Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                EG                   2009-07-28

 

 

Egyre erősebb a meggyőződésem, hogy új közgazdaságtanra van szükség. A jelenkori fejlett társadalom már nem az, amit a klasszikus közgazdaságtan szolgált. A tőkés osztálytársadalomban a társadalmi érdek valóban érvényesült, ha a tőkés vállalkozások érdeke volt az irányadó. A jelenkori fejlett társadalomban azonban már nem a tőke, hanem a minőségi munkaerő a szűk keresztmetszet. Ebben a társadalmi érdek csak akkor érvényesül, ha hosszú távon a munkaerő minőségének javulását szolgálja. Ennek a szolgálatába kell állítani a magas foglalkoztatást, és a következő generáció minőségének javítását. A két feltétel biztosítása nélkül nem lehet társadalmi és gazdasági siker.

A munkaerő jelentős hányada, mivel értékéhez viszonyítva drága, nem vehet részt a legális társadalmi munkamegosztásban. A alacsony a munkára fogottság, ami mellett a leszakadt réteg erkölcsi romlása fertőzi az egész társadalmat.

Az alacsony foglalkoztatási ráta mellett, szükségszerűen kedvezőtlen irányban torzul a születettek családi háttere. Mivel a leszakadt réteg jövedelme és iskolázottsága alacsony, sok gyereket vállal és gyorsan szaporodik, egyre nő az olyan családi, társadalmi körülmények között születettek száma, akikből nagyrészt gyenge minőségű munkaerő válik.

Közgazdász életem hatvan évében a foglalkoztatás volt az egyik izgató témám. Negyven évig azt kellett látnom, hogy sokba kerül a túlfoglalkoztatás. Húsz éve az keserít el, hogy elviselhetetlen kárt okoz az alulfoglalkoztatás.

Ami a teljes foglalkoztatást illeti, ma már ott tartok, hogy nagyságrenddel kisebb hiba, mint a nagyon alacsony.

Ma is elismerem, hogy a teljes foglalkoztatás komoly társadalmi és gazdasági károkat okozott.

- A legnagyobb kár abból származott, hogy a munkaerő felső minőégi harmadának csökkent az ösztönzése, a képességének minél jobb kihasználása. Márpedig, minél fejlettebb a társadalom, a megtermelt nemzeti jövedelem annál nagyobb hányada származik a munkaerő felső minőségi harmadából. Ezért ma is elismerem, hogy a teljes foglakoztatás a fél-perifériákon a kisebbik rossz, megengedhető túlzás. A foglalkoztatáspolitikában tehát az optimumtól a teljes felé annál nagyobb eltérés engedhető meg, minél messzebb van a társadalom lemaradva az élvonaltól.

- Rontotta a munkafegyelmet. Ez ugyan tény, de ma már úgy látom, hogy a tartós munkanélküliség százszor jobban rontja. Tény, hogy a munkaerő felső minőségi harmadában rontotta, az alsó minőségi harmadban azonban javította. Ezt akkor én sem vettem tudomásul. A magas foglalkoztatás fent rontja, lent javítja a munkafegyelmet. Minél nagyobb az adott társadalomban a gyenge minőségű munkaerő aránya, annál több előnnyel, mint hátránnyal jár a tejes foglalkoztatás irányában történő túlzás.

- A tartós munkanélküliség annál nagyobb kárral jár, minél inkább egyetlen etnikumban koncentrálódik. A tartós munkanélküliség a lemaradó etnikumban óriási erkölcsi kárt okoz.

A liberális közgazdaságtannak egyik nagy hibája, hogy nem számol a társadalmi munkamegosztásból kihagyottak által okozott gazdasági és társadalmi kárral.

E tekintetben a közvélemény messze megelőzi nemcsak a közgazdászokat, de még a politikusokat is. Általánosan elfogadott, hogy a rendszerváltás első húsz éve jelentős előnyöket hozott mind a társadalom, mind a munkaerő felső harmadának. Ezek polgárosodása sikeresen hald. A középső harmad már csak keveset nyert anyagiakban, de vesztett biztonságérzetében. A magyar társadalomban a biztonságérzet fontos eleme a megelégedettségnek. Utólag, ezt értékeli az ország szegényebb fele a szocializmusban. Ez a társadalmi réteg alig javított a már gazdag Nyugathoz viszonyított helyzetén, életmódján. Az alsó harmad keveset vesztett ugyan jövedelmében, de mivel azt nem munkájáért, hanem alamizsnaként kapja, nagyon sokat romlott erkölcsében, a legális munkajövedelmének pedig még a reménye is eltűnt. Ez a réteg pedig a perifériák szintjére süllyedt.

A tőkés osztálytársadalomban kialakult közgazdaságtudomány okkal nem számolt a munkanélküliség által okozott kárral, hiszen a munkaerőből több, és jobb volt annál, amit a társadalom igényelt. Nem sértette az érdekét, a negatív társadalmi hatását pedig észre sem vette.

Az osztálytársadalmak ötezer éves fejlődése során lezajlott technikai fejlődés mindig a nagyon szűk elit szellemi teljesítménye volt. Ők találták ki, hozták létre az új technikai eszközöket. De ezek bevezetése nem növelte, hanem csökkentette a munkaerő óriási többségével szemben támasztott igényt. Bármennyire meglepőnek hangzik, ötezer év alatt nem nőtt, hanem csökkent a munkaerő nagy többségével szemben támasztott minőségi igény. Ennek ellenére a munkaerő szellemi szintje egyre emelkedett. Nőtt az írás, olvasás ismerete, megsokszorozódott az információk cseréje, a tapasztalat átvétel. Máig nem tudatosult, hogy fajunk fejlődése során a tőkés termelési mód támasztotta a legalacsonyabb szakmai, szellemi igényt a munkaerő nagy többségével, ezért az átlagával szemben.

A technikai fejlődés hatására csökkent a halálozás, nőtt a várható életkor, felgyorsult a lakosság mennyiségi növekedése, tehát a munkaerő mennyiségi kínálata.

A tudományos és technikai forradalom ebben a tekintetben is teljes fordulatot hozott. A munkaerő minőségével szemben támasztott igény kielégíthetetlen mértére nőtt. Ugyanakkor a gyenge minőségű munkaerő iránt megszűnt a kereslet. Minél fejlettebb a technika, annál jobban függ a technikai eszközök hasznosításának hatékonysága a munkaerő minőségtől. Ezért a munkaerő relatív kereslete a minőségétől függően exponenciálisan nő, tehát kielégíthetetlen, ezért egyre jobban megfizetik.

Ugyanebből az okból, minél fejlettebb a technika, annál szélesebb az olyan, gyenge minőségű munkaerő részaránya, amire nincs a piacon kereslet.

A munkaerő felső minőségi harmadában nincs szükség sem munkaügyi politikára, sem szakszervezetekre, mert ebben a rétegen nem lesz munkanélküliség, de még bérharc sem. Tehát, ezek nem szorulnak hatósági védelemre, és az ilyen munkaerőnek nincs szüksége sem hatósági, sem szakszervezeti védelemre, mivel erőpozícióban van a munkaadójával szemben.

A munkaerő középső minőségi harmadával szemben ingatag a kereslet-kínálat egyensúlya. Ezek sem szorulnak megkülönböztetett hatósági védelemre, mert a tartós munkanélküliség csak azokat fenyegeti, akik válogatnak, és sértve érzik magukat, ha munkahelyet kell váltaniuk. A hatóságnak nem kell ezekkel szemben külön munkaerő politikát működtetni. Az egyetlen eset, amikor indokolt a hatósági támogatás, amikor az országon belül jelentősen módosulnak a munkaerőigények. Ilyen, amikor a könnyebb áttelepülés érdekében célzott utazási, ingatlanforgalmi kedvezményeket kell adni. Ennek a rétegnek még szüksége van a szakszervezetek védelmére is.

A munkaerő alsó minőségi harmada jelent egyre nagyobb munkaügyi problémát. Ezeknél normatív foglalkoztatási feltételek mellett egyre nagyobb, és egyre kártékonyabb lesz a munkanélküliség.Szinte érthetetlen, hogy ezt a problémát egyetlen társadalom sem ismerte fel, és ezért nem is fordított a megoldására kellő figyelmet.

Minden olyan társalomban, amelyik már elérte az egy laksora jutó nemzeti jövedelem a tízezer dolláros szintet, a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatásának megoldatlansága okozza a legnagyobb veszteséget, jelenti a legnagyobb utolérési féket.

Három tényezőtől.

I. A lakosság viselkedési kultúrájától.

II. A társadalom fejlettségi szintjétől.

III. Az alkalmazott gazdaságpolitikától.

Vegyük sorra.

Erre a tényezőre más közel száz éve Max Weber is felfigyelt. Azt mondta, hogy a polgári társadalom csak ott működik hatékonyan, ahol a protestáns etika a jellemző. Protestáns etika alatt a takarékosat, a szorgalmasat, a tisztaságszeretőt, a jövőjével törődőt, az iskolát nagyra értékelőt, törvénytisztelőt, fegyelmezettet értett. Ilyen nép a nyugati kultúrkörben a skandináv, az angol-száz, és a germán. Ezek érdeme Észak-Amerika felemelkedése is. Elég megnézni, mely népek állnak ma Európa élvonalában, mely népek gyarmataiból lett gazdag társadalom Amerikában.

Az utóbbi ötven éven kiderült, hogy a tudomány és technika vívmányainak működetésére a távolkelti konfuciánus népek legalább annyira alkalmasak, mint a nyugati kultúrkörben a puritánok.

Ez esetben is elég bizonyíték a tapasztalat. De van két ismert ok is. Egyrészt a gazdag társadalom elég erőforrással rendelkezik ahhoz, hogy a leszakadó rétegeket felemelje, másrészt ott már a leszakadó rétegekben sincs nagyon nagy népszaporulat.

Jelenleg ez a probléma Latin-Amerikában és Közép-Európában jellemző. Mindkét esetben a leszakadó réteg többsége más, a kor igényeihez nehezen alkalmazkodó, gyorsan szaporodó etnikumban jelentkezik.

Ez a legdurvábban, erőszakosabban a bolsevik táboron belül jelentkezett. A Szovjetunióban jónak tartott módszert rákényszeríttették a polgárosodott Csehországra, Kelet-Németországra éppen úgy, mint Albánokra, Kubára, de még háromszor olyan népes Kínára is. Előbb összeomlott a rendszer, mintsem felismerték volna, hogy mind az emberi jogokat, mind a piac szerepét a kultúrához és a viszonylagos fejlettséghez kell igazítani.

Rugalmasabb eszközökkel, de ugyanazzal a dogmatizmussal akarják minden demokratikus berendezkedésű országban az angolszász emberi szabadságot és piacszabályozást érvényesíteni.

Minden olyan társadalomban, amelyikben az iskolázottság átlaga meghaladta a 12 évet, és az egy laksora jutó jövedelem a tízezer dollárt, a gyermekvállalást támogatni kell annak érdekében, hogy ne csökkenjen gyorsan a lakosság.

Ezzel szemben minden olyan társadalomban, ahol az iskolázottság és a jólét még nem ért el bizonyos szintet, a népszaporulatot, akár erőszakosan is, fékezni kel. Már az évi egy százalékos népszaporulat sem termelhető újra, hosszú távon az egy laksora jutó jövedelem és vagyon. Ennek ellenére a világ szegényebb kétharmadában 2-4 százalékkal nő a népesség. A nyugati közvélemény alakítói botránkoznak azon, hogy Kína adminisztratív eszközökkel fékezi a gyermekvállalást.

Minden elmaradott társadalom elsődleges feladta a népesség növekedésének megfékezése, azt kellene tenni, amit Kínában tesznek. Ezzel szemben a gazdag világ azzal mérsékli a lelkiismeret furdalását, hogy olyan alamizsnákat oszt, ami növeli a népszaporulatot. A fejlett, már nem szaporodó világ nem veszi tudomásul, hogy már ma is megengedhetetlenül sokan élünk, és a fajunk jövőjét nem a klímaváltozás, hanem százszor jobban a túlszaporodásunk fenyegeti.

Az ebből szárazó katasztrófa még nem is tudatosult. Ennek egyik oka a keresztény erkölcs, a másik, a fontosabb, hogy a közgazdasági modellek nem egy lakosra utó jövedelem és vagyon újratermelési folyamatát, hanem az országokét által termelt nemzeti jövedelem alakulását illusztrálják.

Egyértelmű tapasztalat, hogy a társadalmi és gazdasági siker egyik feltétele a lakosság munkára fogása. Siker csak ott van, ahol mind a foglalkoztatási ráta magas és, az évente ledolgozott idő hosszú. Nehezen érthető, hogy a gazdaságpolitika miért nem használ olyan mutatót, mint az egy lakosra jutó ledolgozott órák száma. Helyette olyan értelmetlen mutató használunk, mint a nyilvántartott munkanélküliek aránya.

Az egy lakosra jutó ledolgozott órák száma a legjobb komplex mutatója a munkára fogottságnak, ha a munkaképes korúak tanulását is ledolgozott munkának tekintjük.

Ebben az esetben minden társadalmilag szervezett munkát figyelembe veszünk. Nemcsak a társadalmi munkamegosztásban részvevők számát, hanem azok éves ledolgozott idejét is.

A közgazdászok és a statisztikusok csak azt mérik, hogy a munkaképes korúak hány százaléka dolgozik, de az évente hány órát, nem. Pedig ebben legalább akkora a különbség, mint a munkára fogás mértékében. A fejlett világon belül az EU országokban a legalacsonyabb a ledolgozott órák száma. Ennél tizenöt százalékkal magasabb Észak-Amerikában, és negyedével a Távol-Keleten. Számos más ok mellett ez az egyik oka annak, hogy az EU lemarad a világgazdasági másik két fejlett térséggel szemben.

A tartós munkanélküliség nemcsak egyre drágább, de egyre kártékonyabb is. Ezzel szemben a közgazdaságtudomány megragadt ott, amikor a munkanélküliek társadalmi forrásokból történő eltartása fel sem merült, a munkanélküliség erkölcsromboló hatása pedig nem zavarta a társadalmat.

A közgazdaságtan máig nem vette tudomásul, hogy a modern társadalomban a tartós munkanélküliség nemcsak súlyos erkölcsi, de gazdasági, és pénzügyi veszteséget is okoz. Ráadásul, a veszteség hosszú távon hat.

Ebben a fejezetben csak a munkanélküliségből fakadó gazdasági kárral foglalkozom.

Azt ugyan még a liberális közgazdászok sem tagadják, hogy az értéket a munka termeli, de annyira szentnek tartják a piac iránytű szerepét, hogy csak azt a munkát tekintik társadalmi értéket termelőnek, amelyiket a piac is hajlandó a normatív árán megvásárolni. Ez a tőkés osztálytársadalomban még elfogadható igazság volt, mivel abban a korlátozott felvevőpiac határozta meg, mennyi értéket lehet realizálni.

Ennek alapján a közgazdászok a jelenkori fejlett társadalomban is azt tartják célszerűnek, hogy csak az dolgozzon, akiket a hatóságok által megállapított áron, a piacon megvásárolják. Azt nem veszik figyelembe, hogy ez a szűrő mennyi érték megtermelésétől fossza meg a társadalmat. A tőkés osztálytársadalom megelégedhetett azzal, ha csak az dolgozik, aki az áránál több értéket termel. Aki ennél kevesebb értéket termelne, ne is dolgozzon.

A tőkés osztálytársadalomban ez azért volt racionális, mert az adott viszonyok között a keresletnél több, és jobb munkaerőt termelt. A meglévő munkaerőt sem tudta felhasználni, nemhogy annak gyors növekedését is elviselhette volna.

A tudományos és technikai forradalom azonban olyan társadalmat hozott létre, amiben létrehozható nemcsak a társadalom kapacitását lekötő kereslet, hanem, sajnos, még annál is nagyobb. Megszűnt a túltermelési válságok veszélye. A jelenkori fejlett társadalmak bármekkora termelést fel tudnak használni. Ebből fakad, hogy a modern társadalomban, elvileg, minden értéktermelő munka hasznosítható.

A társadalmi érdeknek megfelelő foglalkoztatás felméréséhez elég volna, ha nemcsak a bérekről, illetve a munkaerő áráról készítenének grafikonokat, hanem a munkaerőtől várható értéktermelés nagyságáról is. Az ilyen ábrából az derülne ki, hogy a munkaerő jelentős hányada olyan, amelyik ugyan termelne értéket, de az áránál kevesebbet. Láthatóvá válna, hogy a munkaerő jelentős része nem termelne annyi új értéket, mint amennyibe a munkaadónak kerül. Ebbe a csoportba tartozik a munkaképes lakosság jelentős hányada, tizede, ötöde.

Nálunk a rendszerváltás óta kirekesztődik a munkaerőpiacból, a szervezett társadalmi munkamegosztásból a munkaképes korosztályok mintegy ötöde. Ha azt tételezzük fel, hogy ez az ötöd csak felét termelné annak, amit termenek azok, akiket még felvesz a piac, tíz százalékkal lenne nagyobb a megtermelt nemzeti jövedelem. A hatóságilag szabályozott áron nem foglalkoztatott munkaerőnek a munkára fogása még akkor is jelentős társadalmi haszonnal járna, ha nem hoznának létre semmi új értéket, de nem veszítenének szakmai és erkölcsi értékükből. A tartós munkanélküliségnek a kára ugyanis hosszú távon sokkal nagyobb, mint amibe a foglalkoztatása kerülne.

Ma már nincs olyan társadalomtudós, aki kétségbe vonná, hogy a modern társadalom teljesítménye elsősorban a szellemi vagyonának nagyságától függ. Ennek ellenére a közgazdaságtan a szellemi vagyon még csak nem is definiálja. Ennek következtében nem mérheti. Nem is akarja.

Itt csak röviden fejtem ki, hogy a társadalom szellemi vagyona három tényező, a tudás, a tehetség és az erkölcs eredője.

A tudás nagysága könnyen kvalifikálható azzal, hogy milyen iskolázott a lakosság.Az is egyértelmű, hogy a gyarapításának egyik fő eszköze a képzés. Ennek ellenére a közgazdaságtan az iskolai oktatást kiadásnak tekinti. Az önképzést, ami nélkül az iskolában szerzett tudás gyorsan amortizálódik, figyelmen kívül hagyja. A tudományos munka sem jelenik meg az értékképzésben, hacsak nem vállalati szektorban végzik.

A képesség csak a megfizetésével mérhető. Minden tudás társadalmi hasznosulása a hozzá kötődő képességgel hatványozottan nő. Méghozzá minél fejlettebb a társadalom annál inkább. Ebből fakadóan a képzés minden fokán alapvető jelentősége van annak, hogy az oktatás kinek adja át az ismereteket. Ezért minél fejlettebb a társadalom, annál fontosabb a társalom számára, hogy kiknek, mit oktat. Ennek ellenére az oktatáspolitika sokkal nagyobb gondot fordít arra, hogy mit és hogyan oktassanak, mint arra, hogy ez mennyire igazodik a képességhez. Nagyon durván fogalmazva, mindenkit elsősorban arra kell oktatni, amihez van képessége. A képességfeltárás mégis csak a művészetek és az élsportolók képzésében kap jelentőségének megfelelő súlyt.

Az erkölcs társadalmi jelentőségea gyakorlatban nyilvánvaló, a közgazdaságtan mégsem veszi tudomásul.

A szellemi vagyon első két eleme a tudás és a képesség, természeténél fogva pozitív, tehát a szorzatuk is az. Ezzel szemben az erkölcs negatív is lehet. Tehát a szellemi vagyon csak akkor pozitív, csak akkor érték, ha pozitív erkölccsel társul. Ezért okoz a tartós munkanélküliség nagy erkölcsi, ezen keresztül, nagy társadalmi kárt.

Természetesen a munkanélküliség tartalmától. Ezért lehet hasznos az átmeneti munkanélküliség, mert kevesebb kárt okoz, mint amennyi társadalmi előny származik abból, hogy fokozza a munkafegyelmet, növeli a munkaerőpiac mobilitását, javítja a munkaerő keresletének és kínálatának térbeni összhangját, át- és tovább képzésre késztet.

Minél értékesebb a munkaerő annál nagyobb társadalmi kár származik a munkátlanságból, az erkölcsrontó hatása viszont annál kisebb. A minél gyengébb a munkaerő minősége, annál jobban fenyegeti a tartós munkanélküliség, és a tartós munkátlanság, az értékéhez viszonyítva, annál nagyobb hányadát pusztítja el a munkaerő értékének. A képzetlen munkaerőt a tartós munkátlansága gyorsan negatív erkölcsűvé teszi. Ezt úgy is mondhatnánk, hogy a gyenge minőségű munkaerő munkátlansága esetén gyorsan romlik.

Fentebb már kifejtettem, hogy a képzett és jómódú családokban nagyon alacsony a gyermekvállalás. Itt hozzá teszem, hogy az iskolázatlan, munkátlanságra ítélt, segélyből élő családok sok gyermeket vállalnak.

Tekintettel arra, hogy a politika megijed a kevés gyermekvállalástól, örömmel fogadja, hogy a leszakadt réteg legalább gyorsan szaporodik. Az örömét nem akarja elrontani azzal, hogy bevallja, ez a népszaporulat negatív értéket jelent. Azzal hessegeti el a leszakadt családokban született sok gyermek katasztrofális következményének hatásának tudomásulvételét, hogy azt ígéri, ezeket fel fogja emelni. Ebből az ígéretből eddig még semmi sem valósult meg.

Éppen a liberális közgazdászoknak kellene látni, hogy a leszakadt családi környezetben születettek felemelése ugyan elvileg lehetséges, de gyakorlatban egyrészt még nem ismerünk rá általános sikerrel járó példát, másrészt aránytalanul sokba kerül a társadalomnak. Két azonos képességű gyermek felsőfokú kiképzésének társadalmi költsége nagyságrenddel függ a szülői környezettől. A diplomás, jól kereső szülők gyermekeinek felsőfokú képzése alig jár társadalmi áldozattal, a leszakadt társadalmi környezetből jövőké nem csak sokba kerül, de ennek ellenére, jelentős hányaduknál eredménytelen marad.

Nem a munkanélkülit, hanem a munkát végezni akarót kell segélyezni. Aki munkaképes, attól el kell várni, hogy munkát végezzen.

A tartósan munkanélküli, de munkaképesek foglalkoztatásának sok fokozata legyen.

Azzal kell kezdeni, hogy akit tartósan munkanélkülinek minősítettek azok után a munkaadónak ne kelljen bérjárulékot fizetni. Ez a többségük számmára, fokozatosan munkaalkalmat teremtene. A gyakorlatban ez azt jelentené, hogy a tartósan munkanélkülieket a vállalkozások, az önkormányzati intézmények, magánszemélyek a minimálbérnél is olcsóbb munkaerőként alkalmazhatnák.

Az igazolt tartós munkanélküliek foglakoztatásán könnyíteni kellene azzal, hogy az alkalmazásuk jogkövetkezmény nélkül megszüntethető. A gyenge minőségű, ismeretlen munkaerő foglalkoztatásának egyik fő akadálya a félelem, hogy nehéz tőle megszabadulni.

Természetesen ezt is ki lehetne játszani, illetve ezzel a jelenlegi minimál béren foglalkoztatottak keresletét csökkenteni. Vegyük tudomásul, hogy a bonyolult, felgyülemlett problémák halogatására a legjobb módszer a reformok hibáitól való félelem. Azért nem tenni semmit, mert mindent ki lehet játszani. A meglévő jogszabályok között sincs olyan, amit nem lehet kijátszani.

A foglalkoztatás legegyszerűbb, és általánosan hasznosítható módja a kiskert megművelésének követelménye. Minden munkaképes munkanélkülit kiskerthez kell juttatni. Azok művelése és gondozása a segélyfolyósítás feltétele legyen.

Ez esetben is hibás az elnevezés. Nem családi pótlékra van szüksége a társadalomnak, hanem eredményes gyermeknevelésre.

A társadalom jövője számára az eredményes gyermeknevelés a legfontosabb. A gyerekek számánál azonban nagyságrenddel fontosabb az eredményes nevelésük minősége.

A politikusok és a liberális társadalomtudósok a következő generációt darabban számolják. Ez még annál is súlyosabb torzítás, mint amikor az emlősállatokat számolnák darabra, és összeadják az elefántot és az egereket. Minél fejlettebb a társdalom, a következő generáció értéke annál kevésbé függ annak számtól, és annál jobban a minőségétől.

A tudomány és technika korát éljük, a munkaerő ára, korábban elképzelhetetlen mértékben, függ a minőségétől. Ennek ellenérea politikus és a közgazdász a következő generációt darabban méri.Nevesközgazdászok a jövő nyugdíjköltségnek fedezhetőségét azzal mérik, hogy hány nyugdíjas jut egy dolgozóra. Pedig kézenfekvő, hogy a dolgozók járulékfizetési képessége nem annyira a járadékfizetők számuktól, mint a jövedelmétől függ.

Legalább ilyen hiba, hogy a következő generációtól elvárható jövedelmet a darabszámuk alapján várják. Pedig sokkal jobban függ annak minőségétől, mint számától. Ennek alapján a családtervezésben az volna az első feladat, hogy milyen szülői környezettől milyen eredményes gyermeknevelés várható. Ezt azonban még nem merte felvetni senki. Becslésem szerint a diplomás és jól kereső családokban felnevelt gyerekekből nagyon értékes állampolgár, munkaerő lesz, és még inkább az lesz a jövőben. Még kevésbé van valakinek bátorsága arra, hogy kimutassa, mi lett a rendszerváltás során munkátlanságra ítélt, iskolázatlan szülők sok gyerekéből.

A társadalmi érdeket szolgáló családtámogatásnak nem a gyermekek száma, hanem felnevelési eredménye alapján kell működnie. Az ígéretes gyermeknevelő szülőket gazdagon kell, a szülők hanyagsága miatt eredménytelen gyermeknevelést pedig nem szabad jutalmazni. Az ilyen családtámogatási rendszer nagyságrenddel növelheti a következő generáció teljesítményét, a jelenlegi, a gyerekek száma után fizetett családi pótlék ellenben óriási mértéken rontja a születési struktúrát.

A család társadalmi szerepe a modern társadalomban sokat veszett, de a gyermeknevelés hatékonyságában soha nem volt akkora, mint jelenleg.

Ennek ellenére még fel sem mértük. Becslésem szerint a diplomás, jómódú szülők gyermekeinek felnőttkori társadalmi értéke százmilliókban mérhető. Ezzel szemben a tartósan munkanélküli, iskolázatlan családban felnőttek várható társadalmi értéke negatív lesz.

Még senkinek nem jutott az eszébe, hogy a vállalti szektor milyen pontosan méri munkaerő értéktermelését, de a gyermeknevelésben még a hatékonyság előjele sem mért. Márpedig a jelenkori társadalomban, minél fejlettebb, annál inkább, a társadalom jövője szempontjából mindennél fontosabb a szülők gyermeknevelési teljesítménye.

 

Aki gyermekek vállalásából akar megélni, azt csak akkor tehesse, ha eredményesen végzi.