Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor               EH                   2009-08-07

 

 

Az alábbiakban azt kívánom illusztrálni, hogy néhány, a lakosság magasságával foglalkozó statisztikai adat, milyen látszólag távoli terület jobb megértését segítő, a viselkedését feltáró gondolatsor kibontására lehet alkalmas.

Hetven éves mániám, hogy a történész ne politizáljon, vagyis ne az ország, hanem a lakosság sorsával foglalkozzon. Aztán közgazdászként arra váltottam át, hogy a politikus, a közgazdász ne az ország, hanem a lakosság sorsának optimalizálásával törődjön. Egyik kívánságom felé sem sokat haladtak a társadalomtudományok. Ezért aztán teljesen hamis eredményekre jutunk.

Ahogy megöregedtem, megtanultam, hogy egy társadalmat jobban megismerhetek arról, mennyi a szemét, milyen a tisztaság az autópályák és állomások toalettjeiben, mennyre kell félni a tolvajoktól, mennyi a rács és a lakat a bérházban, hogyan néz ki a piac, vagy a temető.

Jó húsz éve döbbentem rá, hogy a történelmi koroktól függetlenül, a testmagasság talán a legjobb mutatója annak, hogy melyik társadalom milyen eredménye, hol tart a többihez viszonyítva. Természetesen ez sem tökéletes mutató, mert figyelembe kell venni bizonyos földrajzi, éghajlati hatást is. De még soha nem csapott be.

Fajunk történetében, egészen a jelenkorig, az átlagos testmagasság tekintetében, a genetikai adottságunkhoz képest, éppen úgy le voltunk maradva, mint a várható életkorban. Az utolsó kétszáz évtől eltekintve, mind az átlagos testmagasság, mint a várható életkor alig változott, messze elmaradt a kedvező életfeltételek között elérhetőnek. Mára már a hollandok a testmagasság maximumához, a japánok az életkor felső határához közelednek, és a közeledés egyre lassabb lesz.

A testmagasság alapvetően a táplálkozás elegendőségétől és minőségétől, az életkörülmények megfelelésétől, és a megerőltető munka, főleg a fiatalkori. elkerülésétől függ.

Angliában vannak adatok arra, hogy a gyárakban dolgozók, különösen az állapotos nők, és a gyermekmunkát átéltek, testmagassága még annál is kisebb volt, mint a falusi lakosságé. A városiaké először kisebb, mint a falusiaké, annak ellenére, hogy a városi polgárok az átlagnál lényegesen magasabbak voltak. Ott már a 19 század végén elindult a testmagasság növekedése, és a századforduló után gyorsult fel.

Ma a hollandok, általában a skandinávok a legmagasabbak. Ez megegyezik azzal a tudományos felméréssel, ami Európa nyugati felén élő országokban mutatja ki az egy lakósra jutó jövedelem növekedését 1890-2000 között. Ezek alapján a rangsor ugyancsak a skandinávok fölényét mutatja. Ez idő alatt is ott, és az alpi népek között nőtt a leggyorsabban, tízszeresnél jobban, az egy laksora jutó jövedelem. Európán belül tehát nem is kell elvégezni a nagyon bonyolult és drága jövedelemszámításokat, elég megnézni, milyen magasak az emberek.

Most arról írok, hogyan döbbentem rá arra, hogy a szocialista negyven év nemcsak a 20. századi, de az egész magyar történelem legsikeresebb szakasza volt. Eddig azt hittem, hogy én azon ritka magyar közé tartozom, aki a bolsevik megszállás alatt eltöltött időt tárgyilagosan, az igazsághoz közel állónak látom. Sokkal kevésbé rossznak, mint a magyar politikusok és történészek. Nem kellett azonban sok, alig tízoldalnyi anyagot olvastam arról, hogyan nőtt az elmúlt száz év során hazánkban az átlagos testmagasság, és megállapítottam, hogy sokkal jobb a szocialista évtizedek eredménye még annál is, ahogyan eddig láttam.

Beláttam, a szocialista évtizedek teljesítménye annál is sokkal kedvezőbb, amit eddig tartottam. Az adatok megmutatták, hogy azoknak a tényeknek, amik ezt a kort jellemezték, sokkal nagyobb a társadalmi jelentősége, mintsem gondoltam. Még engem is megdöbbentettek a testmagasság alakulásról közölt adatok.

A két háború között a testmagasság tízévenkénti növekedése másféleszerese volt az első világháború előtti utolsó évtizedekben tapasztalnak. De fele sem volt annak, ami a bolsevik rendszerben megtörtént. Tagadhatatlan, hogy a nagy különbségben nemcsak a bolsevik rendszer eredményét kell látni, hanem az attól független egészségügyi változások hatását is. Vagyis akkor is javult volna ez a mutató, ha fennmarad a két háború közti fél-feudális rendszer. De nem ennyire.

A túlzott iparosítás fonákjaival kéjjel foglalkoznak a politikusok és történészek, de arról említést sem tesznek, hogy alig néhány év alatt, kétmillió ember került át a falusi munkaalkalom hiányból az iparba, többségük a falvakból a városokba.

Még meggyőzőbb ténynek tekintem, hogy a bolsevik évek alatt felére csökkent a városi és a falusi lakosság testmagassága közötti szakadék. Ez azt is jelenti, hogy a bolsevik rendszernek köszönhetően megszűnt a falvakban a városokénál is sokkal súlyosabb munkanélküliség.

Trianon után a történelmünket azzal jellemezhetjük, hogy a két háború között hárommillió munkanélküliségre kényszerült munkaképes, és dolgozni akaró ember országa voltunk. Boldog volt, aki bármilyen munkához juthatott. A háború előttinél ugyan valamivel gyorsabban nőtt a testmagasság, de a környezetünkhöz képes lassan. Nincs ugyan az osztályokra bontott adat, mégis meggyőződéssel állítom, hogy az arisztokraták sokkal, az úri középosztály is jóval magasabb az átlagnál, a falusi szegénység, az ország fele azonban nagyon alacsony volt.

A bolsevik évtizedek alatt mindenkinek volt munkája. Aztán lassan szinte mindenkinek még mellékjövedelme is lehetett. Ez a jövedelem ugyan nagyon szerény, de biztos, és viszonylag egyenletesen elosztott volt. Mindenki számára biztosított volt a szerény de biztos jövedelem. Sajnos, sem a jómódúak, sem a liberálisak, különösen pedig a jómódú liberálisak képtelenek tudomásul venni, hogy a szegények számára nem a polgári szabadságjogok, hanem a biztos munkaalkalom az első. A bolsevik évtizedek alatt azt tanultam meg, hogy előbb legyen jólét, aztán szocializmus. Fordítva nem megy. Húsz éve azt tanulom, hogy előbb légy jómódú, aztán lehetsz már akár liberális polgár is. Ami a testmagasság növekedését illeti, kétszerese lett a két háború köztinek, és legtöbbel azok nőttek, akik korábban a legalacsonyabbak voltak. Adat hiányában is állítom, hogy nemcsak a legvidámabb barakk, hanem a legjobban növekvő nép voltunk Európa keleti felén. De erre nemcsak nem vagyunk kíváncsiak, de sok politikust és történészt zavarna is a tény vitathatatlansága.

A rendszerváltás másfélmillió embertől gyorsan elvette a munkát, és máig sem teremett számukra újat. Igaz, hogy munka nélkül eltartja őket. A lakosság átlaga ugyan csak néhány évre lett szegényebb, de a létbiztonság és a munkaalkalom hiánya fennmaradt. Az erősek sokkal jobban, a gyengék szegényebben és sokkal kiszolgáltatottabban élnek. Az erkölcsi romlás pedig fent is jelentős, lent azonban katasztrofális.

Azt a tényt, hogy a rendszerváltás három rétegűvé tette az országot, a testmagasság is bizonyítaná. Az ország alsó harmadának, ezen belül különösen a cigányságnak, ugyanis csökkent a testmagassága. Ezért aztán az ilyen felmérés eredményére nem is vagyunk kíváncsiak.

Ezt a képet lehet sminkelni azzal, hogy megnőtt a politikai szabadság, több párt között választhatunk, nincs cenzúra, de a lakosság többsége, különösen az alsó harmada, nem polgári jogokra, hanem létbiztonságra, munkaalkalomra vágyik, és kétsége esik a munkátlanságra ítéltek reménytelenségét és erkölcsi züllését látva.

Én ezen háborgok, a politikusok és a történészek azonban azzal foglalkoznak, hogy mikor, melyik párt volt kormányon, holott a leszakadtak sorsa, a testmagasság ettől alig függött.

Elég volna megnézni, hogy milyen lesz a testmagassága azoknak, akik a rendszerváltást követő húsz évben születtek. Ez hogyan alakult a cigányság esetében. Szerintem, ők alacsonyabbak lettnek, és az átlagnál jó tizenöt évvel korábban halnak meg. Ez az egyetlen vád is elég ahhoz, hogy az elmúlt húsz év rothadt rendszer volt. Abban már nem vagyok biztos, hogy ezt a politikusok és a történészek is hajlandók lesznek tudomásul venni.

Ahogy a bolsevik uralom alatt soha nem vontam kétségbe, hogy a legnagyobb jótétemény a múlt rendszer minden maradványának az összetörése, ha már ott tartok, hogy ennek a rendszernek az összetörését is ünnepelni szeretném.

A 20. század közepéig a több tízezer éve jellemző testmagaság csak Európa nyugat felén és Észak-Amerikában nőtt lényegesen. Ezt megelőzően és minden más kultúrában a lakosság nagy többsége a létminimum határán élt, a testmagasságát csak az éghajlati és a domborzati viszonyok befolyásolták.

Általános jelenség, hogy a meleg égövön és a hegyvidéken kisebbek voltak az emberek. Ezt, mint vadász is tapasztalhattam. A hegyvidéken a szarvasok jóval kisebbek, mint a síkságon. Ezt azzal magaráztam, hogy a szintkülönbségek leküzdése nagyon kemény izomzatot alakít ki. Ahogy a szertornászok nem nőnek nagyra, a hegyeket megjáró, sőt már nagyon fiatal korban menekülő szarvasok sem. A kemény izomzatot követelő életmód mellett kisebb lesz a testmagasság.

Ezért a hegyek között élő kultúrákban alacsonyabbak voltak az emberek, mint a síkságokon élők. Ma a tibetiek a legalacsonyabbak, de ilyenek voltak az inkák is.

Az is több évezredes tapasztalat, hogy a túlnépesedett kultúrákban élők, kínaiak, japánok, alacsonyabbak voltak.

A történész, általában a társadalomtudós számára az utóbbi száz év különösen érdeke, mert ebben már az életmód színvonala volt a testmagasságot alakító elsődleges tényező.

Néhány, csekélyszámot jelentő kivételtől eltekintve fajunk történetében ismeretlen átlagos testmagasságot először a 20. század elején értek el Európa nyugatai felén, és Észak-Amerikában. A század közepén aztán növekedésnek indultak a Japánok, majd a kis tigrisek lakosai. A második világháborút követő ötven évben a legtöbbel, 19 centivel a japánok lettek magasabbak. 2002-ban a japán 18 éves fiuk már magasabbak voltak, mint az Egyesült Államokban. (Ebben szerepet játszik, hogy az amerikai spanyol és ázsiai bevándorlók, rontják az átlagot.)

Mintegy húsz évvel később a leggyorsabban a távol-keleti kis tigrisek lakossága növekedett. Jelenleg pedig Kínáé. Ebben nemcsak a gyors növekedésük, de az is szerepet játszik, hogy alacsony szintről indultak.

Kínával, ebben az esetben is érdemes foglalkozni. Az ország gazdasági növekedése a leggyorsabb. Azonban ehhez közel van Indiáé is. A testmagasság növekedésében azonban össze sem hasonlíthatók, Indiában alig nő, Kínában pedig a világon a leggyorsabban. A jelenség azonban érhetővé válik, ha nem az ország, hanem az egy laksora jutó növekedést vizsgáljuk. Kínában, harminc éve, mind az egy laksora jutó jövedelem, mind a vagyon évi tíz százalékkal nő. Indiában ugyanez a mutató a nemzeti jövedelem esetében alig két százalék, a vagyon pedig csökken.

Az utókor az ezredforduló legnagyobb és legpozitívebb világtörténelmi eseményének a Kínában bevezetett, a gyermekvállalást csökkentő, intézkedéseket fogják minősíteni. Vagyis azt, amin a farizeus Nyugat a leginkább botránkozik. A Kínában bevezetett korlátozó intézkedések mennyiségileg is történelemformálók. Amerikai demográfusok szerint 500 millióval több kínai volna, ha nem történt volna meg a korlátozás. Az ennyivel népesebb, de nyomorban rekedt Kína jelentene a világ számára nagyobb veszélyt, nem a jelenlegi fergetegesen gazdagodó.

A zöldek sem értették meg, hogy a természet megvédése érdekében a kínai népszaporulat megfékezése volt a kor leghathatósabb intézkedése. A természetet ugyan már a jelenlegi hétmilliárd embertől sem fogjuk tudni megvédeni, elsősorban azért, mert a többségük nagyon szegény ahhoz, hogy védekezhessen, de az egyelőre megállíthatatlan további növekedéssel járó természetrombolás kivédéséhez már nem lesz elég erőnk.

Szomorú a helyzet, ha a szegény világot, vagyis az emberiség egyre jobban szaporodó és egyre jobban lemaradó kétharmadát vizsgáljuk. Néhány kivételtől eltekintve, az emberiség kétharmada még nem növekszik, mert egy laksora egyre kevesebb élettér, táplálék jut. Az életkörülményeik minden javulásra a népszaporulatuk növekedésével reagálnak.

A gazadag világ pedig olyan ostoba, hogy nem abban segít, hogy jobban élhessenek, hanem abban, hogy még jobban szaporodjanak, tehát még szegényebbek legyenek.