Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                   EE                 2010-01-08

 

 

Meggyőződésem szerint, a jelenlegi világválság még időben figyelmeztet bennünket is, hogy rossz úton jártunk.

A következő választás politikai határkő lesz. Lezárul a neoliberális út, ami még a legfejlettebbek számára sem bizonyult versenyképesnek, a fél-perifériákon pedig katasztrofális társadalmi következményeket hozott.

A második világháborút követő rövid félszázadban, a kívülről ránk erőltetett bolsevik rendszer történelmi sikert hozott abban, hogy összetörte az úri világot, és felszámolta a hárommillió koldus országát, modernizálta a társadalmat.

Büszkén mondhatjuk, hogy a ránk kiosztott sorsot másoknál sikersebben éltük át. A csatlós országok mindegyikénél rugalmasabbé tettük a kelet-európai civilizációra szabott politikai és gazdasági diktatúrát. Mi találtuk meg a bolsevik rendszer sztálinista formájának lazítási formáját azzal, hogy nem nyúlva a politikai diktatúrához, a gazdaság fokozatos piacosításába kezdtünk. Ezt az utat nem a társadalomtudományos előrelátás, hanem az adott politikai lehetőség korlátozott volta diktálta.

A Szovjetunió azonban 1990-re szétesett, sorsunk világpolitikai determináltsága megszűnt. Egypólusú lett a világ. Az Egyesült Államok lett az egyetlen szuperhatalom. A világgazdaságra rátelepedett az angolszász neoliberális politikai és gazdasági rendszer. Rövid húsz év alatt azonban kiderült, hogy a jelenkor fejlett társadalmai számára is sok ez a liberalizmus. Előbb az angolszász liberalizmust túlságosan komolyan vevő Japán jutott pénzügyi válságba, amiből az óta sem mászott ki teljesen. A múlt év telén aztán az egész fejlett, polgári világ is pénzügyi válságba került.

Addig még nem jutottunk el, hogy kielemezzük, miért érintette az átlagnál is jobban a válság, az angolszász befolyás alá került fél-perifériákat. Pedig a tapasztalat egyértelmű. Kína páratlan sikere megmutatja, hogy a fél-perifériák, ha kulturálisan alkalmasak is a felzárkózásra, ezt a liberális politikai demokrácia keretében képtelenek lettek volna végrehajtani.

A kelet-ázsiai és a közép-európai fél-perifériák csak lassan haladhatnak a politikai demokrácia útján. Mi ezzel szemben azonnal a rendszerváltás után a neoliberális útra tértünk. Messze túlléptük a liberalizmusunkkal azt a határt, ami megfelelt volna a mi fél-perifériás állapotunknak. A magyar társadalom még túlságosan kelet-európai volt nemcsak a politikai, de még a gazdasági liberalizációhoz is.

A nyugati társadalomtudományok egyik alaphibája, hogy a fejlettség alacsonyabb fokán, a fél-perifériákon is, a fejlett nyugati társadalmak politikai demokráciáját erőlteti. Erre a volt csatlós országok között legfeljebb a szlovének, és a csehek voltak felkészülve. A többiek nem.

Azt, hogy a fél-periférián nem szabad a politikai liberalizációnak lépést tartani a gazdaságival, csak a kínai vezetés ismerte fel. Ezt a reális felismerést a nyugati politikusok, társadalomtudósok annak ellenére hibájának róják fel, hogy a történelemben példátlan gazdasági sikert hozott. Még a jelenlegi válság sem volt elég annak megértéséhez, hogy a fél-perifériákon még a több pártrendszer sem ajánlatos, nemhogy annak neoliberális változata.

Az elmúlt húsz év az európai csatlós országok esetében bebizonyította, hogy a több pártrendszer esetén sehol sem valósulhatott meg a társadalom igényének megfelelő szintű foglalkoztatás, nem érvényesül az egységes akarat, hanem a pártharcokban általánossá válik a bizonytalanság. Nem találunk példát arra, hogy a fél-perifériákon akárcsak egyetlen országban is sikeresen működött volna a politikai demokrácia. A fejlődésnek e szakaszában, minél több párt osztozik a halamon, annál gyengébb az elért eredmény. Kínában és Oroszországban, és a többi pravoszláv országban a két párt is sok, nemhogy az, ha több is részt vehet a hatalomban.

Úgy néz ki, hogy Oroszországban megvalósul az egy pártrendszer. Nálunk is az volna az egészséges, ha a következő választáson csak két párt maradna, és még azok között is egyértelmű legyen az egyik döntéshozó hatalma.

Húsz év még nem volt elég arra, hogy a rövid bolsevik félszázadot reálisan megítéljük. A magyar politikai elit, beleértve még az úgynevezett baloldalt is, felült annak a felfogásnak, hogy a társadalmak teljesítményének egyedüli mércéje a politikai demokrácia megvalósulása.

Ebben a tekintetben a Horthy-rendszert folytatjuk. A szegedi gondolatnak volt az alapja, hogy minél közelebb van a rendszer a bolsevik diktatúrához, annál rosszabb. A két háború közt a magyar társadalom nagy többsége elfogadott egy elfogadhatatlan rendszert azon az alapon, hogy kommunista ellenes, és az úri középosztály számára többé-kevésbé demokratikus. Az, hogy az ország kilenctizede számára fél-feudális jogfosztottság, hárommillió számára a létbiztonság hiánya, a társadalom élcsapatának számító zsidóság számára pedig maga a pokol volt.

Ennek ellenére ott tartunk ma is, hogy ehhez képest a Kádár-rendszert hivatalosan zsarnokságnak tekintik. Az a politikai elitünket nem zavarja, hogy a Kádár-rendszer a rendszerváltást követő demokráciánál is fejlettebb volt.

Ennek belátáshoz azonban azt kell elfogadni, hogy a lakosság nagy többsége számára a létbiztonság, a társadalmi munkamegosztásban való szerepvállalás, a gyermekeink képesség szerinti érvényesülése, százszor fontosabb, mint a sajtószabadság, vagy a több politikai párt közti választás lehetősége. E két utóbbiban valóban előbbre vagyunk, de az ennél sokkal fontosabbakban azonban a rendszerváltás levizsgázott.

A magyar politikai elit színvonalát jól jellemzi, hogy húsz év alatt még nem vetette fel egyetlen párt sem, hogy a bolsevik rendszerünk a jelenleginél sokkal magasabb szinten állt a foglalkoztatottság tekintetében. Akkor ugyan néhány százalékos átmeneti munkanélküliség nem ártott volna, de ezerszer nagyobb hiba, nem is csak hiba, bűn, hogy az óta másfélmillió embert kizárt a rendszer a társadalmi munkamegosztásból. Az ország munkaképes lakosságának a harmadát, a cigányság kilencven százalékát kizártuk a társadalmi munkamegosztásból.

A mi liberális uraink azon háborognak, hogy a cigányság munkátlanságát, erkölcsi lesüllyedését etnikai alapon ítélik meg, de fel sem merül bennük, hogy sokkal fajgyűlölőbbek azok, akik a cigányságtól elvették a munkavállalás lehetőségét, mint azok, akik ennek következményei miatt a cigányságot hibáztatják.

A társadalmi érzékenység és a realitás teljes hiányát bizonyítja, ha nem ismerik el, hogy a foglalkoztatás tekintetében a rendszerváltás előtti viszonyok nemcsak jobbak voltak, hanem még az előjelük sem egyezik meg.

Ha csak a foglalkoztatás tekintetében vetnénk össze a rendszerváltás előtti és utáni rendszerünket, akkor is egyértelmű volna az ítélet. Húsz év óta visszafelé haladunk.

De még számos összevetés hasonló ítéletet sugall.

A téren is az óriási hanyatlást nem írjuk a húsz éves politika számlájára. 1990-ben még 126 ezren születtek, a múlt évben már csak 99 ezren. Budapesten és a dunántúli megyékben az egy nőre jutó szülések száma nem éri el az 1,3-at. Ezen belül a házasságon kívül születettek aránya 13 százalékról 39 százalékra nőtt. E számok önmagukban is lesújtók. Én még emlékszem, hogy hetvenöt éve milyen riadalmat váltott ki Fülep Lajosnak a baranyai reformátusok egykézését leleplező könyve. Pedig akkor még nőtt a lakosság száma. De akkor még volt az értelmiségnek lelkiismerete.

A 14 éves korosztályú gyerekek harmada egy szülős családban él.

Még sokkal riasztóbbak volnának ezek az adatok, ha őszinték lennének. Sem az etnikai, sem a jövedelemi, sem az iskolázottsági, sem a szülők munkanélküliségére vonatkozó adatok nincsenek. Ezeket a rendszer még arra sem tarja érdemesnek, hogy a szakma tisztán lásson, nemhogy a közvélemény tudomást szerezhessen róla.

A nagyobb nemzeti tragédia mégsem az, hogy kevesen születnek, hanem az, hogy a születések családi háttere egyre romlik. Mivel ezt is tilos mérni, hát csak a véleményem mondhatom, azt, amit nekem a statisztikák sugallnak.

A neoliberális illetékesek kitalálták, hogy a férj nélküli nők, a gyermekeik nevelésére nagyobb támogatást kapjanak. Az ebben rejlő lehetőséget, a munkanélküli, nyomorban élő, lazább erkölcsi kontroll alatt élő cigányok ismerték fel. Még az együtt élő szülők sem kötnek házasságot, mert így többet kapnak a gyerekük után. Azt az ilyen ostoba törvényt hozók képtelenek megérteni, hogy milyen hátrány származik a gyerek számára abból, hogy hivatalosan nincs apja.

Az elmúlt húsz év politikusait jól leplezi a demográfusok jelentése. „a gyerekek utáni támogatások a legelesettebbeket ösztönzik a leghatásosabban arra, hogy megélhetési okból nagycsaládossá váljanak.” Ez az idézet mutat rá arra, hogy az ostoba politikusoknak elég, ha többen születnek, hogy hol, milyen családban, milyen jövő vár rájuk, az őket nem érdekli, hol lesznek ők már akkor, amikor a bűnükre fény derül.

A jelenkorban, a következő generáció értéke egyre kevésbé attól függ, hányan születnek, de egyre inkább attól, hogy milyen családi háttérben. A jól kereső és diplomás szülők gyermeki az átlagosnál sokkal hasznosabb állampolgárok lesznek. Ezzel szemben a leszakadt, munkátlan, segélyből élő rétegben, a nagyobb támogatás érdekében vállalt gyerekek többsége negatív értékű állampolgár lesz.

Erre is csak egy mért adat figyelmeztet.

„A legfeljebb nyolc osztályt végzett édesanyák kétharmada hajadonként vállal gyermeket.”

„Ma 48 olyan vidéki kistérség van az országban, ahol a kisdedek legalább felének nem házasodtak össze a szülei.”

Ha volna valaki, aki ki tudná számolni, hogy mennyi értékűek lettek azok, akik a Kádár-korban születtek és azok, akik a rendszerváltás után, kiderülne, hogy nem az a nagyobb baj, hogy ötödével kevesebben születtek, hanem az, hogy a jelenlegi, a felét sem fogja érni. Vagyis negyven év múlva a Kádár-korszakban született korosztálynak a felét sem éri a rendszerváltás után született.

Az okosak kitalálták, hogy ahol nagyon sok a tolvajlás, ott gondot okozna, ha a kisebb károkat is büntetni kellene. Hoztak is egy bölcs törvény, hogy 20 ezer forintnál kisebb kártétellel nem foglalkozik a bűnüldözés. Annyi esze a bölcs törvényhozóknak nem volt, hogy ezzel szabad utak nyitnak a több tettes közös lopása számára. Még kevésbé gondoltak arra, hogy a jelenlegi cigányellenes hangulatot nagyrészt ők idézték elő azzal, hogy a lakosságnak a nagy többsége olyan, akinek a többször 20 ezer forintos kár a jövedelméhez viszonyítva óriási. A középkori királyaink tudták, hogy a gyakorivá váló kis tolvajlásokat nagyon súlyosan kell büntetni. A neoliberális urak azonban azzal akartak a cigányokon segíteni, hogy szabad kezet kapnak. Most épen ezek a törvényhozók rettegnek a Jobbik előretörése miatt.

Bármit hozzon is a tavaszi választás, e három, népünk számára sorsdöntő kérdésben, a foglalkoztatásban, a gyermekvállalásban, és a kisemberek vagyonbiztonságában ennél rosszabb már nem lehet.