Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                PP                    2009-07-30

 

 

Az EU választás során kialakult politikai erőviszony pánikba ejti a liberálisokat, és megijesztette a szocialistákat. Senkinek nem jut eszébe, hogy húsz év után csak az alakult ki a politikai életben, ami a jelenlegi társadalomra jellemző. A rendszerváltás óta voltak hamisak a politikai erőviszonyok.

Ez az állításom nem azt jelenti, hogy a politikai erőviszonyok a vágyamnak megfelelnek, hanem azt, hogy ilyen a magyar társadalom, és húsz éven keresztül nem felelt meg a társadalom világnézeti, politikai struktúrájának.

A bizonyításérdekében nem is érdemes nagyon messze visszamenni, elég a reformkorig. A szabadságharcot megelőző évtizedekben a magyar törvényhozás a lényegében tisztán magyar nemesség véleményét képviselte. Sem a magyar nép kilenctizedének, sem az ország lakosságának nagyobb felét kitevő, nem magyar etnikumoknak, gyakorlatilag nem volt képviselete. A magyar nemesség az ország lakosságának öt, a magyaroknak tíz százalékát képviselte. Ebben a tekintetben nemcsak a nyugati társadalmak, de még a Monarchia örökös tartományai előttünk jártak.

Az 1848-49-es szabadságharc másfél éve alatt Kossuth mögött állt a magyar etnikum egésze. Kivételt a hatalmi szférából csak a katolikus felsőklérus és néhány arisztokrata család jelentett. Ezért tekinthetjük ez a rövid időszakot a magyar etnikum véleményét kifejezőnek. De ideje volna bevallani, hogy az ország lakosságának másik, nem magyar fele, szinte egészében szemben állt Kossuth magyar nacionalizmusával, és a szabadságharc vesztését várta. Helyesebben a győzelmétől félt.

Erről is más lett volna a véleményem, mert az ott karcba szállt nacionalizmusban az ország szétdaraboláshoz vezető útra térést látom.

A szabadságharc és Trianon között lényegében helyreállt a nemesi uralom, azzal, hogy egyre inkább szerephez jutott a polgárság, főleg a zsidóság is. Az is változást jelentett, hogy azok a kisebbségek, amiknek rokonaik éltek az ország határain túl, egyre türelmetlenebbül nézték az egyoldalú magyar érdekképviseletet. A zsidóság jelentős kulturális és gazdasági súlya ellenére a politikai hatalom továbbra is magyar nemesi osztály kezében maradt.

A két világháború közti húsz évet a fél-feudális viszonyok folytatódása jellemezték, azzal, hogy alig marad kisebbségünk. Ahogy én megéltem, operett feudális politikát folytattunk annak ellenére, hogy közben Európa nyugati fele a társadalmi fejlődés útján egyre jobban előre haladt. Az ország akkori politikai beállását a mai szélsőjobbhoz, a Jobbikhoz hasonlónak tartom, azzal a különbséggel, hogy a mai szélsőjobb híveinek nagy többségét nemcsak kizárták a politikai hatalomból, de le is nézték. Az úri világ szélsőjobbja volt, ebben legfeljebb a vezetők között vannak urak is.

A fentiek ellenére a politikai hatalomból kisemmizett nép nagy többsége tisztelte az urakat, és lelkesen támogatta azok kormányát. Az első világháborúba még dalolva ment a magyar nép a frontra, a másodikban csak akkor dalolt, amikor bevonult a visszakapott területekre, de, ha nem is dalolva, elment a frontra, és harcolt.

A két háború közti magyar politikai és gazdasági viszonyokról akkor is, mai is nagyon negatív a véleményem. De már akkor megtanultam, hogy csak tud javítani, az események folyására hatni, aki tudomásul veszi, hogy a magyar társadalom nacionalista, konzervatív és klerikális. Legfeljebb beláttam, hogy a rendszernek szinte nyomtalanul el fog tűni. Fiatal vagyok, és kivárom.

A magyar közvélemény nagy többsége a szovjet megszállást, a revizionista mámor és a zsidóság üldözése után, keserű szájízzel fogadta, annak ellenére, hogy az új rendszer a falusi nép közt szétosztotta a földet, közel kétmillió új munkahelyet teremett. Megtanultam, hogy az a rendszer, amelyik munkaerőhiányt teremt, rangot ad a munkásnak akkor is, ha ki van szolgáltatva a pártitkárnak és a hatóságnak.

A két háború közti rendszert annyira rothadtnak tartottam, és Hitler vereségét annyira vártam, hogy számomra a szovjet csapatok bevonulása felszabadítás volt. A régi rendszer összezúzására egyedül a kommunisták hatalmát tartottam garanciának. Amíg a régit össze nem törjük, az új építése reménytelen. Tehát addig nincs értelme a politikai pártoknak.

1945-47 között minden európai országnál kevésbé támogatott rendszer volt hatalmon, azt demokratikus viszonyok között a választók tizede sem támogatta volna.

Az első három választáson megtanultam, hogy, aki nyerni akar a választáson, az a jobbközép felé húzzon, mert annak van a legnagyobb választói támogatása. Mindegy, hogy ki és milyen nevű párt nevében indult, a legtöbb szavazatot az nyer, aki közép-jobb programmal indult. A szavazóknak nem volt annyi történelmi ítélőképessége, hogy végső soron csak az nyerhet, akit Moszkvában elfogadnak. Ezt a politikusok többsége sem vette tudomásul.

Sztálinnak nem volt más választása, a tíz százalékos támogatást élvező kommunista párta építette a hatalmat. Ezt azonban halála után, 1953-ban már maga a Szovjetunió is tarthatatlannak ítélte, és Rákosit Nagy Imrével cserélte le.

Nagy Imre társadalmi támogatása ugyan Rákosiénál sokkal nagyobb volt, de az is csak arra épült, hogy a Szovjetunió által megkövetelt ránk rendszerben az volt a kisebbik rossz.

Akkor, és ma is az a véleményem, hogy a forradalom első hete után elfogadott több párt rendszerben, egy demokratikus választáson, a Nagy Imre vezette szocialisták, nem kaptak volna tíz százalékot. Nagy Imre nem azért lett a nemzet hőse, mert azt akarta, amit a magyar közvélemény többsége, hanem azért, mert nem akarta, amit nem akart a magyar nép kilencven százaléka. Ha a Szovjetunió elnézett volna a katonai megszállástól, és győznek a forradalmárok, ma Nagy Imrét nem hősnek, hanem a győzők által kivégzett árulóként tartanánk nyilván.

Az általam is páratlanul gyönyörű forradalmat egy hét után már a korábbi rendszer visszatérésének tartottam. Természetesen nem abban az értelemben, hogy visszaadják a földet, korlátozzák a választójogot, csak abban az értelemben, hogy restaurálódik az úri középosztály hatalma.

A szovjet tankokkal beérkezett, és hatalomba emelt Kádár Jánost nem támogatta az ország tizede sem. Nála népszerűtlenebb vezetője nem volt az országnak. Az első hónapokban még a pártagok többsége is árulónak tartotta. Legfeljebb ezek a kommunista eszme árulójának, az óriási többség pedig az országot a Szovjetuniónak átadónak tartotta.

Természetesen egyik félnek sem volt igaza. Minden lehetséges megoldás között ő jelentette a legkisebb rosszat.

Ezt be is bizonyította. A szocialista tábor országainak legyűlöltebb vezetőjéből a legvidámabb barakk leginkább elfogadott vezetője lett.

Kidőlése után nála sokkal kisebbek, különösen bölcsességben szűkölködőbbek jöttek.

A rendszerváltást követő első választás az MDF győzelmét, az a liberális SZDSZ indokoltnál sokkal nagyobb erejét hozta. Az MSZP pedig súlyos veszteséget.

Az első választáson kialakult erőviszonyok megértéséhez azonban két tényt kellene figyelembe vennünk.

1. Az Antall József által vezetett MDF nagyon más lett, mint amilyennek indult, és amilyennek az első választások során a szavazók többsége még tartotta. A győzelmét annak köszönhette, hogy a választók még olyannak tartották, amilyenné a népi, nemzeti alapítói formálták. Az induló MDF azokra a társadalmi erőkre épített, amelyek a legutóbbi választáson elseprő győzelembe hozták a Fideszt. Ezzel tisztában voltak azok az erők, akik itthon és külföldön féltek a magyar társadalom közép-jobb erői közt meglévő nacionalistáktól, antiszemitáktól és liberalizmus ellenesektől. Ezek hozták be a Kisgazdapártba igyekvő Antall Józsefet az MDF élére. A rendszerváltást követő első ciklust csak akkor érthetjük meg, ha tisztában vagyunk az MDF alapítóinak, első támogatóinak és Antall Józsefnek a politikai beállítottságával.

Antall József, ugyan a jelentősen megváltozott bel- és külpolitikai feltételek között, de valami olyan politikát vallott irányzaténak, amit az apja idejében Gróf Bethlen István képviselt. Ezzel szemben az MDF alapítóit ahhoz lehet hasonlítani, amit ma a Fidesz képvisel. Ennek a politikának a napja azonban már leáldozott Nyugaton, és leáldozóban volt a magyar társdalomban is. Antall azonban ezt nem ismerte fel.

Antallnak a liberálisokkal kötött paktum segítségével, sikerült félreállítani a Fideszt alapító népi értelmiségieket, és olyan pártot formálni belőle, amilyen a mai MDF, vagyis az úri középosztály konzervatív párja. Ő már nem érhette meg politikájának kudarcát, hogy politikájának akkorra már elfogyott a támogatottsága. A következő választáson az MDF megbukott.

Az első választáson a választók leginkább azt az MDF-et támogatták, aminek indult. A második választáson azt az MDF-et hagyták cserben, amivé Antall József átformálta. A magyar társadalom többségének politikai elvárásait csak Orbán Viktor ismerte fel. Hozzá látott, hogy a liberális Fidesznek közép-jobb politikai arcot adjon.

2. Az első választás nem kisebb meglepetése, a két liberális pártra szavazók nagyon magas aránya volt. Mind a két liberális párt bekerült a parlamentbe. A szavazatok harmadát kapták. Erre nem volt példa még a nagyon erős polgári tradíciókkal rendelkező nyugati államokban sem. A liberális polgárságban nagyon szegény Magyarországon pedig valóságos csodának kell tekinteni. Azt, hogy a magyar társadalomnak egy kis liberális párt parlamenti képviselete is sok, ugyancsak Orbán Viktor ismerte fel. Tehát ez is indokolta a Fidesz közép-jobb párttá való átalakítását.

Már itt látni kell, hogy Orbán és a Fidesz számára a közép-jobb meghódítását Antall József készítette elő azzal, hogy felszámolta az MDF közép-jobb jellegét. Ha az MDF olyan marad, amilyen volt Antall odakerülése előtt, máig az lenne a fő politikai erő.

Ha annak az okát keressük, hogy miért kötött a liberális szemlélettől távol álló, konzervatív Antall József paktumot a liberális SZDSZ-szel, csak azt gondolhatjuk, hogy a fő ellenségnek a saját pártjának jobboldali, nacionalista hangadóitól távolabb állt, mind a liberális zsidóktól.

Az első választás eredménye azért mutatott hamis képet a magyar társadalom beállítottságáról, mert nem az a párt győzött, amit a szavazók akartak. Az MDF nemzeti közép-jobb pártnak indult, és csak Antall vezetése alatt vált konzervatívvá. A SZDSZ-szel kötött paktuma konzervatív, úri belpolitikát és liberális gazdaságpolitikát hozott.

A második választás kétharmados MSZP győzelmet hozott. Kiderült, hogy a magyar választók számára az úri középosztály és a liberális zsidóság összefogásánál az MSZP is jobb.

Az Antall-Tölgyesi paktumnál is nehezebben érthető, hogy a kétharmados többség birtokában miért kötött paktumot az MSZP és az SZDSZ. Egyszer talán ez is kiderül. Még titokzatosabb annak az oka, hogy az MSZP-nek kiszolgáltatott SZDSZ miért irányíthatta a kétharmados partnerét.

A választóknak már sok lett, hogy előbb a közép-jobb, Antall József, majd a kemény baloldali Horn Gyula bízta a gazdaságot a liberális SZDSZ-re. Ez a szimpátiavesztés elég volt arra, hogy a közép-jobb, azaz Fidesz és Kisgazdapárt kerüljön kormányra.

Ez a választás már lényeges közeledést jelentett a magyar társdalom politikai struktúrájához. Orbán Viktor a Fidesz élén máig parlamenti többséget élvez, ha kicsit is elhatárolódik a Csurka vezette MIÉP vonalától, ha nem sikerül elhitetni róla, hogy hallgatólagosan antiszemita, és nyíltan nacionalista, sőt revizionista. Ha jobban vigyáz arra, hogy ne ez a kép alakulhasson ki róla, a következő két választást is megnyeri. Így is alig vesztette el.

A negyedik és ötödik választást a szoclib koalíció nyerte meg. Az azonban nyolc év alatt annyi politikai hibát halmozott fel, hogy a Fidesz ölébe hullik a kétharmados többség úgy is, hogy nem kell a liberális politika ellen fordult közvéleménynek köszönhetően, parlamenti párttá emelkedett szélsőjobbra, Jobbikra szorulna.

A hatodik parlamenti ciklusra kialakult erőviszony tükrözi először a magyar társadalom igazi arcát. A baloldal, az MSZP húsz százalékos szavazói támogatottsággal megszerezheti a parlamenti helyek hatodát, a szélsőjobb, azaz a Jobbik tíz százalékos szavazataránnyal a hat százalékot. A többi hely pedig mid a Fideszé lesz. Az Antall által átalakított MDF lesz a legerősebb, de be sem kerülő párt. Az SZDSZ a belátható jövőben nem nyer parlamenti képviseletet.

Kezdjük jobbról a politikai palettát.

A Jobbik ötszázalékos parlamenti képviselete azt jelzi, hogy a magyar társadalomban még mindig van mintegy tíz százalékos revizionista, antiszemita réteg. Ez az ezer éves magyar szupremácia és a két háború közt uralkodó vad antiszemitizmus fogyatkozó, de még mindig jellemző tizede. Az erős közép-jobb a legbiztosabb garancia arra, hogy ne nyerhessenek a háborgó közvéleményben a ténylegesnél nagyobb súlyt. A parlamentben a Jobbik nélkül is kétharmados többséget élvező Fidesz érdeke, hogy a nagyobb nemzetközi elismertség érdekében a revizionistának és antiszemitának tartott Jobbikkal ne legyen szövetségbe.

A kétharmados többség birtokában a Fidesz számára a tíz százalékos baloldali ellenzék nem jelenet olyan ellenfelet, ami ellen hadakoznia kell. Egyelőre semmi jele annak, hogy a közeljövőben az MSZP túllépheti a húsz százalékos választói támogatottságot, márpedig ez, a jelen választói törvény, és a Jobbik tíz százalékos támogatottsága mellett nem hoz tíz százaléknál nagyobb parlamenti képviseletet, mivel sem a szélsőjobb, sem a baloldal nem fog egyedi választást nyerni.

Politikai törvény, hogy a hatalmában biztos kormány nem vagdalkozik. Ellenben a minél nagyobb nemzetközi elfogadottságra törekszik. Márpedig a lenyugodott Fidesz is az EU közép-jobb frakciójában a jobboldalon lesz.

Az MSZP talpra állásának két feltétele van. Egyrészt meg kell szabadulnia a nagytőke érdekét képviselő liberális szárnyának a túlzott befolyásától, másrészt a karrieristáktól. Mindkettőre van a kilátása.

Az EU választáson kapott, és a következő parlamenti választáson megismételt pofon után, talán ráébrednek, hogy őket a liberális partnerük és szárnyuk hozta a jelenlegi helyzetbe. Lesz idejük ezen gondolkodni. Gyenge ellenzékként azt sem folytathatják, hogy a párvezetésben élvezett hatalom a választói körben élvezett bizalommal, népszerűséggel fordítva arányos maradjon. Remélhetőleg, elérik, hogy a pártban annak legyen nagyobb szava, aki a népszerűbb. Márpedig attól nem kell félni, hogy a liberális szárny hangadói lesznek azok. Az őket bukásukhoz vető SZDSZ sem lesz partnerük. Ehhez járul, hogy a jelenlegi pénzügyi válság hatására, az EU országokban is csökkeni fog a liberálisok befolyása.

Ami pedig a karrieristáktól való megszabadulásukat illeti. A hatalmát vesztett pártnak nem kell félni, hogy a nyakán maradnak a hatalomra és pénzre vadászók.

Attól nem kell félni, hogy a dogmatikus marxisták hatalomhoz jutnak.

Történelmünk során először fordul majd elő, hogy a politikai hatalom a lakosság többségének véleményét tükrözi. Ez tetszhet nekünk, vagy nem, az egészség jele. Tudomásul kell venni, hogy a demokrácia követelménye, hogy a politikai hatalom a lakosság akaratát tükrözze. Aki ezen akár jobbra, akár balra, változtatni szeretne, eredményt csak akkor remélhet, ha a többség akaratát tudomásul véve igyekszik türelmesen az elveihez igazítani. Aki azonban dogmatikusan ragaszkodik az elveihez, és abból semmit nem enged, ne akarjon politikus lenni.