Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                    PS                2009-09-23

 

 

Vegyük végre tudomásul, hogy a tömegsport és a hívatásos versenysport más törvények szerint működik. Az egyiket a fizikai állapotunk érdekében űzzük, a másik pedig üzlet. Az előbbi azért fontos társadalmi érdek, mert javítja a lakosság egészségi állapotát, olcsóbb lesz az egészségügyi ellátás, kevesebb a kieső munkaidő, jobb a munkateljesítmény. Nemcsak a fizikai, de a szellemi is. Az amatőr sport megtanít játszani, együttműködni, győzni és vereséget elviselni. Ezért a modern állam elemi érdeke az amatőr sport támogatása. Erről az államunk egyre jobban megfeledkezik, ami, ugyan nem számolják ki, de a társadalomnak sokba kerül.

Ezzel szemben a versenysport üzlet, egye fontosabb gazdasági ágazat, aminek nemcsak anyagi hozadéka van. Ez üzlet, ami annál jobb, minél kevesebb köze van hozzá az államnak, a politikának. Ezzel szemben szinte minden állam igyekszik a saját céljának megfelelően deformálni.

A kétféle sportot először a fasiszták, mindenek előtt Hitler, keverte össze. Azóta a diktatúrák mindenütt összemossák, mert felismerték, hogy a legolcsóbb propaganda eszköz. A nacionalizmust semmivel sem lehet hatékonyabban szítani, mint a nemzetközi sportversenyeken elért eredményekkel.

Ideje volna bevallani, hogy mi ebben előbb, Hitler, majd Sztálin legjobb tanítványai voltunk. Elég volna megnézi, hogy miikor kaszáltunk a legtöbb olimpiai érmet. Berlinben, 1936-ban, majd a háborút követő első három. Aztán kiderült, hogy a bolsevik sportpolitikának vannak náluk jobb tanítványai is. Maga a Szovjetunió, majd erejükhöz mérten nála is jobban a kelet-németek, a románok és a bulgárok.

Máig nem készült olyan statisztika, hogy milyen sportokban arattak a bolsevikok, és milyenekben a gazdag demokráciák. Az előbbiek uraltak minden olyan sportot, aminek alacsony volt a nézettsége, kicsi a piaci értéke, amivel nem lehetett Nyugaton meggazdagodni, ezzel szemben a nyugati demokráciák azokban a sportokban voltak erősek, amelyek nézettsége, azaz közvetítési értéke nagy volt.

Számunkra még tanulságosabb volna megnézni a mi olimpiai győzteseink piaci értékét. Húsz éve nézem, még a közpép-európai országok között is utolsók vagyunk. Az utódállamok között is. Én ezen mérem le, hogy mi még a szomszédjainknál is nacionalistábbak vagyunk. Hol vagyunk mi hozzájuk képest olyan jól fizető sportokban, mint a tenisz, a kosárlabda, a jégkorong, vagyis ahol a legjobbak évente dollármilliókat kereshetnek? Szeretnék egyszer egy olyanstatisztikát látni, ami megmutatná, hogy a Kárpát-medencében felnevelt, legjobban kereső száz sportoló között, hol vannak a magyarok. Egyetlen ilyen táblázat elég indok volna arra, hogy a magyar versenysport vezetését elzavarjuk.

Erre a negyven év során többször megfogalmazott, álláspontomra most azért térek vissza, mert örömmel látom, hogy már az olimpiára is eljut a versenysportnak a piachoz való igazodása. Az olimpiák megrendezése nagyon drága, és a fő bevétel a televíziós társaságoktól kapott közvetítési díj. Márpedig az állami televíziók, amik nem a hirdetésekből élnek, már szinte kikerültek az államok felügyelet alól, azok többsége magánvállalat, amelyik a hirdetésekből, azaz a nézettségtől függően él. Azokat nem érdekli az olyan sport, amit kevesen néznek, hiszen akkor nincs hirdetési bevétel sem.

Javasolnák egy másik kimutatást is. Rangsoroljuk a versenysportokat a televíziós közvetítések hirdetési bevételei alapján. Kiderülne, hogy milyen sport kell a televíziónak. Ez elsősorban hat tényezőtől függ, a nézők számától, azok jövedelmétől, a sportot űző amatőrök számától, azok sporteszközigényének nagyságától, a versen nemzetközi súlyától, valamint a hirdetésre alkalma megszakítások számától és idejétől. Ezeknek az eredője határozza meg a közvetítésekért fizetett díjat.

Csak nagyon röviden.

A nézettségben a labdarúgás vezet, és a csapatjátékok állnak jól. A nézők számára a játékos sportok, és az olyan versenyek érdekesek, amit nézőként is követni tud. Az utolsó helyen szerepel a céllövészet, a vívás, és hátul van számos atlétikai szám. Számos sportot szinte csak a családtagok néznek.

A nézők jövedelmében, véleményem szerinta vitorlázás, a golf és a lovassportok vezetnek. A labdarúgás ebben hátul van.

A hirdetési alkalmak felaprózottsága. Ebben a tenisz vezet, de a golf is nagyon jó. Az utolsó helyen a labdarúgás áll, ahol egyetlen, nagyon hosszú hirdetési alkalom kínálkozik, amikor a nézők ott hagyják a műsort arra a negyedórára.

A sportot amatőr szinten űzők száma, felszerelés és bérletigénye. Ebben a golf, és a sízés áll jó helyen.

A verseny nemzetközi értéke. Ebben a csúcsot az olimpiák, a világbajnokságok jelentik.

A versenysportok szakmai gárdájának azzal kellene foglalkozni, hogyan lehet az egyes sportágakt nézetté, és a hirdetések számára megfelelőbbé tenni. Már bevált a több megszakítás. A kosárlabda, a jégkorong, a röplabda ennek köszönheti növekedett népszerűségét. Jó példamutató volt a biatlon, ami Európában óriási sikert arat.

Sorra jelentkeznek a jó példák.

Az atlétikai versenyeken kizárni a hibás rajtolót, a sok körös futóversenyben a körrel lemaradót, a dobó és ugró számokban csökkenteni a versenyben maradók számát. A magyar sporttelevíziós riportereknek sem jut eszébe, hogy ez mennyivel növeli a sportág televíziós bevételét, ezen keresztül a sportolók jövedelmét, csak a jó pénzzel megfizetett sportolók korai kiesése felett sopánkodnak. Az úszók már el is felejtették, hogy lehetett a startok közvetítését az esélytelenek vízbeugrálásával megrontani.

A Síugrás illetékesei is rájöttek, hogyan lehet az ugrások folyamatos közvetítését biztosítani. Elég, ha minden sáncra kidolgozzák a széljárásnak az ugrások távolságára való hatását, és azzal az eredményt módosítják. A magyar riporter ezt is fanyalogva fogadta, mert számára egyszerűbb volt csak az ugrás távolságát nézni. Azt nem tette hozzá, hogy ezzel a megoldással a versenyek időtartama jelentősen csökken, és tervezhető.

Az Olimpiai Bizottság is felébredt. A közönséget, és főleg a televíziókat legkevésbé érdeklő sportágakat törli, illetve a számukat csökkenti. Ez minket súlyosan érint, mert mi már hatvan éve azokra s porokra fordítunk leginkább figyelmet, azokra adjuk a legtöbb pénzt, ami a legkevésbé érdekli a tévénézőket, de legkönnyebb világversenyeket nyerni, hiszen azokat a piaci világ számon sem tartja, azokra ott nem áldoznak.

Engem úgy tartanak számon a kollégáim, mint a piac ellenségét, mert ellene vagyon a nyugdíjak, az egészségügy, az oktatási rendszer privatizációjának. Tudom, hogy ott is helyet kell biztosítani a vállalkozásoknak, de nem uralmat. Örülök, hogy vannak magán nyugdíjpénztárak, de ne azok legyenek a kötelezők. Örülök a magániskoláknak, de az legyen a szűk elit luxusa. Örülök a magánkórházaknak, de csak a felső tízezernek.

Ezzel szemben nagyon örülnék, ha a versenysportot elvennénk az állami bürokráciától, és a piacra bíznánk. Ezzel szemben az amatőr tömegsportok lehetőségeit csak az állam biztosíthatja.

Amikor azt látom, hogy olyan irányban mozdul el a társadalom, amilyen irányban eddig hiába reménykedhettem, örülök, hogy megértem, mégsem reménykedhettem, szóltam írtam, hiába.