Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                  EE                  2009-12-16

 

 

Ezen a címen számos társadalmi feladat esetében bizonyítom, hogy amit nem teszünk meg, de kellene, több kárt okoz, mint az, ha amit megteszünk, annak nem jó a hatékonysága.

Az osztálytársadalmak és a jelenkori társadalom között abban is minőségi különbség van, hogy azokban a társadalmi érdek az adott kapacitásának minél jobb kihasználását kívánta meg. A modern társadalom csak akkor lehet versenyképes, ha a kapacitásának növelésére koncentrál. Ennek a kulcsa pedig a következő generáció minőségének, szellemi vagyonának maximalizálása.

Ez jutott eszembe, amikor a fejlett államok egészségügyi ellátásáról készült elemzést olvastam.

Abból az derült ki, hogy az Egyesült Államok egészségügyi ellátása nemcsak abszolút, de a jövedelméhez viszonyítva is a legdrágább. Ezt közel harminc éve felismertem, és örömmel fogadtam, amikor a magyar lakosság túlnyomó többsége elutasította az SZDSZ és Gyurcsány hisztérikusan erőltetett egészségügyi reformját.

Az újabb adatokból csak igazolódott, hogy minél piacosabb az egészségügyi ellátás, annál drágább.

Arra azonban csak most döbbentem rá, hogy a piacosított egészségügyi ellátás nemcsak azért drága, mert sokba kerül, hanem még inkább azért, mert kihagyja a lakosság 15 százalékát. Ezt a hiányosságot szociális okokból bírálják a közgazdászok, de arra még utalást sem találtam, hogy mibe kerül az Egyesült Államoknak, hogy harmincmillió lakósa ellátatlan.

A piacosított egészségügyi ellátás nemcsak drága, de rossz hatékonyságú is. Japán egy lakósra vetítve, harmad annyit költ egészségügyre, mégis minden erre vonatkozó mutatója lényegesen jobb. Ez ugyan jórészt abból is következik, hogy az egészségügyi állapot elsősorban a lakosság viselkedésétől függ. Ha az emberek egészségesen élnek, harmad pénzből is egészségesebbek maradnak.

Ma már világosabban látom, hogy a piacosított egészségügy nemcsak drágább, de nem is lehet hatékony, mivel széles rétegről nem gondoskodik. Ahol a lakosság hatodának az egészségügyi ellátása nem biztosított, ott ebből sokkal több kár származik, mint előny abból, hogy az öthatod jobban van ellátva. Ez nagyobb egészségügyi kárt okoz, mint a piacosítással járó többletköltség.

Ha az Egyesült Államok csak anny8t költene egészségügyre, mint Anglia, ahol jobbak az egészségügyi mutatók, és szinte senki sincs biztosítás nélkül, akkor évente több mint 1.000 milliárd dollárt takaríthatna meg. Ebben az esetben egészen más ország volna az Egyesült Államok a világgazdaságban, mindenek előtt a pénzügyi világban. De ez csak a pénzügyi vesztesség. Ennél is sokkal nagyobb kárt okoz a tény, hogy a lakosság hatoda ki van zárva az egészségügyi ellátásából, hogy ez a nagyon széles réteg nem tarthat lépést a lakosság másik öthatodával.

Ezt meg tudom becsülni azon, hogy mibe kerül nekünk, hogy a lakosság mintegy tizenkettede, húsz éve ki van zárva, nem az egészségbiztosításból, de a társadalmi munkamegosztásból.

Talán még jobb támpont, ha a skandináv jóléti államokkal állítom szembe az Egyesült Államok egészségbiztosítását. Svédország a nemzeti jövedelmek 6 százalékával kevesebből oldja meg ezt a feladatot, mégis minden mutatója sokkal jobb.

Ennyi is lég annak igazolására, hogy vannak olyan társadalmi feladatok, amit nem szabad a piacra bízni. Ilyen az egészségügy is. Nemcsak sokkal drágább, de sokkal rosszabb hatékonyságú is.

 

 

A neoliberális közgazdászok egyik vesszőparipája, hogy az állam közigazgatási szerepe negatív, és nagyon drága. A számukra mindennél fontosabb pénzügyi egyensúly javítása érdekében a közigazgatáson akarnak takarékoskodni.

Talán semmi sem igazolja jobban a minőség jelentőségét, mint a közigazgatás.

Nagyon nehéz a közigazgatás költségeit az államok között összevetni, az adatok mégis egyértelműen igazolnak két tendenciát.

- Egyrészt az állam közigazgatási szerepe annál fontosabb, minél fejlettebb a társadalom. Minél bonyolultabb a társadalmi munkamegosztás, annál nagyobb szerepe van az államnak abban, hogy ennek a működési szabályozása megfelelő, és ellenőrzött legyen.

- Másrészt minél fejlettebb a társadalom, az állami elvonások annál nagyobb hányadát kell nem közigazgatási feladatokra, nyugdíj, oktatás, egészségügy, fordítani.

A közigazgatás költségénél sokkal fontosabb annak minősége. Tized annyi társadalmi terhet jelent a közigazgatás kívánatosnál akár harmadával nagyobb költsége, mint annak rossz hatásfoka. Ha egy országban korrupt, lassan működő a közigazgatás, sokkal többe kerül, mint a jó még egyszer akkora költséggel.

Csak két szempontot említek.

1. A lakosság közhangulata, véleményére kevés tényező van nagyobb hatással, mint a megbízhatatlan, lassú, és korrupt közigazgatás. Márpedig a gazdaság teljesítőképessége alapvetően függ a lakosság közérzetétől, a hatóságokkal szembeni bizalmától.

2. A nemzetközi tőkeáramlást alakító tényezők között az egyik legfontosabb, a jól működő, nem korrupt közigazgatás. Az országok közt mozgó tőke nagy többség vagy olyan országokból jöhet, ahol a közigazgatás megbízható, de ami korrupt közigazgatásból menekül, az is a megbízhatót keresi.

Nálam kevés embernek van rosszabb véleménye a két háború közti magyar viszonyokról, de azt elismerem, hogy azt felismerték, hogy a közigazgatásban dolgozókat jól kell megfizetni. Nem véletlen, hogy aki abban a rendszerben jól, és biztonságban kart élni, az igyekezett a közigazgatásban elhelyezkedni. A kisember rendőr, csendőr akart lenni. Az urak pedig a közigazgatás felső pozícióiba igyekeztek. A rendszert szívesen felrobbantottam volna, de korrupcióval nem találkoztam korrupt rendőrrel, főispánnal. Ezzel szemben jelenleg ott tartunk, hogy a közigazgatásban azok találják meg a számításukat, akik élvezetik az alacsony fizetést, korrupcióval egészíthetik ki. Nálunk alacsonyabb szintre csak a pártapparátusok szolgáit rangsorolja a közvélemény alacsonyabbra.

Ha valami nagyon drága ennek az országnak, akkor a másfélmillió munkanélküliség után az állam, a pártok és a közigazgatás munkájának szakmai és erkölcsi színvonala. Nem az a baj, hogy ezek drágán működnek, hanem az, hogy nagyon alacsony szakmai és erkölcsi színvonalon.

 

A modern társadalom meg nem értését talán elsősorban az okozza, hogy nem fogják fel a munkátlanság, a társadalomban be nem vontság károkozó hatását. Az osztálytársadalmak ötezer éve mindig több és jobb munkaerővel rendelkezett a társadalom, mint amennyit hasznosítani tudott. Ebből fakadóan a társadalom jelentős hányada teher volt, ha nem vonták be a társadalmi munkamegosztásba, abból nem fakadt társadalmi kár.

A jelenkori fejlett társadalom abban is különbözik az elődeitől, hogy leállt a természetes népszaporulat, nem kell védekeznie a munkaerő bővülésével szemben, de a minőségi munkaerővel szembeni igény kielégíthetetlen. A munkaerő egésze, nemcsak a megfelelő minőségű, társadalomi értékké válik, mint a következő generációt jelentő új nemzedék szüleje.

A következő nemzedék potenciális értéke elsősorban a vele született képességeken múlik. Ez pedig genetikai szerencse. A tehetség nagy mértéken a szülők tehetségétől független. A leszakadt, a munkaerőpiac a normatív áron nem igényelt szülőknek közel akkora valószínűséggel van tehetséges gyermekük, mint a tehetségeseknek. A társadalom kielégíthetetlen tehetségigénye azt követeli meg, hogy minél szélesebb legyen az a réteg, amiből meríteni lehet.

A társadalom számára minden szülőpár érték, amit nem szabad mellőzni. Márpedig a társadalmi munkamegosztásból kirekesztett szülők csak nagyon alacsony hatásfokkal tudják a gyermekeiket képességüknek megfelelő nevelésen részesíteni. A munkátlanságra ítélt munkaképesek nem lehetnek gyermeknevelő szülők. Még lehetnek tehetséges gyermekeik, de azok tehetsége csak nagyon alacsony hatékonysággal hasznosítható.

Egyáltalán nem feltárt a munkaképesek munkátlanságának hatása. Nem csak a közvetlenül érintettekre, a családra, hanem a társadalom egészére is. Ahol magas a munkátlanságra ítélt munkaképesek aránya erkölcsi romlás és társadalmi feszültség jelentkezik.

Ez egyértelműen kiderül abból, hogy ahol alacsony a munkára fogottság, ott rossz az erkölcs, nagy a társadalmi feszültség.

Ez ugyan általános jelenség, de a magyar rendszerváltás után kialakult helyzet ennek klasszikus példája.

A jelenlegi politikai és erkölcsi állapot egyenes következménye annak, hogy másfélmillióval kevesebben dolgoznak, mint a rendszerváltás előtt.

Talán semmiben sem olyan nyilvánvaló, hogy annak hatékonysága elsősorban attól függ, hogy kiket, mire képzünk. Ha az oktatási rendszer nem szelektálja a képességet, és nem ennek megfelelően képez, lehet akármilyen olcsó, nem lehet hatékony. Ezzel szemben lehet az oktatási rendszer nagyon drága, de hatékony, ha mindenkit a képességnek megfelelő szinten, és irányban képez.

Az adott tanulóállományban nem lehet nagyobb kárt tenni annál, ha nem megfelelő képességű pedagógusokra, oktatókra bízzák. Márpedig a pedagógusok jelenlegi anyagi és erkölcsi megbecsülése mellett nem lehet arra számítani, hogy az oktatók képessége az oktatottak fölött legyen. Elég volna megnézni, hogy a tanítók, tanárok, professzorok mennyire nem a legkiválóbbakból kerülnek ki, sőt.

A neoliberális közgazdászok akkor leplezik le magukat a legjobban, amikor a túlképzésről prédikálnak. Az egyik szaktekintélyük azt tartja, hogy a diplomásokban túlképzés van, nem lesz ennyire szükség. Most ő az egyik kis párt miniszterelnök jelöltje. Ő sem tudja, hogy a legnagyobb kárt az okozza, ha csak annyi diplomásunk van, amennyire szükség lesz. Akkor az ostoba, alkalmatlan diplomás sokkal több kárt okoz, mintha mellette még másik kettőt kiképeznénk. Minél magasabb a szakmai igény, annál nagyobb számbeli túlképzést követel meg a társadalom érdeke. Csak így lehet elkerülni, hogy olyanokra bízzunk fontos feladatot, akik arra eleve alkalmatlanok. Márpedig takarékossággal ennél nagyobb kárt nem lehet okozni. Természetesen az is súlyos hiba, ha valaki azért kaphat fontos beosztást, mert van papírja.

A sportokban és a művészetekben nem akadt olyan ostoba, mint a neoliberális közgazdászok között. Az ő logikájukból az következne, hogy csak annyi labdarugót képezzünk profi szintre, ahányra szükség lesz a válogatottban. Csak annyi zongoristát képezzünk, aki abból sokra viszi. Ha valamiben szükség van a kiválóságra, abban sokszorosát kell képezni a várható társadalmi igénynek.