Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor               EH                   2009-08-12

 

 

A jelenkori fejlett társadalmak már nem osztálytársadalmak. Ezt a társadalomtudomány, különösen a közgazdaságtan, nem veszi tudomásul, és továbbra is tőkés társadalomról beszél.

A fajuk történetében másodszor fordul elő, hogy a társadalom felépítése alapvetően átrendeződik.

Az első, leghosszabb szakaszban a társadalmat az adott természeti környezet erőforrásaihoz való alkalmazkodás jellemezte. Abból éltek, amit a természet felkínált. Találó az elnevezésük, hogy gyűjtögető társadalmak voltak. Összegyűjtötték, amit a természet felkínált. Annyiféle társadalom volt, ahányféle természeti környezet. Akkora volt a népesség, amennyit a természet ajándékai eltartottak. Az ember rendkívül fejlett agyának köszönhetően, az első, és egyetlen főemlős volt, amelyik rendkívül gyorsan képes volt az életvitelét a legkülönbözőbb természeti környezethez igazítani. Képesvolt erre, annak ellenére, hogy alig voltak szerszámai. Az ember mindenütt, de nagyon ritkán, és stagnáló népsűrűségen, mindenütt megélt.

A gyűjtögető társadalmak szinte mindenütt megéltek, mert életmódjukat a természeti környezet ajándékaihoz igazították. Annyian éltek, amennyit a természet eltarthatott. A természet és az ember között nem alakult ki feszültség. A gyűjtögető társadalmakat az embernek a természet által felkínáltból való életmódúaknak is nevezhetjük.

Ez az életmód soha nem változott volna meg, ha nem történik óriási éghajlatváltozás. Az ember, mint minden biológiai lény, a változatlan természeti környezetben, változatlan szinten élhetett volna tovább. Változatlan természeti környezetben nemcsak a biológiai, de a társadalmi fejlődés órája sem jár.

A társadalomtudományoknak is fel kell tehát adni azt, hogy a fejlődés motorja, kiváltó oka az emberben rejlik. Nem ismer a biológia olyan fejlődést, ami a változatlan környezetben történt volna. Fejlődés csak a megváltozott környezetben történhet. A fejlődés módja, eredménye azonban attól függ, mint, illetve kit ért. A társadalomtudománynak azt kell vizsgálni, hogyan érintette az embert a környezetének változása. Az ok mindig a környezetváltozás, a következmény azonban attól függ, mit, illetve kit érintett. Az ember életében csak akkor van változás, ha az életfeltételei megváltoznak, de a változás milyensége az érintettől függ.

 

A gyűjtögetésről a termelésre való áttérést a nagyarányú éghajlatváltozásból fakadó szükséghelyzet szülte. A jégkorszakot követő igen jelentős felmelegedés, és az ebből fakadó óriási környezetváltozások nem tették lehetővé, hogy az emberiség jelentős hányada folytathassa gyűjtögető életformáját. Fajuk éltében az első minőségi ugrást a természeti környezetnek az életterekben bekövetkező igen jelentős változása hozta.

Eddig a tudósok azt hitték, hogy valamiféle természetes fejlődés gyümölcseként jutottak néhány térségben élők odáig, hogy a gyűjtögetésről áttérjenek a termelésre, a növénytermelésre és az állattartásra. Ebben a tekintetben a társadalomtudomány darwinista maradt, vagyis a fejlődés kulcsa mindig magában a szereplőben rejlik. Nem vesszük tudomásul, hogy semmi sem változik fejlettebbé, ha erre nem kényszerül, ha a léte veszélyeztetése nélkül olyan maradhat, amilyen eddig volt.

A könnyebb érhetőség érdekében a sumér és az egyiptomi öntözéses növénytermelés megjelenési folyamatán illusztrálom az állításom.

A mai Szahara és az Arábiai Félsziget a jégkorszak idején csapadékban, ezért növény és állatvilágban gazdag, a mai Kenyához hasonló, óriási szavanna volt. Ezen a négyzetkilométerenként egy lakos népsűrűségűséget is elérő gyűjtögető társadalmak éltek. Vagyis a mintegy húsz millió négyzetkilométernyi területen több millió ember, a föld lakosságának jelentős hányada élt. A jégkorszak megszűnése egyre melegebb éghajlattal, és kevesebb csapadékkal járt. A növényzet és az állatállomány egyre gyérült. Ez a folyamat néhány ezer év alatt lezajlott, és az egész térség elsivatagosodott. A folyamat arra kényszeríttette a lakosságot, hogy részben a csapadékosabb hegyek, részben délre, az egyenlítő, részben a tengerpart, és részben a nagy folyók, a Nílus, a Tigris és az Eufrátesz felé hózódjanak. E vándorlásoknak a nyomai már feltártak.

- A hegyek és a tengerpart zsákutcának bizonyult, hiszen az is elsivatagosodott.

- A tengerpart ugyan csapadékosabb volt, de viszonylag szűk életteret biztosított ahhoz, hogy létre jöhessen olyan népességtömeg, amelyikkel centralizált, nagy államot lehet alapítani. Afrika északnyugati tenger közeli térségeiben mindenütt megjelent az önözéses növénytermelés, és az állattartás, de történelemformáló magas-kultúrává nem emelkedhetett.

- Délkeletre a csapadékosabb hegyek, fennsíkok felé menekültek, a mai Kenyában, azok olyan lakott térségbe jutottak, ahol ugyanaz az életforma működött, ami a Szahara területén megszűnt. Annak kicsi volt a befogadó képessége, az élet pedig szinte a jelenkorig olyan maradt, amilyen a jégkorszak alatt a Szaharában volt.

- Délre, egészen a Kongó medencéjéig vándoroltak, ott még az övékénél is elmaradottabb életformára kényszerültek, és maradtak a jelenkorig.

- Az egyetlen kiutat a nagy folyókhoz menekülés jelentette. Ezek természetes árterében, majd annak mesterséges csatornákkal öntözött területén alakultak ki az első magas-kultúrák. Ismereteim hiányakényszerít arra, hogy csak a három említett folyó vízére épülő, öntözéses növénytermelő magas-kultúrával foglalkozzam. Minden bizonnyal más volna a konkrét történet a korai magas kultúrákat hordozó ázsiai folyamok esetében. De csak a részeltekben, a lénye mindenütt ugyanaz.

Maradjunk hát az egyiptomi, illetve a sumér kultúrát kialakító három nagy folyónál. Különösen a Nílusnál.

A Nílus. Meglepőnek találom, hogy a korai Egyiptom születését kutató tudósok nem fordítottak figyelmet arra, hogy a jégkorszak tízezer évei alatt a Nílus a 70-100 méterrel alacsonyabb színtű Földközi Tengerbe ömlött. Ebből könnyű volna kiszámítani, hogy a torkolatvidéke nem mocsaras, az áradásoktól spontán öntözött síkság volt, hanem szavanna. Ahol nem volt jellemző a nagy ártéri elöntés. A jégkorszak előtti Egyiptom déli területe egészen más volt, mint amit már a történelemből ismerünk.

A Tigris és az Eufrátesz is a jégkorszak idején 70-100 méterrel alacsonyabb szintű tengerbe ömlött. Ezen a tengerszinten a Perzsa Öböl sokkal kisebb volt. Ahol a tenger ma sem mélyebb 70 méternél, mocsarak voltak. Ez olyan térség volt, ahol a két folyamának változó vízhozama évente jelentős területet öntött el, vagyis rendszeresen önözött a természet. Itt a természet vezette be az önözést.

A jégkorszak megszűnése folyamán megindult a tengerszínt emelkedése, és egyre inkább tengerré vált az eddig termékeny, sok embert eltartó terület. A tenger hódítása elől menekülő lakosságnak északabbra kellett vonulni, és az eddigi spontán öntözést felváltani az általuk épített öntözőcsatornákkal való önözésnek.

Itt csak utalok arra, hogy jó húsz éve, a Nyugat-felé című könyvemben részletesen elírtam, hogy a haszonnövények kiszelektálódása, és a domesztikáció sem tudatos nemesítés és szelídítés, hanem az éghajlatváltozás következménye volt. Ha nincs igen jelentős felmelegedés, ha kontinensnyi telteken nem változik meg az éghajlat, ha nem pusztul ki sok-sok ezer faj, ma sincsenek haszonnövényeink és háziállataink.

 

Az osztálytársadalmak definíció azért nem elég találó, mert nem a létrehozó okra, hanem a megvalósult felépítési formát jelenti. Közös technikai alapjuk, hogy a fizikai erőre épültek. Nemcsak az emberére, de a szél, a víz, a gőz, az elektromos áram fizikai erejére. Erre a technikai alapra olyan társadalmi felépítményt kellett, ami meg tudta akadályozni a túlnépesedést.

A haszonnövények és haszonállatok megjelenése nagyságrendekkel megnövelte az adott természeti környezet eltartó képességét. Az öntözéses növénytermelés százszor, az állattenyésztés tízszer, később, a természetes csapdákra épülő, állattartással bővített növénytermelés hússzor nagyobb népességet tudott eltartani, mint a gyűjtögetés. Fajunk létszáma megsokszorozódhatott, elérte az új eltarthatóság határát. Viszonylag nagyon gyorsan kiderült, hogy fajunk szaporodása, az új lehetőség megnyílásával elszabadult. Kiderült, hogy az emberiség szaporodása nem tudott a gyűjtögető társadalmakra jellemző nagyon magas halálozási rátának megfelelőtől eltérni. Gyorsan megjelent a túlnépesedési nyomás. Enne féken tartására alakultak ki az osztálytársadalmak.

A gyűjtögető és az osztálytársadalmak között minőségi különbséget jelentett az is, hogy amíg az előbbi a fejlett agyának köszönhetően, alkalmazkodott a természeti adottságokhoz, addig az utóbbi a fizikai erővel állította szolgálatába a természetet. Egy nagyon szűk, szinte nem is számszerűsíthető, elit fejlett agyára csak annak érdekében volt szükség, hogy létrehozza azokat az eszközöket, eljárásokat, amelyek megsokszorozzák a munkaerő fizikai erejét. Ez, minél jobban sikerült, annál nagyobb lett az eltartó képesség, de annál erősebb a túlnépesedési nyomás is.

Sem a történészek, sem a demográfusok nem ismerték fel az emberi faj egyik alapvető szaporodási törvényét. Az életkörülmények minél jobban túllépik a létminimumot, annál gyorsabb lesz a spontán népszaporulat. Az eltartható népsűrűség lassan, a népesség gyorsan nő. Ebből következően, minél biztosabb, jobb életfeltételeket teremtett a társadalom, annál nagyobb a spontán, az eltarthatóhoz képest, a népszaporulat. Ennek az ellentmondásnak a kezelésére, a népességnövekedés megfékezésére jöttek létre az osztálytársadalmak. Ez volt, és maradt, minden osztálytársadalom elsődleges feladata. Ezt a társadalomtudományok máig sem ismerték fel.

Mivel a társadalomtudományok nem ismerték fel az osztálytársadalmak közős alapfeladatát, megelégedtek azzal, hogy az osztálytársadalmakat annak alapján osztályozzák, hogy minek a tulajdonmonopóliumára épült az uralkodó osztály hatalma.

A rabszolgatársadalom a munkaerő tulajdonra épültek. Mivel a munkaerő volt az adott társadalomban a szűk keresztmetszet, a munkaerő feletti hatalom jelentette a gazdasági és politikai hatalmat.

A feudális társadalmak a termőföld szűkösségére, ezért a földtulajdonra épültek. Ahol amegművelhető föld volt a szűk keresztmetszet, a földtulajdon lett a hatalom alapja.

A polgári társadalmak a tőketulajdonra épültek. Az ipari forradalom, az új technika bevezetése tőkehiányt teremtett. Ezért a tőke tulajdonlásából fakadt a hatalom tagozódása.

Ezt még megértette a társadalomtudomány, de ennek alapján egymástól minőségében különböző társadalmakról beszél. Nem vette tudomásul, hogy az osztálytársadalmaknak közös alapjuk volt: a túlnépesedés elleni védekezés. Ennek okán, olyan tulajdonsága, viselkedése miatt bíráltuk az osztálytársadalmakat, amik az alapvető feladatuk, a népszaporulat fékezése érdekében objektív szükségszerűség volt.

Még a legtudományosabb alapokon álló forradalmárok is olyan társadalmi viselkedést tartottak nemcsak erkölcstelennek, hanem bevezethetőnek is, amik mellett beállt volna az anarchiába torkoló túlnépesedés.

Elegendő lett volna feltenni a kérdést?

Vegyük sorra az osztálytársadalmak mindegyikét jellemző négy alapvonást.

1. Minden osztálytársadalomban az adók a szegényeket sújtották, a gazdagokat jutalmazták. Az erőszakra épülő elvonások a spontán kialakult jövedelemarányokat úgy osztották újra, hogy azzal a szegény többség még szegényebb, a gazdag kisebbség még gazdagabb legyen. A jövedelem újraelosztása növelte a szegény többség nyomorát. Márpedig a nyomor volt a fő halálozási ok.

Az osztálytársadalmak azért növelték a többség nyomorát, hogy nagyobb legyen a halálozás, kisebb a túlnépesedés nyomása. Ezt, a többség nyomorát fokozó jövedelem elvonást, tehát nem lehetett volna megszűntetni, csak akkor, ha módját találják annak, hogy a nagyobb jövedelem ellenére nem nő a népesség. Márpedig ilyen módszer nem volt, és nem is lehetett.

2. Minden osztálytársadalom a nemzeti jövedelmének jelentős hányadát költötte fegyverkezésre, hadviselésre. Közvetve, és közvetlenül ez volt a második legnagyobb halálok. A fegyverkezés, hadviselés csökkentette a fogyasztók jövedelmét, növelte a nyomor, az előző pontban leírtak hatását. A háborúk voltak a járványok fő terjesztői. Ezek a fegyvereknél sokkal több ember életét vették el.

Mi lett volna, ha békében élnek a társadalmak?

Gyors népességnövekedés.

3. Minden osztálytársadalom a szegényektől elvont jövedelem többségét improduktív célokra költötte, pocsékolta el. Fényűzésre, kincsképzésre fordították a felhalmozott jövedelem nagy hányadát

Mi lett volna, ha az elpocsékolt jövedelmet produktív célokra fordítják?

Gyorsabb népességnövekedés.

4. Minden osztálytársadalom üldözte a produktív tudást, szervezetten nyomta el a tudásvágyat. Ennek a társadalmi funkciónak még a tényét sem ismerték fel. Az elmúlt ötven év megmutatta, hogy amióta a fejlett társadalmak minden szinten támogatják a munkaerő szellemi teljesítményének fokozását, korábban elképzelhetetlen tempójú fejelődés zajlik. Az osztálytársadalmak ötezer éve során azonban a már elért társadalmi fejlettség, gazdasági teljesítmény is sok volt, hiszen arra is a lakosság létszámának gyorsításával reagált volna.

Hogyan szaporodott volna a népesség, ha a társadalom nem igyekszik minden eszközzel elnyomni a tudásvágyat?

Aligha vitatható, hogy a népszorulat a fenti négy elnyomó módszer ellenére mindig nagyobb volt, mint az elviselhető. Ha ezek közül csak egy működését leállítják, beindul a gyors túlnépesedés. Ezt mutatja, az elmúlt század és a jelen, amikor a világ elmaradott négyötödében a népesség növekedése elviselhetetlen, az egy laksora jutó jövedelem és vagyon bővítését lehetetlenné teszi a népszaporulat.

Az osztálytársadalmak mindegyikét a túlnépesedés fenyegette, vagyis minden osztálytársadalom több és jobb munkaerőt termelt, mint amire társadalmi igény jelentkezett.

Amennyire felfigyel a társadalomtudomány arra, amiből hiány van, annyira nem veszi tudomásul, hogy miből volt, és nincs a társadalmi igényénél sokkal több. Minden osztálytársadalmat az igényeltén sokkal több és jobb munkaerő kínálata jellemzett. Márpedig, amiből több és jobb van, mint amennyit hasznosítani tudnak, azt nem becsülik. Egyetlen osztálytársadalom sem becsülte az emberéletet, a munkát és a képességet. Ezért a nyugati erkölcsi normák szerint embertelen volt.

A fentiek azt bizonyítják, hogy az embernek faji tulajdonsága, hogy a létminimum feletti fogyasztása elviselhetetlen mértékű népszaporulatot vált ki. A túlnépesedést csak az osztálytársadalmakra jellemző négy fék volt képes elviselhető szinten tartani. A 20. század derekára azonban bebizonyosodott, hogy az egyszerű, olcsó és biztos fogamzásgátlás esetén a jómódú, és tanult ember még a létszámát is alig tartja.

Mi az a jólét és iskolázottság, ami mellett leáll a népesség növekedése?

A jómód esetében az egy laksora jutó mintegy tízezer dollár. Az iskolázottságban a tizenkét év. A 20. század második felére Európa nyugati felén és Észak-Amerikában a lakosság többsége eljutott erre a szintre, és ezzel a népesség természetes gyarapodása leállt. A század végére ezt a szintet néhány távol-keleti ország is elérte. Úgy látszott, hogy a többi társadalom számára az erre a szintre való feljutás szinte reménytelen.

A bolsevik marxista kísérletek eredménytelennek bizonyultak. Az emberisség négyötödében pedig a korábbinál is sokkal gyorsabb népességnövekedést nem tudták leállítani.

A farizeus nyugati kultúra máig nem vallja be, hogy a néhány tized százaléknál gyorsabb népességnövekedés eleve kizárja a felzárkózást.

A világtörténelmi változást azonban meghozta Kína azzal, hogy államhatalmi eszközökkel szabályozta a gyermekvállalást. Ezzel Kína lett az emberiség történelmében az első olyan ország, amelyik felismerte, hogy az indulási színvonalán minden jóléti növekedés elviselhetetlen népszaporulattal járna. Ezért egetlen megoldás kínálkozik, a gyermekvállalás erőszakos korlátozása.

Az emberiség kétharmada azonban továbbra is elviselhetetlen mértékben szaporodik. Ez eleve reménytelenné teszi az egy laksora jutó jövedelem és vagyon növelését, vagyis a társadalmi és gazdasági fejlődést.

Fajunk úgy lépett a 3. évezredbe, hogy a harmada elképesztő mértékben gazdagodik, a létszám növekedése pedig leállt. A kétharmada pedig még a már elért szintet sem képes tartani, mert a népessé évente százalékokkal gyarapodik. Ötezer éven keresztül a társadalom erőszakkal fékezte a népszaporulatot, száz éve pedig a gazdag világ, ahol már nincs túlnépesedési probléma, nemcsak tiltja, mert „embertelennek” tartja a lemaradók népességkorlátozó módszereit. Ha egymást ölik, fegyverrel avatkozik be. Segélyekkel fokozza a népszaporulatot, csökkenti a halálozást.

A jelenkori fejlett társadalmat a legjobban azzal lehet jellemezni, hogy az osztálytársadalmak a fent leírt négy funkcióját megfordította.

1. A modern társadalom a jövedelmeket progresszíven adóztatja, a kis jövedelműket támogatja, vagyis jövedelemnivelláló. A jövedelmek újraelosztása az ellenkezője, amit miden osztálytársadalom tett. Erre azért van szükség, mert a munkaerő újratermelése nem lehet hatékony a munkaerő árán fizetett jövedelmek mellett. A követező generáció értéke jelentően függ a jövedelmek nivelláltságától.

2. A modern társadalom keveset költ fegyverkezésre, azt sem azért, hogy önmagát pusztítsa. Ez a ráfordítás is nagyon sok. A fejlettek egyedi érdeke, hogy ne háborúskodjanak, mert az nemcsak elviselhetetlen emberáldozatokkal járna, hanem felszámolná a világgazdasági kapcsolatokat. A fejlettek között nemcsak köz-, de önveszélyes is minden háború. Ezért a fejlett világ hadereje a leszakadó, túlnépesedő világban rendfenntartó feladatokat lát el, és annak során igyekszik a saját emberveszteségét minimalizálni. A fegyveres emberpusztítás csak a lemaradó világban maradt számottevő, de ott sem jelentős a népszaporodáshoz képest.

Jó tájékoztatás volna, ha a történészek rámutatnának, hogy milyen jelentős halálok volt a hadviselés az osztálytársadalmak korában, és milyen kicsi jelenleg. Jelenleg a lemaradó emberiség létszáma közel ötmilliárd, az évi szaporulata százmilliót meghaladja, az éves háborús veszteség pedig nem éri el ennek egyetlen százalékát, tehát a hatása jelentéktelen.

3. A felhalmozásra elvont jövedelmeket igyekszik racionális, produktív célokra felhasználni. Ebben a tekintetben is teljes a fordulat az osztálytársadalmakhoz képest. A felhalmozási célú társadalmi kiadások nagy többsége társadalmi célt szolgál.

4. A társadalom elsődleges feladata a munkaerő minőségének javítása, vagyis a szellemi vagyon bővítése. Amíg az osztálytársadalmakban több, és jobb volt a munkaerő annál, amit a termelés igényelt, a modern táradalomban a minőségi munkaerőigénynek sem mennyisége, sem minősége nem elégíthető ki.

Az osztálytársadalmak, és a modern társadalom közötti óriási minőségi különbség abból fakad, hogy az előbbieknek a túlnépesedés ellen kellett védekezni, az utóbbinak pedig a munkaerő minőségi bővített újratermelését kell maximalizálni. A modern társadalmat alakító, működtető feladat a minőségi munkaerőben, vagyis a szellemi vagyonban jelentkező hiány csökkentése.

A modern társadalmak közti versenyben az győz, aki jobb minőségű munkaerőt termel. Ahol jobb a munkaerő minősége ott nem jön étre erőforráshiány, mivel azokat könnyen megvásárolja, illetve mind a munkaerő, mind a tőke örül, ha oda mehet.

Az osztálytársadalmak, és a modern társadalom között a minőségi változást az eltérő demográfiai viselkedésük okozza. Azoknak a túlnépesedést kellett fékezni, mivel a kívánatosnál több és jobb volt a munkaerő kínálata. Ezeknek már a kívánatos létszáma is csak társadalmi támogatással tartható, ugyanakkor a minőségi munkaerő igénye kielégíthetetlen.

A társadalomtudomány faladata, hogy a politikának tanácsot adjon a fejlődés segítéséhez. Nem a társadalmat, nem az országot, hanem a lakóit kell anyagi és szellemi tekintetben gazdagítani. A közgazdaságtan azonban államokban gondolkodik. Az egy ország nemzeti jövedelmét vizsgálja, annak alapján hasonlít össze. Az országok vagyonát pedig csak a fizikai vagyonban értelmezi, de még azt sem méri. A modern társadalom célja azonban az egy laksora jutó jövedelem és vagyon növelése.

A nemzeti vagyonnak pedig a szűk keresztmetszete a szellemi vagyon, a munkaerő minősége. Azt sem vonja senki kétségbe, hogy az állampolgárok értéke egyre inkább a szellemi vagyonuktól, a társadalom munkaerőigényének kielégítési fokától függ, ezt mégsem mérjük.

A modern társadalomnak a szülők a gyermeknevelési tevékenységét kellene támogatni. A munkaerő értéke elsősorban ettől függ. Ennek ellenére a társadalom a gyermeknevelést nem a hatékonysága, hanem a darabszáma alapján támogatja. Ennek aztán az, az eredménye, hogy a társadalom viszonylag sok értéktelen, sőt negatív értékű állampolgárt nevel, és viszonylag kevés értékeset. A társadalom a minél gyengébb képességet eredményező gyermekvállalási struktúrára ösztönöz, ezzel az elsődleges társadalmi érdek ellen működik.

A közgazdaságtan nem is kezeli a társadalom legfontosabb feladatát, a munkaerő értékének alakulását. A szellemi vagyont nem tekinti a nemzeti vagyon részének, holott ez a legfontosabb eleme. A gyermeknevelés és oktatás nem értéktermelés, hanem fogyasztás. Ugyanakkor továbbra is azt tanítja, hogy az olcsó munkaerő vonzza a tőkét, holott az ingyen sem kell, és a jót egyre jobban megfizetik. Ötven éve egyértelmű, hogy a nemzetközi tőke elsősorban a minőségi munkaerőt keresi, még akkor is, ha drága.Ettől kivétel csak az, amikor a tőke nyersanyagorrát keres. De még ebben az esetben is, ugyanaz a geológiai kincs ott vonzóbb, értékesebb, ahol a munkaerő minősége megfelelőbb.

A társadalmak múltjának minden jellemző jelenségéről vagy az derül ki, hogy vagy már felismertük, hogy a fejlődést szolgálta, vagy még nem tudjuk, ez hogyan valósult meg. Nem ismerünk olyan jellemző társadalmi viselkedést, ami mögött nem a társdalom érdeke áll.

Akárcsak minden más természeti jelenség, a jellemző társadalmi jelenségek is szükségszerűek, nemcsak abban a tekintetben, hogy értelmetlen harcolni ellenük, és megszűntetésük ártana a társadalmi egyensúlynak. Vegyük tudomásul, ami jellemző, az, szükségszerű.

Marx legnagyobb tévedései abból akartak, hogy bizonyos társadalmi jelenségeket nemcsak rossznak, hibásak tartott, de hitte, hogy azok kiküszöbölhetők. Sőt az is meggyőződése lett, hogy a létezőknél, a tanácsai alapján, sokkal jobb társadalom volna létrehozható.

A tőkés osztálytársadalmat is objektív szükségszerűség hozta létre, az nem volt kikerülhető, lecserélhető jobbra. Ezen belül a munkásosztály kizsákmányolása, a profit is nélkülözhetetlen, csak akkor tűnik el, amikor a létrehozó okai megszűnnek.

A társadalomtudósnak nem azt kell vizsgálni, mi lenne jobb egészen másként, hanem feltárni, hogy minek, mi az optimuma, hogyan lehet azt megállapítani, hogyan lehet az eseményeket abba az irányban módosítani.

Természetesen, semmi sem az optimális mértékben és időben valósul meg, tehát a társadalmi jelenségek mindig jobbíthatók. A társadalomtudós azonban soha ne legyen erkölcsbíró, azért harcoljon valami ellen, mert neki nem tetszik, mert az erkölcsi felfogása mást igényelne. Ezen az alapon nem szabd a társadalom szerveződését bírálni, hanem azok objektív okát kell feltárni. A társadalomfejlődés is objektív törvények alapján haladt, és halad. Nem más utat, kell keresni, hanem az utat kell finomítani, javítgatni.

Természetesen, semmi sem történt, és történik optimális időben és helyen, az objektív követelmények idő előtt, és idő után következhetnek be, minden társadalom a fejlődés más szakaszában jár, semmi sem az optimális időben, és nem az optimális mértékben történik.

Az osztálytársadalmak azért jöttek létre, mert védekezni kellett a túlnépesedés ellen. A megszűntetésüket csak az, tette lehetővé, ha megszűnik, ha el lehet kerülni, hogy az életkörülmények javulása nem okoz népszaporulatot. Tehát, nem Marx tanácsai alapján, a felépítmény fontos elemeit, az uralkodó osztályt kellett volna lecserélni, nem a tulajdonviszonyokat kellett volna megváltoztatni, hanem meg kellett volna állítani a népesség növekedését. De ez irreális cél volt, mert a kor viszonyai között a szaporodó népességű társadalmak eltiporták volna azt, amelyik védekezési képessége, haderejének létszáma csökken. A népszaporulat megállítása tudati korlátba is ütközött volna. Amíg nem ér el a jólét, és az iskolázottság bizonyos szintet, sem a belső, sem a külső társadalmi erők nem teszik a gyermekvállalás korlátozását elfogadhatóvá.

Ezt először csak a 20. század végén, Kína tehette meg. Még nem szivárgott ki az erőszakolt családtervezés szükségességének felismerése. Pedig ennél fontosabb esemény fajunk történetében nem történt. Mégsem kételkedek abban, hogy tudatos cselekedet volt. A kínai kommunista elit vette először tudomásul, hogy a népesség gyors, két százaléknál is nagyobb növekedését a reálisan elképzelhető leggyorsabb fejlődés sem viselheti el.

A már eleve túlnépesedett Kínában választani kellett a szaporodás, és a jobban élés között. A nagyon elmaradott Kína vezetői felismerték, a Nyugat társadalomtudománya még addig sem jutott el, hogy tudomásul vegye, hogy antagonisztikus ellentmondás van a népesség növekedése és az egy lakosra jutó jövedelem között.

A felismerés sem lett volna elég. Ebben segített a kínai történelem, amiben a rációval, a közösség, a birodalom érdekével szemben nincs helye az erkölcsi, humanitárius, emberi jogi szempontoknak.

Kína azért is járhatta a maga útját, mert másfélmilliárdos szegény lakosságára nem volt a világgazdaságnak, a fejlettebb Nyugatnak szüksége. Ezt még Kína sem nem tehette volna meg az imperialista időkben.

Kína számára a gyermekvállalás erőszakos szabályozása létkérdés volt, hiszen évente 25 millióval nőtt a lakossága. Öt éve az amerikai demográfusok számolták ki, hogy Kínának 480 millióval lenne több lakosa, ha nem vezeti be a gyermekvállalás korlátozását. A számuk mára elérte volna a kétmilliárdot!

A nyugati erkölcsi felfogás, és a társadalomtudomány máig nem veszi tudomásul, hogy a népességnövekedés és az életviszonyok javulása, vagyis az egy laksora jutó jövedelem és vagyon növekedése, hosszú távon még egy százalékos növekedés mellett sem képzelhető el. Ez, a világ elmaradt, nagyobbik felében csak kívánatos állom is csak ott teszi lehetővé a jólét növekedését, ahol a térség alulnépesedett. Márpedig az elmaradt világ népességének szinte egésze túlnépesedett térségben él. Ennek ellenére a népesség növekedése még a két százalékot is meghaladja. Ezt nemcsak az érintettek, de a természeti környezet sem képes elviselni.

Ennek ellenére a fejlett világ az éghajlat változásától, és a fejlettséggel járó természetrombolástól fél.

Fajunk történelme is az mutatja, hogy számukra is az éghajlatváltozás az egyetlen olyan kihívás, aminek feldolgozása nélkül nincs nagy társadalmi változás. A hatásának kivédése pedig a fejlett világ erőforrásaihoz képest megoldható feladat. Talán századába sem kerül, mint az évente 100-150 millióval gyarapodó elmaradt, fejlődésre egyelőre képtelen népesség eltartása.

A gazdag társadalmak lakossága már nem szaporodik. Annál inkább nőnek azok az erőforrásaik, amelyekkel ki lehet védeni a természetkárosítást. Az emberiség nagyobbik fele azonban szegényedik, egyre kevesebb erőforrás áll rendelkezésére, ellenben példátlan mértékben szaporodik. Ez százszor jobban fenyegeti bolygónk természetvilágát, mint a rohamosan gazdagodó harmad.

Max Weber száz éve felismerte, hogy a polgári társadalom csak ott versenyképes, ahol a lakosság viselkedését a „protestáns etika” jellemzi. Ezt a zseniális felismerést a társadalomtudomány máig sem vette tudomásul. Pedig a tények egyértelműen mutatják. Weberrel szembeni értetlenség abból fakad, hogy felismerése romba dönti a klasszikus közgazdaságtant. H igaz, hogy csak az a társadalom képes a tudomány és technika eredményeinek hatékony felhasználására, amelyikben a lakosság viselkedése találkozik a megváltozott igényekkel, akkor be kell csukni a közgazdaságtudomány szánára a kaput, hiszen az ezzel az alapkövetelménnyel nem számol.

Weber felismerésének elhallgatását az is megkönnyítette, hogy a protestáns etika kifejezést használta a puritánt viselkedés helyett.

Weber korában élenjáró tőkés társadalom, polgári demokrácia csak a puritán népek számára volt sikeresen megvalósítható. Nem ismertünk kivételt. Nincs olyan ország a nyugati kultúrában, amelyik ma gazdag, és nem érintette meg a tudatát, viselkedési módját, illetve ahol nem győzött a reformáció, vagyis a „protestáns etika”. A 20. század derekáig csak a nyugati kultúrkörben volt fejlett demokrácia és piacgazdaság, viszonylag magas az egy lakosra jutó jövedelem.

A tudományos és technikai forradalom azonban kiszélesítette az élre kerülők körét. Az utóbbi fél évszázadban példátlan sikert arattak a távol-keleti, konfuciánus népek.

A kis Európán belül nem olyan egyértelmű a kultúra és a társalmi fejlettség közötti viszony, de azért egyértelmű. Ha érdekelné a tudományt, hogy az angolszász, germán, skandináv népek, még a kedvezőtlen gazdaságföldrajzi viszonyok között is, gazdagabbak, mint a mediterránok. De az is nyilvánvaló, hogy a protestánsok iskolázottabbak, gazdagabbak, mint a katolikusok.

Egyértelmű a bevitt kultúra társadalomformáló jelentősége a két Amerikában és Ausztráliában. Ahol a puritán telepesek rendezkedtek be, ott négyszer magasabb az egy laksora jutó jövedelem, több évvel hosszabb az iskolázottság, mint ott, ahova a mediterrán népek mentek.

Tekintettel arra, hogy Kelet-Ázsiában a lakosság viselkedése még inkább puritánnak nevezhető, hiszen szorgalmasabbak, fegyelmezettebbek, takarékosabbak, tisztaságszeretőbbek, mint a hasonló szinten a nyugat-európai puritánok. Ez, és csak ez a magyarázata annak, hogy a 20. század második felében olyan „gazdaság csodák” tanúi lehettünk, amelyekhez a Nyugat legjobb eredményei sem hasonlíthatók.

A Nyugat társadalomtudósai és politikusai mégis azt hiszik, sőt erőszakolják, hogy a gyors társadalmi és gazdasági siker minden más kultúrában megvalósul, ha a nyugati liberalizmus elvei alapján bevezetik a demokráciát.

Ma azt kell mondani, hogy minden nép meggazdagodott, amelyiket a szorgalom, a munkaszeretet, a takarékosság, a fegyelem, a tisztaság, a tanulás becsülete, a szolidaritás jellemez. Fordítva is igaz, nem lett gazdag egyetlen nép sem, amelyre ezek a tulajdonságok nem jellemzők.