Kopátsy Sándor EE 2009-12-23
MIVEL MÉRJÜK A FEJLŐDÉST
A közgazdaságtan a növekedést az ország nemzeti jövedelmének növekedésével méri. Vagyis az ország gazdaságának változásával. Ez tűnik ki már az országok két csoportra osztásából is. Vannak a fejlettek és a fejlődők. Ez a terminológia azt sugallja, hogy a fejlettebbek már nem fejlődnek, a lemaradtak azonban igen. Vagyis az országok gazdasági fejlődése nivellálást mutat. Csökkenek a fejlettségbeli különbségek.
Ezzel szemben az emberiség eddigi fejlődése differenciálódást mutat. Az ipari forradalom előtt, nagyon lassút, azután gyorsabbat, és a tudományos és technikai forradalom óta fergetegeset. Az utóbbi száz évben többet nőtt a különbség, mint fajunk eddigi élete során összesen.
Ez ugyan az egy lakosra jutó jövedelemben is egyértelmű, de néhány nem kevésbé fontos életcél tekintetében még inkább.
Az ipari forradalom előtt eltelt hatvanezer év során az egy lakosra jutó jövedelem, várható életkor és az iskolázottság a legfejlettebb és a legkevésbé fejlett között, legfeljebb néhányszor tíz százalékkal különbözött. Ehhez még az is hozzá kell tenni, hogy ez a különbség annál kisebb volt, minél alacsonyabb volt az érintett réteg jövedelme. A gazdagok gyorsabban gazdagodtak, mint a nagy többség szegénység. Mégsem jutott senkinek az eszébe, hogy a társadalmat úgy ossza fel, hogy gazdagok és gazdagodók. Mert a gazdagok gyorsabban gazdagodtak, mint a szegények. A különbség nem csökkent, hanem nőtt közöttük.
Az ipari forradalmat követő kétszáz év alatt, tehát nagyon gyorsan a leggazdagabb nyugati országokban az egy laksora jutó nemzeti jövedelem többszörösére nőtt. Vagyis az átlag megsokszorozódott. Ezen belül a gazdagok aránya megnőtt. Még nem találkoztam olyan közgazdásszal, történésszel, aki kimutatta volna, hogyan változott az iparosodott társadalmakban az a réteg, amelyik már gazdagnak volt mondható. Pedig a tőkés osztálytársadalom jövedelem elosztás jobban különbözött a mögötte lévőktől, illetve a saját múltjától, mint amennyire az egy laksora jutó jövedelme.
Az osztálytársadalmak ötezer éves történelmét azzal az uralkodó, a már gazdag osztály szélesedésével is jellemezhetjük. Ezt is hasznos volnaszámszerűsíteni. Ismereteim szerint a tőkés társadalom egyik jellemzője azt volt a megelőző osztálytársadalmakhoz képest, hogy az uralkodó osztály, a már gazdagok részaránya többszörösére nőtt.
Történelmi ismereteim alapján, a nyugat-európai feudális társadalmakban a földbirtokos réteg a lakosság egy százaléka körül mozgott. Ennél is alacsonyabb lehetett a gazdagok aránya a még elmaradottabb társadalmakban. Ezzel szemben a tőkések, a mások munkájából jól megélők aránya 6-10 százalék között mozgott, vagyis arányában is megtöbbszöröződött. Mégsem hívta senki a tőkés társadalmat a már gazdagok, és a gazdagodók társadalmának, hiszen a proletárok alig éltek jobban, mint a feudális társadalom jobbágyaik. Sőt a munkásoknak sokkal több gazdagot kellet eltartani, mint a jobbágyoknak. De ezt nemcsak a jövedelmek, hanem az életkor viszonylagos meghosszabbodása, az iskolázottság különbsége is jól mutatja.
A már iparosodott társadalmak egy laksora jutó jövedelme elsősorban abban különbözött a még nem iparosodottaktól, hogy többen élhettek az előbbiben jól. A munkások jövedelme aligha érhette el a feudális országokénak a kétszeresét.
Ismereteim szerint a 19. század közepén az egy laksora jutó nemzeti jövedelem a kor leggazdagabb országában aligha lehetett 3-4-szeresnél magasabb, mint Indiában.
Az egy laksora jutó jövedelemben az ipari forradalom előtti szóródás az 1:2 arányon belül mozgott. Az ipari forradalom hatására ez a szóródás 1:4-re nőtt. Ez a differenciálós a szegény többség esetében az átlagnál kisebb volt.
Tegyük hozzá, hogy a várható életkorban és a szakmai ismeretek tekintetében még ekkora szóródás sem jött létre.
A tudományos és technikai forradalom azonban megsokszorozta a gazdagok és az elmaradottak közti különbséget. Az egy laksora jutó jövedelem szóródása megtízszereződött.
Ezt a már nagyon gazdagok azzal reagálták le, hogy a gazdagokat fejletteknek, azaz már gazdagoknak, a szegényen maradtakat pedig fejlődőknek, azaz gazdagodóknak titulálják. Ez azonban csak akkor volna jogos, ha csökkenne a gazdagok és a szegények közti különbség. De nem csökken, hanem tovább nő.
Ebből a farizeusságból azzal menekül a közgazdaságtan, hogy nem az egy laksora jutó jövedelmet, nem a várható életkort, nem az iskolázottságot veti össze, hanem az országok jövedelmének növekedését. Ez csak akkor volna indokolható, ha minden ország lakossága azonos mértékben változna, ez esetben ugyanis az egy lakosra jutó jövedelmet jelentené. De az országok közti különbségek sehol nem olyan nagy, mint a népességváltozásuk tekintetében. Elég volna arra gondolni, hogy a lakosság Japánban, Németországban csökken, néhány afrikai, arab és latin-amerikai országban pedig három százalékkal.
A közgazdaságtan egyik alaphibája, hogy országra, és nem lakosra méri az eredményt és kudarcot.
Ez jól jellemzi az országok kettébontása fejlettekre és fejlődőkre. Ennek ostobaságára jellemző a The Economist karácsonyi vezércikke, The Great Stabilisation címmel.
Ebben azt állítja, és ábrával bizonyítja, hogy 2008-2011 között a fejlettek 2 százalékos növekedés körül ingadoztak, a fejlődők pedig két százalékkal magasabban. Természetesen ez az adat az országos szinten mért nemzeti jövedelemre vonatkozik. Aminek nincs se füle, se farka.
Ha az egy laksora jutó jövedelmet venné alapul, akkor kiderülne, hogy a kimutatott eredmény hamis. Az egy laksora jutó jövedelem ugyanis fordított eredményt mutatna. A fejlettek körébe a már gazdagok tartoznak, ahol a lakosság száma stagnál. Esetükben az egy lakosra jutó jövedelem a vizsgált három év alatt szint ugyanaz, mint az országokra vonatkozó, vagyis évi két százalék körül mozog. Ez rendkívül kedvező eredmény, akkor is, ha az elmúlt évtizedek alatt volt ennél valamivel jobb is. De csak akkor, mert előtte nem fordult elő, hogy az egy laksora jutó jövedelem évente két százalékkal nőtt.
Tegyük hozzá, hogy a várható életkorban és az iskolázottságban példátlanul jó az eredmény. De a közgazdaságtan az ilyen pénzben nem kifejezhető mutatókat figyelembe sem veszi. Annak csak a jövedelem számít.
Ezzel szemben az úgy nevezett fejlődők lakossága közel két százalékkal nőtt. Márpedig, ahol két százalékkal nő a lakosság, az egy laksora jutó vagyon újratermelése érdekében évi 6-7 százalékos nemzeti jövedelemnövekedésre van szükség. Sajnos, a közgazdaságtudomány még nem jutott el odáig, hogy a nagyobb létszámmal nagyobb vagyonigény is jár. Annál inkább azon sopánkodnak, hogy egyre több eltartott öreg jut egy dolgozóra. Az már eszükbe sem jut, hogy a létszámnövekedéssel több gyermeknevelési költség, és mindenek előtt, a többlethez többlet vagyonra, munkahelyre, infrastruktúrára is szükség van. Ez a többlet vagyonigény minden egy százalék többletlétszám után az egy laksora jutó újratermeléshez a nemzeti vagyon egy százalékos növelését igényli. Azaz a lakosság minden egy százalékos növekedése azzal jár, hogy a folyó nemzeti jövedelemnek 3-4 százalékát nem lehet jövedelemként elfogyasztani, hanem fel kell halmozni. Ahol például a lakosság száma évi 2 százalékkal nő, ott a nemzeti jövedelemnek évi 6-8 százalékkal kell növekednie ahhoz, hogy mind a jövedelem, mind a vagyon egy lakosra vetítve szinten maradhasson. Ezt a tényt a közgazdaságtudomány azonban nem veszi tudomásul. Megelégszik azzal, hogy az államok nemzeti jövedelme mennyivel nő, függetlenül attól, hogy ez mennyi lakos között oszlik meg, és hogy az egy laksora jutó vagyont is újra kell termelni.
Amennyiben a társadalom feladata az egy laksor jutó jövedelem és vagyon újratermelése, illetve növelése, azonnal értelmetlenné válik a vezércikkben közölt ábra.
A fejlett országokban stagnál a népesség, ezért az éves két százalékos nemzeti jövedelem növekedés fedezetet nyújt mind az egy laksora jutó jövedelem, mind a vagyon évi két százalékos növelésére. A fejlett országokban mind az egy laksora jutó jövedelem, mind a vagyon évente két százalékkal nő.
Ezzel szemben a fejlődő világban, ahol évi 4 százalékkal nőtt a nemzeti jövedelem, de 2 százalékkal a lakosság is, nincs kellő fedezet a szinttartásra, hiszen ahhoz, hogy a nagyobb lakosságszámra szint lehessen tartani, mind a jövedelmet, mind a vagyont, a nemzeti jövedelemnek évi 8-10 százalékos növekedésre volna szükség. 2 százalék arra, hogy ennyivel több embernek jusson, és 6-8 százalék ahhoz, hogy a vagyont is 2 százalékkal növelhessék. A fejlődő világban az éves 4 százalékkal nagyobb nemzeti jövedelem még az újratermelésre sem elegendő. Ahol évente 4 százalékkal nő a nemzeti jövedelem és 2 százalékkal a népesség, ott 1.2 százalékkal csökken az egy laksora jutó jövedelem és vagyon mennyisége.
Az országos szinten számolt nemzeti jövedelem ugyan még egyszer gyorsabban nő a jelenlegi válság három éve alatt, mint a fejlettekben, de az egy laksora jutó vagyon és jövedelem változása éppen ellentétes. A fejlettekben évi egy százalékos a növekedés, a fejlődőkben pedig 1-2 százalékos a csökkenés. Erre szoktam mondani, az illusztráció jó, ha megfordítjuk.
Válság ide, vagy oda, a fejlettek fejlődnek, fejlődők lemaradnak, méghozzá nagyon gyors ütemben. Ennek alapján el kell dobni a megfogalmazást, a fejletteket fejlődőknek, a fejlődőket pedig lemaradóknak kell nevezni.
De a fentiek a világgazdaság egészére vonatkozó, államokra bontott adatok összessége. A fejlődőknek titulált lemaradók csak azért évi 1-2 százalékkal maradnak el, mert közéjük számítják korunk leggyorsabban fejlődő országát, Kínát is. Kína ugyanis a történelemben példátlan gyorsasággal emelkedik, ott az egy lakosra jutó jövedelem, és vagyon évi 8 százalékkal nő.
Az elmúlt évek egyértelműen azt bizonyítják, hogy az egy laksora jutó gyarapodás csak ott lehet jelentős, ahol nem, vagy csak nagyon lassan nő a népesség. A világgazdaságot csak úgy lehet értelmesen kettébontani, ha azt a népesség növekedése szempontjából tesszük. Vannak a stagnáló, illetve nagyon kis népességváltozású, és a gyorsan növekedő népességű országok. Az előbbiekben a lakosság jövedelme és vagyona példátlan gyorsasággal növekszik. Az utóbbiak pedig viszonylag egyre szegényebbek lesznek. Ennek a polarizálódásnak az oka, hogy az 1 százaléknál gyorsabb népességnövekedés mellett nem lehet az egy laksora jutó jövedelmet, és vagyon növelni.
Mivel a fejlett országok mindegyikében szinte stagnál a népesség, azok egységesen az első csoportba tartoznak. De oda tartozik Kína is. Ez azért fontos, mert a stagnáló népességű társadalmak háromötödét teszi ki Kína. A pénzügyi válság három éve alatt a stagnáló népességű országokban, vagyis a fejlettekben és Kínában, vagyis az emberiség harmadában, az egy laksora jutó nemzeti jövedelme és vagyona évi 4-5 százalékkal nőtt! Ennél gyorsabb fejlődés csak az elmúlt harminc évben fordult elő fajunk történetében. Stagnáló népességűek még a kelet-európai pravoszláv kultúrájú országok, ahol csak Oroszországban nőtt az egy lakosra jutó jövedelem, de ott, sem azért mert több jövedelmet termeltek, hanem mert az olaj és bányajáradék meg nem termelt jövedelmet hozott.
Ezzel szemben az úgynevezett fejlődőkben, mínusz Kína, az emberiség kétharmadában az egy lakosra jutó jövedelem, és vagyon évi 4-5 százalékkal csökkent. Az ilyen katasztrofális csökkenésre is csak az elmúlt száz évben volt példa.
Tudományos igénnyel csak azt mondhatjuk, hogy száz éve nő a fejlett világ társadalmi és gazdasági fölénye. Ennek a tudományos és technikai forradalom mellett az alapja, hogy körükben leállt, illetve Kínában leállították a népesség növekedését. Viszonylag nagyon kis hibahatárral azt mondhatjuk, hogy csak azok a társadalmak fejlődnek, ahol elállt a népesség növekedése, és megfelelő a lakosság viselkedési kultúrája.
Ezeket nem fejletteknek, hanem gyorsan fejlődőknek kell nevezni.
Ahol a népesség gyorsan, azaz 1 százaléknál gyorsabban szaporodik, és nem megfelelő a lakosság viselkedési kultúrája, elkerülhetetlen a relatív lemaradás. Be kellene vallani, hogy a kettős feltétel összefonódik, mert csak a puritán, és a konfuciánus kultúrában áll, vagy állítható le a népesség gyors növekedése, és tartható fent az értéktermelés növekedése.
A társadalomtudományok hallgatnak arról, hogy a lemaradó világ történelmében milyen szerepet játszik a gyorsan fejlődő világ hatása. Ami a lemaradó világban történik, azt döntően a gyorsan fejlődők, a már fejlettek hatása magyarázza.
- A népesség elviselhetetlenül gyors növekedése elsősorban a fejlett világból bevitt olcsó és hatékony egészségvédelem következménye.
- Az életkörülmények változásában is elsősorban a bevitt módszerek, termékek, és anyagi támogatás játszott döntő szerepet. Ezek a társadalmak önerőből szinte semmi újat nem hoztak létre.
A fejlettek pedig szinte semmit nem tudatosan valósítottak meg, hanem részben önérdekből, részben farizeus, rossz lelkiismeretből fakadó jótékonykodásból. A legnagyobb kárt ez emberiségnek azzal okozták, hogy ott csökkentették ahol abból akkora népességnövekedés fakadt, amit nem képesek elviselni.
Korunk legnagyobb veszélye a túlnépesedés, amit még fel sem ismertünk.
Végül, a társadalmi fejődést nem szabad csak az államok szintjén elért értéktermeléssel mérni. Ne mulasszuk el a pozitív eredmények között a várható életkort, és az iskolázottságot is hangsúlyozni.
