Kopatsy Sandor gondolatai

 

 

Kopátsy Sándor                 PG                 2010-01-15

 

 

A jelenlegi válság oka, hogy az államok bambán nézték a tényleges áremelkedést, és jegybanki alapkamatot csak a fogyasztói árak emelkedéséhez igazították, így az, ténylegesen negatív volt.

Ha az áremelkedésnél figyelembe vették volna a vagyontárgyak, mindenek előtt az ingatlanok, elsősorban a lakásárak és a részvények áremelkedését, ami messze meghaladta az áruk és szolgáltatásokét, kiderült volna, hogy a jegybanki alapkamatok negatívak. Vagyis olcsóbb volt a hitel, mit annak lakásba, vagy részvénybe való befektetése.

A közgazdaságtan még nem vette tudomásul, hogy az ingatlanok és az értékpapírok áremelkedése, lényegében pénzkibocsátást jelent. Ha valakinek nagyobb értékű lesz a háza, a részvénye, akkor ezzel nagyobb hitelfedezethez jut. A pénzügyi hatósságok abban a hitben éltek, hogy csak a jegybank bocsáthat ki pénzt, holott, ha a bankok a vagyontárgyak értékét hitelfedezetként kezelik, akkor azok áremelkedése pénzkibocsátást jelent.

Ez már közel húsz évvel előbb bebizonyosodott Japánban, ahol a telekhiány felverte az ingatlan árakat. A megnőtt vagyonérték megnőtt hitelfedezetet, nagyobb hitelfedezetet jelentett. A nagyobb hitelfedezet arányában az ingatlantulajdonosok nagyobb hiteleket vettek fel. Ezzel a tervezetten felül megnőtt a pénzmennyiség. Ezt a többlet vásárlőerőt nem a jegybank bocsátotta ki, hanem a bankok.

Hamar kiderült, hogy a kis, és telekhiányos Japánban nagyobb volt a telekérték, mint a nagy és gazdag Amerikában. Ahol nagyon kevés a telek, ott nagyon magasak a telekárak, vagyis a tényeges szegénység gazdagság formájában jelenik meg. Ezt az anakronizmust nem tárta fel a közgazdaságtudomány, ezért valódi értéknek kezelte a hiányt.

Ez nem is baj mindaddig, amíg a hiány növekedése nem jelenet vásárlőerő kibocsátást. De az ellentmond minden józan logikának, hogy azért, gazdag egy ország, mert lakosságához viszonyítva, nagyon szegény hasznosítható területben, és minél jobban nő a területhiánya, annál gazdagabb lesz.

Mivel a kormány és a jegybank nem számolt azzal, hogy az olcsó hitel okozza, hiszen azok növekvő ára egyre nagyobb hitelfedezetet jelent a bankoknál, egyre lejjebb szorította a jegybanki kamatot. De minél kisebb lett a kamat, annál olcsóbb a hitel, és nagyobb a lakáskereslet. Tehát az alacsony kamat nem csökkentette, hanem növelte a hitelkibocsátást, ami azonos hatású az emisszióval.

Japán ezzel elvesztett húsz évet. Az előző húsz évben fergeteges gazdasági növekedést elérő ország, az óta kullog.

A gazdaságpolitikusok és közgazdászok azonban nem tanultak a japán példából. Ugyanazt a hibát követték el. Ugyan bonyolultabb a jelenlegi pénzügyi válságot létrehozó okok összefüggése a nyugati világban, mindenek előtt az Egyesült Államokban, de az alapok ugyanaz. A vagyonárak, a lakások és a részvények ára emelkedett, ami növelte a hitelfelvételt, ami pedig emissziót jelentett.

Az alacsony kamatoknak, és a lakáshitelek kormányzati támogatásának köszönhetően olcsó lett a lakáshitel. A megnőtt lakáskereslet felverte a lakásárakat, a megnőtt ingatlanárak hitelfedezetet eredményeztek a bankoknál. Azt már a klasszikus közgazdászok is tudták, minél olcsó lakáshitel felveri a lakásárakat. Ezt az amerikai állam még megfejelte a lakáshitelek megkülönböztetett támogatásával. Az olcsó hitellel szemben állak a hitelkamatoknál sokkal gyorsabban növekvő lakásárak. Végre a lakosság is talált egy olyan befektetési célt, amit nemcsak könnyen megértett, de módjában volt élni is vele.

Nem az a csoda, hogy a lakásárak mesterségesen növelt árai nem jelentenek reális meggazdagodást, de az felháborító, hogy az állam illetékes szervei nem vették tudomásul, hogy a lakosság a vagyonának a reális értékéhez képest rohamosan adósodik. Azt ugyan a statisztikai adatok kimutatták, hogy a lakosság a jövedelménél többet költ, tehát e megtakarítási ráta negatív, de azt nem hangsúlyozták, hogy a lakossági hitelek vagyonfedezete milyen mértékben fiktív.

Az amerikai jegybank, követi a japán példát, történelmi minimumon tarja a kamatlábat. A válságot megelőző tíz évben a jegybanki alapkamat rátája negatív volt. Ráadásul, sokkal nagyobb mértékben, mint gondolták. A pénzromlásnál csak az áruk és szoláltatások áremelkedését vették figyelembe, a vagyontárgyakét nem. Pedig mind a lakosság ingatlan vagyonának, mind a vállaltok részvényeinek az ára lényegesen gyorsabban növekedett, mint a jegybanki alapkamat rátája.

A közgazdaságtan mindmáig nem ismerte fel, hogy a vagyonárak változását is figyelembe kell venni az árváltozás, és az emisszió mérése során. Mivel az emissziót, a pénzteremtést állami monopóliumnak minősítették, emissziónak csak az állam tényleges pénzteremtését tekintették. Nem vették figyelembe, hogy a bankok is teremthetnek pénzt a hitelkibocsátásukkal. Ha nő a lakosság vagyonának az ára, mert nőnek az ingatlanok, és a részvények ára. A magasabb lakossági vagyonérték nagyobb hitelfedezetet jelentenek a bankoknál. A nagyobb hitelkibocsátás ugyanaz, mint amikor az állam pénzt gyarapít. Ezért a vagyontárgyak árának változását ugyanúgy figyelembe kell venni a pénz értékének változásában, mint az áruk és szoláltatásokét. Ez azonban sehol nem történik meg.

A jegybank azonban inflációnak, pénzromlásnak csak az áruk és szolgáltatások áremelkedését tekintik. Márpedig a vagyontárgyak áremelkedése is pénzromlás. He ezt figyelembe vesszük, akkor az elmúlt tíz évben az Egyesült Államokban a jegybanki alapkamat mínusz 2-4 százalék volt.

Még a szakirodalomban sem találkoztam annak hangsúlyozásával, hogy a nyugati fejlett világban, mindeneke lőtt az Egyesült Államokban mekkora lett volna az infláció, ha nem jön be a sok százmilliárd értékű, nagyon olcsó kínai árú. Jellemző módon, az olaj és földgáz magas árának áremelkedő hatásával mindenütt foglalkoznak, az olcsó távol-keleti tömegáruk árcsökkentő hatásával nem, holott az utóbbi, már mai is, de a belátható jövőben még nagyobb lesz. Ezt az árcsökkentő hatást az Egyesült Államokban ma már évi 2.3 százaléknak tartom. Ráadásul ennek nagy részét államkötvényekben fizetik meg.

Az pedig a klasszikus közgazdaságtan alapján is azt jelenti, hogy csökken a lakossági megtakarítás, nőnek a lakossági hitelek, végül kipukkad a felfújt hólyag.

Miért követték a fejlett országok jegybankjai a japán és amerikai példát és alkalmaztak irreálisan alacsony alapkamatot?

Mert ezzel igyekeznek olcsóbb pénzhez juttatni a hitelhiányos vállalti szektort. Arra nem gondolnak, hogy az ilyen olcsó hitel lefékezi a lakosság megtakarításait, ugyanakkor mesterségesen megnöveli a részvények és az ingatlanok keresletét, ezek keresztül az árát. A gyorsan emelkedő ingatlan- és részvényárak pedig tovább gyorsítják az aránytalanságot.

A tárgyilagos politikusnak és közgazdásznak látnia kellett volna, hogy valami baj van, amikor a lakosság jövedelménél sokkal gyorsabban nőnek a lakásárak, a vállaltok profitjánál a részvényárak. Ebben a helyzetben az állam kötelessége lett volna megszigorítani a bankok hitelnyújtási feltételeit, és adóztatni a spekulációs tőzsdei forgalmat.

Mindkettő n6agyon egyszerű törvényi szabályozással elérhető lett volna. Mivel ezekre ma is égető szükség van, röviden leírom a módját.

A bankok hitelkibocsátását a betétállományuk hányadában kell korlátozni. Ezt a korlátot, a vagyonárak emelkedésékor szigorítani kell olyan mértékben, hogy ne futhasson el a hitelállomány.

A spekulációs tőzsdei forgalmat adóztatni kell. Ezt olyan illetékkel kell súlytani, amit meghatározott idő után visszakapnak. Vagyis csak a beruházási célú forgalom legyen illetékmentes. Az illeték visszatérítés idejét úgy kell hosszabbítani, illetve rövidíteni, ahogyan azt a spekuláció mértéke szükségessé teszi.

E két állami eszköz biztosítaná, hogy a vagyonárak indoktalan emelkedése ne okozzon indoktalan pénzteremetést.

Amikor 2008 őszén berobbant a válság kiderült, hogy a lakáshitelek törlesztésre nincs kellő fedezet, a részvényárak mögött nincs megfelelő profit.

A bankok rossz hitelinek végig hullámzását az egész pénzvilágon, megakadályozták a fejlett tőkésállamok. Az államadósság, és a költségvetés rovására elhárították az általános válságot. Arra ugyan nincsen elképzelés, hogyan lehet majd elviselhető szintre csökkenteni az államadósságot, és megteremteni a költségvetési viszonylagos egyensúlyát, de a kereslet jelentős visszaesését, a nagyarányú elbocsátásokat sikerült elkerülni.

Egyelőre azonban mindenjel arra mutat, hogy nem látják át a válságot létrehozó összefüggéseket. Még mindig ott tartanak, hogy az egészségesebb pénzügyi rendszer önmagában elég ahhoz, hogy egészségesebb legyen a gazdaság. Ráadásul, az egészségesebb pénzügyi rendszert még mindig úgy képzelik el, hogy a kamatokat még a korábbinál is alacsonyabb szinten kell tartani.

Jelenleg a világgazdaság a három nagy agglomerációra, Európa nyugati felére, Észak-Amerikára és a Távol-Keletre, épül.

- Lakosságát tekintve az utóbbi háromszor nagyobb, mint az első kettő. Ez ugyan, egyelőre nem elsőrendű fontosságú, de egyre inkább számolni kell vele.

- A társadalmi és gazdasági fejlettség tekintetében Észak-Amerika az első, és a Távol-Kelet az utolsó. Joggal feltételezhető, hogy két emberöltő múlva, gazdasági súlyát tekintve a Távol-Kelet lesz az első. Az utóbbi gazdasági növekedése háromszor gyorsabb, mint az első kettőé.

- Katonai erő tekintetében az Egyesült Államok torony magas fölényben van. Ennek az érvényesítésére azonban nem kerülhet sor. A három agglomeráció egymásrautaltsága sokkal fontosabb érdekük, mint az erőviszonyok erőszakos megváltoztatása.

Azt hamar elérték, hogy a részvények ára, alig egy év alatt visszamászott a korábbi szintre. A legrosszabb megtakarítási forma pedig a bankbetét lett, az államadósságok kamata pedig alacsony maradt.

Alig emlegetett, de nagyon fontos különbségek következnek.

- Megtakarítási hajlandóság. A közgazdaságtan klasszikusai el sem tudták volna képzelni, hogy egymással hatékonysági versenyben lehessenek olyan térségek, amelyekben a megtakarítási rátának még az előjele sem azonos. A Távol-Keleten ez a ráta 20 százalék körül ingadozik, Észak-Amerikában negatív, Európában pedig nagyon alacsony.

- A munkára fogottság tekintetében a Távol-Kelet messze megelőzi a két nyugati agglomerációt. A munkaképes korosztályok 85 százaléka dolgozik a Távol-Keleten, 75 az Egyesült Államokban, és 65 Európa Nyugati felén. Már ez a különbség akkora, mit, generációkon keresztül, nem lehet versenyképesen elviselni. Ehhez járul, hogy a Távol-kelethez képest Európában évente 250, Észak-Amerikában pedig 150 órával kevesebb órát dolgozik le, akinek van munkája. Ráadásul a távol-keleti munkaerő kilencven százaléka alig tizedébe kerül, mint a fejlett Nyugaton. Ezért a tömegáruk tekintetében még évtizedekig óriási komparatív előny élvez a Távol-Kelet. Ez a tény szinte megoldhatatlan feladat elé állítja Észak-Amerikában, és főleg Nyugat-Európában a munkaerő alsó minőség harmadának a foglalkoztatását.

- A munkaerő térbeni mobilitása. Ebben a tekintetbenEurópa lemaradása óriási. A történelmi, nemzeti, nyelvi különbségek még sokáig eleve kizárják, hogy az Európai Unió ebben a tekintetben megközelíthesse a másik két térség színvonalát.

-. Észak-Amerika gazdaságföldrajzi és társadalmi adottságai kiemelkedően jók. Tehát az objektív feltételek szempontjából mellette áll a zászló. Mind Nyugat-Európa, mind különösen a Távol-Kelet túlnépesedett, az a térség azonban képes lesz befogadni a világ munkaerejének elitjét. A befogadáshoz a másik kettőnél összehasonlíthatatlanul jobbak a kulturális feltételei. Márpedig a belátható jövőben a másoktól elcsábított tehetség és tudás lesz a leghatékonyabb import.

- Észak-Amerika hátránya rajta múlik, tehát segíthet rajta. Elviselhetetlenül nagy katonai terhet és drága egészségügyet cipel magával. E két téren a nemzeti jövedelmének tízedét pocsékolja el. Ha e két téren megtanul, racionális lenni, a század egésze az övé. Ha nem is a legnagyobb, de még száz év múlva is a leggazdagabb lesz.

Azt szinte nem is tudatosult, hogy a részvények iránti keresletet az alacsony kamat is növeli. Mivel az alacsonyak voltak a jegybanki kamatok, megindult a pénz a részvénypiac felé. A nagyobb kereslet növelte az árakat, ami még olyanok figyelmét is felkeltette a részvényvásárlás, akik soha életükben nem foglalkoztak részvényekkel. A kereslet növekedése növelte az árakat, az árak emelkedése a keresletet, és elindult a részvényárak irreális emelkedése. A magas részvényárak azt hitették el a tulajdonosokkal, hogy gazdagabbak lettek, a bankokkal, hogy egyre több hitelt adhatnak a részvények fedezetére.

Az illetékes kormányzati szervek ugyan látták, hogy a vállalti profitokhoz viszonyítva, történelmi magaslatokban járnak a részvényárak, tehát nem vállalati jövedelmek növekedése a részvények maga árának az oka. Aki csak messziről követte a részvénypiacokat, láthatta, hogy nem azért vásárolnak részvényeket, mert a vállalat nyereségéhez, vagy akárcsak a várható nyereségéhez viszonyítva olcsó a részvény, hanem azért, mert az árát látták emelkedőnek. Mivel szinte minden részvény ára emelkedett, azok sem jártak rosszul, akiknek fogalmuk sem lehetett arról, hogyan alakul az érintett vállalt jövedelmezősége.

A lakásárok és a részvények áremelkedése egyre több pénzt teremtett, amit fogyasztási hitelekre, és tőzsdei manőverekre lehetett fordítani. Az utóbbi hisztérikussá vált. Az árutőzsdén már sokszorosan annyian játszottak az árak változására, mint kik az érintett árút fogalmazták. Ennek lett a következménye, hogy a nyersanyagok ára már nem a tényleges kínálatuk és keresletük arányától, hanem a játékosok döntéseitől függött. Elég lett volna a nyersolaj árát nézni, ami a viszonylag stabil kínálat és kerestet ellenére, egy éven belül, háromszorosára emelkedett, majd gyorsan visszaesett.

Az illetékes hatóságoknak eszébe sem jutott, hogyan lehetne a spekuláció fölényét leszerelni, a spekulációt megadóztatni.

Visszatérve az irreális szinte emelkedett lakásárakra.

Az ingatlanárak emelkedése okán növekedett vásárlóerő egy része a tőzsdék felé áramlott. Ott, ennek következtében nőttek a részvényárak, és ez gyorsította az oda áramló vásárlóerőt. Még jobban nőttek a részvényárak. Azok pedig a bankok felé megnőtt hitelfedezetként jelentek meg.

Azt, hogy a profit, azaz a várható vagyonérték növekedését meghaladó mértékben emelkedő részvényárak nem takarnak tényleges vagyonnövekedést, a közgazdaságtan már több száz éve tanította. Ahogy az állam feladatává vált az emisszió, vagyis a pénzkibocsátás monopóliuma, ezt a kézenfekvő igazságot, a gazdaságpolitikát alakító szervek nem vették tudomásul. Márpedig a részvényárak emelkedése is a hitelfedezet növekedését, azaz pénzkibocsátást jelent.

Az is középiskolás közgazdasági ismeret, hogy a részvények reális árát az osztalékhoz, illetve a nyereséghez viszonyított nagyságával mérték. A pénzügyi hatóságoknak kutya kötelessége volna a részvényáraknak a nyereséghez viszonyított arányát nyomon követni, és az ennek megfelelően a részvényekre adott hitelek nagyágát szabályozni.

A centrumát az árváltozás. A fentiekből kiderül, hogy az árváltozásba bele kell kalkulálni a vagyonárak változást is. Ha ezt a jegybankok megtették volna, akkor a válságot megelőző években a ténylegesnél mintegy 3-4 százalékkal magasabb alapkamatra lett volna szükség. Ebből fakadóan a hitelkamatok is magasabbak lettek volna.

Mit eredményezett volna a lényegesen magasabb kamat?

Az alábbi következtetések az Egyesült Államokra vonatkoznak.

- Növelte volna a lakosság megtakarításait. Nem fordulhatott volna elő, hogy a megtakarítási hányad negatívvá válik. Az elmúlt évtizedek világgazdaságának egyik nagy torzulása, hogy a gazdag tőkés országokban mind az állam, mind a lakosság eladósodik, a megtakarítási ráta negatív, ugyanakkor Kelet-Ázsiában pedig történelmi rekord magasságot ér el.

- A drágább hitelek esetében kisebb lett volna a lakossági hitelfelvétel, ennek következében az eladósodás. Mind az állam, mind a lakosság eladósodása mellett mind a politikusok, mind a közgazdászok csöndben maradtak.

Nehéz megérteni, hogy a lakások, és a részvények árának éveken keresztül tartó gyors emelkedése miért nem késztette az illetékeseket gondolkodásra.

Sem a közgazdászok, sem a politikusok nem tanultak a hitelválság első és legközvetlenebb tapasztalatából. A kamatokat az inflációhoz kell igazítani. Méghozzá olyan inflációhoz, amiben kellő súlya van az ingatlanáraknak, és a tőzsdei árfolyamok emelkedésének is. Ez az árszínvonal változás határozza meg az alapkamat centrumát.

A lakosság vagyonának áremelkedése, az adott hitelfedezeti szabályok mellett, azt jelenti, hogy nemcsak a lakosság, de a hitelnyújtó bankok is, a vagyonának áremelkedését hitelfedezet emelkedésének tekintik. Ezzel többlet vásárlóerő áramlik ki. Ez történt a jelenlegi válságelőtti években. Folyamatosan emelkedtek a telek- és a lakásárak, erre a magát gazdagabbnak érző lakosság egyre több hitel vett fel. Elkezdett nőni a buborék.

Az állam pénzügyi szervezeteinek kötelessége lett volna az ingatlanárak emelkedését figyelembe venni az áremelkedés mértékének meghatározásakor. Az ennél alacsonyabb, az, negatív reálkamat. Márpedig a negatív reálkamat közgazdasági abszurdum, hiszen azt jelenti, hogy a hitelért a hitelt adó fizet. A nagyon alacsony reálkamat is csak akkor indokolt, ha nagyon magas a lakosság megtakarítása, és az ebből adódó bankbetétekhez viszonyított hiteligény. Vagyis az ellenkezője annak, ami ma a nyugti fejlett országokban jellemző.

Az Egyesült Államokban a nagyon gyors ingatlan-, és részvényár mellett mintegy 2.4 százalékkal magasabb jegybanki alapkamatot kellett volna alkalmazni. E mellett nem került volna sor a hiteligények gyors növekedésére.

Mi lett volna a pénzügyi hatóság feladta, ha a hitelállomány gyors növekedését látja?

- Emelni a bankoknál a hitelfedezeti küszöböt, illetve a mérlegekben szerepeltetni a nagyobb kockázatot.

- a betétállomány százalékában korlátozni a hitelezés volumenét.

A Nyugat két legnagyobb jegybankja az alapkamatot a még tartható minimumon tarja. Ezzel a korábbinál is nagyobb ösztönzést ad a költekezésre, távol tart a megtakarítástól. Márpedig az Egyesült Államok gazdasági nehézségei abból fakadnak, hogy tíz éve nincs megtakarítása.

Az irreálisan alacsony kamatból következik, hogy a részvényárak a zuhanásuk után, újra gyorsan emelkednek. Az irrealitást még abszurdabbá teszi, hogy az elmúlt tizenhárom hónapban a részvényárak emelkedése ugyan viszonylag lassú, és kicsi volt a fejlett nyugati országokban, de nagyon nagy néhány fél-perifériához tartozóban. Elég néhány adatot felsorolni. Az Egyesült Államokban 18 százalék volt az emelkedés, és ennél csak egy-két százalékkal nagyobb Japánban, Angliában, Franciaországban és Németországban. Ezzel szemben Argentínában 117, Törökországban 92, Brazíliában 81, Venezuelában 57 és Mexikóban 44 százalékkal emelkedtek a részvényárak. Ez a néhány adat is bizonyítja, hogy a fejlett világ pénzügyei anarchikusak.

A lakásárak sem estek vissza a reális szintre, mert a bankok nem képesek érvényesíteni az árveréseket. Ha piacra árvereznék azokat a házakat, amelyeknek a hiteleit nem tudják törleszteni, minden bizonnyal, fele sem lenne a lakásár a jelenleginek. De ekkor kiderülne, hogy a bankok részvényei felét sem érik a jelenlegi áruknak. Nem is szólva az ilyen tömeges árverésnek a politikai hatásáról.

A bankok rossz hiteleit még egyetlen ország sem meri leíratni.

Nem kisebb nehézségek fognak szárazni az állami adósságok elszabadulásából. De a tőkésállamok eladósodása egyszer napirendre kerül. A helyzet abszurditását mutatja, hogy az Egyesült Államokban 1 százalék az alapkamat, de a tíz éves kincstárjegeket csak 4 százalék közeli kamatkötelezettséggel lehet eladni. Vagyis az állam 1 százalékra ad hitelt, és azt esetleg, 4 százalékkal vásárolja vissza. Arról nem is beszélve, hogy a kincstárjegyek többségét a távol-keleti országok jegybankjai vásárolják vissza.

Kínai vállalt nem vásárolhat egy középesen nagy amerikai olajvállalatban jelentős, kisebbségi tulajdont, ugyanakkor rövidesen ezermilliárd dollár értékű kincstárjegy lesz Kína tulajdonában.