Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                   EH                 2009-07-19

 

 

Egyre erősebb meggyőződésem, hogy az emberi faj jelenlegi legnagyobb problémái mögött a népesedésének torzulásai rejlenek. Nemcsak a kívánatosnál jobban szaporodunk, lényegesen többen vagyunk, mint a természeti környezetünk megengedne, és ezért a fajunk érdeke is megkövetelne, de ezen belül is a felzárkózás legnagyobb akadálya a túlnépesedés, és azon belül annak torz struktúrája. Ez az utóbbi száz évben vált kezelhetetlenné, de ötezer éve is ez volt a történelmünk alakítója.

Ennek ellenére a tudomány még a sem számol vele.

Annak érdekében, hogy az olvasó is megértse, miért, és hogyan keltette fel a demográfia a figyelmemet, röviden leírom a jelenlegi véleményem kialakulását.

Jó ötven éve pattant ki a szikra. Egy amerikai, magyar származású demográfus tanulmányában olvastam, hogy Európa története akkor vált ketté, amikor a természetes csapadékra épülő feudális társadalom a Balti Tenger és az Adria vonaltól nyugatra kiscsaládos, keletre nagycsaládos társadalmi formára épült. Európa nyugati a 10. század környékén agrártechnikai forradalom következett be. A korábbi kettes vetésforgót felváltotta a hármas, ezzel a termelés alá fogott föld területe úgy nőtt meg harmadával, hogy nem igényelt több unkaerőt, igazvonót, szerszámot. Ennek nyomán a természetes csapadékra épülő földművelés hatékonysága fölénybe került mind az elődjével, a kettes vetésforgóval, mind a pásztorkodással szemben. Ezzel egy időben, hogy a földesurak birtoka akkora jobbágytelkekre tagozódott, amelynek művelése egy kiscsalád munkaerejét igényelte. Vagyis a társadalom csak annyi kiscsaládot működtetett, ahány jobbágytelek volt.

A történészek máig nem ismerték fel e tény szerepét és fontosságát. Fajunk történetében először fordult elő, hogy a terelés szervezete korlátot szabott a népszaporulatnak.

A földesuraknak az lett az érdekük, hogy csak annyi kiscsalád jöhessen létre, ahány jobbágytelke van. A jobbágyaitól behajtható jövedelme attól függött, hogy csak akkora legyen a család, amekkorára a telke megműveléséhez szüksége van. Ezért nem tűrte meg, hogy a jobbágycsaládon belül létrejöhessen a harmadik generáció. Családot alapítani csak akkor lehetett, ha rendelkezése állt egy megüresedett jobbágytelek. Ha felgyorsult a népszaporulat, a házasságok kitolódtak.

Erre a tényre a 20. század nagy francia történészei tanítottak meg. Ők mutatták ki először, hogy a házasságkötők kora a népszaporulat függvénye volt. Rossz termések, háborúk és járványok idején csökkent a házasságot kötők életkora. Ahogyan nőtt a népesség, időkben kitolódott. Európa nyugati felén a házasságkötés mindig jóval a nemi értettség utánra tolódott.

A nyugat-európai társadalmak abban különböztek minden más osztálytársadalomtól, hogy 5-10 évvel idősebb korban kötötték a házasságot. Ezzel kiesett a legtermékenyebb 5-10 év, vagyis 3-5 születés. Ennyivel kevesebb lakosát kellett a nyugati társadalmaknak elpusztítani annak érdekében, hogy ne legyen túlnépesedés.

Még nem találkoztam olyan történésszel, aki felfigyelt volna arra, hogy Európa nyugti felén a nők 2-4 gyermekkel kevesebbet szültek. A túlnépesedés nyomása ennyivel kisebb lett. Ugyan még ez sem volt elég a túlnépesedés megállítására. Nyugat-Európában is szükség volt a szegények szegényítésére, az erőszakos emberpusztításra, a felhalmozott jövedelem elpocsékolására, kincsképzésre, valamint a tudásvágy üldözésére. Ezeket a népesedés növekedését fékező eszközöet sokkal kisebb mértékben kívánta meg a nyugati társadalom, mind a világ minden más magas-kultúrája. Ennek köszönhetően válhatott a Nyugat az emberség, a humanizmus viszonylagos élcsapata.

- Csak a kiscsaládos társadalmakban volt a családi feletti hatalom és a jövedelemtermelés összefonódva. Minden más kultúrában a családi életben a korlátlan hatalom a már unkaképtelen, öreg családfő kezében volt. A munkát végzők, a jövedelem termelők ki voltak rekesztve annak felosztásából, sőt még az életük alakításából is.

- A kiscsaládos társadalomban a szülők nevelték a gyermekeiket. Ez számunkra annyira természetesnek tűnt, hogy nem is vettük tudomásul, hogy a nagycsaládos társadalomban a gyereknevelés az öregekre, a nagyobb testvérekre, a nem dolgozó családtagokra maradt, azokat nem a szüleik révén, hanem a családi kollektíva tagjaiként kezelték.

- A kiscsaládos nyugati társadalmaknak kereszténysége más útra tért, mint a nagycsaládosoké. Még nem találkoztam olyan egyháztörténelmi munkával, ami az első nagy egyházszakadást a családformára vezette volna vissza. Pedig egyértelmű, hogy más vallásra van szüksége a kis-, mint a nagycsaládos társadalmaknak.

- A Nyugat nagy szellemi forradalmai, a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás nem lépte át a kiscsaládos társadalom határát. Ezzel is bebizonyosodott, hogy nem a vallás alakítja a kultúrát, hanem a kultúra formálja az igényéhez a vallást.

A fenti tények fel- és megismerése vezetett odáig, hogy minden osztálytársadalomnak az elsődleges feladata a népszaporulat féken tartása. Ennek eszközei között csak a nyugati kultúrában jelent meg a meghatározott nagyságú jobbágytelkekre épülő kiscsalád.

Az emberi faj eddigi története a demográfiája alapján három szakaszra osztható.

I. A természet ajándékaiból élés. Eddigi életünk 95 százaléka ebben telt el. Az ember számára a gyenge fizikai adottsága ellenére, a nagyon fejlett szellemi adottságának köszönhetően, hogy szinte minden gazdaságföldrajzi környezetben be tudott rendezkedni arra, hogy a természet által nyújtott ajándékokból megéljen. A természet által nyújtott eltartó képesség nemcsak szűkös, de az éghajlattól függően erősen ingadozó volt. Az adott terület eltartó képessége keményen determinálta a népességet. A gyenge hozamú években a lakosság jelenős hányada éhen pusztult. Minden bizonnyal a táplálékhiány volt a legnagyobb halálozási ok. Az élettérért folyó harc ugyan kegyelten volt, minden közösség irtotta a szomszédjait, de a nagyon ritka lakosság mellett, ritkán találkoztak. A gyűjtögető közösségekben is gyakran jelen volt az emberáldozat, az önpusztítás is. A fő halálok azonban az éhezés, és a gyenge táplálkozás volt.

A gyűjtögető őseink élete csak annyiban tért el a csúcsragadozókétól, amelyek mindegyikénél is szerepet játszik a kölykök pusztítása, hogy képes volt minden természeti környezetben viszonylag gyorsan kialakítani az életmódnak az adottságokhoz való adaptációját, valamint az emberi közösségi élete nemcsak anyagi, de szellemi célokat is szolgált.

A gyűjtögető társadalmakat primitíveknek tekintik, mert ezek még nagyon kevés társadalmi ismerettel rendelkeztek. A technikai ismereteik, eszközeik nagyon korlátozottak voltak. Még a tudomány sem vette tudomásul, hogy a gyűjtögető életforma az emberek szellemi képességére épült, sokkal inkább, mint az elmúlt ötezer év osztálytársadalmai. A primitív eszközök birtokában csak a szellemi képesség jelentett életképességet. Mindenkinek a maga tudásából kellett boldogulni.

II. A természeti erőforrások szolgálatába állítása. Leegyszerűsítve: a növénytermelésre, az állattartásra és az iparra épültek. Ebben a korban az ember munkája már megsokszorozta és stabilizálta az adott térségek eltartó képességét. Csökkent, de mégis alapvető maradt a természeti adottságoknak való kiszolgáltatottság. Az ember munkája nagyságrenddel megnövelte a létbiztonságot. Megindult a népesség gyors növekedése, de hamar elérte a sokszorosára nőtt eltartó képességet. A társadalom elsődleges feladatává vált a népességszabályozás. Erre a célra jöttek léte az osztálytársadalmak.

A túlnépesedés fékezése érdekében élt minden termelő társadalom osztályokra tagoltan, amire nem volt korábban szükség. Az embernek saját kezébe kellett vennie a létszámának szabályozását.

Maga a termelési mód, a természeti adottsághoz igazodva nagyon eltérő lett, de az alapvető társadalmi feladat, a népszaporodás fékezése minden társadalom közös jellemzője maradt.

A társadalomtudományok az osztálytársadalmakat a termelés módja, és a hatalmi osztályok alapján osztályozták.

A termelés módja alapján voltak növénytermelő, állattartó, iparűző, kereskedő társadalmak. A növénytermelőket is két osztályba kell sorolni, az önözésesre, és a természetes csapadékra épültekre. Az állattenyésztők volta nomádok és helyhez kötöttek. Az ipari forradalom előtt a szakosodott ipar és kereskedelem csak másodrangú volt. A mezőgazdasághoz viszonyítva alig igényelt társadalmi elkülönülést. Az ipari forradalom előtt a munkaerő kis hányada dolgozott főfoglalkozásként az iparban és a kereskedelemben.

A társadalomtudományok mindmáig nem vették tudomásul, hogy a termelő társadalmak döntően az ember fizikai erejének hasznosítására épültek. Minél fejlettebbek lettek, annál kevesebb szellemi teljesítményt követeltek a munkaerő óriási többségétől.

Az osztálytársadalmak ugyan egyre inkább az emberi szellem vívmányait hasznosították, de ahhoz egyre kevesebb szellemi teljesítményre lett szükségük. A munkaerő nagy többsége esetében elég volt a fizikai erő.

A fentiekből fakad, hogy a fajunk fejlődésének azon szakaszán, amikor a túlnépesedés ellen kellett védekezni, irreális volt a társadalomjobbító szándék. A társadalom minden mást megelőző érdeke volt a népesség növekedésének féken tartása. Vagyis sehova nem vezethetett a társadalmat jobbító olyan szándék, amelyik nem állította le a népesség növekedését. Egyetlen társadalomjobbító tudós, forradalmár nem tette fel a kérdéseket.

- Hogyan alakul majd a népszaporulat, a megjavult életkörülmények között?

Még azt sem vallották be, hogy a javuló életkörülmények felgyorsítják a népszaporulatot. Csak olyan társadalmat lehet boldoggá tenni, amiben ez nem jár a népesség növekedésével.

Ezt a feladatot, fajunk történetében először, a kínai kommunista hatalom oldotta meg. A példátlan eredményük módszedrűk igazságát, tudományos igazát tanúsítja.

Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt minden termelésre berendezkedett osztálytársadalom közös volt abban, hogy a népszaporulatot fékezte, embert pusztított közvetlenül, vagy közvetve, a magáét, vagy a másokét. Márpedig, ami egy faj éltének adott szakszán általános, annak objektív oka van. Bizonyítja az ellenkezője is, hogy a máig fennmaradt gyűjtögető népek nem szerveződtek osztálytársadalomba, mivel évezredek alatt sem nőtt a népességük.

Tehát osztálytársadalom csak ott jön létre, ahol az életkörülmények már lehetővé tennék a gyors népszaporulatot, de az élettér ezt nem engedi meg. Ahol nem nő a népesség ott nincs osztálytársadalom. Ez volt jellemző a gyűjtögető társadalmakra és válik jellemzővé a jelenkori fejlett társadalmakra.

III. Az emberi szellem felszabadulásának kora. A tudományos és technikai forradalom demográfiai fordulatot is hozott. Kiderült, hogy az iskolázott és jómódú ember nem szaporodik. Ehhez társult az olcsó, biztos és kényelemes fogamzásgátlás megoldása. Bebizonyosodott, hogy fajunk demográfiai törvénye, hogy az iskolázott és jómódban élő ember nem szaporodik. Az iskolázottság küszöbe valahol a 12 év felett van. A jómódé az egy laksora jutó 10 ezer dollár felett. A fogamzásgátlás pedig megoldott. Ebbe a kategóriába került az emberiség mintegy hatoda, Európa nyugati fele, Észak-Amerika, Ausztrália és a Távol-Kelet mára felzárkózott országai. Mint említettem, Kína erőszakkal szorította le a gyermekvállalást.

A másik póluson van néhány millió gyűjtögető, akiknek a száma nem nő, a fajunk fejlődésre ható szerepe elhanyagolható.

A nagy többség még abban a stádiumban él, amiben csak az osztálytársadalmakra jellemző erőszak tudná fékezni az elviselhetetlenül gyors népszaporulatot. Ennek a lehetősége azonban gyakorlatilag megszűnt, mert a fejlett társadalmak hatása alá került világban az osztálytársadalmak elnyomó módszerei nem működhetnek. A beáramló, viszonylag olcsó és egyszerű egészségvédelem visszaszorította a legnagyobb halálokokat, fertőzéseket, járványokat.

Ennek következtében a történelmükre jellemző, csak ezrelékben kifejezhető népszaporulat kétszáz éve tized, száz évben egész százalékokra ugrott. Márpedig, néhány ritkán lakott, fejlett országtól eltekintve, tartósan már az egyetlen százalékos népességnövekedés sem viselhető el.

Az utóbbi száz évben exponenciálisan növekvő tudomány sem jutott el odáig, hogy bevallja, mekkora tartós népességnövekedést bír el az emberi faj. Pedig egyszerű a felelet. Kedvező körülmények között, egy generáció még elviselheti az egy százalékos népességnövekedést. Több generáción keresztül már a tized százalék a engedhető maximum. Évezredekben pedig a század százalék a maximum. Ezzel szemben az elmúlt száz évben százalékokkal nőtt az emberiség létszáma.

Ma már hétmillió ember él a földön, lényegesen több annál, amit a természeti környezet elviselhet. A tíz milliárd elérése sem gátolható meg. Fajunk történelmének legnagyobb válságába került, túlnépesedett. Ehhez képest a klímaváltozás csekélységnek fog számítani.

Abból, hogy az emberiség többsége még abban a fejlettségi szakaszban él, amikor a túlnépesedést csak egyre nagyobb erőszakkal lehetne megállítani. Ráadásul nemcsak a túlnépesedést ötezer éven keresztül fékező módszerek alkalmazása vált működésképtelenné, hanem a fejlett világ hatása felgyorsította a társadalom önerejéből fakadó népszaporulatot. Csökkentette a legnagyobb halálokokat, erőszakkal korlátozza a fegyveres népirtást, eteti az éhezőket. A fejlett világ azt teszi, amivel az emberiség többségének eleve reménytelen helyzete még reménytelenebbé válik.

Csak most jutottam el addig, amiről a cím szól. A fejlett társadalmak többségében, mindenekelőtt a fél-perifériához tartozókban egymás mellett él a gyorsan szaporodó, de felzárkózni még nem, vagy alig képes, és a már nem szaporodó, de gyors fejlődésre képes lakosság. Ezekben az jelentkezik kicsiben, állami, társadalmi szinten, ami az emberi faj egészében. Rákosan szaporodik fajunknak az a többsége, amelyik ettől függetlenül is, kultúrája okán, képtelen a lépéstartásra. Az ilyen társadalmak népessége nagyon erős kontraszelekció alapján alakul. Az ilyen társadalmak a felzárkózás helyett egyre jobban lemaradnak.

Biológiai törvény, hogy minél fejlettebb a faj, minél magasabb fokára jutott a fajfejlődésnek, annál fontosabb a szelekciója. Az emberi faj számára minden más fajnál legfontosabb.

Fajunk történetének első bő kilenctizedében az egyedek képessége szellemi elsődleges volt. Csak az élhetett meg, aki a nagyon kevés társadalmi tudás és technika ellenére tudott magáról gondoskodni. Ennek köszönhettük, hogy a fajok életében nagyon rövid idő, néhány tízezer év során a föld minden gazdasági környezetében be tudott rendezkedni. A gyűjtögetés, vagyis a természet ajándékaiból való megélés magas szellemi igénnyel járt.

Mintegy ötezer éve fogtunk hozzá a természet szolgálatunkba állításához. Növényeket termeltünk, állatokat tartottunk, ásványokat hasznosítottunk, létrehoztuk az ehhez szükséges technikai eszközöket. Akkora hatalmat szereztünk a természet felett, ami minimálisra csökkentette az egyedek szellemi képességének a szelekcióban játszott szerepét. Az elmúlt ötezer év során kialakult osztálytársadalmakban ugyan szükség volt egy nagyon keskeny réteg szellemi képességére, értelmiségi szerepére. Ugyanakkor a nagy többség egyre kevesebb szellemi képesség mellett lett nemcsak életképes, de hasznos is. Az elmúlt ötezer év úgy fog bevonulni fajunk történetébe, mint az ember rendkívül fejlett szellemi kapacitását a legkevésbé hasznosító kor. Minél előbbre jutott a technikai fejlődés, annál kisebb szellemi igényt támasztott a munkaerő nagy többséggel szemben. Ennek következtében egyre szűkebb körben érvényesült a szellemi képesség alapján történő szelekció. A társadalomnak kellett átvenni a szelekciót, ami sokkal inkább volt vakon mennyiségi, mint érdem alapján történő. A gépesítés megsokszorozta a fizikai erőt, de csökkentette a munkavégzés szellemi igényét.

A 20. század, a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, teljes fordulatot hozott a társadalom munkaigényében. A munkaerő fizikai erejével szemben támasztott igény nagyon gyorsan másodlagossá zsugorodott, a szellemi igény pedig szinte egyedülivé vált. Márpedig az ember fizikai munkát végző képességében nagyon kicsi, a szellemiben viszont nagyon nagy a szóródás. A fizikai munkaigény mindig döntően mennyiségi, a szellemi ellenben minőségi, és ezerszer jobban differenciált. Ezt jól illusztrálja a munkaerő árának szóródása a száz év előtt és jelenleg. Akkor a szóródás elsősorban a végzettségtől függő beosztás alapján alakult, de az azonos szinten iskolázott munkások kilencven százalékának bére legfeljebb néhány tíz százalékkal tért el.

Száz éve még nagyon kevés ember kerülhetett a megfizetett munkája alapján a gazdagok közé. Ma szinte minden szakmában a legjobbak elérhetik a nagyon magas jövedelmet.

Száz éve még a jövedelmi elit tagjainak nagy többsége az örökölt vagyona alapján került oda, ma már a nagy többségük a kiváló szellemi teljesítményének köszönheti a kiugró jövedelmét.

A fejlett társadalmak közti verseny, néhány évtizedes távon, szinte csak azon múlik, milyen minőségű munkaerőt termel magának. Ez abból fakad, hogy a jó munkaerő, minősége alapján egyre jobban felértékelődik, a gyenge pedig negatív értékű lesz. Az a társadalom fejlődik gyorsabban, amelyik jobb munkaerőt termel. Ebben nagyságrendi különbség válik attól függően, milyen minőségű munkaerőt termel.

Ma már jelentős értékvesztést jelent a társadalom számára, ha valaki nem szerez legalább középfokú képzettséget. A liberális közgazdászok a munkaerővel szemben támasztottal azonosítják. Ez azonban csak az iskolázottság közvetlen igénye. Sokkal nagyobb társadalmi hatása lehet a gyermekek felnevelésének hatékonyságának. Ezt később fogom részletesen tárgyalni, amikor bebizonyítom, hogy milyen magas és fontos igényt támaszt a társadalom a szülők gyermeknevelésének hatékonysága érdekében.

A közgazdaságtan még nem vette tudomásul a szülők iskolázottságának, képességének, és erkölcsének a gyereknevelés hatékonyságában játszott szerepét. Ez, távlatban fontosabb igénynek bizonyulhat, mint a szülők munkateljesítménye.

Minél fejlettebb a társadalom, annál több képesség lesz egyre értékesebb. Egyre kevesebb az olyan munkakör, amiben a munka hatékonysága, elsősorban nem a munkavégző képességétől függ. Ma már a képzés hatékonysága is attól függ milyen képességre, és milyen korán rakódik rá a tudás. A sportokban és a művészetekben nagyon korán elkezdődik a képességek felkutatása és azok minél korábban kezdődő fejlesztése. Szinte minden szakterületen erre volna szükség.

A közgazdaságtudomány nem számol az erkölcsnek a munka hatékonyságban játszott szerepével. A tények egyértelműen ezt igazolják. Az elmúlt száz évben csak azok a társadalmak értek el kiemelkedő eredményt, amelyekben a lakosságot a puritán, illetve a konfuciánus viselkedés, magatartás és erkölcs jellemzi.

A társadalomtudományok nem vették tudomásul, hogy az emberek értéke nagyságrenddel függ attól, milyen környezetben születnek. E tekinteten is az első a társadalmi környezet. Ma már ugyannak az egyénnek társadalmi értéke 1:50 arányban függ attól, hol születik. Ma, például, az lesz a értékesebb, aki valamelyik skandináv országban születik. Ott az átlagos képességű újszülött várhatóan olyan tagja lesz a társadalomnak, ahol ez egy laksora jutó jövedelem meghaladja a 30 ezer dollárt. Ha Közép-Európában születik, elérheti a 10 ezer dollárt, de ha valahol Afrikában esetleg csak az ezret.

Ennek a jelentőségét akkor felmérhetjük le, hogy fajunk történetében ez a szóródás, a 19. század előtt alig haladta meg az 1:2 arányt. Arról fogalmunk sem lehet, hogy mekkora lesz a szóródás e század végén, de biztos, hogy sokkal nagyobb.

Természetesen szűk tere van annak, hogy az emberek oda vándoroljanak, ahol jobban hasznosulnak. Jelenleg csak Észak-Amerika, Észak-Ázsia és Ausztrália alulnépesedett, de e térségek befogadó képessége legfeljebb egyetlen százaléka a világnépesség növekedésének.

Itt említem meg, hogy a Nyugat elmúlt és a következő kétszáz évben során elért sikereinek kulcsa, hogy az óceánok meghódítása során, óriási üres életteret talált. Amerika és Ausztrália felfedezésének történelmi jelentőségét ugyan hangsúlyozzuk, de fel sem vetődik, hogyan alakult volna Európa nyugati felén élők sorsa, ha nem többszöröződik meg az életterük.

Jelenleg a lakosság térbeni mozgása csak Észak-Amerikában, Ausztráliában valósul meg a társadalom igényének megfelelően. Ezzel szemben a második végletet az Európai Unió jelenti, ahol az áru, a tőke és a turizmus ugyan szabadon áramlik, de a munkaerő országok közti, sőt még az országokon belüli mozgása is nagyon korlátozott. Már ma is, de a jövőben más sokkal inkább az Európai Unió versenyképességének legnagyobb fékje a munkaerő áramlásban való lemaradása.

Érdemes volna végiggondolni, hogy az Európai Unión belül 1:5 arányban szóródik az átlagos képességű munkaerő várható hatékonysága. Ilyen arányban tér el, hogy valaki Bulgáriában, vagy Finnországban születik. A kiemelkedő képességek esetében a befogadó társadalom átlagos fejlettségével exponenciálisan nő a kiemelkedő képesség társadalmi haszna.

Az Európai Unió másik fékje Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel szemben a soknyelűsége. Ezért kellene az angol nyelvtudást minél jobban terjeszteni. Ez esetben ugyanis a nyugati kultúra két nagy agglomerációja közös nyelvet használna. Az angol nyelvtudás ma már a tudományokban és a gazdaságban világjelenség. Keveseknek tűnt fel, hogy harminc év alatt, a profi sportban is szinte általánossá vált az angoltudás.

A társadalomtudományok szeméremből, farizeusságból hallgatnak a tényről, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál fontosabbá válik a következő generáció számára, hogy milyen családi környezetben született. Ebből fakad a jelen legnagyobb társadalmi problémája.

Ez a szóródás a jóléti társadalmakban kisebb, de ott is nagyságrendű. A kulturális, és jövedelmi tekintetben differenciált társadalmakban azonban a következő generációnak a családi környezettől való függése óriási, minden más társadalmi problémánál sokkal fontosabb. Az ilyen társadalmakban a jövő generáció teljesítménye elsősorban attól függ, milyen családi környezetből kerül ki a következő generáció.

Ezzel jutottam el a mondanivalóm lényegéhez. Alapvetően fontos, hogy a vegyes etnikumú társadalmakban az eltérő fejlődési potenciálú etnikumok számaránya hogyan alakul.

Biológia törvény, hogy a fogamzással determinálódnak az ember esetében nagyon eltérő egyedi tulajdonságokat meghatározó gén. Ebből fakadóan minden társadalmi rétegében a nagyon eltérő potenciális képességek szóródása azonos. Ebben még nincs a társadalmi hovatartozásnak lényeges szerepe. Bizonyított, hogy a dohányzás, az alkoholos állapotban történő fogamzás negatívan hat. Társadalmi érdek volna ennek a veszélyeire is figyelmeztetni.

Biológiai törvény, hogy a fejlődés korai állapotában sokkal nagyobb a környezeti hatás, mint a kialakult korban. Ezért aligha vitatható, hogy a magzati állapotban ért hatások nagyon fontosak. Erre az első statisztikai bizonyítékot a finnek adták.

Finnországban, a szovjet-finn háború alatt törvényt hoztak az újszülöttek fizikai adatainak rögzítésére, és az egyedek későbbi sorsának figyelésére. Néhány éve lett az első megfigyelés alatt álló korosztály ötven éves.

Az már jóval korábban kiderült, hogy az iskolai eredmények valamint a születéskori súly és testhossz között szoros a korreláció. A nagyobb testmérettel születettek jobb tanulók, magasabban iskolázottak lettek.

Ötven évvel később az is egyértelművé vált, hogy a jobb kihordással születettek lényegesen eredményesebb állampolgárokká is váltak.

(Természetesen, az életteljesítményben mutatkozó különbség mögött az előbbi pontban tárgyalt szülői háttér is szerepet játszott. Arról nem ismerek adatot, hogy a nagyobb méretű csecsemők szüleinek iskolázottsága, jövedelme hogyan tért el az átlagtól. Minden bizonnyal magasabb volt.)

Az oktatási rendszerek, a művészet és az élsport oktatásától eltekintve, még mindig az általános műveltség felépítésre épülnek, vagyis csak a kívánatosnál 8-12 évvel később kezdődhet meg a szakosodás. Ezzel szemben a jelenkor követelményei alapján a képességhez igazított oktatásnak már nagyon korán, sok eseten a hat éves kor előtt meg kellene kezdődni. Ennek feltétele a nagyon korai képességfeltárás, és a közös képességűekre bontott oktatás.

Amennyire, történelmi tradíciója alapján a művészetekben, a korunk divatja alapján pedig az élsportban egyre magasabbra emelkedik a tehetségfeltárás, a gazdasági élet munkaerőigényét illetően még meg sem modult az oktatás.

A fejlett társadalmakban a hatékonyság motorja azonban a tehetségek korai feltárása lenne. Szinte nincs olyan szakma, amiben a versenyképesség nem az alkalmazott munkaerő képességén múlik. Ennek első lépése a korai képesség korai felismerése.

Érthetetlen módon, az oktatás politika és rendszer ezzel alig foglalkozik.

Számos társadalomban van olyan jelentős etnikum, aminek a fejlődési dinamikája gyengébb az átlagnál. Ezek között a nyugati kultúrkörben két jelentős térség van, amelyikben az indiánok, illetve a cigányok lemaradása azért is fokozódik, mert nagyon gyorsan szaporodnak.

Latin-Amerikában, Mexikótól Csilléig, az indiánok egyrészt lemaradnak, másrészt a nem indiánoknál sokkal gyorsabban szaporodnak. Egészen más körülmények között jelentkezik ugyanez a probléma Közép-Európában, ahol a lakosság csökkenése párosul a lemaradó cigányság gyors szaporodásával.

 

A tegnapi Népszabadság hétvégi mellékletében jelent meg egy kétoldalas képes ismertetés az indiánokról. Érdeklődéssel olvastam, mert jó húsz éve, a rendszerváltás óta, egyik olyan témám, amit korunk egyik nagy problémájának tartok. Figyelemmel kísérem a latin-amerikai indiánok és a közép-európai cigányság gyors szaporodás és lemaradása mögötti párhuzamosságot. A nyugati kultúrában ennek a két etnikumnak a jelenkori sorsa, a latin-amerikai és közép-európai régióban való viselkedése, mind a tudományos érdeklődésem, mind a magyarságom szempontjából nagyon fontos.

Ez a félelmen most válik a társadalmi problémák világában vakok számára nyilvánvalóvá. A cigány probléma azonban talán még nagyobb Szlovákiában, Romániában, Bulgáriában és Ukrajnában. Ezekben, az országokban eleve magasabb arányban voltak jelen, és a helyzetük még a mieinknél is rosszabb, elhanyagoltabb.

A zsidó és germán etnikumok kipusztítása, kiüldözése, kiárusítása után a cigánykérdés megoldatlansága okozza e térség államainak társadalmi lemaradását. A zsidó s germán etnikum levesztése azt jelentette, hogy a térség államai elvesztették nyugatosodásuk két motorját, még a korábbinál is polgárhiányosabbak lettek.

A cigány etnikum az elmúlt ötven évben a többinél sokszorta gyorsabban szaporodott, és mára a legnagyobb etnikum lett, ami ráadásul visszafelé húzza a társadalmi fejlődést. Ráadásul ez a gyors szaporodásuk folytatódik, ami következtében a visszahúzó erejük egyre nagyobb lesz. Ennek ellenére a politika még tudomást sem vett a cigánykérdés válságokozó szerepéről. Az államalkotó etnikum annál inkább.

Mexikó és Bolívia között, az Andok, vagyis az indián magas-kultúrák térségében megállíthatatlan folyamatként zajlik az indiánok többségbe kerülése. Az a folyamat közeledig a végéhez, amitől a fent említett öt közép-európai ország közvéleménye fél.

Az indiánok és a cigányok gyors szaporodásán, az ebből fakadó etnikai átrendeződésen kívül azonban két eltérő jelenségről van szó.

Amerika felfedezése és meghódítása előtt, ebben a térségen két olyan magas-kultúra jött léte, aminek színvonala az egyiptomi és mezopotámiai kultúrák korai szakaszának felet meg. Tehát felfedezés idején mintegy 4-5 ezer éves lemaradásban volt. Ez az elmaradottság és a bevitt kórokozók hatására ezek a kultúrák nemcsak összeomlottak, hanem a lakosságuk is tizedére, vagy ennél is kevesebbre zsugorodott. Erre viszonylag ellenállás nélkül rátelepedhetett a spanyol bevándorlók viszonylag kis száma.

A spanyol bevándorlók berendezkedtek, és hamar megindult a két etnikum keveredése. Az amerikai történelemmel foglalkozók sem tulajdonítanak nagy hangsúlyt arra, hogy hova kik és milyen célból mentek. Pedig három nagyon eltérő típust lehet megkülönböztetni.

Az indián magas-kultúrák térségében berendezkedő spanyolok, oda nem dolgozni, hanem uralkodni mentek. Megelégedtek azzal, ami az indiánok feletti uralmukból származhatott. Az uralkodó spanyolok nem különültek el mereven az őslakosoktól, az őslakosság pedig igyekezett asszimilálódni. Máig büszke a spanyolokkal való keveredésre. Ennek lett mára a következménye, hogy a térség lakosságának nagy többségét nem is az indiánok, hanem az indián vért is vallók jelenik.

A magukat indiának vallók a lakosság többségét csak Bolíviában, 55. százalék, jelentős hányadát csak Peruban, 45, Guatemalában, 41, és Mexikóban 20 százalék. Ennek ellenére a nagy többség indián és spanyol keveredésnek tarja magát. Mexikóban és Ecuadorban csak a lakosság tizede, Peruban és Bolíviában pedig a hatoda tarja magát etnikai tekintetben indián vértől mentesnek. Columbiában és Venezuelában gyakorlatilag nincs is tiszta indián, de a lakosság többsége mégis részben annak tekinti magát.

Latin-Amerikának ez a térsége egyre inkább nem Latin-, hanem Indián-Amerika lesz. Belátható ideig fél-periféria lesz, amelyik éppen a túlnépesedése és kultúrája okán nem felzárkózik, hanem lemarad.

Észak-Amerikában viszonylag kevés indián élt, és ezek is még a magas-kultúrák előtti szinten voltak. Oda a bevándorlók nagy többsége nyugat-európai, az államszervezet kialakítói pedig angolszászok voltak. A bevándorlók nem másokat kizsákmányolni, nem kincset keresni, hanem dolgozni, a munkájukból megélni akartak. Ezek építették ki maguknak a világ legerősebb és leggazdagabb térségét.

Dél-Amerika síkságaira az Egyesült Államok délkeleti harmadára, és a szigetekre főleg mediterrán népek mentek. Mivel nem találtak őslakosságot, Afrikából hozattak rabszolgákat. Ebből a térségből csak az Egyesült Államokba tartozó térsége emelkedett a világ élvonalába. A többi számos kedvező gazdaságföldrajzi adottsága ellenére fél-periféria marad. A felemelkedését akadályozza a gyors népszaporulata, ami különösen gyors az afrikai etnikumi származékai esetében.

Témám szempontjából az indiánok gyors etnikai térhódítása érdekes. Azt kell látni, hogy az Andok övezetben lévő országok egyike számára sincs biztató jövő, mert nemcsak az indiánok, de a még az uralmat még gyakorló spanyol rétegnek sem alkalmas a viselkedési kultúrája a felzárkózásra, de a gyors népességnövekedést sem lehet belátható időn belül megállítani.

A két amerikai kontinensen csak Észak-Amerika jövője ígéretes.

Mindenek előtt az kell látni, hogy az Andokban élő indiánok eleve saját magas-kultúrát képviseltek, szemben a közpép-európai cigánysággal, amelyik nem rendelkezik ilyen társadalmi múlttal. Ezért az utóbbiak számára csak a beolvadás, az asszimiláció az eredményt ígérő út. Ez sem könnyű, hosszú az időigénye, de lehetséges. Csak az a társadalom várhat eredményt, amelyik vállalja a sok türelmet, áldozatot követelő asszimilálást.

A cigány etnikumtól erősen sújtott öt ország között csak a magyar, és a szlovák lakosság viselkedése áll elég közel a nyugati kultúráéhoz. Ezekben látom megoldhatónak a cigány etnikum beolvasztását. Ennek érdekében két feladatot kell megoldani.

- Munkát kell biztosítani. Minden más megoldás eleve kudarcra van ítélve. Ennek pedig az a feltétele, hogy a cigányság foglalkoztatásában a munkaadók számára megkülönböztető kedvezményeket, és a cigányság számára anyagi érdekeltséget kell biztosítani. Magyarországon egyre inkább megérik a helyet a foglalkoztatás szükségességének felismerésére.

- Le kell állítani a cigány etnikumban az átlagnál gyorsabb népszaporulatot. Ennek a felismerésére még előjeleket sem látok.