Kopátsy Sándor PE 2009-08-03
KIKNEK A BŰNE A PÉNZÜGYI VÁLSÁG
A tettesekig csak akkor juthatunk el, ha felismerjük a válság okát. Ebből annyit már lát a szakemberek jelentős hányada, hogy a pénzügyi spekulációk. Olyan pénzügyi műveletek lepték el a világgazdaságot, mindenek előtt annak észak-amerikai, és nyugat-európai térségét, ami mögött nem volt fedezet.
Ez azt jelenti, hogy az állami pénzteremtés mellett megjelent a pénzügyi műveletekkel, hitelekkel teremthető pénz is. Méghozzá olyan mennyiségben, hogy ezek deformáló hatásának leszereléséhez elegendőhöz képest a jegybankok pénzügyi ereje eltörpült.
Addig már eljutottak, hogy meg kellene állítani a spekulációs célokra történő, szabad pénzteremtést, de azt hiszik, hogy ehhez a jogszabályok elegendők. Arról azonban még nem gondolkodnak, hogy amíg a jegybankok negatív kamatráta mellett adnak a bankoknak olcsó pénzt, ezekkel az olcsó hitelkel végzett gazdaságkárosítást nem lehet megakadályozni, anélkül, hogy súlyos károkat ne okozzunk. Nem adminisztratív eszközökkel kell a kártokozó jelenség ellen harcot vívni, hanem azok okát kell megszüntetni. A tényleges ok, hogy a liberális államok jegybankjai olyan olcsón adják a pénzt, amivel a pénzügyi szektor bátran, látszólag kockázat nélkül szélhámoskodhat.
Miért lehetett nyakló nélkül hitelezni?
Mert Alacsony volt a jegybanki kamat. Tört része a tényleges inflációnak. Közgazdásznyelven, negatív volt a reálkamat. Ezt a tény máig sem ismerték fel.
A közgazdaságtan, az infláció mérésekor, nem veszi figyelembe a vagyonárak áremelkedését. Ha az elmúlt évek pénzromlást úgy számoltuk vonna, hogy figyelembe vesszük a vagyontárgyak, az ingatlanok és a részvények áremelkedését, a zéró reálkamatnak is legalább öt százalékos jegybanki kamat felt volna meg.
Mivel a jelenlegi pénzügyi válság az Egyesült Államokban robbant ki, rajta illusztrálom a folyamatot. Amikor Bernanke átvette az Egyesült Államok jegybankjának vezetését, még 5 százalék volt a jegybanki alapkamat. A megkívánt módszerrel számolt infláció pedig 1-2 százalék között mozgott. Ebből a szakma joggal számolt úgy, hogy még jelentős reálkamatot kell fizetnie annak, aki jegybanki hitelekhez akar jutni.
Azt ugyanis figyelmen kívül hagyták, hogy az ingatlanok, és a részvények áremelkedése jelentsen meghaladta az 5 százalékot, tehát a hitelfedezeti alap inflációja, ami a jövedelmek és a vagonok összege, nem 1-2. hanem 3-5 százalék. Az 5 százalékos jegybanki alapkamat tehát sem volt már reálkamat.
A pénzhez való jutás, tehát eleve abnormálisan olcsó volt. Márpedig azt nem lehet megakadályozni, hogy az olcsó pénz mellett nem lesz irreális hitelezés, a megtakarítási ráta pedig nem lesz negatív. Ezt az eleve abnormálisan olcsó pénzhez való jutást a jegybanki kamat folyamatos csökkentése irreális mértékre fokozta.
A pénzpiac tévedhetetlenségére esküvő liberális közgazdászok csak azt látták, hogy az olcsó pénz serkenti a gazdaságot, azt nem, hogy a növekedés irreálisan nagy hányada a pénzügyi műveltek során keletkezett fiktív nyerség volt.
A negatív megtakarítási rátának önmagában elég figyelmeztetés arra, hogy olcsó a pénz, azzal érdemes szélhámoskodni. Nyomát sem látom a kor közgazdasági irodalmában annak, hogy a negatív megtakarítási ráta mit jelent, mit kell tenni ellene.
A negatív megtakarítási ráta azt jelzi, hogy olyan olcsó a hitel, hogy a jövedelemtulajdonosok nem látják értelmét a takarékosságnak, bátran adósodnak el.
Az Egyesült Államokban hiába volt negatív a megtakarítás tára, a jegybank, élén legendás elnökével Alan Greenspannal, majd utána Bernanke-vel, a gazdaság élénkítése érdekében 5 százalékról fokozatosan 1 százalékra vitte le a jegybanki kamatot. Tették annak érdekében, hogy legyen elég olcsó pénz a gazdaságban. Sem ő, sem az utódja sem vette tudomásul, hogy az abnormálisan olcsó pénz mellett nem lehet a pénzügyi spekuláció tobzódását megállítani, a gazdasági élet szereplőit takarékosságra kényszeríteni.
Tisztában vagyok, hogy nem egyszerű feladat az ingatlanárak és a részvényárak figyelembevétele az infláció mérése érdekében, ezét elegendő volna, ha az országok pénzügyi vezetői megfogadnák, hogy a kamatszintet emelni kell, ha csökken, csökkenteni kell, ha emelkedik a megtakarítási ráta.
A jelenlegi pénzügyi válság elkerülhető lett volna, ha az Egyesült Államok jegybankja az évek óta tartó negatív felhalmozási rátát nem támogatta volna, hanem arra törekszik, hogy álljon vissza a normális helyzet, hogy csak annyit lehet költeni, ami mellett még nő a vagyon reál éréke. Ha ezt követi, nem jöhetett létre a tartós negatív reálkamat. Reálkamat mellett csak akkora volument érhettek volna el a pénzteremtő pénzügyi műveletek, ameddig erre van fedezet. Tehát a pénzügyi műveletek mindaddig hasznosak, ameddig csak olyanok, ami mögött reálfedezet áll.
A közgazdaságtan máig azt tanítja, hogy pénzteremtésre csak a jegybanknak van jogosítványa. Nem vették tudomásul, hogy a vagyontárgyak, ingatlanok, értékpapírok áremelkedése, hitelfedezet növekedést jelent, a hitelállomány növekedése pedig emissziót, vásárlóerő növekedést. a pénzügyi műveletek nyakló nélkül teremtik a pénzt. Az ebből származó veszélyt pedig azért nem vették észre, mivel az inflációt sajátos módon, csak az áruforgalomban mérték. Azt, hogy a vagyontárgyak ára a fogyasztói áraknál gyorsabban emelkedik, nem tekintették pénzromlásnak. Szakmán klasszikusai értetlenül állnának az olyan pénzteremtés mellett,a minek nincs fedezetet. Ennek ellenére nekünk már tudni kellene, hogy a gazdaságot csak akkor lehet megvédeni a katasztrofális válságoktól, ha az állam teremthet fedezetnélküli pénzt, azaz inflációt. Az elmúlt hetven év eredményeinek az volt az egyik alapja, hogy az állam lehetőséget kapott arra, hogy a pénzt, szükség esetén, ronthassa. Ez teremtett pénzügyi alapot arra, hogy a tudományos és technikai forradalom ilyen sikeresen működhessen.
Abból ugyan időnként komoly bajok származtak, hogy az állam e jogával visszaélt, és saját érdekében a szükségesnél nagyobb inflációt gerjesztett. Ennek ellenére az állam pénzteremtő monopóliuma példátlan sikert hozott. Az állami bürokrácia sutasága azonban lehetővé tette, hogy a számára is a pénzteremtést akkor, ha a jegybanki kamat reálrátája negatív. Ez jött lére úgy, hogy az állam tudomásul sem vette, azzal, hogy a vagyontárgyak áremelkedésének a következményét nem mérte fel. Nem látták, hogy a vagyontárgyak áremelkedése hitelfedezeti emelkedést, ezzel a pénzteremtést jelent.
