Kopátsy Sándor PP 2009-10-14
KÁDÁROZÁS
Hozzászólás Tamás Gáspár Miklós írásához
Örömmel olvastam az írását, de félek, hogy nem értik meg. A neoliberálisok ellen nem elég kemény. A Kádárt tisztelők felé túl elméleti.
A neoliberálisok Kádár-kritikája érthető, hiszen ők mindenben az ellenkezőjét hirdették, és hajtották vége, ami a Kádár-rendszert jellemezte. Ezzel ők tettek a legtöbbet a Kádár-kultusz erősítése érdekében. Ha a rendszerváltást nem neoliberális hisztéria követi, kevesen érezték volna a bolsevik rendszer Kádár-változatának érdemeit. A neoliberális politika eredménye az is, hogy az orosz nép szemében Sztálin a cárok egyik legnagyobbjaként tartják számon. Van tehát olyan rendszer, amihez képes a lakosság jelentős hányada, főleg a kevésbé képzett, életképes fele, még a sztálini rendszert is jobbként tartja számon.
Így vagyunk mi is a rendszerváltást követő neoliberális rendszerünkkel, ami sokkal jobb nálunk, mint Oroszországban. Vagyis, minden relatív. Tamás Gáspár Miklós jelen írásával is az a bajom, hogy a rendszereket a kulturális adottságoktól, a gazdasági fejlettségtől, és az elért gazdasági színvonaltól függetlenül minősíti.
Messzemenően egyetértek vele a két háború közti magyar társadalom alapvetően negatív megítélésében, de hiányolom, hogy nem mondja ki, hogy ennek felszámolásához nem lett volna elég belső erőnk. Ehhez kellett a marxizmus ázsiai formája. Még ez sem volt elég, mert az úri világ néhány nap után már jelentkezett 1956-ban, győzött az első demokratikus választáson, az Antall-kormány működésében, és a nyomai máig ott vannak az MDF-ben is.
A bolsevik évtizedek történelmi megítélése nem lehet reális, ha eltekintünk attól, hogy nem lett volna erőnk összetörni. Elég volna visszaidézni a két első szabad választás eredményeit, hogy belássuk, az úri középosztály hatalmának megtörését csak a kommunisták vették komolyan. Ha nincsenek itt a szovjet csaptok, ha Moszkva nem kényszeríti ki a fontos állami posztok jelentős hányadát, mindenek előtt a belügyminiszterséget a kommunistáknak, nem rájuk bízza a következetes földreformot, nem lett volna tíz százalék sem a kommunisták szavazatrészesedése. Messze a legnagyobb támogatottságot, a magát az első zászlósúrnak tekintő, Mindszenti hercegprímás évezte.
Márpedig, ha nem volt elég erőnk az úri világ összetöréséhez, akkor az volt a legjobb, aki ezt helyettünk megtette, illetve ezt bizalmasaival elvégeztette.
A bolsevik rendszert csak a cseheknek van okuk bírálni, akik már a fél-feudális Monarchián belül is polgári társadalom, a két háború között pedig polgári demokrácia voltak.
A hazai bolsevik rendszert csak azon az alapon lehet minősíteni, hogyan vizsgázott a csatlósok között. Aki a háború előtt is jelentősen különböző társadalmi és gazdasági bázisról indultak. Tehát a saját eredményeinket csak a lengyelkeéhez és a szlovákokéhoz szabad hasonlítani. Ezért a Rákosi-rendszerben soha nem éreztem, hogy jobban vizsgázunk a hasonló sorsa ítélteknél. Ezzel szemben a Kádár-rendszerben is füstölögtem, de mindig elismertem, hogy mi vagyunk a legvidámabb barakk.
Kádár megítélése azért hibás a rendszerváltásban nyertesek körében, mert nem a lehetőségekhez, hanem a mai vágyihoz igazítják a mércéjüket.
Tamás Gáspár Miklós a dolgozók jogait a liberális polgár mértékével méri. Polgár az, aki az államtól független. Neki tehát a jogi függetlenség a hiányérzete. Jogegyenlőséget, szólásszabadságot, több párt versengését akarja. A hárommillió munkanélküli koldus számára a megélhetés biztonsága a munkalehetőség volt az elsődleges vágy. A két háború között a lakosság négyötödének álma volt a biztos munkalehetőség, és az álmok álma a nyugdíjas állás, a bakterség. Márpedig, aki ezt valóra váltotta, az csak első királyunkhoz hasonlítható. Még Rákosiról is jobb lenne a vélemény, ha nem követi Kádár, aki nála jóval többet adott.
Nehezen értem meg azokat, akik a rendszerek megítélésében nem a munkahelyteremtést tartják az elsőlegesnek. Én, nemcsak azét tartom minden társadalomban az elsődlegesnek, mert az értéktermelés, az a jobb élet forrása a munka, hanem az emberalakításban is nagyobb a szerepe, mint a személyes politikai szabadságnak, az általános és titkos választásnak, a sajtószabadságnak, melyek a magas foglalkoztatás esetén a személyes szabadságjogok, idővel akkor is beérnek, ha nem tekintik elsődleges célnak.
A bolsevik évtizedekben már megértem, hogy a teljes foglalkoztatás esetén hiába van politikai diktatúra, hiába papíron a pártitkár hatalma korlátlan, a munkaerőhiány rangot ad a munkaerőnek. Aneoliberális közgazdászokképtelenek megérteni, hogy még a Rákosi-rendszer is felszabadulást hozott azoknak a millióknak, akik generációkon keresztül nem ismerték a biztos állást, irigyelték azokat, akiknek biztos munkájuk, havi fizetésük és nyugdíjjogosultságuk volt. Ez még akkor is igaz, ha maguk is a rendszer ellenzékének érezték magukat. Alkalmam volt elemezni a két első választást, és megdöbbenve láttam, hogy olyan falusiak, friss bányászok, akiknek szülei sem ismerhették a biztos munkát, a havi fizetést, nem a kommunistákra szavaztak. Ekkor tanultam meg, hogy még az egyértelműen pozitív értelemben érintettek tudata sem változik meg attól, hogy érdeküket szolgálja a politika.
A történésznek, társadalomtudósnak, legalább utólag, látnia kellene, hogy melyeik politika felel meg, melyik rétegnek. Az idő azonban végül igazolja.
A rendszerváltás óta követett, a magyar társadalmi tudatot, gazdasági fejlettséget, és főleg a polgárosodásunk fokát fegyelmen kívül hagyó neoliberális politika megtanított arra, hogy az alacsony munkára fogottság elviselhetetlenül drága, és katasztrofálisan erkölcsromboló.
Felmérhetetlen kárt okoztak a társadalom egészének azok a liberális politikusok, különösen közgazdászok, akik máról holnapra felszámoltak másfélmillió munkahelyet, és az óta sem teremtettek új munkaalkalmat. Látszólag, hogy a Kádár-rendszer rossz rendszer volt abban az értelemben, hogy lehetett volna jobb, de a jelenleginél mégis sokkal jobb volt. Nekünk nem az angolszász liberalizmust, hanem a skandináv jóléti társadalmat kellett volna megcélozni, a jövő érdekében sokkal inkább a foglalkoztatást, mint a liberális szabadságjogokat kellett volna erőltetni.
Aki pedig kételkedik az állításom helyességében, gondoljon arra, hogy a magyar cigányságnak százszor több anyagi, és még több erkölcsi kárt okoztunk azzal, hogy húsz éve megtűrjük a teljes kitagadásukat a társadalmi munkamegosztásból. A cigányság tragédiájának kisebb fokát teremtette meg a liberális gazdaságpolitika a nem cigány magyarság lemaradó ötöde számára is.
Ami a rendszerváltás óta történt a neoliberális politikának a bűne. Még a rabláncon töltött évtizedeknél is rosszabb társadalmi állapotot hozott létre a politikai szabadság birtokában, az Európai Unió keretein belül. Az elmúl húsz év történelmünk szégyenekét fog fennmaradni. A politikai felelősei pedig megérdemlik a következő választáson várható sorsukat.
