Kopátsy Sándor EH 2010-02-25
SZENT ISTVÁN ÉS KÁDÁR
Tegnap voltam egy történész vitán, a 20 századról szóló vélekedéseket vitattuk. Ott idézték, hogy én a Kádárról szóló könyvemben a történelmi szerepét Szent Istvánhoz mértem. A szakma képviselői, és a közgazdászbarátaim úgy nézek rám, mint a meghibbantra. Nem vettem sértésnek, mert nem rólam éreztem elutasító ítélet, hanem csak azt a kijelentésemet tartották ostobának.
Ezért írom le álláspontom indoklását.
Kezdem azzal, hogy a két államvezetőnket nem a szellemi képességük, hanem az uralkodásuk alatt a magyar társadalomban történek alapján vetettem össze.
Szent István egyéni képességéről, tehetségéről nincs semmi ismeretem. Nemcsak nekem, de a történészeknek sem. Én azok közé tartozom, aki nem gondolja szentnek. Nem is úgy viselkedett. Ő volt az utolsó pogány vezér, és az első keresztény király. Uralkodása alatt alakult át a törzsi, pogány pásztor társdalom feudális, keresztény és földművelő társadalommá. Ezzel váltunk alkalmassá arra, hogy a nyugat-európai társadalmak útját járjuk.
Olyan megkérdőjelezhetetlen volt a hatalma, tekintélye, hogy az uralkodása alatt történteket joggal köthetjük személyéhez, annak ellenére, hogy vele egy időben váltak a térség államai, függetlenül, hogy milyen képességű volt az uralkodójuk, földművesekké, és a vidéken élő lakosságuk is kereszténnyé.
Kádár János képességéről már eleget tudok ahhoz, hogy még értelmiséginek se tekintsem. Viszont nagyra becsülöm a politikai bölcsességét. Az 56-os forradalom leverése után nagyon másként történhetett volna a sorsunk, ha nem vállalja a rábízott vezetést. Az, hogy mi lehettünk a legvidámabb barakk, ő tette lehetővé.
Kádárnak a példátlan elutasítástól a bolsevik rendszerekben példátlan elfogadásig megjárt életútja megengedi, hogy az uralma lat történteket az ő érdemének tekintsük. Ez legalább annyira indokolt, mint Szent István esetében. Ott sem kételkedek abban, hogy nélküle is átalakult volna a magyar társadalom, de nem olyan gyorsan és rendszerezetten.
Ezek után csak azt kell röviden bizonyítani, hogy a már nyugat-európai magyar társadalom ezer éve alatt nem történt akkora társadalmai változás, mint a háborút követő 45 év során.
Én, a két háború közti magyar társadalmat még fél-feudális nemesi társadalomnak tartom. Jogilag megszűnt a jobbágyság, és a nemesség, de gyakorlatilag a lakosság falvakban, a mezőgazdaságból való megélésre kényszerült kétharmad a mind gazdasági, mind politikai értelemben feudális viszonyok között élt. A történészek ugyan joggal bizonygatják, hogy a 30-as években megindult a változás, de elfelejtik, hogy sokkal lassabb volt, mint másutt. A magyar társadalom felépítménye Trianon után, nem előre, hanem hátra változott. Az első világháború előtt volt szidó polgárosodás, a két háború között ezt a fasizmussal szövetkezett feudális elemek lefékezték, majd megsemmisítették.
A második világháborút követő bolsevik évtizedeket nem volna szabad úgy értékelni, mintha lett volna polgárágunk. A zsidó polgárság négyötödének, és a svábok jelentős hányadának kitelepítésével polgártalanítottuk a magyar társadalmat. Rákosinak és Kádárnak a korábbi politikai elit egységes ellenállásával szemben, és a zsidó polgárság nélkül kellett építkezni.
Ennek ellenére, már a Rákosi korban megtörtént a társadalmi átalakulás első lépese. A hárommillió olyan munkaképes lakos, aki nem volt bevonva a társadalmi munkamegosztásba, be lett vonva. Ezzel a létbizonytalansága megszűnt, sőt az erőltetett iparosításnak köszönhetően, a munkaerővel szemben túlzott kereslet keletkezett. A felsőfokú képzésben pedig a munkások és parasztok gyermekei, akik korábban az átlag tizedével sem részesültek ebben, politikai kedvezményezettek lettek.
A Kádár rendszer alatt aztán általánossá vált a nyugdíjjogosultság és lehetővé a mellékkereset. Megvalósult a magyarság nagy többségének korábbi álma, a bakterség. A biztos állás, havi fizetéssel, nyugdíj és a mellékes kereset a szabadidőben soha nem remélt lehetősége.
A háborút követő húsz év, csak az államalapításhoz hasonlítható társadalmi változást hozott. Ez a beteljesedés legalább annyira Kádár uralmához kötődik, mint az államalapítás kötődött Szent Istvánhoz.
Vagyis az első királyunk, és az utolsó bolsevik vezetőnk párhuzamba állítása nem megbotránkoztató, nem könnyelmű kijelentésem volt, hanem tudományos meggyőződésem, amit az idő igazolni fog.
