Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                    EH               2009-12-19

 

 

Közép-Európa elmúlt százötven évének történelme értelmetlen, ha nem vesszük figyelembe ez idő alatt történt etnikai változásokat.

Az etnikumok akkor váltak az államok történetének fontos elemeivé, amikor a vasúthálózat kiépülése után megszűnt az etnikumok zártsága, amikor a társadalmi munkamegosztás, a lakosság vertikális mobilitása felgyorsult, a társadalmi munkamegosztásban legyőzték a távolságokat, amikor megindulhatott az etnikai hovatartozástól független polgárosodás.

A magyar történelemben korábban az etnikumok a maguk zárt világában éltek. Történelemoktatásunk nem tudatosítja, hogy a szászok a saját etnikai közösségeikbe zárkózottan éltek. Azok elzártak voltak még a magyar uralkodó osztály tagjai számára is. Etnikai keveredés nagyon ritkán történt. A magyar zsidóság is zárt gettókban élt. Nemcsak a hatóság kényszeríttette erre őket, de maguk sem kívántak keveredni.

A többi jelentős kisebbség, a szlovákok, a rutének, a románok, a szerbek és a horvátok pedig azért maradtak viszonylag bezártak, mert még nem polgárosodtak. Azt sem tudatosítjuk, hogy a falu maga is zárt etnikumként élt. A házasságok nagy többsége a falubeliek között, legfeljebb a szomszéd falúból történt. A kétnemzetiségű, és a kétvallású falvakon belül ezek önmaguk is zárt világot jelentettek.

Ezért az etnikai tarkaság alig érintette a közvéleményt.

A vasút és az ipar kiépülése azonban döntő változást hozott. Az emberek és az áruk mozgásának távolsága megsokszorozódott. Erre a változásra a leggyorsabban és legdinamikusabban a kerekedő népünk, a zsidóság reagált. Történelmi szerepet töltöttek be azzal, hogy a vasúthálózatra építve, megszervezték a távolsági agrárkereskedelmet, abba bevonták azokat a termékeket is, amelyek kereskedelmi forgalma korábban jelentéktelen volt. A tej, a tojás, a toll felvásárlása jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a paraszti mezőgazdaságban megerősödjön a pénzgazdálkodás. Egyik szívemhez nőt felismerésem, hogy ezek a termékek jelentették a falusi asszonyok gazdasági szerepének, ezen keresztül, a családon belüli rangjuknak a növekedését.

A történészek még arra sem figyelmeztetnek, hogy a mezőgazdasági munkások nagyobb távolságra való vándorlását is csak a vasút tette lehetővé. A szlovák, román uradalmi idénymunkások vasúton érkeztek a több száz kilométere lévő pusztákra.

Nincsenek adataim arra, hogy a magyar úri középosztály tagjai évente hány kilométert utaztak a vasút előtt, és utána. Pedig a tudatbővülés szempontjából ez nagyon fontos adat lenne. Jellemző, hogy ennek jelentőségét két költőóriásunk ismerte fel igazán. Petőfi, amikor meglátta a Vácról Pestre száguldó vonatot, és Ady, amikor azt látta, hogy a francia polgárok gépkocsijukkal elkerülhetik a vasutak csak az állomásokat összekötő hálózatához való kötöttséget.

A kiegyezés idejére vált a magyar közvélemény számára erős élménnyé, hogy az országunk nemcsak a mi országuk, hanem számos más etnikumé is. Ezt az élményt azonban nemcsak az uraink, de a nép sem akarta tudomásul venni. Döntően azért, mert uraink önzésük okán elhallgatták, hogy ezt a tényt tudomásul kell venni.

A kiegyezés és az első világháború közti történelmet, többek között, azért nem értjük meg, mert nem tanítottuk, hogy melyik etnikumnak, mi az értéke, és a joga.

Ami az értéküket illeti. A két germán etnikum, a szász és a sváb a magyarságnál is értékesebb volt abban a tekintetben, hogy az ő életvitelük azt mutatta, hogyan kellene élnünk, viselkednünk, hogy nyugatosabbak legyünk. Ebben a sok évszázad óta itt élő szászok polgárok voltak. Hazánkban a szász városok voltak nyugat-európai értelemben városok. A bánáti és a dunántúli svábok pedig a paraszti életforma fejlődésében mutatták a magyar parasztság számra a példát. Tőlük tanulhatta volna a magyar parasztság az övénél jóval puritánabb életvitelt, a gyermekei jobb iskoláztatását. Sajnos, még a kíváncsi sem jut hozzá, hogy Petőfi korában milyen volt a szászok és a svábok írás, olvasás ismerete a magyar parasztságéhoz viszonyítva.

Ma Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország és Románia ma jelentsen gazdagabb, ha megőrizte volna germán kisebbségeit. Ezt még egyik ország sem merte bevallani.

Az ipari forradalom behatolása, mindenek előtt a vasúthálózat kiépítése először hozta hazánkat, illetve Közép-Európa nem tengerparti térségeit hatékony szállítási távolságra a nyugati piacokhoz. Ennek a lehetőségnek a hasznosításában a mozgatóerő a térség zsidó polgársága volt. Ez egyetlen közép-európai ország számára sem volt jelentősebb fejlemény, mint a gabonatermelésre kedvező adottságú Magyarországnak. A térség gabonatermő országai, Ukrajna, Románia a búzáját a tengeren olcsóbban tudta nyugatra vinni. Számunkra csak a vízi szállításnál jóval drágább vasút jelentett lehetőséget. Ezt sem tanítják történészeink, hogy mégis a vasút adott először racionális lehetőséget arra, hogy a magyar gabona, még inkább az annál drágább mezőgazdasági termék, Nyugatra kerülhessen.

Tanítani kellene azt is, hogy a kiegyezést követő gazdasági fellendülés azért lehetett sikeres, mert a nyugati agrárexport lehetőségét a magyar zsidóság gyorsan és jól hasznosította. Hol lettünk volna, ha ez a feladat a magyar nagybirtokosokra vár?

Az iparosításban is a zsidóságé volt a vezető szerep. Azt az uraink rendszeresen hangsúlyozták, hogy a tőkés vállalkozásokban milyen nagy volt a zsidóság súlya. Ezt azonban soha, senki nem tette hozzá, hogy zsidók nélkül hol tartottunk volna. Ami a 20. század elejére a szidóságé volt, létre sem jön nélkülük. Ami a tőkés szektorban volt, arra csak azért lehettünk büszkék, mert a zsidóság létrehozta.

Azt sem nagyon publikáljuk, hogy a zsidóság mennyire élenjárt az iskolázottságban. Pedig ezt a magyar arisztokrácia és úri középosztály, akiknek az iskolázottsága ugyancsak magas volt, jól tudta már 1919-ben, Szegeden. Ezt bizonyítja, hogy még a kor két legszínvonalasabb politikusának, Telekinek és Klébelsbergnek sem volt sürgősebb dolga, mint a zsidóság felső iskolázottságát törvénnyel korlátozni.

A vasút századának hisztérikus antiszemitizmusát, és az úri középosztály németellenességét a féltékenység diktálta. Ebben sikerült az államalkotó etnikum többségét is megnyerni.

De az csak a mérlegnek az a tétele, ami az értékek elvesztése jelentett. Az etnikai összetételnek van egy másik negatív oldala is. Az olyan etnikum, ami visszahúz. Közpép-Európában ilyen etnikum a cigányság. Ráadásul, a rendszerváltás óta az érintett országok, Lengyelország, Szlovákia, Magyarország és Románia, a balkáni országokhoz és Ukrajnához hasonlóan, megtettek mindent annak érdekében, hogy ez az etnikum hatása még negatívabb legyen. A neoliberális foglalkoztatáspolitika ezt a nagyon gyorsan szaporodó etnikumot szinte teljesen kizárta a társadalmi munkamegosztásból, ami azzal járt, hogy a társadalmon belüli viszonylagos lemaradásuk gyorsan fokozódjon.

Ezt jól mutatja a tény, hogy a cigányság munkátlan életre kényszerítése, húsz év után, Magyarországon a háború óta példátlan társadalmi feszültséget szüljön.

A közép-európai, volt csatlós országok etnikai értékének leromlása azzal járt, hogy ma a teljesítményük mintegy harmadával kisebb, mint lenne akkor, ha az etnikai összetételük nem változik. Meggyőződésem szerint, az etnikai összetétel romlása által okozott veszteség nagyobb, mint e népek ezer éves történetének századi közül bármelyeké. Nemcsak számarányában, de minőségében még sokkal inkább. Ezt még száz év múlva is szenvedni fogjuk.

Számunkra, magyarok számára különösen fontos volna annak tudatosítása, ami a Trianon óta a Romániához került Erélyt érte. Az elmúlt nyolcvan év alatt, Erdély etnikai összetétele, talán világviszonylatban is példátlanul, megromlott. Trianon előtt ezen a területnek a lakosság kétötödét tette ki az átlagnál fejlettebb, iskolázottabb, a Kárpát-medence polgárosultabb harmadához tartozó szászok, svábok, zsidók és nem székely magyarság. Jelenleg ezek az etnikumok részaránya nem éri el a társég lakosságának tíz százalékát. Ráadásul, a megmaradtak szervezettsége is szinte eltűnt, illetve szétesett.

Mindezt annak okán fejtettem ki, hogy az etnikumok létszámának, társadalmi és gazdasági értékének alakulását nem mérjük, nem követjük nyomon. A neoliberális politikai erők még azt is szentségtörésnek tartják, hogy ez irányú mérések történjenek. Az etnikai hovatartozást olyan személyiségi jognak tekintjük, amit demokráciában nem illik megkérdezni.

Én pedig százával találom azokat az adatokat, miben az etnikai hovatartozást a társadalmi teljesítmények alapján is mérik.

Csak két példát mondok.

- Az egyik negyedszázados. Az Egyesült Államokban jártam, amikor éppen lezártak egy felmérést arról, hogy a bevándorlók etnikai összetétele és a teljesítménye között mi az összefüggés. A vizsgálatot, a korábbi bevándorlók esetében, a nagyszülők etnikai összetétele alapján végzeték. Akinek a nagyszülei négy etnikumhoz tartoztak, négy etnikumnak volt negyednyi tagja. Ránk, magyarokra vonatkozóan, még azt is kiderítette ez a felmérés, hogy a második világháború utáni magyarok teljesítménye átlagos, az 1956-os menekülteké pedig kiváló. Az élen az európai zsidók és a kínaiak voltak.

- A másik élményem mai. A The Economist legutóbbi számában, az Angliában élő néhány etnikum esetében mutatják meg a gyermekszegénység arányát, fiukra és lányokra bontva, az angolokhoz viszonyítva.

Húsz éve hiába várom, hogy nálunk mutassák ki, mekkora a magyar cigányság foglalkoztatása, munkanélkülisége, a rendszerváltás óta született gyermekei iskolázottsága.

A magyar cigányságot a neoliberális közgazdászok zárták ki a társadalmi munkamegosztásból, a munkanélküliség által elrontott állapotokról is ők nem engednek felmérést készíteni. Hisztérikusan tiltakoznak a tisztánlátás feltételének megteremtése ellen. Nem ismerik fel, hogy a szélsőjobb megerősödését semmi sem szolgálja jobban, mint a cigánykérdés elhomályosítása.