Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                  RH                  2009-10-24

 

(Életem tapasztalatai alapján)

 

Nagyon elfogyott a türelmem az 56-os megemlékezések olvasása közben. Nemcsak a türelmem fogyott el, az időből is lassan kifutok. Ma már talán az utolsó vagyok azok közül, akik a Nagy Imre körül folyó eseményeket szint belűről, de mégis elegendő távosából élhettem meg. Az is csoda, hogy nemcsak élek, de még munkaképes vagyok.

Közgazdász létemre hetven éve amatőr történész vagyok. Élvezem azt az előnyt, amit a közgazdasági ismereteim és szemléletmódom a történelembe való kirándulásaim során segít. A közgazdaságtanban is azért vannak vitáim, mert a szubjektív, az erkölcsi szempontoknak túlzott szerepet adnak. Ez fokozottan érvényes a történészekre. Ez alól a marxisták sem kivételek.

Kezdem azzal, hogy minden politikai szereplő céljainak a realitását kellene először mérlegre tenni. A történelem tapasztalatai azt mutatják, hogy a legtöbb kárt az irreális célok érdekében hozott áldozatok okozták. Tehát a nemes cél még nem adja meg a tettek értékét. Kemény Zsigmondtól tanultam, hogy a történelem a bűnöket előbb megbocsátja, mint a tettekből fakadó károkat. Ezt bővítgettem életem során. Ma már vallom, hogy a történelem minden bűnt megbocsát, ha eredmény született belőle, és nem jutalmazza az eredménytelen, sőt kárt okozó jó szándékot.

A magyar történelem azonban tele van olyan hősökkel, akik eleve elérhetetlen célokért küzdöttek, és ennek során okoztak a népnek sok szenvedést, és az országnak óriási károkat.

Az 56-os forradalom értékelését a legfontosabb kérdéssel is kellene kezdeni.

E kérdésre egyértelmű a válaszom. Az előkészítők, és a kirobbantó egyetemisták céljai reálisak voltak. Nem rendszerváltás, nem a társadalom átalakítását, hanem a bolsevik rendszeren belül akartak több demokráciát és nagyobb nemzeti önállóságot. Ennek a célnak mind nemzetközi, mind hazai realitása megvolt. Ezt akarták 1953 óta a moszkvai pártvezetésben, ezt akarta a bolsevik táboron belül Mao és Tito. Ezek egységesen Nagy Imrében látták e célok megvalósítóját. Ezt a célt a pártvezetésen belül is, egyre többen örömmel szolgálták volna. Ezt örömmel fogadta volna a magyar nép jelentős hányada.

De nem mindenki örült volna ennek.

1. A moszkvai pártvezetésben is erős ellenzéke volt. A csatlós országok bolsevik vezetői azonban felismerték, hogy ez egyéni hatalmukat veszélyezteti, tehát ellene voltak. Tapasztalataim szerint, ezzel nem számoltak nagy Imre körében.

2. A magyar pártapparátus többsége, különösen azok, akik a sztálinizmust is túlteljesítették, felmérte, hogy hatalmi helyzete veszélyben forog. Ezzel sem számoltak a párton belüli hatalomváltása készülők.

3. Egyértelmű ellenzék volt az úri középosztálynak, és a keresztény egyházak klérusainak befolyása. Ezek nemcsak ezer éves hatalmuk elvesztése, hanem a bolsevik hatalomtól elszenvedett sérelmei okán minden lazulás mögött keresték a politikai restauráció lehetőségét. Ezeket nem elégítette ki az internáló táborok bezárása, a politikai perek megszűnése. A bolsevik párton belüli hatalomátvételre készülők naivitás e téren volt a legnagyobb. Fel sem merült, mekkora ezek befolyása.

4. A magyar parasztság nagy többségében még éltek a kollektivizálás alatt ért sérelmek, és számukra a nemzeti függetlenség még saját sorsuknál is nagyobb súllyal érvényesült. Nagy Imre sem mérte fel, hogy ezek megnyerésére nem volt elég a rövid miniszterelnöksége alatt a falvak népe, és a mezőgazdaság érdekében hozott reformok. Amíg Nagy Imre miniszterelnökként nagy gonddal szervezet maga köré az agárár szakembereket, leváltása után olyanok vették körül, aki között nem volt a közvélemény által ismert, és elfogadott szakember. Hiszen Donáthról is csak kevesen tudtuk, hogy szíve szerint agárpolitikus volt.

Nagy Imrével a leváltása és a forradalom között nem volt kapcsolatom, de a köré szerveződők közül csak Donáth Ferencet és Vas Zoltán ismertem. Az előbbivel éppen ebben a két évben csak párszor találkoztam, de nem beszélt a terveikről. Vas Zoltánról tudtam, hogy meggyőződéses bolsevik, aki a pártján belül akar változást, és rendet. A Gerőt jellemző merevséget elutasítja. Ezt, korábban az Országos Tervhivatalban, majd Nagy Imre mellett, mint miniszterelnöki államtitkár bebizonyította.

Nagy Imre és köre nem készült fel arra, hogy a párton belüli hatalomváltás úgy húzódik, hogy elfogy a lakosság türelme, és kitörhet a forradalom. Máig értelten vagyok azzal szemben, hogy a történészek nem teszik fel a kérdést.

Azért, mert a pártvezetés nem mérte fel, hogy eljárt az idejük, nemcsak Rákosinak és Gerőnek, de társaiknak is le kell mondaniuk a hatalomról. A párt vezetését át kell adni Kádárnak, a kormányét Nagy Imrének.

Gerő még abban a hitben élt, hogy Tito támogatását megnyerheti. A kor politikusainak naivitását jól illusztrálja, hogy Gerő október 23.-án még Belgrádban keresett támogatást, két héttel később pedig Nagy Imre menekült a Jugoszláv követségre. Ezt csak az magyarázhatja, hogy a moszkvai emigrációban annyira izolált életet éltek, hogy teljesen elveszett a realitásérzékük.

Annak ellenére, hogy kezdettől fogva láttam a forradalom előzményeit, a sorsát, abban a hitben éltem, hogy egyszer majd mások is megértik, hogy mi, miért történt úgy, ahogyan, és mi történhetett volna másként. De a fél évszázad, az európai bolsevik rendszer bukása, a kínai bolsevik rendszer páratlan sikere sem volt elég ahhoz, hogy felmérjük az 56-os magyar forradalmat létrehozó világpolitikai helyzetet, az akkori magyar társadalom erőviszonyait.

A történészek máig nem vették tudomásul, hogy Roosevelt Jaltában milyen világpolitikai helyzetet alakított ki.

Akkor az Egyesült Államok nagyságrenddel nagyobb politikai és katonai erő volt, mint a másik három partnere.

- A Szovjetunió kivérzett, a saját erőforrásait kimerített, még viszonylag nagyon elmaradott hatalom volt. Akkora szerepet vállalt a háborús győzelem érdekében, ami felemésztette az erejét. Ráadásul a bolsevik birodalom népei, mind a pravoszlávok, mind a mohamedánok eleve alkalmatlanok az élvonalba emelkedésre, arra, hogy az Egyesült Államok politikai és katonai versenytársai lehessenek. Az angolokénál és a franciákénál ugyan sokkal nagyobb katonai ereje volt a szárazföldön, de az Egyesült Államokkal szemben képtelen lett volna a háborúra.

- Nagy Britannia és Franciaország, a két nyugat-európai „nagyhatalom”, pedig az önmaga árnyékává zsugorodott. Papíron ugyan a háború nyertesei között szerepeltek, de szinte mindent elveszítettek, illetve amit még nem, a gyarmatok elveszése is csak idő kérdése lett. A kilátásaikat csökkentette, hogy az Egyesült Államok felé példátlan mértékben eladósodtak lettek.

Jaltában már az Egyesült Államok voltak az egyetlen szuperhatalom. A két gyarmattartó polgári demokrácia nem világpolitika tettekre, de gyarmatai megtartására és a hiteleinek visszafizetésére is képtelen államok voltak.

A politikatudomány, és különösen a közgazdaságtan még mindig nem számol azzal, hogy az ideológiákról, a politikai rendszerekről nem lehet, az érintet kultúrákról, a relatív és abszolút fejlettségtől független, általános ítéletet alkotni. Vonatkozik ez a marxizmus minden formájára is.

Ha Marxnak mindenben igaza lett volna, az akkor is, az csak a 19. századvégi nyugati kultúrába tartozó fejlett országokra lenne igaz. A bolsevik rendszer a kelet-európai fél-periféria marxizmusa, vagy legalábbis annak tartja magát, és annak tartotta a nyugati marxisták jelentős hányada is. Soha nem tudtam elképzelni, hogy Marx annak tartotta volna.

Marx sem gondolta, hogy a tanai mennyire a nyugati kultúrkör relatív fejlett tőkés osztálytársadalmaira lettek szabva. Az fel sem merült nála, amire hogy az általa elképzelt szocialista-kommunista rendszer csak a nyugat-európai kultúrára van szabva. Az ő elképzelésének legközelebbi rokonai a nyugat-európai skandináv, jóléti államok. A legkevésbé marxista társadalom a sztálinista bolsevik diktatúra volt.

Ez nem jelenti azt, hogy az a rendszer rosszabb volt, mint bármelyik másik, ami megvalósítható lett volna. A Szovjetunióban hetven évet leélt népek egyikéről sem mondható el, hogy többre ment volna, ha más rendszert választhat. A Hitler, majd Roosevelt által odaajándékozott népek közül csak az észtek esetében tételezek fel jobb eredményt, ha önállóak maradnak. Ezt annak alapján állítom, amit a felük rokon finnek az elszakadásuknak köszönhetik, hogy a maguk gazdái lehettek.

A pravoszláv kultúrájú, kelet-európai népek egyedül, a Nyugat által támogatott politikai rendszerben még ennyire sem jutottak volna. Ezt bizonyítja, hogy a bolsevik megszállástól, és rendszertől megszabadulva sem értek el eredményt. Az ukránok, a fehéroroszok még az oroszokhoz képest is egyre jobban lemaradnak.

A közép-ázsiai, mohamedán kultúrájú népek esetében még inkább egyértelmű, hogy a bolsevik rendszerben töltött hetven év során, a rokon kultúrájú szomszédoknál előbbre jutottak. Afganisztán, Kazahsztánhoz képest, generációkkal hátrább van a társadalmi fejlődésben.

Annak, hogy Kelet-Európa népei a hetven éves bolsevik rendszer során nem jutottak közelebb a fejlett Nyugathoz, nem a bolsevik rendszer, hanem a kultúrájuk alkalmatlansága volt az oka. Még kevésbé vitatható, hogy a viszonylag szegény eredményben a döntő szerepet játszott az eszeveszett fegyverkezés.

Hangsúlyozni kellene azt is, hogy a bolsevik rendszer viszonylagos sikere addig tartott, amíg Nyugaton a tőkés osztálytársadalom válságban volt. Az eltérő eredményesség oka, hogy a második világháború előtti húsz évet a tőkés polgári demokráciák válsága, a lassú növekedés, a nagy munkanélküliség, az antiszociális társadalmi viszony jellemezte. A háború utáni negyven évet e hibáknak a jelentős kiküszöbölése, és a példátlanul gyors fejlődés. Vagyis a két háború között a világ társadalmi és gazdasági élcsapata válságban volt, lassan fejlődött, könnyű volt a fasizmusoknak és a bolsevik rendszernek vele versenyezni. A háború után nem a bolsevik rendszer lett rosszabb, hanem az utolérendő társadalmak jobbak.

A 20. század végére a Nyugat polgári társadalmai, vagyis az élcsapat lendülete megtört. Közben a távol-keleti, a polgári társadalom útját járó népek fergetegesen fejlődtek. Ehhez zárkózott fel az utóbbi húsz éven az 1.4 milliárdos lakosú bolsevik Kína.

A Jaltában hozott döntéseket tehát Roosevelt diktálta. A másik három fél nem volt egyenrangú partner. Tehát ami Jaltában történt, az Roosevelt akarata volt. Ennek ellenére nem találtam elemzést arról, hogy milyen tervekkel ment az amerikai elnök Jaltába, és mi volt az ott ülőkről a véleménye, pedig ez felmérhető volt, nemcsak utólag, de akkor is.

Az innen, a front másik oldaláról is egyértelmű volt, hogy az Egyesült Államok, mindenek előtt annak elnöke nem azért lépett az európai háborúba, hogy az angol és a francia gyarmatbirodalmakat megmentse, sőt azok felmorzsolódását örömmel nézte. Örült hogy a gyarmattartó imperialisták, a világ népességének nagy többségét gyarmatként bitorlók, és ezeknél még mohóbb ellenségei, a tengelyhatalmak egymást pusztítják.

Roosevelt naplóit olvasva, az a véleményem, hogy számára az emberirtó zsarnokság nem volt olyan ellenszenves, mint az embereket nem embernek tekintő gyarmattartók viselkedése. Az amerikai elnök Jaltában azért adta a Szovjetuniónak Közép-Európát, hogy a gyarmattartók érezzék magukat fenyegetve. Nem ismerek ugyan Roosevelt szándékára vonatkozó forrásokat, de ha volt előre kidolgozott terve, zseniálisan bejött. Jalta után ötven évig, az Egyesült Államoknak szinte minden külpolitikai vágya teljesült. Ehhez csak azt kellett hozzátenni, hogy a Szovjetunió Japánból is kapjon valamit, ami nekik fáj, és érezze magát fenyegetve a távol-keleti vetélytársa is.

A Jaltában hozott döntéseknek a gyümölcse, hogy a nyugati polgári társadalmak, a Szovjetunió katonai erejétől félve, az Egyesült Államok védnöksége alá menekültek. A Szovjetunió fenegetésének köszönhetően gyorsan felszabadultak a gyarmatok, az évszázadok óta egymással háborúzó gyarmattartók szövetségbe tömörültek. Mindez ugyan nyilvánvaló, de még nem olvastam közép-európai történésztől, hogy ezeknek az eredmények a gyorsasága Jaltának köszönhető. Még az sem, hogy Közép-Európa feladása óriási nyereség lett nemcsak az Egyesült Államok, hanem az egész világ számára.

Japán engedelmessége is annak volt köszönhető, hogy ott volt a hátában az imperialista Szovjetunió, amitől joggal félt.

Azt ugyan nem tudom bizonyítani, hogy Roosevelt Jaltában már előre látta, hogy a kapott ajándéktól megrészegült Sztálin éhes imperialista lesz. De az lett, a fejébe szállt az ajándék, és erejét felmorzsoló fegyverkezési versenybe kezdett. Ennek következtében az Egyesült Államok minden világpolitikai vágya teljesült és a bolsevik rendszer rálépett az összeomlásához vezető útra.

Jaltában a Szovjetuniónak ajándékozott Közép-Európa kizárta annak lehetőségét, hogy a Szovjetunió lakosságát izolálni lehessen a külvilágtól. Még Sztálinnak sem sikerült a szovjet népeket elzárni a nálunk lényegesen fejlettebb, nyugatibb módon gondolkodó világtól. Sztálin népszerűsége, a szovjet fölényben való hit, csak addig volt biztosítható, amíg a nép nem láthatott más világot.

Annak ellenére, hogy a technika a korábbi izolációt közben lehetetlenné tette, a kelet-német, csehszlovák és magyar életmód megismerése olvasztotta a szovjetrendszer fölényében való hitet.

A politikai történészek fel sem vetik a kérdést:

Meggyőződésem szerint a Szovjetunió ma is élne, ha folytatja Lenin gazdaság- és világpolitikai stratégiáját, piacosítani a gazdaságot, és kivárni, a tőkés osztálytársadalmak forradalmait. A szovjetrendszer a sztálini merevsége ellenére sem belső okokból esett szét, hanem az esztelen fegyverkezés tette növekedésképtelenné. Ha a fegyverkezési kiadások nem haladták volna meg a nyugatai államokban jellemző hányadot, a gazdaság és az életszínvonal a ténylegesnél lényegesen gyorsabban növekedik.

Minden valószínűség szerint, Roosevelt Jaltában a gyarmattartó imperialisták tönkretételén gondolkodott, csak ráadásként jött be, hogy az ajándékba kapott térségek imperialistává tették a Szovjetuniót, a fegyverkezési verseny pedig megásta a sírját.

Legalább utólag illene megérteni, hogy a hidegháború mindvégig az Egyesült Álalmok érdekét szolgálta. Neki a fegyverkezési verseny elviselhető teher volt, a nemzeti jövedelmének 3 helyett 5 százalékát haderőfejlesztésre fordítja, és ezzel az imperialista Szovjetuniót 30 százalékos hadikiadásra, ezzel összeomlásra kényszeríti.

Ebbe az Egyesült Államok érdekét, célját szolgáló, még csak kibontakozó hidegháborúba robbant bele az 56-os magyar forradalom.

Csak a maiak tudják feltételezni, hogy 1956-ban történhetett volna Magyarországon, de bárhol a bolsevik táboron belül, olyan forradalom, aminek nincsen a moszkvai pártvezetésben komoly támogatása. A forradalmat megelőző társadalmi erjedést a Moszkvában kidolgozott reformterv indította el.

Arról nincsen ismeretem, hogy mikor kerültek a titkosszolgálati erők vezetői arra a meggyőződésre, hogy lazítani kell a bolsevik rendszer sztálinista merevségén.

Ennek a bolsevik mozgalom történetében előzményei voltak. Lenin a polgárháború után az Új Gazdasági Programmal ilyen változást tervezett. Annyi biztos, hogy 1953 nyarán már a pártvezetésen is többségre kerültek azok az erők, akik nemcsak gondolkoztak a lazításon, hanem konkrét intézkedésekbe fogtak. Nem otthon akarták kezdeni, hanem valamelyik csatlós országban. A kísérletre kijelölt csatlós államként kettő jöhetett szóba, Lengyelország és Magyarország. A nálunk is elmaradottabbak alkalmatlanok voltak, az NDK pedig robbanás veszélyes. A lengyelekkel szemben ránk esett a választás, hiszen azok stratégiai helyzete, és nagysága okán sokkal kockázatosabb lett volna.

Döntés született arról, hogy Magyarországon végeznek kísérletet valami ahhoz hasonlóval, amit Lenin a polgárháború után tervezett, de Sztálin meghiusított. Magyarországon induljon el az ő Új Gazdasági Programjuk. Ennek a lényege, hogy a politikai hatalom keményen centralizált marad, de a gazdaságban, először a mezőgazdaságban kapjon, szerepet a piac.

Az előkészítést Beriára, az GPU tejhatalmú urára bízták. Ez egyértelművé vált, amikor 1953 nyarán az SZKP Politikai Bizottsága elé rendelték Rákosit, Nagy Imrét, és néhány, az élvonalba kiszemelt fiatal elvtársat. Budapestről is könnyű volt felismerni, amit Nagy Imrének minden bizonnyal kifejtettek, hogy csak gazdasági, a politikai szférát nem érintő, reformról lehet szó. Beria, a Politikai Bizottsági ülésen a meghívott magyar elvtársak előtt közölte, hogy Rákosi elvtárssal Moszkvában nincsenek megelégedve, a kormány vezetését át kell adni Nagy Imrének, és a felső pártvezetésbe be kell vonni Hegedűs Andrást, és néhány Győrffi Kollégiumban nevelkedett fiatalt.

Az a tény, hogy Beria volt e találkozón a tárgy, és a feladatok ismertetője, azt bizonyítja, hogy a KGB-ben voltak azok az erők, akik a reform kezdeményezői. Ezt, a számunkra rendkívül fontos tényt sem akkor, sem az óta nem hangoztatják, pedig az események alakulása szempontjából ennek nagy jelentősége volt. Akkor is lehetett ezt látni, de a következdő évtizedek során ez egyre inkább nyilvánvalóvá vált, hogy a reformok kezdeményezői a GPU köreiben vannak, és az ellentábor sem lebecsülendő.

A tények:

Beria volt Rákosi lecserélését és Nagy Imre kiemelését bonyolító PB tag. Andropovot küldték Budapestre nagykövetnek, aki, ha nem is elsőre, de másodikra a következő első titkár lett. Ha nem is az elsőre, de másodikra Gorbachov lett ez első titkár. Mindegyikük a GPU-ben nevelkedett, és annak a kedvenceként jutott a hatalom csúcsára. Tegyük hozzá, hogy ha nem is elsőre, de másodikra, Jelcin után Putyin, a GPU kádere, lett az államelnök.

Érdemes volna felmérni az útját, és a következményeit annak, hogyan alakult a párt és a belügyi apparátus kádereinek egymáshoz viszonyított hatalmi súlya. A Bolsevik Pártot a pravoszláv egyház klérusa utódjának tekintettem. A titkosszolgálatokat pedig a cári tikos rendőrség utódjának. Mindkét szervezet szinte korlátlan hatalma évszázados, de úgy látszik, hogy a bolsevik rendszer összeomlását nem követi az új klérus, a párt kádereinek elődlegessége, sőt egyre inkább eltűnik. Jelenleg a hatalom irányítóit a titkos szolgálatok megbízható káderei közül válogatják.

Visszatérve a Nagy Imre kormányra.

Moszkvában az új miniszterelnöknek Nagy Imrét választották, aki a hazai illetések szerint már az emigrációban Beria embere volt. Ezt éreztem abból, hogy ugyan ő Rajknál jobban útjában állt Rákosinak és társainak, ugyan félre tudták állítani, de megölni nem. Azt, hogy Nagy Imrére Moszkvában továbbra is számítanak, bizonyította, kiközösítve is zavartalanul úgy szőtte reformterveit, mint aki számít arra, hogy lesz még alkalma. Ezek a tanulmányai egy szűk körben elterjeszthetők voltak, amiről nyilván tudtak az ávósok, és Rákosiék.

Nagy Imre miniszterelnöksége után azonnal tudtuk, hogy Nagy Imrét Moszkvában kik támogatják. Ez egyértelművé vált, amikor Andropov, a Beria reménysége lett a nagykövet, akit nem küldték volna ide, ha nem akarnák az 1953-ban elkezdett munkát folytatni. A nagykövetség munkatársai pedig felvették a reformernek tartott elvtársakkal a kapcsolatot.

Egyértelművé vált, hogy a párt és a kormány vezetésében szerepet kaptak azok, akiket Rákosi nem szeretett. Feltűnő volt, hogy néhány fontos karrierista káder, akitől nem vártuk volna, átállt Nagy Imre táborába.

Nagy Imre azonnal hozzákezdett a mezőgazdasági reformokhoz. Ott voltak mellette a Gerőék által pár éve félreállított Vas Zoltán, a parasztpárti Erdei Ferenc, a volt miniszterelnök, Hegedűs András, a mindig, mindenkitől bebörtönzött, Donáth Ferenc és a vidékre telepített, Fehér Lajos. Mindegyikükkel tartós kapcsolatom volt, illetve néhányukkal barátságba kerülhettem. Mindegyiküket, ma is, a bolsevik időszak pozitív szereplőjének tartom.

Előbb az állami gazdaságok reformja, majd az egész mezőgazdaságé készült el. A munkában a pártközponti apparátusából senki nem vett részt! Ellenben számos, korábban kitelepített, osztályidegennek minősített, később nagyon hasznosnak bizonyult régi szakember tagja volt a reformkészítő csapatnak. A reformokat látva, a közvélemény azonnal megkönnyebbült, és Nagy Imrétől további reformokat várt. A gazdaság minden más területe azonban Gerő Ernő kezében maradt, akinek eszébe sem jutott a gazdasági reform.

Ekkor lettem két hétre fontos szereplő. Az akkor csúcsminisztériumnak számító Országos Tervhivatal Mezőgazdasági Főosztályán voltam osztályvezető. Már megjelent néhány agrárreformra vonatkozó írásom. Ezen az alapon kerültem a fenti két reformot kidolgozó bizottságban a titkár szerepébe. Ezt követően is szoros kapcsolatban maradtam Nagy Imre számos közeli munkatársával.

Az Országos Tervhivatalban azt láttam, hogy a mezőgazdaságban valóban elindulhatott a reformfolyamat, a piaci hatások fokozott figyelembevétele, a liberálisabb személyzeti politikai, de az ország négyötöde megy tovább a régi vágányon.

Azt látva, hogy a reformok nem léphetnek túl a mezőgazdaságon, írtam egy feljegyzést, Vas Zoltánon keresztül, Nagy Imrének. Ebben utaltam arra, hogy a reformot nem szabad a mezőgazdaságra korlátozni, a gazdasági szféra egésze reformra szorul, amit Gerőtől nem várhatunk. Szinte azonnal döntés született, hogy készítsünk reformjavaslatot a gazdaság egészére. Ezzel hármunkat bízott meg Nagy Imre. Rajtam kívül, az ő tanszéki helyettesítőjét, Fekete Ferencet, és a Miniszterelnöki Tikárság vezetőjét, Moré Andrást. Két hét alatt elkészült a gazdaság minden szektorára kiterjedő reformtervezet. Nagy Imre a mintegy száz oldalas anyagot nem is tárgyalva, azonnal szétküldte, mint saját miniszterelnöki előterjesztését.

(Ettől kezdve állíthattam, hogy a gazdaságirányító módszereket hívjuk gazdasági mechanizmusnak, én találtam ki. Mi készítettünk először olyan mechanizmus reformot, amit aztán, tizennégy évvel később, ezzel a címmel Nyers Rezső vezetése alatt, már párthatározatként, kidolgoztunk.)

Néhány órával az anyag szétküldése után hívott Gerő titkára, barátom, hogy nagy baj van. Gerő dühös. Ráírta az anyagra hogy „bucharinista förmedvény”. A maiak nem tudják, hogy a sztálinisták szemében ez a jelző volt a legsúlyosabb kritika, a politikai bűnös megbélyegzése. Bucharin volt Sztálin legnagyobb ellenfele azzal, hogy a lenini gazdasági reformfok folytatását akarta. Meg is kellett halnia.

Másnap reggel már a Tervhivatalban vártak az ávósok, azzal hogy adjam le az előterjesztéssel kapcsolatos összes iratot. Még az indigókat is elvitték. Órák alatt kiderült, hogy a már szétküldött anyagot is összeszedték. Nagy Imrét behívták, és az illetékes pártbizottság, aminek ő is tagja volt úgy döntött, hogy az anyagot meg kell semmisíteni. Azt már Nagy Imre közölte velünk, hogy minket nem fog bántódás érni, ezt neki megígérték.

Ebből megértettem, hogy Nagy Imre felhatalmazásakorlátozott. Moszkva ugyan feladatnak tekintette a mezőgazdasági reformokat, de ezen nem akar egyelőre túllépni. Jó lecke volt két évvel később a forradalom idején, hogy meddig nyújtózkodhatunk.

Húsz évig, azt hittem reformjavaslatunknak nyoma sem maradt. Kiderült, hogy a Pártörténeti Intézetben van egy példány. Majd Vas Zoltán halála után, a felességétől kaptam meg az ő példányát, amit nem adott le annak idején. Ez ma is birtokomban van. A feleségtől tudom, hogy Losonczy Gézánál is maradt egy példány.

Akkor nem értettem meg, amit ma már látok. Nagy Imre kötött programot kapott. Maradjon meg az agrárszektor liberalizációjánál és a legdurvább politikai megtorlások, internálások lazításánál. Az általam javasolt mechanizmusreform tehát túllépte a Nagy Imre számmára megengedett határt. Ezt még akkor sem mértem fel, amikor megtudtuk, hogy Beriját a felső vezetés megölte, tehát Nagy Imre fő támasza megszűnt. Azt csak utólag látom, hogy a reformpolitika káderei és céljai, ha korlátozva is, de a szovjet felső vezetésben továbbra is éltek. Andropov például nem lett kegy vesztett, tehát a GPU vonal továbbra is a reformerek kezében maradt. Bátorítást jelentet az is, hogy a bolsevik táboron belül mind Mao, mind Tito súlya megnőtt Hruschovék előtt.

Nagy Imrét nem sokkal később ugyan félreállította a párton belüli sztálinista vonal, de személyes szabadágát nem korlátozták, írt, és társaival szervezkedett. Tehát Berija után is élvezhette Moszkva bizonyos védelmét.

A következő két évben ugyan nem táncoltak vissza Nagy Imre agrárreformjával, és eltűrték a reformok irodalmi feszegetését, de folyt a sztálini káderek stabilizációja, annak ellenére, hogy nemcsak a közvéleményben, de a kommunisták között is nőtt a türelmetlenség. A Nagy Imrénél kevésbé reformer, az agrárkérdéssel nem foglalkozó Kádár János rehabilitációja is elkezdődött.

A Nagy Imre körül kialakuló csoportból azonban letűntek az agárár politikát képviselők, a népiek. Egyedül Donáth Ferenc volt az új csapatába. Én vele voltam kapcsolatban, de éreztem, hogy ők egyre távolodnak az agrárcéloktól, és egyre inkább a politikai reformokra tették át a hangsúlyt. Ebbe az irányba vitték az eddig a mezőgazdaságra és a falvak világára koncentráló Nagy Imrét. A miniszterelnök Nagy Imre és csapatát népiek alkották, a leváltott Nagy Imre körül inkább az urbánusok szerveződtek. Nagy Imrétén biztattam, hogy lépjen túl az agrárszektoron, amikor leváltották, a társai a politikai reformok irányába fordították. Ez a fordulatot a forradalom első hete után tette meg végérvényesen az urbánusok felé.

A fentiek nem azt jelentik, hogy nem voltak kezdettől fogva urbánusok Nagy Imre vezető csapatában, de a táborának összetétele ezt a változást tükrözte. E nélkül nehéz megérteni az 56-os események alakulását, mindenek előtt Nagy Imrének a forradalom első néhány napján a párthoz való kötődését, aztán a messze túllépő reformok elfogadását. A fordulatra elég jellemző, hogy az 53as reformjai mögött Erdei Ferenc szellemi befolyása volt a döntő, a leváltott, és különösen az 1956. november, 1. utániban pedig egyre inkább Losonczy Gézáé. Az előbbi nemcsak Nagy Imre, de Kádár János csapatának is tagja volt, az utóbbit pedig, vele együtt kivégezték.

A Forradalom előtti két évben azt láthattuk, hogy Beriját, Nagy Imre fő támogatóját kivégezték, de csapata, ugyan kisebb súllyal, Andropov vezetése alatt megmaradt. A reformokat támogató Mao és Tito súlya viszont nagyon megnőtt, akiket joggal lehetett a Nagy Imre vonalának támogatóinak tekinteni.

Annak azonban semmi realitása nem volt, hogy többre törekedjünk, mint amit Nagy Imre 1953-ban elkezdett. Ennek ellenére azt láttam, hogy Nagy Imrét támogatók egyre inkább nem a leváltása előtti vonalának folytatását, hanem ennél lényegesen többet, jelentős politikai reformot akarnak, aminek azonban nem volt semmi realitása.

Azok a történészek, aki ezt a különbséget nem látják, képtelenek felmérni, meddig lett volna az 56-os forradalomban eljutni. Legfeljebb addig, hogy Kádár lesz a párt vezetője, Nagy Imre a kormányé. Az egy párt rendszer azonban marad. Aki ezen túllép, kikényszeríti a katonai megszállást. Aki ezt nem látja be, az képtelen megítélni az eseményeket. Az is igaz, hogy október 23.-a után már ennél nem lehetett megállni. Ezt az első napon még Kádár sem tudta, Nagy Imre pedig csak pár napig igyekezett a hatalmát a párt nevében gyakorolni.

Nem tudom a csapata tagjainak a véleményét, de úgy érzem, hogy a többségük nem érezte, hogy mivel jár a több párt rendszer, a Varsói Szerződésből-ból való kilépés. Sajnos, az első hét után már Nagy Imre sem.

Az ország tragédiája, hogy október 23.-án már nem lehetett megállni, a kiszabadult szellemet a palackba visszanyomni.

Az azonban végig egyértelmű volt, hogy a pártélet liberalizációja, vagyis az, amit a Nagy Imre köré gyűlt kommunisták akartak, élükön Losonczyval, nem volt realitása. Ezt Nagy Imre is érezte, ezért nem tudott dönteni a forradalom első napjaiban. Érezte, hogy forradalom robbant ki, aminek az elsődleges céljai egyrészt messze túllépnek azon a határon, amit számára Moszkvában megengedtek, de még azon is, amit Losonczyék akartak. Ezért igyekezett az első napokban az eseményeket a pártjának szervezeti felügyelete alatt tartani. Nagy Imre ugyan Andropovval tárgyalt, de nem vette tudomásul, hogy annál, amit ő elfogadhatónak tart, nem szabad messzebb menni. Nem azért, mert nem volna jó, hanem azért, mert utána még az is elveszik, amit már elértünk.

Még nagyobb hiba volt, hogy Maoval és Titóval nem egyeztetett. E két eredeti szövetségese ugyanis még Moszkvánál is keményebben értelmezte a határt, amint nem szabad átlépni. Ezt Nagy Imrének tudnia kellett volna, de ő inkább a forradalmárokkal tárgyalt még akkor is, amikor Mao és Tito már Moszkvától követelte a forradalom katonai leverését. De Nagy Imre még arra sem érdemesítette Titot, hogy kikérje a véleményét. Ha ezt megtette volna, akkor eleve bárhova megy, csak a Jugoszláv Nagykövetségre nem. Azt, hogy a legrosszabb helyre menekültek, nemcsak Losonczy, de még Nagy Imre még Romániában sem ismerte fel. Ott is arra építettek, hogy a Szovjetunióban vannak olyan erők, amelyek tartalékban akarják tartani Nagy Imrét és csapatát. Nagy Imre pedig Titonak írt levelet, amiben segítségét kéri.

Mikor évekkel utána Donáth Ferencnek azt mondtam, hogy én a Szovjetunió Nagykövetégére menekítettem volna a kormányt. Megdöbbent, de abban megállapodtunk, hogy másik jó megoldás lett volna a szovjet, a kínai és a jugoszláv követségek közötti megosztásuk.

Ők, akik évtizedeket töltöttek a Szovjetunióban, nem mérték fel, hogy a legjobb védettséget, illetve a legkevésbé rosszat jelentette volna, ha oda menekülnek. Tito nemcsak nem értett egyet az ő politikai reformjaival, a több párt rendszerrel, de kellemetlen volt az új bizalmat összetörni azzal, hogy aki szembekerül a Szovjetunióval, hozzá menekül. A Jugoszláv Követségre való menekülés azért is hibás döntés volt, mert azt a látszatot keltette a moszkvai vezető körében, hogy a nemrég megbocsátott Tito a szovjetellenes kommunista erők fő támogatója. Nagy Imre és csapata sok évtizedes bolsevikokból állt, akiknek tudni kellett volna, hogy Moszkvában milyen erők érzékenyek különösen arra, hogy kiket támogat Tito.

Pár nappal később Brioni szigetén ezzel nagyon megnehezítették Tito helyzetét abban, hogy a lehető legjobb megoldást, Kádár elsőtitkárságát támogassa. Szerencsénkre, ez sikerült, hiszen, ha nem ez, akkor ott volt Rákosi és Gerő. Még egyetlen történésztől sem hallattam, hogy mennyi borzalmat, milyen következő évtizedeket jelentett volna, ha nem Kádár alapít kormányt, hanem Rákosi és Gerő. Köztudott, hogy nekik bőven maradtak híveik, másként nem lehetett volna megölni Beriát, leváltani Nagy Imrét.

Nagy Imre tudhatta, hogy neki nem lehet Andropovnál jobb tanácsadója, segítője, hiszen ő volt a Nagy Imrét miniszterelnökké javasló Berija bizalmasa, és utóda. Azt nem tudom, hogy mit tárgyalt Andropovval, de bizonyosan nem fogadta meg a tanácsait.

Természetesen ez azzal járt volna, hogy Nagy Imre lemond, és Kádárnak átadja a hatalmat. Meggyőződésem szerint, a következő egy évben is ez lett volna a legjobb. Természetesen nem érdemes azon vitatkozni, hogy jogos-e az a feltevésem, hogy Nagy Imre lemondása még hónapokkal később is sokat jelentett volna a gyilkolások elkerülhetősége érdekben.

Ezzel szemben a kor egyik legavatottabb történésze most is azt írja, hogy a jugoszlávok Nagy Imrét, és társait csapdába csalták. Most már illene tudni, hogy Tito számára a több párt rendszer támogatása öngyilkosság lett volna.

Nem tudom, hogy mikor jutnak el a történészek odáig, hogy a Kulturális Forradalom a magyarországi 56-os tapasztalatai alapján vált szükségessé.

Ez az állításom annyira megbotránkoztató, hogy magyarázatra szorul.

A fél-perifériákon csak akkor lehet a gazdaságot piacosítani, azaz modernizálni, ha a politikai hatalmat diktatúra tarja kézben. Bevallom, ezt csak jóval később ismertem fel, de a világpolitikai lehetőségünk sem biztosított ennél jobb utat. Akkor azért tartottam az egyetlen megoldásnak a Moszkvával való kompromisszumokat, mert nem volt más lehetőség. Ezt tudatosan csak Münnich Ferenc, a Nagy Imre kormány belügyminisztere képviselte, aki már a többpártrendszer kimondásától kezdve a Szovjet Nagykövetséggel kooperált.

Aki azt állítja, hogy akkor még volt más, jobb megoldás is, nem ismeri a tényleges világpolitikai és magyar helyzetet.

A világpolitikában sem az Egyesült Államoknak, sem a Szovjetuniónak nem volt érdeke, hogy egymás köreit keresztezzék. Gondolunk arra, hogy még tizekét évvel később sem merült fel, hogy Csehszlovákiának katonai segítséget nyújtsanak. De ehhez be kellene látni, hogy az kiegyensúlyozottnak látszó hidegháború az Egyesült Államoknak érdeke volt.

A mi Kádár-szakértőink sem látják be, hogy Kádár János már túllépte a több pártrendszer megszavazásával azt a határt, amihez Moszkva egyetértése még elképzelhető volt. Tito bölcsességére vall, hogy ennek ellenére Kádárt javasolta az új kormány élére.

A történészek ma is abban a hitben élnek, hogy Kádár a Munkás-Paraszt kormány élén élvezte a saját pártjának bizalmát. Csak aki nem ismeri a magyar kommunista elitet, hiheti, hogy az nem tartotta Kádárt a párt árulójának. Az első évben Kádár mögött még nem állt a saját pártjának a többsége.

Kezdetben, Kádárban nemcsak a saját pártja, de Moszkva sem bízott. Tudtommal minden esetben kikérték Műnnich egyetértését is.

Miért nem bíztak Kádárban?

- Egyrészt minden ideológiára épülő pártban a klérus előbb megbocsátja a miniszterelnöknek, azaz az állami vezetőnek a dogma megsértését, mint a saját főpapjának.

- Másrészt mindenki tudta, hogy a több párt közötti demokratikus választás során a kommunisták még tíz százalékra sem számíthattak volna, nemcsak kormányzati szerepre, de még a velük szembeni bosszúállás elkerülésére sem.

Az 56-os forradalmat úgy akarják értékelni, hogy kényesen elkerüljük a kérdést:

Ezt a választást kétharmadosnál is nagyobb fölénnyel megnyerik a korábban betiltott, illetve az új pártok. A megelőző öt évben az erőszakot követlen, vagy közvetve gyakorló személyeket, ha nem lincselték meg őket, bíróság elé állítják. Több ezer embert várt volna ilyen sors. Tízezrek vesztették volna el az állásukat. Nagy Imrét előbb kivégzik, mint ahogy a Kádár-rendszer tette. Nem értettem a több párt rendszert megszavazó kommunistákat, akik nem látták, hogy ezzel, mint hoztak magukra.

Visszatérve Nagy Imrének a forradalom alatti döntéseire.

Elég lett volna, ha a Varsói Szerződésből való kilépésről előzetesen az Egyesült Államok nagykövetével tárgyal, aki közölte volna, hogy ne a Szabad Európára hallgasson, hanem egyezzen meg a Szovjetunióval, mert rájuk nem számíthat.

Fél évszázad során egyre erősebb lett a meggyőződésem, hogy nemcsak 1956-ban, de még a nálunk sokkal demokratikusabb csehszlovák társadalomban sem volt megengedhető, hogy gyorsan feladják a politikai hatalom monopóliumát. Még nekik is meg kellett volna elégedni az első pár évben, a gazdaság piacosításával. Aki ennél többet akart, semmit sem ért el, sőt ott, Marx szavaival élve, „visszaáll a régi szemét.”

Ma már azt is tudom, hogy Kínában, ma is, a politikai pártdiktatúra az optimális megoldás.

Aki ezt nem érti meg, a bolsevik rendszer történelmének elemzése során, szükségszerűen hibás következményekre jut.

A fentiek alapján érthető, hogy 56-ban én lettem az Országos Tervhivatal Forradalmi bizottságának elnöke. Azonnal leváltottuk a reformellenes vezetőket, de senkit nem bocsátottunk el, senkit nem zártunk ki a pártból. Vagyis nem léptük túl azt a határt, amit Moszkvában kijelöltek. Talán én vagyok az egyetlen olyan forradalmi bizottsági elnök, aki a szovjet megszállás után is, hetekig együttműködött a Munkástanácsokkal is, mégis a helyemen maradtam. Sőt az új gazdasági mechanizmust készítő bizottságoknak tagja voltam. Legfeljebb mindig voltak olyan éber elvtársak, akik revizionista árulónak tartottak.

A több pártrendszer bevezetését azonban végzetes hibának tartottam, és tartom ma is. Tudtam, hogy csak akkor élhet tovább a forradalom, ha nem lépi túl Mao, Tito és a moszkvai reformerek tűréshatárát.

Arról sem szólnak a magyar történészek, hogy Nagy Imre igazi bíztatói Mao és Tito voltak, akik nemcsak kívánatosnak, de lehetségesnek is tartották nemcsak a gazdaság fokozatos piacosítását, de a Szovjetunióhoz való kötődés némi lazítását is. AmikorNagy Imretúlment a gazdasági reformokon, és több párt rendszert hirdetett meg, a két legnagyobb pártfogója, Mao és Tito Moszkvától követelték a katonai beavatkozást.

Ezt atényt is elhallgatják azok, akik Kádár és néhány társának átállásét bírálják, hogy amikor ők átálltak, már semmi reménye nem volt a katonai megszállás elkerülésének.

Még kevesebb szó esik arról, hogy az Egyesült Államok sem ellenezte a Szovjetunió katonai beavatkozását. Izrael és Franciaország Szuezi Kalandját sokkal jobban ellenezte az Egyesült Államok, mint a Szovjetunió fegyveres beavatkozását ott, ahol tőlük erre Jaltában felhatalmazást kapott.

Máig nem értem, hogy Nagy Imre, és csapata hogyan kerülte el az egyeztetést azzal az Adnropovval, akit ide az ő támaszának küldtek, a sorsdöntő napokban nem kérte ki a két fő támogatójak, Mao és Tito véleményét. Még a nemzetközi híreket sem hallgatták, amiből értesülhettek volna, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió egybehangolta lépéseit a szuezi ügyben.

Nagy Imrét, és a Romániában hónapokon át együtt élő csapatát még kevésbé értem, hogy a lehetőségeket utólag sem mérték fel. Az önkritika hiányát sem Vas Zoltán, sem Donáth Ferenc nem tudták megmagyarázni. Az utóbbival sok órát beszélgetünk erről. Semmiben nem tudtak ellent mondani.

Számomra soha nem volt vitás, hogy nagyon korlátozott a mozgásszabadságunk. Márpedig a politikusok legkártékonyabb fajtája az, amelyik nem veszi számba a lehetőségekkel, és lehetetlenségekkel. Ez annál súlyosabb, hiba, minél kisebb az ország, és minél jobban összeszövődött a világpolitika.

A lehetőségek, és korátok ismerete soha nem volt olyan könnyű, mint a Jaltát követő bolsevik uralom alatt. A magyar történészek és politikusok mégis elképesztően rosszul vizsgáztak nemcsak akkor, de még utólag is.

A magyar történelemfelfogás alapvető hibája, hogy nem tartja szem előtt a magyar társadalom sajátosságát, ami az első ezer év alatt rányomta bélyegét történelmünkre. Aki nem számol azzal, milyen a magyar társadalom struktúrája, és relatív fejlettsége, hogy hol helyezkedünk el a világpolitika térképén, nem érheti meg, hogy milyen helyzeten, hogyan kell viselkedni, mint a lehetőségeink.

Miből kellene kiindulni minden magyar történésznek?

A magyar nemesség száma elérte az ország lakosságának öt százalékát, ezen belül a magyar etnikum tizedét. Hozzánk csak a porosz és a lengyel társadalom volt hasonló azzal, hogy a poroszoknak és a lengyeleknek sokkal alacsonyabb arányú volt az idegen etnikumú lakosságuk.

Elég volna a magyar történelem jobb megértéséhez, ha szem lőtt tartanánk, hogy Franciaországban csak egy százalék volt a nemes, de hat százalék a polgár, és azok nagy többsége is francia. Márpedig a polgárosodás során nagyon fontos tényező a polgárság viszonylagos ereje. Ott egy francia nemesre hat francia polgár jutott. Azaz a polgárok számbeli fölénye hatszoros volt. Ezzel szemben Magyarországon fordított volt az arány, egy polgárral hat magyar nemes állt szemben a polgárosodás harcaiban. Egy magyar etnikumú polgárra azonban száznál is több magyar nemes jutott! A nemességnek a polgárokkal szembeni fölényében példátlanok voltunk Európában. (Ezeket az adatokat Györffy György közel ötven éve közölte, de máig nem hallottam erre hivatkozást.)

Annál nagyobb meglepetéssel olvastam néhány éve Gyilasz naplójában, hogy Sztálin ezzel tisztában volt.

Amikor Sztálin érezve a Jugoszláviával való feszültséget, meghívta Titot, de az, kockázatosnak tartotta Sztálin kezei közé kerülni, és helyettesét Gyilaszt küldte el. Ő számol be a naplójában a Sztálinnal való, négy szem közti beszélgetésről. Sztálin kifejtette, hogy a csatlós országok közül a legtöbb nehézségre a legyelek, és a magyarok esetében számít. Ezt azzal indokolta, hogy a két nép nemessége olyan politikai befolyást élvez a nép körében, ami könnyen lázadásokra vezethet.

A magyar társadalom túlélő nemesi fölényéből következett, hogy

az 56-os forradalom, ami a szovjet megszállás ellen, és a nagyobb társadalmi egyenlőségért harcolt, rövidesen az úri világ képviselőinek befolyása alákerült. Megjelent az úri középosztály nacionalizmusa, antiszemitizmusa, és klerikalizmusa. Azon lehet, de nem érdemes vitatkozni, ez hova vezetett volna. Én úgy éreztem, hogy ellenforradalommá fajul. De nem is az a fontos, hogy ezt mi utólag minek tartjuk, hanem az, hogy először a többi csatlós ország megijedt bolsevik vezetői, majd az első hét után, Mao és Tito, végül a felettünk korlátlan hatalommal rendelkező moszkvai elvtársak ellenforradalomnak, hatalmuk megalázásának tartották.

Az csak az én, már említett logikám, hogy Mao, és a kínai kommunista vezetők jelentős része számára a kulturális forradalmat szükségességét szülte, hogy a gazdaság liberalizálása előtt fel kell számolni minden politikai liberalizáció bázisát. Ezt láttam igazolva akkor is, amikor a kínai diákok, értelmiségiek politikai demokráciát követeltek. Ezt éppen annak a Tengnek kellett tankokkal eltiporni, aki a gazdasági reformok bajnoka volt. Sok évtizedes véleményem, hogy a jólét nem növelhető a gyorsan növekedő népesség mellett. A kínai gazdasági csoda előfeltétele volt a népszaporulat erőszakos megfékezése. Ezt pedig demokratikus politikai viszonyok között nem lehetett volna megvalósítani. Meggyőződésem, hogy a kínai diáklázadások leverése nélkül nem következhetett volna be az a gazdasági liberalizáció, ami a világtörténelem legnagyobb csodáját hozza.

Ezt a fejezetet ne tekintsék a történelemtudományba illeszthetőnek. Tanulságos mesének szánom.

Magyarország sorsa 1954 őszén indult el a végzetes vágányon. Aligha vitatható, hogy Nagy Imrét nem lehetett volna leváltani a moszkvai vezetés előzetes jóváhagyása nélkül. Teljesen kegyvesztett azonban Moszkvában nem lett, hiszen akkor Rákosiék nem hagyják szabadon szervezkedni.

A magyar közvélemény csak az látta, hogy a reformok Nagy Imrével megbuktak és folyik a csendes visszarendeződés. Ez azért volt csendes, mert Moszkvában ők is csak korlátozott mozgásszabadságot kaptak. A közvélemények ez azonban nem volt elég, a feszültség feltartóztathatatlanul nőtt. 1956 tavaszán már világosan láttam, hogy forradalom lesz. Májusban, Csurgón voltam érettségi elnök. Ott mondtam a tanári kar előtt, hogy e pártvezetést erőszakkal, fegyverekkel fogják elzavarni. Elképesztő volt a megdöbbenés, mert lent még csak a terrort látták, a kiszabadult szellem jelentkezését még nem. Sajnos, Nagy Imrének és társaiknak fogalmuk sem volt, hogy a legkisebb jelre robbanás, az indulatok szabadjára engedése következik.

A nyár végére már megszűnt a békés párton belüli hatalomcsere lehetősége. Ezttalán csakGerő érezte. Ennek jele volt, hogy Titot kereste fel. Vagyis a láncos kutyázók vezére elment a láncos kutyához. Onnan nem sok biztatást kaphatott, mert október 23.-án este, amikor hazaért úgy nyilatkozott, mintha a kelet-német vezérnél, Ulbrichtnál járt volna. Ezzel olajt öntött a már olthatatlan tűzre.

Nem az lepett meg, hogy Gerő nem érzi, mi történik, hanem Nagy Imre, aki azt hitte, hogy ő, szép szavakkal, le tudja csendesíteni a forradalmat. Csak azt tudta, hogy a forradalom kirobbanását még elvtársak készítették elő, akik nem rendszerváltást, hanem csak a rendszerjobbítást akartak. Nagy Imre még akkor sem ismerte fel a helyzetet, amikor a tömeg nem tűrte, hogy elvtársnak szólítsák.

Ettől kedve a folyamatos engedményekkel akarta lecsendesíteni az elszabadult indulatokat. Nem vette tudomásul, minél többet enged, annál többet követelnek. Egy hát elég volt, hogy mesze túllépje a határt, ami már megkövetelte a szovjet hadsereg erőszakos beavatkozását.

Az előző évek során a nyomát sem láttam annak, hogy Nagy Imrének olyan tevei vannak, amit a forradalom első hete után végrehajtott, és élet árán is védeni próbált.

Mi lett volna az ország sorsa szempontjából a legjobb?

Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a forradalom igényei messze túllépték a kielégíthetőség határát, Nagy Imrének kellett volna szovjet katonai segítséggel megvédeni az egy párt rendszert. Ezen belül a pártvezetését minden szinten meg kellett volna szabadítani a Nagy Imrét félreállító erőktől, és azokat híveivel felcserélni. Ehhez a Szovjetunió lelkes segítségére lehetett számítani. Nemcsak azért, mert ők is ezt akarták, de a kellemetlen nemzetközi helyzet is megoldódott volna. A közvélemény előtt is nyilvánvalóvá vált volna, hogy eddig, és ne tovább.

Aki nem elégedett meg a bolsevik pártunk átalakításával, és többet akart, elpusztította annak a lehetőségét is, ami reálisan elérhető volt. Azt, hogy ennél nincs több lehetőségünk, kezdettől fogva csak Münnich Ferenc látta, de még ő is elfogadta a koalíciós, több párti, Nagy Imre kormányban a neki felajánlott tárcát.

Természetesen sokan voltak a párttagok közül, akiknek még Münnich is sok volt. Ők voltak a baloldali ellenforradalom hívei. Ha Moszkva, jobb híján, kénytelen ezekre támaszkodni, óriási bosszúra számíthattunk volna. Münnich történelmi szerepét máig nem ismerték fel a történészek. Ha ő nem tarja végig a kapcsolatot Andropovval, ha nem nyeri meg maga mellé Kádárt, és néhány társát, baloldali ellenforradalomra számíthattunk volna. Igazi ávós bosszúra.

Ha ezt Nagy Imre az első naptól kezdve megtartja, ők segítették volna, hogy megszilárdítsa a párton belüli hatalmát, vagyis ott kezdhettük volna 56 őszén, ahova Kádár a hetvenes évek közepén, vagyis húsz év múlva eljutott. Márpedig Nagy Imre ennél többet soha nem akart, sőt a forradalom előtt ennél lényegesen kevesebbel is megelégedett volna.

Nagy Imre soha nem akart a forradalom előtt több párt rendszert, csak a hatalmat kézben tartó párton belül több demokráciát, kevesebb drasztikus eszközt, semmit a politikai perekből, internálásokból. Márpedig ezt, a Szovjetunió még örömmel elfogadta volna. A magyar népnek azonban ez egyre kevesebbet jelentett. A reális lehetőségeket meghaladó igény annál jobban nőtt, minél több engedményt tett Nagy Imre.

A történészek még ma is elfogadják a közvélemény ítéletét arról, hogy Kádár elárulta Nagy Imrét. Fel sem vetik, hogy esetleg Nagy Imre lépte túl a Moszkvától kapott felhatalmazást. Ezt még Kádár is túllépte, csak még időben visszalépett. Kádár nem korán, hanem későn szakított Nagy Imrével. Ő is sokkal tovább menet el a forradalmárok követelésének engedve, mint amennyit a felelős politikus megengedhetett.

Nagy Imre már tudta, hogy a reformok határait túllépőkre milyen sor vár Moszkvában. Azt ugyan senki sem tudja, hogy Beria miben vétett, de a büntetése köztudott volt.

Mit kellett volna tenni Nagy Imrének?

A rádióban közölni, hogy az első feladata a pártvezetést megtisztítani a reformok ellenfeleitől. Amíg ez meg nem történik, minden rendelkezésére álló erővel, karhatalommal, hadsereggel megakadályoz minden rendbontást, tüntetést. Egyelőre csak az elvtársakkal tárgyalok, mert ők az illetékesek. Amíg nem teremtjük meg a párton belül, nem jutnak többségbe a reform hívei, addig minden hatalom felett én rendelkezem.

Ezt, 23.-án csak ő tehette volna meg. De ő ennek az ellenkezőjét tette. Sorra tett olyan engedményeket, amelyek eleve azzal jártak, hogy nem ő, hanem a Szovjetunió pártvezetősége állítja össze a magyar politikai vezetést.