Kopátsy Sándor PH 2010-01-13
Kétszer, három sokatmondó adat
A történészek még mindig nem ismerték fel, hogy mit kellene tudni, hogy megbízható ítéletet mondhassanak. Ez jutott eszembe, amikor az elmúlt évben születetek számát látom.
Majdnem százezer volt a születések száma. Ez ugyan azonnal azt mutatja, hogy fogy a népünk, hiszen ennél ötven százalékkal többre volna szükség ahhoz, hogy tartsuk a létszámunkat. Ez tehát önmagában lesújtó szegénységi bizonyítvány.
Az is tudom, hogy a rendszerváltás évében még 125 ezren születtek. Ha ez az évenkénti ezernél nagyobb csökkenés folytatóik, gyorsan elfogyunk.
Azt is tudom, hogy a két háború közt mindig 200 ezer felett volt, de azon is háborgott a magyar értelmiség. Tegyük ugyanis hozzá, hogy akkor tizenöt évvel még rövidebb volt a várható élettartam. A 30-as évek közepéig pedig a gyerekek kilencven százaléka után nem fizettek családi pótlékot. E rendszer legnagyobb bűne azonban az egy milliós veszteség, amit az esztelen háborúzásuk, és a nemcsak esztelen, de embertelen zsidóirtásunk jelentett.
Máig nem láttam olyan adatokat, hogy a különböző jövedelmi, és iskolázottsági rétegekben mekkora volt a gyermekvállalás, és mekkora a várható életkor. Feltételezésem szerint, mind az úri középosztály, mind a zsidó polgárság még bőven vállalt annyi gyermeket, ami a létszáma növekedését szolgálta. E két réteg várható életkora ugyanis lényegesen az országos állag felett volt. A parasztság körében azonban a földhiány az egy gyermek vállalására szorított. Sok gyermeke a nincsteleneknek volt, de ők rövidebb életre számíthattak.
Mennyivel reálisabb kép rajzolódna ki a két háború közti rendszerről, ha ismernénk, tanítanák ezeket az adatokat.
A szocialista rendszer negyven éve alatt, döntően a biztos foglalkoztatás, részben adminisztratív kényszer következtében 250 ezer körül mozgott a születés szám, és nőtt a várható életkor. Ha nem is gyorsan, de a kívánatos mértékben gyarapodott az ország lakossága.
A születési számok mögötti társadalmi struktúra azonban titok. A lényeg ennek ellenére egyértelmű.
Az ország zsidó etnikumának négyötöde elpusztult, vagy kivándorolt. A megmaradtak is kevesebb gyermeket vállaltak. A svábok felét kitelepítettük. Az úri középosztályt is erősen érintette a Nyugaton maradás, és a társadalmi üldöztetés. Vagyis az a réteg, amelyik a két háború között az érettségizettek kilencven, a diplomások kilencvennyolc százalékát adta, tört részére zsugorodott. Ezt a hiány bőven pótolták azok a paraszt- és munkásgyerekek, akiket érettségihez, diplomához jutattak. A pótlásuk azonban csak számszerű, mert történelmi mértékű veszteség, hogy éppen azok a rétegek szorultak ki a felsőoktatásból, akikről a szüleik a leginkább gondoskodtak. Csak sejteni lehet, hogy hány világhírű magyar emberrel többre lehetnénk büszkék, ha azok is tanulhattak volna, akiket a rendszer osztályellenségként kizárt. Természetesen azt is látni, tanítani kellene, hogy mennyi tehetséget köszönhetünk a munkás- és parasztgyerekek tömeges iskolázásának.
A bolsevik rendszerben mivel nem volt jelentős a magas jövedelműek száma, még nem jelentkezett ennek a rétegnek a gyermekvállalástól való tartózkodása. Ezért joggal feltételezhető, hogy a gyermekválásban nem volt a jövedelmi és képzettségi rétegek között jelentős különbség. Az biztos, hogy a jelenleginél lényegesen alacsonyabb volt a leszakadt rétegekben, különösen a cigányság körében a gyermekvállalás.
A rendszerváltás azonban mindkét területen nagy változást okozott. Ötödével kevesebb gyermek születik, és sokat romlott a születések mögötti családi struktúra. A képzett és magas jövedelmű rétegen mintegy felére csökkent, a leszakadt rétegen, mindenek előtt a cigányságban, jelentősen megnőtt a gyermekvállalás.
Jelenleg tehát ötödével csökkent a következő generáció létszáma, de ennél sokkal nagyobb a minőségi romlás. Ezt ugyan nem vagyunk hajlandók mérni, de az oktatásban bekövetkezett színvonalesés, és fegyelemromlás világosan mutatja.
Ha a két negyven éves ciklust a munkaerő minőségi és mennyiségi újratermelésén mérjük, egyértelmű a katasztrófa. Fele annyi gyermek sem születik, mint a Horthy-rendszerben, és a rendszerváltás óta ennél is okkal nagyobb az etnikai romlás.
Ez az egyetlen ok is bőven elég arra, hogy a fejlett EU országokhoz nem felzárkózunk, hanem lemaradunk.
