Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                   PE                 2010-02-23

 

 

A német kormány megnyirbálja a napenergia termelés mértéktelen támogatását.

Kiderült, hogy a bátonyterenyei energianádra építendő erőmű befejezés előtt leállt.

Mindkét esetben nyilvánvaló volt az ostobaság.

Jó huszonöt éve találkoztam először egy német mérnök barátommal, aki a háza tetejére napelemeket rakott. Akkor mondtam neki, hogy én az ilyen ostobaságokat a Rákosi-korból ismerem. Azok akartak gumipitypangot, gyapotot, narancsot termelni. Máig büszke vagyon rá, hogy én tudtam ezeket az ostobaságokat leállítatni. Most az okos, de napsütésben szegény Németországban akarnak napenergiát termelni. Ennek ugyan van jövője, de csak ott, ahol tízszer több, és szinte állandó a napsütés, és ahol a lakásokat és munkahelyeket nem fűteni, hanem hűteni kell.

Az eltelt huszonöt évben egyre terjedt ez az ostobaság, és a németek vezetők lettek a napelemek gyártásában és a hazai felhasználásban is. Természetesen azért, mert a német állam abnormális mértékben támogatta a napelemek gyártást, beépítését, és a termelt energia árát.

A múlt év nyarán jött a jó hír. A német nagytőke a Szaharában terezi a világ legnagyobb naperőművét, és onnan akarják hozni az áramot. Ennek már, esetleg lenne értelme.

Ma jött a jó hír, a pénzügyi és költségvetési válság gondolkodásra késztette a német kormányt, és az állami pénzek pocsékolásának egyik forrását igyekszik lefojtani. Féket raktak az esztelen napenergia lobbi támogatására.

Pár éve értesültem, hogy valaki „kitalálta” az energianádat. Már jó tíz éve frászt kapok, amikor a tűzifát égetik a támogatás nagyságától, és az átvételi ár magasságától megrészegült energetikusok tobzódását látom. Az erőben viszonylag szegény, a falvakban még széleskörű fatüzelésű országban fával termelnek egyre több áramot.

Arra ötven év után rájöttünk, hogy a mi szénvagonunkat nem érdemes kitermelni. Az ennél lényegesen jobb adottságú német, belga és angol szénbányákat leállították. Szerencsére mi is. Pedig a rendszerváltás után teremtett katasztrofális munkanélküliség mellett a széntermelés legalább sok munkaalkalmat teremtett. Ez a magyar széntermelésnél is sokkal nagyobb magyar ostobaság. Arra volt csak jó, hogy a szegények fával való tüzelését jól megdrágították.

Ahogy rájöttek, hogy a fa kevés és drága, megindult az okosok fantáziája. A szántóföldeknek kell energiafüvet termelni. Végül jött egy lelkes feltaláló, aki kitalálta az energianádat. Aztán jöttek az okos befektetők, aki felmérték, hogy ezt a célt a buta állam támogatja.

Ebben az agrárszakemberekben olyan gazdag országban nem akadt senki, aki megmondta volna, egységnyi területen csak ott lehet sok cellulózét termelni, ahol sok a napütés, és a csapadék, ráadásul a sok termés kizsarolja a talajt. Végül, nagy marha az, aki Európa közepén a szántóföldön energiát termel.

Azt már nem is fejtegetem, hogy a buta kormányzat a gabonából történő üzemanyag termelést is nyakló nélkül támogatja.

Rákosi autarkiás mániája óta nem lettünk okosabbak, csak gazdagabbak, de az sem annyira, hogy ostobaságokat támogassunk.

Kopátsy Sándor                  EH                  2010-02-25

 

 

Tegnap voltam egy történész vitán, a 20 századról szóló vélekedéseket vitattuk. Ott idézték, hogy én a Kádárról szóló könyvemben a történelmi szerepét Szent Istvánhoz mértem. A szakma képviselői, és a közgazdászbarátaim úgy nézek rám, mint a meghibbantra. Nem vettem sértésnek, mert nem rólam éreztem elutasító ítélet, hanem csak azt a kijelentésemet tartották ostobának.

Ezért írom le álláspontom indoklását.

Kezdem azzal, hogy a két államvezetőnket nem a szellemi képességük, hanem az uralkodásuk alatt a magyar társadalomban történek alapján vetettem össze.

Szent István egyéni képességéről, tehetségéről nincs semmi ismeretem. Nemcsak nekem, de a történészeknek sem. Én azok közé tartozom, aki nem gondolja szentnek. Nem is úgy viselkedett. Ő volt az utolsó pogány vezér, és az első keresztény király. Uralkodása alatt alakult át a törzsi, pogány pásztor társdalom feudális, keresztény és földművelő társadalommá. Ezzel váltunk alkalmassá arra, hogy a nyugat-európai társadalmak útját járjuk.

Olyan megkérdőjelezhetetlen volt a hatalma, tekintélye, hogy az uralkodása alatt történteket joggal köthetjük személyéhez, annak ellenére, hogy vele egy időben váltak a térség államai, függetlenül, hogy milyen képességű volt az uralkodójuk, földművesekké, és a vidéken élő lakosságuk is kereszténnyé.

Kádár János képességéről már eleget tudok ahhoz, hogy még értelmiséginek se tekintsem. Viszont nagyra becsülöm a politikai bölcsességét. Az 56-os forradalom leverése után nagyon másként történhetett volna a sorsunk, ha nem vállalja a rábízott vezetést. Az, hogy mi lehettünk a legvidámabb barakk, ő tette lehetővé.

Kádárnak a példátlan elutasítástól a bolsevik rendszerekben példátlan elfogadásig megjárt életútja megengedi, hogy az uralma lat történteket az ő érdemének tekintsük. Ez legalább annyira indokolt, mint Szent István esetében. Ott sem kételkedek abban, hogy nélküle is átalakult volna a magyar társadalom, de nem olyan gyorsan és rendszerezetten.

Ezek után csak azt kell röviden bizonyítani, hogy a már nyugat-európai magyar társadalom ezer éve alatt nem történt akkora társadalmai változás, mint a háborút követő 45 év során.

Én, a két háború közti magyar társadalmat még fél-feudális nemesi társadalomnak tartom. Jogilag megszűnt a jobbágyság, és a nemesség, de gyakorlatilag a lakosság falvakban, a mezőgazdaságból való megélésre kényszerült kétharmad a mind gazdasági, mind politikai értelemben feudális viszonyok között élt. A történészek ugyan joggal bizonygatják, hogy a 30-as években megindult a változás, de elfelejtik, hogy sokkal lassabb volt, mint másutt. A magyar társadalom felépítménye Trianon után, nem előre, hanem hátra változott. Az első világháború előtt volt szidó polgárosodás, a két háború között ezt a fasizmussal szövetkezett feudális elemek lefékezték, majd megsemmisítették.

A második világháborút követő bolsevik évtizedeket nem volna szabad úgy értékelni, mintha lett volna polgárágunk. A zsidó polgárság négyötödének, és a svábok jelentős hányadának kitelepítésével polgártalanítottuk a magyar társadalmat. Rákosinak és Kádárnak a korábbi politikai elit egységes ellenállásával szemben, és a zsidó polgárság nélkül kellett építkezni.

Ennek ellenére, már a Rákosi korban megtörtént a társadalmi átalakulás első lépese. A hárommillió olyan munkaképes lakos, aki nem volt bevonva a társadalmi munkamegosztásba, be lett vonva. Ezzel a létbizonytalansága megszűnt, sőt az erőltetett iparosításnak köszönhetően, a munkaerővel szemben túlzott kereslet keletkezett. A felsőfokú képzésben pedig a munkások és parasztok gyermekei, akik korábban az átlag tizedével sem részesültek ebben, politikai kedvezményezettek lettek.

A Kádár rendszer alatt aztán általánossá vált a nyugdíjjogosultság és lehetővé a mellékkereset. Megvalósult a magyarság nagy többségének korábbi álma, a bakterség. A biztos állás, havi fizetéssel, nyugdíj és a mellékes kereset a szabadidőben soha nem remélt lehetősége.

A háborút követő húsz év, csak az államalapításhoz hasonlítható társadalmi változást hozott. Ez a beteljesedés legalább annyira Kádár uralmához kötődik, mint az államalapítás kötődött Szent Istvánhoz.

Vagyis az első királyunk, és az utolsó bolsevik vezetőnk párhuzamba állítása nem megbotránkoztató, nem könnyelmű kijelentésem volt, hanem tudományos meggyőződésem, amit az idő igazolni fog.

Kopátsy Sándor                 EE                 2010-02-21

 

 

Ha megkérdeznek, ki volt a 19. század két legnagyobb zsenije, habozás nélkül válaszolok, Darwin és Marx. Ennek ellenére most éppen arról írok, hogy mindketten súlyosan tévedtek. A tévedésük azonban csak azért derülhetett ki, mert a maguk területén óriásit alkottak. Általunk akkora lépés, ugrás történt előre, ami lehetővé tette, hogy túllépjünk rajtuk.

Nem kevesebbre tanított meg bennünket, mint látni, hogy milyen úton jutottunk el a jelen világába. Mint zseniális és türelmes megfigyelő felismerte, hogy a fajok, a szelekciónak köszönhetően, egyre tökéletesebben alkalmazkodnak a környezeti követelményekhez. Az alkalmazkodást a szelekció biztosítja. Az egyedek közti különbségek között a szelekció a környezetnek megfelelőbbeket válogatja ki.

A keresztény egyházak gyorsan megérezték, hogy a darwini felismerés nem egyeztethető össze nemcsak a kereszténység dogmáival, de a szellemével, erkölcsével sem. A vallások általában, a kereszténység különösen nehezen vette és veszi tudomásul, hogy a tudomány korábban nem is sejtett törvényeket ismer fel, és azok elfogadása a vallás dogmáival ütközik. Darwin elmélete azonban olyan tudományos igazságot tartalmaz, amit a kereszténység nem fogadhat el. Nemcsak a dogmáit, hanem az erkölcsét is cáfolja. Ha igaz az, hogy a környezet szelektál az egyedek között, méghozzá annak alapján, hogy ki felel meg jobban a környezet elvárásainak, akkor a sorsunk nemcsak a klérus, de még az isten akaratától függ, hanem a környezetünk elvárásától.

Darwin azonban nem vette tudomásul, hogy a szelekció nem hoz létre új, a korábbinál fejlettebb fajt, csak addig működik, amíg meg történik a környezethez való alkalmazkodás. Márpedig ez viszonylag rövid folyamat. Ezen túl akkor működik, ha a környezet változik. A változatlan környezetben viszonylag gyorsan kialakulnak az annak megfelelő fajok, Aztán esetleg százmillió évekig nem történik fajfejlődés, annak ellenre, hogy a szelekció tovább működik. De már nem a fajfejlődést, hanem a faj stabilizációját szolgálja.

Fajfejlődés csak akkor történik, ha a környezet változik. Ha a változás viszonylag kicsi, akkor, éppen a szelekciónak köszönhetően nem jönnek létre új fajok. Ilyenkor éppen azok az egyedek pusztulnak ki a szelekció során, amelyek potenciálisan az új fajok felé jelentenének változást. A gyakorlatban milliószor gyakoribb a faj jellegét megőrző szelekció, mint az új fajra irányuló szelekció.

Ebből az derül ki, hogy új fajok csak akkor és ott jöhetnek létre, ha akkora a természeti változás, ami a fajok millióit pusztítja el, amikor csak azok a fajok maradhatnak fenn, amelyeket nem nagyon érintett a környezet drasztikus megváltozása.

A fajfejlődés csak ott van, ahol a meglévő fajok többsége számára akkora környezeti változás áll be, mai a többségük életét lehetetlenné teszi. Ez a felismerés az ausztráliai vadonban való sétám során ötlött fel bennem. Abban a természeti környezet olyan növények, állatok élnek, amelyek hetven millió évvel korábban általánosak voltak, de egyetlen olyan sem, amely másutt általánossá vált.

Mi okozta, hogy Ausztráliában hetven millió éve állt a biológiai óra?

Az a tény, hogy ott nem történt nagyarányú környezeti változás. Ausztrália ugyanis mintegy hetvenmillió éve szakadt ki Afrikából, és óriási szigetként úszott a jelenlegi helyére. Ez idő alatt csak a sarkokhoz viszonylag közel történtek nagyarányú éghajlatváltozások. Mivel Ausztrália nem került a sarkokhoz közel, ott nem jöhettek létre új fajok, azok éltek tovább, amelyek már akkor térségében éltek, amikor leszakadt Afrikából.

Ez a felismerésem másutt is igazolódott.

- Ausztráliával egy időben szakadt le a Dakar-félsziget, de az nem maradt izolált.

- Madagaszkár csak harminc éve szakadt le Afrikáról, és ott csak harmincmillió éve áll a biológiai óra.

- A Galápagos-szigetek mintegy száztízmillió éve szakadtak le Dél-Amerikáról. Ott még előbb állt meg a biológiai óra.

- A legrégebbi fajokat a mély tengerek világában találjuk. Az ottani fajok többségének fennmaradása már csak százmillió években mérhető.

A biológiai óra csak ott áll meg, ahol nem történtek akkora természeti változások, amik a meglévő fajok többségének életképességét megszüntették. A biológiai óra csak ott jár, ott jönnek létre a korábbinál fejlettebb fajok, ahol sok és nagy környezeti változás történt.

Ebből az fakad, hogy a fejlett biológia lények létrejöttének a feltételét nem bizonyos, a földi élet számára kedvező életfeltételek fennállnak, hanem ott, ahol legalább annyi és akkora változás történt, mint a mi földünk életében.

Ezt akkor értjük meg jobban, ha a fejlődés motorját nemcsak az élővilágban, hanema fizikában iselfogadjuk. A világűr, a csillagvilág keletkezéséről annyit már tudunk, hogy nagy robbanással indított történelme első szakaszában csak néhány elem volt jelen, ezek sokasodása, az új elemek létrejöttét környezetváltozás okozta. A szervetlen világ molekulái is egyelőre elképzelhetetlen fizikai környezetben jöttek létre.

Darwin zsenialitása tehát a tudományok számára akkora ablakot nyitott ki, amin keresztül a tudományfejlődés új dimenziója vált érhetőbbé. Neki isköszönhetjük, hogy még rajta is túlléphettünk.

Marx valláslapító, valamint tudományos világtörténelmi szerepét annál kevésbé ismerik el, minél több okuk volna erre. Még az sem tudatosult, hogy tulajdonképpen kettős szerepe volt. A tanait a nép vallásként, a tudósok tudományként kezelték. Ő maga sem vette tudomásul, hogy nem a józanészre támaszkodó, realista tudós forradalmár, hanem új dogmák prófétája.

Próféta szerepét nemcsak ő maga, de a hívei és ellenségei sem vették tudomásul, éppen a vallás elkeseredett ellenségének tekintették. Ez a téves megítélés két okra épült.

- Egyrészt a vallások ellenségeként lépett fel, minden vallásban a társadalmi haladás gátját látta.

- Másrészt hívei a vallások üldözői lettek.

Marx annak ellenére, hogy materialista társadalomtudósnak vallotta magát, elméletét a feje tetejére állította azzal, hogy az ideológiáját a tőkés osztálytársadalom felszámolására alkalmasnak tekintette. Tudósként ugyanazt hirdette, hogy az ideológia mákony, ami fékezi a társadalom egészséges fejlődését. Forradalmárként pedig azt javasolja, hogy fogadják el ideológiai tanácsait, és a társadalom hibátlanná változik.

Marx vallásalapító történelmi szereplét máig nem ismerték fel, annak ellenére, hogy a marxizmus, mint vallás, nem bizonyult tartósnak, alig százötven év után jelentéktelenné vált.

A marxisták ugyan elvetették a történelmi vallások dogmáit, de nemcsak Marx, de fontosnak tartott tanítványainak tanítását is, dogmaként kezelték.

Megdöbbentő a kereszténységgel való párhuzam.

- Marx tévedhetetlen próféta volt. A tanai feletti kételkedés megbocsáthatatlan bűnnek számított.

- A Tőke volt a Szentírás. Bármennyire is bonyolult, nehezen érthető az okfejtése, minden betűje vitathatatlan.

- A marxista pártok klérusként működtek. E klérus tagjai megkülönböztetett társadalmai státuszt élveztek.

- A mozgalom elsőszámú vezetője, a pápához hasonlóan, tévedhetetlen volt.

- A klérus vezetői a szentekhez hasonló ragot élveztek.

- Szertartásaik, szentképeik, zsoltáraik ugyanúgy voltak.

Ezért nehezen érthető, hogy a marxizmust nem tekintették vallásnak, Marxot vallásalapítónak. Csak azért, mert a vallásokat üldözte. Nem vették tudomásul, hogy minden vallás annál nagyobb ellenségének tekinti a másik vallásokat, minél nagyobb hatalommal jár a vallás feletti uralom. A kereszténységben is csak abban a mértékben jelent meg a vallási türelem, ahogyan olvadt a vallási klérusok hatalma. A kereszténység világi hatalmának csúcsán az inkvizíció, a kirakatperek, a dogmák merev, és erőszakos védelme volt a jellemző.

Sokkal fontosabb a vallásokkal való összevetésnél annak bizonyítása, hogy miért tekintem a marxizmust a világvallások egykének a marxizmust. Mert időben ugyan rövid, de a történelmi hatásának értékében és intenzitásában feltétlen összevethető a legnagyobb világvallásokkal. Azt ugyan valószínűnek tartom, hogy a marxizmus világvallási szerepe, ahogy Kína felzárkózott a társadalmak fejlettségi szintjének élvonalába, várhatóan a század közepére, lejár, de e kétszáz évben világvallási rangja egyértelmű.

Nem vagyon a vallástörténet szakértője, de egyetlen világvallás sem versenyezhet a marxista vallás elterjedésének dinamikájával. A kereszténységnek, ahhoz, hogy a nyugati társadalmakban minden réteg által elfogadott vallássá váljon, közel ezer évnek kellett eltelni. A marxizmus bolsevik egyháza az 1917-es orosz forradalom után rövid fél évszázaddal kétmilliárd ember vallása lett. Egy másik rövid fél évszázad után Európában államvallásként megszűnt, és Kínában is csak mérsékelt formájában él tovább.

A marxista vallás a fejlett, nyugt-európai polgári társadalmakban sehol nem lett államvallás, de szociáldemokrata formájában, és egyre kevésbé marxista dogmákra épülve, ma is jelentős politikai erő. A társadalmi fejődésre gyakorolt hatása azonban ennek is világtörténelmi jelentőségű volt.

Marx dogmáinak politikai hatása alapvető szerepet játszott a 20. század során bekövetkezett társadalmi, politikai átalakulásban. Hatása döntő jelentőségű volt a gyarmatok felszabadulásában, a tőkés osztálytársadalmaknak a második világháborút követő átalakulásában.

Nem ismerek olyan prófétát, történelmi személyiséget, akinek a történelemformáló hatásának intenzitása Marxéhoz hasonlítható lenne. Nagy fantázia kellene ahhoz, hogy a 20. század történelmét olyannak képzeljük el, mintha Marx nem is élt volna.

 

 

 

 

Minden valószerűsség szerint ő volt az utolsó vallásalapító, és mégis vele zárul le ezeknek a történelemformáló zseniknek a sora. Marx a tőkés osztálytársadalom felszámolásához nemcsak vallási, de tudományos alapot is adott. Vallásalapító és a társadalomtudományok zsenije volt. Ezen az sem változtat, hogy a tanira épített vallás nem lett tartós, és a társadalomtudományán is gyorsan túllépett a kor.

Az is látni kell, hogy Marx zsidó próféta volt, nem tudós, hanem megváltó kart lenni.

Őt tekintem a dialektikus történelmi materializmus alapítójának, annak ellenére, hogy tudósi működését elnyomta a prófétai ambíciója. Nemcsak a tanítványai, de ő maga sem ismerte fel, hogy a próféta és a tudós feladata nem egyeztethetők össze. A próféta nem lehet tárgyilagos, elfogulatlan, a tudós pedig csak az lehet, aki az.

Marx munkáit a tudós tárgyilagossága jellemzi, de az eljutott eredményből idealista tanulságokat von le, és idealista tettekre buzdít.

Nagyon leegyszerűsítve. A történelem az akaratunktól független alépítményre épül, ezt bizonyítja, de utána azt javasolja, hogy az általa javasolt módon, erőszakkal változtassuk meg a felépítményt, a társadalom tulajdonviszonyait, ragadjuk meg a politikai hatalmat, és akkor az alépítmény is hibátlanná válik. Vagyis az első következetesen materialista tudós idealista prófétává emelkedik.

Ennek jellemző példája, hogy a kizsákmányolást a tőkéstulajdon következményének tekinti, és annak megszűnését a tőkések kisajátításától várja. Fel sem merül nála, hogy az ipari forradalom találmányaira épülő tőkéstársadalom munkaerőigényének a mennyiségét és minőségét állítsa szembe a munkaerő tényleges mennyiségi és minőségi kínálatával. Ha ezt a tudományos feladatot nem kerüli meg, akkor rájön, hogy a kizsákmányolás ténye abból fakad, hogy az ipari forradalom technikája a korábbinál is kevesebb és kevésbé képzett munkaerőt igényel, ugyanakkor a munkaerő mennyisége a történelemben soha nem tapasztalt mértékben nő, a minősége pedig javul. Márpedig a klasszikus közgazdaságtannak az a tételét Marx is vallotta, hogy amiből a kereslet egyre kisebb, a kínálat pedig egyre nagyobb, annak a piaci ára az értéke alá süllyed, függetlenül attól, hogy milyenek a tulajdonviszonyok.

Ha tudós Marx ezt az egyértelmű igazságot figyelembe veszi, nem lehetett volna forradalmár próféta, a marxizmus nem válhatott volna vallássá, a hívei nem szerveződhettek volna a vallás klérusává.

Megjegyzés:

Kopátsy Sándor                  PP                  2010-02-18

 

 

Az más többször kifejtettem, hogy a magyar zsidóság üldözése, jelentős hányaduk elpusztítása, a maradékból nagy hányad kitelepülése ezer éves történelmünk legnagyobb vesztesége volt.

Azt nem is boncoltam, hogy a zsidóüldözésért kiket, mikor, milyen felelősség terhel, és mi volt a több éves folyamatban elkövetet legnagyobb bűn. Pedig könnyű lett volna megállapítani, hogy a vidéken élé zsidóság kiszolgáltatása Hitlernek, ami egyet jelentett többségük megsemmisítésnek. Számomra egyértelmű volt a nemezt kollektív felelőssége, mert nagyon kevesen voltak az érintetteken kívül, akik tisztán látták volna, mit követünk el. Olyannal pedig nem is találkoztam, aki tett volna érdekükben valamit. A legtöbb az volt, hogy néhányan a zsidó barátjukat, rokonukat elrejtették, de mint barátot, nem, mint zsidót.

Eddig megelégedtem azzal, hogy hangsúlyozom, hogy a magyar zsidóság nélkül sokkal kevésbé lehetnénk büszkék a kiegyezés és az első világháború közti látványos eredményeinkre, a háborúban, majd a két háború közti mutatott teljesítményünkre. Azt is többször leírtam, hogy országunk háború után teljesítménye, az egy laksora jutó nemzeti termék nagysága 30-50 százalékkal nagyobb lenne ma, mint jelenleg.

A napokban hozták az újságok, hogy amerikai zsidó túlélők az amerikai bíróságon óriási kártérítési igényt jelentetek be a MÁV ellen. Az igény ugyan nem reális, legfeljebb az okozott kárhoz viszonyítva kevés.

Biztos voltam benne, hogy az időzítés nem szerencsés, mert a választások előtt egetlen párt sem állhat elő azzal, hogy a pénzhiánnyal küszködő MÁV, de akárcsak a magyar is, ekkora terhet vállalhasson. Nem is szólva arról, hogy az a párt, amelyik elismeri az általunk a zsidósággal szemben lekövetett bűnünkért fizetni kel, a választáson bukásra számíthat.

Ha én lennék az egyik párt vezetője, sem vállalnám, annak ellenére, hogy úgy érzem, ideje volna a zsidósággal szemben elkövetett bűneinkért egyszer fizetni, legalábbis elismerni. Ennek azonban az ellenkezezője történi. A Népszabadság, az ország legnagyobb napilapja, amelyik magát bal-liberálisnak tartja, vezércikkben háborog nemcsak a kárigény felvetése és nagysága felett, de még az amerikai bírói rendszer felett is, ahol az ilyennel bíróságra lehet menni.

A magyar közvélemény elől tapintatosan letitkoljuk, hogy a német nagyvállalatokat, akik zsidó munkatáborok rabjait éhbérért dolgoztatták, kártérítés fizetésére kötelezték. Ezt a kártérítést a német bíróságok állapították meg, nem az amerikaiak. Ezen felül a német állam Izraelnek, a vállatok által fizetett kártérítéseknél egy nullával nagyobb számú kártérítést fizetett.

Aki szemtanúja lehetett a vidéki zsidóság kitelepítésének, örökre szégyelli magát. Életem legnagyobb pozitív élménye a földosztás, a legszégyenteljesebb pedig a zsidók deportálása volt. Máig nem tudok úgy elmenni a kaposvári állomásra, hogy ne a kitelepítés jusson az eszembe. Azt remélem, hogy egyszer minden ilyen deportálást bonyolító állomáson lesz egy fekete márványtábla, amin az elszállítottak nevei szerepelnek. Attól kezdve, amíg lesz vasút, emlékezni kell gyalázatos tettünkre.

Nem a perelt kártérítést kell megfizetni, mert nincs miből, és a politikai sem vállalhatja, de a nemzetnek vállalni kell a bűnét.

Kopátsy Sándor                  EP                  2010-02-10

 

 

Abban a szerencsében volt részem, hogy többször járhattam mind Dél-Olaszországban, mind Andalúziában. Amilyen jól éreztem magam, annyira tudatosult bennem, hogy az ott élők, önerőből nem soka mennének. Pedig ez a térég óriási előnyöket élvez. Egyedül álló adottságai vannak arra, hogy Európa gazdag északnyugati térégén lő háromszázmillió ember, ott töltse a szabadságát. Márpedig a szabadságra egyre többet költenek gazdagok. A szorgalomhoz, és takarékossághoz nem szokott népek számára az egyetlen komparatív előny, hogy tudnak vendéget látni. Ehhez járul, hogy a térségük, ami Afrika megkerüléséig, a világgazdaság talán legkedvezőbb adottságúja volt. Mára a világgazdasági utak perifériájának számít. A korábbi pozíciójukat nem is visszanyerni, de nagyot emelkedni akkor tudnának, ha a Szuezi Csatornán 500 ezer tonnás hajók is átjárhatnának. Erre azonban a Földközi Tenger térségében lő, közel kétszázmillió ember országai nem gondolnak. Az EU is, e bővítés létesítési költségének már eddig is a sokszorosát költötte e vonaltól délre élők felemelésére.

Még nem találkoztam olyan felméréssel, mennyi támogatást kaptak e térségen élők az EU kasszájából. Az átlag többszörösét, de semmi foganatja nincsen. Nem is lesz.

Az 50-esévekben töltöttem fél évet Dél-Itáliában. Akkor számoltam ki, hogy Észak-Olaszország a háború óta hússzor több támogatást kapott az ország északi részén élőktől, mint a Marshall-segély hússzorosa. Ez az összeg az EU támogatásokkal megfejelve, talán már túl van az ötvenszeresen. Még sincs foganatja.

Már akkor megfogalmaztam, hogy e vonaltól délre, önerőből nincs a felzárkózásnak esélye. A sok támogatás és a sok gazdag turista is csak annyit segít, hogy a térségben jobbak az állapotok, mint a latin-amerikai országokban.

Miért?

Mert a világgazdaság élvonalba kerülésének ma is az a feltétele, amit száz éve Max Weber megfogalmazott: a protestáns, jobban mondva puritán erkölcs. Az óta azzal bővült Weber igazsága, hogy a távol-keleti konfuciánusok is puritánok.

Elég volna arra gondolni, hogy hol volna ez a térség, ha nem özönlenének oda a turisták, ha nem volna műemlékekben a világ leggazdagabb tája, ha nem kapott volna az északabbra élő nyelvtestvérektől, később az EU kaszájából annyi sok pénzt, támogatást. Az ott élők jelenlegi életkörülményei azért tartanak ott, ahova a latin-amerikai országok egyike sem jutott el, pedig azok többsége természeti kincsekben nagyon gazdag. Gondoljunk csak arra, hogy Norvégiának az olaj- és földgázkincse tört része, annak, ami Szaúd-Arábiának, Venezuelának, Mexikónak és Oroszországnak van, ebből félretett, megtakarított vagyont, csak Norvégia gyűjtött.

Ezek a gondolataim a közelmúltban megerősödtek.

Az EU országok között, azon belül az euró övezetben Görögország került a csőd szélére. Az évek óta tartó túlköltekezését csalással leplezte Brüsszel felé. Most fizetésképtelen.

Ez már akkor láttam, amikor az euró bevezetéséhez befogadták az olaszokat, a spanyolokat és a görögöket. Az első kettővel azért nem olyan nyilvánvaló a kudarc, mert azok országának északi fele érett a közös valutára, és segít.

Az Európa Bank megalakulásakor tudtam, hogy az olaszoknak és a németeknek nem lehet közös pénzük. Egyszerűen másként állnak a pénzhez. A németek tized százalékos kamatváltozásra reagálnak, az olaszok az egy százalékra is alig modulnak. Nem is beszélve a déliekről. Ezt a két kultúrát nem lehet egy jegybankra bízni.

Éppen most üléseznek az EU országok vezetői, majd pénzügyminiszterei, de eszükbe sem jut, hogy ők hibáztak, amikor a görögökkel közös pénzt alkalmaztak. Talán végül rádöbbennek, hogy az euró zóna keleti bővítése még nagyobb ostobaság lenne

De számos más jele is mutatja, hogy ezek a jellegzetesen déli európai népek nem képesek önerőből a felzárkózásra. Az államadóság nagyságával is élen járnak. Képtelenek takarékoskodni.

Spanyolország is bajban van. Ott a legnagyobb, 20 százalékos a munkanélküliség. Az okával mégis alig foglalkoznak.

Nem tanultak a háborút követő nyugat-európai tapasztalatokból. Akkor az újjáépítés érdekében millió számra hozták be a Balkánról, Dél-Olaszországból, Törökországból és Észak-Afrikából az olcsó, képzetlen és kulturálisan nehezen asszimilálható munkaerőt. Lassan már az unokáikkal kínlódnak. Nem ismerték fel a tudományos és technika parancsát: a kulturálisan megfelelő, jó minőségű munkaerő a legjobb, a kulturálisan idegen, és gyenge minőségű, legyen bármilyen olcsó, a legrosszabb import. Nemcsak rossz, de szapora is.

Spanyolország megrészegült attól, hogy ideális piacot teremthetett a nyaralni vágyókból, az ideális éghajlati viszonyok között olcsón élni akaró nyugdíjasokból. Ezeknek kezdett el építeni, és az építkezésekhez olcsó, igénytelen munkaerőt importálni. Az utóbbi öt évben 2.5 millió bevándorlót fogadtak be. Nincs statisztikám ezek végzettségéről, etnikai hovatartozásukról, de nagyjából nem lehet messze a minőségük a háborút követő német és francia vendégmunkások minőségétől.

Mindennél többet mond a tény, hogy e 2.5 milliónak a harmada most munkanélküli.

Azt, hogy nem szabad képzetlen, idegen etnikumhoz tartozó munkaerő millióit befogadni, a puritán országokban már tuják. A képzetlen munkaerőt távol tartják, a képzettet pedig sokat ígérve csábítják. A képzett nem lehet olyan drága, hogy ne legyen jó üzlet, ezzel szemben a képzetlen nem lehet olyan olcsó, hogy ne származzon katasztrófa belőle. Ezt a fejlett országok munkaerőpiaca évtizedek óta egyre jobban igazolja.

Ezek asszimilálása nem lesz könnyebb, mint amivel a cigányságban gazdag közép-európai országoknak a cigányságé.

Az elmondottak arról győznek meg, hogy a modern társadalom a minőségi emberek társadalma. Ezt azonban a társadalomtudósok, a politikusok és a közgazdászok nem hajlandók tudomásul venni. Sokba fog kerülni ez nekünk.

Kopátsy Sándor                 PP                 2010-02-08

 

 

A Népszabadság január 30. hétévi mellékletében Surányi György szokatlanul hosszú tanulmányát közli az elmúlt nyolc év jegybanki munkájáról. Nagy örömmel olvastam, mert őt tartom az egyetlen olyan személynek, akire rábíznám, a jegybank vezetését. Nálam más szóba sem jöhetne. Magasan a többiek fölé emelkedik.

Az elmúlt hatvan évben két emberrel találkoztam, aki erre a feladatra mindenki másnál sokkal jobban megfelel. Az egyik a nemrégen elhunyt Hetényi István volt, a másik Surányi György. Mindkettőt nagyon korán ismertem meg, mint kezdő tisztviselőt. Egyiket sem tartottam volna jó miniszterelnöknek, mint ahogy kínjában Gyurcsány Surányit utódjának javasolta, de jegybankelnöknek annál inkább.

Miért nem nekem tetsző miniszterelnök lenne Surányi?

Mert túlságosan, de nagyon kultúráltan, a pénzügyek fontosságát túlértékeli, illetve a nem pénzügyek szerepét leértékeli. Hisz abban, hogy ahol szakszerűen, kultúráltan intézik a pénzügyeket, ott minden rendbe jön. Én a másik oldalon állok. A pénzügyeket csak olyan társadalomban lehet tartósan rendben tartani, ahol magas a foglalkoztatás, stabilok az erkölcsök, a következő nemzedék ügye jó mederben folyik. Természetesen önmagától a pénzügyek az ilyen viszonyok között sem jönnek rendbe, azokat lehet rossz mederbe terelni, lehet súlyos pénzügyi károkat okozni. Fordítva azonban még nem találtam példát arra, hogy a jó pénzügyek létrehozták volna a magas foglalkoztatást, a leszakadt rétegek felemelését, az erkölcsök megjavulását, de még arra sem, hogy a pénzügyek zseniális vezetői alkalmasak lettek volna arra, hogy eredményes politikai stratégiát dolgozzanak ki, és azt átültessék a gyakorlatba.

A pénzügyek színvonalas vezetése ugyan nagyon fontos, de azok minősége, csak ott tartható, ahol nincs társadalmi válság. Márpedig nálunk nyolc éve nemcsak pénzügyi, hanem társadalmi válság is van.

A magyar válság elsősorban társadalmi.

Olyan országgá süllyesztet bennünket a rendszerváltás, ahol másfélmillióban kevesebben dolgoznak, mint előtte, és egy millióval kevesebben, mint azon a Nyugaton, amit szeretnénk utolérni. Egy millióval kevesebben termelnek értéket, fizetnek adót, ugyanakkor egymillió munkaképes embert kell segélyekből eltartani.

Húsz éve olyan ország lettünk, ahol egy millió munkára fogandó ember aránytalanul, a munkaerő képzetlen, vidéki harmadát érinti. Ezek ma már ott tartanak, hogy lényegesen kevésbé foghatók munkára, mint amikor munkátlanná váltak, az erkölcsük egyre elviselhetetlenebbé romlott, és elvárják az államtól, hogy segélyekből tartsa el őket.

Olyan ország lettünk, ahol húsz éve a születések száma egyre csökken. Az elmúlt év történelmi mélypont ebben a tekintetben azzal, hogy a születések száma százezer alá csökkent. Példátlan mértékben csökken a lakosság száma.

Olyan ország lettünk, ahol történelmik mélypontra csökkent a kisemberek köz- és vagyonbiztonsága.

A pénzügyi állapotaink is ennek megfelelő szinten állnak. Jól akikor sem állnának, ha az elmúlt hát évben Surányi marad a jegybank elnöke. Jól nem, de lényegesen kevésbé rosszul.

Amit Surányi leír az említett cikkében, azzal lényegében egyetértek. Jó, hogy valaki leírja, még jobb, hogy ezt le is közlik, hogy a pénzügyeinket hozzá nem értő pénzügyminiszterek, és jegybankelnökök, és általában szakmai szempontból gyenge garnitúra vezényelte.

Surányival talán csak egyetlen szakmai kérdésben vitatkozom. Ő nem tarja súlyos hibának, hogy hagyták, ilyen mértékben a lakosságot devizában eladósodni. Abban elvileg igaza van, hogy normális pénzügyi feltételek mellett nem kell a lakosság forint és a deviza adósság között különbséget tenni. De két tekintetben, e téren is van a jegybanknak felelősége. Általában látni kellett volna a lakossági adósságállomány aránytalan gyors növekedését, amit ilyen esetben fékezni kell. Még nagyobb baj, hogy a pénzügyi vezetés olyan feltételeket teremtett, amiben a devizahitel aránytalanul kedvezőbb volt, mint a forintban felvett. Ezért a lakossági hitelek aránytalan többsége devizában keletkezett. Ennek a két valuta kamatjában jelentkező különbég, és az olcsó deviza volt az oka. Vagyis általunk okozott feltételek. A pénzügyi kormányzatnak és a jegybanknak erre egyrészt fel kellett volna hívni a figyelmet, másrészt a devizahitelt nyújtó bankoknak nagyobb kockázati alapképzést, és magasabb jövedelmi sajáthányadot kellett volna előírni.

Surányit az sem menti, hogy írása utolsó fejezetében bevallja:

„A mennyiségi értelemben eredményes fiskális konszolidáció nem teremette meg a növekedés, a magasabb foglalkoztatás, a jobb életkörülmények feltételeit, alig javított a magyar gazdaság növekedési potenciálján.”

Ezzel kellett volna kezdeni. Aki válságmentes viszonyokat akar teremteni, az fogja munkára a munkaképes lakosságot, ne tűrje el, hogy az ország egyre szélesebb rétege nemcsak le-, de egyre mélyebbre szakadjon, hogy éppen azok ne vállaljanak gyereket, akiknél ez a legígéretesebb volna.

Kopátsy Sándor              PP                      2010-02-03

 

 

Angol szaklapban olvasom, és látom, hogy néhány szegény, elmaradott országban hogyan néz ki a 15-22 éves korosztály iskolázottsága. Ott, indokoltan a négy évnél is alacsonyabb képzettséget mutatják ki az országos átlagon, majd a legszegényebb ötödre, és külön a lányokra.

Aki az adatok közt olvasni tud, az nem olyan ostoba, hogy ezeket az országokat fejlődők kategóriájába sorolja, ahogyan azt a politikusok és a társadalomtudósok teszik.

Számos meglepetés még engem is ért.

A politikusok és a közgazdászok Indiát a kiemelkedően gyorsan fejlődő országok közé sorolják, Kínával és Oroszországgal egy kalap alá. Ezekből az adatokból azonban az derül ki, hogy az iskolázatlanságban még Ugandával sem hasonlítható össze. Nigériánál is csak kicsivel jobb. Ellenben Pakisztánnál és Nigériánál sokkal jobban áll. Indiában ugyanis ennek a korosztálynak a negyede négy évnél kevesebbet járt iskolába. Ez a mutató Pakisztánban 30, Nigériában 60 százalék.

Az országos állagra vonatkozó mutató. Indiában az alsó jövedelmi ötödben 55 százalék, de Ugandában csak 42. Ezzel szemben Pakisztánban 70.

Az adatokból az is kiderül, hogy a fiúk, és a lányok iskolázottsága között alig van különbség, kivételt képeznek a mohamedán országok, ahol a lányok iskolázatlansága 80-90 százalék.

Ez a néhány adat elég arra, hogy az érintett országokat a megérdemelt helyükre tegyük.

Közben csak káromkodtam.

Miért nem készítünk hasonló anyagokat a magyar társadalom iskolázottsága és jövedelme közti összefüggésről. Engem ugyan nem lepnének meg a rendszerváltás óta folytatott politikáról, már nem lehet rosszabb a véleményem. Sajnos nemcsak nekem, hanem a közvélemény egyre nagyobb többségének sem.

Nézzük csak meg, hogy milyennek képzelem egy hasonló felmérés eredményét. Természetesen nálunk nem a négy évet, hanem a tízet kellene az iskolázottság megkívánt minimumának tartani. Aki nem jut el legalább a szakmunkás szintjéig, az nem válhat hasznos állampolgárrá.

Az alábbi számok becsléseim. Ha tévedek, nem én, hanem azok a neoliberális jogvédők és politikusok a felelősek, akik ezeket az adatokat eltitkolják.

A jelenlegi 15-22 éves korosztály 15-20 százaléka nem jut el a 8 általános, plusz szakmunkás képzettségig. A lányoknál, a fiúkénál magasabb a mutató.

Az alsó jövedelmi ötödben az a szám megközelíti az 50-60 százalékot.

Magyarországon elengedhetetlen tudni, hogy a cigány etnikumban milyenek ezek a mutatók. Meggyőződésem szerint a rendszerváltás óta a magyar cigányságot mi afrikai szintre süllyesztettük.

Kopátsy Sándor               PA                     2010-02-04

 

 

A magyar politikai irodalom legjelentősebb könyvét, a HITLET, közel száznyolcvan éve írta a legnagyobb magyar Széchenyi István. Felismerte, hogy a magyar gazdaságot a halás útjára csak az viheti, ha a földnek piaca van, ha a földre hitelt vehet fel a tulajdonosa. Tudom, hogy ma a földnek nem akkora jelentősége van, mint akkor, de most is sokkal nagyobb, mint ahogyan az ára és a piaca mutatja, de kisebb, mint ahogy a szélsőjobb kezeli, vagy akárcsak a közvélemény, eltekintve a földjüket eladni szeretőktől, a közvélemény is tartja.

A földügy a választás előtt ugyan ne kerüljön a nyilvánosság elé, de gondolkodni felette, annál inkább indokolt volna.

Azzal kezdem, hogy a magyar társadalom tudatába a föld értéke mindig nagyobb volt, mint a reális lett volna, de ezer év óta nem volt piaca, ezért nincs most sem indokolt színvonalú ára. Véleményem szerint, 3-5-szor magasabb ára lenne, ha volna piaca.

Itt meg kell állnom.

A bolsevik negyven év alatt a piacosítás egyik leghangosabb híve voltam, a rendszerváltás óta, sok barátom a piac ellenségének tart. Úgy érzem, az én véleményem a piacról nem változott, a piachiányos környezetben piacosítani, a mindent a piacra bízóban pedig a piac hatósági szabályozását kell követelni. A bankrendszert szabályozni, a földforgalmat pedig piacosítani szeretném.

Azt is tudom, hogy a földpiac ma is legalább annyira politikai kérdés, mint Széchenyi korában. Nem véletlenül a könyvét nem a földbirtokosoknak, hanem az asszonyoknak ajánlotta.

Kezdjük azzal, ha nem volnának akadályozó politikai és érzelmi szempontok, a földpiacot élénkké kellene tenni. Ez azonban csak nagyon szabályozott piac lehet. Mondom ezt annak ellenére, hogy a közgazdász eszem és a magyar történelmi tapaszaltok azt súgják, hogy jöjjenek csak az idegenek, mert nélkülük nem lehet a földnek reális ára. Márpedig nemzeti érdek, hogy a legértékesebb tárgyi kincsünkkel ne úgy bánjunk, hogy a gazdájának ötödét, harmadát érje annak, mai reális volna.

Az agrárszektort azonban annyira tönkre tettük a rendszerváltás után, és ezt megfejelte az EU azzal, hogy az agártámogatási rendszere a későn jövőknek kisebb támogatást ad. Az utóbbiból az következik, hogy nálunk addig nem lehet a földnek reális ára, amíg kisebb támogatást kapunk. Ezért az agrárpolitikának azt az evet kell képviselni, hogy csak azoknak nyitjuk meg a földpiacot, akik velünk azonos támogatásban részesülnek. A régi tagoknak pedig csak az egyelő támogatást követő három év múlva.

Azaz arra fogjunk össze az új tagokkal, hogy addig nem lesz szabad a nemzetközi földpiacunk, amíg nem lesz a támogatásban egyenlőség, és aztán kérünk rövid három évet a felkészülésre.

Azzal is egyetértek, hogy a földvásárlásnak legyenek előfeltételei. Ilyenek a helyben lakás, a saját üzemeltetés. Javasolnám, hogy legyen megkötve a művelési mód, és a munkaalkalom teremtés. Bizonyos terület felett írjuk elő, hogy mennyi munkaviszonyt kell garantálni, vagyis ne legyen lehetőség a külterjes művelésre. Élvezzenek elsőbbséget azok a vevők, akik belterjesebb gazdálkodást ígérnek. Például kertészeknek már kezdetben is, adnák földvásárlási lehetőséget, ha a szántóföldi művelésről kertészetre térnek át. Azt sem tartanám kizártnak, hogy a felsőfokú képzettek előnyt élveznének.

Nem célom a konkrét törvényi előírások megfogalmazása, ez az illetékes hatóságok feladata. Csak vágyam van arra, hogy a födnek ne csak erkölcsi becsülete, hanem reális ára is legyen.

 

Kopátsy Sándor                PE                    2010-01-29

 

 

Elég gyakran jelennek meg olyan statisztikák, táblázatok, amelyek a különböző szakmák népszerűségét mutatják. Ezek vonatkozzanak bármilyen országra, kultúrára, a fő mondanivalójuk mindig ugyanaz. Népszerűek a tűzoltók, a mentők, rendőrök, orvosok, a sereghajók pedig az ügyvédek, és a politikusok.

Általános ez az ítélet annak ellenére, hogy a társadalomtudomány szerint a legkártékonyabbnak tartott diktatúrák, és a diktátorok kimagaslóan népszerűek. Ezek az egyértelmű tények nem zavarják a neoliberális társadalomtudósokat, akik esküsznek a több párt közötti hatalommegosztás felsőbbrendűségére.

Most csak azzal foglalkozok, miért népszerűtlenek a politikusok, maga a politikai apparátus.

Nagyon leegyszerűsítve, mert a nyugati kultúrkörben a politikai szervezetek, a pártok a római és az ortodox keresztény vallás klérusának szervezeti módján működnek. Akárcsak azok klérusai.

Az, hogy a keresztény vallás klérusa fentről lefelé szelektálódott, a maga korában indokolt volt. Abban a korban szó sem lehetett arról, hogy a klérus alakítása, azon belüli szelekciója lentről felfelé történjen. A reformáció azonban jelezte, hogy Európa észak-nyugati térsége kinőtt a vallás uralma alól. A nem uralkodó, hanem szolgáló vallás azt követelte meg, hogy a híveknek szavuk legyen a klérusok alakításában. Mivel kontinensünk keleti és déli térsége még nem tartott a fejlődés e fokán, a vallásuk megmaradt a klérusa szelekciójának eredeti módja mellett.

A történészek máig nem ismerték fel, hogy a reformáció előbb elfogadta a hatalom lentről felfelé épülésének elvét, mint a politika. Pedig a vallás eleve nagyobb teret nyitott az érdem alapján való felemelkedésre, hiszen a klérus tagjává válhatott valaki a szülei társadalmi rangjától függetlenül, a politikai rangra, emelkedésre szinte semmi esélye nem lehetett. A kléruson belüli felemelkedés tehát, legalábbis elvileg, nem vérségi, hanem a tagságon belüli érdemszerzés alapján történt. A szelekciója a kínai mandarin, illetve a mohamedán iskolarendszerben történt.

A reformáció egyik forradalmi jelentősége, hogy alsó szinten, a papjuk megválasztásába, ellenőrzésébe a hívők akaratát is érvényesítik. Felső szinten is részt vesznek a választásban az egyház világi vezetői.

A polgárság tagjai sokáig csak születési alapon, illetve a politikai hatalom által erre a rangra emelve lehettek, de a vezetőket egymás közül a tagság választotta. Ez az elve aztán fokozatosan bővült a polgári demokráciákban azzal, hogy választók, és válaszhatók köre a vagyon, és iskolázottság alapján egyre bővült.

A 20. század végére általánossá vált mind a választók, mind a választhatók köre. A folyamat azzal zárult az angolszász demokráciákban, hogy a törvényhozás tagja csak az lehetet, akit erre közvetlenül megválasztanak. Ez is többnyire úgy érvényesül, hogy a törvényhozásnak két háza van, és a felsőházba szárazás, kijelölés alapján juthatnak. A folyamat csak az Egyesült Államokban jutott odáig, hogy a felsőházba is csak közvetlen válaszát útján lehet bejutni.

A marxista szervezetek is, sokáig ezt az utat járták, a vezetőket a tagság választotta. Erről az útról a kelet-európai marxizmus tért le először. De a bolsevikok másutt is letértek, a párton belüli szelekció, ami a politikai hatalomban való szelekciót is jelentette, teljesen visszatért a katolikus és az ortodox egyház klérusának gyakorlatához. A hatalmat egyedül gyakorló bolsevik párt e két keresztény klérus szelekciós gyakorlatát vette át. Az már ennek a következménye, hogy ebből a végén az egyszemélyi halom lett.

Lenin volt az utolsó bolsevik első vezető, aki megtűrte az apparátuson belüli ellenzéket. Az utódai, legyen az Sztálin, vagy Hruscsov, Rákosi, vagy Kádár, akiket ők nem tartottak a feltétlen hívüknek, nem kerülhettek jelentőspozícióba. Vagyis az történt, mint a római katolikus egyházban. Püspök csak az lehet, akit a pápa annak kinevez. A püspökségben alsó vezető, akik a püspök kinevez.

Az elmúlt ötven éven minden hatalomhoz közel, de nem a csúcsra jutott párt rájött arra, hogy számára előnyös a listás rendszer, ami nem a szavazóknak, hanem a másodiktól az akárhányadik pártnak kedvez. Azt a rendszerváltás óta kialakult magyar politikán jellemzem.

A magyar rendszerváltás után az SZDSZ ismerte fel, hogy milyen előnyt jelent számára a listás szavazás. Erre a felismerésre épült az Antall-Tölgyessy paktum. Azt ugyan nem tudom, hogy az Antallnál sokkal okosabb Tölgyessy milyen messze látott, de azt felmérte, hogy ők nem győzhetnek. Márpedig a győztessel szemben annál nehezebben juthat alkotmánymódosító hatalomra a győztes, és annál nagyobb biztonsággal kap parlamenti képviseletet a következő három-öt párt.

Antall, szerencséjükre, nem mért fel, hogy az általa aláírt paktum milyen hátrányosan érinti a győztest, és mennyivel megerősíti az ellenzékét. Azt, hogy ezt a listás választási törvényt ne lehessen megváltoztatni, maga a listás rendszer gondoskodik. Ahol csak a választói körzetek nyertesei lehetnek törvényhozók, 50 százalékos választói támogatás mellett is biztos a parlamenti többség. A mi választói törvényünk mellett azonban ez még 80 százaléknál sem biztos.

Tölgyessy arra is gondolt, hogy az 5 százalékos minimum azért határt szab a párocskák képviseletének.

Ennek megvalósulását az alkotmányban rögzítették azzal, hogy a törvényhozás tagjait a párok jelölik, és azok többsége nem közvetlenül, hanem a párok listájára adott szavazatok száma alapján lesz törvényhozó. A választási törvény csak azt a korlátozást tartalmazza, hogy a listás szavazatok csak olyan pátok esetében érvénesek, amelyekre 5 százaléknál több szavazat jutott. Ezzel eleve biztosítja az alkotmány, hogy ne a szavazók által megválasztottak, hanem a pártok gyakorolják a hatalmat.

A választási törvény csak azt a korlátozást tartalmazza, hogy a listás szavazatok csak olyan pátok esetében érvénesek, amelyekre 5 százaléknál több szavazat jutott.

A választási törvényről kötött paktumot természetesen a másik pártok is lelkesen támogatták. Az MDF nevében kötött paktum nemcsak sértette a párt érdekét, de még azt is odaadták ráadásnak, hogy az SZDSZ adja az első köztársasági elnököt.

A következő választáson azonban már az MDF is élvezhette a listás választás eredményét. Azt azonban a bamba MSZP sem vette észre, hogy listák nélkül 85 százalékos többséget évezhetett volna. Szerintem, a jövő tavaszi választáson viszont a Fidesz számíthatna nemcsak kétharmados, de öthatodos többségre.

Az Antall-Tölgyessy paktumot azzal lehetett elfogadtatni a többséggel, hogy még a legkárosabban érintett MDF is elfogadta a liberálisok csomagolását. Az a demokrácia, amikor a kisebb pártok is képviselve vannak a parlamentben.

Nézzük csak meg, hogyan is állja meg a helyét ez a logika.

 

Húsz évvel a rendszerváltás után, ideje van elgondolkodni azon, hány pártra lenne szükség a demokratikus hagyományokban szegény magyar társadalomnak.

Véleményem szerint kettőre. Ezt az angolszászok eleve tudták, és tudják ma is. Ez nem azt jelenti, hogy nem alakíthat pártok, akinek van ereje hozzá, de olyan választási rendszerre van szükség, aminek az eredménye, ritka kivételtől eltekintve, egyetlen pártnak van parlamenti többsége. Ezt biztosítja minden olyan választási rendszer, amiben csak az lehet képviselő, aki a körzetében elnyeri a mandátumot.

A hazánkban viszonylag gyenge társadalmi támogatásra számítható liberális SZDSZ-nek sikerült elérni, hogy olyan választási törvény legyen, amely garantálja, hogy politikai súlyt kapjanak a kisebb pártok is. Elhitették, hogy a demokráciában parlamenti képviseletet kell biztosítani minden olyan pártnak, amelyik képes elnyerni a választók öt százalékának bizalmát. Ők tudták, hogy még nálunk sokszorta polgárosultabb társadalmakban sem rúgnak labdába a liberálisok, ha a szavazatoknak nincs listás értéke. Viszont elég okosnak érezték magukat arra, hogy a mérleg nyelvének szerepét kisebb pártéként is eljátszhatják.

Ennek a felismerésnek a jegyében kötötték meg az Antall-Tölgyessy Paktumot.

Érhető, hogy az SZDSZ érdekét szolgálta az olyan választási rendszer, amivel a 176 egyéni választott képviselővel szemben, 210 a listákra adott szavazatok alapján lesz parlamenti képviselő. A kisebb, a szavazatok harmadánál kevesebb támogatású pártok csak az ilyen rendszerben nyerhetnek politikai súlyú parlamenti képviseletet. A Paktumban jóváhagyott választási rendszerben az öt százalékos választói támogatással is lehet egy párt a mérleg nyelve, azaz szerezhet döntő befolyást.

A gazdaságpolitikában az angolszász neoliberális politikát erőltető SZDSZ vezetőit nem zavarta, hogy az angolszász országokban nincs lista.

Az első választáson ugyan MDF nyerte el az egyéni jelöltek közel 65 százalékát, azaz egyetlen mandátum hiányával a kétharmados többséget. Amihez azonban a KDNP három mandátuma bővel elég lett volna. A megyei és az országos listán szerezett szavazatok azonban alaposan felfogatták az egyéni képviselőkéhez képest az összes képviselő listáját. Az egyéni kerületekben kétharmados többséget szerzett MDF a listáról csak 50 mandátumot szerzet. Ezzel szemben az SZDSZ a 21 százaléka mellé 57-et. A tized annyi egyéni mandátumot nyerő FKGP 33-at. Az MSZP és a Fidesz az egyelten mandátumához 32-t!

Sajnos, Antall jobban félt a saját pártjától, mint a liberálispolgároktól. Neki szüksége volt az ellenzékre ahhoz, hogy a saját pártját, a népi-nemzeti MDF-et a múlt századi alkotmányos konzervatív párttá formálhassa át. Ő jobban félt a pártja radikális, népi alapítóitól, mint az SZDSZ befolyásától.

Húsz évnek kellett eltelni ahhoz, hogy várhatóan a magyar társadalomban gyenge támogatást élvező konzervatív, és liberális pártok, az általuk kitalált választási törvény ellenre, kiessenek a parlamentből.

A 1994-es választás még inkább igazolta, hogy a listás szavazatok mennyire deformálják az egyéni körzetekben kialakult arányokat.

Az MSZP megnyerte az egyéni körzetek 84.6 százalékát. Ez azonban a listás szavazatok figyelembevétele után 54 százalékra csökkent. Az SZDSZ 8.5 százaléka pedig 17.6-ra duzzadt.

Ami az egyéni körzetekben történt politikai fordulat, példátlan a demokráciák történetében. Az MDF az előző választáson nyert 114 mandátumot, az MSZP viszont csak 1-et. Négy év múlva az MDF 5-öt, az MSZP viszont 149-et nyert. Ez lett volna a végeredmény, ha az angolszász rendszer alapján választunk! Ehhez hasonló fordulatot nem találtam a választások európai történetében.

Az 1998-as választáson már eltűnt volna az SZDSZ és az MDF, hiszen az egyéni körzetekben csak 2-2 mandátumot nyerek. A Fidesz viszont a listáján szereplő MDF tagokkal együtt 105 mandátumot nyert, az MSZP 54-ével szemben. Vagyis egyedül is kemény abszolút többségbe került volna.

2002-ben a Fidesz nyerte volna meg az abszolút többséget, hiszen a 176 körzetből 95-ben győzött. Az SZDSZ-nek két, az MDF-nek egy mandátum sem jutott volna.

Tölgyessy bölcs előrelátást tisztelem. Nélküle az SZDSZ egyetlen választás után sem rúghatott volna labdába. Így azonban mindig ez a párt lehetet az a farok, amelyik csóválta a kutyát.

A listás szavazatok szerepét azzal indokolták, hogy a demokráciában képviseletet kell biztosítani, minden olyan politikai erőnek, amely mozgósítani képes a szavazók öt százalékát. Ezt a mesét bevette a magyar társadalom, és húsz év múltán már nem is gondol senki arra, hogyan alakulhatott volna a sorsunk, ha nincsen listás szavazat, csak az lehet a parlament tagja, aki valamelyik választókerületben elnyeri a mandátumot.

Az elmúlt húsz évben, Fideszes kormány négy évétől eltekintve, az SZDSZ, választói támogatottságához képest, aránytalan befolyást évezett. Ebből fakadt a neoliberális politika, aminek a hatását most szenvedjük.

A második ciklusban MSZP 85 százalékos többsége élvezett volna, de listáknak köszönhetően éppen csak megvolt az abszolút többsége. A kétharmad érdekében, vagy külső parancsra, bevonta a korányba a nála sokkal kisebb támogatást élvező SZDSZ-t. Ennek lett aztán a következménye, hogy a saját sorain belül aránytalan befolyást szereztek azok, akik az SZDSZ neoliberális politikáját támogatták. De azt is, hogy a neoliberális politika elvitte szavazótáborának felét, az egyéni körzetek szinte az egészét. Oda jutottak, hogy 2010-ben szinte csak a listás helyekre számíthatnak.

A harmadik ciklusban a Fidesz nyerte el a szavazó körzetek abszolút többségét. Nem szorult volna a Torgyán vezette Kisgazdapártra.

A negyedik ciklust is a Fidesz nyerte volna, hiszen a 176 körzetből 105-öt megnyert! Vagyis a Fidesz már a két olyan ciklust zárt volna, amiben egyedül többségi kormányt alakíthatott volna, és nem szorul partnerre.

A Fidesz szempontjából volt a legnagyobb negatív hatása a listás szavazatoknak. A harmadik ciklusban nem szorul a Kisgazdapártra, Torgyán József lejárató szerepeltetésére. A következő ciklus pedig az övé lett volna.

Az ötödik választáson az MSZP egyedül nyer. Az egyéni körzetekben a 176 helyből 102+1 lett az övé. Az SZDSZ 5 helyet kapott, az MDF pedig semmit.

A hatodik választásban csak abban lehet kétség, hogy a listás rendszerben is megszerezheti a Fidesz a kétharmadot. Az egyéni körzetekben 90 százalékos győzelme ennél sokkal biztosabb.

A fél-perifériás társadalmak számára olyan államra van szükség, amiben a legerősebb politikai akarat érvényesül, és nem kell a kisebb hányadot képviselő érdekekkel kompromisszumot kötni.

Azon nem lehet vita, hogy a jelenlegi válságunk oka a neoliberális gazdaságpolitika, aminek következménye az alacsony foglalkoztatás, a munkaerő alsó minőségi harmadának kirekesztése a társadalmi munkamegosztásból, az elmérgesedett cigánykérdés, a torz gyermekvállalási struktúra, a szélsőjobb megerősödése. Másként fogalmazva, az SZDSZ ügyeskedésének a következménye. Ha nincs listás szavazás, az SZDSZ-nek nincs ilyen nagy befolyása.

Márpedig nincs a társadalom tévútra terelésének jobb eszköze, mint a gazdasági fejlettségnél, és a lakosság viselkedési tudatánál liberálisabb politika. Erre aligha lehet jobb bizonyítékot találni, mint a rendszerváltás utáni Magyarországot.

Az Antall-Tölgyessy Paktum egyik veszélyessége abból fakad, hogy nagyon nehéz olyan társadalmi, politikai helyzetet teremteni, amiben a listás szavazati rendszer törvénnyel felszámolható. Ehhez az kell, hogy egy pártnak legyen kétharmados többsége a parlamentben. Márpedig ehhez e választási módszerben a közvélemény öthatodának támogatására van szükség. Csak ilyen támogatás mellett jöhet létre olyan választási eredmény, amiben a győztes a listás szavazatok ellenére eléri a kétharmados parlamenti többséget. Normális viszonyok között ez létre sem jöhet.

A nyugati demokráciák történetében még nem találtam példát arra, hogy egy pártnak öthatod támogatottsága lett volna. Ehhez csak olyan mély politikai és gazdasági válság esetében kerülhet sor, ami normális demokráciában ki sem alakulhat.

Nem ismerek történelmi példát arra, hogy ahol ilyen nagy súlya van a listás szavazatoknak, a győztes párt kétharmados többséget szerzett. Ahol a parlamenti helyek nagyobbik felét a listás szavazatok alapján nyerik el, még az abszolút többség is ritka.

A politológusok feladata volna feldolgozni, hogy hány pártnak van politikai súlya ott, ahol nincs lista, és ott ahol van. Ki fog derülni, hogy ahol nincs lista, ott általában két párt van. Az is jó jelzés a listás szavazati rendszer hatásáról, hogy nagyon ritka, ahol ilyen választási rendszerben egyetlen párt elég erős ahhoz, hogy kormányt alakítson.

Csak csodálni tudom Tölgyessy és társai, illetve külső súgói bölcsességét, hogy fel tudták mérni, az elfogadtatott listás választási törvénynek milyen jövőt alakító hatása lesz.

Az elmúlt húsz évben fel sem merülhetett, hogy olyan választási törvényt hozzunk, ami megszűnteti a listás szavazatok szerepét. Ehhez olyan pártra van szükség, amelyik megnyeri a választókerületekben nyerhető mandátumok kilencven százalékát. Ehhez közeli helyzet is csak egyszer alakult ki, 1994-ben, amikor az MSZP a körzetek közel 85 százalékban nyert, de így is csak 54 százalékos képviselői arányt hozott.

Most a politikai és pénzügyi válságban, és a szoclib koalíció katasztrofális meggyengülése, és a szélsőjobb előretörése kínál alkalmat arra, hogy a Fidesz a jelenlegi választási rendszerben is megszerezhesse a kétharmados parlamenti többséget. Csak ennek birtokában lehet majd olyan választási törvényt hozni, amiben megszűnik a listás szavazat, csak az lehet képviselő, akit a körzetében megválasztanak.

A listás szavazatok eltörlésével megoldódna a képviselők számának indokolt csökkenetése is. 176 képviselő elég lenne!

Végül, azt a félrevezetést kell megcáfolni, hogy a demokráciában olyan pártok parlamenti súlyára is szükség van, amelyek legalább öt százalékos szavazói támogatással rendelkeznek. Nem az a baj, ha ülnek olyan képviselők is a parlamentben, akik mögött csupán a választók huszada áll, hanem az, ha éppen a legfontosabb törvények meghozatalában döntővé válhat a kis párt szavazata.

A hazai neoliberálisok a gazdaságpolitikában minden állami szerepvállalást le akarnak csökkenteni az angolszász országokban kialakult szintre, de hallani sem akarnak arról, hogy nálunk is, az angolszász gyakorlatnak megfelelően, a politikai hatalom eldöntésében csak az számítson, melyik pártnak van több olyan jelöltje, aki a választási körzetében győz.

Természetesen, az ilyen választási rendszert csak az a párt fogadja el, amelyik számíthat arra, hogy a legerősebb lehet. Ilyen a gyakorlatban maximum kettő lehet, de az is csak nagyon ritkán.

A listás szavazatokkal elérhető jelentős parlamenti képviselet sérti a társadalom érdekét, mert abban nem a nép által közvetlenül választott képviselők a politikai hatalom birtokosai, hanem a pártok uralma alakul ki a nép felett.

A mi választási rendszerünkben a helyi jelöltek esetében ugyan megnézik, hogy lent, kit javasolnak, de a végső döntés a pártvezetés kezében marad. Ezt a látszatot a vezetés érdeke is megkívánja, mert a több szavazó támogatása még a jelölt bukása esetében is fontos, mivel a minden szavazat a listás szavazatok számát gyarapítja. A legkönnyebb képviselővé válást azonban a pártok listáján való jó rangsori hely garantálja, aminek összeállítója legfelső vezetés.

Ha nincs listás szavazat, akkor a pártvezetést is csak az érdekli, hogy a jelöltje minél népszerűbb legyen a körzetében. Az olyan, a pártvezetés kegyeit kereső jelölt, akinek nincs esélye a körzetében, a párt számára értéketlen. A csupán az egyéni körzetek megnyerésére épülő választási rendszeren, aki politikai karriere vágyik, csak azzal kezdheti, hogy valahol legyen egy olyan választási körzet, ahol megválasztják.

A listás szavazatok párturalomhoz vezetnek, és másodlagossá válik a szavazók döntése. Ahol a törvényhozók többsége a listák alapján kerül a parlamentbe, a politikusok nem a szavazókat, hanem a pártjukat szolgálják.

Kezdődik azzal, hogy aki képviselő akar lenni, az álljon egy párt szolgálatába, és mondjon le arról, hogy a választóit képviselheti. Ha nem nyeri meg a párt felső klérusának a kegyeit, eleve nem lehet jelölt. Elvileg ugyan lehetne, de a gyakorlatban lehetetlen, ezer az egyhez, hogy valaki pártonkívüliként törvényhozó lehet.

Ahhoz, hogy valaki a párt színében képviselő jelölt legyen, előfeltételként alá kell írni, hogy a frakciófegyelem szerint szavaz, vagyis lemond arról, hogy saját véleménye legyen. Ilyen kötelezettség esetében azonban nem a választó választja meg a képviselőjét, hanem csak pártot választ.

Ne csodálkozzunk azon, hogy nem lehet annak a képviselőnek erkölcsi súlya a választók előtt, aki írásban mond le arról, hogy a lelkiismerete szerint szavaz. Az ilyen képviselő nem a választóit, hanem a pártját képviseli. Ezzel szemben ahol csak a körzetükben megválasztott jelölt lehet törvényhozó, nem a pártja engedelmességre kötelezett alattvalója, hanem a pártjában a választók érdekének védelmezője.

Ez nem az jelenti, hogy az önálló döntéssel rendelkező törvényhozók gyakran a pártjuk javaslata ellen szavaznak, hiszen azért lettek a párt tagjai, mert annak céljaival értenek leginkább egyet.

A politikusok megbecsülését, erkölcsi rangját nagyon egyszerű volna olyan házszabállyal biztosítani, aminek értelmében minden szavazás a titkos. Annak pedig olyan elektronikája legyen, hogy utána ne lehessen megállapítani, hogy ki hogyan szavazott. Ez esetben a pártbürokrácia nem látná értelmét, hogy a képviselő jelölttel aláírat olyan nyilatkozatot, aminek a betartását nem lehet ellenőrizni.

A listás szavazás azzal is jár, hogy a választási kampányokat nem a képviselőknek, hanem a párt apparátusának kell megszervezni, az ahhoz szükséges forrásokat előteremteni. Ráadásul szinte minden ilyen párturalom mellett az állam nem fedezi a kampány költségeket. Ez úgy kellene megoldani, hogy minden támogatási listát biztosító jelölt kap egy kvótát, amit csak a saját jövedelméből egészíthet ki. Aki 5 százaléknál kevesebb szavazatot kap, annak a kapott kvótát vissza kell fizetni. Ezzel lehet megakadályozni, hogy egy körzetben sok jelölt induljon. Még az is elfogadnám, hogy a nyertesnek fejeljék meg a kvótáját, ezzel, amit a magáéból áldozott, megtérülhet.

Ha nincs listás szavazat, a pártok sem magukat reklámozzák, hanem a jelölteket. De az eleve reménytelen jelöltet nem is támogatnak, hiszen az arra leadott töredékszavazatoknak nincs értéke.

A jelen világpolitikai helyzet hasonlít a nyolcvan évvel korábbihoz. Akkor vált először nyilvánossá, hogy a tőkés osztálytársadalmak ideje lejárt. Ezzel a liberális gazdaságpolitika uralma is. Kiderült, hogy a politikai hatalomból kiszorult többségnek elsősorban nem több politikai jog, hanem munka, anyagi biztonság az első.

A történészek máig nem vallják be, hogy a fasiszta rendszerek olyan mértékben népszerűek voltak, amit egyetlen polgári párt nem érhetett el soha. Az ugyan igaz, hogy végül csak egetlen pártra lehetett szavazni, de azért lelkesedett a többség. Nekik elég volt a nacionalista hangvétel, és a munka biztonsága. A liberális politológusok nem hajlandók belátni, ha a lakosság többsége nem sokat törődik azzal, hogy hány párt között lehet választani, van, vagy nincs cenzúra, számára az döntő, hogy legyen a maga és családja megélhetését biztosító munkája, ne kelljen attól félni, hogy munkanélkülivé válik. Márpedig, ha ez a lakosság többségének elvárása, akkor ezt a rendszert nem szabad tőle megtagadni.

A két háború közt megéltem, hogy a lakosság nagy többsége irigyelte a baktert, a mozdonyvezetőt, a postást, a rendőrt és a csendőrt, mert annak biztos havi fizetése, a gyermekei után családi pótléka, öreg korára pedig nyugdíja volt. Ráadásul a kisemberek vagyonbiztonsága sem fogott veszélyben. Márpedig mindezt az általam gyűlölt fasiszta rendszerek biztosították először.

A bolsevik rendszer a politikai másik oldalán vállalta ugyanazt a szerepet, amit a fasiszták. Felszámolta a munkanélküliséget, felspannolta a nacionalista érzelmeket, felszámolta a bűnözést. Számos nyugati országban erős bolsevik pártokat hozott létre, és működtetett ez a politika.

A háború és az újjáépítés munkaerőhiányt, az pedig demokratikus reformokat szült. A múlt század kilencvenes éveire el is tűntek a szélsőséges pártok, a munkanélküliség nem lépte túl a társadalom tűrőképességét.

A kiegyensúlyozott néhány évtized elég volt, hogy felébredjen a neoliberális tábor, és átvegye a gazdaságirányítást. Ez azonban 2008 őszére kipukkadt, kiderült, hogy a modern, már fejlett társadalomnak az elsődleges célja már nem a tőkefelalmozás maximalizálására, hanem a minél jobb minőségű munkaerő előállítására az elsődleges feladata. Ezt azonban nem lehet a piacra bízni.

Most azon botránkoznak a neoliberálisok, hogy az általuk létrehozott munkátlanság, az alacsonyan képzett munkaerő szinte teljes kizárása a társadalmi munkamegosztásból, az ebből fakadó bűnözés, a kisemberek köz- és vagyonbiztonságának megromlása, megszülte a szélső jobboldali párt megerősödését.

Ezek a politológus és politikus urak nem veszik tudomásul, ha tovább űzik játékukat, a szélsőséges pártokat erősítik.

Most az kellene felismerni, hogy a tudományos és technikai forradalom szülte társadalmakban is elérkezett az idő az állam fokozott szerepvállalásra.

Erre annál nagyobb szükség van, minél jobban le van maradva a társadalom az élvonaltól.

Mit mutatnak a tények?

A munkanélküliség meghaladja a háború utáni legmagasabb szintet. Ez a munkaerő alsó minőségi harmadát érinti elsősorban.

Az EU tagországai között a legnagyobb nehézséggel a görögök és a spanyolok találkoztak. Görögország önerőből fizetésképtelen. Spanyolországban 20 százalékos a munkanélküliség. A volt szocialisták között szinte csak a csehek és a szlovénok nincsenek bajban.

Tőlük keletre, a pravoszláv kultúrában csak Oroszország nincs nagy bajban, de csak azért, mert magas az olaj és a földgáz ára. A többi lakossága joggal sírja vissza a bolsevik rendszer biztonságát.

A válság a távol-keleti országokat érinti a legkevésbé. A magas a foglalkoztatás, és a magas megtakarítási hányad bő fedezetet nyújt az állami beavatkozásokra. A válás pozitív pólusát pedig Kína jelenti, ahol a politikai állam olyan erős maradt, hogy akaratával nem szállhat szembe senki. Az állam olyan mértékben építi az infrastruktúrát, amire a háborút követő újjáépítés óta nem volt példa.

 

 

 

 

Mert a liberális piac alkalmatlan arra, hogy felszámolja krónikus munkanélküliséget. Márpedig, ha sokan vannak kizárva a társadalomból, a munkából való megélés lehetőségéből, azok nem sajnálják szétverni az erősek politikai demokráciáját.

A történészek máig csak azt látják a fasizmusban, ami rossz volt, de azt nem, hogy a fasizmust nem a fasiszta vezérek, hanem a túlzott liberalizmus szülte.

A tőkés osztálytársadalmak a 20. század első felére olyan munkanélküliséget, olyan jövedelemelosztást hoztak létre, ami a kor viszonyai között már nem volt elviselhető. Ezzel a társadalmi deformációval szemben hozták léte a világ fél-perifériáin a fasizmusokat. A fasizmusok mind a foglalkoztatás, mind a jövedelemelosztás, mind az oktatás, mind az egészségügy tekintettében korrigálták a tőkés osztálytársadalmak deformációját. Teljesen hibás az általános felfogás, hogy a rossz fasizmus és a jó tőkés demokráciák harca volt a második világháború. Ebből csak az igaz, hogy a második világháborúban az imperialista, faji alapon nacionalista fasizmusokkal szemben álltak a kevésbé imperialista és kevésbé nacionalista, gazdasági tekintetben fejlettebb, polgárosultabb tőkések, és bolsevik Szovjetunió.

Még jellemzőbb, hogy a második világháborúban a tőkések oldalán is megvalósult a magasabb foglalkoztatás, a kívánatosabb jövedelemelosztás. Még nem találtam olyan történészt, a ki bevallotta volna, hogy a második világháború alatt a tőkés osztálytársadalmak pozitív irányban átalakultak. Egészen mások voltak, amikor háborúba léptek és mások, amikor onnan győztesen kikerültek.

Ha a tőkés osztálytársadalmak a háború előtt olyanok lettek volna, mint a háború után, nem jöttek volna létre a fasizmusok, ahogyan utána eltűntek, és az évezredek óta egymással harcoló európai államok között, háborúra sem került volna sor.

A második világháború történelmi érdeme, hogy nemcsak az imperialista fasizmusok szűntek meg, hanem a gyarmattartó, tőkés osztálytársadalmak is átalakultak olyanokká, amilyenek ma. Ezt nem is volna nehéz megérteni, ha publikálnánk a nyugat-európai tőkésállamok háború előtti és utáni foglalkoztatási, jövedelemelosztási adatait, a költségvetési elvonás nagyságát, a szociális és oktatási kiadásait, mekkora volt a gyarmatok terülte és lakossága. Kiderülne, hogy az ipari forradalom óta nem változtak ezek a mutatók akkorát, mint a háború hatására.

A háború után azonban még utoljára megjelent egy imperializmus, a Szovjetunióé. Ez azonban csak azért működhetett, mert az Egyesült Államok felismerte, hogy a katonai fenyegetettség felgyorsítja a gyarmatok felszabadítását, kikényszeríti a fejlett polgári államok összefogását.

A háborúk pozitív történelmi szerepe az volt, hogy munkaerőhiányt teremtettek, ezzel nőtt a dolgozók hatalma.

Az sem lehetne állítani, hogy ezek a változások létrejöttek volna a háborús erőfeszítések nélkül is.

A történészek csak a fasizmusok bűneit látják, nem veszik figyelembe, hogy fajunk történelmének legnagyobb társadalmi előrelépést annak köszönhetjük, hogy a tőkés osztálytársadalmakat létükért folytatott háborúra kényszeríttették. Ezt a háborút csak úgy tudták megnyerni a tőkés osztálytársadalmak, ha államuk minden erejét mozgósítják. Ezzel megvalósították a magas foglalkoztatást, bevezették a jóléti és politikai reformokat, hogy más társadalommá alakultak át.

Nehéz elképzelni, milyen késéssel, és milyen körülmények között kerülhetett volna sor azokra a társadalmi változásokra, miket a második világháború, és a háborús pusztítások helyreállítása hozott létre.

Ha háborút megelőző fasizmusok, és a háborút végül megnyerő polgári demokráciák a teljes foglalkoztatás megvalósítására kényszerültek. Ez a kulcsa minden pozitív társadalmi változásnak. Marx még naivul abban hitt, hogy a munkások felszabadítását ki kell harcolni. Keynes volt a nála jobb marxista, aki felismerte a foglalkoztatás társadalmi szerepét, annak ellenére, hogy nem megdönteni akarta a tőkés társadalmat, hanem egészségesebbé tenni. Bebizonyosodott, hogy a dolgozók politikai hatalma, tartósan csak a magas foglalkoztatás mellett valósulhat meg. A dolgozók kizsákmányolása nem a politikai hatalom, hanem a keresletük és kínálatuk függvénye. Amikor tőkehiány van, akkor a tőkéseké, amikor munkaerőhiány van, akkor a munkásoké, amikor tudáshiány van, az abban gazdagoké a politikai a hatalom.

A háború befejezése óta eltelt jó hatvan évet két részre lehet osztani. Az első felében létrejöttek a pozitív társadalmi változások, mivel munkaerőhiány volt jellemző. A második harmincban erőre kapott a neoliberális politika. Ennek nyomán, ha nem is a háború előtti mértékben, lecsökkent a munkanélküliség, széles társadalmi rétegek szakadtak le, az állam gazdaságszabályozó szerepe háttérbe került.

Eljött az idő, hogy a társadalomtudományok választ adjanak erre a kérdésre.

Megcáfolódott az elvárás, hogy minél kevesebb állam, annál jobb. Jelenleg ott nagyobb a baj, ahol gyenge, és ott kisebb, ahol erős az állam. Természetesen, a jelenlegi válság tanulságai csak Európára, Észak-Amerikára és a Távol-Keletre vonatkoznak. Az évszázadokkal lemaradt társadalmak képtelenek a fejlettek közt bevált tapasztalatokra támaszkodni.

A társadalomtörténet nem ismer olyan törvényt, amelyik minden társadalomra, annak minden fejlettségi fokára egyaránt érvényes. A tudománynak azt kell kideríteni, hogy milyen fejlettségi fokon, milyen kultúrában, mekkora állami beavatkozásra az optimális.

Az általános tény, hogy az állami elvonások nagysága a fejlettséggel nő. Ezt tanúsítja a tény, hogy jelenleg az állami költségvetés súlya, még ott is, ahol a legkisebb, háromszorosa annak, ami a tőkés osztálytársadalmakban száz évvel korábban, jellemző volt. Akkor még a tőkésosztály állama nagyon keveset költött infrastruktúrára, oktatásra, egészségügyre, de sokat a hadseregre. Még jelentősebb különbség volt az, hogy az állami elvonások nagy hányadát a szegényebb réteg fizették. Jelenleg a fejlett társadalmak elvonásának többsége olyan célokat szolgál, amilyen céljai a tőkés osztálytársadalomnak nem is voltak. Korunkban az állami kiadások többségét oktatásra, egészségügyre, öregek eltartására, szociális támogatásokra, és bizonyos infrastruktúra fejlesztésére kell fordítani. A tőkésállamnak ilyen kiadásai alig voltak.

Nem véletlen, hogy az állami funkciókkal járó költségek miatt a klasszikus közgazdaságtan nem panaszkodott, hiszen azok nagy hányadát nem a tőkések fizették.

Ezzel szemben, minél modernebb az állam, az adók progresszívek. Az állami kiadások nagy többsége szociális, oktatási, tudományos célokat, és az infrastruktúra fejlesztését szolgálja.

Ennek a változásoknak nem volt előre felismert célja. A közgazdaságtan nem látta előre, hogy az állami elvonások nőni fognak, hogy azokat egyre inkább a gazdagok fogják fizetni, és abból úgy osztanak vissza, hogy nivellálják a piacon kialakult jövedelemarányokat.

Nemcsak a közgazdaságtannak, de a társadalomtudományoknak fogalmuk sem volt arról, hogy a második világháború hatására hogyan alakulnak át a fejlett társadalmak. Nincs is semmi alapjuk arra, hogy kioktassanak, mint, hogyan kellene tenni a társadalom érdekében. Amelyik tudomány, amelyik képtelen arra, hogy megállapítsa, miből mi fog következni, ne adjon tanácsokat.

Elméletileg nehéz volna meghatározni, hogy hol, mikor mekkora állami beavatkozás kívánatos. Jelenleg csak azt látjuk, hogy a fejlettségtől és a kultúrától függ.

Az angolszász államokban van a legkevesebb állami beavatkozás, Kínában a legtöbb. A nyugati kultúrában a skandinávoknál viszonylag sok, a mediterránoknál viszonylag kevés az állami elvonás. Aligha tagadható, hogy a fél-perifériákon nagyobb állami szerepvállalásra van szükség, mint a fejlettekben. Ez azt jelenti, hogy nálunk az állam gazdaságirányító szerepe valahol a kínai és az angolszász között, de az utóbbihoz közelebb van.

Azt is figyelembe kell venni, hogy az állami szerepvállalást nem lehet az elvonásokkal mérni. Az állam legfontosabb szerepe a piac működésének és az elvonások struktúrájának szabályozása.

Azt azonban általánosíthatjuk, hogy a fél-perifériák az állam szerepe nagyobb, mint az élenjáróknál. Kína anarchiába szalad, a kontinensnyi állam szétesik, hogy a gazdaság kemény irányítása kicsúszik az állam kezéből.

Ami a jelenlegi válságot illeti. Az oka, az állam bizonyos szabályozási feladatainak elmaradása, illetve a helytelen irányú beavatkozás.

Miért, mert a fejlett társadalmakban a hatékonyság alapja egyre kevésbé a tőkeképzés maximalizálása, hanem a foglalkoztatás magas szinten tartása, a demográfia alakítása, az iskolarendszer, az egészségügy hatékonyságának biztosítása.

- Magas foglalkoztatás nélkül nincs hatékony társadalom. Márpedig ezt a feladatot nem lehet a piacra bízni, ami egyre inkább feleslegesnek tartja a munkaerő gyengébb harmadát, tizedét. A piacnak csak a jövedelmező módon foglalkoztató munkaerőre van igénye, a társadalom számára azonban szinte minden szervezett munkavégzés hasznos. Azt csak az állami hatalom tudja megoldani, hogy azok is dolgozzanak, akiknek a munkára fogása nem üzlet.

- A népesség alakulását csak az állam képes a társadalom igényéhez igazítani. A közgazdaságtan még az sem ismerte fel, hogy milyen népszaporulatra van a modern társadalomnak szüksége, nemhogy annak a szabályozását hogyan lehet megvalósítani. Pedig csupán nagyon alulnépesedett társadalom bírja el az évi egyetlen százalékos növekedést is. A túlnépesedett társadalmakban a lassú lakosságnövekedés a kívánatos. A modern társadalomban a népesség számának alakulása szinte mellékes, a minőségéhez viszonyítva. Ha egy társadalom képesé válik arra, hogy kiváló minőségű munkaerőt termeljen, termelhet bármennyit, ha gyenge minőségű munkaerőt termel, termeljen minél kevesebbet. A társadalomtudományok még ott sem tartanak, hogy felmérjék, milyen társadalmi háttérben, milyen munkaerő jön létre, pedig e tekintetben az egy a tízhez értékkülönbség sem ritka. Ráadásul, szinte minden társadalomban ott születnek sokan, a hol rosszak a kilátások, és ott kevesen, ahol nagyon jók. Márpedig a következő generáció értéke elsősorban attól függ, milyen mértékben igazodik a társadalmi érdekhez a különböző rétegek gyermekvállalása.

- Az oktatás minőségét sem képes a piac a társadalmi érdekhez igazítani. A piacosított oktatás megfelelt az elitképzésre, de csak addig, amíg annak számszerű igény alacsony volt. A modern társadalom minőségi munkaerőigénye azonban korlátlan. Ezt pedig csak akkor lehet kiszolgálni, ha minden társadalmi rétegből származó gyerek a képességének megfelelő oktatásban részesül. Erre a piac eleve alkalmatlan. Az oktatást tehát az államnak kell működtetni. Természetesen, az állami oktatás is csak akkor láthatja el feladatát, ha az iskolák között hatékonysági verseny folyik.

- Az egészségügyben ugyan helye van a vállalkozásoknak is, de a szervezet működtetésének szabályait az államnak, és nem a piacnak kell alakítani. A neoliberális közgazdaságtan még addig sem jutott el, hogy tudomásul vegye, a társadalom egészségi állapota döntő módon a lakosság életmódjától függ. Az egészségtelenül élő lakosságot semennyi pénz, és semmilyen ellátási módszer nem képes garantálni. Minden egészségügyi reformot azzal kell kezdeni, hogyan lehet a lakosságot jobban érdekeltté tenni az egészséges életvitelben, és az egészségtelen életvitel költségterhét hogyan, és milyen mértékben lehet az érintettekre hárítani.

Fel kell ismerni, és keresni kell a megoldást arra az ellentmondásra, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál fontosabb az állam szerepe. Ugyanakkor egyre bizalmatlanabbak az állampolgárok az állam vezetését irányító politikusokkal szemben.

Csak az a társadalom lehet hatékony, aminek jó az állami irányítása. Annak hatékonysága nagymértékben függ a politikai irányítókba vetett bizalomtól, ami történelmi mélyponton van. Ezen csak azzal lehet segíteni, ha a politikusok erkölcsi magatartásuk, erkölcsi tekintélyük alapján szelektálódnak, vagyis nem egymást, hanem mindegyiküket közvetlenül választják, és legális jövedelmükből társadalmi ragjukhoz méltóan élhetnek.

Jelenleg egyik feltétel sem biztosított.

A politikusok egymást választják, illetve választatják. Ebből szükségszerűen következik, hogy a politikusoknak nem a választókhoz, hanem a saját klérusok kegyeihez kell alkalmazkodni.

A legális jövedelmük, mind a klérusnak, mind egésznek, mind a tagjaiknak, a hatalmukhoz viszonyítva, kevés. Márpedig minden olyan javadalmazás, ami a rájuk bízott hatalommal nem arányos, korrupciót szül. Márpedig a korrupt hatalomnak nem lehet tekintélye.

A politikusok tekintélyét biztosító szabályozásnak egyik, könnyen megvalósítható módja, egy olyan választási törvény, amiben a törvényhozókat csak közvetlenül lehet választani. Megszüntetni a listán szerezhető mandátumokat. Ezzel a parlamenti képviselők száma felénél is kisebbre csökkenne. De legyen dupla a jövedelmük.

A listás szavazatszerzés megszűnése azzal az előnnyel is járnak, hogy szinte biztosított, hogy minden választáson az egyik párt többséget szerez. És gyakori volna, amikor a győztesnek kétharmados, azaz alkotmánymódosító többsége van. Ezzel elejét lehetne venni, hogy szinte minden fontos döntéshez partnert kell keresni, ennek érdekében kompromisszumot kötni.

Kopátsy Sándor                   EH                2010-01-27

 

 

Pár hete jelent meg Szakály Sándor történész írása a háborút követő évek népbíróságainak bírálatáról. Amikor olvastam az írást, csak szomorúan vettem tudomásul, hogy a neves történészünk a levéltárban a népbíróságok tárgyilagosságát bogarássza, abból akarja megállapítani, hogy mi volt a történelmi igazság.

Jó hatvan éve, már az általam is nagyra tartott Bibón is botránkoztam, aki úriemberként, tárgyilagos akart maradni olyan ügyben, amiben nemcsak a magyar kormányok, de még nem is csak az úri magyar középosztály ezer éves történelmünk legocsmányabb bűnének elkövetésében jeleskedett.

Azt sem értem meg, amikor nálunk hivatalos és a közvéleménnyel is elfogadtatott elvárás, hogy bennünket az általunk kezdett, és elveszett háború után tárgyilagos elbánásban részesítsenek. Én a háborút követő egyoldalú, „igazságtalan” békét azért tartom indokoltnak, mert csak az intheti óvatosságra a hadakozási mániásokat, hogy a háborúvesztésnek súlyos ára van. De a történelem során mégis az lehet jellemző, hogy a háború esetleges elvesztéstől nem elég a félelem, a veszteséggel járó

„igazságtalan” bosszú, amit békekötésnek hívnak.

Az elveszett első világháborút követő trianoni békét még mindig nem vettük tudomásul, pedig ennek volt a következménye, ahogy a másodikba is mohón belevetettük magunkat. Aztán annak az elvesztéséből fakadó, közel fél évszázados bolsevik megszállást sem vettük tudomásul. Nemcsak akkor, de még ma sem.

A vidéken élő magyar zsidóság százezreinek deportálását látva, és tudva, hogy a háborút már elveszettük, azt vártam, hogy a háború végén, százezreken fognak bosszút állni. Mert abban stréberkedő lelkes közreműködő volt a kormányzó, a magyar minisztertanács minden tagja, a törvényhozás, a közigazgatás, a fegyveres erők, főleg a belbiztonságiak, a nyilas csürhe, és passzivitásával, a magyar közvélemény óriási többsége.

A történésznek a vidéki zsidóság haláltáborokba való juttatásában az kell látni, hogy ezzel a polgárokban katasztrofálisan szegény ország nem a fővárosban tartózkodó élcsapatát lefejeztük. Ezek hiányát szenvedjük az óta, és még száz év múlva is szenvedni fogjuk.

Azt, Szakály Sándor sem vitathatja, hogy ezek mind ártatlanok voltak. Az elkövetők pedig, többé-kevésbé mindnyájan bűnösök. Most mégis azt bogarássza, hogy hányan a kötélnél, vagy a golyónál kisebb büntetést érdemeltek volna.

Én azok közép tartozom, akik akkor is, most is, sokkal keményebben bűntettek volna.

Erre több okom van.

a. A háborút követő néhány évben a magyar politikai erők és a választók nagy többsége, hallani sem akart az önkritikáról, nemhogy alkalmas lett volna a bűnösök felelősségre vonására.

b. A magyar bírák között nem találtunk olyanokat, akik a zsidóüldözésben való szereplést a fennálló joggal ellentétesnek tartották. Ezért döntően csak a zsidó jogászokra számíthattunk.

c. Tudtommal, mi nagyon hátul kullogtunk a halálra ítélt háborús bűnösök arányával.

d. A budapesti zsidóság megmaradásának köszönhetően, amikben nekünk magyaroknak a legkevesebb érdemünk volt, itt maradt élve a legtöbb zsidó, akiknek érthető kötelességük volt a bűnösök szigorú megbüntetése.

Szakály Sándornak, ha mindenáron a felelősök elfogulatlan elbírálásában való bogarászást tartja történészi feladatának, javasolnák néhány indokoltabb témát.

- Az aradi tizenhárom tábornok kivégzését máig nemzeti gyászünnepnek tekintjük, holott a Habsburg Birodalom történetében ez volt a legkevesebb bosszúállással végződő elvesztett szabadságharc. Elég volna arra gondolnia, hogyan büntette a császár a csehek a Fehérhegyi csata után.

- Hogyan büntettek a darutollas tiszturak a Kommün bukása után.

- Menni svábot telepítettünk ki csak azért, mert a vagyonára mások vágytak.

- Ha pedig csak a zsidósággal kapcsolatos megtorlásra kíváncsi. Mennyien voltak halált érdemlő bűnösök a zsidóság irtásában, akik megúszták.

 

Kopátsy Sándor                 EE                   2010-01-22

 

 

A közgazdaságtan még nem vette tudomásul, hogy z utóbbi száz évben fajunk történetének legnagyobb minőségi változása történt, pedig ebből az következne, hogy a közgazdaságtan elvi felépítését át kell szerkeszteni.

A közgazdaságtant a tőkés osztálytársadalom érdeke szülte, azt az ipari forradalom. Annak találmányai leértékelték a korábbi termelőeszközöket, azoknál nagyságrenddel hatékonyabb újakat kellett létrehozni. A termelőeszközök lecserélésének gyorsaságától függött a gazdasági növekedés mértéke. Ezért a társadalom érdeke azt kívánta meg, hogy minél gyorsabban, minél több tőke halmozódjon fel az új technikai feltételek megteremtése érdekében.

Az új technikai feltételek létrehozása a másik oldalon azzal járt, hogy mennyiségében kevesebb, és minőségében kevésbé igényes munkaerőigény jelentkezett. A munkaerő óriási többségét mind mennyiségében, mind minőségében szűkítetten kellett volna újratermelni.

Mivel a munkaerő a társadalom igényénél több és jobb volt, a társadalom nem törődött annak az érdekével. Ezt ugyan nem elméleti megfontolásból, hanem spontán tette. Ennek ellenére az egészségügy fejlődése következtében a munkaerő mennyisége, fajunk történetében példátlan mértékben, növekedett. Ennek következtében a munkaerő túlkínálat egyre jobban lenyomta az árát. A munkával megtermelt értékből egyre kisebb hányad került vissza azokhoz, akik azt létrehozták.

A társadalom kritikusai azonban nem értették meg, hogy miért volt objektív szükségszerűség a tőkés osztálytársadalom létrejötte, a profitmaximalizálás, és a munkások nyomora, jogtalansága.

A tőkéseket nem a munkások nyomoráért, hanem csak azért lehetett a társadalmi érdeket sértőknek minősíteni, mert a megszerzett profitból sokat luxusra pocsékoltak el. A társadalom érdeke azt kívánta meg, hogy a profit minél nagyobb arányát fektessék be az új technika megvalósítása érdekében.

Ezzel szemben a tőkés társadalmi viszonyok kritikusai a tőkések és a munkások közti jövedelemelosztást tartották igazságtalannak, és megváltoztatónak. Ami még a tőkések luxusánál is hibásabb jövedelem felhasználás lett volna. A munkaerő még az adott nyomorban is gyorsan gyarapodott, holott a meglévő is több, és jobb volt annál, amekkora igényt velük szemben a társadalom érdeke támasztott.

Eddig a társadalmat a politikai környezetétől függetlenül elemeztük. A tőkés társadalmak azonban olyan környezetben jöttek létre, amiben azok egymással versengő országokra tagozódtak. Az országok közti verseny azonban nullaegyenlegű verseny volt. Az egyik csak akkor nyerhetett, ha másik veszített. Ez azt jelentette, hogy minden iparosodó ország eredményének nagysága nemcsak attól függött, hogy mennyit ér el önerőből, hanem nagyrészt attól is, hogy mennyire tudja a másik ország eredményét csökkenteni, mennyit tud másiktól elvenni.

El lehetett venni a másik ipari országtól a kizsákmányolható gyarmatokat, befolyási övezeteket, nyersanyagforrásokat. Az ipari forradalom két évszázadát ezért nem tudjuk közgazdasági szempontok alapján megérteni, mert csak a társadalmon belüli érdekellentéteket, azok hatását vizsgáljuk, figyelmen kívül hagyjuk, hogy milyen érdekellentétek feszültek az ipari államok között. Pedig egészen másként működtek volna a tőkés társadalmak, ha nem kellett volna a környezetükkel folyó versenyre tekintettel lenni.

Abból, hogy egymásrovására igen jelentős előnyhöz juthatnak, illetve ebben a versengésben sokat veszthetnek, az országok katonai erejük növelése fontos társadalmi érdekké vált.

A társadalomtudósok, és azokon belül a közgazdászok alig fordítottak figyelmet arra a tényre, hogy milyen viselkedésre kényszerültek a tőkés országokra a tény, hogy egymástól veszélyeztetve vannak, illetve egymás rovásra igen jelentős előnyökhöz juthatnak.

Itt számos ok közül csak a két legfontosabbat említem.

1. A tőkés társadalomnak nem volt érdeke a munkaerő mennyiségét, és minőségét javítani, a tőkés országok mégis ezt tették. A nagyobb számbeli fölény nagyobb katonai erőt jelentett a másik országokkal szemben. Kevesebb munkaerőt igényelt a gazdaság, de többet az állam katonai ereje.

2. A társadalomnak még a korábbinál is kevésbé képzett munkaerőre volt szüksége, az állam ereje azonban iskolázott lakosságot követelt. Máig nem találtam olyan társadalomtudóst, akik erre az ellentmondásra rámutatott volna. Az iskolázott lakosságra nem a társadalomnak, hanem az államnak volt szüksége.

Utólag azt kell megállapítani, hogy a tőkés osztálytársadalmakban Szükségszerű volt a tőkésosztály hatalma, de ennek érdekei nem egyeztek az államok, az egymással versengő politikai egységek érdekével. Ezek érdekellentétéből fakadt az egymásközti versengés, amit imperializmusnak nevezünk. Mindkettő szükségszerű volt az ipari forradalom által létrehozott társadalmi viszonyok között. Ez leginkább abból fakadt, hogy az ipari társadalmak államai közti munkamegosztás alig járt komparatív előnnyel, az elsősorban a különböző fejlettségi szintű egységek között volt fontos.

Elég volna megnézni a 19 század külkereskedelmét, annak nagy többsége a különböző fejlettségi szinten álló társadalmak között történt. Vagyis minden már iparosodott országnak nem az volt az érdeke, hogy a társaival kooperáljon, hanem az, hogy magának minél több befolyási övezetet és gyarmatot szerezzen meg. A világkereskedelem lényegében gyarmatbirodalmak belső kereskedelme volt. Ezek között élete-halálra menő verseny folyt, amit ez egyik megnyert azt a másik vesztette el. Ebben a versenyben óriási erőforrások pusztultak el. Eleve az országok erőforrásainak jelentős hányadát kellett fegyverkezésre fordítani, és a háborúk egyre nagyobb ember- és anyagi veszteséggel jártak.

Ha a tőkés társadalmak működését elemezzük, csak a tőkés polgárság fényűzése volt pocsékolás.

Az összes többi nem racionális erőforrás pocsékolás az adott viszonyokból fakadó szükségszerűség volt.

A társadalom érekénél sokkal gyorsabb népszaporulat szükségszerűen fakadt a politikai egységek, az államok érdekellentétéből. Nem a társadalomnak volt szüksége egyre több és képzettebb lakosságra, hanem az egymással ellentétes állami érdeknek. Az államok közti harcok, háborúk lettek a felesleges munkaerő elpusztításának fő eszközei.

Az iparosítás igényének megfelelő felhalmozást csak az olyan rendszer valósíthatta meg, amiben a profit, a felhalmozási forrás kevés kézben marad. Mivel a társadalom érdeke a mimnél nagyobb profit felhalmozása volt, minél szélesebb rétegben osztódott volna fel a profit, annál nagyobb veszélye lett annak, hogy abból sokat elfogyasztanak.

Az egyik véglet az egyetlen, illetve nagyon kevés tulajdonos. Ez azért rossz megoldás, mert nem alakul ki kellő verseny. A nagyon sok azért, mert sokan osztoztak volna a profitból, azaz sokan akartak volna jól élni. A szocialista modell azt bizonyította, hogy nincs verseny, nincs szelekció, és kevesen vannak érdekelve a fejlesztésben.

A másik véglet a kisvállalkozás. Mivel az ipari forradalom által teremtett gyáripar és szállítás nagy egységeket, nagy tőkekoncentrációt igényelt, ezek érdekében elengedhetetlen volt a nagy egységek uralma. Az a technikai alap nem épülhetett sok kisvállalkozásra.

Be kell látni, hogy a tőkés termelési módnak megfelelő vállalkozási struktúra mesterséges alakításában nem volt nagy lehetőség.

Azon ugyan erkölcsi alapon lehetett botránkozni, hogy a tőkések felső rétege a profitnak, a tőkéje jövedelmének jelentős hányadát feléli. De arra nem volt lehetőség, hogy a tőkejövedelmek felhasználásába a társadalom beleszóljon. A tőkés termelési mód csak úgy volt fenntartható, ha a politikai, a törvényhozási hatalom a tőkések kezében van. Erre azért volt szükség, mert az állampolgárok között megoszló hatalom, az össznépi demokrácia viszonyai között a profit nagy része a többség között került volna felosztásra, azaz fogyasztásra. Márpedig a társadalom érdeke azt kívánta meg, hogy a létrehozott jövedelem maximuma felhalmozásra kerüljön. Ehhez csak akkor kerülhetett közelebb a társadalom, ha a lakosságnak nem volt beleszólása nemcsak a profit megadóztatásába, de még a bérek nagyságnak alakulásába sem. A társadalom többsége, önérdekből, a profitok minél magasabb adóját, és a bérek minél magasabb színvonalát kényszeríttette volna ki. Azaz megszűnt volna a társadalom működőképessége.

Az utóbbi szükségességét fel sem vetette a társadalomtudomány. Pedig könnyű belátni, hogy a tőkés társadalom nem engedhette meg magának, hogy a bérek megállapításába akár a dolgozóknak, akár a lakosságnak beleszólása legyen. Ebben az esetében létre sem jöhetett volna a profit, az államok közötti verseny pedig bukást hozott volna azokra, akik ilyennel próbálkoznak.

A társadalomtudományok a legnagyobb hibájukat azzal követték el, hogy nem vizsgálták a tőkés táradalom demográfiai törvényét, mekkora számú, és milyen minőségű népességre van a társadalomnak igénye.

Máig nem kapott hangsúlyt, hogy milyen eltartó képessége, és milyen munkaerőigénye volt a tőkés társadalomnak.

Tekintettel arra, hogy az ipari forradalom találmányai alig érintették a mezőgazdaságot, az élelmiszertermelés, ami az eltartó képesség alapja volt, nem nőtt lényegesen, az eltartható népesség sem nőhetett nagyon.

Az ipari forradalom idején az emberiség nagy többsége az eltartható népesség határán élt. Ez állt az ipari forradalom által érintett Európa nyugti felére is. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az előző ötszáz év népességalakulása e térségben. A lakosság száma állandóan az eltarthatóság határán mozgott. Ha nagy járványok, vagy háború jelentős halálozással jártak, az elvesztett népesség egy-két generáció alatt, tehát nagyon gyorsan pótlódott, hogy a korábbi szinten aztán újra megrekedt.

Két okból, az iparosodott társadalmakban az eltartó képesség mégis jelentősen nőtt.

- A szállítás forradalma olyan térségek termékeit is el tudta hatékonyan juttatni a fogyasztókhoz juttatni, amelyek távolsága korábban nem voltak legyőzhető. A nagyobb távolságokra történő, még elviselhető költséggel járó szárazföldi szállítás a városi lakosság élelmezését biztosító terülteket megsokszorozta.

- Megjelentek olyan termékek, amelyek a földek hatékonyabb élelmiszertermelését növelték, illetve a hazai mezőgazdasággal szembeni nyersanyagigényt csökkentették. A burgonya, a kukorica és a bab meghonosodása Európában jelentősen növelte az egységnyi terelten termelhető élelmiszerek mennyiségét.

A két okból Európa nyugati felén megkétszereződhetett a lakosság. Ez meg is történt gyorsan, annak ellenére, hogy erre a többletre nem a társadalomnak, hanem az egymással versengő államoknak volt igénye.

Európa nyugti felének a 18, és 19. századi történelmének megértéséhez azonban szem előtt kellene tartani, hogy az iparosodott Nyugat élettere, a gyakorlatilag alig népesedett Két Amerikával, és Ausztráliával megtízszereződött. Amennyire foglalkoznak a történészek azzal, hogy milyen termékeket, mennyi aranyat, milyen növényeket kapott a Nyugat az új kontinensektől, annyira kevés említéssel találkozunk arról, mi lett volna, ha nincs kivándorlás. Pedig az imperialista háborúk emberveszteségnek sokszorosa vándorolt az új világba.

Mi lett volna, ha a kivándorlók nyomása is ránehezedik az iparosodott országokra?

Még nagyobb nem igényelt munkaerő kínálat, még nagyobb munkanélküliség, még emberpusztítóbb háborúk és forradalmak.

Az osztálytársadalmak mindegyikét, az elmúlt hétezer évet jellemezte, hogy az életfeltételek javulásával együtt járt az elviselhetőnél gyorsabb népszaporulat. Minden osztálytársadalom közös jellemzője volt, hogy a népesség az elviselhetőnél gyorsabban növekedett. Ezért azok közös vonása volt a túlnépesedés elleni védekezés.

Mivel a tőkés társadalomban nemcsak az életfeltételek javultak, hanem létrejött a legnagyobb járványok, és halálok elleni védekezés is. Ennek ellenére a történészek és közgazdászok említést sem tesznek arról, hogy az iparosítással párhuzamosan példátlan népesség növekedési ráta vált jellemzővé.

A tudományos és technikai forradalom azonban létrehozta a népesség növekedését megállító három feltételt, a magas jövedelmet és iskolázottságot, valamint az egyszerű és biztos fogamzásgátlást. Azt, hogy ez fajunk életének talán legnagyobb adaptációja a megváltozott társadalmi igényhez.

Ugyanakkor, mivel az emberiség öthatoda még nem érte el azt a jövedelmet és iskolázottságot, amin leáll a túlnépesedés, az emberiség, az elmúlt száz évben, rákosan szaporodik.

Ha mérleget akarunk készíteni a nyugati kaptalista két évszázadokról, figyelembe kell venni az a speciális történelmi és kulturális környezetet, amiben létrejött.

1. Európa példátlanul tagolt gazdaságföldrajzi környezetén olyan politikai, kulturális és nyelvi tagoltság alakult ki, ami lehetetlenné tette, hogy a Nyugat, mint civilizációs térség politikai egységként viselkedhessen. Az ipari forradalom technikai eszközei ugyan egységes viselkedést, egységes tőkés osztálytársadalmat alakítottak volna ki, de a politikai, nyelvi, kulturális tagoltág olyan erős volt, hogy a társadalmi forma egységére épülő egység helyett, elkeseredett versengés alakult ki.

2. Európa nyugati fele előbb lett gyarmattartó, minthogy iparosodott volna. A történészek sem hangsúlyozzák annak jelentőségét, hogy térségünk az óceánok meghódításának, és a lőpor katonai használatának következtében, az egyetlen magas-kultúra volt, ami megvalósíthatta az elmaradottabb kultúrák gazdasági kizsákmányolását. Ráadásul ezt, mint egymással versengő politikai államok tették. Egészen másként alakult volna a világtörténelem, ha Kína annak ellenére, hogy létrehozta az óceánokat legyőző tengeri flottáját, nem élt az ebből adódó világhódítási lehetőséggel, hanem bezárkózott. Könnyű elképzelni, hogy a politikai tekintetben egységes, háromszor nagyobb lakosságú Kína eleve nagyobb tengeri erejével szemen mire mentek volna a Nyugat féltucatnyi államra tagolt flottáik. Ráadásul a kínai piac egy nagyságrenddel nagyobb, és negyednyi távolságra lett volna a világkereskedelem első nagy áruforrásához, a délkelet-ázsiai, és az indiai fűszerkehez.

3. Az ipari forradalom technikai találmányait olyan nagy előrelépést jelentettek ipar hatékonyságában, hogy a világkereskedelmet meghatározó tényező nem az ipari államok közti komparatív előnyre, hanem az iparosodottak, és a még nem iparosodottak között keletkezett hatékonyságkülönbségre épült. Amit ma joggal hívunk világkereskedelemnek, az, száz éve még döntően a gyarmatbirodalmakon belüli kereskedelem volt.

4. Minden politikai állam a túlnépesedéssel küzdött. Az Európa történetét jellemző népszaporulat az iparosítás két századában a korábbi többszörösére nőtt.Mindig bővében voltak a társadalom által nem igényelt munkaerőben, akiknek az élete a társadalom számára nem érték volt, hanem teher. Jellemző módon ezt a hadviselés módja egyértelműen hasznosította. Csak a másik felet pusztító fegyverek fejlesztésére törekedtek, a katonákat megóvókra nem. A háborúk emberveszteségeinek nagy többsége a beásott gépfegyverek és tüzérség elleni gyalogrohamok során keletkezett.

A fenti okokból az európai államok nem az egymással, hanem az elmaradottabbakkal való kereskedelemben voltak érdekeltek. Számukra nem a Nyugat érdeke, hanem azon belül a saját államuk minél nagyobb súlya volt az elsődleges. Nem egymás szövetségesei, hanem egymás ellenségei lettek. Ezt az ellentétet tekintették a nullaegyenlegű játéknak. A versengők csak egymás rovására nyerhettek. Amit megnyert az egyik fél, azt elvesztette a másik.

Az osztálytársadalmak ötezer éve alatt végbement fejlődést azért sem tudjuk megérteni, mert abban csak a fejlődést látjuk, de azt nem, hogy a munkaerő óriási többségével szemben egyre alacsonyabb lett a szellemi igény. Csak azt látjuk, hogy egyre nőttek a tudományos ismeretek, egyre fejlettebb eszközök kerültek felhasználásra, azok kitalálása, készítése egyre több ismeretet és képességet igényelt. Azt nem, hogy ezzel párhuzamosan a munkaerő egyre nagyobb hányadával szemben egyre alacsonyabb minőségi igényt jelentkezett.

Fajunk, a rendkívül fejlett agyának köszönhetően, hozta a legnagyobb minőségi változást az élővilágba. Amit eddigi élete során elért, a fejlett agyának köszönheti. Ennek ellenére minden eddigi előrelépése a nagy többség agyával szemben egyre alacsonyabb követelményt támasztott. A mélypontot az ipari forradalom találmányai hozták. Az ipari forradalom találmányai csökkentették a munkaerő óriási többségével szemben támasztott minőségi igényt. A gyáripari terelés sokkal kevesebb tudás- és gyakorlatigényt támasztott, mint a háziipar. A szövödékben, a bányákban, néhány munkában letöltött hét után munkaképessé lehetet válni. Ezzel szemben a háziiparhoz, vagy a paraszti gazdálkodáshoz sok éves gyakorlatra, tapasztaltra volt szükség.

Az ipari forradalom legtöbb találmányát úgy lehet minősíteni, hogy megsokszorozta a munkaerő fizikai erejét, és lecsökkentette a vele szemben támasztott minőség igényt.

A tőkés társadalom hatékonyságát meghatározta az, hogy milyen mértékben tudja előteremteni azt a tőkét, ami szükséges ahhoz, hogy az ipart, és a szállítást az új technikai alapokra helyezze. De ezt a feladatot egy olyan környezetben kellett megvalósítani, amiben a tőkésállamok között elkeseredett verseny folyt a másik rovására történő terjeszkedés érdekében. A tőkéstársadalom érdeke a felhalmozás maximalizálása, a tőkésállamoké pedig a társai rovására való terjeszkedés volt. A társadalomtudományok számára utólag sem tudatosult, hogy az ipari forradalmat követő két században a társadalom és az állam éreke egymásnak ellentmondott.

Ez az ellentétes érdekeltség számos területen jelentkezett.

A tőkés társadalom nem volt érdekelt a lakság gyarapodásában, hiszen a korábbinál kevesebb, és minél igénytelenebb munkaerőre volt szüksége. Ezzel szemben a tőkésállam számára elsődleges cél volt a nagyobb katonai erő, ami a kor hadviselésében több embert igényelt. Ezt fűtötte a nemzeti államok nacionalizmusa is.

Nem véletlen, hogy a családi pótlékot először az imperialista állam vezette be.

A tőkés társadalomnak, a hatékonyság szempontjából, elég volt egyelten százaléknyi magasan képzett vezető réteg, és néhány százaléknyi minőégi szakmunkás. Tegyük hozzá, hogy a nagyon kevés diplomás esetében a többsége esetében életük végéig elég volt az egyetemen megszerzett képzettségük. A nagyon lassan fejlődő tudomány és technika mellett nem volt szükség sem a folyamatos továbbképzésükre, sem a kezdeményező képességükre. Ezt az értelmiségigényt bőven fedezte, ha a polgárság gyermekeinek ötöde diplomát szerzett. A gazdaság által igényelt középkáderekben pedig bő utánpótlást jelentett a munkások között megtalálható tehetség kiemelése. A gazdasági szektorok munkaerőigénye számára még az írás és olvasás is felesleges igény volt.

Ezzel szemben az állam ereje jelentősen függött a lakosság iskolázottságától. A hatékony állami hatalom, a közigazgatás és a hadsereg számára az iskolázottság fontos volt. Ebből fakadt, hogy az iskolák fenntartását az állam, és az egyházak vállalták.

A tőkés gazdaságnak az egészségügy fejlesztése sem volt érdeke. Mivel a munkaerő túlkínálata állandó volt, a magasabb halálozás nem nagyon érintette a gazdaság működését. A kieső helyére sok munkanélküli várt. A tőkésállam számára viszont fontos volt, hiszen az állam ereje elsősorban a lakosainak számától, az pedig az egészségi állapotoktól függött.

Nem véletlen, hogy az egészségügyi ellátás kiépítése, és működtetése állami és egyházi faladat volt. Az egészségügyi ellátásában a vállalkozói szektort a magánorvosok képviselték, akinek a feladta lénygében csak a polgárság kiszolgálása volt.

Európa nyugati felén az iparosodást befejező tőkés társadalmak minőségi változáson mennek át. A túlnépesedés leállt. Kiderült, hogy a jólét, az iskolázottság és a fogamzásgátlás mellett a gyermekvállalás olyan mértékben lecsökken, hogy a korábban elképzelhetetlenül meghosszabbodott élet ellenére leáll a népesség számának növekedése. Az ilyen feltételek mellett, megszűnt az osztálytársadalmak indokoltsága.

Ez a feltétel, két speciális okból, először a nyugat-európai polgári társadalmakban jött létre.

- Az újvilágba való kivándorlás, és a két világháború lecsökkentette a túlnépesedési nyomást. Amennyi szó esik az Amerika felfedezéséből származó anyagi előny, főleg a sok nemesfém, annyira nem kap hangsúlyt, hogy a kizsákmányolt tömegek számára megnyílt a kivándorlás lehetősége, ezzel csökkent a munkaerő túlkínálata, kiszolgáltatottsága, hogy a behozott növények, mindenek előtt a burgonya, a kukorica, a bab mennyire olcsóbbította az élelmezést, növelte Európában az eltartható népességet.

- A gyarmatok és a befolyási övezetek kizsákmányolása, a velük szemben élvezett óriási komparatív előny, külső forrásként, fokozta az egy laksora jutó jövedelmet. Ennek következtében, fajunk történetében először, a lakosság többségének életszínvonala a létszámnövekedés ellenére jelentően emelkedhetett. Ötezer év után először a 20. század közepén, fordult elő, hogy néhány nyugat-európai országban a lakosság többsége is részesült a jólétből. A társadalomtudósok előtt nem vált világossá, hogy ezt megelőzően a lakosság nagy többsége nem részesült az országuk meggazdagodásából.

2. A gyarmattarásból szárazó jövedelem, és az imperialista államok egymással való vetélkedése, hadviselés, és a közigazgatatás hatékonysága megkívánta a gazdasági szféra igényénél magasabb iskolázottságot. Az államok imperialista vetélkedése egyre hatékonyabb állami közigazgatást, profi tisztviselői kart, és olvasni tudó lakosságot igényelt.

3. A tudományok spontán fejlődése, és a polgári rétegek családtervezési igénye megszülte a fogamzásgátlás olcsó és kényelmes megoldását. Azt, hogy a fogamzásgátlás megoldottsága mennyire történelemformáló eredmény, alig hangsúlyozott. E nélkül ugyanis még néhány milliárddal nagyobb volna fajunk túlnépesedése. Ennek történelemformáló hatását fel sem mérte senki. Pedig történelmi tapasztalat, hogy az emberfelesleget, eddig mindig elpusztították. Még az emberiség fejlett hatodában sem állt volna le teljesen a népszaporulat, ha nincs megoldva a fogamzásgátlás. Az emberiség elmaradottabb öthatodában pedig még sokkal nagyobb volna a születések száma, ha nem volna már ott is jelent a fogamzásgátlás.

Mint már említettem, az osztálytársadalmak ötezer éve során, a technikai fejlődés a munkaerő óriási többségével szemben csökkentette a szellemi képességével szemben támasztott igényt. Az osztálytársadalmak ötezer éve során, a szellemi képességgel, a tudás, a tehetség és az erkölcs eredőjével szemben nem nőtt, hanem csökkent az igény.

A tudományos és technikai forradalom azonban ebben a tekintetben is teljes fordulatot hozott. Kielégíthetetlenné vált a munkaerő minőségével szemben támasztott igény.

Fajunk mintegy százezer éves történetét a szellemi igény szempontjából három szakaszra oszthatjuk.

I. Az emberszabásúak fejlődésében a homo sapiens fejlett szellemi képességével hozott minőségi ugrást. Ennek volt köszönhető, hogy a tucatnyi előemberfaj mindegyike kihalt, a homo sapiens azonban rövid néhány tízezer év alatt földünk szinte miden természeti környezetében berendezkedett. Azokon, közel azonos színtű, de a körülmények között nagyon eltérő életfeltételeket alakított ki. Ebben a viszonylag gyenge fizikai adottságok alig játszottak szerepet. Az emberi szellem azonban minden eltérő gazdaságföldrajzi környezetben más és más módon, alakította ki közel azonos színvonalon életfeltételeit.

II. Fajunk az utóbbi ötezer évben aztán olyan technikai feltételeket hozott létre, amelyek mellett a nagyon szűk szellemi elit találmányait a nagy többség egyre kevesebb szellemi igénybevétellel hasznosította. A legutóbbi ötezer évben a technikai találmányoknak a lényege az volt, hogy megsokszorozták az ember fizikai erejét, és csökkentették a munkaerővel szemben támasztott szellemi igényt. Ennek végső fázisát az ipari forradalom jelentette, ahol a gépek az ember fizikai erejét korábban elképzelhetetlen mértékben megsokszorozták, de a működtetéséhez egyre kevesebb szellemi képességet igényeltek.

A technikai fejlődésnek köszönhetően javultak az életfeltételek, és megsokszorozódott a térségek eltartó képessége. Ezt a kort a nagyon gyors természetes népszaporulat jellemezte. A népesség nagyon gyorsan elérte a megsokszorozódott eltartó képességet. Ettől kedve magának a társadalmaknak kellett a népszaporult fékezéséről gondoskodni.

III. A tudományos és technikai forradalom során a munkaerő szellemi képessége került előtérbe. A társadalomnak egyre kevesebb, de egyre jobb munkaerőre lett szüksége. Ezt az igényt azonban csak akkor lehet kellő fokon kielégíteni, ha a tehetségek feltárhatósága a lakosság teljes körében biztosított.

Ezt a még éppen csak elkezdődött kort, a spontán népszaporulat megállása, sőt a népességcsökkenés jellemzi. Kiderült, hogy a munkaerő minőségét magasan jutalmazó, a csupán fizikai munkavégzésre alkalmasat pedig nem hasznosító feltételek mellett lecsökken a gyermekvállalásban való érdekeltség, ha a technikai feltételeit is biztosítja az olcsó és biztonságos fogamzásgátlás.

A társadalom munkaerőigényének megfelelő magasabb képzés messze belenyúlik a nemi érettségen túli korba. Ezzel a legtermékenyebb gyermekvállalási évek eleve kiesnek.

A tudomány és technika állandó és gyors fejlődése folyamatos továbbképzést igényel, amit a gyermekvállalás jelentősen korlátoz.

Megszűnik az öregkori ellátásban is a gyermekek eltartó szerepe. Mindenkinek magának kell az öregkoráról gondoskodni.

Mivel a társadalom versenyképességének előfeltétele az egyedek horizontális, és térbeni mobilitása. Ezta zárt osztályokra tagolt társadalom képtelen biztosítani. A jelenkori fejlett társadalom csak akkor lehet hatékony, versenyképes, ha az egyedek társadalmi pozíciója függetlenné válik a szülők társadalmi helyzetétől, és az egyének a kifejlesztett képességüket ott hasznosítják, ahol az a legjobban érvényesül.

Fajunk történelme során először jelenik meg olyan társadalom, ami a közös érdekre épül. Ez, természetesen nem azt jelenti, hogy minden társadalom érdekének érvényesülése, minden másik társadalom érekét segíti. Amíg az osztálytársadalmak, különösképpen már a világgazdaságot működtető tőkés osztálytársadalomban az államok érdeke döntő többségében, csak más államok érekének csorbítása árán valósulhatott meg, mert nem az azonos szintre jutottakkal, hanem az elmaradottabbakkal való cserének magas hozadéka.

Az osztálytársadalmakban a külkereskedelem elsősorban a fejlettek és a kevésbé fejlettek között volt hasznos. Ma a külkereskedelem elsősorban a fejlettek közti árucsere.

Ezért vált a külkereskedelem, ha eltekintünk a bányakincsek forgalmától, egyre inkább a fejlettek közti munkamegosztást szolgálja.

Amíg a tőkés gazdaság számára az elmaradottabb országokkal való csere, együttműködés a nyersanyagokban való gazdagságuk mellett, két okból fakadt. Egyrészt a kor fejlett gyáripara számára a képzetlen és olcsó munkaerő is megfelelt. Másrészt az agrártechnikai forradalom még nem következett be. E két komparatív előny azonban közben megszűnt.

A modern ipar számára a képzetlen munkaerő akkor is drága, ha ingyen adnák. Ma olcsó, és használható munkaerő csak a távol-keleti országokban van. Ennek a hasznosítása csak az utóbbi évtizedekben indult meg. A hasznosulása óriási politika átrendeződéseket fog megkövetelni. Az emberiség nagyobb, gyorsan szaporodó, nagyobbik fele azonban nem rendelkezik olcsó munkaerő felesleggel.

Ennek ellenére minden fejlett országokban is, a munkanélküliség a munkaerő alsó minőségi harmadát sújtja. Minden fejlett ország legnagyobb problémája a munkaerő alsó harmadának felemelése, és foglalkoztatása.

 

 

Kopátsy Sándor                 PG                 2010-01-15

 

 

A jelenlegi válság oka, hogy az államok bambán nézték a tényleges áremelkedést, és jegybanki alapkamatot csak a fogyasztói árak emelkedéséhez igazították, így az, ténylegesen negatív volt.

Ha az áremelkedésnél figyelembe vették volna a vagyontárgyak, mindenek előtt az ingatlanok, elsősorban a lakásárak és a részvények áremelkedését, ami messze meghaladta az áruk és szolgáltatásokét, kiderült volna, hogy a jegybanki alapkamatok negatívak. Vagyis olcsóbb volt a hitel, mit annak lakásba, vagy részvénybe való befektetése.

A közgazdaságtan még nem vette tudomásul, hogy az ingatlanok és az értékpapírok áremelkedése, lényegében pénzkibocsátást jelent. Ha valakinek nagyobb értékű lesz a háza, a részvénye, akkor ezzel nagyobb hitelfedezethez jut. A pénzügyi hatósságok abban a hitben éltek, hogy csak a jegybank bocsáthat ki pénzt, holott, ha a bankok a vagyontárgyak értékét hitelfedezetként kezelik, akkor azok áremelkedése pénzkibocsátást jelent.

Ez már közel húsz évvel előbb bebizonyosodott Japánban, ahol a telekhiány felverte az ingatlan árakat. A megnőtt vagyonérték megnőtt hitelfedezetet, nagyobb hitelfedezetet jelentett. A nagyobb hitelfedezet arányában az ingatlantulajdonosok nagyobb hiteleket vettek fel. Ezzel a tervezetten felül megnőtt a pénzmennyiség. Ezt a többlet vásárlőerőt nem a jegybank bocsátotta ki, hanem a bankok.

Hamar kiderült, hogy a kis, és telekhiányos Japánban nagyobb volt a telekérték, mint a nagy és gazdag Amerikában. Ahol nagyon kevés a telek, ott nagyon magasak a telekárak, vagyis a tényeges szegénység gazdagság formájában jelenik meg. Ezt az anakronizmust nem tárta fel a közgazdaságtudomány, ezért valódi értéknek kezelte a hiányt.

Ez nem is baj mindaddig, amíg a hiány növekedése nem jelenet vásárlőerő kibocsátást. De az ellentmond minden józan logikának, hogy azért, gazdag egy ország, mert lakosságához viszonyítva, nagyon szegény hasznosítható területben, és minél jobban nő a területhiánya, annál gazdagabb lesz.

Mivel a kormány és a jegybank nem számolt azzal, hogy az olcsó hitel okozza, hiszen azok növekvő ára egyre nagyobb hitelfedezetet jelent a bankoknál, egyre lejjebb szorította a jegybanki kamatot. De minél kisebb lett a kamat, annál olcsóbb a hitel, és nagyobb a lakáskereslet. Tehát az alacsony kamat nem csökkentette, hanem növelte a hitelkibocsátást, ami azonos hatású az emisszióval.

Japán ezzel elvesztett húsz évet. Az előző húsz évben fergeteges gazdasági növekedést elérő ország, az óta kullog.

A gazdaságpolitikusok és közgazdászok azonban nem tanultak a japán példából. Ugyanazt a hibát követték el. Ugyan bonyolultabb a jelenlegi pénzügyi válságot létrehozó okok összefüggése a nyugati világban, mindenek előtt az Egyesült Államokban, de az alapok ugyanaz. A vagyonárak, a lakások és a részvények ára emelkedett, ami növelte a hitelfelvételt, ami pedig emissziót jelentett.

Az alacsony kamatoknak, és a lakáshitelek kormányzati támogatásának köszönhetően olcsó lett a lakáshitel. A megnőtt lakáskereslet felverte a lakásárakat, a megnőtt ingatlanárak hitelfedezetet eredményeztek a bankoknál. Azt már a klasszikus közgazdászok is tudták, minél olcsó lakáshitel felveri a lakásárakat. Ezt az amerikai állam még megfejelte a lakáshitelek megkülönböztetett támogatásával. Az olcsó hitellel szemben állak a hitelkamatoknál sokkal gyorsabban növekvő lakásárak. Végre a lakosság is talált egy olyan befektetési célt, amit nemcsak könnyen megértett, de módjában volt élni is vele.

Nem az a csoda, hogy a lakásárak mesterségesen növelt árai nem jelentenek reális meggazdagodást, de az felháborító, hogy az állam illetékes szervei nem vették tudomásul, hogy a lakosság a vagyonának a reális értékéhez képest rohamosan adósodik. Azt ugyan a statisztikai adatok kimutatták, hogy a lakosság a jövedelménél többet költ, tehát e megtakarítási ráta negatív, de azt nem hangsúlyozták, hogy a lakossági hitelek vagyonfedezete milyen mértékben fiktív.

Az amerikai jegybank, követi a japán példát, történelmi minimumon tarja a kamatlábat. A válságot megelőző tíz évben a jegybanki alapkamat rátája negatív volt. Ráadásul, sokkal nagyobb mértékben, mint gondolták. A pénzromlásnál csak az áruk és szoláltatások áremelkedését vették figyelembe, a vagyontárgyakét nem. Pedig mind a lakosság ingatlan vagyonának, mind a vállaltok részvényeinek az ára lényegesen gyorsabban növekedett, mint a jegybanki alapkamat rátája.

A közgazdaságtan mindmáig nem ismerte fel, hogy a vagyonárak változását is figyelembe kell venni az árváltozás, és az emisszió mérése során. Mivel az emissziót, a pénzteremtést állami monopóliumnak minősítették, emissziónak csak az állam tényleges pénzteremtését tekintették. Nem vették figyelembe, hogy a bankok is teremthetnek pénzt a hitelkibocsátásukkal. Ha nő a lakosság vagyonának az ára, mert nőnek az ingatlanok, és a részvények ára. A magasabb lakossági vagyonérték nagyobb hitelfedezetet jelentenek a bankoknál. A nagyobb hitelkibocsátás ugyanaz, mint amikor az állam pénzt gyarapít. Ezért a vagyontárgyak árának változását ugyanúgy figyelembe kell venni a pénz értékének változásában, mint az áruk és szoláltatásokét. Ez azonban sehol nem történik meg.

A jegybank azonban inflációnak, pénzromlásnak csak az áruk és szolgáltatások áremelkedését tekintik. Márpedig a vagyontárgyak áremelkedése is pénzromlás. He ezt figyelembe vesszük, akkor az elmúlt tíz évben az Egyesült Államokban a jegybanki alapkamat mínusz 2-4 százalék volt.

Még a szakirodalomban sem találkoztam annak hangsúlyozásával, hogy a nyugati fejlett világban, mindeneke lőtt az Egyesült Államokban mekkora lett volna az infláció, ha nem jön be a sok százmilliárd értékű, nagyon olcsó kínai árú. Jellemző módon, az olaj és földgáz magas árának áremelkedő hatásával mindenütt foglalkoznak, az olcsó távol-keleti tömegáruk árcsökkentő hatásával nem, holott az utóbbi, már mai is, de a belátható jövőben még nagyobb lesz. Ezt az árcsökkentő hatást az Egyesült Államokban ma már évi 2.3 százaléknak tartom. Ráadásul ennek nagy részét államkötvényekben fizetik meg.

Az pedig a klasszikus közgazdaságtan alapján is azt jelenti, hogy csökken a lakossági megtakarítás, nőnek a lakossági hitelek, végül kipukkad a felfújt hólyag.

Miért követték a fejlett országok jegybankjai a japán és amerikai példát és alkalmaztak irreálisan alacsony alapkamatot?

Mert ezzel igyekeznek olcsóbb pénzhez juttatni a hitelhiányos vállalti szektort. Arra nem gondolnak, hogy az ilyen olcsó hitel lefékezi a lakosság megtakarításait, ugyanakkor mesterségesen megnöveli a részvények és az ingatlanok keresletét, ezek keresztül az árát. A gyorsan emelkedő ingatlan- és részvényárak pedig tovább gyorsítják az aránytalanságot.

A tárgyilagos politikusnak és közgazdásznak látnia kellett volna, hogy valami baj van, amikor a lakosság jövedelménél sokkal gyorsabban nőnek a lakásárak, a vállaltok profitjánál a részvényárak. Ebben a helyzetben az állam kötelessége lett volna megszigorítani a bankok hitelnyújtási feltételeit, és adóztatni a spekulációs tőzsdei forgalmat.

Mindkettő n6agyon egyszerű törvényi szabályozással elérhető lett volna. Mivel ezekre ma is égető szükség van, röviden leírom a módját.

A bankok hitelkibocsátását a betétállományuk hányadában kell korlátozni. Ezt a korlátot, a vagyonárak emelkedésékor szigorítani kell olyan mértékben, hogy ne futhasson el a hitelállomány.

A spekulációs tőzsdei forgalmat adóztatni kell. Ezt olyan illetékkel kell súlytani, amit meghatározott idő után visszakapnak. Vagyis csak a beruházási célú forgalom legyen illetékmentes. Az illeték visszatérítés idejét úgy kell hosszabbítani, illetve rövidíteni, ahogyan azt a spekuláció mértéke szükségessé teszi.

E két állami eszköz biztosítaná, hogy a vagyonárak indoktalan emelkedése ne okozzon indoktalan pénzteremetést.

Amikor 2008 őszén berobbant a válság kiderült, hogy a lakáshitelek törlesztésre nincs kellő fedezet, a részvényárak mögött nincs megfelelő profit.

A bankok rossz hitelinek végig hullámzását az egész pénzvilágon, megakadályozták a fejlett tőkésállamok. Az államadósság, és a költségvetés rovására elhárították az általános válságot. Arra ugyan nincsen elképzelés, hogyan lehet majd elviselhető szintre csökkenteni az államadósságot, és megteremteni a költségvetési viszonylagos egyensúlyát, de a kereslet jelentős visszaesését, a nagyarányú elbocsátásokat sikerült elkerülni.

Egyelőre azonban mindenjel arra mutat, hogy nem látják át a válságot létrehozó összefüggéseket. Még mindig ott tartanak, hogy az egészségesebb pénzügyi rendszer önmagában elég ahhoz, hogy egészségesebb legyen a gazdaság. Ráadásul, az egészségesebb pénzügyi rendszert még mindig úgy képzelik el, hogy a kamatokat még a korábbinál is alacsonyabb szinten kell tartani.

Jelenleg a világgazdaság a három nagy agglomerációra, Európa nyugati felére, Észak-Amerikára és a Távol-Keletre, épül.

- Lakosságát tekintve az utóbbi háromszor nagyobb, mint az első kettő. Ez ugyan, egyelőre nem elsőrendű fontosságú, de egyre inkább számolni kell vele.

- A társadalmi és gazdasági fejlettség tekintetében Észak-Amerika az első, és a Távol-Kelet az utolsó. Joggal feltételezhető, hogy két emberöltő múlva, gazdasági súlyát tekintve a Távol-Kelet lesz az első. Az utóbbi gazdasági növekedése háromszor gyorsabb, mint az első kettőé.

- Katonai erő tekintetében az Egyesült Államok torony magas fölényben van. Ennek az érvényesítésére azonban nem kerülhet sor. A három agglomeráció egymásrautaltsága sokkal fontosabb érdekük, mint az erőviszonyok erőszakos megváltoztatása.

Azt hamar elérték, hogy a részvények ára, alig egy év alatt visszamászott a korábbi szintre. A legrosszabb megtakarítási forma pedig a bankbetét lett, az államadósságok kamata pedig alacsony maradt.

Alig emlegetett, de nagyon fontos különbségek következnek.

- Megtakarítási hajlandóság. A közgazdaságtan klasszikusai el sem tudták volna képzelni, hogy egymással hatékonysági versenyben lehessenek olyan térségek, amelyekben a megtakarítási rátának még az előjele sem azonos. A Távol-Keleten ez a ráta 20 százalék körül ingadozik, Észak-Amerikában negatív, Európában pedig nagyon alacsony.

- A munkára fogottság tekintetében a Távol-Kelet messze megelőzi a két nyugati agglomerációt. A munkaképes korosztályok 85 százaléka dolgozik a Távol-Keleten, 75 az Egyesült Államokban, és 65 Európa Nyugati felén. Már ez a különbség akkora, mit, generációkon keresztül, nem lehet versenyképesen elviselni. Ehhez járul, hogy a Távol-kelethez képest Európában évente 250, Észak-Amerikában pedig 150 órával kevesebb órát dolgozik le, akinek van munkája. Ráadásul a távol-keleti munkaerő kilencven százaléka alig tizedébe kerül, mint a fejlett Nyugaton. Ezért a tömegáruk tekintetében még évtizedekig óriási komparatív előny élvez a Távol-Kelet. Ez a tény szinte megoldhatatlan feladat elé állítja Észak-Amerikában, és főleg Nyugat-Európában a munkaerő alsó minőség harmadának a foglalkoztatását.

- A munkaerő térbeni mobilitása. Ebben a tekintetbenEurópa lemaradása óriási. A történelmi, nemzeti, nyelvi különbségek még sokáig eleve kizárják, hogy az Európai Unió ebben a tekintetben megközelíthesse a másik két térség színvonalát.

-. Észak-Amerika gazdaságföldrajzi és társadalmi adottságai kiemelkedően jók. Tehát az objektív feltételek szempontjából mellette áll a zászló. Mind Nyugat-Európa, mind különösen a Távol-Kelet túlnépesedett, az a térség azonban képes lesz befogadni a világ munkaerejének elitjét. A befogadáshoz a másik kettőnél összehasonlíthatatlanul jobbak a kulturális feltételei. Márpedig a belátható jövőben a másoktól elcsábított tehetség és tudás lesz a leghatékonyabb import.

- Észak-Amerika hátránya rajta múlik, tehát segíthet rajta. Elviselhetetlenül nagy katonai terhet és drága egészségügyet cipel magával. E két téren a nemzeti jövedelmének tízedét pocsékolja el. Ha e két téren megtanul, racionális lenni, a század egésze az övé. Ha nem is a legnagyobb, de még száz év múlva is a leggazdagabb lesz.

Azt szinte nem is tudatosult, hogy a részvények iránti keresletet az alacsony kamat is növeli. Mivel az alacsonyak voltak a jegybanki kamatok, megindult a pénz a részvénypiac felé. A nagyobb kereslet növelte az árakat, ami még olyanok figyelmét is felkeltette a részvényvásárlás, akik soha életükben nem foglalkoztak részvényekkel. A kereslet növekedése növelte az árakat, az árak emelkedése a keresletet, és elindult a részvényárak irreális emelkedése. A magas részvényárak azt hitették el a tulajdonosokkal, hogy gazdagabbak lettek, a bankokkal, hogy egyre több hitelt adhatnak a részvények fedezetére.

Az illetékes kormányzati szervek ugyan látták, hogy a vállalti profitokhoz viszonyítva, történelmi magaslatokban járnak a részvényárak, tehát nem vállalati jövedelmek növekedése a részvények maga árának az oka. Aki csak messziről követte a részvénypiacokat, láthatta, hogy nem azért vásárolnak részvényeket, mert a vállalat nyereségéhez, vagy akárcsak a várható nyereségéhez viszonyítva olcsó a részvény, hanem azért, mert az árát látták emelkedőnek. Mivel szinte minden részvény ára emelkedett, azok sem jártak rosszul, akiknek fogalmuk sem lehetett arról, hogyan alakul az érintett vállalt jövedelmezősége.

A lakásárok és a részvények áremelkedése egyre több pénzt teremtett, amit fogyasztási hitelekre, és tőzsdei manőverekre lehetett fordítani. Az utóbbi hisztérikussá vált. Az árutőzsdén már sokszorosan annyian játszottak az árak változására, mint kik az érintett árút fogalmazták. Ennek lett a következménye, hogy a nyersanyagok ára már nem a tényleges kínálatuk és keresletük arányától, hanem a játékosok döntéseitől függött. Elég lett volna a nyersolaj árát nézni, ami a viszonylag stabil kínálat és kerestet ellenére, egy éven belül, háromszorosára emelkedett, majd gyorsan visszaesett.

Az illetékes hatóságoknak eszébe sem jutott, hogyan lehetne a spekuláció fölényét leszerelni, a spekulációt megadóztatni.

Visszatérve az irreális szinte emelkedett lakásárakra.

Az ingatlanárak emelkedése okán növekedett vásárlóerő egy része a tőzsdék felé áramlott. Ott, ennek következtében nőttek a részvényárak, és ez gyorsította az oda áramló vásárlóerőt. Még jobban nőttek a részvényárak. Azok pedig a bankok felé megnőtt hitelfedezetként jelentek meg.

Azt, hogy a profit, azaz a várható vagyonérték növekedését meghaladó mértékben emelkedő részvényárak nem takarnak tényleges vagyonnövekedést, a közgazdaságtan már több száz éve tanította. Ahogy az állam feladatává vált az emisszió, vagyis a pénzkibocsátás monopóliuma, ezt a kézenfekvő igazságot, a gazdaságpolitikát alakító szervek nem vették tudomásul. Márpedig a részvényárak emelkedése is a hitelfedezet növekedését, azaz pénzkibocsátást jelent.

Az is középiskolás közgazdasági ismeret, hogy a részvények reális árát az osztalékhoz, illetve a nyereséghez viszonyított nagyságával mérték. A pénzügyi hatóságoknak kutya kötelessége volna a részvényáraknak a nyereséghez viszonyított arányát nyomon követni, és az ennek megfelelően a részvényekre adott hitelek nagyágát szabályozni.

A centrumát az árváltozás. A fentiekből kiderül, hogy az árváltozásba bele kell kalkulálni a vagyonárak változást is. Ha ezt a jegybankok megtették volna, akkor a válságot megelőző években a ténylegesnél mintegy 3-4 százalékkal magasabb alapkamatra lett volna szükség. Ebből fakadóan a hitelkamatok is magasabbak lettek volna.

Mit eredményezett volna a lényegesen magasabb kamat?

Az alábbi következtetések az Egyesült Államokra vonatkoznak.

- Növelte volna a lakosság megtakarításait. Nem fordulhatott volna elő, hogy a megtakarítási hányad negatívvá válik. Az elmúlt évtizedek világgazdaságának egyik nagy torzulása, hogy a gazdag tőkés országokban mind az állam, mind a lakosság eladósodik, a megtakarítási ráta negatív, ugyanakkor Kelet-Ázsiában pedig történelmi rekord magasságot ér el.

- A drágább hitelek esetében kisebb lett volna a lakossági hitelfelvétel, ennek következében az eladósodás. Mind az állam, mind a lakosság eladósodása mellett mind a politikusok, mind a közgazdászok csöndben maradtak.

Nehéz megérteni, hogy a lakások, és a részvények árának éveken keresztül tartó gyors emelkedése miért nem késztette az illetékeseket gondolkodásra.

Sem a közgazdászok, sem a politikusok nem tanultak a hitelválság első és legközvetlenebb tapasztalatából. A kamatokat az inflációhoz kell igazítani. Méghozzá olyan inflációhoz, amiben kellő súlya van az ingatlanáraknak, és a tőzsdei árfolyamok emelkedésének is. Ez az árszínvonal változás határozza meg az alapkamat centrumát.

A lakosság vagyonának áremelkedése, az adott hitelfedezeti szabályok mellett, azt jelenti, hogy nemcsak a lakosság, de a hitelnyújtó bankok is, a vagyonának áremelkedését hitelfedezet emelkedésének tekintik. Ezzel többlet vásárlóerő áramlik ki. Ez történt a jelenlegi válságelőtti években. Folyamatosan emelkedtek a telek- és a lakásárak, erre a magát gazdagabbnak érző lakosság egyre több hitel vett fel. Elkezdett nőni a buborék.

Az állam pénzügyi szervezeteinek kötelessége lett volna az ingatlanárak emelkedését figyelembe venni az áremelkedés mértékének meghatározásakor. Az ennél alacsonyabb, az, negatív reálkamat. Márpedig a negatív reálkamat közgazdasági abszurdum, hiszen azt jelenti, hogy a hitelért a hitelt adó fizet. A nagyon alacsony reálkamat is csak akkor indokolt, ha nagyon magas a lakosság megtakarítása, és az ebből adódó bankbetétekhez viszonyított hiteligény. Vagyis az ellenkezője annak, ami ma a nyugti fejlett országokban jellemző.

Az Egyesült Államokban a nagyon gyors ingatlan-, és részvényár mellett mintegy 2.4 százalékkal magasabb jegybanki alapkamatot kellett volna alkalmazni. E mellett nem került volna sor a hiteligények gyors növekedésére.

Mi lett volna a pénzügyi hatóság feladta, ha a hitelállomány gyors növekedését látja?

- Emelni a bankoknál a hitelfedezeti küszöböt, illetve a mérlegekben szerepeltetni a nagyobb kockázatot.

- a betétállomány százalékában korlátozni a hitelezés volumenét.

A Nyugat két legnagyobb jegybankja az alapkamatot a még tartható minimumon tarja. Ezzel a korábbinál is nagyobb ösztönzést ad a költekezésre, távol tart a megtakarítástól. Márpedig az Egyesült Államok gazdasági nehézségei abból fakadnak, hogy tíz éve nincs megtakarítása.

Az irreálisan alacsony kamatból következik, hogy a részvényárak a zuhanásuk után, újra gyorsan emelkednek. Az irrealitást még abszurdabbá teszi, hogy az elmúlt tizenhárom hónapban a részvényárak emelkedése ugyan viszonylag lassú, és kicsi volt a fejlett nyugati országokban, de nagyon nagy néhány fél-perifériához tartozóban. Elég néhány adatot felsorolni. Az Egyesült Államokban 18 százalék volt az emelkedés, és ennél csak egy-két százalékkal nagyobb Japánban, Angliában, Franciaországban és Németországban. Ezzel szemben Argentínában 117, Törökországban 92, Brazíliában 81, Venezuelában 57 és Mexikóban 44 százalékkal emelkedtek a részvényárak. Ez a néhány adat is bizonyítja, hogy a fejlett világ pénzügyei anarchikusak.

A lakásárak sem estek vissza a reális szintre, mert a bankok nem képesek érvényesíteni az árveréseket. Ha piacra árvereznék azokat a házakat, amelyeknek a hiteleit nem tudják törleszteni, minden bizonnyal, fele sem lenne a lakásár a jelenleginek. De ekkor kiderülne, hogy a bankok részvényei felét sem érik a jelenlegi áruknak. Nem is szólva az ilyen tömeges árverésnek a politikai hatásáról.

A bankok rossz hiteleit még egyetlen ország sem meri leíratni.

Nem kisebb nehézségek fognak szárazni az állami adósságok elszabadulásából. De a tőkésállamok eladósodása egyszer napirendre kerül. A helyzet abszurditását mutatja, hogy az Egyesült Államokban 1 százalék az alapkamat, de a tíz éves kincstárjegeket csak 4 százalék közeli kamatkötelezettséggel lehet eladni. Vagyis az állam 1 százalékra ad hitelt, és azt esetleg, 4 százalékkal vásárolja vissza. Arról nem is beszélve, hogy a kincstárjegyek többségét a távol-keleti országok jegybankjai vásárolják vissza.

Kínai vállalt nem vásárolhat egy középesen nagy amerikai olajvállalatban jelentős, kisebbségi tulajdont, ugyanakkor rövidesen ezermilliárd dollár értékű kincstárjegy lesz Kína tulajdonában.

Fejlett tőkés országokban a nem ellenőrzött pénzteremetés az alacsony jegybanki kamatból fakadt. Mivel a jegybankok, mindenek előtt az amerikai, nem vették figyelemben a pénzromlásnál a lakások és a részvények árának emelkedését, csak az áruforgalmi inflációval számoltak, és a gazdaságot féltették a magas kamattól, jó tíz éve, mínusz 2-4 százalék volt a jegybanki reálkamat.

Azt a közgazdaságtan máig nem veszi tudomásul, hogy a vagyonárak emelkedése, a megnőtt hitelfedezeten keresztül, lényegében emissziót teremt. Ez a többlet forrás egyre jobban felnyomta az ingatlanok és a részvények árát, ami további emissziót jelentett. Az önmagát gyorsító folyamat aztán, 2008 őszén kipukkadt.

Itt a jegybank magas kamatot állapított meg. Ezért a forinthitelek visszatartóan drágák voltak. A felértékelt forint, és a magas hazai kamatok miatt, nagyon kedvezőnek látszott a devizában felvett hitel. A lakosság természetes reflexe volt a devizahitelek igénybevétele. Az illetékes pénzügyi szervek azonban szájtátva nézték a lakosság devizahiteleinek lavinaszerű növekedését. Kötelességük lett volna a mohó bankok számára a devizahitelek esetében a devizahitelekre szigorú korlátot előírni, illetve a hiteltörlesztést a felvevők jövedelmének alacsonyabb hányadára korlátozni a törlesztési küszöböt. A lakosság felé kommunikálni kellett volna a devizahitelek várhatóan nagyobb kockázatát. Ezen túl, a bankok számára előírni, hogy a betétállományuk meghatározott hányadát nem haladhatja meg a kibocsátott hitel.

Kopátsy Sándor                EE                    2010-01-14

 

Minél fejlettebb a társadalom, annál kevésbé megengedhető, hogy a lakosság, a családok helyzetét csupán a jövedelmükkel mérjük.

Gyermekkorom falusi szegénységében az emberek elsődleges vágya még az volt, hogy földjük legyen. Ebből akadt az a politikai meggyőződésem, hogy osszunk ki minden nagybirtokot. Aztán a bolsevik megszállók kiosztatták a földet, méghozzá szinte mindenki kapott egy kisdarabot, hiszen háromszor annyian voltak, mint amennyi megélhetett volna belőle. Mégis ez lett ezer éves történelmünk legnagyobb öröme.

Számomra értelmetlen maradt, hogy a faluban még a középparaszt is a nyugdíjas állást, a baktert, a postást, a rendőrt irigyelte. Nem a maga gazdája akart lenni, hanem a társadalom által biztonsággal eltartott. Ezt elintéztem azzal, hogy még elmaradottak, nem a szabadság, hanem a létbiztonság fontos a számukra.

Amikor azonban a kollektivizálás során elvették a földjüket, a keserves szabadságukat siratták. Akkor inogtam meg, hogy a bolsevik rendszer mégsem a szabadságot hozta el, hanem egy másik szolgaságot. Csak lassan láttam be, hogy a kolhozokból szövetkezetek lehettek, ahol a tagokból bakterek lettek, akik a termelőszövetkezettől kis, de biztos jövedelmet, öreg korukra nyugdíjat várhattak.

Azt már csak a rendszerváltás után láttam be, hogy a szövetkezetesítés nélkül nem lehetett volna a falusi munkaerő kétharmadát az álalmi és vállalti szektorokba vinni, tisztviselőként, munkásként, majd a rendszerváltás után, vállalkozóként foglalkoztatni.

Életem egyik, sorsfordító szerencséje, hogy a háború utáni tíz évet még a népi írók nagy családjának tagjaként élhettem meg. Mi abban a naiv hitben éltünk, hogy a falvak népét, vagyis a magyar népet a falvakban, és mindenek előtt a mezőgazdaságban kell felemelni. Ma már tudom, hogy ez járhatatlan, romantikus cél volt. A háború előtt a falvakban élt, és a mezőgazdaságból akart megélni a magyar lakosság kétharmada. Ezzel szemben a modern társadalmakban a lakosság ötöde él falvakban, és a munkaerő huszada a mezőgazdaságból. Tehát aki parasztpárti volt 1945 után, annak is azzal kellett volna számolni, hogy a lakosság négyötöde hagyja el a falut, költözzön városba, és csak huszada élhet meg a mezőgazdaságból.

Ezt, így akkor senki sem látta, pedig az élet már nemcsak az Egyesült Államokban, de még Dániában is bemutatta.

Az is belátom, hogy ezt a politikai utat a volt szocialista országok között, 1953 után, mi magyarok jártuk az adott lehetőségek között legsikeresebben. Hangsúlyozom, hogy az adott lehetőségek között, mert a Szovjetunió által megszabott lehetőségek korlátozottak voltak.

Nemzeti tudatunk faluromantikus. Ez ugyan általános európai betegség, de kelet felé haladva, egyre erősebb.

Még nem olvastam annak bevallását, hogy mibe kerül az EU agártámogatása. Ha az EU az agrártámogatásra fordított forrásokat a foglalkoztatásra és a tudományos kutatásokra fordította volna, nem itt tartanánk.

A rendszerváltás óta Magyarországon is sírnak, ha négyezer falu közül egy is elhal, pedig ezerszer több előnyünk származott abból, hogy közel kétmillió falusi lakos városokba költözött. Elég volna egyszer elmérni, hogy mit nyertek az érintettek, és a társadalom egésze abból, hogy a falvakból elköltöztek, ezz6el szemben mire mentek azok, akik ott maradtak. Pedig az ott maradtak is élvezték az előnyét annak, hogy mások elmenetek.

Aki a kollektivizálás hatását le akarja mérni, nézze meg, hogy milyen a falusi élet Lengyelországban, és nálunk. Ott közel háromszor annyian akarnak a mezőgazdaságból megélni, ott a falusi lakosság technikai ismeretei, szakképzettsége jóval elmaradottabb, mint nálunk.

A magyar falvak többségében szinte minden szakmához találunk hozzáértő szakembert. Ezt annak köszönhetjük, hogy a termelő szövetkezetek feladta volt a falusi lakosság foglalkoztatása. A rendszerváltás azonban mindezt szétverte, és ma a falusi lakosság körében katasztrofális a foglalkoztatás.

A liberális politikusok értetlenül állnak a Kádár-rendszer népszerűségével szemben. Képtelenek megérteni, hogy a kevésbé képzett, szegényebb lakosság körében az elsődleges szempont a megélhetés, még inkább az élhet biztonsága.

A közgazdaságtan az élet, az egészség biztonságát figyelembe sem veszi. Mit erre fordítanak, azt kiadásként veszik figyelembe. Holott minden egyén életében számos esetben előfordul, hogy az egészség minden jövedelemnél többet ér. A gyermeki, szerettei, saját élete, egészsége ilyenkor minden jövedelemnél értékesebb. Ez annál nagyobb súlyt kap, minél képzettebb és gazdagabb a társadalom.

A szegény, a fiatal, a képzetlen a mindennapi élete jobbításáért elvállal minden egészségére ártalmas munkát. Fajunk korábbi szakaszaiban ez volt a jellemző. Az ólombányák és a kincskeresők a nagyobb jövedelem érdekében minden kockázatot elvállaltak. A gazdag társadalmakban a magas jövedelmű, és képzett réteg, semmi pénzért nem vállal önpusztító munkát.

Faji tulajdonságunk, hogy minél nagyobb a jövedelmünk, a képességünk annál fontosabbá válik az egészséges életfeltételek biztosítása. Ennek ellenére a közgazdaságtudományunk az egészségre fordított kiadásokat nem tekinti jövedelemnek.

A fejlett társadalmakban általános jellemző, hogy a képzett, jómódúszülők szinte minden áldozatra képesek a gyermekeik minél jobb képzése érdekében. A jó oktatási rendszert azonban a társadalom érdeke is megkívánja. Minél fejlettebb a társadalom, a teljesítménye egyre inkább a munkaerő, ezen keresztül az oktatási rendszer minőségétől függ. Ennek ellenére a közgazdaságtan nem tekinti a társadalmi jólét részének az oktatási rendszer minőségét.

Minél fejlettebb a társadalom, abban a munkamegosztás, annál nagyobb és költségesebb feladat az állam működtetése. Ezért természetes jelenség, hogy a közigazgatás egyre többe kerül. A liberális közgazdászok azonban egyre olcsóbb közigazgatást akarnak. E téren azonban nagyon korlátozottak a lehetőségek. A hasonló szintű gazdasági fejlettségen a közigazgatási költségek nagyságában alig nagyobb a különbség, mint a kiszámíthatóságának a hibahatára. Ezzel szemben a közigazgatás minősége tíz százalékokat javíthat, illetve ronthat a társdalom teljesítményén, stabilitásán, a politikai hangulaton. Ezért a közigazgatás minősége nagyságrenddel fontosabb, mint a költsége.

Az életminősége tehát számos olyan tényezőtől függ, amit a közgazdaságtan vagy nem is vesz figyelembe, vagy kiadásnak tekint.

Ebből fakad, hogy teljesen hamis társadalmi értékelését kapunk akkor, ha csak a megtermelt nemzeti jövedelem nagyságának alakulását nézzük, az egyéb tényezőket pedig figyelmen kívül hagyjuk.

Ennek klasszikus példáját jelenti a rendszerváltást követő húsz év értékelése.

Ebben a húsz évben mintegy húsz százalékkal nőtt a nemzeti jövedelem. Ez is az egyik leggyengébb eredmény az EU tagországok között. De mégis minden más fontos szempont ennél sokkal gyengébb eredményt mutat.

A gyermekszületések száma, húsz év alatt ötödével csökkent.

A mennyiségi csökkenés is elviselhetetlen, de ennél is sokkal károsabb a születések mögötti családi struktúra romlása. Ez teljesen eltorzult. A jómódú, iskolázott rétegen nagyon elcsökkent, a leszakadt, a társadalmi munkamegosztásból kizárt rétegben pedig felgyorsult a gyermekvállalás.

Ennek kára, és mértéke ezer éves történelmünkben példátlan. Becslésem szerint, ötven év múlva közel fele lesz az ország lakossága, és fele az egy laksora jutó termelés nagysága ahhoz képest amilyen demográfiai mutatókkal rendelkeztünk a rendszerváltás előtt.

Nemhogy ennek korrekcióját elindítsuk, még a tragédia tényének felismeréséig sem jutott el a politikai elit. Még nyomával sem találkoztam annak, hogy milyen társadalmi kárt okoz a jelenlegi demográfia helyzetünk.

Ez a mutató a rendszerváltás előtt 80, jelenleg 55 százalék. Az EU országok között ennél alacsonyabb foglalkoztatás csak Máltán van, de ott húsz éve is ennyi volt. Messze az utolsók vagyunk, ha a húsz év alatt bekövetkezett változást mérjük.

Az átlagos szám is katasztrofális, de a struktúrája még nagyobb bűnöket leplez le. A lakosság felső minőségi harmada ma is magasan foglalkoztatott. Az alsó harmada azonban nem éri el a 40 százalékot. A városok, és a falvak lakosságának foglalkoztatásában szakadék tátong.

 

Kopátsy Sándor                 PH                   2010-01-13

 

 

A történészek még mindig nem ismerték fel, hogy mit kellene tudni, hogy megbízható ítéletet mondhassanak. Ez jutott eszembe, amikor az elmúlt évben születetek számát látom.

Majdnem százezer volt a születések száma. Ez ugyan azonnal azt mutatja, hogy fogy a népünk, hiszen ennél ötven százalékkal többre volna szükség ahhoz, hogy tartsuk a létszámunkat. Ez tehát önmagában lesújtó szegénységi bizonyítvány.

Az is tudom, hogy a rendszerváltás évében még 125 ezren születtek. Ha ez az évenkénti ezernél nagyobb csökkenés folytatóik, gyorsan elfogyunk.

Azt is tudom, hogy a két háború közt mindig 200 ezer felett volt, de azon is háborgott a magyar értelmiség. Tegyük ugyanis hozzá, hogy akkor tizenöt évvel még rövidebb volt a várható élettartam. A 30-as évek közepéig pedig a gyerekek kilencven százaléka után nem fizettek családi pótlékot. E rendszer legnagyobb bűne azonban az egy milliós veszteség, amit az esztelen háborúzásuk, és a nemcsak esztelen, de embertelen zsidóirtásunk jelentett.

Máig nem láttam olyan adatokat, hogy a különböző jövedelmi, és iskolázottsági rétegekben mekkora volt a gyermekvállalás, és mekkora a várható életkor. Feltételezésem szerint, mind az úri középosztály, mind a zsidó polgárság még bőven vállalt annyi gyermeket, ami a létszáma növekedését szolgálta. E két réteg várható életkora ugyanis lényegesen az országos állag felett volt. A parasztság körében azonban a földhiány az egy gyermek vállalására szorított. Sok gyermeke a nincsteleneknek volt, de ők rövidebb életre számíthattak.

A szocialista rendszer negyven éve alatt, döntően a biztos foglalkoztatás, részben adminisztratív kényszer következtében 250 ezer körül mozgott a születés szám, és nőtt a várható életkor. Ha nem is gyorsan, de a kívánatos mértékben gyarapodott az ország lakossága.

A születési számok mögötti társadalmi struktúra azonban titok. A lényeg ennek ellenére egyértelmű.

Az ország zsidó etnikumának négyötöde elpusztult, vagy kivándorolt. A megmaradtak is kevesebb gyermeket vállaltak. A svábok felét kitelepítettük. Az úri középosztályt is erősen érintette a Nyugaton maradás, és a társadalmi üldöztetés. Vagyis az a réteg, amelyik a két háború között az érettségizettek kilencven, a diplomások kilencvennyolc százalékát adta, tört részére zsugorodott. Ezt a hiány bőven pótolták azok a paraszt- és munkásgyerekek, akiket érettségihez, diplomához jutattak. A pótlásuk azonban csak számszerű, mert történelmi mértékű veszteség, hogy éppen azok a rétegek szorultak ki a felsőoktatásból, akikről a szüleik a leginkább gondoskodtak. Csak sejteni lehet, hogy hány világhírű magyar emberrel többre lehetnénk büszkék, ha azok is tanulhattak volna, akiket a rendszer osztályellenségként kizárt. Természetesen azt is látni, tanítani kellene, hogy mennyi tehetséget köszönhetünk a munkás- és parasztgyerekek tömeges iskolázásának.

A bolsevik rendszerben mivel nem volt jelentős a magas jövedelműek száma, még nem jelentkezett ennek a rétegnek a gyermekvállalástól való tartózkodása. Ezért joggal feltételezhető, hogy a gyermekválásban nem volt a jövedelmi és képzettségi rétegek között jelentős különbség. Az biztos, hogy a jelenleginél lényegesen alacsonyabb volt a leszakadt rétegekben, különösen a cigányság körében a gyermekvállalás.

A rendszerváltás azonban mindkét területen nagy változást okozott. Ötödével kevesebb gyermek születik, és sokat romlott a születések mögötti családi struktúra. A képzett és magas jövedelmű rétegen mintegy felére csökkent, a leszakadt rétegen, mindenek előtt a cigányságban, jelentősen megnőtt a gyermekvállalás.

Jelenleg tehát ötödével csökkent a következő generáció létszáma, de ennél sokkal nagyobb a minőségi romlás. Ezt ugyan nem vagyunk hajlandók mérni, de az oktatásban bekövetkezett színvonalesés, és fegyelemromlás világosan mutatja.

Ez az egyetlen ok is bőven elég arra, hogy a fejlett EU országokhoz nem felzárkózunk, hanem lemaradunk.

Kopátsy Sándor                    PP                2010-01-12

 

 

Huntington óta divat a kultúrák harcáról beszélni. Ez alatt az iszlám terrorizmussal való harcot értik. Ami nem annyira iszlám, mint inkább arab, még pontosabban a közel-keleti terrorizmus.

Ezt a terrorizmust az Egyesült Államok két külpolitikai ostobasága hozta létre, és táplálja. Az olajtermelők és Izrael feltételek nélküli támogatása.

Kezdem az elsővel.

Az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia közvetlenül a második világháború után olyan barátsági szerződét kötött, amiben az amerikaiak garantálták a Perzsa Öböl menti országok politikai, társadalmi védettségét, azok pedig, viszonzásul, az olajellátást. Ezzel biztosították, hogy az Egyesült Államok pazarolhassa az olcsó olajat, a feudális társadalmi rendszerek pedig zavartalanul fennállhasson.

A hidegháborúban a Szovjetuniótól félő nyugati világ pedig szó nélkül tudomásul vette az erkölcstelen szerződést.

A társadalomtudósoknak sem tűnt fel, hogy mi az oka annak, hogy a Nyugat szótlanul nézi az arab világ egyes országaiban a középkori társadalmi igazságtalanságot, a bolsevik rendszerben pedig, ennél sokkal kisebb emberjogi sérelmek ellen hangosan lázít.

Jelenleg ez úgy jelentkezik, hogy a Nyugat háborog a kínai politikai diktatúra, az állami családtervezés ellen, de elnézi a középkori viszonyokat a Perzsa Öböl menti országokban. Az iráni sah lehetet akármilyen kegyelten diktátor, minden segítséget megkapott, a jelenlegi rendszert pedig hangosan szidják, fenyegetik. Ez se demokrácia, de sokkal szabadabb társadalom, mint a sahé volt.

Ötven éve a Nyugat, mindenek előtt az Egyesült Államok, üldöz minden olyan arab országot, amelyik a maga módján próbál modernizálni, de megvédi a szövetségeseiben jellemző középkori viszonyt.

Irak kemény, kegyetlen diktatúra volt, de Szaúd-Arábiánál lényegesen modernebb, helyesebben mondva a lakosság által jobban elfogadott társdalom.

A szegény és elmaradt Afganisztánban a Nyugat katonái harcolnak a közép-kori állapotok felszámolásáért, de a gazdag olajsejkek állmait védik.

Ezért, az arabok a Nyugatban, mindenek előtt az Egyesült Államokban azt az ellenséget látják, aki mindent elkövet annak érdekében, hogy ne történhessenek társadalmi változások. Ez éppen abban az arab értelmiségben válik tudatossá, akitől a pozitív változások várhatók volnának.

Természetes, hogy az Izrael létrejötte által értett arabok harca igazságos. Ennek ellenére ma már elfogadható, hogy Izrael létét a fejlett világnak kötelessége garantálni. De az egyoldalúság nemcsak az érintett szomszédokat, de az arabok egészét megalázza.

A feltétel nélküli támogatásban bízva, Izrael olyan politikát folytat, ami, hosszú távon, a saját jövőjét kérdőjelezi meg. Mára már olyan mértékűvé vált az arabok zsidóellenessége, amit a józanész nem tud majd leszerelni.

Ha akadna valaki, aki kiszámítaná, hogy mibe került a Nyugatnak, mindenek előtt az Egyesült Államoknak Izrael feltétel nélküli támogatás, ezermilliárdos nagyságrenddel kellene számolni.

Az pedig politikai naivság, hogy az arab terrorizmust fel lehet számolni. Márpedig a védekezés egyre többe fog kerülni.

Nem a terror fog egyre nagyobb kárt okozni, hanem az ellene való védekezés lesz egyre drágább.

Ezt jól példázza, hogy a legutóbbi amerikai légi járat felrobbantásának kudarcot vallott kísérlete után bevezetett szigorítások naponta tízmillió dolláros többletköltséggel, és az utasok bosszúságával járnak.

Azt sem számolta ki senki, hogy milyen kárt okozott a szeptember 11.-i terrortámogatás azzal, hogy a légi közlekedés, a szigorú ellenőrzés miatt lelassult. Nem lehet olyan repülőgép sebességet elérni, ami ellensúlyozna az ellenőrzés által okozott késedelmet.

Kopátsy Sándor                   PP                 2010-01-10

 

 

A magyar politikai élet egyik jellemző hibája, sőt bűne, hogy a politikusaitól azt várja el, hogy vallási parancsaink szerint erkölcsös egyének módjára viselkedjenek. Ez az elvárás, még egy szuperhatalom vezetője számára is óriási hiba, nemhogy egy tízmilliós, fél-periféria szintjén lévő ország esetében.

Minél kisebb egy ország, és minél jobban egységbe szerveződött a világ, annál keményebb követelmény, hogy a politikai elitje ne a saját erkölcsi elvárásaihoz ragaszkodjon, hanem a népe érdekét szolgálja. Mi, magyarok ennek az ellenkezője alapján ítéljük meg történelmi személyeinket, mai politikusainkat.

Ez annál meglepőbb, mivel mi olyan népként érkeztünk ide a kelet-európai sztyeppéről, amelyet talán minden kultúránál jobban jellemzett, hogy vezetőitől a közérdek szolgálatát, nem pedig emberséget, a vallási erkölcsök következetességet vártak el, és várnak el mai is Európa keleti felén. Ma sem értjük meg az oroszokat, hogy nekik olyan cár, első titkár, államelnök kell, aki az eszközeiben nem válogat, ha a népe valós, vagy akárcsak vélt, érekéről van szó.

Történelem felfogásunk nagyjainak megítélése szinte kabaréba illik. Annál nagyobbnak tartjuk őket, minél messzebb túllépték az ország, a nép érdekét csakhogy erkölcsi téren jól vizsgázzanak. Szinte mindegyiküket azzal jellemezhetnénk, hogy eleve irreális célokért szálltak harcba, és buktak el, mert nem vették tudomásul a realitást. Rákóczy, Kossuth, Nagy Imre olyan célokra mozgósított, amiknek nem volt egy ezreléknyi realitása az adott európai erőviszonyok között. Sajnos, elég nagyok voltak ahhoz, hogy elhitessék nemcsak a politikai elittel, de a néppel is, hogy céljaik érdekében minden áldozat megéri.

Történelmünk nagyjai között csak egyetlen olyan helyzetet ismerek, amikor vezetőnk, aki igazán nagy politikus volt. Nem azt tette, amit az erkölcsi elvárások sugalltak, hanem azt, amit akkor is meg kell tenni, ha szívünknek nem esik jól. Ez az államalakításunk, a nyugati középkori társadalmi és vallási viszonyok kialakítása volt.

Géza fejedelem és fia, szent István.

Az előbbiről még a leglelkesebb történelmi hamisítók sem tudják elhitetni, hogy keresztény szent volt. Befelé ugyan megmaradt pogány fejedelemnek, de mégis szorgalmasan felkészítette utódját arra, hogy egy keresztény, nyugati feudális ország királya legyen.

Első királyunk kiemelkedő politikai nagyságát azért nem tudjuk megérteni, mert a katolikus klérusnak sikerült belőle olyan szentet faragni, aki isteni sugallatra cselekedett. Neki minden bizonnyal könnyebb lett volna ősei fejedelmeinek tradícióit követni, de belátta, hogy a Kárpát Medencében a népe, az országa csak akkor maradhat fenn, ha az új elvárásokhoz alkalmazkodik. Tehát nem a szívére hallgatott, hanem a népe érekében cselekedett.

Sztyeppe fejedelemként büntette, irtotta mindazokat, akik útjában álltak, lehetettek azok a rokonai, az ősei által tisztelt táltosok.

Sajnos első királyunk politikai nagyságából szinte semmit nem értünk meg, mert történészeink még mindig butítanak. Pedig, ha megértenénk Istvánt, a királyt, akkor nem Rákóczy Ferenc, hanem Károlyi Sándor, nem Kossuth Lajos, hanem Görgey Artúr, nem Nagy Imre, hanem Kádár János volna a történelmi nagyság.

Ez a minket annyira jellemző történelmi felfogás, az elmúlt hatvan évben, a Nyugat egészét is megfertőzte. Az Egyesült Államok elnökétől, az ostoba magyar újságírókig mindenki azt akarja kikényszeríteni minden népből, függetlenül attól, hogy milyen kultúrába tartozik, milyen fejlettségi fokig jutott, hogy legyen polgári demokrácia, úgy tisztelje az emberi jogokat, ahogyan az már a nyugati fejlett társadalmakban megvalósult. Nemcsak Oroszország és Kína legyen liberális polgári demokrácia, de India, Brazília. Afganisztán és Nigéria is.

Ez jutott újra az eszekbe, amikor a Népszabadságban olvasom a megbotránkozást azon, hogy Prodi, az olasz baloldal közelmúlti vezetője Kínába ment, és ott vállal munkát a tévé kommentátoraként. Én értékelem Prodi viselkedését, aki a jobboldallal, és saját szövetségeseivel szemben megbukott, elmegy Kínába. Az, ami Kínában történik, még évezredes történelmi mértékkel mérve is, az emberiség egyik legnagyobb csodája. Prodi helyében én is, oda mennék. Ma a világon nincs egy, a hazájában megbuktatott politikus számára nagyobb feladat, mint a kínai tévénézők befolyásolása. Ráadásul még jól meg is fizetik.

Prodiról, Schrőder, a megbuktatott német kancellár jut az eszembe, aki az orosz gázóriás vállalt felügyelő bizottságába szerződött. Ugyancsak jó pénzért. Ezen is botránkoznak, pedig egy német kancellárnak illik tudni, hogy az orosz, létszáma alapján, európai legnagyobb népe, akivel több okból indokolt jó viszonyt ápolni. A gázra pedig létszüksége van a német gazdaságnak. Tehát Schrőder nem azt mondja, amit a mi első demokratikusan megválasztott miniszterelnökünk, Antall József, hogy KONYEC. Aki történelemtanár volt, akinek tudni illene, hogy a világ, de különösen Európa politikai viszonyaiban fontos szereplő az orosz nép. Nekünk pedig még fontosabb a kapcsolatunk Oroszországgal. Antallt, Horthyval szemben, mentei, hogy ő nem küldött felkészületlen hadsereget a Szovjetunió megsemmisítése céljából a Don-kanyarba csak azért, mert mániákusan kommunista ellenes volt.

Végkövetkeztetés:

Kopátsy Sándor                   PP                 2010-01-09

 

 

 

Az ószövetség bölcsen illusztrálta a társadalmi viszonyok mélypontját a bábeli torony építésével. A megzavarodott emberek égbenyúló tornyot akartak építeni. A haszontalan céllal épülő torony összedőlt.

A tudomány és technika ma már lehetővé teszi, hogy az olajkincsükön, munka nélkül meggazdagodott ostobák elhatározták, hogy mindenki másnál magasabb tornyot építetnek. Még arra sem gondoltak, hogy hol kellene az ilyen tornyot megépíteni.

Mivel az Arábiai Félszigeten, a sivatag alatt van a legtöbb, és legolcsóbban kitermelhető olaj, ott van a sok pénz, ott építették fel a maguk bábeli tornyát.

Volt hozzá példa is. A világ legdicsekvőbb, öncélú épületek az Egyesült Államokban, az Arizonai Sivatagban vannak, ott, ahol annak a kontinensnyi országban a legkevesebb racionális oka van. Az ok, az volt, hogy a játékbarlangot oda kell építeni, ahol az adózás feltételei a legkedvezőbbek. Las Vegas bevált. Ma már senki nem tudna vele versenyezni.

Mivel a mohamedán törvények tiltják a szerencsejátékot, ha az arab milliárdosok megelégedtek azzal, hogy ők olyant építenek, amire a normális gazdagok nem adnák a pénzüket. Mesterséges szigetekre építettek luxus villákat a leggazdagabbaknak. Fedett sípályát azoknak, akik már nem bírják a sivatagi hőséget, és minden toronynál magasabb tornyot.

Korábban azt tartottam korunk bábeli tornyának, amikor a Szovjetunió már nyögött a gazdasági nehézségek súlya alatt, de nem sajnálta a pénzét arra, hogy másoknál előbb lőjön rakétát a holdra.

Most a dubai tornyot látom a jobb példára, mert ez jobban illusztrálja a bibliai tanácsot: ne égig érő tornyot építsünk.

Kopátsy Sándor                  EP                  2010-01-10

 

 

Kevés irritál annyira, mint a más társadalmakat kritizáló politikus.

A jelenkor úgy fog bevonulni a történelembe, hogy a gazdag Nyugat képtelen volt megérteni, hogy nem minden kultúrában, nem minden anyagi színvonalon lehet az emberi jogokat azonos szinten megkövetelni. Az ENSZ előírja, hogy milyen emberi jogokat kell mindenütt biztosítani. Ebben a tekintetben az ENSZ nincs előbbre, mint ahol a múltban ragadt vallások vannak. Azok voltak azon az elven, hogy isten parancsát teljesítik, amelyek mindig és mindenkire kötelezők.

Számomra ezt a farizeusságot mindenkinél jobban a liberálisok képviselik. Szerintük mindenütt azonos politikai és gazdasági szabadságot kell biztosítani. A több pártrendszer, a sajtószabadság, a gyermekmunka tilalma, a családtervezés olyan tabu, amelyet az államnak sincs joga korlátozni. A lakosság éhezhet, de a gyerekek nem dolgozhatnak.

Azzal már többször foglalkoztam, hogy a gazdaság állapotát jellemző adatok közül melyeket tartok a legfontosabbaknak, most a politikusok felé van javaslatom.

Előbb azonban elmondom, mi indított az írásra.

A The Economist számomra a legjobb hetilap. Közel hatvan éve vagyok lelkes olvasója. A legutóbbi számában csak három Kínával kapcsolatos közlését vetem össze.

Pár napja kivégeztek Kínában egy angol állampolgárt, akit négy kiló heroinnal kaptak el. Ezért nemcsak Kínában, de számos távol-keleti országban halálbüntetés jár. Mint minden angol újság, ez is foglalkozott a kivégzéssel. Ezzel még nem is lenne bajom, ha az újságok arról írnak, amire az olvasók kíváncsiak. A piacról élnek. Az azonban bosszant, hogy az angol miniszterelnök tiltakozik a kivégzés ellen. A miniszterelnök úrnak illene tudni, hogy a kábítószer elleni harcban neki volna ehhez a világon a legkisebb erkölcsi alapja. Jó másfél évszázada az ő elődje küldött hadihajókat az akkor szinte védekezésre képtelen Kínba, azzal, hogy harcolják ki az ópium behozatalát tiltó törvény visszavonását. Mivel most a világ röhögne azon, ha hadihajókkal akarná megakadályozni az angol drogcsempész kivégzését, hát megelégszik a tiltakozással.

Mellékesen a The Economist megjegyzi, hogy Kínában nem nagy ügy a kivégzés, hiszen az elmúlt évben 1.700 volt. Egy gazdasági szaklapnak illene ezt a számot egymillió lakosra vetíteni. Ez a mutató alig több évi egy kivégzésnél. E tekintetben tehát Kína Anglia számos baráti országánál is példamutatóbb lehetne.

Alap másik panasza, hogy egye ellenzéki, már néhányszor emiatt büntetett politikust 11 év börtönre ítéltek. A fejlett Nyugatot nem zavarta, ha a múlt század első felében, a fasiszta országokban, vagy éppen Japánban ennél sokkal kisebb politikai ellenfeleket bírósági eljárás nélkül eltették láb alól.

A lap egy harmadik írásában közöl egy statisztikát arról, hogy hol mennyire van megelégedve a politikával a lakosság. Ebből az derül ki, hogy a felsorolt nagy és fejlett országok közül Kína messze kiemelkedik, Ott, az amerikai közvélemény kutatóintézet adatai szerint a lakosság 87 százaléka megelégedett a rendszerrel. Ez a szám az előző évhez képest is emelkedett. Ezzel szemben ugyanez a mutató Angliában csak 21 százalék, és egy év alatt 7 százalékkal romlott. Németországban 41 százalék, és 9 százalékkal nőtt. Az Egyesült Álalmokban 36 százalék, és 13 százalékkal javult egy év alatt.

A lap szerkesztőségének fel sem tűnt, hogy egymásnak ellentmondó információkat közöl.

A Magyarországra vonatkozó adatot nem ismerek, de sokat adnék érte, ha tudnám, hogy mennyi volt a rendszerváltás előtt, és mennyi ma. Kabaréba illető, hogy a hazai liberálisok, a lakosság egyetlen százalékának képviseletében, azt a Kádár-rendszert bírálják, amit akkor a nagy többsége elfogadott, és még ma is jelentős hányada a lakosságnak jónak tartja.

Mint a fentiekből kiderülne, hogy a legkevesebb erkölcsi alapja az angol miniszterelnöknek volna.

Abban is biztos vagyok, hogy az Egyesült Államoknak nem lenne joga Afganisztánban és Irakban demokráciát fegyverrel kikényszeríteni.

Ami pedig a magyar neoliberális újságírókat illeti, egy szavuk sem lehetne más országok kioktatására.

Sokkal békésebb lenne a világ, ha a közvélemény ismerné a különböző rendszerek hazai elfogadását.

Volna egy javaslatom.

Aki másik ország politikai rendszerét bírája, neve után, zárójelben, közölje a hazájában mekkora támogatást évez a politikai szakma a közvélemény előtt, és azt a számot,a mit a bírált országban mértek. Esetünkben, a munkáspárti angol miniszterelnök úr neve után zárójelben 21, a bírált Kína után pedig a 87 százalékos támogatás legyen feltüntetve.

Kopátsy Sándor                  EE                  2010-01-11

 

 

Közel hatvan éve reménytelenül hadakozok az egy országra jutó nemzeti jövedelem változására épített összevetések ellen. A The Economist legújabb száma bizonyítja, hogy reménytelenül.

Azt bizonyítja, hogy a fejlődő országok a jelenlegi pénzügyi válságban is jobban vizsgáztak, mint a fejlettek. Ez ugyan akkor sem mondana semmi különöset, ha igaz volna. Minél fejlettebb egy ország, annál nagyobb súlya van abban a pénzügyi szektornak. Az önfogyasztásra termelő szektort nem érinti a pénzügyi válság.

Nagyobb baj azonban, hogy a bizonyítékok nagyobb része nem állná meg a helyét, ha az egy laksora jutó nemzeti jövedelem változását illusztrálná. Az ugyanis köztudott, hogy a fejlődő világ népessége még mindig gyorsan nő, a fejlett világé pedig stagnál. Még jobban meginognak a bizonyítékok, ha nem keveredne egy csoportba gyorsan növekvő, és csökkenő lakosságú ország.

Az egyik elemzésben azt ábrázolja a lap egy grafikonnal, hogy az elmúlt három évben a fejlődő országok nemzeti jövedelmének növekedése, illetve változása, négy százalékkal magasabb volt, mint a fejletteké. Ha azonban figyelembe vesszük azt, hogy a fejlődők lakossága évi két százalékkal nőtt, a fejletteké pedig stagnált, az egy laksora jutó mutató nem négy, hanem csak kétszázaléknyi különbséget jelentene. De még azzal is számolni kell, hogy a két százalékkal növekvő lakosság vagyonigénye szinttartásához a nemzeti jövedelem hat-nyolc százalékát kell a fogyasztástól elvonni, akkor világossá válna, hogy a fejlődők lényegesen lassabban fejlődtek, mint a fejlettek. Ismét bebizonyosodik, hogy a fejlődőket lemaradóknak kellene nevezni. Amelyik országnak egy százaléknál jobban növekszik a lakossága, szükségszerűen lemaradó.

„…a világ legdinamikusabban növekvő országai, Szingapúr, Dél-Korea és Brazília” nemzeti jövedelme, a múlt évben, 15 százalékkal csökkent. A fentnevezett három országot nem volna szabad egy csoportba foglalni. Az első kettőben az egy laksora jutó jövedelem és vagyon szinte példátlanul gyorsan nőtt, a lakosság iskolázottsága pedig a világon az elsők között szerepel, tehát a szellemi vagyonuk is másokénál sokkal gyorsabban növekszik. Brazíliában azonban a lakosság növekedését, a társadalmi egyenlőtlenséget, nem sikerült lefékezni.

„A kelet-európai térséget jobban sújtotta a válság, mint Ázsiát.” Ez ugyan nagyon általánosított megfogalmazás, mert egész Ázsiára nem vonatkozik, csak Kelet-Ázsiára, a konfuciánus kultúrkörre. Mégis jó alaklomnak érzem, hogy erről kifejtsem az álláspontomat.

A kelet-európai térség helyett inkább használnám az ortodox keresztény európai térég kifejezést. Az már a 20. század nagy európai tanulsága, hogy az ortodox keresztény népek viselkedési kultúrája, az alkalmazott rendszertől függetlenül, alkalmatlan a felzárkózásra. Ezt, ha nem is ebben a formában, éppen száz éve már Max Weber úgy fogalmazta meg, hogy csak a protestáns viselkedési kultúra alkalmas az élvonalba jutásra. Ezt a zseniális felismerést ma már úgy kell fogalmazni, hogy csak a nyugati-európai és a távol-keleti népek viselkedési kultúrája alkalmas a sikerre.

Ha ezt az igazságot a társadalomtudósok és a politikusok figyelembe vették volna, egészen másként élik meg a bolsevik rendszer hetven évét. A bolsevik rendszer nem azért bukott meg a pravoszláv kultúrában, mert bolsevik volt, hanem mert pravoszláv népeket akart az élvonalba emelni. A pravoszláv népek alkalmatlanságát jól bizonyítja a bolsevik rendszer összeomlása utáni történelem. Oroszország ugyan gazdasági téren lépést tud tartani, de csak azért, mert óriási bányajáradékot élvez. Nélküle ott tartana, ahol Fehér-oroszország és Ukrajna, illetve a Balkán pravoszláv népei.

Ezzel szemben a bolsevik rendszer Kínában a világtörténelem legnagyobb sikerét aratja. Ha olyan nép alkalmazza a politikai diktatúrát, amelyik lakosságának viselkedési kultúrája puritán, vagy konfuciánus, a fél-periférián sikeresebb, mint a nyugati polgári demokrácia.

Végül utalok az utolsó lapon szereplő táblázatra. Ezen a múlt éven leggyorsabban növekvő, és a leginkább visszaeső országok vannak feltüntetve.

A leggyorsabban növekvő hét ország között szerepel Kína, és hat olajtermelő. Az utóbbi hat „sikerét” a magas olajárak magyarázzák, de egyéként mindegyik menthetelten vállságban van. Gyorsan növekvő, a fejlődésnek nem megfelelő magatartású lakosságát az olaj tarja el. Ezeket Kínával egy sorba rakni, szamárság.

Számunka érdemesebb a visszaeső tizet elemezni. Közöttük mi vagyunk a legkevésbé rosszak. Ez nem vigasz. Írország óriási siker után esett vissza, de nem kell félteni, ennek ellenére az utóbbi tíz év legsikeresebb nyugat-európai ország marad. Négy ország a Mexikói öbölből van. Ugyancsak négy a volt szocialisták közül. A három balti, és Fehér-oroszország. Közpép-Európából csak mi estünk vissza, ha nem is sokkal.

Kopátsy Sándor                   EE                 2010-01-08

 

 

Meggyőződésem szerint, a jelenlegi világválság még időben figyelmeztet bennünket is, hogy rossz úton jártunk.

A következő választás politikai határkő lesz. Lezárul a neoliberális út, ami még a legfejlettebbek számára sem bizonyult versenyképesnek, a fél-perifériákon pedig katasztrofális társadalmi következményeket hozott.

A második világháborút követő rövid félszázadban, a kívülről ránk erőltetett bolsevik rendszer történelmi sikert hozott abban, hogy összetörte az úri világot, és felszámolta a hárommillió koldus országát, modernizálta a társadalmat.

Büszkén mondhatjuk, hogy a ránk kiosztott sorsot másoknál sikersebben éltük át. A csatlós országok mindegyikénél rugalmasabbé tettük a kelet-európai civilizációra szabott politikai és gazdasági diktatúrát. Mi találtuk meg a bolsevik rendszer sztálinista formájának lazítási formáját azzal, hogy nem nyúlva a politikai diktatúrához, a gazdaság fokozatos piacosításába kezdtünk. Ezt az utat nem a társadalomtudományos előrelátás, hanem az adott politikai lehetőség korlátozott volta diktálta.

A Szovjetunió azonban 1990-re szétesett, sorsunk világpolitikai determináltsága megszűnt. Egypólusú lett a világ. Az Egyesült Államok lett az egyetlen szuperhatalom. A világgazdaságra rátelepedett az angolszász neoliberális politikai és gazdasági rendszer. Rövid húsz év alatt azonban kiderült, hogy a jelenkor fejlett társadalmai számára is sok ez a liberalizmus. Előbb az angolszász liberalizmust túlságosan komolyan vevő Japán jutott pénzügyi válságba, amiből az óta sem mászott ki teljesen. A múlt év telén aztán az egész fejlett, polgári világ is pénzügyi válságba került.

Addig még nem jutottunk el, hogy kielemezzük, miért érintette az átlagnál is jobban a válság, az angolszász befolyás alá került fél-perifériákat. Pedig a tapasztalat egyértelmű. Kína páratlan sikere megmutatja, hogy a fél-perifériák, ha kulturálisan alkalmasak is a felzárkózásra, ezt a liberális politikai demokrácia keretében képtelenek lettek volna végrehajtani.

A kelet-ázsiai és a közép-európai fél-perifériák csak lassan haladhatnak a politikai demokrácia útján. Mi ezzel szemben azonnal a rendszerváltás után a neoliberális útra tértünk. Messze túlléptük a liberalizmusunkkal azt a határt, ami megfelelt volna a mi fél-perifériás állapotunknak. A magyar társadalom még túlságosan kelet-európai volt nemcsak a politikai, de még a gazdasági liberalizációhoz is.

A nyugati társadalomtudományok egyik alaphibája, hogy a fejlettség alacsonyabb fokán, a fél-perifériákon is, a fejlett nyugati társadalmak politikai demokráciáját erőlteti. Erre a volt csatlós országok között legfeljebb a szlovének, és a csehek voltak felkészülve. A többiek nem.

Azt, hogy a fél-periférián nem szabad a politikai liberalizációnak lépést tartani a gazdaságival, csak a kínai vezetés ismerte fel. Ezt a reális felismerést a nyugati politikusok, társadalomtudósok annak ellenére hibájának róják fel, hogy a történelemben példátlan gazdasági sikert hozott. Még a jelenlegi válság sem volt elég annak megértéséhez, hogy a fél-perifériákon még a több pártrendszer sem ajánlatos, nemhogy annak neoliberális változata.

Az elmúlt húsz év az európai csatlós országok esetében bebizonyította, hogy a több pártrendszer esetén sehol sem valósulhatott meg a társadalom igényének megfelelő szintű foglalkoztatás, nem érvényesül az egységes akarat, hanem a pártharcokban általánossá válik a bizonytalanság. Nem találunk példát arra, hogy a fél-perifériákon akárcsak egyetlen országban is sikeresen működött volna a politikai demokrácia. A fejlődésnek e szakaszában, minél több párt osztozik a halamon, annál gyengébb az elért eredmény. Kínában és Oroszországban, és a többi pravoszláv országban a két párt is sok, nemhogy az, ha több is részt vehet a hatalomban.

Úgy néz ki, hogy Oroszországban megvalósul az egy pártrendszer. Nálunk is az volna az egészséges, ha a következő választáson csak két párt maradna, és még azok között is egyértelmű legyen az egyik döntéshozó hatalma.

Húsz év még nem volt elég arra, hogy a rövid bolsevik félszázadot reálisan megítéljük. A magyar politikai elit, beleértve még az úgynevezett baloldalt is, felült annak a felfogásnak, hogy a társadalmak teljesítményének egyedüli mércéje a politikai demokrácia megvalósulása.

Ebben a tekintetben a Horthy-rendszert folytatjuk. A szegedi gondolatnak volt az alapja, hogy minél közelebb van a rendszer a bolsevik diktatúrához, annál rosszabb. A két háború közt a magyar társadalom nagy többsége elfogadott egy elfogadhatatlan rendszert azon az alapon, hogy kommunista ellenes, és az úri középosztály számára többé-kevésbé demokratikus. Az, hogy az ország kilenctizede számára fél-feudális jogfosztottság, hárommillió számára a létbiztonság hiánya, a társadalom élcsapatának számító zsidóság számára pedig maga a pokol volt.

Ennek ellenére ott tartunk ma is, hogy ehhez képest a Kádár-rendszert hivatalosan zsarnokságnak tekintik. Az a politikai elitünket nem zavarja, hogy a Kádár-rendszer a rendszerváltást követő demokráciánál is fejlettebb volt.

Ennek belátáshoz azonban azt kell elfogadni, hogy a lakosság nagy többsége számára a létbiztonság, a társadalmi munkamegosztásban való szerepvállalás, a gyermekeink képesség szerinti érvényesülése, százszor fontosabb, mint a sajtószabadság, vagy a több politikai párt közti választás lehetősége. E két utóbbiban valóban előbbre vagyunk, de az ennél sokkal fontosabbakban azonban a rendszerváltás levizsgázott.

A magyar politikai elit színvonalát jól jellemzi, hogy húsz év alatt még nem vetette fel egyetlen párt sem, hogy a bolsevik rendszerünk a jelenleginél sokkal magasabb szinten állt a foglalkoztatottság tekintetében. Akkor ugyan néhány százalékos átmeneti munkanélküliség nem ártott volna, de ezerszer nagyobb hiba, nem is csak hiba, bűn, hogy az óta másfélmillió embert kizárt a rendszer a társadalmi munkamegosztásból. Az ország munkaképes lakosságának a harmadát, a cigányság kilencven százalékát kizártuk a társadalmi munkamegosztásból.

A mi liberális uraink azon háborognak, hogy a cigányság munkátlanságát, erkölcsi lesüllyedését etnikai alapon ítélik meg, de fel sem merül bennük, hogy sokkal fajgyűlölőbbek azok, akik a cigányságtól elvették a munkavállalás lehetőségét, mint azok, akik ennek következményei miatt a cigányságot hibáztatják.

A társadalmi érzékenység és a realitás teljes hiányát bizonyítja, ha nem ismerik el, hogy a foglalkoztatás tekintetében a rendszerváltás előtti viszonyok nemcsak jobbak voltak, hanem még az előjelük sem egyezik meg.

Ha csak a foglalkoztatás tekintetében vetnénk össze a rendszerváltás előtti és utáni rendszerünket, akkor is egyértelmű volna az ítélet. Húsz év óta visszafelé haladunk.

De még számos összevetés hasonló ítéletet sugall.

A téren is az óriási hanyatlást nem írjuk a húsz éves politika számlájára. 1990-ben még 126 ezren születtek, a múlt évben már csak 99 ezren. Budapesten és a dunántúli megyékben az egy nőre jutó szülések száma nem éri el az 1,3-at. Ezen belül a házasságon kívül születettek aránya 13 százalékról 39 százalékra nőtt. E számok önmagukban is lesújtók. Én még emlékszem, hogy hetvenöt éve milyen riadalmat váltott ki Fülep Lajosnak a baranyai reformátusok egykézését leleplező könyve. Pedig akkor még nőtt a lakosság száma. De akkor még volt az értelmiségnek lelkiismerete.

A 14 éves korosztályú gyerekek harmada egy szülős családban él.

Még sokkal riasztóbbak volnának ezek az adatok, ha őszinték lennének. Sem az etnikai, sem a jövedelemi, sem az iskolázottsági, sem a szülők munkanélküliségére vonatkozó adatok nincsenek. Ezeket a rendszer még arra sem tarja érdemesnek, hogy a szakma tisztán lásson, nemhogy a közvélemény tudomást szerezhessen róla.

A nagyobb nemzeti tragédia mégsem az, hogy kevesen születnek, hanem az, hogy a születések családi háttere egyre romlik. Mivel ezt is tilos mérni, hát csak a véleményem mondhatom, azt, amit nekem a statisztikák sugallnak.

A neoliberális illetékesek kitalálták, hogy a férj nélküli nők, a gyermekeik nevelésére nagyobb támogatást kapjanak. Az ebben rejlő lehetőséget, a munkanélküli, nyomorban élő, lazább erkölcsi kontroll alatt élő cigányok ismerték fel. Még az együtt élő szülők sem kötnek házasságot, mert így többet kapnak a gyerekük után. Azt az ilyen ostoba törvényt hozók képtelenek megérteni, hogy milyen hátrány származik a gyerek számára abból, hogy hivatalosan nincs apja.

Az elmúlt húsz év politikusait jól leplezi a demográfusok jelentése. „a gyerekek utáni támogatások a legelesettebbeket ösztönzik a leghatásosabban arra, hogy megélhetési okból nagycsaládossá váljanak.” Ez az idézet mutat rá arra, hogy az ostoba politikusoknak elég, ha többen születnek, hogy hol, milyen családban, milyen jövő vár rájuk, az őket nem érdekli, hol lesznek ők már akkor, amikor a bűnükre fény derül.

A jelenkorban, a következő generáció értéke egyre kevésbé attól függ, hányan születnek, de egyre inkább attól, hogy milyen családi háttérben. A jól kereső és diplomás szülők gyermeki az átlagosnál sokkal hasznosabb állampolgárok lesznek. Ezzel szemben a leszakadt, munkátlan, segélyből élő rétegben, a nagyobb támogatás érdekében vállalt gyerekek többsége negatív értékű állampolgár lesz.

Erre is csak egy mért adat figyelmeztet.

„A legfeljebb nyolc osztályt végzett édesanyák kétharmada hajadonként vállal gyermeket.”

„Ma 48 olyan vidéki kistérség van az országban, ahol a kisdedek legalább felének nem házasodtak össze a szülei.”

Ha volna valaki, aki ki tudná számolni, hogy mennyi értékűek lettek azok, akik a Kádár-korban születtek és azok, akik a rendszerváltás után, kiderülne, hogy nem az a nagyobb baj, hogy ötödével kevesebben születtek, hanem az, hogy a jelenlegi, a felét sem fogja érni. Vagyis negyven év múlva a Kádár-korszakban született korosztálynak a felét sem éri a rendszerváltás után született.

Az okosak kitalálták, hogy ahol nagyon sok a tolvajlás, ott gondot okozna, ha a kisebb károkat is büntetni kellene. Hoztak is egy bölcs törvény, hogy 20 ezer forintnál kisebb kártétellel nem foglalkozik a bűnüldözés. Annyi esze a bölcs törvényhozóknak nem volt, hogy ezzel szabad utak nyitnak a több tettes közös lopása számára. Még kevésbé gondoltak arra, hogy a jelenlegi cigányellenes hangulatot nagyrészt ők idézték elő azzal, hogy a lakosságnak a nagy többsége olyan, akinek a többször 20 ezer forintos kár a jövedelméhez viszonyítva óriási. A középkori királyaink tudták, hogy a gyakorivá váló kis tolvajlásokat nagyon súlyosan kell büntetni. A neoliberális urak azonban azzal akartak a cigányokon segíteni, hogy szabad kezet kapnak. Most épen ezek a törvényhozók rettegnek a Jobbik előretörése miatt.

Bármit hozzon is a tavaszi választás, e három, népünk számára sorsdöntő kérdésben, a foglalkoztatásban, a gyermekvállalásban, és a kisemberek vagyonbiztonságában ennél rosszabb már nem lehet.

Kopátsy Sándor                ED                  2009-12-24

 

 

A tudományos és technikai forradalom olyan teret nyitott a műszaki tudományok fejlődése lőtt, amiről fogalmunk sem lehetett. Ezzel szemben az ugyancsak szédületes társadalmi változások világában szinte vakok maradtunk.

Ötezer év alatt nem történt akkora társadalmi változás, ami az elmúlt hetven évben. Ez a változás ugyan csak az emberiség alig harmada számára hozott minőségi változást, de korábbi viszonylagos belső egyensúly a kétharmadban felborult, a tudományos és technikai eremének, és a Nyugat beavatkozásai következtében sokszorosára gyorsult fel a népszaporulat. Ennek hatására az emberiség egyharmada példátlan mértékben gazdagodik, a kétharmada pedig képtelen a létszámnövekedését elviselni, rohan a vesztébe.

Mindez azonban alig tudatosult.

A klímaváltozással, természetrombolással riadoztatnak, de fogalmunk sincs arról, mit kezd fajunk a tízmilliárdot is meghaladó létszámával.

Ez jutott az eszembe akkor, amikor a Gallup egyik jelentését olvasom. Kiderült, hogy a jelenlegi felnőtt népesség 16 százaléka akar más országban élni. Nem közölnek a 700 millió más országba vágyók életkoráról adatot, de természetes, hogy az szinte a 15-40 év közti korosztályból kerül ki, és ezen belül a többségük férfi. Ezen az alapon becsülöm, hogy a világ férfi népességének harmada szeretné elhagyni az országát. Vagyis nem tekinthető hazafinak. Ez a tendencia azonban erősödni fog, hiszen az érintettek nagy többsége a túlnépesedő világban él, és az újabb nemzedékek egyre inkább ezeket, az új országot, hazát keresők táborát fogja gyarapítani, hiszen a többségük az egyre jobban lemaradó országokban él, és az iskolázottabb, nagyobb önbizalmú rétegből kerülnek ki.

Ennél figyelmeztetőbb felmérést nem tudok elképzelni. Ezzel szemben, nemcsak a világ sorsát alakító politikai erők, de még a társadalomtudósok is országokban, nemzeti államokban, nemzetgazdaságokban, nemzeti nyelvekben, nemzeti kultúrában gondolkodnak. Az illetékeseknek fogalmuk sincs arról milyen világban fognak élni a gyermekeik

A jövő tragikuma, hogy a fejlett világ nem számol a túlnépesedés következményeivel.

Ha jelenleg 700 millió ember akarja elhagyni az országát, akkor, joggal feltételezhető, hogy másik 700 millió akar az országai nagyvárosokba költözni. Ezt jelzi, hogy a milliós nagyvárosok lakossága veszi fel a népesség növekedésnek kétharmadát. Márpedig az ipari forradalom története megmutatta, hogy ezek a nagyvárosok a társadalom stabilitását felfogató forradalmak fészkei. Ezekkel szemben az uralkodó réteg elnyomó szervei tehetetlenek.

A mi állapot is egyértelműen jelzi, hogy milyen társadalmi veszélyekkel jár a túlnépesedés. De ez még csak a kezdet, hiszen a jelenleg országát is elhagyni vágyók száma gyorsan növekedni fog. Nagyon gyorsan hódítják meg az elmaradt világot a kommunikáció vívmányai, egyre szélesedik a réteg, amelyik informálódik, hogy a világ gazdag hatodában hogyan élnek még azok is, akiknek nincs képzettségük. Rövid időn belül az elmaradt világ lakossága az emberiség különböző csoportjainak életéről több információhoz jut, mint száz éve a gazdag országok egyetlen legfelső százaléka.

Az könnyen felmérhető, hogy a 700 millió jobb hazát keresőnek alig egy százaléka tudja megvalósítani a vágyát. Ez következik abból is, hogy a hazájukat elhagyni vágyók legfeljebb néhány százaléka olyan, akire a gazdag társadalmakban igény van. A tudományos, gazdasági, kulturális élet évente csak százezrekben kifejezhető képzett tehetséget vesz fel. Ezek értéke a befogadó országok számára évi tízmilliárd dollár többletjövedelmet, és a származási helyükön közel ekkora veszteséget jelent.

A gazdasági élet szakemberei százszor annyit foglalkoznak az országok közti tőkeáramlással, mint a szellemi vagyonéval, pedig a hatása lényegesen nagyobb.

Minél nagyobb az egyedek szellemi vagyona, azaz tehetsége és tudása, annál nagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy fejlettebb környezetbe menjen. Ezek tudásértéke hatványozottan függ a környezetük relatív fejlettségétől. Számos képesség igazán csak a legfejlettebb társadalmakban érvényesül. Ma már, aki Nobel-díjas akar lenni, Amerikába kell annak menni. A kultúra é sport legjobban megbecsült, megfizetett, ismert nagyjai csak azok lehetnek, akik ehhez megfelelő környezetbe mennek.

A szellemi vagyon leggazdagabbjai nemcsak a legnagyobb vonzásnak vannak kitéve, hogy oda menjenek, ahol a legtöbbet érhetnek el, de a legkönnyebben mozoghatnak is. Ez óriási előnyt hoz a befogadóknak, és jelentős hátrányt okoz, ahonnan eljönnek. Az előny azonban nagyságrenddel nagyobb, mint az okozott hátrány.

A szellemi vagyon nemzetközi mozgásának hatással alig foglalkozik a közgazdaságtan. Egyrészt a fejlettebb környezetben a szellemi vagyon, a tudás és a tehetség értéke megsokszorozódik, sok esetben olyan érték jön létre, ami az eredeti környezetben nem is hasznosulhatott volna.

Még kevesebb szó esik arról, hogy az országukat elhagyó tehetség sikere az otthon maradottakat inspirálja, azokban követendő példát látnak. Ennek nagyon könnyen látható, megérthető példája, amikor Brazíliában, Afrikában a labdarúgás a gyerekek százezreit ösztönzi arra, hogy külföldön karriert érhetnek el vele. Brazília több száz labdarúgóját csábítják el a gazdag országokba, ott olyan jövedelmet érhetnek el, ami otthon csak álom volt. Ettől Brazília nem kisebb, hanem még nagyobb lett, hiszen a külföldón elért karrierek gerjesztik a buzgalmat, aminek eredménye otthon is biztosítja a világelsőséget. Ha nem volna lehetőség külföldre szerződni, nem lenne olyan utánpótlás, amikből otthon is marad elég a világelsőséghez.

E téren a butaság jó példája a magyar sportpolitika. Az olimpiai érmek számának maximalizálása érdekében olyan sportokra koncentrálunk, ami nem érdekli a nemzetközi sportpiacot. Vívunk, kajakozunk, öttusázunk, vízilabdázunk. Ezek elcsábításától nem kell félni. Bezzeg, ha volna olyan labdarúgónk, kosarasunk, hokisunk, teniszezőnk, aki az első tíz között van a világon, ritkán látnánk őket. Nincs a sportpolitikáról lesújtóbb minősítés annál, hogy a mi olimpiai bajnokainkat nem kell félteni, hogy elcsábítják.

Ennél nagyságrendekkel súlyosabb hiba volt a cigányság kizárása a társadalmi munkamegosztásból, és ösztönzése a minél több gyermekvállalásra.

Az európai méretű butaság volt a háborút követő újjáépítéshez importálni a Balkán, Törökország, Észak-Afrika sok millió képzetlen munkaerejét és családját.

A két észak-amerikai állam ismerte fel először, hogy a sok bevándorolni akaróból válogatni kell. Az általában gyenge minőségű 700 ezer egy százaléka aranyt ér. A nagy többségük befogadása azonban fajunk történelmének legnagyobb hibája lenne.

Kopátsy Sándor                EE                    2009-12-23

 

 

A közgazdaságtan a növekedést az ország nemzeti jövedelmének növekedésével méri. Vagyis az ország gazdaságának változásával. Ez tűnik ki már az országok két csoportra osztásából is. Vannak a fejlettek és a fejlődők. Ez a terminológia azt sugallja, hogy a fejlettebbek már nem fejlődnek, a lemaradtak azonban igen. Vagyis az országok gazdasági fejlődése nivellálást mutat. Csökkenek a fejlettségbeli különbségek.

Ezzel szemben az emberiség eddigi fejlődése differenciálódást mutat. Az ipari forradalom előtt, nagyon lassút, azután gyorsabbat, és a tudományos és technikai forradalom óta fergetegeset. Az utóbbi száz évben többet nőtt a különbség, mint fajunk eddigi élete során összesen.

Ez ugyan az egy lakosra jutó jövedelemben is egyértelmű, de néhány nem kevésbé fontos életcél tekintetében még inkább.

Az ipari forradalom előtt eltelt hatvanezer év során az egy lakosra jutó jövedelem, várható életkor és az iskolázottság a legfejlettebb és a legkevésbé fejlett között, legfeljebb néhányszor tíz százalékkal különbözött. Ehhez még az is hozzá kell tenni, hogy ez a különbség annál kisebb volt, minél alacsonyabb volt az érintett réteg jövedelme. A gazdagok gyorsabban gazdagodtak, mint a nagy többség szegénység. Mégsem jutott senkinek az eszébe, hogy a társadalmat úgy ossza fel, hogy gazdagok és gazdagodók. Mert a gazdagok gyorsabban gazdagodtak, mint a szegények. A különbség nem csökkent, hanem nőtt közöttük.

Az ipari forradalmat követő kétszáz év alatt, tehát nagyon gyorsan a leggazdagabb nyugati országokban az egy laksora jutó nemzeti jövedelem többszörösére nőtt. Vagyis az átlag megsokszorozódott. Ezen belül a gazdagok aránya megnőtt. Még nem találkoztam olyan közgazdásszal, történésszel, aki kimutatta volna, hogyan változott az iparosodott társadalmakban az a réteg, amelyik már gazdagnak volt mondható. Pedig a tőkés osztálytársadalom jövedelem elosztás jobban különbözött a mögötte lévőktől, illetve a saját múltjától, mint amennyire az egy laksora jutó jövedelme.

Az osztálytársadalmak ötezer éves történelmét azzal az uralkodó, a már gazdag osztály szélesedésével is jellemezhetjük. Ezt is hasznos volnaszámszerűsíteni. Ismereteim szerint a tőkés társadalom egyik jellemzője azt volt a megelőző osztálytársadalmakhoz képest, hogy az uralkodó osztály, a már gazdagok részaránya többszörösére nőtt.

Történelmi ismereteim alapján, a nyugat-európai feudális társadalmakban a földbirtokos réteg a lakosság egy százaléka körül mozgott. Ennél is alacsonyabb lehetett a gazdagok aránya a még elmaradottabb társadalmakban. Ezzel szemben a tőkések, a mások munkájából jól megélők aránya 6-10 százalék között mozgott, vagyis arányában is megtöbbszöröződött. Mégsem hívta senki a tőkés társadalmat a már gazdagok, és a gazdagodók társadalmának, hiszen a proletárok alig éltek jobban, mint a feudális társadalom jobbágyaik. Sőt a munkásoknak sokkal több gazdagot kellet eltartani, mint a jobbágyoknak. De ezt nemcsak a jövedelmek, hanem az életkor viszonylagos meghosszabbodása, az iskolázottság különbsége is jól mutatja.

A már iparosodott társadalmak egy laksora jutó jövedelme elsősorban abban különbözött a még nem iparosodottaktól, hogy többen élhettek az előbbiben jól. A munkások jövedelme aligha érhette el a feudális országokénak a kétszeresét.

Ismereteim szerint a 19. század közepén az egy laksora jutó nemzeti jövedelem a kor leggazdagabb országában aligha lehetett 3-4-szeresnél magasabb, mint Indiában.

Az egy laksora jutó jövedelemben az ipari forradalom előtti szóródás az 1:2 arányon belül mozgott. Az ipari forradalom hatására ez a szóródás 1:4-re nőtt. Ez a differenciálós a szegény többség esetében az átlagnál kisebb volt.

Tegyük hozzá, hogy a várható életkorban és a szakmai ismeretek tekintetében még ekkora szóródás sem jött létre.

A tudományos és technikai forradalom azonban megsokszorozta a gazdagok és az elmaradottak közti különbséget. Az egy laksora jutó jövedelem szóródása megtízszereződött.

Ezt a már nagyon gazdagok azzal reagálták le, hogy a gazdagokat fejletteknek, azaz már gazdagoknak, a szegényen maradtakat pedig fejlődőknek, azaz gazdagodóknak titulálják. Ez azonban csak akkor volna jogos, ha csökkenne a gazdagok és a szegények közti különbség. De nem csökken, hanem tovább nő.

Ebből a farizeusságból azzal menekül a közgazdaságtan, hogy nem az egy laksora jutó jövedelmet, nem a várható életkort, nem az iskolázottságot veti össze, hanem az országok jövedelmének növekedését. Ez csak akkor volna indokolható, ha minden ország lakossága azonos mértékben változna, ez esetben ugyanis az egy lakosra jutó jövedelmet jelentené. De az országok közti különbségek sehol nem olyan nagy, mint a népességváltozásuk tekintetében. Elég volna arra gondolni, hogy a lakosság Japánban, Németországban csökken, néhány afrikai, arab és latin-amerikai országban pedig három százalékkal.

A közgazdaságtan egyik alaphibája, hogy országra, és nem lakosra méri az eredményt és kudarcot.

Ez jól jellemzi az országok kettébontása fejlettekre és fejlődőkre. Ennek ostobaságára jellemző a The Economist karácsonyi vezércikke, The Great Stabilisation címmel.

Ebben azt állítja, és ábrával bizonyítja, hogy 2008-2011 között a fejlettek 2 százalékos növekedés körül ingadoztak, a fejlődők pedig két százalékkal magasabban. Természetesen ez az adat az országos szinten mért nemzeti jövedelemre vonatkozik. Aminek nincs se füle, se farka.

Ha az egy laksora jutó jövedelmet venné alapul, akkor kiderülne, hogy a kimutatott eredmény hamis. Az egy laksora jutó jövedelem ugyanis fordított eredményt mutatna. A fejlettek körébe a már gazdagok tartoznak, ahol a lakosság száma stagnál. Esetükben az egy lakosra jutó jövedelem a vizsgált három év alatt szint ugyanaz, mint az országokra vonatkozó, vagyis évi két százalék körül mozog. Ez rendkívül kedvező eredmény, akkor is, ha az elmúlt évtizedek alatt volt ennél valamivel jobb is. De csak akkor, mert előtte nem fordult elő, hogy az egy laksora jutó jövedelem évente két százalékkal nőtt.

Tegyük hozzá, hogy a várható életkorban és az iskolázottságban példátlanul jó az eredmény. De a közgazdaságtan az ilyen pénzben nem kifejezhető mutatókat figyelembe sem veszi. Annak csak a jövedelem számít.

Ezzel szemben az úgy nevezett fejlődők lakossága közel két százalékkal nőtt. Márpedig, ahol két százalékkal nő a lakosság, az egy laksora jutó vagyon újratermelése érdekében évi 6-7 százalékos nemzeti jövedelemnövekedésre van szükség. Sajnos, a közgazdaságtudomány még nem jutott el odáig, hogy a nagyobb létszámmal nagyobb vagyonigény is jár. Annál inkább azon sopánkodnak, hogy egyre több eltartott öreg jut egy dolgozóra. Az már eszükbe sem jut, hogy a létszámnövekedéssel több gyermeknevelési költség, és mindenek előtt, a többlethez többlet vagyonra, munkahelyre, infrastruktúrára is szükség van. Ez a többlet vagyonigény minden egy százalék többletlétszám után az egy laksora jutó újratermeléshez a nemzeti vagyon egy százalékos növelését igényli. Azaz a lakosság minden egy százalékos növekedése azzal jár, hogy a folyó nemzeti jövedelemnek 3-4 százalékát nem lehet jövedelemként elfogyasztani, hanem fel kell halmozni. Ahol például a lakosság száma évi 2 százalékkal nő, ott a nemzeti jövedelemnek évi 6-8 százalékkal kell növekednie ahhoz, hogy mind a jövedelem, mind a vagyon egy lakosra vetítve szinten maradhasson. Ezt a tényt a közgazdaságtudomány azonban nem veszi tudomásul. Megelégszik azzal, hogy az államok nemzeti jövedelme mennyivel nő, függetlenül attól, hogy ez mennyi lakos között oszlik meg, és hogy az egy laksora jutó vagyont is újra kell termelni.

Amennyiben a társadalom feladata az egy laksor jutó jövedelem és vagyon újratermelése, illetve növelése, azonnal értelmetlenné válik a vezércikkben közölt ábra.

A fejlett országokban stagnál a népesség, ezért az éves két százalékos nemzeti jövedelem növekedés fedezetet nyújt mind az egy laksora jutó jövedelem, mind a vagyon évi két százalékos növelésére. A fejlett országokban mind az egy laksora jutó jövedelem, mind a vagyon évente két százalékkal nő.

Ezzel szemben a fejlődő világban, ahol évi 4 százalékkal nőtt a nemzeti jövedelem, de 2 százalékkal a lakosság is, nincs kellő fedezet a szinttartásra, hiszen ahhoz, hogy a nagyobb lakosságszámra szint lehessen tartani, mind a jövedelmet, mind a vagyont, a nemzeti jövedelemnek évi 8-10 százalékos növekedésre volna szükség. 2 százalék arra, hogy ennyivel több embernek jusson, és 6-8 százalék ahhoz, hogy a vagyont is 2 százalékkal növelhessék. A fejlődő világban az éves 4 százalékkal nagyobb nemzeti jövedelem még az újratermelésre sem elegendő. Ahol évente 4 százalékkal nő a nemzeti jövedelem és 2 százalékkal a népesség, ott 1.2 százalékkal csökken az egy laksora jutó jövedelem és vagyon mennyisége.

Az országos szinten számolt nemzeti jövedelem ugyan még egyszer gyorsabban nő a jelenlegi válság három éve alatt, mint a fejlettekben, de az egy laksora jutó vagyon és jövedelem változása éppen ellentétes. A fejlettekben évi egy százalékos a növekedés, a fejlődőkben pedig 1-2 százalékos a csökkenés. Erre szoktam mondani, az illusztráció jó, ha megfordítjuk.

Válság ide, vagy oda, a fejlettek fejlődnek, fejlődők lemaradnak, méghozzá nagyon gyors ütemben. Ennek alapján el kell dobni a megfogalmazást, a fejletteket fejlődőknek, a fejlődőket pedig lemaradóknak kell nevezni.

De a fentiek a világgazdaság egészére vonatkozó, államokra bontott adatok összessége. A fejlődőknek titulált lemaradók csak azért évi 1-2 százalékkal maradnak el, mert közéjük számítják korunk leggyorsabban fejlődő országát, Kínát is. Kína ugyanis a történelemben példátlan gyorsasággal emelkedik, ott az egy lakosra jutó jövedelem, és vagyon évi 8 százalékkal nő.

Az elmúlt évek egyértelműen azt bizonyítják, hogy az egy laksora jutó gyarapodás csak ott lehet jelentős, ahol nem, vagy csak nagyon lassan nő a népesség. A világgazdaságot csak úgy lehet értelmesen kettébontani, ha azt a népesség növekedése szempontjából tesszük. Vannak a stagnáló, illetve nagyon kis népességváltozású, és a gyorsan növekedő népességű országok. Az előbbiekben a lakosság jövedelme és vagyona példátlan gyorsasággal növekszik. Az utóbbiak pedig viszonylag egyre szegényebbek lesznek. Ennek a polarizálódásnak az oka, hogy az 1 százaléknál gyorsabb népességnövekedés mellett nem lehet az egy laksora jutó jövedelmet, és vagyon növelni.

Mivel a fejlett országok mindegyikében szinte stagnál a népesség, azok egységesen az első csoportba tartoznak. De oda tartozik Kína is. Ez azért fontos, mert a stagnáló népességű társadalmak háromötödét teszi ki Kína. A pénzügyi válság három éve alatt a stagnáló népességű országokban, vagyis a fejlettekben és Kínában, vagyis az emberiség harmadában, az egy laksora jutó nemzeti jövedelme és vagyona évi 4-5 százalékkal nőtt! Ennél gyorsabb fejlődés csak az elmúlt harminc évben fordult elő fajunk történetében. Stagnáló népességűek még a kelet-európai pravoszláv kultúrájú országok, ahol csak Oroszországban nőtt az egy lakosra jutó jövedelem, de ott, sem azért mert több jövedelmet termeltek, hanem mert az olaj és bányajáradék meg nem termelt jövedelmet hozott.

Ezzel szemben az úgynevezett fejlődőkben, mínusz Kína, az emberiség kétharmadában az egy lakosra jutó jövedelem, és vagyon évi 4-5 százalékkal csökkent. Az ilyen katasztrofális csökkenésre is csak az elmúlt száz évben volt példa.

Tudományos igénnyel csak azt mondhatjuk, hogy száz éve nő a fejlett világ társadalmi és gazdasági fölénye. Ennek a tudományos és technikai forradalom mellett az alapja, hogy körükben leállt, illetve Kínában leállították a népesség növekedését. Viszonylag nagyon kis hibahatárral azt mondhatjuk, hogy csak azok a társadalmak fejlődnek, ahol elállt a népesség növekedése, és megfelelő a lakosság viselkedési kultúrája.

Ahol a népesség gyorsan, azaz 1 százaléknál gyorsabban szaporodik, és nem megfelelő a lakosság viselkedési kultúrája, elkerülhetetlen a relatív lemaradás. Be kellene vallani, hogy a kettős feltétel összefonódik, mert csak a puritán, és a konfuciánus kultúrában áll, vagy állítható le a népesség gyors növekedése, és tartható fent az értéktermelés növekedése.

A társadalomtudományok hallgatnak arról, hogy a lemaradó világ történelmében milyen szerepet játszik a gyorsan fejlődő világ hatása. Ami a lemaradó világban történik, azt döntően a gyorsan fejlődők, a már fejlettek hatása magyarázza.

- A népesség elviselhetetlenül gyors növekedése elsősorban a fejlett világból bevitt olcsó és hatékony egészségvédelem következménye.

- Az életkörülmények változásában is elsősorban a bevitt módszerek, termékek, és anyagi támogatás játszott döntő szerepet. Ezek a társadalmak önerőből szinte semmi újat nem hoztak létre.

A fejlettek pedig szinte semmit nem tudatosan valósítottak meg, hanem részben önérdekből, részben farizeus, rossz lelkiismeretből fakadó jótékonykodásból. A legnagyobb kárt ez emberiségnek azzal okozták, hogy ott csökkentették ahol abból akkora népességnövekedés fakadt, amit nem képesek elviselni.

Végül, a társadalmi fejődést nem szabad csak az államok szintjén elért értéktermeléssel mérni. Ne mulasszuk el a pozitív eredmények között a várható életkort, és az iskolázottságot is hangsúlyozni.

Kopátsy Sándor                PV                    2009-12-25

 

 

A köznyelv a lelkiismeret szabadság helyett vallásszabadságot mondanak. Nem veszik tudomásul, hogy a kettő között óriási a különbség. A lelkiismeret szabadság azt jelenti, hogy mindenki abban hihet, amiben akar, és ezért nem éri üldöztetés, kiközösítés. A vallásszabadság pedig csak azt jelenti, hogy a vallások között választhatok tetszésem szerint, de vallástalan nem lehetek. Látszólag egyértelmű, hogy melyik a szabadság magasabb foka. Ennek ellenér teljes a zűrzavar.

A The Economist karácsonyi számában foglalkozik a témával.

A témára a Pew nevű kutatóintézet e témával foglalkozó felmérése ad alkalmat. A kutatás is megkerüli a lényeget, hiszen „kemény vallási korlátozások” címet adja. Ennek ellenére érdemes elolvasni.

Az első megállapítása, hogy az emberiség 70 százaléka él olyan társadalomban, ahol kemény vallási korlátozások vannak. Ez a szám azt tanúsítja, hogy az emberiség nagy többsége még nem tart ott, hogy ne kelljen vallási kényszerben élnie. Ezt úgy is fogalmazhatnám, hogy az emberek kétharmada még ma is olyan társadalmakban él, ahol a társadalmi érdek megköveteli a vallási kötődést, ahol a vallási hovatartozás fontos társadalmi érdeket szolgál. Ezt ugyan nehéz bizonyítani, de fogadjuk el a tapasztalatot. A társadalomnak el kell érni bizonyos fejlettséget ahhoz, hogy vallás nélkül is boldoguljon.

Ezt még megelőzi az a fejlettségi fok, amiben a társadalomhoz való tartozás az államvalláshoz való tartozást jelenti. Ebből a szintből egyelten jelentős vallás maradt fenn máig, az izraelita. Az még ma is az anyaági vérségi hovatartozást követeli meg.

Az európai középkor azt a szintet képviselte, amiben a közösség tagja csak az lehetett, aki a közösség kereszténységéhez tartozott.

A reformáció már jelentős lépést tett abban az irányban, hogy a közösség tagja lehet az is, aki a keresztény felekezetek egyikéhez tartozik. A gyakorlatban azonban még ez sem jelentett teljes vallásszabadságot, mert gyermekkorom Magyarországában jelentős hátránnyal járt, ha valaki nem volt katolikus. Aki pedig zsidó volt, még akkor is, ha keresztény felekezet tagja lett, kipusztításra ítélt állampolgárnak számított.

Diákkoromban nem lehettem volna hivatalosan vallástalan. A hittan kötelező tantárgy volt, ami megkövetelte a valláshoz tartozást. Nem is beszélve a társadalmi kiközösítésről.

Ezért nem értettem, hogy a vallástalanságot hirdető bolsevik rendszert miért állították szembe a korábbi kereszténységgel, mint a lelkiismereti szabadságot üldöző rendszert. A háború előtti magyar társadalom üldözte a vallástalanságot, a bolsevik rendszer a vallásosságot. Meggyőződésem szerint, a Horthy-rendszerben nagyobb hátrányt szenvedett az, aki vallástalanságot vallott, mint a bolsevik rendszerben, aki hívő vallásos maradt. Arról nem is beszélve, hogy korábban a kereszténység megtagadása kegyetlenebb megtorlással járt, mint a bolsevik rendszerben a vallásosság. A bolsevik rendszerben a vallásos életvitel hátrány volt az érvényesülésben, de üldöztetés nem fenyegette a vallásos állampolgárokat. A bolsevik rendszer vallásellenes volt, de ennek a mértéke össze sem hasonlítható a kereszténység vallásüldözésével.

Ha van vallás, ami igazán türelmetlen volt a másik vallásokkal, de még a saját vallásának útkeresőivel szemben, akkor a kereszténység van az élen. Ezzel szemben éppen a kereszténység hirdeti a leghangosabban a bolsevik rendszer vallásüldözését.

Ideje volna a szabadságjogokat a jelenlegi súlyuk szerint rangsorolni.

- Az első helyre tenném a társadalmi munkamegosztásban való részvétel jogát. A jelenkori fejlett társadalmakat rangsorolni lehetne annak alapján, hogy milyen magas a munkaképesek munkára fogása. Ez a mutató azt fejezi ki, hogy milyen szinten valósul meg a munkából való megélhetés lehetősége.

- A második a társadalom vertikális mobilitása. Ez csak ott lehet magas, ahol magas a foglalkoztatás, ahol a társadalmi ragban felfelé, csak a munkával lehet jutni.

- A lelkiismereti szabadság csak ott valósulhat meg, ahol az emberek teljesítményük szerint boldogulnak. Ahol a tiszta lelkiismeret szerinti élet nem segíti a boldogulást, a lelkiismeret szerinti éle, viselkedés értelmetlenné válik.

- A vallásszabadságot a rangsor végére tenném, és vallástalanság szabadságát említeném. Aholcsak a vallások közötti választás lehetősége van biztosítva, ott csak a vallások között lehet választani.

A legkisebb a lelkiismeret szabadsága ott, ahol egyelten vallás van. Ennél már lényegesen jobb, ahol több vallás működik, egyenrangúként egymás mellett. Ennek torz formája, ahol a vallások között rangsor van. Történelmi, elfogadott, megtűrt vallás. De vallásszabadság csak ott lehet, ahol a vallástalanság is egyenrangú a vallásokkal.

Kopátsy Sándor                 PO                   2009-12-22

 

 

A legrosszabbul összeállított táblázat is lehet tanulságos.

A The Economist legutóbbi száma egy táblázatot közöl arról, hogy az Egyesült Államok egyetemein az elmúlt tanévben 106 ezer külföldi diák tanult, és ezeknek mi volt az állami összetétele.

Az első figyelemreméltó, hogy ezek közel fele négy Ázsiai országból, Kína, India, Dél-Korea Japán és Tajvan, jött. Tekintettel arra, hogy a diákok számát nem a lakossághoz viszonyítva közli, nem derül ki, hogy egymillió lakosra hánya amerikai diák jut.

Ez már sokkal többet mond.

Ország                    1 millió lakosra     1997-2008

Kína                          20.9                8.5

India                          8.6                9.1

Dél-Korea                  20.9                7.6

Japán                       47.2                0.6

Tajvan                    108.7                6.5

Németország             62.5                1.9

A fejlett országokból 40-60 diák tanul az Egyesült Államokban. Ezt a szintet csak Japán képviseli, de Tajvan már ennek a kétszeresén van, és minden konfuciánus kultúrájú országra, tíz éven belül ez lesz a jellemző. Ezt látszik igazolni, hogy az elmúlt tizenkét évben a kelet-ázsiai és az indiai diákok száma négyszeresen gyorsabban nőt, mit a fejlett országoké.

Ha vannak történelemformáló események, akkor ezek között van az angol nyelvű egyetemeken tanuló közel százötvenezer nem angol nyelvű diák, akinek ez lesz a tudományos és szakmai nyelve. Az általuk megtestesült szellemi vagyon minden bizonnyal nagyobb, mint a nemzetközi tőkemozgás.