Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                PE                    2010-01-29

 

 

Elég gyakran jelennek meg olyan statisztikák, táblázatok, amelyek a különböző szakmák népszerűségét mutatják. Ezek vonatkozzanak bármilyen országra, kultúrára, a fő mondanivalójuk mindig ugyanaz. Népszerűek a tűzoltók, a mentők, rendőrök, orvosok, a sereghajók pedig az ügyvédek, és a politikusok.

Általános ez az ítélet annak ellenére, hogy a társadalomtudomány szerint a legkártékonyabbnak tartott diktatúrák, és a diktátorok kimagaslóan népszerűek. Ezek az egyértelmű tények nem zavarják a neoliberális társadalomtudósokat, akik esküsznek a több párt közötti hatalommegosztás felsőbbrendűségére.

Most csak azzal foglalkozok, miért népszerűtlenek a politikusok, maga a politikai apparátus.

Nagyon leegyszerűsítve, mert a nyugati kultúrkörben a politikai szervezetek, a pártok a római és az ortodox keresztény vallás klérusának szervezeti módján működnek. Akárcsak azok klérusai.

Az, hogy a keresztény vallás klérusa fentről lefelé szelektálódott, a maga korában indokolt volt. Abban a korban szó sem lehetett arról, hogy a klérus alakítása, azon belüli szelekciója lentről felfelé történjen. A reformáció azonban jelezte, hogy Európa észak-nyugati térsége kinőtt a vallás uralma alól. A nem uralkodó, hanem szolgáló vallás azt követelte meg, hogy a híveknek szavuk legyen a klérusok alakításában. Mivel kontinensünk keleti és déli térsége még nem tartott a fejlődés e fokán, a vallásuk megmaradt a klérusa szelekciójának eredeti módja mellett.

A történészek máig nem ismerték fel, hogy a reformáció előbb elfogadta a hatalom lentről felfelé épülésének elvét, mint a politika. Pedig a vallás eleve nagyobb teret nyitott az érdem alapján való felemelkedésre, hiszen a klérus tagjává válhatott valaki a szülei társadalmi rangjától függetlenül, a politikai rangra, emelkedésre szinte semmi esélye nem lehetett. A kléruson belüli felemelkedés tehát, legalábbis elvileg, nem vérségi, hanem a tagságon belüli érdemszerzés alapján történt. A szelekciója a kínai mandarin, illetve a mohamedán iskolarendszerben történt.

A reformáció egyik forradalmi jelentősége, hogy alsó szinten, a papjuk megválasztásába, ellenőrzésébe a hívők akaratát is érvényesítik. Felső szinten is részt vesznek a választásban az egyház világi vezetői.

A polgárság tagjai sokáig csak születési alapon, illetve a politikai hatalom által erre a rangra emelve lehettek, de a vezetőket egymás közül a tagság választotta. Ez az elve aztán fokozatosan bővült a polgári demokráciákban azzal, hogy választók, és válaszhatók köre a vagyon, és iskolázottság alapján egyre bővült.

A 20. század végére általánossá vált mind a választók, mind a választhatók köre. A folyamat azzal zárult az angolszász demokráciákban, hogy a törvényhozás tagja csak az lehetet, akit erre közvetlenül megválasztanak. Ez is többnyire úgy érvényesül, hogy a törvényhozásnak két háza van, és a felsőházba szárazás, kijelölés alapján juthatnak. A folyamat csak az Egyesült Államokban jutott odáig, hogy a felsőházba is csak közvetlen válaszát útján lehet bejutni.

A marxista szervezetek is, sokáig ezt az utat járták, a vezetőket a tagság választotta. Erről az útról a kelet-európai marxizmus tért le először. De a bolsevikok másutt is letértek, a párton belüli szelekció, ami a politikai hatalomban való szelekciót is jelentette, teljesen visszatért a katolikus és az ortodox egyház klérusának gyakorlatához. A hatalmat egyedül gyakorló bolsevik párt e két keresztény klérus szelekciós gyakorlatát vette át. Az már ennek a következménye, hogy ebből a végén az egyszemélyi halom lett.

Lenin volt az utolsó bolsevik első vezető, aki megtűrte az apparátuson belüli ellenzéket. Az utódai, legyen az Sztálin, vagy Hruscsov, Rákosi, vagy Kádár, akiket ők nem tartottak a feltétlen hívüknek, nem kerülhettek jelentőspozícióba. Vagyis az történt, mint a római katolikus egyházban. Püspök csak az lehet, akit a pápa annak kinevez. A püspökségben alsó vezető, akik a püspök kinevez.

Az elmúlt ötven éven minden hatalomhoz közel, de nem a csúcsra jutott párt rájött arra, hogy számára előnyös a listás rendszer, ami nem a szavazóknak, hanem a másodiktól az akárhányadik pártnak kedvez. Azt a rendszerváltás óta kialakult magyar politikán jellemzem.

A magyar rendszerváltás után az SZDSZ ismerte fel, hogy milyen előnyt jelent számára a listás szavazás. Erre a felismerésre épült az Antall-Tölgyessy paktum. Azt ugyan nem tudom, hogy az Antallnál sokkal okosabb Tölgyessy milyen messze látott, de azt felmérte, hogy ők nem győzhetnek. Márpedig a győztessel szemben annál nehezebben juthat alkotmánymódosító hatalomra a győztes, és annál nagyobb biztonsággal kap parlamenti képviseletet a következő három-öt párt.

Antall, szerencséjükre, nem mért fel, hogy az általa aláírt paktum milyen hátrányosan érinti a győztest, és mennyivel megerősíti az ellenzékét. Azt, hogy ezt a listás választási törvényt ne lehessen megváltoztatni, maga a listás rendszer gondoskodik. Ahol csak a választói körzetek nyertesei lehetnek törvényhozók, 50 százalékos választói támogatás mellett is biztos a parlamenti többség. A mi választói törvényünk mellett azonban ez még 80 százaléknál sem biztos.

Tölgyessy arra is gondolt, hogy az 5 százalékos minimum azért határt szab a párocskák képviseletének.

Ennek megvalósulását az alkotmányban rögzítették azzal, hogy a törvényhozás tagjait a párok jelölik, és azok többsége nem közvetlenül, hanem a párok listájára adott szavazatok száma alapján lesz törvényhozó. A választási törvény csak azt a korlátozást tartalmazza, hogy a listás szavazatok csak olyan pátok esetében érvénesek, amelyekre 5 százaléknál több szavazat jutott. Ezzel eleve biztosítja az alkotmány, hogy ne a szavazók által megválasztottak, hanem a pártok gyakorolják a hatalmat.

A választási törvény csak azt a korlátozást tartalmazza, hogy a listás szavazatok csak olyan pátok esetében érvénesek, amelyekre 5 százaléknál több szavazat jutott.

A választási törvényről kötött paktumot természetesen a másik pártok is lelkesen támogatták. Az MDF nevében kötött paktum nemcsak sértette a párt érdekét, de még azt is odaadták ráadásnak, hogy az SZDSZ adja az első köztársasági elnököt.

A következő választáson azonban már az MDF is élvezhette a listás választás eredményét. Azt azonban a bamba MSZP sem vette észre, hogy listák nélkül 85 százalékos többséget évezhetett volna. Szerintem, a jövő tavaszi választáson viszont a Fidesz számíthatna nemcsak kétharmados, de öthatodos többségre.

Az Antall-Tölgyessy paktumot azzal lehetett elfogadtatni a többséggel, hogy még a legkárosabban érintett MDF is elfogadta a liberálisok csomagolását. Az a demokrácia, amikor a kisebb pártok is képviselve vannak a parlamentben.

Nézzük csak meg, hogyan is állja meg a helyét ez a logika.

 

Húsz évvel a rendszerváltás után, ideje van elgondolkodni azon, hány pártra lenne szükség a demokratikus hagyományokban szegény magyar társadalomnak.

Véleményem szerint kettőre. Ezt az angolszászok eleve tudták, és tudják ma is. Ez nem azt jelenti, hogy nem alakíthat pártok, akinek van ereje hozzá, de olyan választási rendszerre van szükség, aminek az eredménye, ritka kivételtől eltekintve, egyetlen pártnak van parlamenti többsége. Ezt biztosítja minden olyan választási rendszer, amiben csak az lehet képviselő, aki a körzetében elnyeri a mandátumot.

A hazánkban viszonylag gyenge társadalmi támogatásra számítható liberális SZDSZ-nek sikerült elérni, hogy olyan választási törvény legyen, amely garantálja, hogy politikai súlyt kapjanak a kisebb pártok is. Elhitették, hogy a demokráciában parlamenti képviseletet kell biztosítani minden olyan pártnak, amelyik képes elnyerni a választók öt százalékának bizalmát. Ők tudták, hogy még nálunk sokszorta polgárosultabb társadalmakban sem rúgnak labdába a liberálisok, ha a szavazatoknak nincs listás értéke. Viszont elég okosnak érezték magukat arra, hogy a mérleg nyelvének szerepét kisebb pártéként is eljátszhatják.

Ennek a felismerésnek a jegyében kötötték meg az Antall-Tölgyessy Paktumot.

Érhető, hogy az SZDSZ érdekét szolgálta az olyan választási rendszer, amivel a 176 egyéni választott képviselővel szemben, 210 a listákra adott szavazatok alapján lesz parlamenti képviselő. A kisebb, a szavazatok harmadánál kevesebb támogatású pártok csak az ilyen rendszerben nyerhetnek politikai súlyú parlamenti képviseletet. A Paktumban jóváhagyott választási rendszerben az öt százalékos választói támogatással is lehet egy párt a mérleg nyelve, azaz szerezhet döntő befolyást.

A gazdaságpolitikában az angolszász neoliberális politikát erőltető SZDSZ vezetőit nem zavarta, hogy az angolszász országokban nincs lista.

Az első választáson ugyan MDF nyerte el az egyéni jelöltek közel 65 százalékát, azaz egyetlen mandátum hiányával a kétharmados többséget. Amihez azonban a KDNP három mandátuma bővel elég lett volna. A megyei és az országos listán szerezett szavazatok azonban alaposan felfogatták az egyéni képviselőkéhez képest az összes képviselő listáját. Az egyéni kerületekben kétharmados többséget szerzett MDF a listáról csak 50 mandátumot szerzet. Ezzel szemben az SZDSZ a 21 százaléka mellé 57-et. A tized annyi egyéni mandátumot nyerő FKGP 33-at. Az MSZP és a Fidesz az egyelten mandátumához 32-t!

Sajnos, Antall jobban félt a saját pártjától, mint a liberálispolgároktól. Neki szüksége volt az ellenzékre ahhoz, hogy a saját pártját, a népi-nemzeti MDF-et a múlt századi alkotmányos konzervatív párttá formálhassa át. Ő jobban félt a pártja radikális, népi alapítóitól, mint az SZDSZ befolyásától.

Húsz évnek kellett eltelni ahhoz, hogy várhatóan a magyar társadalomban gyenge támogatást élvező konzervatív, és liberális pártok, az általuk kitalált választási törvény ellenre, kiessenek a parlamentből.

A 1994-es választás még inkább igazolta, hogy a listás szavazatok mennyire deformálják az egyéni körzetekben kialakult arányokat.

Az MSZP megnyerte az egyéni körzetek 84.6 százalékát. Ez azonban a listás szavazatok figyelembevétele után 54 százalékra csökkent. Az SZDSZ 8.5 százaléka pedig 17.6-ra duzzadt.

Ami az egyéni körzetekben történt politikai fordulat, példátlan a demokráciák történetében. Az MDF az előző választáson nyert 114 mandátumot, az MSZP viszont csak 1-et. Négy év múlva az MDF 5-öt, az MSZP viszont 149-et nyert. Ez lett volna a végeredmény, ha az angolszász rendszer alapján választunk! Ehhez hasonló fordulatot nem találtam a választások európai történetében.

Az 1998-as választáson már eltűnt volna az SZDSZ és az MDF, hiszen az egyéni körzetekben csak 2-2 mandátumot nyerek. A Fidesz viszont a listáján szereplő MDF tagokkal együtt 105 mandátumot nyert, az MSZP 54-ével szemben. Vagyis egyedül is kemény abszolút többségbe került volna.

2002-ben a Fidesz nyerte volna meg az abszolút többséget, hiszen a 176 körzetből 95-ben győzött. Az SZDSZ-nek két, az MDF-nek egy mandátum sem jutott volna.

Tölgyessy bölcs előrelátást tisztelem. Nélküle az SZDSZ egyetlen választás után sem rúghatott volna labdába. Így azonban mindig ez a párt lehetet az a farok, amelyik csóválta a kutyát.

A listás szavazatok szerepét azzal indokolták, hogy a demokráciában képviseletet kell biztosítani, minden olyan politikai erőnek, amely mozgósítani képes a szavazók öt százalékát. Ezt a mesét bevette a magyar társadalom, és húsz év múltán már nem is gondol senki arra, hogyan alakulhatott volna a sorsunk, ha nincsen listás szavazat, csak az lehet a parlament tagja, aki valamelyik választókerületben elnyeri a mandátumot.

Az elmúlt húsz évben, Fideszes kormány négy évétől eltekintve, az SZDSZ, választói támogatottságához képest, aránytalan befolyást évezett. Ebből fakadt a neoliberális politika, aminek a hatását most szenvedjük.

A második ciklusban MSZP 85 százalékos többsége élvezett volna, de listáknak köszönhetően éppen csak megvolt az abszolút többsége. A kétharmad érdekében, vagy külső parancsra, bevonta a korányba a nála sokkal kisebb támogatást élvező SZDSZ-t. Ennek lett aztán a következménye, hogy a saját sorain belül aránytalan befolyást szereztek azok, akik az SZDSZ neoliberális politikáját támogatták. De azt is, hogy a neoliberális politika elvitte szavazótáborának felét, az egyéni körzetek szinte az egészét. Oda jutottak, hogy 2010-ben szinte csak a listás helyekre számíthatnak.

A harmadik ciklusban a Fidesz nyerte el a szavazó körzetek abszolút többségét. Nem szorult volna a Torgyán vezette Kisgazdapártra.

A negyedik ciklust is a Fidesz nyerte volna, hiszen a 176 körzetből 105-öt megnyert! Vagyis a Fidesz már a két olyan ciklust zárt volna, amiben egyedül többségi kormányt alakíthatott volna, és nem szorul partnerre.

A Fidesz szempontjából volt a legnagyobb negatív hatása a listás szavazatoknak. A harmadik ciklusban nem szorul a Kisgazdapártra, Torgyán József lejárató szerepeltetésére. A következő ciklus pedig az övé lett volna.

Az ötödik választáson az MSZP egyedül nyer. Az egyéni körzetekben a 176 helyből 102+1 lett az övé. Az SZDSZ 5 helyet kapott, az MDF pedig semmit.

A hatodik választásban csak abban lehet kétség, hogy a listás rendszerben is megszerezheti a Fidesz a kétharmadot. Az egyéni körzetekben 90 százalékos győzelme ennél sokkal biztosabb.

A fél-perifériás társadalmak számára olyan államra van szükség, amiben a legerősebb politikai akarat érvényesül, és nem kell a kisebb hányadot képviselő érdekekkel kompromisszumot kötni.

Azon nem lehet vita, hogy a jelenlegi válságunk oka a neoliberális gazdaságpolitika, aminek következménye az alacsony foglalkoztatás, a munkaerő alsó minőségi harmadának kirekesztése a társadalmi munkamegosztásból, az elmérgesedett cigánykérdés, a torz gyermekvállalási struktúra, a szélsőjobb megerősödése. Másként fogalmazva, az SZDSZ ügyeskedésének a következménye. Ha nincs listás szavazás, az SZDSZ-nek nincs ilyen nagy befolyása.

Márpedig nincs a társadalom tévútra terelésének jobb eszköze, mint a gazdasági fejlettségnél, és a lakosság viselkedési tudatánál liberálisabb politika. Erre aligha lehet jobb bizonyítékot találni, mint a rendszerváltás utáni Magyarországot.

Az Antall-Tölgyessy Paktum egyik veszélyessége abból fakad, hogy nagyon nehéz olyan társadalmi, politikai helyzetet teremteni, amiben a listás szavazati rendszer törvénnyel felszámolható. Ehhez az kell, hogy egy pártnak legyen kétharmados többsége a parlamentben. Márpedig ehhez e választási módszerben a közvélemény öthatodának támogatására van szükség. Csak ilyen támogatás mellett jöhet létre olyan választási eredmény, amiben a győztes a listás szavazatok ellenére eléri a kétharmados parlamenti többséget. Normális viszonyok között ez létre sem jöhet.

A nyugati demokráciák történetében még nem találtam példát arra, hogy egy pártnak öthatod támogatottsága lett volna. Ehhez csak olyan mély politikai és gazdasági válság esetében kerülhet sor, ami normális demokráciában ki sem alakulhat.

Nem ismerek történelmi példát arra, hogy ahol ilyen nagy súlya van a listás szavazatoknak, a győztes párt kétharmados többséget szerzett. Ahol a parlamenti helyek nagyobbik felét a listás szavazatok alapján nyerik el, még az abszolút többség is ritka.

A politológusok feladata volna feldolgozni, hogy hány pártnak van politikai súlya ott, ahol nincs lista, és ott ahol van. Ki fog derülni, hogy ahol nincs lista, ott általában két párt van. Az is jó jelzés a listás szavazati rendszer hatásáról, hogy nagyon ritka, ahol ilyen választási rendszerben egyetlen párt elég erős ahhoz, hogy kormányt alakítson.

Csak csodálni tudom Tölgyessy és társai, illetve külső súgói bölcsességét, hogy fel tudták mérni, az elfogadtatott listás választási törvénynek milyen jövőt alakító hatása lesz.

Az elmúlt húsz évben fel sem merülhetett, hogy olyan választási törvényt hozzunk, ami megszűnteti a listás szavazatok szerepét. Ehhez olyan pártra van szükség, amelyik megnyeri a választókerületekben nyerhető mandátumok kilencven százalékát. Ehhez közeli helyzet is csak egyszer alakult ki, 1994-ben, amikor az MSZP a körzetek közel 85 százalékban nyert, de így is csak 54 százalékos képviselői arányt hozott.

Most a politikai és pénzügyi válságban, és a szoclib koalíció katasztrofális meggyengülése, és a szélsőjobb előretörése kínál alkalmat arra, hogy a Fidesz a jelenlegi választási rendszerben is megszerezhesse a kétharmados parlamenti többséget. Csak ennek birtokában lehet majd olyan választási törvényt hozni, amiben megszűnik a listás szavazat, csak az lehet képviselő, akit a körzetében megválasztanak.

A listás szavazatok eltörlésével megoldódna a képviselők számának indokolt csökkenetése is. 176 képviselő elég lenne!

Végül, azt a félrevezetést kell megcáfolni, hogy a demokráciában olyan pártok parlamenti súlyára is szükség van, amelyek legalább öt százalékos szavazói támogatással rendelkeznek. Nem az a baj, ha ülnek olyan képviselők is a parlamentben, akik mögött csupán a választók huszada áll, hanem az, ha éppen a legfontosabb törvények meghozatalában döntővé válhat a kis párt szavazata.

A hazai neoliberálisok a gazdaságpolitikában minden állami szerepvállalást le akarnak csökkenteni az angolszász országokban kialakult szintre, de hallani sem akarnak arról, hogy nálunk is, az angolszász gyakorlatnak megfelelően, a politikai hatalom eldöntésében csak az számítson, melyik pártnak van több olyan jelöltje, aki a választási körzetében győz.

Természetesen, az ilyen választási rendszert csak az a párt fogadja el, amelyik számíthat arra, hogy a legerősebb lehet. Ilyen a gyakorlatban maximum kettő lehet, de az is csak nagyon ritkán.

A listás szavazatokkal elérhető jelentős parlamenti képviselet sérti a társadalom érdekét, mert abban nem a nép által közvetlenül választott képviselők a politikai hatalom birtokosai, hanem a pártok uralma alakul ki a nép felett.

A mi választási rendszerünkben a helyi jelöltek esetében ugyan megnézik, hogy lent, kit javasolnak, de a végső döntés a pártvezetés kezében marad. Ezt a látszatot a vezetés érdeke is megkívánja, mert a több szavazó támogatása még a jelölt bukása esetében is fontos, mivel a minden szavazat a listás szavazatok számát gyarapítja. A legkönnyebb képviselővé válást azonban a pártok listáján való jó rangsori hely garantálja, aminek összeállítója legfelső vezetés.

Ha nincs listás szavazat, akkor a pártvezetést is csak az érdekli, hogy a jelöltje minél népszerűbb legyen a körzetében. Az olyan, a pártvezetés kegyeit kereső jelölt, akinek nincs esélye a körzetében, a párt számára értéketlen. A csupán az egyéni körzetek megnyerésére épülő választási rendszeren, aki politikai karriere vágyik, csak azzal kezdheti, hogy valahol legyen egy olyan választási körzet, ahol megválasztják.

A listás szavazatok párturalomhoz vezetnek, és másodlagossá válik a szavazók döntése. Ahol a törvényhozók többsége a listák alapján kerül a parlamentbe, a politikusok nem a szavazókat, hanem a pártjukat szolgálják.

Kezdődik azzal, hogy aki képviselő akar lenni, az álljon egy párt szolgálatába, és mondjon le arról, hogy a választóit képviselheti. Ha nem nyeri meg a párt felső klérusának a kegyeit, eleve nem lehet jelölt. Elvileg ugyan lehetne, de a gyakorlatban lehetetlen, ezer az egyhez, hogy valaki pártonkívüliként törvényhozó lehet.

Ahhoz, hogy valaki a párt színében képviselő jelölt legyen, előfeltételként alá kell írni, hogy a frakciófegyelem szerint szavaz, vagyis lemond arról, hogy saját véleménye legyen. Ilyen kötelezettség esetében azonban nem a választó választja meg a képviselőjét, hanem csak pártot választ.

Ne csodálkozzunk azon, hogy nem lehet annak a képviselőnek erkölcsi súlya a választók előtt, aki írásban mond le arról, hogy a lelkiismerete szerint szavaz. Az ilyen képviselő nem a választóit, hanem a pártját képviseli. Ezzel szemben ahol csak a körzetükben megválasztott jelölt lehet törvényhozó, nem a pártja engedelmességre kötelezett alattvalója, hanem a pártjában a választók érdekének védelmezője.

Ez nem az jelenti, hogy az önálló döntéssel rendelkező törvényhozók gyakran a pártjuk javaslata ellen szavaznak, hiszen azért lettek a párt tagjai, mert annak céljaival értenek leginkább egyet.

A politikusok megbecsülését, erkölcsi rangját nagyon egyszerű volna olyan házszabállyal biztosítani, aminek értelmében minden szavazás a titkos. Annak pedig olyan elektronikája legyen, hogy utána ne lehessen megállapítani, hogy ki hogyan szavazott. Ez esetben a pártbürokrácia nem látná értelmét, hogy a képviselő jelölttel aláírat olyan nyilatkozatot, aminek a betartását nem lehet ellenőrizni.

A listás szavazás azzal is jár, hogy a választási kampányokat nem a képviselőknek, hanem a párt apparátusának kell megszervezni, az ahhoz szükséges forrásokat előteremteni. Ráadásul szinte minden ilyen párturalom mellett az állam nem fedezi a kampány költségeket. Ez úgy kellene megoldani, hogy minden támogatási listát biztosító jelölt kap egy kvótát, amit csak a saját jövedelméből egészíthet ki. Aki 5 százaléknál kevesebb szavazatot kap, annak a kapott kvótát vissza kell fizetni. Ezzel lehet megakadályozni, hogy egy körzetben sok jelölt induljon. Még az is elfogadnám, hogy a nyertesnek fejeljék meg a kvótáját, ezzel, amit a magáéból áldozott, megtérülhet.

Ha nincs listás szavazat, a pártok sem magukat reklámozzák, hanem a jelölteket. De az eleve reménytelen jelöltet nem is támogatnak, hiszen az arra leadott töredékszavazatoknak nincs értéke.

A jelen világpolitikai helyzet hasonlít a nyolcvan évvel korábbihoz. Akkor vált először nyilvánossá, hogy a tőkés osztálytársadalmak ideje lejárt. Ezzel a liberális gazdaságpolitika uralma is. Kiderült, hogy a politikai hatalomból kiszorult többségnek elsősorban nem több politikai jog, hanem munka, anyagi biztonság az első.

A történészek máig nem vallják be, hogy a fasiszta rendszerek olyan mértékben népszerűek voltak, amit egyetlen polgári párt nem érhetett el soha. Az ugyan igaz, hogy végül csak egetlen pártra lehetett szavazni, de azért lelkesedett a többség. Nekik elég volt a nacionalista hangvétel, és a munka biztonsága. A liberális politológusok nem hajlandók belátni, ha a lakosság többsége nem sokat törődik azzal, hogy hány párt között lehet választani, van, vagy nincs cenzúra, számára az döntő, hogy legyen a maga és családja megélhetését biztosító munkája, ne kelljen attól félni, hogy munkanélkülivé válik. Márpedig, ha ez a lakosság többségének elvárása, akkor ezt a rendszert nem szabad tőle megtagadni.

A két háború közt megéltem, hogy a lakosság nagy többsége irigyelte a baktert, a mozdonyvezetőt, a postást, a rendőrt és a csendőrt, mert annak biztos havi fizetése, a gyermekei után családi pótléka, öreg korára pedig nyugdíja volt. Ráadásul a kisemberek vagyonbiztonsága sem fogott veszélyben. Márpedig mindezt az általam gyűlölt fasiszta rendszerek biztosították először.

A bolsevik rendszer a politikai másik oldalán vállalta ugyanazt a szerepet, amit a fasiszták. Felszámolta a munkanélküliséget, felspannolta a nacionalista érzelmeket, felszámolta a bűnözést. Számos nyugati országban erős bolsevik pártokat hozott létre, és működtetett ez a politika.

A háború és az újjáépítés munkaerőhiányt, az pedig demokratikus reformokat szült. A múlt század kilencvenes éveire el is tűntek a szélsőséges pártok, a munkanélküliség nem lépte túl a társadalom tűrőképességét.

A kiegyensúlyozott néhány évtized elég volt, hogy felébredjen a neoliberális tábor, és átvegye a gazdaságirányítást. Ez azonban 2008 őszére kipukkadt, kiderült, hogy a modern, már fejlett társadalomnak az elsődleges célja már nem a tőkefelalmozás maximalizálására, hanem a minél jobb minőségű munkaerő előállítására az elsődleges feladata. Ezt azonban nem lehet a piacra bízni.

Most azon botránkoznak a neoliberálisok, hogy az általuk létrehozott munkátlanság, az alacsonyan képzett munkaerő szinte teljes kizárása a társadalmi munkamegosztásból, az ebből fakadó bűnözés, a kisemberek köz- és vagyonbiztonságának megromlása, megszülte a szélső jobboldali párt megerősödését.

Ezek a politológus és politikus urak nem veszik tudomásul, ha tovább űzik játékukat, a szélsőséges pártokat erősítik.

Most az kellene felismerni, hogy a tudományos és technikai forradalom szülte társadalmakban is elérkezett az idő az állam fokozott szerepvállalásra.

Erre annál nagyobb szükség van, minél jobban le van maradva a társadalom az élvonaltól.

Mit mutatnak a tények?

A munkanélküliség meghaladja a háború utáni legmagasabb szintet. Ez a munkaerő alsó minőségi harmadát érinti elsősorban.

Az EU tagországai között a legnagyobb nehézséggel a görögök és a spanyolok találkoztak. Görögország önerőből fizetésképtelen. Spanyolországban 20 százalékos a munkanélküliség. A volt szocialisták között szinte csak a csehek és a szlovénok nincsenek bajban.

Tőlük keletre, a pravoszláv kultúrában csak Oroszország nincs nagy bajban, de csak azért, mert magas az olaj és a földgáz ára. A többi lakossága joggal sírja vissza a bolsevik rendszer biztonságát.

A válság a távol-keleti országokat érinti a legkevésbé. A magas a foglalkoztatás, és a magas megtakarítási hányad bő fedezetet nyújt az állami beavatkozásokra. A válás pozitív pólusát pedig Kína jelenti, ahol a politikai állam olyan erős maradt, hogy akaratával nem szállhat szembe senki. Az állam olyan mértékben építi az infrastruktúrát, amire a háborút követő újjáépítés óta nem volt példa.

 

 

 

 

Mert a liberális piac alkalmatlan arra, hogy felszámolja krónikus munkanélküliséget. Márpedig, ha sokan vannak kizárva a társadalomból, a munkából való megélés lehetőségéből, azok nem sajnálják szétverni az erősek politikai demokráciáját.

A történészek máig csak azt látják a fasizmusban, ami rossz volt, de azt nem, hogy a fasizmust nem a fasiszta vezérek, hanem a túlzott liberalizmus szülte.

A tőkés osztálytársadalmak a 20. század első felére olyan munkanélküliséget, olyan jövedelemelosztást hoztak létre, ami a kor viszonyai között már nem volt elviselhető. Ezzel a társadalmi deformációval szemben hozták léte a világ fél-perifériáin a fasizmusokat. A fasizmusok mind a foglalkoztatás, mind a jövedelemelosztás, mind az oktatás, mind az egészségügy tekintettében korrigálták a tőkés osztálytársadalmak deformációját. Teljesen hibás az általános felfogás, hogy a rossz fasizmus és a jó tőkés demokráciák harca volt a második világháború. Ebből csak az igaz, hogy a második világháborúban az imperialista, faji alapon nacionalista fasizmusokkal szemben álltak a kevésbé imperialista és kevésbé nacionalista, gazdasági tekintetben fejlettebb, polgárosultabb tőkések, és bolsevik Szovjetunió.

Még jellemzőbb, hogy a második világháborúban a tőkések oldalán is megvalósult a magasabb foglalkoztatás, a kívánatosabb jövedelemelosztás. Még nem találtam olyan történészt, a ki bevallotta volna, hogy a második világháború alatt a tőkés osztálytársadalmak pozitív irányban átalakultak. Egészen mások voltak, amikor háborúba léptek és mások, amikor onnan győztesen kikerültek.

Ha a tőkés osztálytársadalmak a háború előtt olyanok lettek volna, mint a háború után, nem jöttek volna létre a fasizmusok, ahogyan utána eltűntek, és az évezredek óta egymással harcoló európai államok között, háborúra sem került volna sor.

A második világháború történelmi érdeme, hogy nemcsak az imperialista fasizmusok szűntek meg, hanem a gyarmattartó, tőkés osztálytársadalmak is átalakultak olyanokká, amilyenek ma. Ezt nem is volna nehéz megérteni, ha publikálnánk a nyugat-európai tőkésállamok háború előtti és utáni foglalkoztatási, jövedelemelosztási adatait, a költségvetési elvonás nagyságát, a szociális és oktatási kiadásait, mekkora volt a gyarmatok terülte és lakossága. Kiderülne, hogy az ipari forradalom óta nem változtak ezek a mutatók akkorát, mint a háború hatására.

A háború után azonban még utoljára megjelent egy imperializmus, a Szovjetunióé. Ez azonban csak azért működhetett, mert az Egyesült Államok felismerte, hogy a katonai fenyegetettség felgyorsítja a gyarmatok felszabadítását, kikényszeríti a fejlett polgári államok összefogását.

A háborúk pozitív történelmi szerepe az volt, hogy munkaerőhiányt teremtettek, ezzel nőtt a dolgozók hatalma.

Az sem lehetne állítani, hogy ezek a változások létrejöttek volna a háborús erőfeszítések nélkül is.

A történészek csak a fasizmusok bűneit látják, nem veszik figyelembe, hogy fajunk történelmének legnagyobb társadalmi előrelépést annak köszönhetjük, hogy a tőkés osztálytársadalmakat létükért folytatott háborúra kényszeríttették. Ezt a háborút csak úgy tudták megnyerni a tőkés osztálytársadalmak, ha államuk minden erejét mozgósítják. Ezzel megvalósították a magas foglalkoztatást, bevezették a jóléti és politikai reformokat, hogy más társadalommá alakultak át.

Nehéz elképzelni, milyen késéssel, és milyen körülmények között kerülhetett volna sor azokra a társadalmi változásokra, miket a második világháború, és a háborús pusztítások helyreállítása hozott létre.

Ha háborút megelőző fasizmusok, és a háborút végül megnyerő polgári demokráciák a teljes foglalkoztatás megvalósítására kényszerültek. Ez a kulcsa minden pozitív társadalmi változásnak. Marx még naivul abban hitt, hogy a munkások felszabadítását ki kell harcolni. Keynes volt a nála jobb marxista, aki felismerte a foglalkoztatás társadalmi szerepét, annak ellenére, hogy nem megdönteni akarta a tőkés társadalmat, hanem egészségesebbé tenni. Bebizonyosodott, hogy a dolgozók politikai hatalma, tartósan csak a magas foglalkoztatás mellett valósulhat meg. A dolgozók kizsákmányolása nem a politikai hatalom, hanem a keresletük és kínálatuk függvénye. Amikor tőkehiány van, akkor a tőkéseké, amikor munkaerőhiány van, akkor a munkásoké, amikor tudáshiány van, az abban gazdagoké a politikai a hatalom.

A háború befejezése óta eltelt jó hatvan évet két részre lehet osztani. Az első felében létrejöttek a pozitív társadalmi változások, mivel munkaerőhiány volt jellemző. A második harmincban erőre kapott a neoliberális politika. Ennek nyomán, ha nem is a háború előtti mértékben, lecsökkent a munkanélküliség, széles társadalmi rétegek szakadtak le, az állam gazdaságszabályozó szerepe háttérbe került.

Eljött az idő, hogy a társadalomtudományok választ adjanak erre a kérdésre.

Megcáfolódott az elvárás, hogy minél kevesebb állam, annál jobb. Jelenleg ott nagyobb a baj, ahol gyenge, és ott kisebb, ahol erős az állam. Természetesen, a jelenlegi válság tanulságai csak Európára, Észak-Amerikára és a Távol-Keletre vonatkoznak. Az évszázadokkal lemaradt társadalmak képtelenek a fejlettek közt bevált tapasztalatokra támaszkodni.

A társadalomtörténet nem ismer olyan törvényt, amelyik minden társadalomra, annak minden fejlettségi fokára egyaránt érvényes. A tudománynak azt kell kideríteni, hogy milyen fejlettségi fokon, milyen kultúrában, mekkora állami beavatkozásra az optimális.

Az általános tény, hogy az állami elvonások nagysága a fejlettséggel nő. Ezt tanúsítja a tény, hogy jelenleg az állami költségvetés súlya, még ott is, ahol a legkisebb, háromszorosa annak, ami a tőkés osztálytársadalmakban száz évvel korábban, jellemző volt. Akkor még a tőkésosztály állama nagyon keveset költött infrastruktúrára, oktatásra, egészségügyre, de sokat a hadseregre. Még jelentősebb különbség volt az, hogy az állami elvonások nagy hányadát a szegényebb réteg fizették. Jelenleg a fejlett társadalmak elvonásának többsége olyan célokat szolgál, amilyen céljai a tőkés osztálytársadalomnak nem is voltak. Korunkban az állami kiadások többségét oktatásra, egészségügyre, öregek eltartására, szociális támogatásokra, és bizonyos infrastruktúra fejlesztésére kell fordítani. A tőkésállamnak ilyen kiadásai alig voltak.

Nem véletlen, hogy az állami funkciókkal járó költségek miatt a klasszikus közgazdaságtan nem panaszkodott, hiszen azok nagy hányadát nem a tőkések fizették.

Ezzel szemben, minél modernebb az állam, az adók progresszívek. Az állami kiadások nagy többsége szociális, oktatási, tudományos célokat, és az infrastruktúra fejlesztését szolgálja.

Ennek a változásoknak nem volt előre felismert célja. A közgazdaságtan nem látta előre, hogy az állami elvonások nőni fognak, hogy azokat egyre inkább a gazdagok fogják fizetni, és abból úgy osztanak vissza, hogy nivellálják a piacon kialakult jövedelemarányokat.

Nemcsak a közgazdaságtannak, de a társadalomtudományoknak fogalmuk sem volt arról, hogy a második világháború hatására hogyan alakulnak át a fejlett társadalmak. Nincs is semmi alapjuk arra, hogy kioktassanak, mint, hogyan kellene tenni a társadalom érdekében. Amelyik tudomány, amelyik képtelen arra, hogy megállapítsa, miből mi fog következni, ne adjon tanácsokat.

Elméletileg nehéz volna meghatározni, hogy hol, mikor mekkora állami beavatkozás kívánatos. Jelenleg csak azt látjuk, hogy a fejlettségtől és a kultúrától függ.

Az angolszász államokban van a legkevesebb állami beavatkozás, Kínában a legtöbb. A nyugati kultúrában a skandinávoknál viszonylag sok, a mediterránoknál viszonylag kevés az állami elvonás. Aligha tagadható, hogy a fél-perifériákon nagyobb állami szerepvállalásra van szükség, mint a fejlettekben. Ez azt jelenti, hogy nálunk az állam gazdaságirányító szerepe valahol a kínai és az angolszász között, de az utóbbihoz közelebb van.

Azt is figyelembe kell venni, hogy az állami szerepvállalást nem lehet az elvonásokkal mérni. Az állam legfontosabb szerepe a piac működésének és az elvonások struktúrájának szabályozása.

Azt azonban általánosíthatjuk, hogy a fél-perifériák az állam szerepe nagyobb, mint az élenjáróknál. Kína anarchiába szalad, a kontinensnyi állam szétesik, hogy a gazdaság kemény irányítása kicsúszik az állam kezéből.

Ami a jelenlegi válságot illeti. Az oka, az állam bizonyos szabályozási feladatainak elmaradása, illetve a helytelen irányú beavatkozás.

Miért, mert a fejlett társadalmakban a hatékonyság alapja egyre kevésbé a tőkeképzés maximalizálása, hanem a foglalkoztatás magas szinten tartása, a demográfia alakítása, az iskolarendszer, az egészségügy hatékonyságának biztosítása.

- Magas foglalkoztatás nélkül nincs hatékony társadalom. Márpedig ezt a feladatot nem lehet a piacra bízni, ami egyre inkább feleslegesnek tartja a munkaerő gyengébb harmadát, tizedét. A piacnak csak a jövedelmező módon foglalkoztató munkaerőre van igénye, a társadalom számára azonban szinte minden szervezett munkavégzés hasznos. Azt csak az állami hatalom tudja megoldani, hogy azok is dolgozzanak, akiknek a munkára fogása nem üzlet.

- A népesség alakulását csak az állam képes a társadalom igényéhez igazítani. A közgazdaságtan még az sem ismerte fel, hogy milyen népszaporulatra van a modern társadalomnak szüksége, nemhogy annak a szabályozását hogyan lehet megvalósítani. Pedig csupán nagyon alulnépesedett társadalom bírja el az évi egyetlen százalékos növekedést is. A túlnépesedett társadalmakban a lassú lakosságnövekedés a kívánatos. A modern társadalomban a népesség számának alakulása szinte mellékes, a minőségéhez viszonyítva. Ha egy társadalom képesé válik arra, hogy kiváló minőségű munkaerőt termeljen, termelhet bármennyit, ha gyenge minőségű munkaerőt termel, termeljen minél kevesebbet. A társadalomtudományok még ott sem tartanak, hogy felmérjék, milyen társadalmi háttérben, milyen munkaerő jön létre, pedig e tekintetben az egy a tízhez értékkülönbség sem ritka. Ráadásul, szinte minden társadalomban ott születnek sokan, a hol rosszak a kilátások, és ott kevesen, ahol nagyon jók. Márpedig a következő generáció értéke elsősorban attól függ, milyen mértékben igazodik a társadalmi érdekhez a különböző rétegek gyermekvállalása.

- Az oktatás minőségét sem képes a piac a társadalmi érdekhez igazítani. A piacosított oktatás megfelelt az elitképzésre, de csak addig, amíg annak számszerű igény alacsony volt. A modern társadalom minőségi munkaerőigénye azonban korlátlan. Ezt pedig csak akkor lehet kiszolgálni, ha minden társadalmi rétegből származó gyerek a képességének megfelelő oktatásban részesül. Erre a piac eleve alkalmatlan. Az oktatást tehát az államnak kell működtetni. Természetesen, az állami oktatás is csak akkor láthatja el feladatát, ha az iskolák között hatékonysági verseny folyik.

- Az egészségügyben ugyan helye van a vállalkozásoknak is, de a szervezet működtetésének szabályait az államnak, és nem a piacnak kell alakítani. A neoliberális közgazdaságtan még addig sem jutott el, hogy tudomásul vegye, a társadalom egészségi állapota döntő módon a lakosság életmódjától függ. Az egészségtelenül élő lakosságot semennyi pénz, és semmilyen ellátási módszer nem képes garantálni. Minden egészségügyi reformot azzal kell kezdeni, hogyan lehet a lakosságot jobban érdekeltté tenni az egészséges életvitelben, és az egészségtelen életvitel költségterhét hogyan, és milyen mértékben lehet az érintettekre hárítani.

Fel kell ismerni, és keresni kell a megoldást arra az ellentmondásra, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál fontosabb az állam szerepe. Ugyanakkor egyre bizalmatlanabbak az állampolgárok az állam vezetését irányító politikusokkal szemben.

Csak az a társadalom lehet hatékony, aminek jó az állami irányítása. Annak hatékonysága nagymértékben függ a politikai irányítókba vetett bizalomtól, ami történelmi mélyponton van. Ezen csak azzal lehet segíteni, ha a politikusok erkölcsi magatartásuk, erkölcsi tekintélyük alapján szelektálódnak, vagyis nem egymást, hanem mindegyiküket közvetlenül választják, és legális jövedelmükből társadalmi ragjukhoz méltóan élhetnek.

Jelenleg egyik feltétel sem biztosított.

A politikusok egymást választják, illetve választatják. Ebből szükségszerűen következik, hogy a politikusoknak nem a választókhoz, hanem a saját klérusok kegyeihez kell alkalmazkodni.

A legális jövedelmük, mind a klérusnak, mind egésznek, mind a tagjaiknak, a hatalmukhoz viszonyítva, kevés. Márpedig minden olyan javadalmazás, ami a rájuk bízott hatalommal nem arányos, korrupciót szül. Márpedig a korrupt hatalomnak nem lehet tekintélye.

A politikusok tekintélyét biztosító szabályozásnak egyik, könnyen megvalósítható módja, egy olyan választási törvény, amiben a törvényhozókat csak közvetlenül lehet választani. Megszüntetni a listán szerezhető mandátumokat. Ezzel a parlamenti képviselők száma felénél is kisebbre csökkenne. De legyen dupla a jövedelmük.

A listás szavazatszerzés megszűnése azzal az előnnyel is járnak, hogy szinte biztosított, hogy minden választáson az egyik párt többséget szerez. És gyakori volna, amikor a győztesnek kétharmados, azaz alkotmánymódosító többsége van. Ezzel elejét lehetne venni, hogy szinte minden fontos döntéshez partnert kell keresni, ennek érdekében kompromisszumot kötni.