Kopátsy Sándor EH 2009-09-17
Hogyan éltük át a jégkorszakot
A biológusok megállapították, hogy a mai emberiség mintegy hétnyolcad részének az ősszülei valamikor 20-25 ezer éve Szibériában éltek. Megörültem a hírnek, mivel igazolni látszik azon elképzelésemnek, hogy a jégkorszak megszűnése előtti évezredekben az ember számára legkedvezőbb életfeltétel a hó és jég birodalma volt. Ez a nagyon nehezen érthető meggyőződésem számos ágon alakult ki.
1. A gyűjtögetés mellett a vadászat jelentős szerepét, mint vadász, kezdettől fogva kétségbe vontam. A fegyver nélküli emberadottságaia legkevésbé felelnek meg a vadászat igényének. Egyetlen fizikai képességünk sem felel meg e célnak. Sokkal inkább alkalmas zsákmány voltunk, mint eredményes vadász.
A barlangrajzok vadász ábrázolásait is annak bizonyításának tekintem, hogy a nagyvadak elejtése csodaszámba ment. Az ember kisebbrendűségét bizonyítja, hogy arról álmodozott, hogy vadász lesz. A barlangok szertartási helyek voltak, ahol nem a hétköznapi cselekedeteket, hanem a csodákat ábrázolták. Sok generáció közül egyben ejtettek el nagy, vagyis legalább kecske nagyságú vadat. A napokban olvastam az újságban, hogy Spanyolországban, egy kis térségben találtak néhány olyan lapos követ, amin a térség vize, hegye és kecskék szerepelnek. Nem értik a táj térképét ábrázoló rajzot. Szerintem egyszer, nagyon szerencsés körülmények között, elejtettek néhány kecskét. Ettől e térségben generációk sorára híres lett a esemény, a lakók büszkén emlékeztek e csodára. A rajzát vallásos hittel őrizték. A rajzokkal ékesített barlangok a templomok ősei voltak, ahol a csodákat ábrázolták.
Aki valaha vadászott, tudja, hogy bunkóval elejteni egy nagyvadat száz évben egyszer előforduló csoda. A lőfegyverek előtti vadászat rangos sport volt, nem létfenntartó tevékenység. Ezerszer annyi csigát, kagylót, tojást és dögöt ettek, mint elejtett egészséges vadat.
Az ember a kutyának köszönhetően lett a kezdetleges fegyverekkel, lándzsával is viszonylag eredményes vadász. Nem olyan eredményes, hogy ez legyen a fő élelemszerző, de mégis sokkal eredményesebb, mint a kutya nélkül. De a kutya sem a vadászati értékének köszönhette, hogy nélkülözhetetlen társa lett az embernek, hanem mint a nyáj védelmezője.
A jégkorszakban élt ősszüleink életképességét a két első háziállat a kutya és a rénszarvas biztosította. Nagy élményt jelentett a számomra, amikor ezt megértettem.
Nehezen volt érthető, hogyan élhettek meg, 20-25 ezer évvel ezelőtt őseink Szibériában, ahol szinte semmi gyűjtenivalót nem kínált a természet. Eddig azt hittem, hogy fajunkat egészen a termelés és domesztikáció megjelenéséig, a gyűjtögetés jelentette. Aztán azt kellett látnom, hogy a fejlettebb homo sapiens ősei a jégkorszakban, Szibériában létek először egy korábbinál fejlettebb korba.
Első írásomban a domesztikációt a jégkorszak megszűnésével járó óriási fajtapusztulással magyaráztam. Ezt ismertem fel, hogy az ember csak azt az állatot tudta domesztikálni, amit a gyökeres éghajlatváltozás kipusztított volna. A kecske, a birka, a marha kipusztulásra ítélt fajok voltak. Csak azért maradtak fenn, sőt sokasodtak, mert az ember vállalta itatásuk és az élelmezésük. Ez azonban a teve, a ló, a bivaly, és a macska esetében csak részben volt igaz.
Jégkorszak a szárazföldön
A két első háziállat, a kutya és a rénszarvas esetében más a magyarázat. A telek fogságába esett, ember, kutya és rénszarvas egyike sem volt önagában életképes, de hárman együtt annál inkább. A jégkorszak e három fajt arra kényszeríttette, hogy együtt működjenek.
Az embert a jégkorszak arra kényszeríttette, hogy feladja gyűjtögető életmódját, hiszen a térségében legfeljebb a rövid nyáron talált kevés ehető gyümölcs jelentett táplálékot. Nemcsak a növényvilág ritkult le a zuzmókra, de az állatvilág is nagyon megritkult. Néhány csapdázható rágcsáló nyújtott nagyon kevés állati fehérjét. Az ember biztosan kihalt volna, ha két állatfaj nem társul vele.
A rénszarvas sem marad fenn, ha nem találja meg az ember védelmét. A medvékkel és a farkasokkal szemben védetlen lett volna. A növényevő fajok mindegyike kihalt volna, kivéve a viszonylag óriás jávorszarvast, amelyik termeltének köszönhetően maradhatott meg. A rénszarvas ugyan talált magának elegendő táplálékot a hó alatt, de védelmet nem. Ehhez külső védelemre volt szüksége. Ezt találta meg a tűzet ismerő és a kutyával együtt élő emberben. Ez a faj ösztönösen megérezte, hogy az egyetlen biztonság a kutyákat tartó emberi közösség jelenti.
A kutya vad őse is pusztulásra ítélt faj volt. Egyrészt a farkassal nem állta volna meg a versenyt, másrészt eleve ostoba ragadozó. Minden ragadozó életfeltétele, hogy racionálisan gazdálkodjon az energiájával, csak akkor üldözzön, vadásszon, amikor éhes, és a sikerre esélye van. Ezzel szemben a kutya akkor is vadászik, amikor jóllakott, és azt is üldözi, aminek az elejtése reménytelen. Még nagyobb hátránya, hogy nem lopakodik, nincs csendben, hanem ugat, korán felzavarja a kiszemelt zsákmányt. A dárdával vadászó emberi közösségnek azonban éppen ilyen ostoba ragadozóra volt szüksége. Ez kiváló szaglásával nagy távolságról felfedezte a vadat, ami nem is menekült előle, hiszen felmérte a reális erőviszonyt. Az embereknek csak hallani kellett, hogy valamit fognak a kutyák. A kutyák által támadott vad ilyenkor nem veszi tudomásul, hogy vadászok jönnek, el van foglalva a csaholó ebek között, tehát közelébe kerülve lándzsákkal is elejthetővé válik. Az elejtett vad csontja, maradéka a kutyák tápláléka lett. Ezt a közös vadászatot mind az ember, mind a kutya hasznosította, tökéletesítette. Ennek ellenére nem a vadászzsákmány, hanem a rénszarvas nyáj jelentette a fő táplálékot, ellátta az emberek közösségét mindazzal, amire szüksége volt. Táplálékkal, ruházattal, sátorlappal és vonóerővel. Amire nagy szükség volt.
Ahogy a rénszarvasnyáj csak az emberi közösség védelme alatt élhetett meg, úgy az ember sem hagyhatta el a nyájat, márpedig annak szinte állandó vándorlásra volt szüksége. A rénszarvas csak azért élhetett meg ebben a növényi táplálékszegény környezetben, hogy állandóan vándorolt, és kiváló szaglálásának köszönhetően nagy távolságból megérezte, hol talál zuzmót a vastag hó alatt. Ez esetben nem a pásztor terelte jobb legelőkre a nyáját, hanem a nyáj vitte maga után a pásztort. Olyan nomád pásztorkodás alakult ki, amiben a közösség együtt vándorolt a rénszarvasokkal. Ehhez azonban magukkal kellett vinni mindenkit és mindent, gyereket, öreget, beteget, valamint sátrat, felszerelést, tartalék élelmet. Vagyis igavonóként is használni kellett a rénszarvast. A kutyák jelenléte jelentette a biztonságot, a ragadozók közeledését, a védelem megszervezését. A fő táplálékot pedig a nyáj szaporulata biztosította.
Az eltartható népességet a rénszarvasállomány jelentette, ami aligha engedett meg száz négyzetkilométerre jutó 1-2 főt. Ezek a kis közösségek sem ismerték az állandó telephelyet, folyamatosan úton voltak. Ebből fakadóan a beltenyészet elleni védekezés jelentette a legnagyobb problémát. A közösségek csak nagyon ritkán, és akkor is véletlenül találkoztak. Ezért a vérrokonok közti házasság volt a jellemző.
Mikért lehetet ezt az életmódot a kor legjobb adottságának nevezni?
Mert szervezett közösséget, biztos ellátottságot és védelmet jelentett, mert az élelmiszer tárolható volt.
Jégkorszak a tengerparton.
Azt is vadászságom során ismertem fel, hogy a bukóval, dárdával rendelkező vadász számára az ideális zsákmányállat a foka. Ha a mai eszemmel kellene a húszezer éves felszereléssel életteret választanom, Grönlandra mennék. A jég és a tenger határa a fókavadászat ideális térsége. Egy fóka nemcsak óriási könnyen elejthető, tárolható táplálék, de szinte mindene felhasználható. Az Atlanti óceán északi medencéje a jégkorszak idején hidat jelentett Nyugat-Európa és Észak-Amerika között. Feltételezésem szerint ennek a jégtakarónak a peremén végig éltek emberek anélkül, hogy tudatosult volna, hogy egy óceán közepén élnek. Számura ott volt az élettér, ahol fóka volt.
Nem is értem, hogy a jégkorszaki emberek történelmével foglalkozók mennyire figyelmen kívül hagyták, hogy a jég és a tenger határa jelentette a kor ideális életterét.
