Kopátsy Sándor EP 2010-02-10
A LISSZABON-ATHÉN TENGELYTŐL DÉLRE
Abban a szerencsében volt részem, hogy többször járhattam mind Dél-Olaszországban, mind Andalúziában. Amilyen jól éreztem magam, annyira tudatosult bennem, hogy az ott élők, önerőből nem soka mennének. Pedig ez a térég óriási előnyöket élvez. Egyedül álló adottságai vannak arra, hogy Európa gazdag északnyugati térégén lő háromszázmillió ember, ott töltse a szabadságát. Márpedig a szabadságra egyre többet költenek gazdagok. A szorgalomhoz, és takarékossághoz nem szokott népek számára az egyetlen komparatív előny, hogy tudnak vendéget látni. Ehhez járul, hogy a térségük, ami Afrika megkerüléséig, a világgazdaság talán legkedvezőbb adottságúja volt. Mára a világgazdasági utak perifériájának számít. A korábbi pozíciójukat nem is visszanyerni, de nagyot emelkedni akkor tudnának, ha a Szuezi Csatornán 500 ezer tonnás hajók is átjárhatnának. Erre azonban a Földközi Tenger térségében lő, közel kétszázmillió ember országai nem gondolnak. Az EU is, e bővítés létesítési költségének már eddig is a sokszorosát költötte e vonaltól délre élők felemelésére.
Még nem találkoztam olyan felméréssel, mennyi támogatást kaptak e térségen élők az EU kasszájából. Az átlag többszörösét, de semmi foganatja nincsen. Nem is lesz.
Az 50-esévekben töltöttem fél évet Dél-Itáliában. Akkor számoltam ki, hogy Észak-Olaszország a háború óta hússzor több támogatást kapott az ország északi részén élőktől, mint a Marshall-segély hússzorosa. Ez az összeg az EU támogatásokkal megfejelve, talán már túl van az ötvenszeresen. Még sincs foganatja.
Már akkor megfogalmaztam, hogy e vonaltól délre, önerőből nincs a felzárkózásnak esélye. A sok támogatás és a sok gazdag turista is csak annyit segít, hogy a térségben jobbak az állapotok, mint a latin-amerikai országokban.
Miért?
Mert a világgazdaság élvonalba kerülésének ma is az a feltétele, amit száz éve Max Weber megfogalmazott: a protestáns, jobban mondva puritán erkölcs. Az óta azzal bővült Weber igazsága, hogy a távol-keleti konfuciánusok is puritánok.
Elég volna arra gondolni, hogy hol volna ez a térség, ha nem özönlenének oda a turisták, ha nem volna műemlékekben a világ leggazdagabb tája, ha nem kapott volna az északabbra élő nyelvtestvérektől, később az EU kaszájából annyi sok pénzt, támogatást. Az ott élők jelenlegi életkörülményei azért tartanak ott, ahova a latin-amerikai országok egyike sem jutott el, pedig azok többsége természeti kincsekben nagyon gazdag. Gondoljunk csak arra, hogy Norvégiának az olaj- és földgázkincse tört része, annak, ami Szaúd-Arábiának, Venezuelának, Mexikónak és Oroszországnak van, ebből félretett, megtakarított vagyont, csak Norvégia gyűjtött.
Ezek a gondolataim a közelmúltban megerősödtek.
Az EU országok között, azon belül az euró övezetben Görögország került a csőd szélére. Az évek óta tartó túlköltekezését csalással leplezte Brüsszel felé. Most fizetésképtelen.
Az csak azokat lepheti meg, akik nem tudják, kikkel szabad közös pénzt bevezetni. A közös kultúrához tartozókkal.
Ez már akkor láttam, amikor az euró bevezetéséhez befogadták az olaszokat, a spanyolokat és a görögöket. Az első kettővel azért nem olyan nyilvánvaló a kudarc, mert azok országának északi fele érett a közös valutára, és segít.
Az Európa Bank megalakulásakor tudtam, hogy az olaszoknak és a németeknek nem lehet közös pénzük. Egyszerűen másként állnak a pénzhez. A németek tized százalékos kamatváltozásra reagálnak, az olaszok az egy százalékra is alig modulnak. Nem is beszélve a déliekről. Ezt a két kultúrát nem lehet egy jegybankra bízni.
Éppen most üléseznek az EU országok vezetői, majd pénzügyminiszterei, de eszükbe sem jut, hogy ők hibáztak, amikor a görögökkel közös pénzt alkalmaztak. Talán végül rádöbbennek, hogy az euró zóna keleti bővítése még nagyobb ostobaság lenne
De számos más jele is mutatja, hogy ezek a jellegzetesen déli európai népek nem képesek önerőből a felzárkózásra. Az államadóság nagyságával is élen járnak. Képtelenek takarékoskodni.
Spanyolország is bajban van. Ott a legnagyobb, 20 százalékos a munkanélküliség. Az okával mégis alig foglalkoznak.
Nem tanultak a háborút követő nyugat-európai tapasztalatokból. Akkor az újjáépítés érdekében millió számra hozták be a Balkánról, Dél-Olaszországból, Törökországból és Észak-Afrikából az olcsó, képzetlen és kulturálisan nehezen asszimilálható munkaerőt. Lassan már az unokáikkal kínlódnak. Nem ismerték fel a tudományos és technika parancsát: a kulturálisan megfelelő, jó minőségű munkaerő a legjobb, a kulturálisan idegen, és gyenge minőségű, legyen bármilyen olcsó, a legrosszabb import. Nemcsak rossz, de szapora is.
Spanyolország megrészegült attól, hogy ideális piacot teremthetett a nyaralni vágyókból, az ideális éghajlati viszonyok között olcsón élni akaró nyugdíjasokból. Ezeknek kezdett el építeni, és az építkezésekhez olcsó, igénytelen munkaerőt importálni. Az utóbbi öt évben 2.5 millió bevándorlót fogadtak be. Nincs statisztikám ezek végzettségéről, etnikai hovatartozásukról, de nagyjából nem lehet messze a minőségük a háborút követő német és francia vendégmunkások minőségétől.
Mindennél többet mond a tény, hogy e 2.5 milliónak a harmada most munkanélküli.
Azt, hogy nem szabad képzetlen, idegen etnikumhoz tartozó munkaerő millióit befogadni, a puritán országokban már tuják. A képzetlen munkaerőt távol tartják, a képzettet pedig sokat ígérve csábítják. A képzett nem lehet olyan drága, hogy ne legyen jó üzlet, ezzel szemben a képzetlen nem lehet olyan olcsó, hogy ne származzon katasztrófa belőle. Ezt a fejlett országok munkaerőpiaca évtizedek óta egyre jobban igazolja.
Ezek asszimilálása nem lesz könnyebb, mint amivel a cigányságban gazdag közép-európai országoknak a cigányságé.
Az elmondottak arról győznek meg, hogy a modern társadalom a minőségi emberek társadalma. Ezt azonban a társadalomtudósok, a politikusok és a közgazdászok nem hajlandók tudomásul venni. Sokba fog kerülni ez nekünk.
