is az ő politikai befolyásuk következménye, hogy az EU országok között, húsz éve, nálunk a legalacsonyabb a foglalkoztatás. Ezen belül ők a felelősek azért, mert olyan liberális munkaerőpiacot teremtettek, amiben a magyar cigányság gyakorlatilag kiszorult a legális munkavállalásból. A magyar cigányságot nemcsak kizárták a legális munkajövedelem lehetőségéből, de erkölcsi züllésbe is vitték. A totális bukásuk elsődleges oka, hogy a cigányság munkához juttatása helyett, a jogi érintetlenségüket védték. Azt hirdették, aki szól a cigánybűnözés ellen, az nemcsak antiszemita is, de fasiszta. Ők tették ezzel olyan népszerűvé a szélsőjobbot, amitől joggal ijedhetnek meg.

Bauer azzal rágalmazza Szilit, hogy sok tekintetben Orbánnal közös véleményen van. Ha én magyar zsidó értelmiségi és politikus lennék, belátnám, hogy ma már az számomra a legkisebb veszély, ha a Szili vezette MSZP, erős maradna. Ezt nem értették mg húsz éven keresztül, amíg parlamenti párt voltak, de nem értik meg ma sem, amikor a politikai haláluk okát kellene keresni.

A Népszabadság szerkesztőségének pedig azt kellene felismerni, hogy az ország közvéleményét nem kell szolgálni, de figyelmen kívül hagyni bűn.

Kopátsy Sándor                   EH                 2009-07-19

 

 

Egyre erősebb meggyőződésem, hogy az emberi faj jelenlegi legnagyobb problémái mögött a népesedésének torzulásai rejlenek. Nemcsak a kívánatosnál jobban szaporodunk, lényegesen többen vagyunk, mint a természeti környezetünk megengedne, és ezért a fajunk érdeke is megkövetelne, de ezen belül is a felzárkózás legnagyobb akadálya a túlnépesedés, és azon belül annak torz struktúrája. Ez az utóbbi száz évben vált kezelhetetlenné, de ötezer éve is ez volt a történelmünk alakítója.

Ennek ellenére a tudomány még a sem számol vele.

Annak érdekében, hogy az olvasó is megértse, miért, és hogyan keltette fel a demográfia a figyelmemet, röviden leírom a jelenlegi véleményem kialakulását.

Jó ötven éve pattant ki a szikra. Egy amerikai, magyar származású demográfus tanulmányában olvastam, hogy Európa története akkor vált ketté, amikor a természetes csapadékra épülő feudális társadalom a Balti Tenger és az Adria vonaltól nyugatra kiscsaládos, keletre nagycsaládos társadalmi formára épült. Európa nyugati a 10. század környékén agrártechnikai forradalom következett be. A korábbi kettes vetésforgót felváltotta a hármas, ezzel a termelés alá fogott föld területe úgy nőtt meg harmadával, hogy nem igényelt több unkaerőt, igazvonót, szerszámot. Ennek nyomán a természetes csapadékra épülő földművelés hatékonysága fölénybe került mind az elődjével, a kettes vetésforgóval, mind a pásztorkodással szemben. Ezzel egy időben, hogy a földesurak birtoka akkora jobbágytelkekre tagozódott, amelynek művelése egy kiscsalád munkaerejét igényelte. Vagyis a társadalom csak annyi kiscsaládot működtetett, ahány jobbágytelek volt.

A történészek máig nem ismerték fel e tény szerepét és fontosságát. Fajunk történetében először fordult elő, hogy a terelés szervezete korlátot szabott a népszaporulatnak.

A földesuraknak az lett az érdekük, hogy csak annyi kiscsalád jöhessen létre, ahány jobbágytelke van. A jobbágyaitól behajtható jövedelme attól függött, hogy csak akkora legyen a család, amekkorára a telke megműveléséhez szüksége van. Ezért nem tűrte meg, hogy a jobbágycsaládon belül létrejöhessen a harmadik generáció. Családot alapítani csak akkor lehetett, ha rendelkezése állt egy megüresedett jobbágytelek. Ha felgyorsult a népszaporulat, a házasságok kitolódtak.

Erre a tényre a 20. század nagy francia történészei tanítottak meg. Ők mutatták ki először, hogy a házasságkötők kora a népszaporulat függvénye volt. Rossz termések, háborúk és járványok idején csökkent a házasságot kötők életkora. Ahogyan nőtt a népesség, időkben kitolódott. Európa nyugati felén a házasságkötés mindig jóval a nemi értettség utánra tolódott.

A nyugat-európai társadalmak abban különböztek minden más osztálytársadalomtól, hogy 5-10 évvel idősebb korban kötötték a házasságot. Ezzel kiesett a legtermékenyebb 5-10 év, vagyis 3-5 születés. Ennyivel kevesebb lakosát kellett a nyugati társadalmaknak elpusztítani annak érdekében, hogy ne legyen túlnépesedés.

Még nem találkoztam olyan történésszel, aki felfigyelt volna arra, hogy Európa nyugti felén a nők 2-4 gyermekkel kevesebbet szültek. A túlnépesedés nyomása ennyivel kisebb lett. Ugyan még ez sem volt elég a túlnépesedés megállítására. Nyugat-Európában is szükség volt a szegények szegényítésére, az erőszakos emberpusztításra, a felhalmozott jövedelem elpocsékolására, kincsképzésre, valamint a tudásvágy üldözésére. Ezeket a népesedés növekedését fékező eszközöet sokkal kisebb mértékben kívánta meg a nyugati társadalom, mind a világ minden más magas-kultúrája. Ennek köszönhetően válhatott a Nyugat az emberség, a humanizmus viszonylagos élcsapata.

- Csak a kiscsaládos társadalmakban volt a családi feletti hatalom és a jövedelemtermelés összefonódva. Minden más kultúrában a családi életben a korlátlan hatalom a már unkaképtelen, öreg családfő kezében volt. A munkát végzők, a jövedelem termelők ki voltak rekesztve annak felosztásából, sőt még az életük alakításából is.

- A kiscsaládos társadalomban a szülők nevelték a gyermekeiket. Ez számunkra annyira természetesnek tűnt, hogy nem is vettük tudomásul, hogy a nagycsaládos társadalomban a gyereknevelés az öregekre, a nagyobb testvérekre, a nem dolgozó családtagokra maradt, azokat nem a szüleik révén, hanem a családi kollektíva tagjaiként kezelték.

- A kiscsaládos nyugati társadalmaknak kereszténysége más útra tért, mint a nagycsaládosoké. Még nem találkoztam olyan egyháztörténelmi munkával, ami az első nagy egyházszakadást a családformára vezette volna vissza. Pedig egyértelmű, hogy más vallásra van szüksége a kis-, mint a nagycsaládos társadalmaknak.

- A Nyugat nagy szellemi forradalmai, a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás nem lépte át a kiscsaládos társadalom határát. Ezzel is bebizonyosodott, hogy nem a vallás alakítja a kultúrát, hanem a kultúra formálja az igényéhez a vallást.

A fenti tények fel- és megismerése vezetett odáig, hogy minden osztálytársadalomnak az elsődleges feladata a népszaporulat féken tartása. Ennek eszközei között csak a nyugati kultúrában jelent meg a meghatározott nagyságú jobbágytelkekre épülő kiscsalád.

Az emberi faj eddigi története a demográfiája alapján három szakaszra osztható.

I. A természet ajándékaiból élés. Eddigi életünk 95 százaléka ebben telt el. Az ember számára a gyenge fizikai adottsága ellenére, a nagyon fejlett szellemi adottságának köszönhetően, hogy szinte minden gazdaságföldrajzi környezetben be tudott rendezkedni arra, hogy a természet által nyújtott ajándékokból megéljen. A természet által nyújtott eltartó képesség nemcsak szűkös, de az éghajlattól függően erősen ingadozó volt. Az adott terület eltartó képessége keményen determinálta a népességet. A gyenge hozamú években a lakosság jelenős hányada éhen pusztult. Minden bizonnyal a táplálékhiány volt a legnagyobb halálozási ok. Az élettérért folyó harc ugyan kegyelten volt, minden közösség irtotta a szomszédjait, de a nagyon ritka lakosság mellett, ritkán találkoztak. A gyűjtögető közösségekben is gyakran jelen volt az emberáldozat, az önpusztítás is. A fő halálok azonban az éhezés, és a gyenge táplálkozás volt.

A gyűjtögető őseink élete csak annyiban tért el a csúcsragadozókétól, amelyek mindegyikénél is szerepet játszik a kölykök pusztítása, hogy képes volt minden természeti környezetben viszonylag gyorsan kialakítani az életmódnak az adottságokhoz való adaptációját, valamint az emberi közösségi élete nemcsak anyagi, de szellemi célokat is szolgált.

A gyűjtögető társadalmakat primitíveknek tekintik, mert ezek még nagyon kevés társadalmi ismerettel rendelkeztek. A technikai ismereteik, eszközeik nagyon korlátozottak voltak. Még a tudomány sem vette tudomásul, hogy a gyűjtögető életforma az emberek szellemi képességére épült, sokkal inkább, mint az elmúlt ötezer év osztálytársadalmai. A primitív eszközök birtokában csak a szellemi képesség jelentett életképességet. Mindenkinek a maga tudásából kellett boldogulni.

II. A természeti erőforrások szolgálatába állítása. Leegyszerűsítve: a növénytermelésre, az állattartásra és az iparra épültek. Ebben a korban az ember munkája már megsokszorozta és stabilizálta az adott térségek eltartó képességét. Csökkent, de mégis alapvető maradt a természeti adottságoknak való kiszolgáltatottság. Az ember munkája nagyságrenddel megnövelte a létbiztonságot. Megindult a népesség gyors növekedése, de hamar elérte a sokszorosára nőtt eltartó képességet. A társadalom elsődleges feladatává vált a népességszabályozás. Erre a célra jöttek léte az osztálytársadalmak.

A túlnépesedés fékezése érdekében élt minden termelő társadalom osztályokra tagoltan, amire nem volt korábban szükség. Az embernek saját kezébe kellett vennie a létszámának szabályozását.

Maga a termelési mód, a természeti adottsághoz igazodva nagyon eltérő lett, de az alapvető társadalmi feladat, a népszaporodás fékezése minden társadalom közös jellemzője maradt.

A társadalomtudományok az osztálytársadalmakat a termelés módja, és a hatalmi osztályok alapján osztályozták.

A termelés módja alapján voltak növénytermelő, állattartó, iparűző, kereskedő társadalmak. A növénytermelőket is két osztályba kell sorolni, az önözésesre, és a természetes csapadékra épültekre. Az állattenyésztők volta nomádok és helyhez kötöttek. Az ipari forradalom előtt a szakosodott ipar és kereskedelem csak másodrangú volt. A mezőgazdasághoz viszonyítva alig igényelt társadalmi elkülönülést. Az ipari forradalom előtt a munkaerő kis hányada dolgozott főfoglalkozásként az iparban és a kereskedelemben.

A társadalomtudományok mindmáig nem vették tudomásul, hogy a termelő társadalmak döntően az ember fizikai erejének hasznosítására épültek. Minél fejlettebbek lettek, annál kevesebb szellemi teljesítményt követeltek a munkaerő óriási többségétől.

Az osztálytársadalmak ugyan egyre inkább az emberi szellem vívmányait hasznosították, de ahhoz egyre kevesebb szellemi teljesítményre lett szükségük. A munkaerő nagy többsége esetében elég volt a fizikai erő.

A fentiekből fakad, hogy a fajunk fejlődésének azon szakaszán, amikor a túlnépesedés ellen kellett védekezni, irreális volt a társadalomjobbító szándék. A társadalom minden mást megelőző érdeke volt a népesség növekedésének féken tartása. Vagyis sehova nem vezethetett a társadalmat jobbító olyan szándék, amelyik nem állította le a népesség növekedését. Egyetlen társadalomjobbító tudós, forradalmár nem tette fel a kérdéseket.

- Hogyan alakul majd a népszaporulat, a megjavult életkörülmények között?

Még azt sem vallották be, hogy a javuló életkörülmények felgyorsítják a népszaporulatot. Csak olyan társadalmat lehet boldoggá tenni, amiben ez nem jár a népesség növekedésével.

Ezt a feladatot, fajunk történetében először, a kínai kommunista hatalom oldotta meg. A példátlan eredményük módszedrűk igazságát, tudományos igazát tanúsítja.

Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt minden termelésre berendezkedett osztálytársadalom közös volt abban, hogy a népszaporulatot fékezte, embert pusztított közvetlenül, vagy közvetve, a magáét, vagy a másokét. Márpedig, ami egy faj éltének adott szakszán általános, annak objektív oka van. Bizonyítja az ellenkezője is, hogy a máig fennmaradt gyűjtögető népek nem szerveződtek osztálytársadalomba, mivel évezredek alatt sem nőtt a népességük.

Tehát osztálytársadalom csak ott jön létre, ahol az életkörülmények már lehetővé tennék a gyors népszaporulatot, de az élettér ezt nem engedi meg. Ahol nem nő a népesség ott nincs osztálytársadalom. Ez volt jellemző a gyűjtögető társadalmakra és válik jellemzővé a jelenkori fejlett társadalmakra.

III. Az emberi szellem felszabadulásának kora. A tudományos és technikai forradalom demográfiai fordulatot is hozott. Kiderült, hogy az iskolázott és jómódú ember nem szaporodik. Ehhez társult az olcsó, biztos és kényelemes fogamzásgátlás megoldása. Bebizonyosodott, hogy fajunk demográfiai törvénye, hogy az iskolázott és jómódban élő ember nem szaporodik. Az iskolázottság küszöbe valahol a 12 év felett van. A jómódé az egy laksora jutó 10 ezer dollár felett. A fogamzásgátlás pedig megoldott. Ebbe a kategóriába került az emberiség mintegy hatoda, Európa nyugati fele, Észak-Amerika, Ausztrália és a Távol-Kelet mára felzárkózott országai. Mint említettem, Kína erőszakkal szorította le a gyermekvállalást.

A másik póluson van néhány millió gyűjtögető, akiknek a száma nem nő, a fajunk fejlődésre ható szerepe elhanyagolható.

A nagy többség még abban a stádiumban él, amiben csak az osztálytársadalmakra jellemző erőszak tudná fékezni az elviselhetetlenül gyors népszaporulatot. Ennek a lehetősége azonban gyakorlatilag megszűnt, mert a fejlett társadalmak hatása alá került világban az osztálytársadalmak elnyomó módszerei nem működhetnek. A beáramló, viszonylag olcsó és egyszerű egészségvédelem visszaszorította a legnagyobb halálokokat, fertőzéseket, járványokat.

Ennek következtében a történelmükre jellemző, csak ezrelékben kifejezhető népszaporulat kétszáz éve tized, száz évben egész százalékokra ugrott. Márpedig, néhány ritkán lakott, fejlett országtól eltekintve, tartósan már az egyetlen százalékos népességnövekedés sem viselhető el.

Az utóbbi száz évben exponenciálisan növekvő tudomány sem jutott el odáig, hogy bevallja, mekkora tartós népességnövekedést bír el az emberi faj. Pedig egyszerű a felelet. Kedvező körülmények között, egy generáció még elviselheti az egy százalékos népességnövekedést. Több generáción keresztül már a tized százalék a engedhető maximum. Évezredekben pedig a század százalék a maximum. Ezzel szemben az elmúlt száz évben százalékokkal nőtt az emberiség létszáma.

Ma már hétmillió ember él a földön, lényegesen több annál, amit a természeti környezet elviselhet. A tíz milliárd elérése sem gátolható meg. Fajunk történelmének legnagyobb válságába került, túlnépesedett. Ehhez képest a klímaváltozás csekélységnek fog számítani.

Abból, hogy az emberiség többsége még abban a fejlettségi szakaszban él, amikor a túlnépesedést csak egyre nagyobb erőszakkal lehetne megállítani. Ráadásul nemcsak a túlnépesedést ötezer éven keresztül fékező módszerek alkalmazása vált működésképtelenné, hanem a fejlett világ hatása felgyorsította a társadalom önerejéből fakadó népszaporulatot. Csökkentette a legnagyobb halálokokat, erőszakkal korlátozza a fegyveres népirtást, eteti az éhezőket. A fejlett világ azt teszi, amivel az emberiség többségének eleve reménytelen helyzete még reménytelenebbé válik.

Csak most jutottam el addig, amiről a cím szól. A fejlett társadalmak többségében, mindenekelőtt a fél-perifériához tartozókban egymás mellett él a gyorsan szaporodó, de felzárkózni még nem, vagy alig képes, és a már nem szaporodó, de gyors fejlődésre képes lakosság. Ezekben az jelentkezik kicsiben, állami, társadalmi szinten, ami az emberi faj egészében. Rákosan szaporodik fajunknak az a többsége, amelyik ettől függetlenül is, kultúrája okán, képtelen a lépéstartásra. Az ilyen társadalmak népessége nagyon erős kontraszelekció alapján alakul. Az ilyen társadalmak a felzárkózás helyett egyre jobban lemaradnak.

Biológiai törvény, hogy minél fejlettebb a faj, minél magasabb fokára jutott a fajfejlődésnek, annál fontosabb a szelekciója. Az emberi faj számára minden más fajnál legfontosabb.

Fajunk történetének első bő kilenctizedében az egyedek képessége szellemi elsődleges volt. Csak az élhetett meg, aki a nagyon kevés társadalmi tudás és technika ellenére tudott magáról gondoskodni. Ennek köszönhettük, hogy a fajok életében nagyon rövid idő, néhány tízezer év során a föld minden gazdasági környezetében be tudott rendezkedni. A gyűjtögetés, vagyis a természet ajándékaiból való megélés magas szellemi igénnyel járt.

Mintegy ötezer éve fogtunk hozzá a természet szolgálatunkba állításához. Növényeket termeltünk, állatokat tartottunk, ásványokat hasznosítottunk, létrehoztuk az ehhez szükséges technikai eszközöket. Akkora hatalmat szereztünk a természet felett, ami minimálisra csökkentette az egyedek szellemi képességének a szelekcióban játszott szerepét. Az elmúlt ötezer év során kialakult osztálytársadalmakban ugyan szükség volt egy nagyon keskeny réteg szellemi képességére, értelmiségi szerepére. Ugyanakkor a nagy többség egyre kevesebb szellemi képesség mellett lett nemcsak életképes, de hasznos is. Az elmúlt ötezer év úgy fog bevonulni fajunk történetébe, mint az ember rendkívül fejlett szellemi kapacitását a legkevésbé hasznosító kor. Minél előbbre jutott a technikai fejlődés, annál kisebb szellemi igényt támasztott a munkaerő nagy többséggel szemben. Ennek következtében egyre szűkebb körben érvényesült a szellemi képesség alapján történő szelekció. A társadalomnak kellett átvenni a szelekciót, ami sokkal inkább volt vakon mennyiségi, mint érdem alapján történő. A gépesítés megsokszorozta a fizikai erőt, de csökkentette a munkavégzés szellemi igényét.

A 20. század, a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, teljes fordulatot hozott a társadalom munkaigényében. A munkaerő fizikai erejével szemben támasztott igény nagyon gyorsan másodlagossá zsugorodott, a szellemi igény pedig szinte egyedülivé vált. Márpedig az ember fizikai munkát végző képességében nagyon kicsi, a szellemiben viszont nagyon nagy a szóródás. A fizikai munkaigény mindig döntően mennyiségi, a szellemi ellenben minőségi, és ezerszer jobban differenciált. Ezt jól illusztrálja a munkaerő árának szóródása a száz év előtt és jelenleg. Akkor a szóródás elsősorban a végzettségtől függő beosztás alapján alakult, de az azonos szinten iskolázott munkások kilencven százalékának bére legfeljebb néhány tíz százalékkal tért el.

Száz éve még nagyon kevés ember kerülhetett a megfizetett munkája alapján a gazdagok közé. Ma szinte minden szakmában a legjobbak elérhetik a nagyon magas jövedelmet.

Száz éve még a jövedelmi elit tagjainak nagy többsége az örökölt vagyona alapján került oda, ma már a nagy többségük a kiváló szellemi teljesítményének köszönheti a kiugró jövedelmét.

A fejlett társadalmak közti verseny, néhány évtizedes távon, szinte csak azon múlik, milyen minőségű munkaerőt termel magának. Ez abból fakad, hogy a jó munkaerő, minősége alapján egyre jobban felértékelődik, a gyenge pedig negatív értékű lesz. Az a társadalom fejlődik gyorsabban, amelyik jobb munkaerőt termel. Ebben nagyságrendi különbség válik attól függően, milyen minőségű munkaerőt termel.

Ma már jelentős értékvesztést jelent a társadalom számára, ha valaki nem szerez legalább középfokú képzettséget. A liberális közgazdászok a munkaerővel szemben támasztottal azonosítják. Ez azonban csak az iskolázottság közvetlen igénye. Sokkal nagyobb társadalmi hatása lehet a gyermekek felnevelésének hatékonyságának. Ezt később fogom részletesen tárgyalni, amikor bebizonyítom, hogy milyen magas és fontos igényt támaszt a társadalom a szülők gyermeknevelésének hatékonysága érdekében.

A közgazdaságtan még nem vette tudomásul a szülők iskolázottságának, képességének, és erkölcsének a gyereknevelés hatékonyságában játszott szerepét. Ez, távlatban fontosabb igénynek bizonyulhat, mint a szülők munkateljesítménye.

Minél fejlettebb a társadalom, annál több képesség lesz egyre értékesebb. Egyre kevesebb az olyan munkakör, amiben a munka hatékonysága, elsősorban nem a munkavégző képességétől függ. Ma már a képzés hatékonysága is attól függ milyen képességre, és milyen korán rakódik rá a tudás. A sportokban és a művészetekben nagyon korán elkezdődik a képességek felkutatása és azok minél korábban kezdődő fejlesztése. Szinte minden szakterületen erre volna szükség.

A közgazdaságtudomány nem számol az erkölcsnek a munka hatékonyságban játszott szerepével. A tények egyértelműen ezt igazolják. Az elmúlt száz évben csak azok a társadalmak értek el kiemelkedő eredményt, amelyekben a lakosságot a puritán, illetve a konfuciánus viselkedés, magatartás és erkölcs jellemzi.

A társadalomtudományok nem vették tudomásul, hogy az emberek értéke nagyságrenddel függ attól, milyen környezetben születnek. E tekinteten is az első a társadalmi környezet. Ma már ugyannak az egyénnek társadalmi értéke 1:50 arányban függ attól, hol születik. Ma, például, az lesz a értékesebb, aki valamelyik skandináv országban születik. Ott az átlagos képességű újszülött várhatóan olyan tagja lesz a társadalomnak, ahol ez egy laksora jutó jövedelem meghaladja a 30 ezer dollárt. Ha Közép-Európában születik, elérheti a 10 ezer dollárt, de ha valahol Afrikában esetleg csak az ezret.

Ennek a jelentőségét akkor felmérhetjük le, hogy fajunk történetében ez a szóródás, a 19. század előtt alig haladta meg az 1:2 arányt. Arról fogalmunk sem lehet, hogy mekkora lesz a szóródás e század végén, de biztos, hogy sokkal nagyobb.

Természetesen szűk tere van annak, hogy az emberek oda vándoroljanak, ahol jobban hasznosulnak. Jelenleg csak Észak-Amerika, Észak-Ázsia és Ausztrália alulnépesedett, de e térségek befogadó képessége legfeljebb egyetlen százaléka a világnépesség növekedésének.

Itt említem meg, hogy a Nyugat elmúlt és a következő kétszáz évben során elért sikereinek kulcsa, hogy az óceánok meghódítása során, óriási üres életteret talált. Amerika és Ausztrália felfedezésének történelmi jelentőségét ugyan hangsúlyozzuk, de fel sem vetődik, hogyan alakult volna Európa nyugati felén élők sorsa, ha nem többszöröződik meg az életterük.

Jelenleg a lakosság térbeni mozgása csak Észak-Amerikában, Ausztráliában valósul meg a társadalom igényének megfelelően. Ezzel szemben a második végletet az Európai Unió jelenti, ahol az áru, a tőke és a turizmus ugyan szabadon áramlik, de a munkaerő országok közti, sőt még az országokon belüli mozgása is nagyon korlátozott. Már ma is, de a jövőben más sokkal inkább az Európai Unió versenyképességének legnagyobb fékje a munkaerő áramlásban való lemaradása.

Érdemes volna végiggondolni, hogy az Európai Unión belül 1:5 arányban szóródik az átlagos képességű munkaerő várható hatékonysága. Ilyen arányban tér el, hogy valaki Bulgáriában, vagy Finnországban születik. A kiemelkedő képességek esetében a befogadó társadalom átlagos fejlettségével exponenciálisan nő a kiemelkedő képesség társadalmi haszna.

Az Európai Unió másik fékje Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel szemben a soknyelűsége. Ezért kellene az angol nyelvtudást minél jobban terjeszteni. Ez esetben ugyanis a nyugati kultúra két nagy agglomerációja közös nyelvet használna. Az angol nyelvtudás ma már a tudományokban és a gazdaságban világjelenség. Keveseknek tűnt fel, hogy harminc év alatt, a profi sportban is szinte általánossá vált az angoltudás.

A társadalomtudományok szeméremből, farizeusságból hallgatnak a tényről, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál fontosabbá válik a következő generáció számára, hogy milyen családi környezetben született. Ebből fakad a jelen legnagyobb társadalmi problémája.

Ez a szóródás a jóléti társadalmakban kisebb, de ott is nagyságrendű. A kulturális, és jövedelmi tekintetben differenciált társadalmakban azonban a következő generációnak a családi környezettől való függése óriási, minden más társadalmi problémánál sokkal fontosabb. Az ilyen társadalmakban a jövő generáció teljesítménye elsősorban attól függ, milyen családi környezetből kerül ki a következő generáció.

Ezzel jutottam el a mondanivalóm lényegéhez. Alapvetően fontos, hogy a vegyes etnikumú társadalmakban az eltérő fejlődési potenciálú etnikumok számaránya hogyan alakul.

Biológia törvény, hogy a fogamzással determinálódnak az ember esetében nagyon eltérő egyedi tulajdonságokat meghatározó gén. Ebből fakadóan minden társadalmi rétegében a nagyon eltérő potenciális képességek szóródása azonos. Ebben még nincs a társadalmi hovatartozásnak lényeges szerepe. Bizonyított, hogy a dohányzás, az alkoholos állapotban történő fogamzás negatívan hat. Társadalmi érdek volna ennek a veszélyeire is figyelmeztetni.

Biológiai törvény, hogy a fejlődés korai állapotában sokkal nagyobb a környezeti hatás, mint a kialakult korban. Ezért aligha vitatható, hogy a magzati állapotban ért hatások nagyon fontosak. Erre az első statisztikai bizonyítékot a finnek adták.

Finnországban, a szovjet-finn háború alatt törvényt hoztak az újszülöttek fizikai adatainak rögzítésére, és az egyedek későbbi sorsának figyelésére. Néhány éve lett az első megfigyelés alatt álló korosztály ötven éves.

Az már jóval korábban kiderült, hogy az iskolai eredmények valamint a születéskori súly és testhossz között szoros a korreláció. A nagyobb testmérettel születettek jobb tanulók, magasabban iskolázottak lettek.

Ötven évvel később az is egyértelművé vált, hogy a jobb kihordással születettek lényegesen eredményesebb állampolgárokká is váltak.

(Természetesen, az életteljesítményben mutatkozó különbség mögött az előbbi pontban tárgyalt szülői háttér is szerepet játszott. Arról nem ismerek adatot, hogy a nagyobb méretű csecsemők szüleinek iskolázottsága, jövedelme hogyan tért el az átlagtól. Minden bizonnyal magasabb volt.)

Az oktatási rendszerek, a művészet és az élsport oktatásától eltekintve, még mindig az általános műveltség felépítésre épülnek, vagyis csak a kívánatosnál 8-12 évvel később kezdődhet meg a szakosodás. Ezzel szemben a jelenkor követelményei alapján a képességhez igazított oktatásnak már nagyon korán, sok eseten a hat éves kor előtt meg kellene kezdődni. Ennek feltétele a nagyon korai képességfeltárás, és a közös képességűekre bontott oktatás.

Amennyire, történelmi tradíciója alapján a művészetekben, a korunk divatja alapján pedig az élsportban egyre magasabbra emelkedik a tehetségfeltárás, a gazdasági élet munkaerőigényét illetően még meg sem modult az oktatás.

A fejlett társadalmakban a hatékonyság motorja azonban a tehetségek korai feltárása lenne. Szinte nincs olyan szakma, amiben a versenyképesség nem az alkalmazott munkaerő képességén múlik. Ennek első lépése a korai képesség korai felismerése.

Érthetetlen módon, az oktatás politika és rendszer ezzel alig foglalkozik.

Számos társadalomban van olyan jelentős etnikum, aminek a fejlődési dinamikája gyengébb az átlagnál. Ezek között a nyugati kultúrkörben két jelentős térség van, amelyikben az indiánok, illetve a cigányok lemaradása azért is fokozódik, mert nagyon gyorsan szaporodnak.

Latin-Amerikában, Mexikótól Csilléig, az indiánok egyrészt lemaradnak, másrészt a nem indiánoknál sokkal gyorsabban szaporodnak. Egészen más körülmények között jelentkezik ugyanez a probléma Közép-Európában, ahol a lakosság csökkenése párosul a lemaradó cigányság gyors szaporodásával.

 

A tegnapi Népszabadság hétvégi mellékletében jelent meg egy kétoldalas képes ismertetés az indiánokról. Érdeklődéssel olvastam, mert jó húsz éve, a rendszerváltás óta, egyik olyan témám, amit korunk egyik nagy problémájának tartok. Figyelemmel kísérem a latin-amerikai indiánok és a közép-európai cigányság gyors szaporodás és lemaradása mögötti párhuzamosságot. A nyugati kultúrában ennek a két etnikumnak a jelenkori sorsa, a latin-amerikai és közép-európai régióban való viselkedése, mind a tudományos érdeklődésem, mind a magyarságom szempontjából nagyon fontos.

Ez a félelmen most válik a társadalmi problémák világában vakok számára nyilvánvalóvá. A cigány probléma azonban talán még nagyobb Szlovákiában, Romániában, Bulgáriában és Ukrajnában. Ezekben, az országokban eleve magasabb arányban voltak jelen, és a helyzetük még a mieinknél is rosszabb, elhanyagoltabb.

A zsidó és germán etnikumok kipusztítása, kiüldözése, kiárusítása után a cigánykérdés megoldatlansága okozza e térség államainak társadalmi lemaradását. A zsidó s germán etnikum levesztése azt jelentette, hogy a térség államai elvesztették nyugatosodásuk két motorját, még a korábbinál is polgárhiányosabbak lettek.

A cigány etnikum az elmúlt ötven évben a többinél sokszorta gyorsabban szaporodott, és mára a legnagyobb etnikum lett, ami ráadásul visszafelé húzza a társadalmi fejlődést. Ráadásul ez a gyors szaporodásuk folytatódik, ami következtében a visszahúzó erejük egyre nagyobb lesz. Ennek ellenére a politika még tudomást sem vett a cigánykérdés válságokozó szerepéről. Az államalkotó etnikum annál inkább.

Mexikó és Bolívia között, az Andok, vagyis az indián magas-kultúrák térségében megállíthatatlan folyamatként zajlik az indiánok többségbe kerülése. Az a folyamat közeledig a végéhez, amitől a fent említett öt közép-európai ország közvéleménye fél.

Az indiánok és a cigányok gyors szaporodásán, az ebből fakadó etnikai átrendeződésen kívül azonban két eltérő jelenségről van szó.

Amerika felfedezése és meghódítása előtt, ebben a térségen két olyan magas-kultúra jött léte, aminek színvonala az egyiptomi és mezopotámiai kultúrák korai szakaszának felet meg. Tehát felfedezés idején mintegy 4-5 ezer éves lemaradásban volt. Ez az elmaradottság és a bevitt kórokozók hatására ezek a kultúrák nemcsak összeomlottak, hanem a lakosságuk is tizedére, vagy ennél is kevesebbre zsugorodott. Erre viszonylag ellenállás nélkül rátelepedhetett a spanyol bevándorlók viszonylag kis száma.

A spanyol bevándorlók berendezkedtek, és hamar megindult a két etnikum keveredése. Az amerikai történelemmel foglalkozók sem tulajdonítanak nagy hangsúlyt arra, hogy hova kik és milyen célból mentek. Pedig három nagyon eltérő típust lehet megkülönböztetni.

Az indián magas-kultúrák térségében berendezkedő spanyolok, oda nem dolgozni, hanem uralkodni mentek. Megelégedtek azzal, ami az indiánok feletti uralmukból származhatott. Az uralkodó spanyolok nem különültek el mereven az őslakosoktól, az őslakosság pedig igyekezett asszimilálódni. Máig büszke a spanyolokkal való keveredésre. Ennek lett mára a következménye, hogy a térség lakosságának nagy többségét nem is az indiánok, hanem az indián vért is vallók jelenik.

A magukat indiának vallók a lakosság többségét csak Bolíviában, 55. százalék, jelentős hányadát csak Peruban, 45, Guatemalában, 41, és Mexikóban 20 százalék. Ennek ellenére a nagy többség indián és spanyol keveredésnek tarja magát. Mexikóban és Ecuadorban csak a lakosság tizede, Peruban és Bolíviában pedig a hatoda tarja magát etnikai tekintetben indián vértől mentesnek. Columbiában és Venezuelában gyakorlatilag nincs is tiszta indián, de a lakosság többsége mégis részben annak tekinti magát.

Latin-Amerikának ez a térsége egyre inkább nem Latin-, hanem Indián-Amerika lesz. Belátható ideig fél-periféria lesz, amelyik éppen a túlnépesedése és kultúrája okán nem felzárkózik, hanem lemarad.

Észak-Amerikában viszonylag kevés indián élt, és ezek is még a magas-kultúrák előtti szinten voltak. Oda a bevándorlók nagy többsége nyugat-európai, az államszervezet kialakítói pedig angolszászok voltak. A bevándorlók nem másokat kizsákmányolni, nem kincset keresni, hanem dolgozni, a munkájukból megélni akartak. Ezek építették ki maguknak a világ legerősebb és leggazdagabb térségét.

Dél-Amerika síkságaira az Egyesült Államok délkeleti harmadára, és a szigetekre főleg mediterrán népek mentek. Mivel nem találtak őslakosságot, Afrikából hozattak rabszolgákat. Ebből a térségből csak az Egyesült Államokba tartozó térsége emelkedett a világ élvonalába. A többi számos kedvező gazdaságföldrajzi adottsága ellenére fél-periféria marad. A felemelkedését akadályozza a gyors népszaporulata, ami különösen gyors az afrikai etnikumi származékai esetében.

Témám szempontjából az indiánok gyors etnikai térhódítása érdekes. Azt kell látni, hogy az Andok övezetben lévő országok egyike számára sincs biztató jövő, mert nemcsak az indiánok, de a még az uralmat még gyakorló spanyol rétegnek sem alkalmas a viselkedési kultúrája a felzárkózásra, de a gyors népességnövekedést sem lehet belátható időn belül megállítani.

A két amerikai kontinensen csak Észak-Amerika jövője ígéretes.

Mindenek előtt az kell látni, hogy az Andokban élő indiánok eleve saját magas-kultúrát képviseltek, szemben a közpép-európai cigánysággal, amelyik nem rendelkezik ilyen társadalmi múlttal. Ezért az utóbbiak számára csak a beolvadás, az asszimiláció az eredményt ígérő út. Ez sem könnyű, hosszú az időigénye, de lehetséges. Csak az a társadalom várhat eredményt, amelyik vállalja a sok türelmet, áldozatot követelő asszimilálást.

A cigány etnikumtól erősen sújtott öt ország között csak a magyar, és a szlovák lakosság viselkedése áll elég közel a nyugati kultúráéhoz. Ezekben látom megoldhatónak a cigány etnikum beolvasztását. Ennek érdekében két feladatot kell megoldani.

- Munkát kell biztosítani. Minden más megoldás eleve kudarcra van ítélve. Ennek pedig az a feltétele, hogy a cigányság foglalkoztatásában a munkaadók számára megkülönböztető kedvezményeket, és a cigányság számára anyagi érdekeltséget kell biztosítani. Magyarországon egyre inkább megérik a helyet a foglalkoztatás szükségességének felismerésére.

- Le kell állítani a cigány etnikumban az átlagnál gyorsabb népszaporulatot. Ennek a felismerésére még előjeleket sem látok.

Kopátsy Sándor                 EP                   2009-07-18

 

 

A legutóbbi EU választás tükröt mutatott a rendszerváltás óta folytatott gazdaságpolitika csőjéről. Minden bajunknak a közös oka a rendszerváltással végrehajtott foglalkoztatáspolitikai fordulat.

A bolsevik rendszer tabuként kezelte a teljes foglalkoztatást. Akkor, ennek maga is csak a hibáit láttam, az előnyét nem. Ehhez kellett, hogy a rendszerváltás után áttérjünk a minimális foglalkoztatás gyakorlatára.

A marxizmusban csak a dogmákat látó bolsevik rendszer a teljes foglalkoztatást nem a gazdasági érdekre, hanem az ideológiára alapozta. „Aki nem dolgozik, ne is egyék!” A nem dolgozást nem a gazdasági érdekre, hanem erkölcsi megfontolásra építette. Ennek a félreértésnek a csirája Marxnál is jelen volt, aki a munkátlanságot társadalmi fogyatékosságnak, és nem a gazdaságot szegényítő, és az erkölcsöt romboló állapotnak tekintette.

Mint tapasztalatlan közgazdászok, csak azt láttuk, hogy a teljes foglalkoztatás csökkenti a munkaerő motivációját, rontja a fegyelmét, visszaélnek vele a vándormadarak.

Az előnyeiről fogalmunk sem volt. Azokat most látom.

1. A mezőgazdaságra ítélt lakosság négyötödét át kellet emelni az iparba és a szolgáltatásba. Az ott maradt egyötöd is soknak bizonyult.

2. Minél fejlettebb a technika, annál kisebb a munkaerőpiac igénye a képzelten munkaerővel szemben. Márpedig azokat kellett munkára fogni.

3. A vállalati szektorban csak úgy lehetett alkalmazni a falvakról odaáramló képzetlen munkaerőt, ha erre az előírt átlagbér kényszerít.

A rendszerváltás óta uralmon lévő liberális gazdaságpolitika liberális munkaerő gazdálkodása győzött meg arról, hogy a teljes foglalkoztatás kisebb hiba, mint a liberális munkaerőpiacra bízott. Mi ezen a téren is túlbuzgók voltunk, akik átestek a másik végletbe. A rendszerváltás előtt 75 százalék felett volt a foglalkoztatási ráta, vagyis még a skandináv országokénál is magasabb, aztán pár év alatt lezuhantunk az 55 százalékra. Jelenleg az EU országok között nálunk a legalacsonyabb a foglalkoztatás.

A közelmúltban volt alkalmam Európa nyugati felének 17 országát összevetni az utóbbi száztíz év során elért fejlődésük alapján. Kiderült, hogy az egy lakosra jutó nemzeti jövedelemnövekedés és a foglalkoztatási ráta között erős az összefüggés. Gyorsan csak azok az országok növekedtek, ahol magas volt a foglalkoztatás. Ennél is gyorsabb növekedés volt ott, ahol nemcsak a foglalkoztatási ráta volt magas, hanem az évente ledolgozott órák száma is. Észak-Amerika és a Távol-Kelet.

A jelenlegi válság hatása is ott kisebb, ahol magas a foglalkoztatás és az évente ledolgozott óra.

Az elmúlt ötven év során minden fejlett országban egyre jobban differenciálódtak a bérek, és a munkaerő költsége. Ennek ellenére minden fejlett országban hiány van a drága, de jó, és felesleg az olcsó, de gyenge minőségű munkaerőben. A piac tehát nem az olcsóbb, hanem a jobb munkaerőt keresi.

Ezek a tények bármennyire egyértelműek, a közgazdaságtan tudomásul sem veszi.

Minél gyengébb a munkaerő minősége a tartós munkanélküliség annál nagyobb társadalmi kárral jár. Ezeknek nemcsak a szakmai és erkölcsi leértékelődésük gyorsabb, hanem az a következő generációra is kihat. Még nem találkoztam olyan szociológiai felméréssel, ami megmutatta volna, hogy a tartósan munkanélküli családokban született gyermekeiből, milyen erkölcsű és képzettségű munkaerő lesz. Ilyen felmérések azért nem készülnek, mert kiderülne, hogy milyen társadalmi, erkölcsi és gazdasági kár származik a képzelten munkaerő tartós munkanélküliségéből.

Ezért kötelessége minden fejlett táradalomnak olyan munkaerő politikát folytatni, aminek hatására a foglalkoztatási ráta a gyenge minőségű munkaerő esetében is átlagos. Ezt a nagyon fontos társadalmi feladatot csak úgy lehet teljesíteni, ha az állam a gyenge minőségű munkaerő árát mesterségesen olcsóbbá teszi. Ezt, eddig egyetlen állam és egyetlen szakszervezet sem ismerte még fel.

Minden állam a munkaerő minőségétől, keresletétől független normatív foglalkoztatási feltételeket teremt. Ezért harcolnak a szakszervezetek is.

- Törvényesítik a minimálbért, akkor is, ha nyilvánvaló, hogy a gyenge minőségű munkaerőben túlkínálat van. Ennek az a következménye, hogy csökken az ilyen munkaerő kereslete, romlik a foglalkoztatása. Amint javítani kellene, az rontják. Éppen a liberális közgazdászok azt hiszik, hogy a munkaadókkal a piaci áránál magasabb munkabért lehet fizetetni. Megoldás csak az lehet, hogy a piacon nem keresett munkaerő árát az állam kedvezményekkel mérsékli.

- Az állam, a szakszervezetek nyomásra, szigorítja a felmondási feltételeket. Ennek következménye, hogy a munkaadó eleve tartózkodik az olyan munkaerő felvételétől, aminek a számára megfelelő minőségben nem biztos, vagy csak rövid időre van csak rá szüksége. A nehéz és költséges munkaviszony megszűntetés sok esetben a fő oka annak, hogy a vállatok tartózkodnak az átmeneti munkaerőigényük kielégítésértől. E probléma megoldása érdekében külön felmondási könnyítéseket kellene biztosítani a tartós munkanélküliek esetében.

A közgazdaságtudomány még nem vette tudomásul, hogy a jelenkor fejlett társadalmában egészen más, döntően a munkaerő minőségtől függő a munkaadó és a munkavállaló közti erőviszony. A tőkés társadalomban elég volt, ha a munkaerő egyetlen százaléka magasan képzett, és tehetséges. De még erre a minősége is túlkínálat volt. Ezzel szemben a modern társadalomban a munkaerő egészével szemben van maga minőséi igény. Természetesen, a munkaerő egésze nem lehet tehetséges, jól képzett és erkölcsi tekintetben is kiváló. Vagyis a modern társadalom minőségi munkaerőigénye eleve kielégíthetetlen. Minél fejlettebb az alkalmazott technika annál kevésbé.

A piac számára a normatív munkaerőpiacon a teljes foglalkoztatás nem valósítható meg. Normatív feltételek mellett a munkaerő jelentős hányada nem éri meg munkaadónak a normatív árát. Ahol a legjobb a munkaerő iskolázottság és erkölcse, a munkaképes lakosság mintegy tizede nem kel el a piacon. Ilyenek a skandináv, az alpi és a távol-keleti társadalmak. Ezekben azt a tizedet a családi munkamegosztásban hasznosítják. A munkaképes korosztályok további tíz százaléka a felsőoktatásban vesz részt. Ezeket, logikusan foglalkoztatottnak kellene tekinteni. Logikátlan ugyanis éppen a legértékesebb foglalkoztatást, a tanulást, és a legkártékonyabbat, a tartós munkanélküliséget egy, negatív minősített rovatban összeadni. Gyakorlatilag a munkaképes korosztályoknak maximum a 80 százaléka vonható be a munkamegosztásba.

Minél messzebb van a munkára fogottság a 80 százaléktól, annál rosszabb a társadalom hatékonysága. Feltéve, ha nem erőszakot a foglalkoztatás. De még az erőszakoltabb teljes foglalkoztatás is jobb, mint az alacsony, a 60 százalék alatti.

Miért szükségszerű a progresszív jövedelemadóztatás?

Marxista módon magyarázom.

Minél jobb a munkaerő annál inkább az értéke felett fizetik meg, hiszen annál nagyobb ebben a kínálati hiány. Ezzel szemben, minél gyöngébb a minősége, annál kisebb a kereslet a kínálatához viszonyítva. A gyenge minőségű munkaerő ára érték alatti. Ezt nem lehet az értékükön foglalkoztatni, csak akkor, ha az állam az árának bizonyos hányadát magára vállalja.

A támogatás lehet a bérjáruléknak csökkentése, elengedése, és ha ez sem elég ahhoz, hogy a foglalkoztatásuk elérje a 60 százalékot, akkor utánuk adójóváírást kell alkalmazni.

Büntetlenül egyetlen fejlett társadalom nem engedheti meg az alacsony foglalkoztatást. Addig kell jók bérterheit növelni, a gyengék alkalmazásával járó költséget csökkenteni, az elbocsátási feltételeket könnyíteni, amíg nem lesz maga és a munkaerő minőségétől független a foglalkoztatási ráta.

Kopátsy Sándor                 EP                   2009-07-16

 

 

Bármennyire abszurdnak tűnik, mára a magyar társdalom kulcskérdésévé vált a cigánykérdés. Ebben a politikai jobb- és baloldal vitája süketek ingerült vitája, amiben a közvélemény egyre nagyobb hányada a jobboldalhoz húz. A létrejött helyzet okával azonban senki sem foglalkozik.

A cigánykérdés ugyan nem speciálisan magyar, hiszen nem kisebb mértékben jelen van Romániában, Bulgáriában, Szlovákiában is. Ennek ellenére először nálunk sütött ki a biztosítékot. Ki fogja sütni náluk is. Az említett országokban nagyobb a cigányság részaránya, de még nálunk is kevésbé gondoskodnak róluk. Szint nincs is a politikában képviseletük. A nem cigány lakosság közömbösen nézheti a magyar cigányságénál is rosszabb, sőt rosszabbul alakuló sorsukat.

A lényeget tekintve a közép-európai cigányság az említett országban éppen úgy ki van rekesztve a legális munkamegosztásból, tehát szinte teljes munkanélküliségre van kárhoztatva, a gyermekvállalása többszörösen meghaladja az országos átlagot. A társadalmi támogatásokból pedig alig részesülnek. A bűnözésük pedig a hatóságok részéről kemény kezelésben részesül. Az említett országokban bizonyos mértékig a szocialista rendszer összeomlása után úgy kezelik a cigánykérdést, mint a két háború között, vagyis többé-kevésbé a társadalmon kívülinek.

Miért nálunk okozott a cigánykérdés politikai fordulatot?

Mert a rendszerváltás óta nálunk szerepelt leginkább e kérdés a politikai porondon. Különösen a zsidóság erőltette az antiszemitizmus és a cigányellenességet a fasizmus azonos formájának. Azt igyekeztek elhitetni, hogy aki cigányellenes, az antiszemita is. Ugyanakkor a nagyrészt általuk munkanélküliségre kárhoztatott cigányság feltételekhez nem kötött állami segélyezését támogatták. Ez a feltételekhez nem kötött támogatás oda vezetett, hogy a magyar cigányság is egyre inkább tudomásul vette a munkaviszony hiányát, és berendezkedett a segélyekből, családi pótlékból, a fekete munkából és az apró tolvajlásokból való megélésre.

A munkátlanságból való megélés, a családi pótlékra vállalt nagyszámú gyermek, és a tolvajlások egyre inkább irritálták a közvéleményt. Ezt látva, a szélsőjobb a cigányellenes közhangulatra épített. Ezt látva az SZDSZ és az MSZP liberális szárnya egyre hisztérikusabban védekezett a cigányellenesség ellen. Ezzel csak olaj volt a tűzre. Az EU választáson a népharag elseperte az SZDSZ-t és súlyosan megbüntette az MSZP-t, bőkezűen jutalmazta a Jobbikat.

Mivel a rendszerváltás óta a liberális erők mindent elködösítettek, ami segíthette volna a cigánykérdésen a tisztánlátást, jelenleg a sötétben való hisztérikus vagdalózás folyik. Addig nem is lesz nyugalom, amíg a tudományos kutatás fel nem tárja a reális tényeket.

Mivel a liberálisoknak sikerült elérni, hogy ne legyen etnikai nyilvántartás, mindent csak sejteni lehet. Én is csak becsülni tudom. A munkaképes korú cigány lakosság legális foglalkoztatása legfeljebb néhány százalékos, az országos átlag 55 százalék, a kívánatos 65 volna. Tegyük hozzá, hogy a társadalmi érdek azt követelné meg, hogy minél kevésbé képzett egy réteg, annál nagyobb arányba vonják a munkába. Ezt az teszi indokolttá, hogy a tartós munkanélküliség erkölcsromboló hatása az érintettek iskolázatlanságával hatványozottan nő. Az is igaz, hogy a munkaerőpiac ezzel ellentétes arányt alakít ki. Tehát az államhatalomnak kellene úgy szabályozni a munkaerőpiacot, hogy nőjön a gyenge minőségű munkaerővel szembeni kereslet.

Aki a cigánykérdés miatt megnőtt politikai feszültségeket a nélkül kívánja megoldani, hogy legalább hatvan százalékos munkára fogottságot biztosítana a cigányságnak, ostoba, és kártevő.

A liberálisoknak is tudomásul kell venni, hogy a cigányellenesség gyökere reális, azt éppen a liberális gazdaságpolitika építette ki azzal, hogy a rendszerváltás során elvették tőlük a legális munkát, és az óta sem vonták be őket.

Erről is csak egy statisztikai adatot találtam. Ez 205 ezer olyan lakosra vonatkozik, aki romának vallotta magát. Azt, hogy mennyien vannak, csak sejteni lehet, de ennek a létszámnak többszöröse. Ezeknek a gyermekvállalása a nem cigányokénak, amiben benne van a cigányság többsége is, közel háromszorosa. Mivel nincs hivatalos adat, a szélsőjobb elhitetheti, hogy ennél is nagyobb a cigányság gyermekvállalása.

Arról sincs hivatalos adat, hogy meddig élnek a cigányok, mekkora az aránylag sok született várható étkora. Nyugati adatot olvastam, a magyar cigányok 14 évvel előbb meghalnak, mint a nem cigányok. A fent idézett 205 ezer roma tizede éli meg a nem cigányok átlagát, a 65 évet.

A magyar cigányság demográfiáját röviden úgy írhatjuk le, hogy nagyon sokan születnek, de nagyon kevesen élik mg az öregkort. Életük során kevés reményük van arra, hogy kellő iskolázottságban részesülnek, és legális munkajövedelemhez juthatnak.

Az elmúlt húsz év bűne, hogy a cigányság reális helyzetéről, az általunk hozott törvények miatt, nincsenek adatok. A magyar politikai elit úgy lejáratta magát, hogy a közvélemény, amiről nem kap adatot, azt a ténylegesnél is sokkal rosszabbnak tételezi fel. Most már, ha kapna, sem hinné el.

A nem cigány közvélemény az aránylag sok cigánygyerek beiskolázása miatt is háborog. Rontják a fegyelmet, az oktatás színvonalát. Erre sincs adatunk. Nem tudjuk, hogy mekkora a különbség a különböző képzési szakaszon a cigány és a nem cigányok gyerekei között. Ezzel szemben a liberális oktatáspolitika a koedukációt erőlteti. Sokkal hasznosabb volna a cigánykultúrában elő gyerekek oktatását a kultúrájukhoz igazítani. Természetesen az asszimilációra, a felemelkedése törekvő cigánygyerekeknek és szüleiknek minden külön támogatást is meg kell adni.

Az még fel sem merült a liberális politikai elemzők előtt, hogy a Jobbik mennyi olyan szülő szavazatát nyerte el, aki azért háborog, mert gyerekeinek nem választhat iskolát.

Az ok ez esetben is világos. Az a családi pótlék, ami nem elég arra, hogy a társadalom felső harmadában elég gyereket vállaljanak, az túl sok ahhoz, hogy az alsó harmadban, mindenek előtt a cigányságban sokat vállaljanak. Ez pedig iszonyú társadalmi kárt okoz. Az a társadalmi rétege, amelyik gyerekektől kiváló munkaerő válik, kevés gyereket nevel, és azok, akinek a gyerekeiből gyenge minőségű, a piacon nem igényelt munkaerő válik, nagyon sokat. Ez elviszi a következő nemzedék teljesítőképességének nagyobbik felét.

A társadalomnak okozott anyagi veszteség szempontjából ez a legkisebb torzulás, de a politikai tudat változásában ez okozott legelőbb és legnagyobb kárt. A Jobbiknak semmi sem hozott annyi szavazatot, mint a cigányság tolvajlásával a kisembereket ért kár, és sérelem.

A liberális politika súlyosat vétett akkor, amikor a cigányság bűnözését megélhetési viselkedésnek deklarálta, a 20 ezer forintnál kisebb károkozást nem megtorlandónak minősítette. Ennél nagyobb szívessége semmivel nem tehettek volna az ellenségüknek, a szélsőjobbnak, és árthattak önmaguknak.

A tényfeltárás érdekében a cigányságot asszimilációra váró etnikumként kell kezelni. Ebből kettős feladat fakad.

E kettős feladat csak akkor lesz elvégezhető, ha létrehozzuk a cigányság helyzetét feltáró intézményeket. Ezek dolgozzák ki egyrészt az asszimiláció, másrészt a kulturális különállásukat biztosító közigazgatási és jogi feltételeket. Ennek érdekében nincs akkora anyagi áldozat, ami a várható kárelhárításhoz képest nagynak bizonyulna. Ezen a nemezt jövője múlik.