Kopátsy Sándor EH 2010-01-27
A TÖRTÉNÉSZ NE BOGARÁSSZON
Pár hete jelent meg Szakály Sándor történész írása a háborút követő évek népbíróságainak bírálatáról. Amikor olvastam az írást, csak szomorúan vettem tudomásul, hogy a neves történészünk a levéltárban a népbíróságok tárgyilagosságát bogarássza, abból akarja megállapítani, hogy mi volt a történelmi igazság.
Jó hatvan éve, már az általam is nagyra tartott Bibón is botránkoztam, aki úriemberként, tárgyilagos akart maradni olyan ügyben, amiben nemcsak a magyar kormányok, de még nem is csak az úri magyar középosztály ezer éves történelmünk legocsmányabb bűnének elkövetésében jeleskedett.
Azt sem értem meg, amikor nálunk hivatalos és a közvéleménnyel is elfogadtatott elvárás, hogy bennünket az általunk kezdett, és elveszett háború után tárgyilagos elbánásban részesítsenek. Én a háborút követő egyoldalú, „igazságtalan” békét azért tartom indokoltnak, mert csak az intheti óvatosságra a hadakozási mániásokat, hogy a háborúvesztésnek súlyos ára van. De a történelem során mégis az lehet jellemző, hogy a háború esetleges elvesztéstől nem elég a félelem, a veszteséggel járó
„igazságtalan” bosszú, amit békekötésnek hívnak.
Az elveszett első világháborút követő trianoni békét még mindig nem vettük tudomásul, pedig ennek volt a következménye, ahogy a másodikba is mohón belevetettük magunkat. Aztán annak az elvesztéséből fakadó, közel fél évszázados bolsevik megszállást sem vettük tudomásul. Nemcsak akkor, de még ma sem.
A vidéken élő magyar zsidóság százezreinek deportálását látva, és tudva, hogy a háborút már elveszettük, azt vártam, hogy a háború végén, százezreken fognak bosszút állni. Mert abban stréberkedő lelkes közreműködő volt a kormányzó, a magyar minisztertanács minden tagja, a törvényhozás, a közigazgatás, a fegyveres erők, főleg a belbiztonságiak, a nyilas csürhe, és passzivitásával, a magyar közvélemény óriási többsége.
A történésznek a vidéki zsidóság haláltáborokba való juttatásában az kell látni, hogy ezzel a polgárokban katasztrofálisan szegény ország nem a fővárosban tartózkodó élcsapatát lefejeztük. Ezek hiányát szenvedjük az óta, és még száz év múlva is szenvedni fogjuk.
Azt, Szakály Sándor sem vitathatja, hogy ezek mind ártatlanok voltak. Az elkövetők pedig, többé-kevésbé mindnyájan bűnösök. Most mégis azt bogarássza, hogy hányan a kötélnél, vagy a golyónál kisebb büntetést érdemeltek volna.
Én azok közép tartozom, akik akkor is, most is, sokkal keményebben bűntettek volna.
Erre több okom van.
a. A háborút követő néhány évben a magyar politikai erők és a választók nagy többsége, hallani sem akart az önkritikáról, nemhogy alkalmas lett volna a bűnösök felelősségre vonására.
b. A magyar bírák között nem találtunk olyanokat, akik a zsidóüldözésben való szereplést a fennálló joggal ellentétesnek tartották. Ezért döntően csak a zsidó jogászokra számíthattunk.
c. Tudtommal, mi nagyon hátul kullogtunk a halálra ítélt háborús bűnösök arányával.
d. A budapesti zsidóság megmaradásának köszönhetően, amikben nekünk magyaroknak a legkevesebb érdemünk volt, itt maradt élve a legtöbb zsidó, akiknek érthető kötelességük volt a bűnösök szigorú megbüntetése.
Szakály Sándornak, ha mindenáron a felelősök elfogulatlan elbírálásában való bogarászást tartja történészi feladatának, javasolnák néhány indokoltabb témát.
- Az aradi tizenhárom tábornok kivégzését máig nemzeti gyászünnepnek tekintjük, holott a Habsburg Birodalom történetében ez volt a legkevesebb bosszúállással végződő elvesztett szabadságharc. Elég volna arra gondolnia, hogyan büntette a császár a csehek a Fehérhegyi csata után.
- Hogyan büntettek a darutollas tiszturak a Kommün bukása után.
- Menni svábot telepítettünk ki csak azért, mert a vagyonára mások vágytak.
- Ha pedig csak a zsidósággal kapcsolatos megtorlásra kíváncsi. Mennyien voltak halált érdemlő bűnösök a zsidóság irtásában, akik megúszták.
A történészeknek pedig azt ajánlom, hogy minden eseményt a társadalomfejlődés szempontjából vizsgáljanak, de azokat se a részletek, hanem a hatásuk alapján.
