Kopátsy Sándor EE 2009-11-30
MIÉRT NEM SZABAD A PIACRA BÍZNI A FOGLALKOZTATÁST
Kevés jobb illusztrációja lesz annak, hogy hova vezet, amikor egy országban a magas foglalkoztatás után a munkaerő gazdálkodást a piacra bízzák.
Aligha vitatható, hogy a bolsevik rendszer hibát követett el azzal, hogy kemény dogmaként kezelte a teljes foglalkoztatást. Ennek ellenére tudni kellett volna, hogy százszor nagyobb hiba a másik véglet, csak azt foglalkoztatni, akire a piac igényt tart. Nyilván, a foglalkoztatásnak is van optimális szintje.
Kezdem azzal, hogy miért a foglalkoztatást, és nem a munkanélküliségi rátát kell figyelni.
A munkanélküliségi ráta ugyanis önmagában nem sokat mond, legfeljebb annak alakulása jelzi a munkaerő kínálata és kereslete közötti arány változását.
A foglalkoztatási ráta sokkal jobb mutató, de annak jelenlegi tartalma módosulásra szorul. A nemzetközi célokra megfelelőnek mutatkozik, ha a 15-65 éves korosztály munkára fogottságát mutatja. A fejlett világban az induló korhatárként kezelt 15 év túl korai. Tekintettel arra, hogy az első munkavállalás előtt iskolában töltött évek száma már 12 felett van, Tehát felső használatra jobb volna 18 évtől kezdve mérni. A 65 év is csak ott jó, ahol ez a nyugdíjkorhatár. Ahol ennél magasabb, ott azt kell figyelembe venni. Ezzel a nélkülözhetetlen mutatóval a legnagyobb problémát az okozza, hogy éppen a munkaerő java 12 évnél is többet tölt tanulással.
A megoldást az jelenti, ha a közgazdaságtan a munkaképes kortól végzett iskolai tanulást értéktermelésnek, tehát munkára fogottságnak tekinti. Ez logikus, hiszen a társadalmi érdeket legjobban szolgáló „termelő” munka, a szellemi vagyon gyarapításában realizálódik.
A foglalkoztatással összefüggő kérdésekben indokolt, ha a munkaképes korban történő iskolai tanulást munkára fogottságnak tekintjük.
Ez a módszer azt jelenti, hogy a munkára fogottság mintegy 10 százalékponttal magasabb lesz, mint a jelenlegi mutató szerint. Ma a 80 százalék a reális felső határ, de a fenti módszerrel ez, 90 lesz. Az ennél alacsonyabb foglalkoztatás már súlyos társadalmi és gazdasági veszteségekkel jár.
Miért kell a foglalkoztatási rátát a maximum közelében tartani?
Mert gyakorlatilag mindig kisebb hiba az optimum fölé, mint alá menni.
Mitől függ az optimális foglalkoztatási szint?
Elsősorban a kulturális adottságtól. Általános tapasztalat, hogy a kelet-ászai konfuciánus, és a nyugati puritán kultúrában reális lehetőség van a magas foglalkoztatási szint elkérésére. Ezzel szemben, minden más kultúrkörben elérhetetlen a hasonló foglalkoztatási szint. Elég megnézni Európában és Amerikában a puritán és a mediterrán országok tényeges adatit. Ázsiában még nagyobb a különbség Kína és India esetében.
A relatív fejlettségtől. A fél-perifériákon meg kellene érteni, hogy utolérni csak nagyobb erőfeszítéssel lehet. Már a bolsevik rendszer is hibázott abban, hogy mivel a lakosság jövedelmében nem tudott versenyezni a nyugti demokráciákkal, szociális téren akart minél többet nyújtani. Ebben a tekintetben a legnagyobb hiba a munkaidő csökkentése volt. Abszurd helyzet, hogy az egy dolgozóra jutó éves ledolgozott órákban az Egyesült Államoknál közel húsz, Kínától negyven százalékkal el vagyunk maradva. Ezt nagyon bölcsen oldotta meg a Kádár-rendszer, amikor a szabadidőben tág teret nyitott a kiadásokat megtakarító, illetve jövedelmet szaporító lehetőségek számára.
A munkaadó és a társadalom foglalkoztatási érdeke szétvált.
A vállalkozás csak olyan munkaerőt alkalmaz, amelyik több értéket termel annál, amibe neki kerül. A társadalom érdeke azonban azt követeli meg, hogy mindenki dolgozzon, aki azzal értékesebbé válik. A két érdeknek gyakran még az előjele sem azonos.
A minél fejlettebb a technika a vállalkozások annál inkább a munkaerő minőségét, és nem az árát nézik. A jó munkaerő drágán is olcsó, a gyenge minőségű olcsón is drága. Ez a tény váltotta ki, hogy minden fejlett társadalom progresszív jövedelemadót vezetett be. Csak a legvadabb neoliberálisok ábrándjai között van az egységes adózás. Ezek között is a legostobábbak azok, akik az ilyen adózással a fél-perifériákon próbálkoznak.
A tudomány és technika gyorsa fejlődése azonban olyan munkaadói jövedelem kifizetéseket kíván, amit a progresszív jövedelemadóval már nem is lehet eléggé nivellálni. Minél fejlettebb a technika a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatása már azt követeli meg, hogy azok bérjárulékát, jövedelemadóját nem lehet a normatív szinten tartani. Azok mellett a munkaadónak nem érdemes a gyenge minőségű munkaerőt alkalmazni, az ilyen munkaerőnek pedig nem érdemes munkát vállalni, jobban jár, ha a segélyekre támaszkodik.
Mennyivel kell az államnak a gyenge minőségű munkaerő alkalmazását támogatni?
Annyival, ami a munkaerő minden minőségi kategóriájában az országos átlag körüli foglalkoztatást biztosítja.
Ilyen jelenleg egyetlen országban nincs. A munkára fogottság a munkaerő felső minőségi harmadában mindenütt az átlag felett van, és az alsó harmadában jóval alatta. Az alsó tizedében pedig a foglalkoztatás szinte megoldatlan. Az utóbbiból mindenütt nagy társadalmi kár származik.
Ami a rendszerváltást követő hazai helyzetet illeti, nálunk katasztrofális.
Mi a megoldás?
Az államnak kell a munkaerő árát úgy manipulálni, hogy a foglalkoztatási ráta, a munkaerő minőségétől függően, ne legyen nagyon differenciált. Ez ugyan minden társadalomban kívánatos lenne, de szinte sehol nem alkalmazzák.
A progresszív jövedelemadó ugyan megoldja, hogy az átalagosnál jobb munkaerő jövedelme ne legyen indoktalanul magas, de a munkaerő minőségének alsó harmadában nem vezethet megoldáshoz. Az alsó minőségi ötöd, tized számára csak megkülönböztetett kedvezményekkel lehet munkaerő piaci keresletet biztosítani.
A közgazdaságtan csak az alkalmazott munkaerő értékével foglalkozik, azt méri, mennyi jövedelmet hoz a munkára fogása. Azzal viszont nem számol, hogy mennyi kár százazik abból, hogy munkátlanul él. Ez azért okoz súlyos tévedéseket, mert, minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb kárt okoz, ha jelentős réteget munkátlanul tarja el a társadalom. A munkátlanok eltartása ugyan költségként szerepel a költségvetésben, de a nagyobb kár, amint a munkátlan életmód okoz.
Milyen károkkal kell számolni?
- A munkaerő értéke a tartós munkátlanság során gyorsan, és nehezen javíthatóan romlik. Még nem láttam olyan felmérést, ami kimutatta volna, milyen munkaerőérték veszett el azzal, hogy egész iparágakat gyorsan leállítottunk. Ezek között ugyan voltak olyanok, amiket indokolt volt, idővel leállítani. De még ezek is olyan ismeretekkel, munkakultúrával rendelkeztek, ami mára elveszett.
- A munkátlanság legnagyobb kárt a következő generáció gyenge minőségével okozza. Mivelminden fejlett társadalombana munkaerő java kevés gyermeket vállal,az állam akkora családi pótlékot fizet, ami a leszakadt rétegekben jelentős jövedelemforrás, ott születik aránylag sok gyermek, ahol a felnevelési kilátások kedvezőtlenek. Ez olyanmértékben rontja le a következő generáció értékét, amihez hasonló társadalmi veszteséget semmi sem okoz.
- A tartós munkanélküliség rontja az erkölcsöt. Nem találtam olyan példát, hogy kicsi volna a bűnözés, a korrupció ott, ahol jelentős a leszakadt réteg nagysága.
- A leszakadt rétegben sokan vannak olyanok, akik inkább élnek kisebb jövedelemből munkátlan kényelemben, mind kissé jobban, de meg kell dolgozni érte. Ezért a munkaképes munkátlanokat nem szabad olyan támogatásban részesíteni, amit szívesen felcserélnek a munkavállalással.
Mindegyik felsorolt jelenség sokkal nagyobb kár okoz annál, amibe az ellene való védekezés kerülne.
A legnagyobb, ugyanakkor a legkevésbé figyelembe vett károkozást az okozza, hogy az államok a vállalt gyermekek száma, és nem azok nevelésének minősége alapján adják a támogatást. Ennek következtében minél nagyobb és minél reményetlenebb állapotban van a leszakadt réteg, annál nagyobb a gyermekvállalása, és annál gyengébb azok felnevelésének minősége.
Annak ellenére, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál kisebb jelentősége van a gyermekvállalás számának, de annál nagyobb a minőségének, az államok mégis a gyermekvállalás számának növelését ösztönzik, amivel a minőségét rontják. Egyetlen társadalom sem viselheti el, ha a természetes népességfogyása tartósan és jelentős. Ennek ellenére, százszor jobban függ a társadalom távlati teljesítménye a következő generáció minőségétől, mint a mennyiségétől.
A következő generáció minőségének javításában a piac szere csak nagyon másodlagos, azt az államnak kell megoldani. A piac hatása azt eredményezi, hogy a születendő gyerekek várható társadalmi értéke egyre inkább a szülők jövedelmétől függ. Ez azonban nagyon rossz hatékonyságú ösztönzés. A következő generáció minősége akkor a legjobb, ha a gyermekek vele született képességek arányában történik a képzés. Ezt acélt csak az állam képes szolgálni.
Mivel érheti el az állam, hogy a szülők ne annyira a gyermekeik számában, mint azok felnevelésében legyenek érdekeltek?
Erre két módszer kínálkozik.
1. A gyermeknevelési támogatás nagysága elsősorban a nevelés minőségétől, és ne a számuktól függjön. Nagyobb támogatás járjon egetlen jó tanuló, diplomát szerző gyermek nevelése után, mint nyolc iskolázatlan felnevelése esetében. El kell érni, hogy két, jó tanuló, egyetemre jutó és eredményesen diplomázó gyermek felnevelése mellett akkora legyen a támogatás, hogy ez a szülők számára ne jelentsen anyagi áldozatot.
2. A fenti célt csak akkor lehet elérni, ha az öregkori ellátás jelentős mértékben a gyermeknevelés hatékonyságától függ. Talán semmi sem jellemzi jobban a közgazdaságtan elmaradottságát, mint a pénzmegtakarításra épülő nyugdíjrendszer. Ez ugyan mindenütt csőd előtt áll, mert a jövő generáció eltartó képessége nem a megtakarításaik nagyságától, hanem az értéktermelő képességétől függ. A neoliberális közgazdászok azzal rémisztenek, hogy egyre kevesebb dolgozónak kell majd egyre több öreget eltartani. Azt azonban figyelmek kívül hagyják, hogy az eltartó képesség sokkal inkább függ a dolgozók minőségétől, jövedelemtermelő képességétől, mint a számától. Elég volna megmutatni a tényeket. A gazdag társadalmakban a dolgozó korosztály felső minőségi tizede kettőnél több nyugdíjast is könnyen eltart, az alsó harmadban pedig öt sem tud eltartani egyet.
Miért nő az államok gazdasági szerepe?
Mert azok a társadalmi kiadások súlya nő az átlagosnál gyorsabban, a melyekben az állam szerepe egyre nagyobb, és nélkülözhetetlenebb.
Elég volna megnézni a fejlett nyugati államok száz év előtti, és ami költségvetését, és világossá válna, hogy miért nő az állami elvonások súlya még az olyan államokban is, ahol az államok szerepét negatívan megítélő neoliberális közgazdászok uralkodnak.
- Korábban a hadsereg és a rendfenntartás kiadásai jelentették a legnagyobb tételt. Ma ezek súlya tört része a korábbinak.
- Ma a legnagyobb tételt az egészségügyi ellátás, az oktatás és a nyugdíj jelenti. Száz éve ezek még viszonylag jelentéktelenek voltak.
A fenti kettős tendencia, egyelőre folytatódik.
Az állam szerepe és a relatív fejlettség.
Az elmúlt és a várható évtizedek úgy fognak bevonulni a világtörténelembe, hogy ott volt gyorsabb a fejlődés, ahol az állam szerepe viszonylag nagyobb volt. Ez mindenütt nagyobb lett, de az állami szerepvállalás hatékonysága egyértelműen a fél-periférián hozott sikereket. Ezekben a sikert az hozta meg, hogy a gazdaságban a piac szerepe nőtt, de a politikában fennmarat az állam politikai egyeduralma.
A legnagyobb, de még meg nem értett tanulság, hogy a felemelkedést nem az egyre több személyes szabadságjoggal, hanem a jólét és az iskolázottság növelésével kell kezdeni.
