Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                 PP               2009. júl. 25.

 

 

Jelenleg egyik vezetőtéma a magyar politikai életben a szlovák nyelvtörvény feletti botránkozás. Ezen ugyan van botránkozni való, de én inkább azon botránkozom, hogy kétszáz éve a Kárpát-medencében ez a nyelvhasználat kisebb botrányaihoz sorolható. Ha pedig a kétszáz évet súlyozzuk, akkor nekünk van a legkevesebb okunk a botránkozásra. A dogmatikus értelemben vett nemzeti állam gondolata e térségben, a mi ötletünk volt. Mi találtuk ki, hogy egynyelvű ország legyen az egész Kárpát-medence, abban harminc millió magyarral. Tettük ezt annak ellenére, hogy államalapítónk eleve soknyelvű országról álmodott.

Csak néhány, általam is ismert epizódot sorok fel.

A reformkorban lett az országgyűlés küldötte Deák Ferenc, aki liberális politikusként, ha nem is, mert álmodni a jobbágyfelszabadításról, ami a Monarchia minden örökös tartományában az előző század kilencvenes éveiben megtörtént, de legalább azt szerette volna elérni, hogy a jobbágy, ha pénze van, vásárolhasson ingatlant. Attól ugyanis nem kellett félni az urainknak, hogy sok olyan jobbágy lesz, akinek van erre pénze. Elkészítette a törvényjavaslatot, de azt kellett látnia, hogy nem számíthat sikerre a törvényhozók többsége előtt, akik azon háborogtak, hogy ez a Deák azt akarja, hogy a szlovák, a román vagy a szerb jobbágy is vehessen ingatlant. Mivel Deák nem akart kudarcot vallani, úgy módosította a törvényjavaslatot, hogy csak a magyarul beszélőre, illetve a magyar nyelvet már tanulókra vonatozzon. Vagyis a jobb ágyfelszabadítás felé tett első, óvatos lépést is úgy valósítottuk meg, hogy a nem magyarokra nem vonatkozik.

Ezzel a ténnyel akkor találkoztam, amikor már Széchenyi István minden művét olvastam. Nem emlékeztem, és erre a szégyenteljes törvényre a sokkötetnyi írásában még utalást sem találtam.

Szabadságharc, mindenek előtt Kossuth, sem volt kivétel. A márciusi gondolatoktól fellelkesült Árva vármegye küldöttei levélben fordultak Kossuthoz, hogy a megyegyűlésen a szlovák nyelvet is használhassák. Kossuth a kérelmüket elutasította. Megjegyzem, hogy a megye lakosságának kilencven százaléka szlovák volt.

A kiegyezés után azt várhattuk, hogy Deák, Eötvös, Kemény liberalizmusa tompítni fogja az erőszakos magyarosítást. Őket azonban gyorsan félreállították. A kilencvenes években a magyar országgyűlés megszavazta Apponyi Albert hírhedt törvényét, ami felháborodást váltott ki a nyugati világban. Trianon felett sok tekintetben joggal háborgunk még ma is, de nem tesszük hozzá, hogy ennek a hangulati előkészítése Európa nyugati felén az Apponyi-törvény volt. Én még azt tanultam a középiskolában, hogy Apponyi milyen zseniális beszédet mondott a szerződés megfogalmazása során. Azt csak az ezredfordulón olvashattam a szerződés jegyzőkönyveinek, dokumentumainak nyolcvan év lejárta utáni közlései között, hogy a francia külügyminiszter értetlenkedve írt levelet az angol és amerikai kollégájának, hogy a magyarok a kisebbségek első számú ellenségeként nyílván tartott Apponyit nevezték ki a magyar küldöttség vezetőjének. Erre válaszolt az angol kollégája: Annál jobb nekünk.

A két háború között mi lettünk a leginkább egynemzetiségű államhoz közeliek. De az sem volt elég. Az ország messze legpolgárosultabb, legiskolázottabb, leggazdagabb, a magyar nyelvet nemcsak ismerő, de annak fejlesztésében élenjáró, azaz leghatékonyabb etnikuma ellen mi hoztunk először törvényt, a felsőoktatásban való részvételüket korlátoztuk, már 1920-ban. Itt is jellemző, hogy a kor messze leghatékonyabb minisztere, Klébelsberg Kunó, aki a kulturális fölényünk növelése érdekében mindenkinél többet tett az oktatás fejlesztése érdekben, a legiskolázottabb zsidóságtól való megszabadulás híve volt. Ő volt a kultuszminiszter, amikor nemcsak a szidókat igyekeztek távol tartani a szerepléstől, de a nem zsidóktól is megkövetelték, hogy magyar nevet vegyenek fel.

Arról szó sem esik, hogy Hitler jóvoltából visszaszereztük a Trianonban elvesztett területek jelentős részét.

- Csehszlovákiától etnikai szempontból jogosan, a magyarok által lakott területet. Az etnikai elvek sérelmével Kárpátalját.

- Romániától Észak-Erdélyt, ahol több román élt, mint a nálunk maradt Dél-Erdélyben magyar.

Jugoszláviától, mint „örök baráttól”, a nácik által történő katonai lerohanás társaként a Bácskát.

Ezzel a revizionizmusunk jelentős hányada nemcsak szavakban, de tettekben is megtörtént. Ezzel tovább nőtt az utódállamokban a velünk szembeni bizalmatlanság.

A vidéken élő zsidóságot a magyar állam szolgáltatta ki Hitlernek. A Budapesten maradtak csak a szovjet megszállásnak köszönhetően élhették túl a háborút. Ezeknek is csak a kisebbik fele maradt az országban.

A második világháború után nemcsak a zsidóság kisebbsége maradt a magyar állam polgára. Ezzel óriási veszteség érte a magyar társadalom polgárosodott hányadát.

Ezt a veszteséget megtoldottuk azzal, hogy a német kisebbség nagyobb hányadát kitelepítettük Németországba. Ezzel a parasztságunk modernebb hányadát érte súlyos veszteség.

A magyar svábok kitelepítését ugyan a győztes hatalmak, mindenek előtt a Szovjetunió jóváhagyásával tettük, de ez nem sokat módosít a lényegen. Aki a náci Németországhoz, nem a magyar államhoz kötődött, annak katonáskodott, annak nincs helye az országban. Vagyis azért bűnhődtek, mert megtagadták az államukhoz való hűséget. Azt tették, amit a felvidéki, és az erdélyi magyarok. Ezt nem a győztes hatalmak, hanem a háború végén felszabadult csehszlovák állam tette meg. A Benes-dekrétum olyan büntetés, amilyent a közép-európai államok mindegyike elkövetett a német etnikumával szemben. Mi úgy vagyunk a határon túli, illetve a Trianon előtti Magyarország területén élő magyarokkal, hogy tőlük elvárjuk, hogy elsősorban magyarok legyenek, de ezt soha nem tűrtük el, hogy nálunk élő kisebbségek etnikumukhoz kötődésüket nyíltan gyakorolják. Ezt nemcsak a hazafias zsidókat nem akarták elfogadni magyarnak, de a németekhez húzó svábokat sem. Ezért tarjuk jogosnak, hogy mi kitelepítettük a svábokat, és felháborítónak a Benes-dekrétum alapján történő intézkedéseket, áttelepítéseket és lakosságcserét.

- Elveim szerint elitélendőnek tekintem a hibás, kártékony etnikai viselkedés kollektív megtorlását. De aki ezt követi, legalább másnak is elnézze.

- Politikusként pedig azt tartom helyesnek, hogy legyünk elnézők azokkal szemben, akik ettől függetlenül az átlagosnál hasznosabb állampolgárok. Márpedig a svábokat ilyennek tartottam, és tartom ma is.

Elvem alapján, mi magyarok a Kárpát-medencében hátul kullogunk, és viselkedésünk megváltozásában nem reménykedhetem.

Azt is látnuk kellene, hogy Trianon óta Magyarországon jutott a legmesszebb az egységes etnikai nemzetté válás. Igaz, hogy mi voltunk ehhez a legközelebb, hiszen többször annyi magyar került a határon túlra, mint amennyi nem magyar maradt az országban.

Csak a zsidó és a német etnikum maradt jelentős, de mindkettő a magyar lakosságnál lényegesen érékesebb, polgárosultabb. Történelmünk talán legnagyobb vesztesége, hogy a társadalom élcsapatába tartozó két etnikum szinte eltűnt.

- A múlt század közepére a zsidóságnak mintegy negyed maradt. A mennyiségi veszteség is pótolhatatlan, de ezt még fokozza a tény, hogy a zsidótörvények előtt a magyar zsidóság volt a leginkább asszimilálódni akaró etnikum. Mára, a zsidóságukra büszke, a magyarjobboldaltól betegesen félővé váltak.

- A svábok többségét kitelepítettük, a megmaradtakat asszimiláltuk, tehát felszámoltuk.

A Trianon előtti ország területen csak az Ausztriához került Burgenland olyan terület, ahol minden lakos tud németül, illetve németül is. Ott sem kell nyelvtörvény. Az utódállamokban még ma is élnek olyan magyarok, akik nem tudják az országuk nyelvét. A számuk, a Székelyföldtől eltekintve lényegtelenné zsugorodott, de még nem tűntek el. Vagyis ők lázas igyekezettel, nagy lépést tettek abba az irányba, ahova mi már korábban eljutottunk, hogy mindenki beszéli az államnyelvet.

Sajnos, még nem vettük a fáradságot, hogy felmérjük, mennyi olyan magyar él az utódállamokban, aki nem beszéli az állam nyelvét. Érzésem szerint ilyenek nagyobb számban csak a Székelyföldön vannak. Nekik van szükségük demokratikus nyelvtörvényre. Minden magyarnak, aki tudja az államnyelvet, elég, ha demokrácia, jogegyenlőség van.

Nem valljuk be, hogy a határon túli magyarságról való gondoskodásunk motorja még mindig a revizionizmus. Ez olyan súlyos vád, amit bizonyítani kell.

Mik a bizonyítékok?

a. Csak azokért a magyarokért aggódunk, akik a Kárpát-medencében élnek. Vagyis azt várjuk el, hogy ottlétükkel garantálják, hogy az a terület az ezer éves Magyarország része.

b. Természetesnek tartjuk, hogy Magyarországon belül mindenki oda költözzön, ahova kar, ahol jobban boldogul, de elvárjuk, hogy a határon túli magyarság maradjon a szülőföldjén. A szülőföldet számura is a Trianonon-előtti Magyarországhoz tartozó térségre értjük. A Romániában élő magyarok maradjanak Erdélyben. A délvidékiek ne menjenek Szerbia régi területére.

c. Nem tiltjuk, de fékezzük, hogy a határon túli magyarság hozzánk áttelepüljön. A hivatalos politikai vezetők is szívesen hangoztatják, hogy ők nemcsak az ország lakosságának, hanem a Kárpát-medencében élő minden magyarnak az érdekét képviselik. Erről azonban megfeledkeznek, amikor a határon túli magyarnak érdeke, hogy ide települjön.

d. A szélsőjobb nyíltan hirdeti a Trianon előtti Magyarországra való igényét. Ilyen zászlókat, térképeket visz az utódállamokba, a 63 megye jelszavát hirdeti. Ezzel a magyar kormány ugyan nem azonosul, de addig mégsem jut el, hogy bocsánatot kérjen a durva sértegetésért.

Ne csodálkozzunk azon, hogy az utódállamokban a hivatalos magyar politikát a két háború közti revizionizmus tovább élő maradványként kezelik.

Volna azonban a nyelvtörvénynél sokkal fontosabb tanácsom.

A Kárpát-medencében élő népek jövője, talán mindennél jobban, attól függ, hogyan becsülik meg az államalkotó népnél értékesebb etnikumaikat. Ezer év óta ilyen etnikumok a Nyugatról betelepültek, és a zsidó voltak. Ezek után következtek a más etnikumok térségében élő magyarok.Ahogy vesztik ezek az etnikumok a lakosságon belüli súlyukat, úgy marad el a térség egyre jobban a Nyugattól, ma már az Európai uniótól.

Erdélyt hozom fel tragikus példának. Azzal, hogy Trianon óta mára szinte teljesen elvesztette szász, sváb, zsidó és nagyrészt magyar etnikumát, százévnyit visszaesett, és reménytelenné vált a felzárkózása.

A Jugoszláviához került Bánát és Bácska a svábokkal Európai egyik leggazdagabb parasztsága volt, most balkáni szinten van. Semmi remény a visszaemelkedésre.

Kárpátalja ugyan Trianon előtt, de még csehszlovák uralom alatt is szegény volt, de relatív soha nem szegényebb, mint ma.

Szlovákia száz év múlva is érezni fogja, hogy mennyit vesztett a zsidó és szász kisebbsége elvesztése következtében. Az ország keleti negyede kétségbeejtő módon lemaradt.

Ha rajtam múlna, nem a nyelvtörvény felett vitatkoznánk a szomszéddal, hanem minden határon túli magyart arra bíztatnák, hogy tanulja meg jól országa nyelvét is. Legyenannakminél jobb polgára, de ha mégsem érzi ott magát jól, örömmel várjuk etnikai hazájában.