Kopátsy Sándor PP 2010-02-08
JEGYBANKI FELADATOK
A Népszabadság január 30. hétévi mellékletében Surányi György szokatlanul hosszú tanulmányát közli az elmúlt nyolc év jegybanki munkájáról. Nagy örömmel olvastam, mert őt tartom az egyetlen olyan személynek, akire rábíznám, a jegybank vezetését. Nálam más szóba sem jöhetne. Magasan a többiek fölé emelkedik.
Az elmúlt hatvan évben két emberrel találkoztam, aki erre a feladatra mindenki másnál sokkal jobban megfelel. Az egyik a nemrégen elhunyt Hetényi István volt, a másik Surányi György. Mindkettőt nagyon korán ismertem meg, mint kezdő tisztviselőt. Egyiket sem tartottam volna jó miniszterelnöknek, mint ahogy kínjában Gyurcsány Surányit utódjának javasolta, de jegybankelnöknek annál inkább.
Miért nem nekem tetsző miniszterelnök lenne Surányi?
Mert túlságosan, de nagyon kultúráltan, a pénzügyek fontosságát túlértékeli, illetve a nem pénzügyek szerepét leértékeli. Hisz abban, hogy ahol szakszerűen, kultúráltan intézik a pénzügyeket, ott minden rendbe jön. Én a másik oldalon állok. A pénzügyeket csak olyan társadalomban lehet tartósan rendben tartani, ahol magas a foglalkoztatás, stabilok az erkölcsök, a következő nemzedék ügye jó mederben folyik. Természetesen önmagától a pénzügyek az ilyen viszonyok között sem jönnek rendbe, azokat lehet rossz mederbe terelni, lehet súlyos pénzügyi károkat okozni. Fordítva azonban még nem találtam példát arra, hogy a jó pénzügyek létrehozták volna a magas foglalkoztatást, a leszakadt rétegek felemelését, az erkölcsök megjavulását, de még arra sem, hogy a pénzügyek zseniális vezetői alkalmasak lettek volna arra, hogy eredményes politikai stratégiát dolgozzanak ki, és azt átültessék a gyakorlatba.
A pénzügyek színvonalas vezetése ugyan nagyon fontos, de azok minősége, csak ott tartható, ahol nincs társadalmi válság. Márpedig nálunk nyolc éve nemcsak pénzügyi, hanem társadalmi válság is van.
A magyar válság elsősorban társadalmi.
Olyan országgá süllyesztet bennünket a rendszerváltás, ahol másfélmillióban kevesebben dolgoznak, mint előtte, és egy millióval kevesebben, mint azon a Nyugaton, amit szeretnénk utolérni. Egy millióval kevesebben termelnek értéket, fizetnek adót, ugyanakkor egymillió munkaképes embert kell segélyekből eltartani.
Húsz éve olyan ország lettünk, ahol egy millió munkára fogandó ember aránytalanul, a munkaerő képzetlen, vidéki harmadát érinti. Ezek ma már ott tartanak, hogy lényegesen kevésbé foghatók munkára, mint amikor munkátlanná váltak, az erkölcsük egyre elviselhetetlenebbé romlott, és elvárják az államtól, hogy segélyekből tartsa el őket.
Olyan ország lettünk, ahol húsz éve a születések száma egyre csökken. Az elmúlt év történelmi mélypont ebben a tekintetben azzal, hogy a születések száma százezer alá csökkent. Példátlan mértékben csökken a lakosság száma.
Olyan ország lettünk, ahol történelmik mélypontra csökkent a kisemberek köz- és vagyonbiztonsága.
A pénzügyi állapotaink is ennek megfelelő szinten állnak. Jól akikor sem állnának, ha az elmúlt hát évben Surányi marad a jegybank elnöke. Jól nem, de lényegesen kevésbé rosszul.
Amit Surányi leír az említett cikkében, azzal lényegében egyetértek. Jó, hogy valaki leírja, még jobb, hogy ezt le is közlik, hogy a pénzügyeinket hozzá nem értő pénzügyminiszterek, és jegybankelnökök, és általában szakmai szempontból gyenge garnitúra vezényelte.
Surányival talán csak egyetlen szakmai kérdésben vitatkozom. Ő nem tarja súlyos hibának, hogy hagyták, ilyen mértékben a lakosságot devizában eladósodni. Abban elvileg igaza van, hogy normális pénzügyi feltételek mellett nem kell a lakosság forint és a deviza adósság között különbséget tenni. De két tekintetben, e téren is van a jegybanknak felelősége. Általában látni kellett volna a lakossági adósságállomány aránytalan gyors növekedését, amit ilyen esetben fékezni kell. Még nagyobb baj, hogy a pénzügyi vezetés olyan feltételeket teremtett, amiben a devizahitel aránytalanul kedvezőbb volt, mint a forintban felvett. Ezért a lakossági hitelek aránytalan többsége devizában keletkezett. Ennek a két valuta kamatjában jelentkező különbég, és az olcsó deviza volt az oka. Vagyis általunk okozott feltételek. A pénzügyi kormányzatnak és a jegybanknak erre egyrészt fel kellett volna hívni a figyelmet, másrészt a devizahitelt nyújtó bankoknak nagyobb kockázati alapképzést, és magasabb jövedelmi sajáthányadot kellett volna előírni.
Surányit az sem menti, hogy írása utolsó fejezetében bevallja:
„A mennyiségi értelemben eredményes fiskális konszolidáció nem teremette meg a növekedés, a magasabb foglalkoztatás, a jobb életkörülmények feltételeit, alig javított a magyar gazdaság növekedési potenciálján.”
Ezzel kellett volna kezdeni. Aki válságmentes viszonyokat akar teremteni, az fogja munkára a munkaképes lakosságot, ne tűrje el, hogy az ország egyre szélesebb rétege nemcsak le-, de egyre mélyebbre szakadjon, hogy éppen azok ne vállaljanak gyereket, akiknél ez a legígéretesebb volna.
Kritikám ellenére hálás vagyok az írásért.
