Csökkentse áramköltségét

Csökkentse áramköltségét, növelje fénycsövei élettartamát: kattins ide!

balhasáb van, az oldaldobozaid viszont alapértelmezésben a jobbhasábba kerülnek. Menj be az Oldaldobozszerkesztőbe (Megjelenítés / Oldaldobozok), és kattints a Hasábcsere gombra!'; });

Kopatsy Sandor gondolatai

Legidősebb közgazdász-gondolkodó irásai a múltról és máról.

Friss topikok

  • Urban Gorilla: A 18. Szazadban Kossuth meg meg sem szuletett. (2011.03.02. 22:43) Kossuth megítélése
  • syncumar: A rendszerváltás jelentős járulékos bűne, hogy megszakította a cigányság integrálásának a folyamat... (2011.02.23. 19:33) Deformálodott demográfia
  • Mr.Moonlight: Azt hiszem nyilvánvaló hogy a világ túlnépesedése korlátlanul nem folytatódhat. Az erőforrások kim... (2011.02.20. 09:19) A világ legnagyobb problémája a túlnépesedés
  • syncumar: Sajnos, ez az elképzelés is csak kormányzati akarattal és a megvalósítás lehetőségének biztosításá... (2011.02.19. 22:14) Haltermelés
  • UNIOHID.hu: "Semmi sem jelent több biztosítékot a jelenleg dolgozók öregkori ellátására, mint a minél képzette... (2011.01.03. 16:09) A nyugdíjak fedezete

Isten és politika

2010.06.21. 12:33 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                  EV                  2010-06-15
 
Isten és politika
 
Ezen a címen írt rövid tanulmányt a legutóbbi Népszabadságban az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség két vezetője, Köves Somló főrabi, és Bodnár Krausz Dániel vezetőségi tag.
Hibás a cím, mert a politikával az istent nem lehet szembeállítani. A témájuknak megfelelő cím a Vallás és politika, még sokkal inkább az Egyház és állam lett volna.
Aki olyan istenben hisz, aki mindent szabályoz, az nem politizál, azt is az istenre bízza. Az emberi faj életében az egyénnek, a közösségeknek, az államoknak, a népeknek azonban nincs szerepül, ha az isten irányítja a történelmet. Ezeknek nem politizálni, hanem imádkozni kell. Ráadásul ilyen isten csak mindnyájuk számra egyetlen lehet. Ezt azonban a legkevésbé a vallások klérusai veszik, vehetik, tudomásul.
Az írás két szerzője is ebbe a hibába esik, mert az egész emberiséget érintő kérdésben a saját vallásának, illetve a zsidó, keresztény, mohamedán vallás közös ószövetségére hivatkozik. A próféták is politizáltak.
Az ugyan nem vitatható, hogy a próféták hitték, hogy isten ügyét szolgálják, de merészség állítani, hogy a saját vallásuk egyházát, klérusát védték. Sokkal inkább állítható ennek az ellenkezője. A próféták örök nagyságukat annak köszönhetik, hogy forradalmárok voltak, bírálták, ostorozták az a vallási klérust, ami lényegében a politikai állam vezetője is volt.
Számomra a biblia páratlan sikere éppen annak köszönhető, hogy az összeállítói nem az állami és az egyházi hatalom, hanem annak bírálóit szólaltatják meg.
Idézem a szerzőpárost.
„Vallási vezető csak akkor tehet hitelesen politikai jellegű kijelentéseket, ha azok a vallási tanítás elveit és értékeit, vagy a közösség közvetlen önvédelmét képviseli, és nem merül fel az egyház intézményeinek érdekében történő taktikázás gyanúja.”
Tekintettel arra, hogy az egyházak centralizált vezetése a történelem során nem volt, nem is lehetett tárgyilagos, jogos, a társadalom érdekét szolgáló, ha az egyházak vezetőit távol tartják a politikától. A próféták azonban politizáljanak. Az jó, hogy a vallásos emberek is politizálnak, de az nem, ha az egyházak vezetői teszik ezt.
Nekem ma nem is az, a nagyobb baj, hogy az egyházak politizálnak, hanem az, hogy a pártok is úgy politizálnak, mintha vallások klérusi volnának. A törvényhozásban csak olyanok kerülhetnek be, akik kötelezettséget vállaltak arra, hogy nem a saját lelkiismeretük, meggyőződésük alapján, hanem a frakció utasítására nyomják meg a gombot. A párok klérusának nem is kell meggyőzni a képviselőit arról, hogy mi az érdeke, hanem kötelezővé teszik, hogy a vezetés utasítását vakon kövesse. Jelenleg a kisebb bajnak tartom, hogy a vallások egyházainak befolyása érvényesülhet, hiszen alig érvényesül, hanem a pártfrakciók vasfegyelme ül rá a szabadságra.
Olyan törvényhozási szavazási módszerről álmodok, amiben nem lehet utólag sem megállapítani, hogy ki, hogyan szavazott.

Szólj hozzá!

Izrael ismét őngólt rúgott

2010.06.21. 12:27 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                  PP                  2010-06-15
 
IZRAEL ISMÉT ÖNGÓLT RÚGOTT
 
Harminc éve tudom, hogy Izrael képtelen lesz annyi mérsékletet tanúsítani, ami a távlati fennmaradást biztosíthatja. Most a legfontosabb közel-keleti szövetségesét játszotta le. Képtelen annyi mérsékletet tanúsítani, amennyi elégséges volna ahhoz, hogy Törökországot ne veszítse el. De Izrael saját vesztébe futása kezdettől fogva determinált.
A második világháború után rossz utat választottak. A jövő helyett a múltba menekültek.
Amennyire érzelmi alapon érthető, hogy a nácizmus népirtásban többségét elvesztő európai zsidó diaszpóra, kétezer éve elhagyott térségében igyekezett saját országot létrehozni, annyira nem mérte fel a saját népe adottságait, és az őshaza politikai, és gazdasági lehetőségeit.
Számos szempontot kellett volna mérlegre tenni.
Izrael földjére való település a Nyugaton a népirtása után fennmaradt zsidóság ortodox hányadának kétségbeesett gondolata volt. Csak egy ilyen iszonyú trauma után képes egy nép ilyen irreális célt kitűzni. A kívülálló számára agyrém a visszatérés a kétezer éve elhagyott, más népekkel benépesült hazájába való visszatérés. Ezt fokozza, hogy az őshaza olyan kulturális térségben van, ahol áll az idő. Nemcsak a térségben élő arabok, de az ott maradt zsidók számára is.
A Közel-Kelet ötszáz éve stagnál, illetve annyit változik, amennyi ellen nincs védekezése. Ez azt jelenti, hogy egyre jobban lemarad. A zsidók eredeti országa kétezer éve, már három ezer éves múltja után, még mindig az emberiség fejlődésében az erjedési centrum volt, és még mintegy másfélezer évig az egyik centrum maradt. Azonban, közel ötszáz éve az ősi kulturális térségek egyik reménytelenül lemaradó. Nincs olyan közel-keleti ország, amelyik saját munkájából gazdag volna. Egyelőre a leghalványabb remény sincs arra, hogy a térség valamelyik népe önerőből képes lenne a társadalmi fejlődésre. Sok oka van az arab társadalmak fokozódó lemaradásának, az egyik, a legfontosabb, hogy elviselhetetlenül gyorsan nő a népességük.
Az ötszáz éve példátlanul gyorsan fejlődő nyugati kultúrkörbe menekült zsidóság az ipari forradalom óta, ebben a térségben is kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Most visszament oda, ahol ő sem ment volna semmire. Ezt az állításom igazolja, hogy a Közel-Keleten marad zsidóság sem emelkedett fel.
Minek köszönhette a zsidóság példátlan sikerét?
Hogy Európába menekült.
A társadalomtudományok egyik titka, minek köszönhette az Európában élő zsidóság, hogy anyagi és szellemi téren az élcsapattá vált. Nem volt saját állama, a kereszténység, és annak állami üldözték, korlátozták őket, mégis mindenkinél többre vitték.
Ezt a titkot az európai zsidók sem tárták fel. Ezért hihették, és hiszik ma is, hogy magasabb rendű, kiválasztott nép. Arra nem gondolnak, hogy az arab és az etióp világban marad hitsorsosaik, nem vitték többre, mint a térség, amiben éltek. Ha ezt tudatosították volna, el kellett volna ismerni, hogy ők csak a nyugati kultúrkörben teljesítenek jól, hogy nekik nem szabad visszamenni az őshazába, hiszen ott maradt testvéreik sem jutottak előbbre.
A zsidó nép kiválóan teljesített a nyugati kultúrában, de stagnált a közel-keletiben, vagy az etiópban.
Az etnikumok tagjainak teljesítménye egyre inkább attól függ, milyen környezetben élnek. A dinamikus környezetben az átlagnál viszonylag jobb egyedek és népek, hatványozottan érvényesülnek.
Az Európában megmaradt zsidóság, főleg az ipari forradalom után, a világ legkiválóbb etnikuma lett. Tehát a kiváló nép teljesítménye nagyon függ attól, hogy milyen környezetben rendezkedhet be. Ez a zsidóság Észak-Amerikában, vagy Nyugat-Európában, a leggazdagabb országban is a leggazdagabb etnikum lett. Még Oroszországban is a leggazdagabb, és a legiskolázottabb volt, de csak ötöd olyan gazdag, mint az Egyesült Államokban. A Közel-Keleten pedig a többi ott élő nép alacsony színvonalán maradat.
A zsidók alapvető tévedése, hogy saját országot akartak, méghozzá ott, ahol az, mások számára sem lehetséges. A történelmük tanulsága alapján, nem saját országra volt szükségük, hanem olyan befogadóra, ahol képességükkel érvényesülni tudnak. Ilyen ország volt az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland.
Még utólag sem lehet tanácsot adni arra, hol kellett volna berendezkedni a zsidóságnak, ha saját országot akar. Az mégis megállapítható, hogy kedvezőtlenebb helyet aligha találhattak volna, mint a kétezer éve otthagyott őshazát.
Kínálkozik a párhuzam az európai zsidó, és a távol-keleti kínai diaszpóra között. Mindkét diaszóra képes volt kiemelkedni a példátlanul gyorsan fejődő környezetéből. Ahogy Nyugaton a zsidó diaszpóra volt a legiskolázottabb, a leggazdagabb nép, a távol-keleti diaszpórában élő kínaiakat is ez jellemzi.
Azt nem lehet tudni, hogy a kínai diaszpóra viselkedése, sorsa, miért alakult úgy, ahogyan, mégis lehet tanulni belőle. A külföldön élő, az államalkotó népektől korlátozott kínaiak nem akartak hazavándorolni. Felismerték, hogy a maguk erejéből többre mennek, mint az anyaországon belül. Nekik a legjobb megoldás az, ha világkereskedelmi központ szerepét játszó városállamuk lehet. Ehhez adottság volt a két gyarmatváros, Hong Kong és Makaó. Tapasztalatból tudták, hogy nekik kereskedni kell, amire a világkereskedelem kedvező adottságú városállamai felelnek meg a legjobban. Azzá tették a még kedvezőbb adottságú Szingapúrt is. Tudták, hogy nekik nem szabad nagy területen berendezkedni, nyersanyagokban és élelmiszerben önellátásra törekedni. Gazdagnak kell venni, és pénzért, minden megvásárolható. Még kevésbé van szükségük erős hadseregre.
A már államnagyságú Tajvant pedig a történelemtől kapták ajándékba.
Természetesen a hazátlan zsidóság nem volt, nem lehetett abban a helyzetben, mint a kínai diaszpóra, de a sikerükből azért tanulhattak volna.
A nyugaton élő zsidóságnak is tudni kellett, hogy sikerük egyik kulcsa, hogy városlakók lettek. Ahol, és amíg nem élhettek városokban, nem is volt kiemelkedő a teljesítményük. Elég a Lengyelországban és Ukrajnában, a vidéken élő zsidóság sorsára gondolni. De ezek is rakétaként emelkedtek, amikor városlakók lettek.
Tehát nem volt realitása már annak sem, hogy az európai városlakó zsidókat a vízszegény országban, földművelésre szoktassák.
Amikor Sztálin Szibériába akarta telepíteni a zsidókat, az még a Szovjetunión belül is internálásnak volt tekinthető. Utólag azonban nem az. Ott nem kellett volna az arabokat kétezer éves szülőföldjükről előzni, kitelepíteni. Ráadásul a Csendes Óceán északi része egyre inkább a világgazdaság súlypontja közelében van, illetve lesz. A zsidók, de nem az oroszok kezében egy kelet-szibériai kikötőváros aranybánya lehetne.
A legjobb megoldás lett volna, ha az európai zsidóság Észak-Amerikába megy. Ez azonban csak akkor lett volna reális, ha ezt, nem saját állam alapítóiként nem igyekeznek megoldani.
A Nyugaton élő zsidók azonban a zsidóságban, mint egységes népben tudtak gondolkodni. Nem vették tudomásul, hogy a nyugati zsidóság kulturálisan nem azonos kultúrájú nép az arab világban és Etiópiában élő hittestvéreivel. Ezt most sem veszik tudomásul, nemhogy Izrael állam létrehozásakor. Most egy államban élnek az elmúlt ezer évet Nyugaton élők, és a Közel-Keleten élő zsidók, akik között óriási a kulturális szakadék. Az előbbiek a világ legdinamikusabb etnikumához, az utóbbiak az arab világhoz igazodnak. A mai újságban olvasom, hogy az ortodox zsidók még azt sem hajlandók elfogadni, hogy a gyermekeik egy padban üljenek a nem ortodoxokkal.
A zsidóság legmodernebb része sem veszi tudomásul, illetve nem meri, tudomásul venni, hogy az eredeti anyagjogra épülő, törzsi vallásuk már nem jelenthet minden zsidó számára közös nevezőt. A két zsidó kultúra közti szakadék már ma is áthidalhatatlan, és idővel egyre inkább az lesz.
A Nyugaton élő zsidóság nagy többsége ma már keresztény lenne, ha a keresztény egyházak védelmét élvezhette volna.
A kereszténység semmivel sem tagadta meg jobban zsidó Krisztusának tanait, mint a kétezer éves antiszemitizmusával. Ma a Vatikán is azzal védekezik, hogy a keresztény hívei védelme érdekében nem fordult szemben a fasziták zsidóüldözésével. A tény, hogy a keresztény egyházak olyan messze mentek a zsidónak született istenük megtagadásával, hogy kezdettől fogva, a zsidókat vádolták Krisztus haláláért. Hitler, mint általában a közép- és kelet-európai fasiszták, csak meglovagolták a kereszténység hisztérikus antiszemitizmusát.
Jó példa, ahogyan a Vatikán, és mindenek előtt a magyar katolikus klérus szentté kívánja avatni Mindszenti bíborost a született antiszemitát. Mindszenti még csak plébános volt, amikor már szigorú zsidótörvényért sürgetett. Ezt tudva, nevezte ki a pápa előbb püspökké, majd hercegprímássá, végül bíborossá. Ezt nem lehet azzal magyarázni, hogy Hitler keresztényüldözésétől való félelmében tette.
Nincsenek számszerű adataim az inkvizícióban kivégzett zsidók számáról, de sokan voltak azok is. Tudom, hogy a másik szentnek jelöltünk Kapisztrán János is hisztérikus antiszemita volt Ausburgban, az inkvizíció során, mielőtt ide jött a görög-keleti szervek erőszakos térítésére, mint a pápa személyes megbízottja.
Visszatérve Izrael állam jövőjére.
Kezdettől fogva tévedtek, amikor azt hitték, hogy erőszakkal meghódított, és erőszakkal védekező országuknak tartós jövője lehet az arab világ tengerében. Ugyan egyelőre bízhatnak katonai fölényükben, és az Egyesült Államok védelmében, de naivság azt hinni, hogy ez örökre tartható lesz.
Ami a katonai fölényt illeti.
Ez nem lehet örökké tartó, és iszonyú sokba kerül. Egy kis ország az arab tengerben nem számíthat örökös katonai fölényre. Az pedig elképesztő, hogy milyen sokba kerül a hosszú ideig tarthatatlan katonai fölény.
Az Egyesült Államok egyoldalú támogatására is csak addig lehet számítani, ameddig a jelenlegi közel-keleti politikáját folytatja. Annak elhibázott logikájára, és a feudális arab államok társadalmi stabilitására sem lehet sokáig építeni.
A palesztinok erőszakos kitelepítése, különösen másfélmillió palesztin kis térségben való internáltságot jelentő elzártságára olyan következményekkel járt, ami az erőszak folyamatos alkalmazására kényszeríti Izraelt.
Márpediga százszoros számbeli fölényben lévő,gyorsan szaporodó, elmaradt, szegény és fanatikus nép ellen az erőszak reménytelen, sőt erőszakot szülő.
Az elmúlt ötven évben Izrael minden lépése az arabokkal szemben tovább rontotta a hosszú távon eleve reménytelen együttélés lehetőségét.
Izrael megint nagy ostobasággal tetézte az előzményeket. A gázai övezet blokádja eleve az volt, amit ideje lett volna könnyíteni, de ezt most még jobban elrontotta azzal, hogy a vele fontos stratégia szövetségesétől, Törökországból indított segélyszállítmány hajóit a nemzetközi vizeken, brutálisan megtámadta. Nem elégedett meg azzal, hogy a hajókat átvizsgálja, hanem néhány fegyvertelen törököt a kommandósai megölték. Erre a török nép, amelyiknek elve nem volt szimpatikus, hogy a vezetés összejátszik a mohamedánok ellenségével, Izraellel, olyan elemi erővel tiltakozott, amit a kormány sem viselhetett el, és elégtételt követelt.
Az izraeli titkosszolgálatnak tudni kellett, hogy a hajók nem szállítanak fegyvereket, elég lett volna a bekísérésük, és ellenőrzésük, de ők a hadsereg kommandósaira bízták a hajók fegyveres megszállását.
Ez az incidens egyrészt óriási kárt okozott az Egyesült Államoknak, mert Törökország nagyságrenddel fontosabb politikai és katonai partnere a térségben folyó értelmetlen háborúskodásban, mint az ott közutálatnak örvendő Izrael. Ezen túl világpolitikai következményekkel járhat, ha Törökország ráébred, hogy számára a Kemal Atatürk által, közel száz éve elindított nyugati orientáció hibás, és reménytelen. Várható volt, hogy egyszer a közvélemény nyomására, visszatér az Oszmán Birodalmi hagyományos útjára, a közel-keleti arab világ hatalma akar lenni. Egy ilyen külpolitikai fordulat, amit a török nép sokkal inkább támogat, halálos csapást jelent Izrael, és stratégiai kudarcot az Egyesült Államok közel-keleti politikája számára.
A zsidóság tragédiája.
A nyugati kultúrában élő zsidóság a második világháború után rossz stratégiát indított útjára, és ezen az úton egyre kevésbé lehet megfordulni.

Szólj hozzá!

Mire épülhet a baloldal?

2010.06.21. 12:25 Kopatsy Sandor gondolatai

 

 

Kopátsy Sándor                  PI                  2010-05-31
 
MIRE ÉPÜLHET A BALOLDAL
Gondolatok Földes György írásának olvasása után
 
Földes Györgyöt az egyre kevesebb baloldali értelmiség egyik rangos képviselőjének tartom. Ez az írása is kiemelkedik az MSZP hangadóinak magyarázkodásai közül. Ehhez lenne kiegészíteni, és vitatni valóm.
Elnézést, de nagyon messze megyek vissza. Ahhoz, hogy a magyar társadalom súlypontját helyesen lássuk, meg kell érteni, hogy az viszonylag jobboldali, erősen nacionalista, és mérsékelten klerikális.
A magyar társadalom jelenleg is érvényes arculatának kialakulása ezer éve kezdődött.
Első királyunk gondolataiba nincs módunk betekinteni, de az államalapítását, tetteit, ideje volna elemezni.
Milyen magyar társadalom vezetését örökölte családjától? Tipikus sztyeppe társadalmat, döntően szabad csalásfők pásztortársadalmát, amelyikben teljesen hiányzott a városlakó polgárság. Ezt a sztyeppei nomád társadalmat kellett nyugat-európai, feudális, jobbágytartó, földesúri társadalommá átszervezni, amiben a családok többsége a földesurak jobbágya, a városokban többször annyi polgár él, mint ahány földesúr, a politikai hatalmat birtokló osztálynak.
A magyar történelemírás egyik nagy hiánya, hogy az államalapítással százszor annyit foglalkozik, mint a társadalmunk átalakításával. A történészek, hatásukra a közvélemény számukra a politikai felépítmény története százszor fontosabb, mint az alépítményé.
Arról nagyon keveset tudunk, hogy ki lettek a jobbágyok. Nyilván, nagyobbrészt az itt lakó népek, és a szabad magyarok alsó rétege.
Az Árpád-kori magyar társadalom összetételét alig ötven éve Győrffy György tárta fel, de a rendkívül jelentős felismerésének alig lett visszhangja. Ő mutatott rá először arra, hogy nálunk az ország lakosságának 6, a magyar etnikumnak 12 százaléka volt nemes. Szemben a francia társadalommal, ahol csak 1 százalék volt az. Ott a lakosság 6 százaléka volt városlakó polgár. Ezzel szemben nálunk a polgárság a lakosságnak egyetlen százalékát sem érte el. Ráadásul, azok között nem volt magyar etnikum.
Ezt a tényt a középkori királyaink szint mindegyike felismerte, és ezért támogatta a nyugati, elsősorban germán, azaz szász polgárok betelepítését. Az eleve a kívánatos sokszorosát kitevő nemesség nem igyekezett az idegen polgárságot asszimilálni, a politikai struktúrába beépíteni. Autonómiát ugyan kaptak, de elszigeteltségük fennmaradt.
A magyar társadalom beteges polgárhiánya egészen a 19. század utolsó harmadáig fennmaradt. A társadalomba szervezetten beépült polgárság hiánya az iparosodás, mindenek előtt a vasúthálózat kiépülésével járó urbanizáció idején vált elviselhetetlenné. Ebbe a vákuumba egyre inkább, de lassan épült be a két germán kisebbség, és viharosan gyorsan a zsidóság.
A történészeink alig szenteltek figyelmet annak, hogy az oszmán hódoltságú Alföldön a módos jobbágyság, Erdélyben pedig az értelmiség polgárosodott. Az Alföldön jöttek létre először paraszt-polgár városok. A magyar jobbágyság, majd a parasztság urbanizációja is fekete folt a magyar történészek számára, pedig a jelen megértéséhez abban van az egyik kulcs.
De térjünk vissza arra, hogy a magyar társadalom megértésének kulcsa, hogy aránytalanul nagyszámú volt a nemessége.
Nemrég jutott a tudomásomra, hogy volt valaki, méghozzá Sztálin, aki tisztában volt azzal, mint jelent a porosz, a lengyel, és a magyar társadalomban, hogy sok nemese, és kevés polgára volt. Ő mondta Gyilasznak, a negyvenes évek végén, hogy e három néppel lesz gondja, mert ezeknek nagyon erős a nemesi, azaz a nemzeti hagyományuk.
A magyar marxizmus azonban nem foglalkozott ezzel a sajátsággal.
A nyugati formája, a szociáldemokrácia nem számolt azzal, hogy valahol a nemzeti szempontok elsődlegesek lehetnek.
A keleti formája, a bolsevik ugyan tisztában volt a nemzeti érzelmekkel, de azt hitte erőszakkal el tudja nyomni.
Lefordítva ezt az elmúlt száz év magyar történelmére. A szociáldemokraták az indokoltnál nyugat-európaiabbak, azaz urbánusok voltak, azt hitték nyugati társadalomban élnek. Nem értették meg a magukat a nemesek utódainak érző értelmiséget, a népieket.
A bolsevik hívek pedig nem vették tudomásul a magyar társadalom nacionalizmusát.
Így köszöntött ránk a rendszerváltás.
A rendszerváltás kezdetével két politikai erő volt leginkább felkészült. A népi-nemzeti magyar értelmiség, és a polgári gyökerű zsidó polgárság.
A népiek az MDF-ben szervezték meg a közép-jobb magyar társadalom számára azt a pártot, amelyeik a következő időszakban joggal építhetett arra, hogy a demokratikus ország legerősebb pártja lesz. Nem ismeri a magyar társadalmat, aki nem veszi tudomásul, hogy nálunk az a párt jut a legkönnyebben hatalomra, amelyik a népi-nemzeti erőkre épít. Ezt érezték meg nemcsak az MDF alapítói, hanem a nemzetközi zsidóság is.
Az MDF-et alapító népi értelmiség jól ráérzett arra, hogy a magyar társadalom többsége közép-jobb pártra vágyik. Ez a párt azért nyerte meg az első választást, mert a közvélemény ilyennek ismerte. Négy évvel később ugyanez a párt azért bukott meg csúfosan, mert Antall József a népiek pártját, az úri középosztály pártjává alakította át. Végül, 2010-ben az a Fidesz nyerte meg elseprő többséggel a választást, amelyik olyanná vált, mint amilyen lett volna az Antall József előtti MDF.
A nyugat-európai liberalizmust képviselő SZDSZ, mindenek előtt annak zsidó polgárai, az indokoltnál jobban féltek az MDF-ben tömörült népek között megjelenő antiszemitizmustól. Ezért, kiváló stratégiai érzékkel, az MDF élére segítették az FGKP éléről kikosarazott, de a számukra joggal megbízható Antall Józsefet. Annak ellenére, hogy Antall egyáltalán nem illett a népiek táborába, mivel a magyar úri középosztály képviselője volt.
Ahogy közeledett a bolsevik megszállás megszűnése, a Kádár alatt egységes szocialista párt tagsága, és vezetése egyre inkább kettészakadt.
A szocialisták egyik táborát a fellazított bolsevik rendszerrel megelégedett vezetők, és tagság jelentette. Kezdetben ez volt az erősebb. A párszervezetek ezek kezében maradt. Vezetőjük Horn gyula volt, akinek kezdettől fogva nagyon szorosak voltak Moszkvával a kapcsolatai. Ennek a szárnynak a politikai erejét a korábbi pártalkalmazottak, a titkosszolgálati káderek, belügyesek, katonai vezetők jelentették. Részben hithű bolsevikok, részben a sorsukat szorosan azokhoz kötöttek voltak, akik tisztában voltak azzal, hogy sorsuk a bolsevik típusú baloldali pártjuk hatalmán múlik. Számukra létérdek volt a párt sztálinista, tehát vallási klérus jellegének megőrzése. Szavazótáboruknak nagy többsége a társadalom alsó iskolázottsági és jövedelmi harmadából került ki.
Ezek orientációját megzavarta, amikor kiderült, hogy a Szovjetunió, majd szétesése után Oroszország, nem a bolsevik típusú baloldali politika útján maradt. Hanem konzervatív, polgári mezbe öltöztetett, nacionalista diktatúra tért. Csak abban vigasztalódhattak, hogy ugyan egészen más ideológia, és gyakorlat alapján, de a titkosszolgálatok káderei hatalmon maradtak.
A szocialisták másik táborát azok alkották, akik a liberálisok, és a népiek között álló reformerek voltak. Ezek liberális szárnyát Nyers Rezső, a népieket Pozsgai Imre vezette.
A rendszerváltás előtti utolsó ciklusban a pártot az előbbiek, a kormányt az utóbbiak, befolyása jellemezte.
A kormány élén Németh Miklós inkább a politikai vonalat, Nyers Rezső a gazdaságit, mindenek előtt a privatizáció előkészítését, vezette. Ehhez a liberális szárnyhoz tartozott Kovács László, Medgyessy Péter, Bokros Lajos, Békesi László, Zuchman Tamás, Toller László, Apró Piroska, és végül a veje, Gyurcsány Ferenc. Ezek egyre inkább azonosultak az SZDSZ liberális politikájával. A párt bukásáért elsősorban ezek a felelősek.
A szocialisták népi szárnyát Pozsgai Imre és Németh Miklós vezette.
Pozsgai Imre, látva, hogy az MSZP-n belül csatát vesztett, kilépett a pártból. Ő lehetett volna az a szocialista vezető, aki tudomásul vette, hogy a magyar társadalom mennyi liberalizmus visel el, és mennyi nacionalizmust igényel.
Németh Miklós ugyan a pártban maradt, de ott sem a bolsevik Horn, sem a liberális szárny nem fogadta el. Békésen félrevonult, pedig ő lett volna az utolsó vezető, aki az MSZP-t váltópárti szinten képes lett volna megtartani.
Pozsgai és Németh volt az a két személy, akik olyan baloldali párt vezetésére alkalmasak voltak, amilyen egy olyan közép-jobb társadalomban, mint a magyar, az MSZP-t a váltópárt szintjén tarthatták volna. Azt ugyan nem vitatom, hogy ők is hibásak voltak, mert könnyen félreálltak, mert nem kötöttek a párton belül annyi kompromisszumot, ami elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a párt vezetői lehessenek.
Azt ugyan egyre többen elismerik, hogy hiba volt a liberálisokkal való szövetség, sőt azok kiszolgálása, de addig nem jutottak el, hogy a bukásuk elsődleges oka a privatizáció során leépített másfélmillió munkahely, és azok pótlásának teljes mellőzése.
Fogalmam szerint, a baloldali párt elő feladata a munkanélküliség elleni küzdelem megszervezése. Mivel az MSZP lelkesen támogatta a liberálisok munkahely felszámolását, és húsz évig nem tett semmit ennek korrigálása érdekében, semmi alapja nincs annak, hogy magát baloldali pártnak tartsa. Az MSZP huszonnégy éve lelkes liberális párt, aki figyelembe sem vette, hogy uralkodása alatt, Magyarország a nagyon magas foglalkoztatású bolsevik rendszer után. a legalacsonyabb foglalkoztatású, azaz leginkább liberális elvek alapján gazdálkodó országgá deformálódott.
Semmi alapja nincs annak, hogy az MSZP-t baloldali pártnak tekintsük. Fizetett tisztviselők által irányított liberális párt. Nem annak alapján kell megítélni a párokat, hogy mit mondnak magukról, hanem, mint tesznek.
A baloldaliság és az óriási alulfoglalkoztatás bamba szemlélése nem férnek össze.
Mindennek tudatában, részleteiben elemzem Földes György tanulmányát.
„1990 urán az új rendszer liberális alapelveken és forgatókönyv szerint épült ki, vagyis lebontott minden akadályt a piacgazdaság, a magántulajdon és a nemzetközi tőke térnyerése előtt. A sem állítható, hogy az akkori világhelyzetben, hatalmas külső dósság terhe alatt nyögve, és a régió teljes átalakulása következtében a külső erőforrásokért, támogatásokért kialakult versenyben lett volna alternatívája ennek az útnak. Ráadásul ez az évtized a neoliberalizmus győzelmes időszaka volt a világban.”
Ha már az MSZP lecsúszásnak elemzését készítjük, hiba a sort 1990-el kezdeni. A túlzottan liberális elvekre épülő privatizáció előkészítése nem 1990-ban, hanem a Németh-kormány alatt megtörtént. A Nyers Rezső által vezetett Gazdasági Minisztériumban a hangadók már a liberálisok voltak. A rendszerváltásra úgy készítettek fel, hogy fel kell számolni a sok veszteséges vállaltot, eladni a nyugati tőkének mindent, amit, és amennyiért, hajlandó megvásárolni, és tört részére zsugorítani a keleti exportot.
Mind a négy cél nemcsak hibás, de önpusztuláshoz vezető volt.
Ami a veszteséges vállalatokat illeti.
Tudós közgazdászaink addig sem jutottak el, hogy kiszámolták volna, hogy milyen erkölcsi kárral, mekkora pénzügyi teherrel jár a veszteséges vállaltok elhamarkodott felszámolása.
- Arról egyetlen közgazdásznak sem volt fogalma, hogy mekkora pénzügyi veszteség az, aminél jobb a felszámolás, mint az időleges további működtetés. Pedig ez egyszerű bürokratikus művelet. Csak az olyan foglalkoztatás rontja a pénzügyi egyensúlyt, ami nagyobb veszteséget okoz, mint a leállítás. Ez akkor fordul elő, amikor a vállalt vesztesége nagyobb, mint az összes költségvetési befizetése, adók, járulékok, vámok, valamint a kifizetett bérek, mínusz munkanélküli segély összege. Én akkor egyetlen ilyen vállalatot nem találtam. Tehát, minden veszteséges vállalt leállítása nem javította, hanem rontotta a pénzügyi egyensúlyt.
- Az még érhető, hogy egyetlen közgazdásznak, nekem sem volt fogalmam arról, hogy milyen erkölcsi károkkal jár a kevésbé képzett munkaerő tartós munkanélkülisége. Nem hiszem, hogy volt olyan liberális, hitbuzgó közgazdász, aki előre látta volna, hogy a leépített munkaerő óriási többsége húsz v múlva sem talál munkát. Az akkori tévhitük ugyan megmagyarázható, de arra nincs mentség, hogy utólag sem ismerik el, hogy másfélmillió munkás, és családja számára tragikusan tévedetek. Ennél is nagyobb bűnük, hogy húsz év alatt nem tettek semmit a bűnük csökkentése, a munkahelyteremtés érdekében.
- Ami a nyugati tőkétől várt munkahelyteremtést illeti, szakmai ostobaságra vall. Nyilvánvaló volt, hogya leépített másfélmillió munkahely nagy többsége olyan minőségű és képzettségű munkaerőt érintett, amiből Nyugaton is felesleg van. A felszámolt munkaerőben ugyan volt olyan minőségű is, akiket a fennmaradó vállatok felvettek, de helyettük elbocsátották azokat, akiknek a minőségével nem voltak megelégedve. Vagyis a privatizáció után maradt másfélmillió olyan munkaerő, amire a liberális munkaerőpiacnak nincs szüksége.
- Ami a munkátlanságra ítélt másfélmillió embert, és utódait ért erkölcsi kárt illeti. Az még a felsorolt anyagi és pénzügyi kárnál is sokkal nagyobb. Ennek tényleges nagyságát én sem mértem fel reálisan. A legutóbbi választás azonban egyértelműen megmutatta. Húsz év alatt az Európa legerősebb liberális pártja letűnt, a magukat baloldalinak deklaráló szocialisták pedig nem második, hanem másodrendű párt lett.
Ami a liberális út objektív követelményét illeti, Földesnek egyik állítása sem állja meg a helyét.
- Nem lehet a magas adósságra hivatkozni, mert a parasztságot ért sérelmek kárpótlására volt pénz, de a munkásokat ért kizsákmányolására nem. Az MSZP-nek egy szava sem volt az ellen, hogy miért csak a parasztokat kárpótolják, a munkásokat nem kárpótolják azért, amit felépítettek, és a liberálisok eladják a nyugati tőkéseknek, és a hazai új kapitalistáknak, akik többsége jól élt a Kádár-korban is. Hány KISZ-es káder lett milliárdos a privatizáció során? A sok közül elég Gyurcsányt említenem.
- Nem lehet a fejlett világgazdaságban uralmon lévő liberális politikára hivatkozni, mert egyrészt mi privatizációnk volt a legelsietettebb, a legmesszebb menő, azaz a legliberálisabb. Ez a csúcsát éppen az abszolút többséget élvező Horn-kormányban tetőzött azzal, hogy eladtuk az energia elosztórendszert, bevezettük a kötelező magán nyugdíjpénztárakat, azaz túltettünk az angolszász liberalizmuson is.
„A baloldal – jobb híján és a politikai szövetségkötés kényszerétől is hajtva – lényegében elfogadta ezt a stratégiát, amely továbbra is a külföldi tőke beáramlására kívánta alapozni a magyar gazdaság jövőjét.”
Földes is megkerüli az alapkérdést. Milyen erők kényszeríttettek a kemény baloldali Horn Gyulát arra, hogy az abszolút többség birtokában, az MSZP népszerűsége csúcspontján koalíciót ajánljon fel a sokkal gyengébb, és a közvélemény szemében népszerűtlen SZDSZ-nek? De nemcsak bevonta a kormányba, hanem a gazdaságpolitikát Bokrosra, Békesire, és társaikra bízta, akik a saját pártjuknál közelebb álltak az SZDSZ-hez. Ha erre a kérdésre ismernénk a választ, tudnánk a választ arra is, hogy kik juttattatták öt évvel később az elnökség javaslatával szemben, a kormány, majd a párt élére Gyurcsány Ferencet.
Amíg a két kérdésre nem adunk választ, érthetetlen marad, miért jutott ide a magyar baloldal.
Földes ugyan néhányszor érinti a foglalkoztatás alacsony színvonalát, de nem úgy kezeli, mint a minden másnál nagyságrenddel fontosabb tényt, minden veszteség okát.
„Nem nőtt a foglalkoztatás,…”
„Központi kérdéssé válhatott volna… a tartós foglalkoztatás megteremtése.
Nem csak arról kell vallani, hogy nem nőtt a foglalkoztatás, hanem mindent azzal kell kezdeni, hogy mi hoztuk létre a volt szocialista országok között a legalacsonyabb foglalkoztatást, és máig érdemben nem is foglalkoztunk ezzel a problémával. Ebben nem akkor kellett volna reménykedni, amikor EU tagok lettünk, hanem akkor, amikor már küszöbön állt a rendszerváltás.
A baloldali párt számára nem akkor válik feladattá a tartós foglalkoztatás, amikor másoktól pénzt várhatunk, hanem mindig alapvető előfeltételnek tekinti azt.
Földes írásával A reformkísérletek kudarca és vesszőfutás című fejezetében értek a legkevésbé egyet.
Amit ő reform kísérleteknek gondol, azok elő nem készített kapkodásnak, de baloldali reformnak nem m minősíthetők. Gyurcsány minden reformkísérlete liberális, és nem baloldali reform volt, amelyek kudarca liberalizálási kudarc volt. Húsz éve, baloldali reformnak csak a foglalkoztatást és a kisemberek vagyonbiztonságát lehetett volna tekinteni, de erről csak szó esett, tett, eredmény semmi.
Nagyon elszomorított, hogy Földes is beáll azok sorába, akik az elmúlt nyolc évért az ellenzéket, név szerint Orbán Viktort hibáztatják.
„…az ellenzék nem adott időt.”
Az ellenzékek az a feladata a demokráciában, hogy bírája a hatalmat. A hatalomé, hogy cselekedjen. Márpedig az MSZP nyolc évig kormányon volt, de ez az időt a liberálisok befolyása alatt játszotta el. Eddig abban reménykedtem, hogy a Gyurcsány által bevezetett hisztérikus Orbán-ellenességnek lemondásával vége lesz. Sajnos, nem. A jelenlegi vezetés is folytatja, az önkritika helyett az ellenzéket okolja bukásáért.
„A helyi közigazgatás mellett az addigra kiépített médiabirodalom is rendelkezésére állt, hogy táplálja az elégedetlenség lángját.”
Földes Úr azt hiszi, hogy a Fidesz „médiabirodalma” kiépülhetett volna, ha nem ég előtte már az elégedetlenég lángja? Nevetségesnek tartom, hogy az elmúlt húsz év liberális médiabirodalma után valaki a szinte semmiből kezdő Fideszéről beszél. Ha végeznénk egy felmérést arról, kint tartott a magyar közvélemény az erejét messze meghaladó médiabirodalom tulajdonosának, akkor kiderülne, hogy a nagy többség az SZDSZ-ét tartja.
Magam is csodálkoztam, hogy a vállalkozások országos érdekvédő szervezetei egységesen a Fidesz mögött sorakoznak fel. Ezt azonban nem a Fidesz érdemének, még kevésbé felróható hibájának tartam, hanem a liberálissá vált baloldalénak. Nem találtam európai példát arra, hogy az ilyen szervezetek ne a liberális pártot támogatnák. Ehhez az kell, hogy már döglöttnek tartják.
„Ezek után következett a pénzügyi világválság, amely készületlenül érte az országot és a kormányzatot. Az MSZP épen akkor készült sikerkongresszust tartani a beindult gazdasági növekedés remélt áldásainak jegyében, amikor már a magyar bankrendszer is veszélybe került.”
Ezt úgy fogalmaznám, hogy a fejlett tőkés világgazdaság került válságba. Méghozzá annál inkább, minél eszetlenebbül liberalizált. Tekintettel arra, hogy a magyar gazdaság a fejlettségéhez és társadalmi állapotához képest túlságosan liberalizált volt, túlságosan érintette a pénzügyi válság.
Az igazán nagy baj a mediterrán térség déli részén, és a legliberálisabb, volt csatlós országban, nálunk van.
Földes úr sikerkongresszusra való készülődésről beszél. Sajnos az MSZP felső vezetésének fogalma sem volt, de még most sincs, hogy milyen kárt okoztak az országnak az elmúlt huszonnégy évben, amiből tizenhatban ők voltak kormányon.
1. Nálunk a legmagasabb a társadalmi munkamegosztásból kizártak aránya.
2. Ezer éves történelmünkben példátlan, hogy fogy a lakosság.
3. A kevés születésen belül magas a reménytelen családi környezetben születtek arány, és nagyon alacsony ott, ahol a felnevelés várható eredménye kitűnő.
4. Békeidőben a kisemberek vagyonbiztonsága soha nem volt ilyen rossz.
5. A magyar közigazgatás lassú, bürokratikus és korrupt.
Földes út ezt az öt főbűnünket nem is említi.
„Az MSZP-nek voltak sikerei a gazdaság modernizálásában, többek között azzal, hogy 1995-96-ban a saját szavazóival elfogadtatta a privatizációt, a válságkezelést.”
Ezt a mondatot másként fogalmaznám. Az MSZP még a szavazóinak az elvesztése árán is elfogadtatta a hisztérikusan liberális Bokros-csomagot, privatizált azt is, amit nem lett volna, és a világon elsőként, máig utolsóként bevezette az önkéntes, de kötelező, magán nyugdíjpénztárakat. Sikernek tekintjük a saját megbuktatásunkat.
„A másik – nem kisebb súlyú – társadalmi ügy a szegénység, a kizárás, és a kizáródás.”
Ez a fogalmazás hibás.
A szegénység és a kizárás nem ügy, hanem felháborító helyet, és a megoldása nem második, hanem első feladat.
A kizáródás kifejezés használata sértő, és igaztalan. Azt sugallja, hogy a húsz éve munkátlanok kizáródtak. Ők előtte dolgoztak, csak mi kizártuk őket ebből a lehetőségből. Nem ők mondtak fel, hanem őket mi zavartuk el, és az óta sem gondoskodtunk számukra munkaehetőségről.
A tanulmány utolsó fejezete, Mihez kezdjen a baloldal a saját problémáival címet kapta.
Sokkal fontosabbnak tartanám, ha az MSZP nem a saját problémáival, kettéváljon, egyben maradjon, hanem a magyar társadaloméval foglalkozna. Előbb legyen program, aztán lehet ahhoz pártot szervezni, vezetőket választani, pártalkotmányt alkotni.
MILYEN PÁRTRA VAN SZÜSKÉG?
Magyarországon olyan baloldali pártra van szükség, amilyent a magyar társadalom elfogad. Demokráciában a független országnak olyan pártra van szüksége, amilyent aközvélemény támogat. Ha egy ország nem független, akkor olyan pártra van szükség, amilyent a felett uralkodó külső erő elvisel.
A Baloldal szavazótáborát nagyon megnövelte Antall Józsefnek az úri középosztályra épült politikája, és a liberálisok eszetlen munkaerő leépítése. A mások választáson az MSZP a körzetek 85 százalékában nyert, de ebből, a listás szavazati rendszer hatására csak 54 százalékos parlamenti képviselet lett. (Nem tudom, Földes honnak vette, hogy a csúcs csak 42 százalék volt.)
Máig nem tisztázták a szocialisták azt sem, miért buktak meg gyalázatosan az első, és miért nyertek nagy fölénnyel a második választáson.
Az egyre jobban integrálódott világban már nincs teljesen független ország, ott a pártoknak az is figyelembe kell venni, hogy a hazai közvélemény mellett mit kíván a nemzetközi környezet. Ezt Kádár Jánosnál jobban nem értette meg egyetlen politikusunk sem. Ő mindenki másnál jobban egyensúlyozott a két követelmény között. Az ostoba politikusok és történészek azért bírálják, mert nem azt tette, amit akkor kellett volna, ha az ország független.
A baloldal válságát az okozza, hogy eltűntek előle a marxi politikai célok. A marxizmus példátlan népszerűségét annak köszönhette, hogy a kora társadalmának fő problémáját célozta meg. A tőkés osztálytársadalom legnagyobb feszültsége abból származott, hogy a piac nem fizette meg a munkaerőt.
Marx erre a problémára ugyan hibás okot talált, de ez nem akadályozta meg, hogy a politikai harc zászlaja legyen.
Az ugyan igaz volt, hogy a tőkés társadalomban a munkásokat kizsákmányolták. Marx szerint a kizsákmányolás oka a tőkéstulajdon. Nem vette észre, hogy elmélete nem materialista, hanem idealista, mivel egy általános társadalmi jelenségre felépítményi magyarázatot adott.
A munkásosztály kizsákmányolás nem a tőkéstulajdonból, hanem a munkaerő mennyiségi, és minőségi túlkínálatából fakadt. Az ipari forradalom olyan technikai alapot hozott létre, amiben a korábbihoz képest mind a munkaerő mennyiségével, mind a minőségével szemben csökkent az igény. Ugyanakkor egyre nőtt a munkaerő mennyiségi, és minőségi újratermelése.
Egyrészt olyan, főleg közegészségügyi fejődést hozott, ami megnövelte a várható életkort, ezzel a munkaerő mennyiségi kínálatát.
Másrészt a közigazgatásnak és a hadseregnek szüksége lett a lakosság iskoláztatására, ami a munkaerő minőségét javította.
A tőkés gazdaság munkaerő kereslete egyre kisebb mennyiségi és alacsonyabb minőségi igényt támasztott, a társadalom pedig egyre több, és jobb munkaerőt termelt. A marxi közgazdasági elméletből annak kellett következnie, hogy a munkaerő túlkínálata szükségszerűen értéke alatti árat eredményezett.
A marxizmus politikai karrierjének végét jelentette, hogy a tudományos és technikai forradalom hatására egyrészt kielégíthetetlenné vált a munkaerő minőségével szemben támasztott igény, másrészt megszűnt a munkaerő számmának gyarapodása.
Egyik változást sem lehetett előre látni. Nyomát sem találjuk annak, hogy valaki előre látta volna.
A tudományos és technikai forradalom olyan technikai alapot hozott létre, és ez az alap olyan gyorsan változik, hogy a minőségi munkaerőigénye ki sem elégíthető. Márpedig, aminek az igénye nagyobb, mint a kínálat, annak az ára feltartóztathatatlanul emelkedik, és annak bővítése válik a társadalom elsőrendű feladatává.
A tőkés osztálytársadalom működését a tőkehiány alakította olyanná, hogy minél gyorsabban bővüljön a tőke. A jelenkori fejlett társadalom arra épül, hogy a minőségi munkaerő igénye minél jobban kielégíthető legyen. E két társadalom alépítménye egészen más. Egészen más marxizmusra lenne szüksége. Helyesebben fogalmazva: A jelenlegi fejlett társadalmak mozgástörvényeit egészen más rendező elv alapján lehet megérteni.
A jelekor fejlett társadalmai számára ez elsődleges feladat a minél jobb munkaerő újratermelése. Mindent ez alá kell rendelni. Ennek ellenére a modern társadalmakat még mindig olyan közgazdaságtan működteti, mintha tőke bővített újratermelése volna az elsődleges feladat.
A jelenkorban olyan közgazdaságtanra van szükség, ami arra épül, hogyan lehet a következő nemzedék minőségét javítani, a mennyiségét pedig tartani.
A fenti cél szolgálatát a társadalom szellemi vagyonának gyarapítására lehet leegyszerűsíteni. Ezt a feladatot megnehezíti két tény.
1. Eleve kevés a gyermekvállalás, és egyre rosszabb annak a struktúrája. Vagyis, minél fejlettebb a társadalom, annak elitje, a legképzettebbek és a legjobb anyagi körülmények között élő családok kevés, a leszakadtak sok gyermeket vállalnak. A közvetkező generáció a társadalom érdekével ellentétes módon szelektálódik. Az a társadalom lesz sikeresebb, amelyik ezt a kontraszelekciót jobban kivédi.
2. A következő évtizedekben a Távol-Kelet felemelkedése óriási túlkínálatot hoz létre a kevésbé igényes munkaerő nemzetközi piacán. Ezért a fejlett társadalmakban még jobban csökken a gyengébb minőségű munkaerővel szembeni kereslet. Azok foglalkoztatása egyre nagyobb gond lesz. Márpedig a következő generáció számára elveszik azok értéke, aki munka nélkül élő családokban nőnek fel. Minél kisebb a tehetségek, képességek merítése, annál gyengébb lesz az eredmény. A fejlett társadalmak számára tehát munkát kell biztosítani annak a munkaerőnek is, amelyikre a piacnak nem lesz szüksége. A munkátlanok eltartása nem lesz megoldás, mert csak a munkából élő család lehet olyan társadalmi háttér, amiből jó minőségű munkaerő származik. Az a társadalom lesz sikeresebb, amelyik a munkaképes korosztályok foglalkoztatását sikersebben oldja meg.
A baloldal feladata a fenti kettős követelményből fakad.
A társadalmat a piac által differenciálthoz képest nivellálni kell. Célja a jóléti társadalom, amiben viszonylag kisebb a családok jövedelme közti szóródás. Ezzel lehet csökkenteni az olyan családok arányát, ahol a gyermeknevelésnek eleve kedvezőtlenek a feltételei. Ezt elsősorban a magas foglalkoztatás, másodsorban a magas állami újraelosztás segíti elő. Ebből fakadóan a gazdaságpolitikában a baloldaliság eleve liberális ellenes.

 


 

 

Szólj hozzá!

A legerősebb akarata érvényesüljön

2010.05.31. 12:45 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                EP                    2010-05-30
A LEGERŐSEBB AKARATA ÉRVÉNYESÜLJÖN
 
A fajok fejlődésének a legáltalánosabb törvénye, hogy az erősebb, az életképesebb győz. Darwin e zseniális felismerése nem vitatható. Ennek ellenére az eresztény erkölcs a gyengék támogatását tarja követendőnek.
Az erősebbek győzelme még akkor is általánosan érvényesül, amikor az erősebb főleg fizikai képessége alapján mérődik. Százszor inkább igaz ez jelenkori fejlett társadalmakban, ahol az egyedek társadalmi értéke elsősorban szellemi vagyonuk arányában differenciálódik. Az emberek fizikai erejében való szóródás nagyon kicsi, a nagy többség esetében néhányszor tíz százalék. Ezzel szemben a fizikumunknál sokszorta fejlett agyunk képessége ennek tízszeresénél is jobban differenciált. Ezért a múltban még megengedhető volt, hogy az elvárás, a társadalom támogassa a gyengéket. Ez az elvárás azért sem okozott nagy problémát, mivel a gyakorlat keményen az erősek oldalán állt.
A kiket támogasson a társadalom? Ez a kérdés minket most a politikai hatalom megosztása szempontjából érdekel.
Miért nem jó az a demokrácia, amiben a többség akaratával szemben, a kisebbek összefoghatnak?
Mert hamis érdeket fejez ki minden olyan kompromisszum, amit a gyengébbeknek a legerősebb ellen való összefogása hoz létre. Az ilyen esetben a társadalmi érdek sérül. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy a legerősebbnek tökéletesen igaza van, hanem azt, hogy ennek a legerősebb akaratérvényesítése a legkisebb rossz. Ez akkor is igaz, az ellenfelei együttesen erősebbek.
A biológusokat kellene megkérdezni. Ismernek-e olyan falkát, amiben nem a legerősebb a vezető, nem annak az akarata érvényesül?
A legtöbb esetben a két legerősebb párharca dönti el, ki a vezető, és ennek a közösség minden tagja aláveti magát. Nem tudok olyan falkáról, ahol a vezetésre áhítozók összefognak a legerősebb ellen. Annak mindig csak egyetlen kihívója lehet.
Ha megnézzük, hogyan kezelik a bukott pártok a győztes Fideszt, azon a falkaállatok is nevetnének.
A bukottak legfőbb panasza, hogy túl erős lesz a győztes, hiszen csak a szavazatok 52 százalékával győzött. Azt nem teszik hozzá, hogy a többiek milyen erőtleneknek bizonyultak hozzá képest. A legerősebb is csak két körzetben nyert az 176-ból. A másik kettő semmit. Az oroszlánok csapatában, ekkora fölény mellett, nem is akadna kihívó.
Az 52 százalék hangoztatása több szempontból ostobaság. Elsősorban az 52 százalék nagyon sok, ha azt nézzük, hogy mennyi százalékot képvisel a három talpon maradt ellenzék. 45 százalékot. De ezek messzebb vannak egymástól, mint a kétharmados többség birtokába került Fidesztől. Akinek esze van, az tudja, hogy az ilyen poláris politikai ellenzéket nem szabad összeadni, hiszen azok politikai iránya ellentétes.
Mindez nem azt jelenti, hogy a legerősebb tökéletesen kifejezi a társadalom érdekét, csak az, hogy ehhez az van a legközelebb, közelebb, mint a kisebbek koalíciója. Minden politikai koalíció, szövetség csak olyan erős, amennyire közösek a céljaik. A jelenlegi három ellenzéki pártnak kevesebb az egymással közös céljuk, mint amennyi a Fidesszel volna. A társadalmi érdeket sérti, ha legerősebb megbuktatására olyanoknak is össze lehet fogni, akiknek az egyetlen közös céljuk a legnagyobb megbuktatása.
A demokráciának nem előnye, hanem gyengéje, ha a kisebbek összefoghatnak a nagyobb ellenében. Ezt az a demokrácia azzal igyekszik csökkenteni, hogy csak a választókerületekben győztes mindent visz, a veszteseknek semmi nem marad. A győztes viszont mindent visz. Ez ellen ne legyen harc. Az egyetlen biztosíték, hogy az elnyert hatalom csak négy évig tart. Ha azt látják a választók, hogy s hatalom nem jól szolgálta az érdeküket, és másik pártot tartanak jobbnak, akkor az kerüljön hatalomra.
Az még megengedhető, hogy az alkotmány néhány alapvető döntés esetében nem elégszik meg az egyszerű többséggel, hanem annál magasabb támogatást kíván. Ez esetben is hibás az olyan megkötés, ami a kétharmad támogatását kíván. A tartózkodók szavazata ne számítson szavazatnak. Az igen, és a nem szavazatok aránya legyen kétharmados. Ez a jelen esetben az jelenti, hogy nem az igen szavazatok kétharmadát, hanem csak az ellenszavazatok kétszeresét kell elérni. Márpedig ez nagy könnyítés. Ne az legyen a fontos, hogy mennyien szavaznak meg egy kiemelt jelentőségű törvényt, hanem az, hogy mekkora az ellenzéke. Ez azért nagyon jelentős különbség, mert az ellenzék általában a többség két oldalán van.
A listás szavazatokat törlő választási törvényen kívül, nehezen tudok elképzelni olyan törvényt, amit a jelenlegi, három ellenzéki párt, egységesen elutasít.
A jelenlegi parlamentben azért erősebb a kétharmadnál a Fidesz, mert az ellenzéke szinte soha nem lesz egyharmados.
 

Szólj hozzá!

Legyen vége a kispártok uralmának

2010.05.31. 12:42 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                       PP             2010-05-29
 
LEGYEN VÉGE A KISPÁRTOK URALMÁNAK
 
A parlamentből kiszorult, illetve másodrangúvá vált pártok azon siránkoznak, hogy oda a demokrácia, mivel egyetlen pártnak lett kétharmados, azaz alkotmányozó többsége.
Az, fel sem vetődik részükről, hogy a tények tükrében vizsgálják meg, hol, mennyi pártra volna szükség.
Mit bizonyítanak a tények.
AZ AMERIKAI MODEL
A demokrácia történelmi kialakulása alapján a demokráciát Angliában és Németalföldön kell keresni. Mindkét esetben olyan speciális történelmi körülmények játszottak fontos szerepet, az, hogy királyságok voltak, hogy gyarmattartó imperialisták, nehézzé teszi a párhuzamot. Aligha vitatható, hogy az Egyesült Államoktól tanulhatunk a legtöbbet. Ők a gyarmati sorból kezdték, és nem terhelte őket a saját nemzeti történelmi múltuk súlya. Példájuk ugyan a nyugat-európai társadalmak voltak, de túlléphettek a nemzeti hagyományokon.
A nyugat-európai polgári demokráciákban, mindenek előtt az angolszász államokban gyakorlatilag két párt van, és általában megbuknak azok, akik ezt kevesellik. Ez következik abból, hogy parlamenti képviseletet nem a pártok, hanem a választókerületben nyertes egyének nyerik. Győz a párt, amit a legtöbb nyertes képviselő a pártjának tekint. Ebből fakadóan, aki politikai pályára vágyik, azzal kezdi, hogy a saját kerületében igyekszik megnyerni a választók bizalmát. Ha ez sikeresnek ígérkezik, választhat pártot. A pártok számára ugyanis azok jelentnek értéket, akiknek a megválasztására számíthatnak.
Ebből következik, hogy nagyon ritkán fordul elő, hogy a győztes pártnak nincs parlamenti többsége. Most ugyan Angliában, hosszú idő után, egyetlen pártnak sem lett többsége, és ennek következtében a három pártból a legkisebbel kellett a két erős egyikének koalícióra lépni.
Az angolszász rendszernek az a nagy előnye, hogy a politikai karriert nem fent, a pártokban, hanem lent a választók között kell megalapozni.
Ez a legtisztábban az Egyesült Államokban valósul meg, ahol a királyság tradíciójával sem volt gondjuk. Ők eleve államelnököt választanak, akit közvetlenül a nép választ, és független a törvényhozás két házától. Akkor sem váltható le, ha nem az ő pártja nyer a törvényhozás mindkét házában többséget. A négy évre szóló mandátuma lejárta után, egyszer még indulhat, de akkor is csak a nép választja meg. A kormányát az államfő állítja össze. Azokat bármikor lecserélheti, vagyis egyértelmű vezetője a végrehajtó hatalomnak.
A képviselőház tagjait a választókerületekben, a szenátusát az államokban, ugyancsak négy évekre választják. Tehát szó sincs a kisebb pártok törvényhozási szerepéről.
A pártok hatalmára épülő demokrácia
A második világháború után Európa nyugati felén számos állam olyan választási rendszert alkalmazott, amiben már nem csak a körzetükben megválasztott képviselők lesznek a törvényhozás tagjai, hanem a pártok küldöttei.
A pártok klérusát bejuttató választási rendszert a második világháború után vezette be néhány nyugati állam.
A bolsevik rendszer bukása után, ezt vette át minden volt csatlós állam.
E változás azt jelentette, hogy a politikai döntések egyre inkább a törvényhozástól átkerültek a pártokhoz. A törvényhozók önállósága megszűnt, azok a pártjuk szavazógépévé váltak.
 
1990-ben, a két legerősebb párt vezetője megkötötte az Antall-Tölgyessy Paktumot, ami egyrészt a köztársasági elnök választását a parlament hatáskörébe helyzete, másrészt a törvényhozók többségét nem a választók, hanem a pártok jutatják a parlamentbe.
Ez a Paktum alkotmányos alapot teremtett a pártok uralmának. Méghozzá minden olyan párt frakcióhoz juthatott a törvényhozásban, amelyik pártként elnyerte a szavazatok 5 százalékát.
Semmi sem bizonyítja, hogy a demokratikus választásnak ez a formája hatékonyabbnak bizonyult volna. Az európai országok teljesítménye nem a választási rendszertől, hanem a lakosság viselkedési kultúrájától függ. A puritán népek jobban, a mediterránok és a közép-európaiak gyengébben szerepeltek. Annyi azonban megállapítható, hogy a listán szerezhető mandátumok arányával nőtt a politikai pártok súlya, és csökkent a képviselők tekintélye, megszűnt a választókkal szembeni felelősségük.
Ami a rendszerváltás óta szerzett magyar gyakorlatot illeti.
1. Az elmúlt öt ciklusban a koalícióba bevont kispártok szerepe aránytalanul nagy, és káros volt. A két közép-jobb ciklusban a Kisgazdapárt, a három bal-liberálisban pedig az SZDSZ játszott aránytalanul nagy szerepet. Mindkét esetben a kispárt befolyása kártékonynak bizonyult. Ezt nemcsak az igazolja, hogy mindkét párttól megvonták a szavazók a bizalmukat, kikerültek a törvényhozásból, hanem a tények is.
- A Kisgazdapárt volt a fő felelőse a vidék és mezőgazdaság lerombolásáért.
- Az SZDSZ nyüzsgése pedig azzal járt, hogy a liberalizáció a nagy többség számára vörös posztóvá vált.
2. De minden politikai elmélet mércéje a gyakorlat. Ennek alapján minden kudarcot eredményező politikai rendszer rossz. Márpedig az elmúlt húsz évnél rosszabb társadalmi eredményt nem ismer a társadalom.
- Csökkent a lakosság száma. Erre békeidőben, a középkori járványoktól eltekintve, nem találunk példát.
- A születések társadalmi, családi háttere példátlanul rossz volt. Ott született kevés, ahol jó, és ott sok, ahol rossz társadalmi eredmény várható attól. Ez a jelenkor legnagyobb megrontója.
- 1990-ben még szinte mindenki helyet kapott a társadalmi munkamegosztásban, húsz éve másfélmillió munkaképes fő, ki vannak abból rekesztve. Ezeket a társadalom munka nélkül, a dolgozók adójából, tarja el.Ebben a tekintetben az elsőkből utolsók lettünk.
- 1990-ben a csatlós országok között a legjobban szerepeltünk, mára számos társország megelőzött. Ennek ellenére a rendszert jónak tartják.
 
A legerősebb akarata érvényesüljön.
Miért nem jó az a demokrácia, amiben a többség akaratával szemben a kisebbek összefoghatnak?
Mert hamis érdeket fejez ki minden olyan kompromisszum, amit a gyengébbeknek a legerősebb ellen való összefogása hoz létre. Az ilyen esetben a társadalmi érdek sérül. Ez nem is csupán társadalmi, hanem természeti törvény. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy a kellő többséget el nem érő legerősebbnek tökéletesen igaza van, hanem azt, hogy ennek az akarat érvényesítése a legkisebb rossz akkor is, ha nem erősebb, mint az ellenfelei együttesen.
A biológusokat kellene megkérdezni, hogy ismernek-e olyan falkát, amiben nem a legerősebb a vezető, nem annak az akarata érvényesül. A legtöbb esetben a két legerősebb párharca dönti el, ki a vezető, és ennek a közösség minden tagja aláveti magát. Nem tudok olyan falkáról, ahol a vezetésre áhítozók összefoghatnak a legerősebb ellen. Mindig csak egyetlen kihívója lehet a vezetőnek.
Ha megnézzük, hogyan kezelik a bukott pártok a győztes Fideszt, azon a falkaállatok is nevetnének.
A bukottak legfőbb panasza, hogy túl erős lesz a győztes, hiszen csak a szavazatok 52 százalékával győzött. Azt nem teszik hozzá, hogy a többiek milyen erősnek bizonyultak. A legerősebb is csak kétötöd annyi szavazatot kapott. Az oroszlánok csapatában, ekkora fölény mellett, minden kihívó behúzza a farkát.
Az 52 százalék hangoztatása több szempontból ostobaság. Elsősorban az 52 százalék nagyon sok, ha azt nézzük, hogy mennyi százalékot képvisel a három talpon maradt ellenzék. 45 százalékot. De ezek mindegyike messzebb van egymástól, mint a kétharmados többség birtokába került Fidesztől. Akinek esze van, az ilyen helyzetben belátja, hogy az ellenzéket nem szabad összeadni, hiszen azok politikai iránya ellentétes.
Mindez nem azt jelenti, hogy a legerősebb tökéletesen kifejezi a társadalom érdekét, csak az, hogy ehhez az van a legközelebb, közelebb, mint a kisebbek koalíciója. A társadalmi érdeket sérti, ha legerősebb ellen össze lehet fogni, ha a kisebbek összefoghatnak a legnagyobbal szemben.
A demokráciának nem előnye, hogy a kisebbek összefoghatnak a nagyobb ellenében, hanem az, hogy a legerősebbnek négyévenként meg kell méretnie magát. Ha a négy év alatt azt látják a választók, hogy nem eléggé szolgálja az érdeküket, és másik pártot tartanak jobbnak, akkor az vegye át a hatalmat.
Az még megengedhető, hogy az alkotmány néhány alapvető döntés esetében nem elégszik meg a többséggel, hanem annál magasabb támogatást kíván. Ez esetben is hibás az olyan megkötés, ami a kétharmad támogatását kívánja, hogy hogyha egyharmados ellenszavazatot ír elő. A tartózkodók szavazata ne számítson szavazatnak. Az igen, és a nem szavazatok aránya legyen kétharmados. Ez a jelen esetben az jelenti, hogy nem az igen szavazatok kétharmadát kell elérni, hanem csak az ellenszavazatok kétszeresét. Márpedig ebben az esetben gyakran a négyötödös többség is biztosított. Ne az legyen a fontos, hogy mennyien szavaznak meg egy kiemelt jelentőségű törvényt, hanem az, hogy mekkora az ellenzéke. Ez azért nagyon jelentős különbség, mert a jelenlegi ellenzék a Fidesz két oldalán van. A listás szavazatokat törlő választási törvényen kívül, nehezen tudok elképzelni olyan törvényt, amit a jelenlegi, három ellenzéki párt, egységesen elutasít.
A jelenlegi parlamentben azért erősebb a kétharmadnál a Fidesz, mert az ellenzéke szinte soha nem lesz egyharmados

Szólj hozzá!

Komparativ előnyök

2010.05.27. 16:26 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                 EG                   2010-05-22
 
KOMPARATÍV ELŐNYÖK
 
A klasszikus közgazdaságtan egyik nagy hiányossága, hogy a társadalom, és az egyének szellemi vagyonával nem foglalkozik, holott a jelenkorban a társadalmak teljesítménye szempontjából ez a legfontosabb.
Ami a társadalmakat illeti.
Az elmúlt száz, még inkább az elmúlt ötven évben csak két kultúrkör volt képes a csúcsra emelkedni, a nyugati kultúrkörön belül a puritánok, a távol-keletin belül pedig a konfuciánusok. Néhány nyersanyagokban nagyon gazdag ország is gazdag lett, de a társadalmi fejlődésben megfeneklett. Minden tudományos okfejtést mellőzve is megállapíthatjuk, hogy a sikeres társadalmi fejlődés elsődleges feltétele kulturális. Csak azok a társadalmak emelkedhettek fel, amelyeket vagy a nyugati puritán, vagy a távol-keleti konfuciánus viselkedés jellemez. Ahhoz, hogy egy társadalom az élvonalba kerülhessen, elsődleges feltétel, hogy a nyugati kultúrkörön belül megtanuljon puritán, a Távol-Keleten pedig konfuciánus módon viselkedni, vagy ebbe az irányba igyekezzen.
Ezt nem könnyű megtenni, mert a kultúrának megfelelő viselkedés nehezen, és lassan változtatható. Aki ezt a szempontot nem veszi figyelembe, kudarcokkal fog találkozni.
Ezt illusztrálja a jelenlegi görög válság. Az EU bővítésében megrészegültek nem számoltak azzal, hogy a Lisszabon – Athén vonaltól délre élő népekről csak azt nem lehet elmondani, hogy puritánok. Ezért ezek nem férnek bele az EU, és még kevésbé az euró közösségébe. De ne csodálkozzunk az EU bővítők naivságán, hiszen az olaszok százötven éve nem vették tudomásul, hogy az országuknak ugyan közös nyelve van, de Rómától északra és délre egészen eltérő a kultúrájuk. A spanyolok sem értik meg, hogy az országuk északi felén a lakosság viselkedése egészen más, mint a déli felén. Az észak-olaszok és a katalánok ötszáz éve érettek a nyugat-európai kultúrára, a délebbre élők azonban a példátlanul nagy támogatottságuk ellenére, egyre jobban lemaradnak. Közgazdasági agyrém hogy a németeknek és a görögöknek közös pénzük van. Az is az, hogy százötven éve az észak- és a dél-olaszoknak közös államuk, alkotmányuk és pénzük van.
Hozzá kell tennünk még egy feltételt. Nem fejlődhet gyorsan az a társadalom, amiben jelentős a természetes népszaporulat. Ezt az alapkövetelményt egyáltalán nem fogta fel sem a politika, sem a társadalomtudomány. Annyira nem, hogy a Nyugat botránkozik azon, hogy Kína ezt felismerte, és politikai erőszakkal megfékezte. A kínai csodát szájtátva csodálják, az alapfeltételének megteremtése felett azonban botránkoznak.
Mit tehet egy nem eléggé puritán társadalom annak érdekében, hogy puritánabb legyen?
Két eszköz állhat rendelkezésére.
I. Megkülönböztetetten tegye érdekeltté a puritán viselkedést, jutalmazza a fegyelmet, a törvénytiszteletet, a tisztaságot, a takarékosságot. Olyan törvényeket kell hozni, ami ezeket az erényeket jutalmazzák, ezek megsértőit büntetik.
II. Telepítsen be puritánokat. A jelenkor egyik nagy tanulsága, hogy a gyenge minőségű munkaerő betelepítésétől akkor is tartózkodni kell, ha pillanatnyila indokoltnak látszik, a jót pedig akkor is örömmel kell fogadni, ha a hazai gyengéket szorítja vissza. Ez a gyakorlat Európa keleti felén ezer éve jellemző volt, hiszen örömmel fogadták a nyugati kultúrából jövőket.
A térség történelmének talán legnagyobb hibáját éppen akkor követte el, amikor a legnagyobb érdeke volt, hogy megbecsülje a köztük élő germánokat és zsidókat. A vasúthálózat kiépülése, majd a tudományos és technikai forradalom győzelme még a korábbihoz képest is felértékelte a térségben élő germán és zsidó etnikumot. A felzárkózás szempontjából, Közép- és Kelet-Európa történelmének csúcspontja döntően a germán és zsidó etnikum szerepének köszönhető. Ezek átlagosnál gyorsabb gazdagodását azonban a térség államalkotó népei megirigyelték, és kipusztították, kitelepítették országaikból ezt a két rendkívül értékes etnikumot.
Az érintett államok polgárai máig nem ismerték fel, hogy mennyivel előbbre tartanának, ha ezek az etnikumot a háború előtti szinten megmaradtak volna. A hiányukat nemcsak most, hanem még száz év múlva is, érezni fogják. E két etnikum elvesztését nem lehet pótolni, hiszen a kitelepített germánok, és a megmaradt, de kitelepült zsidók, ma háromszor, ötször jobban élnek, mintha háború előtti hazájukban maradtak volna.
Magyarország sem tudja soha pótolni a germán és zsidó etnikumának elvesztését. Nekünk mégis maradt egy lehetőségünk. A határon túl élő magyarság hazatelepítése. Tudom, hogy sokan ennek felvetését is hazaárulásnak tartják. Sokan még ma is Trianont kérnék számon. A legnagyobb hazaárulás a rendszerváltás után azzal történt, hogy az utánpótlás szint alá csökkent a gyermekvállalás, és ezen belül is egyetlen etnikum szaporodik gyorsan a társadalmi munkamegosztásból, a legális munkajövedelemből kizárt cigányság, az országában élő magyar etnikum pedig csökken.
A magyarság érdekét nem a lehetővé tett áttelepülés, hanem az sérti, hogy megvonjuk az országukban való boldogulás lehetőségétől azokat a honfitársainkat, akiket, akiknek elődeit Trianon más országok állampolgáraivá tett. Az a magyar, aki az új hazájában jobban boldogul, jobban érzi magát, mint köztünk, maradjon ott, tegyünk meg mindent az érdekükben, de aki itt szeretne élni, azt fogadni, nemzeti kötelességünk.
Sajnos, még addig sem jutottunk el, hogy felmértük volna, hogyan boldogulnak azok, akik az elmúlt ötven évben hazatelepültek, mennyivel jobban élnek, mennyivel többre vitték a gyermekeik, mintha ott maradnak. Meggyőződésem szerint, érzelmileg nehéz volt a szülőföldtől való elszakadás, de nem nehezebb, mint azoknak a szabolcsiaknak, akik Csepelre települtek, de a gyermekeiknek már ez is elmúlik, és a nagy többségük lényegesen jobban él, mintha maradt volna.
Ami az egyének komparatív értékét illeti.
Nagyon leegyszerűsítve, az osztálytársadalmakban a származás, illetve a tőke jelentette azt, hogy valaki kedvező társadalmi helyzetet évezhet. Ez alól csak a vállasok klérusa, illetve a mandarinrendszer jelentett kivételt, amiben a szellemi teljesítmény is számított. A jelenkori fejlett társadalmakban az egyének szellemi vagyona jelenti a fő forrását az érvényesülésnek. Az ugyan igaz, hogy az egyének szellemi vagyona, tudás, képessége és erkölcse jelentősen függ a családi környezettől, de ma már a szellemi elitről egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy örökletes osztály.
A társadalomtudományok azonban erről a minőséi társadalmi változásról tudomást sem vettek. Pedig a társadalom tagjainak társadalmi súlya, szabadságfoka, jövedelme egyre inkább, és elsősorban a szellemi vagyonuk nagyságától függ.
Az egyének szellemi vagyona a képességük, a képzettségük és az erkölcsük szorzata, eredője. Ugyanannak az egyéni szellemi vagyonnak a társadalmi éréke azonban jelentősen függ attól, milyen fejlett a befogadó társadalmi környezete.
Az utóbbiból következik, hogy a személyi tulajdonban lévő szellemi vagyon értéke nagymértékben függ attól, milyen a befogadó környezete. Számos képesség szinte értéktelen a kevésbé fejlett társadalomban, ugyanakkor nagy értékű a fejlettekben. Ez ugyan számos ingatlan, technikai berendezés és szolgáltatás esetében is így van, de azok mozgásából származó előnnyel, a komparatív költségek címén foglalkozik a klasszikus közgazdaságtan. Ennek alapján történik a külkereskedelem és tőkepiac. A tudásvagyon nemzetközi áramlása azonban nem kap jelentőségének megfelelő súlyt, pedig ebben van a legnagyobb komparatív különbség.
Csak néhány megjegyzést teszek a szellemi vagyon nemzetközi mozgásával kapcsolatban.
Minél nagyobb az egyén szellemi vagyona, annak nagysága annál nagyobb mértékben függ attól, milyen környezetben hasznosul. Illusztrációként.
A Magyarországon született, legnagyobb hozadékú szellemi vagyont tulajdonosai azok a múlt század fordulóján, Pesten születet zsidó fizikusok, matematikusok, akik időben az Egyesült Államokba menekültek, és közreműködtek az atombomba kifejlesztésén. Ha itthon maradnak, a tudományos jelentőségük tizede, annak a politikai súlya ezrede sem lett volna annak, amit elértek a második világháborúban.
Még egyszerűbb példát mutatnak a sportolók. A legjobb golfozó Magyarországon századát sem keresné annak, amit keres Amerikában.
Az is tény, hogy minden tehetség hatványozottan többet ér a fejlettebb környezetben, hanem az is, hogy minél fejlettebb a társadalmi környezet, annál több képességet hasznosít. Ebből következően minél fejlettebb lesz a világgazdaság, annál nagyobb szerepe lesz a személyek tulajdonában lévő szellemi vagyon nemzetközi mozgásának, vagyis a munkaerő nemzetközi piacának.
Ez a folyamat súlyosan fogja érinteni a fél-perifériákat, ahol már megvalósul a tehetségek feltárása, de még nincs, és nem is lehet biztosítva azok hatékony hasznosítása. A legnagyobb kiművelt képességek egyre inkább érdekeltek abban, hogy a minél fejlettebb környezetbe vándoroljanak. Egyre nagyobb lesz ezek mobilitása, és a befogadók vonzása. Ezt az Egyesült Államokba évente bevándorló százezres kiváló tudós, vállalkozó, művész és sortoló bizonyítja. Egyre nő azoknak az amerikai Nobel-díjasoknak a száma, akik nem ott születtek, de ott érdemelték ki a kitüntetést.
Mit tehet Magyarország?
Azt nem tudjuk megakadályozni, de nem is szabad, hogy kivándoroljanak a legjobbak. Arra sem számíthatunk, hogy ilyeneket ide lehet csábítani.
Két lehetőségünk azonban marad.
1. Sokat kell tennünk annak érdekében, hogy jó családi környezetben a jelenleginél lényegesen több gyermek szülessen. Jelenleg hazánkban csak a szülők harmada van olyan iskolázottsági, és jövedelmi szinten, hogy az ott születettek képességüknek megfelelő képzettséget szerezzenek, és puritán erkölcsi magatartásúak legyenek. Ezzel megkétszerezhetjük azok számát, akik az átlagnál lényegesen nagyobb szellemi vagyon tulajdonosai lesznek. Ezzel sokkal többet nyerhetünk, mint amennyi veszteség ér bennünket azzal, hogy a legjobbak kivándorolnak. De tenni kell a másik oldalon is. Csökkenteni kell a gyermekvállalást ott, ahol a szülői hátér nagyon kedvezőtlen, mert ott nagy többségben gyenge képességű, sőt negatív szellemi vagyonú állampolgárok nőnek fel. A születések száma botrányosan alacsony, de a kevéstől várható szellemi vagyon még ennél is kedvezőtlenebb.
2. A bevándorlás politikával igyekezzünk csökkenteni a jelenlegi veszteséget. Erre a legkézenfekvőbb lehetőség a határon túli magyarság befogadása. Erre már korábban utaltam. A nem magyar tehetségek befogadásában korlátozottak a lehetőségeink, mert a legjobbaknak nem tudunk annyit ajánlani, amennyit a nálunk fejlettebbek ajánlanak. Ehhez járul a sajátos, rokontalan, kevesek által beszélt nyelvük is. Ezzel szemben fokozottan támaszkodni lehet arra, hogy az egyetemeink olcsók és színvonalasak.

Szólj hozzá!

Kicsi, vagy nagy a költségvetés?

2010.05.27. 16:24 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor               PP                     2010-05-21
 
KICSI, VAGY NAGY A KÖLTSÉGVETÉS?
 
Szomorúan tapasztaltam, hogy a mai kormány támogatói is azt hiszik, hogy a költségvetésen, a közigazgatási kiadások lefaragásával lehet sokat megtakarítani.
Gyermekkorom egyik első tanulsága az volt, hogy nem a kiadások faragásával, hanem a jövedelem növelésével lehet jobban élni. Ez a nyolcvan év előtti paraszti világban általános törvény volt, mert a jövedelmek növelésére csak nagyon kevesek számára volt lehetőség. Már akkor megfogadtam, hogy kitörök ebből a zárkából, és nem takarékoskodni, hanem keresni fogok. Szerencsém volt, mert a tudományos és technikai forradalom olyan változást hozott, hogy aki még munkaképes, annak a több munkából lehet jobban élni. Márpedig a magyar munkaképes korú lakosság kilencven százaléka munkaképes, és ennek négyötöde előtt adva van a lehetőség, hogy növelje jövedelmét.
Fokozottan vonatkozik ez a társadalomra, gyakorlatilag az államra. Nem ismerek olyan államot, ami attól lesz a többinél gazdagabb, jobban gazdagodó, hogy kevesebbet költ. Az állami kiadások többsége ugyanis olyan, ami a gazdagodását szolgálja. Ennek ellenre a közgazdaságtudomány kiadásnak könyveli el, ha tanítanak, gyógyítanak, gyermeket nevelnek, ellátják a közigazgatást, beszedik az adókat, vagyis mindazt, ami a meggazdagodás leghatékonyabb eszköze.
Ellenvetésként mondják, hogy a közigazgatás azonban pocsékoló, drága. A közigazgatás emészti fel a nemzeti jövedelem 6 százalékát. Ennek legfeljebb hatoda volna megtakarítható, ami eltörpül amellett, hogy mibe kerül, ha rossz, és mit hoz, ha jó. A rossz közigazgatás, becslésem szerint, ötödével csökkentheti a nemzeti jövedelmet, a jó pedig ilyen arányban növelheti. Tehát tízszer fontosabb azzal fáradozni, hogy jobb legyen a közigazgatásunk, mint azzal, hogy olcsóbb. Ezért tévúton jár, aki többet foglalkozik a közigazgatásban megtakaríthatóval, mint az annak minőségét javítóval. Ezzel nem azt mondom, hogy nem kell minden feltárt hibát kijavítani, csak azon kesergek, hogy százszor annyit foglalkoznak az olcsóbb, mint a jobb közigazgatással.
Meggyőződésem szerint, a jelenlegi közigazgatásnak nem az a fő hibája, hogy drága, hogy sokan végzik, hanem azt, hogy lassú, bürokratikus, korrupt, átláthatatlan.
A közigazgatási apparátus karcsúsítani akarók még nem vetették fel, hogy mi lesz a leépítettekkel. Azok többsége ugyanis munkanélkülivé válik, akiknek a segélyét a költségvetésből kell fizetni. Tehát nem takarítunk meg szinte semmit, ellenben rontjuk a közhangulatot, és az intézmények működése nem lesz jobb, sőt hivatkozhatnak a létszámhiányra.
Ki kellene mondani a modern társadalom foglalkoztatási törvényét. Csak azt szabad, kell elbocsátani, akinek a munkájára másutt várnak. Márpedig a közigazgatásban történő leépítések során nagyon kevés olyan káderre kerül sor, akikre vár a munkaerőpiac. A rendszerváltás legnagyobb bűne ennek az olyan leépítések sokasága volt, amiben másfélmillió olyan ember vesztette el az állását, aki az óta sem talált munkát, mert a nagy többségük nem kellett, nem felet meg, a kisebbségük pedig rájött, hogy kényelmesebb segélyekből élni, mint a minimálbéren dolgozni. Ezt az elmúlt húsz év keményen bebizonyította, a közvélemény pedig felismerte. A politikai elit azonban nem hajlandó tudomásul venni.
A joggal bírált közigazgatásnak a rossz működésért nem annyira maga az apparátus a felelős, hanem a kormányok, amelyek olyan bürokratikus szabályrendszert alakítottak ki, amiben az egyszerű is bonyolulttá válik.
A drága állam ellen lázongóknak arra hívom fel a figyelmét, hogy újabb felmérés szerint, 1890 és 2000 között, az egy lakosra jutó jövedelem ott nőtt gyorsabban, ma ott magasabb az életszínvonal, az iskolázottság és a várható életkor, ahol nagyobb volt az állami elvonás. Ilyenek a puritán kultúrájú, jóléti államok, amelyek pusztulását, ötven éve jósolják a liberális közgazdászok.
Mind a magyar, mind a nemzetközi tapasztaltok, azt igazolják, hogy nem olcsóbb, hanem jobb államra van szükség. Márpedig a jobb nem a legolcsóbb, csak a leghatékonyabb.
Az új kormány keze, végre nincs megkötve, tehát ne kövesse másoknak, a lakosságnak maximális takarékosságot tanácsoló, de maga nem szerényen élő liberális közgazdászok tanácsát, hogy az a jobb, ami olcsóbb. Az a jobb, ami az árához képest jobb.

Szólj hozzá!

Gyurcsány-hogyan tovább?

2010.05.27. 16:20 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                 PP                  2010-05-23
 
Gyurcsány – hogyan tovább?
 
Debreczeni József, közíró, ezen a címen írt politikai elemzését közli le a Népszabadság hétvégi száma.
A jeles közírótól, a legutóbb választott pártjának, az MDF-nek a jövőjéről szóló fejtegetését vártam. Olvasóközönségét nem tartotta érdemesnek arra, hogy megindokolta, miért kart az MDF képviselője lenni. Ezzel szemben Gyurcsány legutóbbi politikai elemzését dicsőíti. Benne látja az egyetlen politikust, aki az eltévedt országot képes lenne megmenteni.
Gyurcsány szellemi képességét én sem becsülöm le, de éppen ezért tartom a rendszerváltás legkártékonyabb politikusának. Azért a legkártékonyabb, a legnagyobb károkozó, mert politikai szereplése egy nagyságrenddel leértékelte a magyar baloldalt. Ha az MDF képviselője akartam volna lenni, ezt nem is tartanám kártevésnek. Ezért megértem Debreczeni álláspontját.
Számomra elég volt Gyurcsány megjelenésének körülményeit látni ahhoz, hogy felismerjem, hova fog vezetni uralkodása.
Nézzük csak meg, hogyan alakult Gyurcsány üstökösszerű pályája.
Medgyessy miniszterelnöki jelölése számomra azt jelentette, hogy van olyan politikai erő, ami egyelőre nem akarja, hogy a pártjában erős miniszterelnökük legyen, aminek van a kulisszák mögött már utódjelöltje. Ezt a személyt akkor azonosítottam be, amikor Gyurcsány sportminiszter, majd a Győr-megyei Pártbizottság elnöke lett. Medgyessy lecserélésnek ugyan voltak objektív okai is, de ebben az indokoltnál nagyobb buzgalommal szerepeltek az SZDSZ hangadói, és az MSZP liberális szárnyának hangadói.
Az már nem lepett meg, hogy az MSZP elnökségének javaslatával szemben, puccsal, Gyurcsány lett a miniszterelnök, majd gyorsan a párt elnöke is. A maga mellé választott miniszterek névsora csak megerősítette az érzésemet, hogy az MSZP elveszíti korábbi arcát, és átalakul neoliberális párttá. Márpedig ez, a közép-jobb, a liberális erőkkel szemben bizalmatlan magyar társadalomban egy baloldali párt számára bukáshoz vezet. A magyar társadalomban csak olyan baloldali pártnak lehet jövője, ami a minél magasabb foglalkoztatásra, a jelentős jövedelem újraelosztásra, vagyis a meglévőnél lényegesen nagyobb társadalmi egyenlőségre törekszik.
Mindennek ellenkezőjét jelentette Gyurcsány hatalomra jutása, az SZDSZ-el kötött szoros szövetsége. Ezt szimbolizálta Kóka Kános gazdasági miniszter.
Azon kicsit csodálkoztam, hogy a pártvezetés milyen szolgai módon állt Gyurcsány szolgálatába. Az MSZP felső vezetői között csak Szili Katalinnál volt érezhető, hogy nem Gyurcsány feltétlen híve. Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy Gyurcsány elintézte, hogy ne legyen köztársasági elnök.
Az MSZP vezetése akkor sem tért észre, amikor rohamosan csökkent a pártjuk támogatottsága.
Gyurcsány azonban a vezetőségnél sokkal tisztábban látott, tudta, hogy a Fidesz győzelme elkerülhetetlen, a bukás levezénylését másra bízta. Lemondása a kiszolgálóit is meglepte. Ő csak a párt pénzügyeit intéző alapítvány vezetését kérte, amit boldogan meg is adták neki.
Az új miniszterelnök „keresése” kabaréba illő volt. A végül az a Bajnai lett, akit Gyurcsány eleve utódjának szánt.
Azt csak kívülről láttam, hogy a parlamenti tagságot biztosító listán a sorrendet, Gyurcsány állította össze. Az elbukott MSZP frakciójában továbbra is neki van többsége.
Debreczeni vagy nem lát mindebből semmit, vagy nem akarja látni. Gyurcsány lehet az MSZP legokosabb, inkább mondanám, legtehetségesebb tagja, de ennek ellenére a legkárosabb. A Gyurcsány okos, de nem baloldali, hanem liberális. Márpedig a liberális politikusok még a liberális pártjukban is megbuktak. Az MSZP-nek baloldali érzésűnek kell lenni.
A politikai közírónak pedig azt kell, hogy a magyar társadalomnak érdeke, hogy legyen erős baloldali pártja, Erre a célra senki sincs alkalmatlanabb, mint Gyurcsány Ferenc. Ő sokkal jobban megfelelne az SZDSZ utódpártja élén, ami ugyan soha nem lehet váltópárt, mert meg kell elégednie azzal, hogy bekerül a parlamentbe, és ott szószólója lehet az olyan mértékű liberalizációnak, amelyet a magyar társadalom még befogad, nem kezel olyan politikai igénynek, ami csak az ország lakosságának egyetlen százalékét kitevő zsidóság igényeihez van szabva. Ez az ország nagyon rá van szorulva arra, hogy a zsidó polgársága jól érezze magát, legyen a kulturális és gazdaság élcsapat aktív része, de ne kívánja, hogy ő legyen a politikai irányadó. Az SZDSZ azért semmisült meg, mert az irányadásra tartott igényt. Szerényebben sokkal többre ment volna.
Debreczeni, aki Orbán-szakértőnek érzi magát, nem érti meg, hogy az országnak nem olyan politikai vezetőre van szüksége, aki a saját ízlésére akarja átalakítani az országot, hanem olyanra, akinek a politikai stratégiája a magyar társadalom igényéhez igazodik. Márpedig, az utóbbi húsz évben egyetlen ilyen politikusunk volt, aki a liberális Fideszből a legutóbbi választást fölényesen megnyerő közép-jobb pártot formált.
Akik a pártjukat a maguk ízléséhez, elvárásaihoz akarták igazítani, eltűntek s süllyesztőbe. Volt ilyen néhány.
- Antall József a népi-radikális MDF-et az úri középosztály pártjává deformálta. Szerencséjére, ő nem érhette meg, de a pártja a következő választáson csúfosan megbukott. Aztán a régiek többsége átállt a Fideszhez, a maradéka pedig mára letűnt.
- Torgyán József a két háború közti paraszti világ Kisgazdapártját akarta folytatni. A mezőgazdaságot sikerült tönkre tennie, de pártja megszűnt, ő operett figura maradt.
- Az SZDSZ vezetői, kollektívként védték a magyar társadalom által túlzottnak ítélt liberalizmust. Nem elégedtek meg azzal, ami még elfogadható volt. Mára eltűntek.
- Gyurcsány Ferenc az MSZP-ből akart értelmiségiek számára liberális pártot faragni, elvesztette a pártja szavazótáborának kétharmadát.
- A rendszerváltás indulói között a legkisebb Fideszből lett a legnagyobb, mert átalakult olyan közép-jobb párttá, amit a magyar társadalom, a demokráciánk történetében páratlan többséggel támogat.
Eközben Debreczeni József közíró egyre inkább olyanok méltatását tarja feladatának, akik a magyar társadalom elvárásaihoz a legkevésbé igazodnak. Műveiből nem sok történelmi tapasztalatot fog hasznosítani az utókor.

Szólj hozzá!

Kossuth Lajos 1848

2010.05.27. 16:17 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                   PG                 2010-05-20
 
KOSSUTH LAJOS, 1848:
„A JEGYBANK SOKKAL FONTOSABB INTÉZMÉNY ANNÁL,
HOGY BANKÁRRA SZABAD BÍZNI”
 
Tizenkét éve, merített papíron ez a Kossuth idézetet vittem el a friss gazdasági miniszternek. Pedig akkor még a világgazdaságban általános volt a vélemény, hogy a jegybank elnöke a kormánytól független bankár legyen, és az általam legjobbnak tartott magyar bankár volt a jegybank elnöke. Azt pedig le sem mertem írni, hogy a pénzügypolitikát a gazdasági miniszterre kell bízni.
Két éve egyre világossá válik a világgazdaságban, hogy a jegybankok vezetésére a bankárok nem alkalmasak. Magyarországon pedig csúfosan megbukott a liberális közgazdászok által vezényelt politika. Amit nem mertem akkor javasolni, mára megvalósult, hiszen a nemzetgazdasági miniszterhez tartoznak a pénzügyek.
Szerencsére, elmúlt az, amikor minden a pénz körül forgott. A tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően a modern gazdaságban fontosabb a szellemi vagyon, a munkaerő minősége, mint a pénzügyi egyensúly. Ahol jó, és javul a munkaerő minősége, ott természetes módon létrejön a pénzügyi egyensúly, de ahol a munkaerő nagy hányada munkátlanságra van ítélve, és a minősége egyre inkább romlik, ott a kierőszakolt pénzügyi egyensúly nem hozhat megoldást. Márpedig mi a rendszerváltás óta mindent a pénzügyi egyensúlynak rendeltünk alá, kizártunk másfélmillió embert a munkaerő piacról, hagytuk, hogy a munkátlanságban szakmailag és erkölcsileg egyre gyengébbé, használhatatlanabbá váljanak, és a következő generáció száma, és minősége katasztrofálisan csökkenjen.
A politikai elit nem vette tudomásul, hogy rossz vágányra vitte az országot. A választók türelme azonban elfogyott, és példátlan mértékben megvonták a bizalmat a katasztrófába vezető politikai elittől. A bal-liberális koalíció két pártja az 1994-es választáson megszerezte az egyéni jelöltek 93 százalékát, a kétharmados többséget. Mára a súlyánál is sokkal hangosabb SZDSZ eltűnt, az MSZP pedig a 176 kerületből, az 1994-es 149-el szemben, csupán kettőben nyert. Ezzel szemben a liberálisból jobbközéppé átalakult Fidesz 1994-ben még egyetlen választókerületi mandátumot sem nyert, most azonban 173-t.
Ennek ellenére, a bal-liberálisok igényt tartanak arra, hogy a jegybank vezetése a kezükben maradjon. Simor András, mint elnök, nem érez azért felelősséget, hogy az ország lakosságát devizában eladósították. Azt állítja, hogy a jegybanknak nem a lakosság, hanem a bankok érdekét kell szolgálni.
A pénzügyi szakma vezérei, mindenek előtt a miniszterelnök, a pénzügyminiszter, a jegybank elnök és a pénzügyi felügyelet vezetője, nem felelős azért, hogy több százezer, többségében a középosztályhoz tartozó családot engedett devizában eladósodni. Ez volt az utolsó hat év legnagyobb bűne. Ha ők megúszhatják, akkor aligha lehet erkölcsi alapunk arra, hogy a sokkal kisebb korruptokat becsukassuk.
Mit is csináltak ezek az urak?
A rövidlátó pénzügyi érdekből a forintot túlértékelt szinten tartották. Azzal nem törődtek, hogy ezzel nehéz helyzetben tartották az exportálókat, fékezték az exportot, ugyanakkor ösztönözték az importot. A bankok gyorsan felismerték, hogy olcsó a deviza, ráadásul alacsony a kamatja, tehát devizahitelekre lehet terelni a lakosságot. Nagyon gyorsan felismerte az olcsó hitelt a lakosság, és meggondolatlanul devizában adósodott el.
Most a lakosságot beugrató pénzügyi hatóságok és bankok azzal érvelnek, hogy a hitelfelvevők vállalták, tehát viseljék a kockázatot. Nem ismerik el, hogy a vezetésnek kellett volna nemcsak figyelmeztetni a lakosságot, a devizahitelek tényleges kockázatára, de nekik lett volna elemi kötelességük megakadályozni e hitelek felduzzadását.
Mi lett volna a feladatuk?
- Közölni a lakossággal, hogy a 230 forintos euró túlértékelt, bármikor 260-280 forint lehet. Ezt, a bankoknak is közölni kellett volna a szakmában tájékozatlan lakossággal.
- A politikai vezetések pedig elemi kötelessége lett volna a bankokat, a devizahitelek esetében, olyan tartalékképzésre kényszeríteni, ami mellett lelohadt volna a lelkesedésük a lakosság rászedésére.
A választás nemcsak Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki ambícióját, de pártja korábbi politikai súlyát is elseperte.
Attól sem kell félni, hogy Veres János valaha még egyszer pénzügyminiszter lesz.
A jegybank elnöke, Simor András, és a döntéshozó Jegybank Tanács tagjai azonban maradni akarnak, mert az ő pozíciójuk a politikától független.
Remélhetően, a Fidesz kétharmados többsége birtokában, élni fog hatalmával, és elváltja azokat, akik vagy hozzá nem értéből, vagy politikai érdekből felmérhetetlen kárt okoztak. Minden oka megvan arra, hogy megfogadja Kossuth tanácsát, és a jegybankot nem bankárokra bízza.

Szólj hozzá!

Válasz Békesi Lászlónak

2010.05.27. 16:14 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                  PP                  2010-05-22
 
VÁLASZ BÉKESI LÁSZLÓNAK
 
A Népszabadság hétvégi mellékletében, (2010. május 22.) Békesi László írta a vezércikket. Sajnos, nem véletlen, mert ez az újság annál inkább utat téveszt, minél világosabban jelentkezik, hogy az ország nem akar az általa javasolt úton járni.
A legjobban foglalkoztatott külső publicistája. Bauer Tamás, a bal-liberális gazdaságfilozófia legrangosabb képviselője. A Népszabadság szerkesztői nem látják be, hogy nemcsak Bauer, hanem a pártja is megsemmisült, az ő véleménye tízszer annyi olvasót irritál, mint amennyit befolyásol. Neki ugyan a maga szempontjából igaza van, csak azt az igazságot nem lehet elfogadtatni.
Békesit és Bauert becsülöm, mert bukottan is következetesek.
Ugyanebben a hétvégi számban Debreczeni Józsefnek, akit ugyan nem tartok következetesnek, Gyurcsány Ferencet méltató cikke is bő helyet kapott.
Nem kell sokat várni, hogy a legjobb, legnagyobb példányszámú napilapunkat előbb az olvasótábora, majd a tulajdonosa hagyja cserbe.
Békesi László az MSZP liberális szárnyának prominens képviselője, aki a Horn kormányban lépett Bokros Lajos nyomdokaiba. Ő nem tanult az 1998-as választásból, amiben a négy éve 149 körzetben győztes pártja elvesztette ezek közel kétharmadát, és kormányra juttatta a Fideszt.
Itt kell előre bocsátanom, hogy nálunk elfogadott gyakorlat, hogy a bukott politikusnak igaza lehet. Ez magyarra elfordítva, rendszerint a kommunikáció szakértői szerint, mindig a nép téved. Márpedig ebben az esetben értelmetlen rendszer volna a demokrácia. Én azonban azt vallom, hogy a demokrácia azért a legjobb rendszer, mert végső soron mindig a népnek van igaza. Ugyan ez sem jelenti azt, hogy a nép mindig megtalálja a helyes utat, csak azt, hogy nemcsak téved, de kártékony is az olyan politikus, aki olyant javasol a népnek, amit az elutasít. Az ilyen politikus, legyen bármilyen okos, többet árt, mint használ.
Álláspontom bizonyítására éppen a magyar liberalizmus Kiegyezés utáni gyakorlata a legjobb példa. Ezek az urak és elvtársak helyesen ismerték fel, hogy a nemesi, illetve az úri középosztályos magyar társadalom ugyan nagyon hiányos a liberalizmusban, de azt tényként kell elfogadni. A liberálisok ezt a hiányosságunkat olyan lendületesen akarták pótolni, hogy attól a magyar társadalom liberalizmus ellenes lett. Még annyi liberális politikát sem fogadott el, amennyit a liberálisok nélkül elfogadott volna.
A bolsevik évtizedekben mi építettük a legliberálisabb bolsevik rendszert. A betegesen polgárosodás ellenes sztálini rendszerben a hatalom számára a liberalizmus szitokszó volt. Ekkor a magyar zsidóság, mint a magyar liberalizmus szinte egyetlen társadalmi alapja, olyan mértékkel liberalizált, ami őket a magyar közvéleményben népszerűvé tette. Az a megtűrt, még megengedett liberalizáció olyan szimpatikus volt a magyar társadalom számára, hogy az első demokratikus választáson nálunk ért el a legnagyobb parlamenti súlyt Európában az SZDSZ. Ráadásul akkor még volt egy másik liberális párt is, a Fidesz.
AZ 1968-as gazdasági reformnak már nem az agrárpolitikus Nagy Imre, hanem a szociáldemokrata Nyers volt a vezénylője. Az előbbi csapatát a falupolitikusokból, agrárszakemberekből álló népiek, az utóbbinak pedig a döntően zsidó liberálisok adták. Ez volt a történelmünkben az egyetlen időszak, amikor az urbánusok és népiek összefogtak. Az érdem, elsősorban Aczél Györgyé volt.
A rendszerváltás előkészítésében, és a beindulásban még két liberális párt volt, a sokkal erősebb és döntően urbánus SZDSZ, és a sokkal kisebb támogatást évező, inkább népi-nemzeti Fidesz. A két liberális párt adta a képviselők 30 százalékát.
Mi lett a soruk?
Az erős urbánus SZDSZ húsz év után eltűnt, pedig helyezkedett, de a liberalizmusához keményen ragaszkodott.Előbbaz MDF-ből az úri középosztály konzervatív pártját formáló Antall Józseffel kötött paktumot, és vele akart nagykoalíciót, majd az MDF katasztrofális veresége után, a nagy fölénnyel nyerő MSZP-el lépett koalícióra, és ehhez ragaszkodott a bukásáig. A nála sokkal erősebb MSZP-t olyan sikerrel irányította a liberális irányba, hogy 2010-ben már a 176 választási körzetből csak kettőt tudott megnyerni, maga pedig már el sem indulhatott.
Az SZDSZ megszűnését sem követte a liberálisok önvizsgálata. Pedig a Fidesz elseprő választási győzelme nem kis részben az ő hibáikkal magyarázható. De nemcsak az SZDSZ vezetői nem keresték bukásuk okát, hanem az MSZP liberális szárnyának nagyjai sem, holott a végzetes bukásukban nekik is fontos szerepük volt. Ők fogadták 1994-ben, örömmel az abszolút többséget nyerő MSZP koalíciós ajánlatát, ők voltak a liberális politika legbefolyásosabb hirdetői, végül ők hozták a kormány, majd a párt élére Gyurcsány Ferencet.
A gyenge Fidesz pedig tudomásul vette, hogy a magyar társadalom, döntően közép-jobb felfogású, viszonylag konzervatív, vallásos és erősen nemzeti. Aki a nép élére akar állni, annak ehhez kell igazodni. A magyar társadalomhoz igazodó Fidesz, ami az első két választáson csak egy, illetve annyi körzetben sem szerzett mandátumot, 2010-ben már a körzetek 98 százalékában nyert.
Békesi Lászlót joggal tekinthetjük az MSZP elsőszámú olyan politikusának, aki megmaradt annak a bal-liberálisnak, aki a pártja megalakulása óta volt. Nem véletlen, hogy a bukott baloldal két országos lapja, pár napon belül, vezető helyen az ő véleményét közli.
Békesi annak a közgazdasági iskolának a rendületlen híve, ami azt vallja, hogy első a pénzügyi egyensúly, és csak az hozhat egészséges gazdasági, végül társadalmi fejlődést. Ezzel szemben a Fidesztől azt várom, hogy ennek az ellenkezőjét érvényesítse, az első a társadalmi egyensúly, és csak arra épülhet a pénzügyi.
A választás azt igazolja, hogy a választók elsősorban a társadalom egészségének megromlása miatt aggódnak.
- A többség a katasztrofális alulfoglalkoztatást akarja megszűntetni, mert ebben látja az okát annak, hogy kevesen adóznak, és abból sok munkátlant kell eltartani. Nem a közigazgatás, nem az egészségügy elviselhetetlenül drága, hanem a másfélmillió munkaképes ember és családjának eltartása, azok munkátlansága. Az első, és legsürgősebb feladat a munkahelyteremtés.
- A kisemberek vagyonbiztonságának összeomlását,és a szélsőjobb megerősödését a liberális politika hozta a nyakunkra, azzal, hogy a munkanélküli ellátást biztosította azoknak is, akik ezzel visszaélnek. A magyar cigányságnak munkát, nem pedig a munkanélküli ellátás biztonságát kell adni.
- A politikai elit korrupciójában a bal-liberálisok jártak az élen. A szavazás nemcsak a Fidesz céljai mellett, hanem a bal-liberális kormányzat ellen szólt. A Fidesznek még programot sem kellett hirdetni, elég volt tudni, hogy le akarja váltani azokat, akik eddig uralkodtak.
Visszatérve Békesi ajánlásaira.
Lényegében azt tanácsolja, hogy a Fidesz kormány azt tegye, amibe ők belebuktak. Ez jó tanács attól, aki azt akarja, hogy bukjon meg a Fidesz is. Békesi javaslatait előtte már elmondta Gyurcsány Ferenc, és csapata. Meg is lett a következménye.
Békesinek abban igaza van, hogy a közigazgatásban, az egészségügyben és az oktatásban is bőven van javítani való. De nem a létszámcsökkentés, hanem a munkájuk minőségének javítása a feladat. Ezek a szektorok fő baja nem az, hogy drágák, hanem sokkal inkább az, hogy rossz a hatékonyságuk. Végre meg kellene szívlelni a rendszerváltás legnagyobb tanulságát. Nem szabad elépíteni olyan munkaerőt, akinek nem tudunk munkát adni. A liberálisok a rendszerváltás során leépítettek másfélmillió munkahelyet, de újat, egyet sem teremtettek számukra. Ma ugyan annyian dolgoznak, mint tizenöt évvel korábban. A liberálisok által leépítettek munka nélkül maradtak, szakmailag, erkölcsileg leépültek, és a társadalom eltartására szorulnak. Békesi, és társai most azt akarják, hogy karcsúsítsuk a közigazgatást, az oktatást, az egészségügyet, de fel sem vetik, hogy mi lesz a leépítettek sorsa. Én is örülnék, ha kevesebben is el tudnák látni e feladatokat, de csak akkor, ha a leépítetteket új munkahely várja.
A társadalom ellenségének tartok minden olyan politikust, aki akkor is leépít, ha az érintettekre nem vár új, hatékonyabb munkahely. A hazai liberális erők a rendszerváltás során másfélmillió embert kitaszítottak az örökös munkátlanságba, és most ők csodálkoznak hogy végre, őket is elbocsátják, leépítik.
Elnézést, hogy a fentiek után nem térek ki Békesi takarékossági javaslatainak részletes cáfolatára.

Szólj hozzá!

Néhány fontos kérdés

2010.05.13. 16:27 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                  PH                  2010-05-12
 
NÉHÁNY FONTOS KÉRDÉS
 
Eljött az ideje, hogy az elmúlt húsz év hibáit megértsük.
Ehhez néhány kérdést meg kell válaszolni.
1. Kik ültették az MDF élére azt az Antall Józsefet, aki röviddel ezelőtt az apjától örökölt, évtizedeken keresztül tagjaként szereplő Kisgazdapártban kosarat kapott?
Nemcsak a közvélemény és a történészek, de még az MDF alapítói is, úgy kezelik Antall Józsefet, mint aki a Demokrata Fórummal kezdettől fogva azonos szimbólumot.
Amit tudok, Antall József, ha előbb nem, az 56-os forradalomban a Kisgazdapárt zászlaja, fegyvere alatt szerepelt. Azt is tudom, hogy erről a forradalom után az érdekelt szerveknek tudomásuk volt. Vele, már jóval a rendszerváltás előtt, a politikai elit tudtával úgy számoltak, akire a rendszerváltás során győztes Kisgazdapárt vezetője lesz. A Kisgazdapárt nem fogadta el vezetőjének Antall Józsefet. Amikor ez kiderült, és az is nyilvánvalóvá vált, hogy a Kisgazdapártnál sokkal népszerűbb a Demokrata Fórum fog győzni, akkor beindult a hatalmi gépezet, hogy Antallt a Fórum élére állítsa.
Ez sikerrel megtörtént, de a megoldás idejét, módját és szereplőit érdekes volna megismerni. Sokan még élnek, akiket meg kellene hallgatni.
2. Kik voltak az Antall-Tölgyessy Paktum megszervezői és szövegírói?
Mindaz, ami húsz éve történt, e kérdés megválaszolása nélkül érthetetlen.
Elég arra gondolni, hogy a választási törvény lapvetően determinálta a kispártok, az SZDSZ és a Kisgazdapárt parlamenti súlyát. Márpedig e két párt, különösen az SZDSZ súlyát sokszorosan meghaladó szerepe alakította az elmúlt húsz év téves vágányra terelését.
3. Milyen külső és első erők kényszeríttették az abszolút többséget nyerő, lényegében progresszív, de bolsevik Horn Gyulát arra, hogy az SZDSZ-t felkérje a kormányban való szereplésre, és a liberális politikai alapjainak lerakására?
A második szabad válaszát az MSZP fölényes győzelmét hozta. Megnyerték a választási körzetek 85 százalékát. Nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar választók nagy többsége elveti az úri középosztály érdekit szolgálóvá vált Demokrata fórumot. Még nem találkoztam annak érékelésével, hogy miért csökkent a Fórum támogatottsága példátlanul. Az első választáson még megnyerték a körzetek kétharmadát, négy évig kormányoztak, aztán csak öt közvetlen mandátumot nyertek!
Ezt az ítéletet csak az SZDSZ hazai és külföldi hívei értették meg, és érték el Horn Gyulánál és a pártja liberális szárnyánál, hogy vonják be a kormányba az SZDSZ-t. Ha ez nem történik meg, talán már akkor megszűnik ez a liberális párt, és talán liberális Fidesz fennmarad.
4. Milyen külső és belső erők hozták a kormány és a párt élére Gyurcsány Ferencet?
Minden bizonnyal már 2002-ben csak átmeneti szerepet szántak Medgyessy Péternek, és utána az elnökséggel szembeni puccsal tették a helyébe, majd a párt élére is, Gyurcsány Ferencet.
Aki nem látja, vagy akarja látni, hogy a liberális párt eltűnése, és az MSZP leértékelődése azoknak az erőknek a végleges veresége, akik Gyurcsányra tettek, sokat nem ért meg a legutóbbi választási eredmények okaiból.
Mind a négy kérdésre vagy tudom, vagy csak sejtem a választ, de jó volna a kiderült válaszokat a közvélemény előtt is tálalni. Ugyanis könnyen eltéved az a demokrácia, amelyik előtt a legfontosabb kérdésekre nem adnak, vagy hamis válaszokat adnak.
Az elmúlt húsz év a közvélemény félrevezetésének időszaka volt. Még ott sem tartunk, hogy a kérdéseket felvessük, az őszinte válaszoktól pedig a húsz év szereplőinek többsége joggal fél, és még mindig nagy a befolyásuk.
Csak remélem, hogy vége fog szakadni, új korszak kezdődik.

Szólj hozzá!

Nemzetgazdasági Minisztérium

2010.05.13. 16:24 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                PG                    2010-05-13
 
NEMZATGAZDASÁGI MINISZTÉRIUM
 
A Fidesz kétharmados győzelmével lezárul a liberális közgazdások uralma. Húsz éven keresztül az a gazdaságfilozófia uralkodott, hogy ahol rendben van a pénzügyi egyensúly, ott létrejön a társadalmi egyensúly is. A jelenlegi pénzügyi válság azonban bebizonyította, hogy a pénzügyek uralma nem hoz létre társadalmi, de még gazdasági egyensúlyt sem.
A tudományos és technikai forradalom olyan társadalmakat hozott létre, amiben csak akkor lehet tartós pénzügyi egyensúly, ahol a társadalmi egyensúly már létrejött. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy a pénzügyek egyensúlyát el lehet hanyagolni, csak azt, hogy a társadalmi egyensúly az elsődleges.
A 20. század legnagyobb közgazdasági találmánya, hogy az államnak joga van a társadalmi egyensúly érdekében fedezet nélküli pénzt teremteni, vagyis pénzt rontani. Természetesen, mint minden találmánnyal, ezzel is vissza lehet élni. Még az is igaz, hogy sokkal gyakoribb volt a kívánatosnál nagyobb pénzromlás, infláció, mint kisebb. Ezt a fegyvert is a kívánatosnál nagyobb mértékben használták. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a fedezetnélküli pénzteremetés hiba, hiszen ennek az uralma alatt sokkal gyorsabban fejlődött a gazdaság, nőtt a társadalmi jólét, mint a történelem során valaha. Nem ismerünk olyan sikeres társadalmat, aminek nem romlott a pénze. Még az sem bizonyítható, hogy az átlagosnál gyorsabban romló pénz esetén lassabb lett volna a gazdasági, társadalmi növekedés, mint a fordított esetben.
Az elvi indoklás helyett itt elégedjünk meg azzal, hogy fajunk történetének messze legsikeresebb időszakában, amikor minden korábbinál sokkal gyorsabban nő a gazdaság, az iskolázottság, a várható életkor, minden bizonnyal, minden korábbinál helyesebb úton járunk. Bármennyi hibát követünk is el, jobbak a végeredmények.
Ezt az általános tanulságot azzal fordítom le a mai helyzetünkre, hogy húszévnyi tévelygés után váltani kell. Ne a pénzügyek alá rendlejük a gazdaságot, hanem a gazdaság alá a pénzügyeket. Ne a pénzügyi egyensúlynak rendeljük alá a gazdaságot, hanem a gazdaság érdekének szolgálatába állítsuk a pénzügyeket is. Pénzügyeinket csak akkor hozhatjuk rendbe, az államadósságot csak akkor tudjuk törleszteni, ha rendbe tettük a gazdaságot.
Ezt az igyekezetet látom az új kormány megalakulásában, ahol csak a költségvetés elkészítése, lebonyolításának ellenőrzése marad a pénzügyminiszter feladata, a pénzpolitika alakításáért a nemzetgazdasági miniszter lesz a felelős. Csak az egészséges nemzetgazdaságnak lehet elérni a pénzügyi egyensúlyt.
Mit kell tenni annak érdekében, hogy javuljon a pénzügyi egyensúly?
Többeknek kell részt venni a társadalmi munkamegosztásban, és az államkassza feltöltésében. Mindkét mutatóban utolsók vagyunk az EU tagországok között. Nem az állam által begyűjtött adó sok, hanem azt keveseknek kell befizetni. Ennyi adót könnyű volna begyűjteni, ha egy millióval többen fizetnének bérjárulékot, és nem volna hiány, ha egymillióval kevesebb munkaképes munkátlant kellene eltartani. Ezzel szemben csak arról harsognak, hogy sok az adó, az fel sem merül, hogy kevesen fizetik, és sokan élnek munka nélkül belőle. Azt ezerszer hallom, hogy sok a köztisztviselő, a pedagógus, de azt nem, hogy tízszer többen vannak olyanok, akik munkaképességük ellenére segélyekből élnek.
Az a vágyam már teljesült, hogy a pénzpolitika a nemzetgazdaság politika szerves részévé vált. Most már csak azt várom, hogy belássuk, előbb termelni kell, aztán osztozkodni.

Szólj hozzá!

Hozzászólás Gyurcsány Ferenc magaértékeléséhez

2010.05.13. 16:22 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor               PP                     2010-05-12
 
HOZZÁSZÓLÁS
GYURCSÁNY FERENC MAGAÉRTÉKELÉSÉHEZ
 
Ha, valami idegesít, Gyurcsány Ferenc politikai nyüzsgése. Attól félek, hogy az MSZP szégyenteljes bukása nem lesz elég ahhoz, hogy rádöbbenjenek, mi jutatta őket a politikai haláluk szélére, hogy parlamenti létüket csak a listás szavazatoknak, vagyis az Antall-Tölgyessy paktumnak köszönhetik. Nem józanítja ki a párt híveit, hogy a 176 körzetből csak kettőben nyertek. Ott is azok, akiket nem méltatnak arra, hogy a vezetésben szerepet kapjanak. Gyurcsányt követő elnök-asszonyuk a választást azzal értékeli, hogy ők lettek a másodikak. Nem teszi hozzá, hogy 1994-ban a pártja, Horn Gyula vezetése alatt a körzetek 85 százalékában, 149 mandátumot nyert. A következőn „csak” 54-t, és erre lemondott!
A következő választáson Medgyessy 78-at, és hamarosan leváltatta a mindössze 2 körzeti mandátumot nyert SZDSZ.
Ezt követte a csoda. A Gyurcsány által vezetett párt és kormány 102 körzetben nyert, ami 58 százalék. Az SZDSZ pedig mindössze 5-t. Mégis tovább uralkodhatott. Amikor már a világgazdaságban megindult a liberális gazdaságpolitika hanyatlása, nálunk akkor virágzott a legjobban.
Gyurcsány és csapata azonban nem vett róla tudomást, hogy a magyar közvélemény százszor jobban utálja az országot csődbe kergető liberalizmust, mint a nyugati polgári társadalmak.
Gyurcsány okosan látta, hogy a választáson bukik a pártja és a koalíciója, hát kilépett a hajóból, de megmarat a kormányos irányítójának. Bízott azokban a külső és belső erőkben, akik Medgyessy leváltották, és őt az elnökség javaslatával szemben, pajzsra emelték.
Gyurcsány azonban a negyven oldalas elemzésében egyetlen szót sem áldoz arra, hogyan, milyen külső és belső erők emelték őt a hatalomba. He egyszer erre a kérdésre választ kapunk, Gyurcsány politikai karrierjének, és az én aggodalmamnak örökre vége szakad.
Gyurcsánynak azonban nem volt elég a megszerzett kormány-, és pártelnökség, akikben nem bízott félre akarta állítani.
Szili Katalin államelnökségét az SZDSZ-szel szövetkezve, sikerült megakadályozni, és legyen inkább Sólyom, mint az MSZP jelöltje.
Kiss Pétert azonban nem sikerült partvonalra tenni, mert elviselte a megaláztatását.
A párthatalomban fürdőzőket sikerült maga mögé állítani. Még olyanokat is, mint Vitányi Iván, aki Veres Péter híveként indult.
Az MSZP vezetésében nem látok senkit, akit az érdemeire való tekintetben meg kellene tartani, hiszen talán a leginkább megsértett Szili Katalinon kívül, senki sem viselkedett úgy, hogy legalább éreztesse, nem Gyurcsány szolgája.
Ha annak alapján rangsoroljuk a liberális baloldal képviselőit, hogy ki, mennyit ártott, Gyurcsánynak nincs versenytársa. Én már aligha érem meg, hogy lesz olyan MSZP, amit érdemes lesz támogatni, mert remélni lehet, hogy labdába fog rúgni. Most, minimum, tizenkét év Fidesz uralom következik, aki jobbítani akar, annak adjon tanácsot.
Egyénileg az vigasztal, hogy az első naptól tudtam, hogy Gyurcsánynál nagyobb csapás nem érheti a baloldalt. Sokan ez még most, az összeomlás után sem látják. Sőt egyértelműek a jelei annak, hogy Gyurcsány még megtarthatja a hatalmát a párt felett. A lista összeállítása az ő befolyását tanúsítja. A képviselők többségére számíthat. Márpedig az MSZP Gyurcsány vezetése alatt az SZDSZ sorssága jut.
Ő vagy nem tudja, vagy nem karja tudni, hogy a katasztrofális vereség legnagyobb okaiért elsősorban ő felelős.
- Hat éves uralkodása alatt lényegében az SZDSZ politikai vonalát vitte. Tudomásul vette az a liberális gazdaságpolitikát, ami a magyar munkaerő alsó harmadát kizárta a társadalmi munkamegosztásból.
- Tétlenül nézte, hogy a pénzügyminisztere és jegybank elnöke, mindkettő az ő kádere, devizában adósítsa el az országot.
- Hat év alatt semmit nem tett a vidéki, és főleg a cigány képzelten munkaerő foglalkoztatása érdekében. A cigánykérdéssel való foglalkozást a Magyar Gárdára és a Jobbikra bízta.
- Olyan belügyminisztert választott, akit jobban érdekelt a melegfelvonulás rendőri biztosítása, mint a cigánybűnözés megfékezése.
Ezek után úgy értékeli a kormányzását, amiben mindenben neki volt igaza, de gyáván nem hallgattak rá.
Ezért érzem én úgy, hogy nem a Fidesz kétharmados hatalmától kell a baloldal jövőjét félteni, hanem Gyurcsány és híveinek hatalmától.
 
- Tátott szájjal nézte, hogy egyre csökken a gyermekvállalás, és a példátlanul kevés között, példátlanul nagy a reménytelen családi környezetben születtek aránya.

Szólj hozzá!

Mitől függ a jövő?

2010.04.27. 16:42 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor               PS                     2010-04-27
 
MITŐL FÜGG A JÖVŐ
 
A társadalom néhány évtizedes jövője elsősorban attól függ, milyen lesz a következő nemzedék minősége. Ez pedig elsősorban attól függ, milyen családi környezetben születtek.
Korunkra a tudományos és technikai forradalom hatására a társadalmak teljesítőképessége elsősorban attól függ, milyen a lakosság minősége. Ezt csak akkor érthetjük meg, ha a társadalom teljesítőképességét elsősorban azzal mérjük, milyen életminőséget nyújt a polgárainak.
Az életminőséget számos mutató méri.
- A legáltalánosabb, és önmagában is kielégítő mutató a fogyasztói áron mért, egy laksora jutó nemzeti jövedelem.
- A lakosság átlagos iskolázottsága.
- A várható életkor.
Ennyi is elég.
E mutatóknak mindegyike elsősorban attól függ, milyen családi körben nőtt fel a jelenlegi nemzedék
Ez olyan igazság, amit a közvélemény világosan lát, de a politika és a vallás nem hajlandó látni. De nemcsak tagadja, hanem azt is megakadályozza, hogy az adatok tükrében is nyilvánvalóvá váljon. Nem ismerünk olyan adatokat, amelyek azt mutatnák, hogy milyen családi körből milyen utódok nevelődtek fel, és azoknak mekkora a társadalmi értékük. Az ilyen felmérésekből kiderülne, hogy a jómódú, diplomás szülők gyermekei átlaga az átlagosnál sokkal értékesebb gyermekeket nevel. Az ilyen szülők szinte minden áldozatra hajlandók, hogy gyermekük minél felkészültebben lépjen az életbe, legyen diplomája, tudjon nyelveket. Ebben ugyan a józan ember nem kételkedik, de a politika, és a teológia nem veszi tudomásul.
Még nehezebben érthető, hogy a demográfia is darabra számol. Ezerszer többet foglalkozik a születések számával, azaz a következő generációt darabszámával, mint a minőségével.
Meggyőződésem szerint a következő generációtól várható teljesítmény tízszer jobban függ a születések családi környezettétől, mint a darabszámától. Ennek ellenére a közvéleményt a darabszámmal etetik.
Mi az oka ennek a minőséggel szembeni közömbösségnek?
A történelmi oka az, hogy a megelőző mintegy ötezer évben, békeidőben mindig többen születek, mint amennyire a társadalomnak szüksége volt. Ez a tény hozta létre az osztálytársadalmakat, amelyeik mindegyike igyekezett a túlnépesedést lecsapolni. Az osztálytársadalmak ötezer éves működését azért nem értjük meg, mert szem elől tévesszük, hogy azokban a lakosság spontán sokkal gyorsabban szaporodott volna, mint ahogyan nőtt az eltartó képesség.
Ezzel ellentétben, az osztálytársadalmak legnagyobb forradalmárai olyan célokat tűztek ki, ami csak növelte volna a túlnépesedési nyomást. A vallások tanítása, nem a gyakorlata, a minél több élet létrejöttét, és fenntartását hirdette.
Még nagyobb volt az ellentét a következő generáció szellemi képességében való növekedés és a társadalom minőségi, szellemi igénye között. Fajunk rendkívül fejlett agya, spontán sokkal nagyobb szellemi teljesítményt produkált, mint amennyire a társadalomnak szüksége volt. Ismereteim szerint ezt még senki sem merte kimondani, kivéve a bibliát, ami a tudásvágyat tartotta fajunk eredeti bűnének. Ennek ellenére a biblia vallásai igyekeztek ennek az eredendő bűnnek az indokoltságát elhallgatni. Sőt ezek a vallások is aktívan részt vettek az emberek tudásvágyának elnyomásában, üldözésében.
Az utókor az osztálytársadalmak ötezer évét azzal fogja jellemezni, hogy a társadalom elsődleges feladata a következő generáció számának csökkentse, és a nagy többség szellemi képességének elfojtása volt.
A tudományos és technikai forradalomnak hatására azonban az osztálytársadalmak mindkét alapfeladata megfordult.
I. A fejlett társadalmakban a lakosság többsége elérte azt a szintet, amin megszűnt a túlnépesedés veszélye, gyermekvállalás még a létszám tartását sem fedezi. Ezért lett a fejlett társadalom feladata a gyerekvállalás ösztönzése.
II. A munkaerő lakosság viselkedésével és a munkaerő minőségével szemben támasztott társadalmi igény kielégíthetetlenné vált. Ezt fejezzük ki azzal, hogy a társadalom elsődleges feladata a szellemi vagyon gyarapítása.
E kettős feladatot a társadalomtudomány még fel sem ismerte, nemhogy a megoldásának módjaival foglalkozna.
Addig már eljutott minden fejlett társadalom, hogy ösztönözze a születések számát. Ez egyszerű feladat, csak a kivételesen ostoba társadalom nem képes megoldani.
Itt meg kell állni azzal, hogy mekkora a társadalom létszámigénye. Más a túlnépesedet és más az alulnépesedett, de már fejlett társadalmaké.
Szinte minden még nem fejlett társadalomban még ma is a túlnépesedés ellen kell védekezni. Ezek népszaporulata százszor nagyobb környezetveszély, mint a szándioxid kibocsátás.
Egyértelműen túlnépesedett néhány már fejlett, távol-keleti ország. Például Japán, Dél-Korea és Tajvan. Ezekben a néhány tizedszázalékos népességfogyás indokolt. Igaz ez Kína keleti harmadára, illetve az öntözéses térségekre is, ahol az ország lakosság öthatoda él.
Az alulnépesedés csak három fejlett, angolszász országot érint, az Egyesült Államokat, Kanadát és Ausztráliát. Ezek számára azonban adva van a lehetőség, hogy a kevésbé fejlett világ óriási kínálatából mazsolázzanak.
A második világháborút követő évek egyik legsúlyosabb népesedési hibája volt, hogy az olcsó, és nem a jó munkaerőt importálták. A jelenkor történészei még nem tárták fel, hogy mennyit nyertek a németek azzal, hogy a közép- és kelet-európai etnikumukat hazafogadták, és mibe kerül a nyugat-európai országoknak a sok észak-afrikai török és balkáni betelepített. Egy ilyen felmérésből az derülne ki, hogy hol tartana Nyugat-Európa, ha elkerüli a gyenge minőségű, nehezen asszimilálódó közel húsz milliót.
A betelepítés másik példája a zsidó állam. Óriási eredményei a nyugati kultúrából betelepítetteknek köszönhető, ugyanakkor az észak-afrikai és közel-kelti, gyorsan szaporodó hittestvéreik óriási visszahúzó erővé váltak.
A fogadó ország átlagánál jobb munkaerő a leghatékonyabb import, a gyengébb, különösen a nehezen asszimilálódó pedig tehertétel. A gazdag országok számára az alacsony gyermekvállalás esetén sokkal jobb az idegen jó munkaerő befogadása, mint a hazai születésszám ösztönzése.
A gyermekvállalás családi pótlékkal, gyermeknevelési szabadsággal, vagyis a jellemző módon való ösztönzése ugyanis szinte hatástalan, ahol nagyon hatékony volna, és hatásos ott, ahol a legkevésbé hatékony. Az eddig általános támogatási módon mindegyike nem javítja, hanem rontja a gyermekvállalás mögötti családi héttér struktúráját. Ez a torzító hatás ott a legerősebb, ahol jelentős a leszakadt réteg, ahol a családtámogatás jelentős jövedelemforrás.
Erről sem készült felmérés, de egyértelmű, hogy a családi pótlék összege jelentételen a gyermekneveléssel járó költségekhez és jövedelem kieséshez viszonyítva, ahol a legtöbb eredmény várható. A gyermeknevelés várható hatékonysága szempontjából legjobb ötödbe tartozó családok esetében a családi pótlék nagysága, annak változása jelentéktelen hatású, ezzel szemben a leggyengébb eredményt ígérő családoknál igen jelentős.
Ez még inkább így van a gyermekvállalással járó jövedelem kiesés esetében. Ez nagy a diplomás és vállalkozó anyáknál, és jelentéktelen a tartósan munkanélkülieknél. Erről sincs statisztika, de a közvélemény egyértelmű abban, hogy minél kilátástalanabb az anyák jövedelemszerzése, annál inkább vállalnak gyermeket. A családi pótlék tehát hatástalan a magas jövedelmű, jó keresetű családokban, főleg ott, ahol az anya ilyen, és nagy ösztönzés a reménytelenül leszakadtak számára. Márpedig aligha lehet nagyobb társadalmi kért okozni annál, mint amikor nagyon magas a gyermekvállalás ott, ahol a jövőjük reménytelen. Ha valaki tönkre akarja tenni egy társadalom jövőjét egy olyan országban, ahol a lakosság alsó ötöde tartósan munkanélküli és képzetlen, vezessen be olyan családtámogatást, mint nálunk van, és ott is olyan katasztrofális lesz a születések struktúrája, mint nálunk.
Többször leírtam, hogy a magyar társadalom jövőjének semmi sem tett nagyobb kárt, mint a leszakadt rétegekben a gyermekvállalás ösztönzése. Még nincsenek adataink arra, hogy a rendszerváltás óta munkátlanságra ítélt családok gyermekeinek a gyermeke sem lesz a munkaerő piacon keresett munkaerő. Az elmúlt húsz év liberális munkaerő politikájáért még száz év múlva is átkozni fogják azokat, akik 1990-óta hatalmon voltak.
Milyen családtámogatást kíván a jelenkori társadalom?
Nem a mennyiségre, hanem a minőségre ösztönzőt. Ez következik abból, hogy a következő generáció társadalmi értékét egyre kevésbé annak a mennyisége, és egyre inkább annak a minősége határozza meg.
Ezt egy rövid példával illusztrálom.
Ha a diplomás, az átlagnál magasabb jövedelmű családokban vállalnának annyi gyermeket, mint a leszakadt, munkanélküliek, és az utóbbinál születne annyi, mint az előbbieknél, negyven év múlva, még egyszer olyan gazdagok lennének, mint a jelenlegi születési struktúra mellett. Vagyis nem tudnák kegyetlenebb átkot szórni a jövőnkre, mint az, hogy maradjon fenn továbbra is az a családtámogatási rendszer, ami ma van. Ennél rosszabbat csak a liberális baloldalunk akar, ami a nagy jövedelmű családoknál, vagyis ott vonná meg a számukra valóban jelentéktelen családi pótlékot, ahol a gyermekek felneveléstől legtöbbet várhatunk.
Milyen családtámogatást tartok célravezetőnek?
Olyant, ami az öregkori társadalmi ellátást a gyermeknevelés hatékonysága alapján fizetné. Ennek nagysága négyötöd részben a felnevelt gyermekek minőségétől és egyötöd részben a számuktól függne.
A jómódú és magas jövedelmű családok gyűjtsenek öreg korukra, de amennyiben gyermeket vállalnak, és eredményesen nevelnek, elvárhassák a társadalomtól, hogy ezt nekik magas nyugdíjjal hálálja meg.
Meggyőződésem, hogy végül minden nyugdíjrendszer ezt a módszert fogja alkalmazni, mert minden más tarthatatlanná válik. Ezt ugyan nem érem meg.

Szólj hozzá!

Hatékony beruházás a vagyonvédelem

2010.04.27. 15:23 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                 PP                   2010 04 23
 
HATÉKONY BERUHÁZÁS A VAGYONVÉDELEM
 
A rendszerváltás bűnei között mihamarabb rendezendő, a kisemberek vagyonbiztonságának visszaállítása.
Ennek elsődleges feltétele a leszakadt rétegek, mindenek előtt a cigányság, munkára fogása. Ez azonban több éves feladat. Vannak azonban gyorsan megtehető lépések is.
Ezek közül sorolok fel néhányat.
I.
A TARTÓS MUNKANÉLKÜLISÉG ELVISELHETETLENÜL DRÁGA.
Tudatosítani kell a közvéleménnyel, hogy a tartós munkanélküliség nemcsak elviselhetetlenül drága, de elviselhetetlen erkölcsi kárt is okoz.
A rendszerváltást olyan liberális közgazdászok bonyolították le, akik csak azt látták, hogy a Kádár-rendszerben olyanok is munkát találtak, akik nem termelték ki a foglalkoztatásukkal járó költségeket, tehát a munkaadó vállaltuk számára veszteséget okoztak. Kiadták tehát a jelszót: Minden veszteséges vállaltot le kell állítani. Ennek következtében másfélmillió olyan munkaerő vesztette el az állását, akik nagy többsége nem talált, jelentős hányaduk nem is keresett munkát.
A pénzügyi egyensúly oldaláról bizonyítsuk, hogy a jelentős nagyságú, tartós munkanélküliség, ami természetszerűen a munkaerő alsó minőségi harmadát érinti, mellette eleve nem lehet biztosítani a tartós pénzügyi egyensúlyt.
A rendszerváltás során leépített veszteséges vállalatok között nem találtam olyant, aminek leállításával a nem romlott a költségvetés. Ez egyszerű módon megállapítható. A vállalti veszteséggel kell szembeállítani a vállalat költségvetési befizetéseit, adót, vámot, bérjárulékot, valamint az elbocsátott munkaerőnek fizetendő segélyeket. Ezek összege mindenütt költségvetési romlást eredményezett.
Ez nem jelenti azt, hogy a leállított vállaltoknál nem voltak olyan alkalmazottak, akik egyedi estében nem volt indokolt az elbocsátás, de ezek száma a másfélmilliónak a tizedét sem tehették ki.
Ebből az következik, hogy a csak pénzt látó liberális közgazdászok szerint sem másfélmillióval, hanem legfeljebb százezerrel lett volna indokolt csökkenteni a foglalkoztatást.
Ezt máig nem merte kimondani még a magát baloldalinak tartó MSZP sem.
Pedig a társadalmi érdek ennél is szigorúbb a foglalkoztatás tekintetében. A tartós munkanélküliség ugyanis nemcsak pénzügyi, hanem óriási erkölcsi kárt okoz. Elég volna megnézni, hogy az alacsonyan képzett, tartósan munkanélküliek körében egyrészt mekkora a minőségi, szakmai amortizáció, és milyen magas a törvénysértők aránya. De nem kell számolni ahhoz, hogy felmérjük mekkora kárt okozott a rendszerváltással járó másfélmilliós munkanélküliség a kisemberek vagyonbiztonságában.
A botrányosan alacsony foglalkoztatás által okozott történelmi kár a legnagyobb.
a. A liberális SZDSZ letűnt a politikai térképről. Az ország közvéleménye hisztérikusan liberális ellenes lett. Az elmúlt húsz év társadalmi veszteségeiért elsősorban felelős politikai erők eltűntek, illetve másodlagosakká váltak.
b. A szélsőjobb példátlanul megerősödött. Magyarország történetében még nem fordult elő, hogy a szélsőjobb, külső erők támogatása nélkül, olyan erős lett volna, mint jelenleg.
Annak ellenére, hogy minden társadalomban, tehát nálunk is vannak szélsőséges erők, ezek jelenlegi mérete mégis két alapon áll. Egyrészt a cigányság munkanélküli eltartásán, az ebből fakadó erkölcsi leromlásán, másrészt a magyar közvélemény befogadó képességét messze meghaladó liberális politikán. Ha nem lesz krónikus cigánymunkátlanság, nem lesz ekkora cigánybűnözés, valamint megszűnik a melegek hangos dicsőítése, a Jobbik visszaesik a parlamenti küszöb alá.
A jobbik előretöréséhez a lendületet ugyanis azok adják, akiknek a legtöbb okuk volna félni tőlük.
II.
A LAKOSSÁG BIZTONSÁGÉRZETE NAGY ÉRTÉK
Általános törvény, hogy ahol magas a tartós munkanélküliség, ott magas a bűnözés, ahol magas a bűnözés, ott rossz a lakosság közérzete. Az pedig sokba kerül.
Kaliforniában készült egy felmérés, hogy egy rablás a társadalomnak közel annyiba kerül, mint egy munkás tízévi, egy lopás csak egyévi bérnek megfelelő költséget okoz. Ezt nyilván a most leváltott szoclib koalíció illetékesei is sejtették, amikor azt a törvényt hozták, hogy a húszezer forintnál kisebb lopás, károkozás nem üldözendő. Ezek az illetékesek annyira ostobák voltak, hogy nem tudták, hogy milyen drága lesz nekik, ha ilyen törvényt hoznak. A bűnösök helyett őket zavarják el.
Az is kiderült, hogy a legjobb befektetés a bűnözés elleni védelem. Évente hússzorosa a megtérülés. Igaz, hogy a megtérülés döntő többsége nem azoknál jelentkezik, akik a költségeit fizették. Hacsak nem az állam az elhárító. Az állam butaságát azzal is jól lehet mérni, hogy mennyire szabadul el a bűnözés. Ezt a felmérést a jelenlegi választás is meghozta. Sokba fog ez a vereség nekik kerülni.
Nem fog a lakosság sokáig olyan pártot a hatalom élén megtűni, amelyik nem gondoskodik a többség vagyonvédelméről.
A jelenleg hazánkban egymillió olyan család van, ahol a családfő húsz éve nem dolgozott. E családfőket, munkaképes korú fiatalokat ma már nem lehet a munkaerőpiacon általános feltételek között visszahozni a munkaviszony világába. Ezek foglalkoztatásának olyankönnyített feltételeket kelltörvényesen teremteni, amivel munkára lesznek fogva. Ezek a jelen viszonyok között sokkal többe kerülnek a társadalomnak, mint amennyi a bérük lenne. Ezért, bármibe kerül, foglalkoztatni kell őket. Ehhez egyetlen módszer nem elég, számos módszerrel kell próbálkozni.
1. Ez az egymillió embert külön igazolvánnyal kell ellátni, ami megkülönböztetett foglalkoztatási feltételt, kedvezményt jelent. A munkaadókat kell osztályozni abban, hogy az ilyen munkaerőt milyen kedvezménnyel alkalmazhatja.
- Legyenek olyan vállalatok, amelyek ezek után nem fizetnek bérjárulékot. Ez a kedvezmény, természetesen nem lehet általános, mert ezzel a jelenleg is foglalkoztatottak első ötödét szorítanák ki a munkaerőpiacról. De kaphat ilyen kedvezményt olyan vállalt, amelyik nagyon alacsony foglalkoztatású körzetben működik.
- Az önkormányzatok pályázhatnak olyan feladatokra, amelyek a munkaerő minőségével szemben alacsony igényűek, és csak ilyen igazolvánnyal rendelkezőket foglalkoztatnak. Ezek olyan munkát végezzenek, amihez az önkormányzatnak csak a vezetőt, az irányítókat kell biztosítani.
- Legyen lehetőség arra, hogy csak ilyen igazolványos munkaerőből álló szövetkezetek, kft alakulhassanak. El kell hinni, hogy a tartós munkanélküliek önmagukban is képesek lehetnek arra, hogy ilyen szervezeteket működtessenek. Ezek irányítására az állam által fizetett tanácsadót kell biztosítani.
Erre két példát fogok a végén leírni. Az egyik egy halastó építését, és üzemeltetését szolgáló szövetkezet, a másik egy kiskertes övezet vagyonvédelmét ellátó kft.
- Az igazolványos tartós munkanélküliek foglalkoztatásánál át kell térni a heti bérezésre. Ez a réteg ugyanis nem tud havi távlatban gazdálkodni. Sok esetben a napi bérfizetést is meg kell engedni.
2. A tartós munkanélküliek családi pótlékát, segélyeit hetekre bontva kell fizetni. Ezzel jelentősen vissza lehet szorítani az egyre jobban elterjedő uzsorarendszert. Igyekezni kell arra, hogy a kifizetést az általuk választott vezetőség bonyolítsa, amiért állami térítést kapjanak.
3. A viszonylag zárt közösségben élő cigányok estében számukra külön hitelszövetkezeteket kell szervezni. A maguk közül választott vezetők egyrészt ismerik a hitelkérőket és azok kérelmének indokoltságát, másrészt legyenek feljogosítva, hogy a nem teljesített törlesztéseket, a segélyek és családi pótlék kifizetőhelyeken levonhassák.
A fenti módszerek bevezetésének ugyan van kockázata, de eltörpül az eredménye mellett. Kicsi az anyagi kockázat, és óriási a nevelő hatása.
4. Néhány cigányközösségben sikerrel működik a vallási térítés. Ebben a kisegyházak járnak az élen. Ezeket anyagi tekintetben is támogatni kell.
5. A kommunikációs csatornák állami segítséggel készítsenek a jó példáról műsort. Az állam tűntesse ki az eredményeseket.
Elvként kell kimondani, hogy amit lehet, a cigányságra kell bízni.
 
Halastó működtető szövetkezet
Az ország cigányok által sűrűbben lakott térségeiben sok településnek van olyan helyi vízfolyása, és térsége, amire halastavat lehet építeni. Ezekre a vízügyi hatság készítsen tervet és hirdessen kivitelezéssel egybekötött működtetési pályázatot cigányok által alapított szövetkezetek számára.
A kivitelezés munkaköltségeit az állam fedezze.
A halastó állami tulajdonba kerül, de az eredményes működetés esetén, a cigányszövetkezeté a haszonélvezeti jog.
Ebben az esetében a helyi cigány közösség olyan joghoz jut, aminek a védelmét, a hal és a berendezés lopását maga biztosítja, és a horgászok vendégül látására, horgásztatására, szórakoztatására alkalmas.
 
Vagyonőrzés
A bolsevik rendszerben annak örültem a legjobban, amikor kinyíltak a szabadidő hasznos eltöltésének a lehetőségei.
- A háztáji gazdaság termékei jelentősen csökkentették a falusi lakosság kiadásait, és mivel áruhiány volt, mindent el lehetett adni, növelték a pénzbevételeit is. A században, békeidőben talán először jelentkezett a világon, hogy a falusi nép a városi munkásoknál jobban élhetett. Nem a fizetése volt nagyobb, hanem a maga termelte jövedelme. Igaz, ezért a magasabb jövedelmért többet kellett dolgozni.
- A hetvenes években a világon sehol nem építettek a lakosság számához viszonyítva annyi házat, magánerőből, mint nálunk. Ezek nagy többsége is vidéken, illetve a városok kertes kerületeiben, családi házként. Ezek a házak is többnyire szabad időben, családi, baráti, rokonsági összefogásból épültek. Arról ma is hallgatnak, hogy a családi házak építése, és használata, milyen tudati fejlődéssel járt. Minden ideológiánál jobban hatott az életformára.
- Még statisztikát sem találtam arról, hogy mennyi hétvégi telek létesült. Minden bizonnyal több százezer volt a számuk. A bérkaszárnyák lakóinak, főleg a munkásoknak ezek a kerek jelentettek az életben olyan fontos apró örömöket. Sajnos, a legalizált, és a megtűrt tolvajlások következtében ezeknek az örömöt, és élemet termelő kerteknek többsége mára elhagyatott pusztaság, mert mindent elloptak a tulajdonosoktól.
A Kádár-rendszerben csak a rosszat látók elfelejtkeznek arról, hogy nem utolsó sorban azért lettünk a legvidámabb barakk, mert a munkaviszonyban dolgozók szabadidejének hasznosításában, mi mutattunk példát nemcsak a bolsevik, de a polgári világnak is.
Most arra szeretnék példát adni, hogyan lehet a hétvégi kiskertek világát visszaállítani.
Ezek őrzését a cigányokból szervezett őrző-védő vállalatokra bíznám. Erre elvi és gyakorlati okaim is vannak.
A húsz éve, a társadalmi munkamegosztásból kirekesztett cigányság számolta fel a kiskertek a világát. A vagyonvédelmüket az SZDSZ liberális politikusai által megszervezett cigány munkanélküliség, és az általuk kitalált megélhetési tolvajlásokat legalizáló jogszabályok a rendőrség számára lehetetlenné tette. A liberális politikai erők letűntek, a védelmet pedig bízzuk a cigányságra. Ők tudják legjobban megvédeni a kiskerteket a többségében cigány elkövetőkkel szemben. Őket a cigány elkövetők jobban respektálják, és őket az a vád sem érheti hogy a tolvajlások megfékezése fajgyűlölet, fasizmus.
Cigányokból kell vagyonvédelmi kft-ket szervezni, akik egy összegű vagyonvédelmi szerződést kötnek az önkormányzattal. A kikötött összegből azonban a megállapított tolvajlások értéke levonásra kerül. A vagyonvédelmet szolgáló felszerelést, lámpákat, riasztókat, járművet, az önkormányzatoktól használatra kapják.
Hasonló szervezeteket kellene a halállomány az erőállomány védelmére is létrehozni, és működtetni.
Kevés intézkedés járna nagyobb hatással a lakosság zúgolódásának, a cigányellenességnek a csillapítására, mint ezek a kisebb vagyonvédelmi gondok megoldása. Márpedig a sok kis sérelem megoldása nagyobb eredmény, mint a kevés nagyé, amit úgyis sokkal könnyebb lesz megoldani.
 

Szólj hozzá!

Jelentés a nők helyzetéről

2010.04.26. 09:45 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                PG                   2010-04-24
 
JELENTÉS A NŐK HELYZETÉRŐL
 
A napokban jelent meg egy felmérés a nők helyzetéről az OECD országokban. Az adatokból kettőt tartok olyannak, amelyek a legfontosabbak közé sorolnák. Ezek a munkaképes korú nők foglalkoztatása, a másik az első gyermekvállalás ideje. Mindkettő indoklásra szorul.
A nők foglalkoztatása.
Abban a tekintetben történelmi materialista maradtam, hogy a nők szabadsága elsősorban gazdasági szerepükkel mérhető. Azonos kultúrkörben a nők foglalkoztatási rátája az egyik legmegbízhatóbb mutató. Európában ez a mutató a legmagasabb a skandináv országokban. A legalacsonyabb a mediterránokban, ott is annak a délebbi felében. Ahol magas, ott nőt az elmúlt száz évben a legjobban az egy lakosra jutó jövedelem, ott a legkisebbek a jövedelemkülönbségek mind a lakosságon belül, mind a férfiak és nők között. De ez csak Európára igaz.
A Távol-Keleten a gazdasági siker ellenére lényegesen lassabban javul a nők helyzete. De ott is gyorsan javul, csak sokkal messzebbről indultak.
A közgazdászok sem sokat foglalkoztak a nők munkára fogásával, pedig a múltban is óriási volt a jelentősége. Könnyebb volna megérteni a különböző kultúrákban a nők szerepét, ha azt vizsgálnánk, milyen szerepük volt a munkamegosztásban.
A pásztornépek életében a nőknek ugyan bőven volt dolguk, de a jövedelemtermelő munkában alig. Az ilyen társadalmakban a nők, gyakorlatilag a férfiak rabszolgái voltak.
A természetes csapadékra épülő társadalmakban ugyancsak kevés jövedelemtermelő szerep jutott a nőknek. Házkörüli munka annál inkább. Ebben a termelési módban a nők helyzete alig volt jobb a pásztorokénál annak ellenére, hogy a munkájuk megszaporodott. A betakarításban, a cséplésben és sokáig az őrlésben sok munkájuk adódott, de jövedelemforrás nem származott.
Az önözéses gazdálkodásban már bőven volt a nőknek is munkájuk, de jövedelmük nem.
A nők számár családon belüli rangot csak a pénzjövedelemhez jutás eredményezett. Ezt mérhettem fel az istállós tehéntartásban, a tej, a zöldség, és gyümölcs piacon történő, eladásában.
A családi gazdálkodásban az ipari forradalom jelentett minőségi változást azzal, hogy a család minden tagja, a férfi, a nő és a már munkára fogható gyerek, keresővé vált. A család ugyan szétesett, de önállóság inkább csökkent, mint nőtt. Az ok, hogy a gyáripari technika a korábbinál kevesebb és kevésbé képzett munkaerőt igényelt.
Az igazi forradalmat a tudományos és technikai forradalom hozta. Egyrészt leállt a népszaporulat, másrészt kielégíthetetlenné vált a munkaerő minőségével szembeni igény. Ennek következtében a munkaerő egyre jobban megdrágult. A gyerekek és a képzetlenek munkájára megszűnt az igény. A fiatalom azért is lekerültek a munkaerőpiacról, mert az igényeknek meglelő képzésük messze kitoldódott.
A modern társadalmakban a női munkaerő kínálat megnőtt, mivel a kevesebb gyermekvállalás kevesebb munkaidő kieséssel jár.
A nők foglalkoztatatása csak a skandináv államokban igazodott a kor igényeihez megfelelő mértékben. A nők foglalkoztatásának optimális arányát a 80 százalék körül látom. Ettől bizony messze vagyunk. Tehát ebben is óriási a pocsékolás, illetve a feltárható tartalék.
Nálunk nem az adó magas, ahogyan a liberális közgazdászok hangoztatják, hanem egyrészt kevesen dolgoznak és adóznak, másrészt sokan élnek munka nélkül az adókból.
 
A gyermekvállalás ideje.
Hatvan éve tudom, hogy Európa nyugti felének az elmúlt ezer év során elért páratlan ikerének kulcsa a késői gyermekvállalás.
A Nyugat egyedülálló találmánya volt a kiscsaládos jobbágyrendszer, amiben a családalapítások a földbirtokosok jobbágytelkeinek számához igazodott. A túlnépesedés fékezésének az volt a legjobb megoldása. Ennek ellenére egyelten más kultúra sem ismerte fel ennek a rendszernek a fölényét.
Az állam és az egyház csak azt a házasságot ismerte el, amit megüresedett jobbágytelekre kötöttek. Ezzel megkötötték a létrejöhető kiscsaládok számát. A jobbágytelekkel nem biztosított házasságot nem ismert el sem az állam, sem az egyház, az így szültettek nem lettek megkeresztelve, anyakönyvezve, a temetőbe eltemetve. Nem volt más megoldás, a fiataloknak várni kellett a házassággal. Ma már feltárt adatok bizonyítják, hogy a kiscsaládos társadalomban a házasság, ebből fakadóan az első szülés tíz évvel a nemi értettség utánra tolódott, szemben a világ minden más kultúrájában jellemzővel. A nőkre tehát mintegy három legális szüléssel kevesebb jutott.
Még egyetlen történész sem vetette fel, mekkora lett volna a népszaporulat, ha a házasságok tíz évvel korábban köttetnek. Arra pedig még utalást sem találtam, hogyan hatot a népszaporulatra, hogy meghosszabbodtak a generációk. A tíz évvel későbbi születés mellett a várható életkor gyakorlatilag ugyanaz maradt. Ez a tényező önmagában is negyedével fékezte a népszaporulatot.
Meggyőződésem szerint, a harmincéves szülők racionálisabb gyermeknevelők, mint a tizenévesek. Ez ugyan akkor is igaz volt, amikor a magasabb életkor nem jelentett magasabb iskolázottságot, napjainkban pedig óriási a különbség az alapfokú képzettségű, vagy még azzal sem rendelkező tizenéves, és a harminc éves diplomás szülők gyermeknevelésének hatékonysága között. Ha ezt a különbséget valaki nálunk felmérné, akkor kétségbe esnénk, mert a gyermekek várható minősége, társadalmi értéke között minimum egy az öthöz, vagy még nagyobb különbség mutatkozna. A jelenkori fejlett társadalmakban az ostobaságok között is kiemelkedik, hogy a következő generációt nem az értékre, hanem darabra mérjük.
Ha majd egyszer felmérjük, hogy milyen szülői környezetből milyen értékű gyermekek kerülnek ki, akkor a demográfusok nevetség tárgyává vállnak. Addig azonban sírni fogunk.

Szólj hozzá!

Győzött a nép

2010.04.22. 15:25 Kopatsy Sandor gondolatai

 

 
Kopátsy Sándor                   PP                 2010-04-17
 
GYŐZÖTT A NÉP
 
A jelen választás történelmi határkő. Ezer éves történelmünkben először győzött az egész nép, vagyis a lakosság többségét képviselők véleménye.
Ezzel nem azt állítom, hogy a számomra legmegfelelőbb politikai erő nyert kétharmados többséget, csak azt, hogy véget ért a magyar társadalom többségének közhangulatát befolyásolók túl hatalma, vagyis támogatottságuknál sokkal nagyobb politikai befolyása.
Történelmi előzmény.
Ha valamit történelmi határkőnek minősítek, illik indokolnom, hogy miért tartom annak. Ehhez tartozik az is, hogy röviden végignézzük, mikor, kik képviselték a magyarság sorsa feletti hatalmat.
Közel ezer évig a politikai hatalmat a nemesség gyakorolta, legalábbis akkor, amikor az egyáltalán a királyi hatalom őket képviselte.
Az ország lakosságának mintegy huszada volt nemes, akik számuk, és nem befolyásuk alapján, szinte csak magyarok voltak. A magyar etnikumnak közel tizede volt nemes. A nemesek nagyobb fele úgynevezett hétszilvafás, azaz gyakorlatilag nem jobbágy, de már paraszt. Ők nem rúghattak a politikai játék labdájába.
A magyar társadalom eleve kórosan polgárhiányos volt, mert honfoglaló őseink, új hazájukban gyakorlatilag semmit nem találtak a Római Birodalom urbanizációjából, magukkal pedig nem hoztak ilyen réteget. Az államunk gazdasági önállóssága érdekében Nyugatról kellett behívni kereskedőket, iparosokat, bányászokat. Ezek voltak a mi polgáraink, akik még addig is ritkán jutottak el, hogy az ország hivatalos nyelvét megtanulják. Az országos politikai hatalomból ki voltak zárva. Élték, a maguk életét a maguk törvényei lapaján. De a nyugati társadalmakhoz képest nagyon kevesen voltak.
Sokszor idézem a történelmi múltunk megértésének kulcsát. A nyugati társadalmakban a lakosságnak alig egy százaléka volt nemes, azaz állampolgár, és hat százaléka polgár, azaz a városok polgára, akik többsége a nemességgel közös etnikumú volt. A Magyar Állam lakosságának öt, a magyar etnikumnak tizede volt nemes, azaz állampolgár, viszont a lakosságnak alig egy százaléka városi polgár, de azok között alig volt magyar etnikumú.
Ezek az arányok az országunk mai területére úgy vonatkoztak, hogy a lakosság nagy többség ugyan magyar volt, de a polgárok többsége itt is idegenekből tevődött össze.
Ebben a társadalmi összetételben az első jelentős változás csak az oszmán uralom alá került térségben, a jelenlegi ország terület nagy többségén indulhatott meg. Az oszmán, a mi szóhasználatunkban török megszállás alatt egy nagyon elhallgatott polgárosodás történt. Mivel itt nem volt jobbágyság, hiszen minden lakos a szultán alattvalója, adózója volt, döntően az adóztatás hatására, megindult a minél nagyobb lélekszámú falvakban való koncentráció, az urbanizáció sajátos formája, ennek kereteiben a városok mértékét is meghaladó óriásfalvakban a parasztok polgárosodása. Az alföldi óriásfalvak parasztpolgárok városai lettek. Pest, Debrecen, Szeged, Szabadka, Kecskemét, Temesvár, Székesfehérvár és a többi a nyugati városok többségénél nagyobb lakosságú óriásfalvak polgárai jelentették a magyar etnikumú polgárságnak, becslésem szerint, kilenctizedét.
Az oszmán uralom alatti térségben megindult egy sajátos polgárosodás, nem a városi kereskedők, iparosok, bányászokból, hanem a parasztokból lettek polgárok. Valami olyan polgárosodás történt, ami elsősorban a skandinávokéhoz, és az alpi népekéhez hasonlított. Ezt a népük történetében korszakos jelentősédű folyamatot az uraink politikai hatalma, a katolikus egyház, és a szolgálatukba szegődött történészeink igyekeztek meg nem történtnek tekinteni.
Kiknek árulta el a magyar történelemoktatás, hogy Tököli Imrének, a későbbi fejedelemnek az apja még hódoltsági jobbágy volt?
Történhetett ilyen a Királyi Magyarországban?
Még a szultán provinciájának tekinthető Erdélyben sem.
A megszállt terültek felszabadulása után, igyekeztünk ennek még a nyomát is eltűntetni. Ez a törekvés a tudatunkban sokkal jobban sikerült, mint a valóságban. A parasztvárosainkban a lakosság polgári mentalitása, büszkesége, máig megmaradt.
Az 19848-as jobbágyfelszabadítás ugyan jogi tekintetben állampolgárrá emelte a lakosság nagy többségét jelentő jobbágyságot is, de csak jogi tekintetben.
Még száz évig várni kellett arra, hogy ne az arisztokraták, és a nemes urak társadalma maradjunk. Aki fel akart emelkedni, annak úrrá kellett válni. A második világháború végéig nem az anyagi gazdagság jelentett úrrá válást. A kevesek, akiknek sikerült az iskolázottságuk alapján a parasztok és munkások közül felemelkedni, nem polgárok lettek, hanem úri középosztály aljára kerültek, az állam szolgái lehetettek.
Ki volt a polgár?
Nálunk, ahol olyan divat a polgári jelző, még nem tisztáztuk, hogy ki a polgár.
Korábban polgár csak az lehetett, akinek volt akkora vagyona, amiből önállóan, a hatalom kiszolgálásra nem szorulva, megélhetett. Aki polgár akart lenni, annak vagyont kellett gyűjteni.
A polgár jelszava a múltban:
Légy gazdag, aztán lehetsz független, azaz polgár. Ez a tudományos és technikai forradalom hatására azzal egészült ki, hogy a tudásvagyon is polgárrá emelhet. Ezt az utat járta a magyar zsidóság.
Az úrrá válás útja:
Tanulj, akkor az állam szolgája, azaz úr lehetsz. Ezt az utat járták a nép szorgalmas és tehetséges fiai egészen a második világháború utánig. Kevesebb jutottak feljebb, maximum évi egyetlen százalék, de azok nagy többségéből sem polgár, hanem diplomás urak lettek.
A bolsevik rendszer az egyetemre hozott munkás és paraszt gyerekekkel is ezt az utat tervezte. A maga számára akart elvtárs urakat termelni. Mára ezek fiaiból, unokáiból lettek a polgárok, akik az Antall József előtti MDF-et, a mai Fideszt kormányra jutatták.
Úgy érzem, hogy hazámban ez a harmadik, második, első generációs polgárság nyerte meg a mostani választást.
Az elmúlt húsz év az urbánus polgároké volt, a következő pedig a népi polgárok uralkodása lesz.
 
Az urbánusok.
A rendszerváltás küszöbén az MSZP-ben munkálkodó liberális közgazdászok többsége ugyan átpártolt az SZDSZ-hez. A szülei, illetve a saját múltját megtagadva, az első ciklusban hisztérikusan antikommunista, az Antall József úri középosztályának szövetségese lett.
Az SZDSZ, 1990-ben, Nyugat-Európában is példátlan eredményt ért el. A körzetek ötödénél is többet nyertek, azaz 36 mandátumot egyedül, és hármat a Fidesszel közösen.
A választások után nagykoalíciót akartak. Számukra az Antall József általa vezetett MDF ideális partnernek ígérkezett. Azt kell látni, hogy az első választáson csak azért nyert az MDF, mert a választók tudtában még az alapítók MDF-je élt, a népi, nemzeti és radikális. A szavazók még nem vették észre, hogy Antall kezében nem marad fenn az eredeti, népi, közép-jobb MDF. Az okos SZDSZ viszont nem az eredeti, hanem Antall József által konzervatív pártot látta, azzal akart szövetkezni.
Nagyon merész állításnak tűnik, de meggyőződésem szerint, ha Antall József nem az MDF-et akarja úri középosztály pártjává tenni, hanem azok élére áll, akiknek az élére állították, akkor ma két generációval előbbre lennénk, mint ahol ma tartunk. Az alapítók szellemében kormányszó MDF a ciklusok során, hatalmon maradhatott volna. Az urak pártjaként azonban csúfosan megbukott.
Az élet felvetett azonban két másik lehetőséget is.
1. Az Antall képre átalakult MDF-el való nagykoalíció. Ezt akarta az SZDSZ. A történészek máig nem figyeltek fel arra, hogyan alakult volna az elmúlt húsz évben a magyar politikai történelem, ha Antall az SZDSZ-el lép koalícióra, folytatja azt, amiben, kellő önbizalom hiányában Tölgyessyvel paktumot kötött. Szerencsére Antall ezt a kockázatot nem vállalta. Felmérte, hogy a saját pártjában sincs annyi ereje, hogy az a káderekben, és a nemzetközi kapcsotokban sokkal erősebb SZDSZ-el tartani tudja az egyensúlyt, ezért visszautasította a nagykoalíciót.
2. A Kisgazdapárttal köt koalíciót. Meglepő módon, Antall több szimpátiát érzett a parasztromantikával, mint a gazdasági liberalizmussal. Szövetkezett Torgyán vezette Kisgazdapárttal, akik két évvel korábban, mint vezetőtőt, kiutasították.
Meglepőbb, hogy Antall József, nem titkoltan, Orbán Viktorban látta az utódját. A saját pártjában nem talált senkit erre érdemesnek. De nem tudta folytatni az MDF átformálását, mert elvitte a halál.
Az MDF-et átformáló erőfeszítései mégis elég sikeresek voltak ahhoz, hogy a magyar nép óriási többsége megismerje milyen párt lett az előző választáson bizalmat kapott MDF-ből. 1994-ben, példátlan többsége visszaállt a rendszerváltás előtti állampárt utódjához, elutasítsa az Antall általa által képviselt konzervatív politikát, az urak világát.
Az első ciklus mérlege.
a. Az Antall Józsefet a kalapból előszedő, és az MDF élére állító erőknek sikerült a történelem kerekét húsz évvel visszafordítani. Az MDFeredeti vezetőivel nem tudottvolna az SZDSZ paktumot kötni, a kis pártocskák uralmát bebetonozni.
b. Antall József nélkül Kisgazdapárt nem kaparintotta volna meg a vidék, a mezőgazdaság feletti hatalmat, nem kerülhetett volna sor a száz éve is idejét múlt kisparaszti világhoz való visszakanyarodásra, a korszerű mezőgazdaság szétverésére, a falusi munkátlanság visszaállítására.
c. Antall nélkül nem kerületet volna sor a másfélmillió munkás eszeveszett iramú kirekesztésére a társadalmi munkamegosztásból. Nem lettünk volnaazEU legalacsonyabb foglalkoztatású, legkevesebb adót- és járadékot fizető, legtöbb embert munka nélkül eltartó országa.
d. Antall nélkül nem csökkent volna katasztrofális mértékben a gyermekvállalás, és azon a kevésen belül nem kétszereződött volna meg a leszakadt rétegben születettek aránya. Ennek katasztrofális következményeit még a következő generáció is viselni fogja.
e. Antall József nélkül nem kerülhetett volna sor a cigányság teljes munkanélküliségére. Ha ez nem jön létre, és tart a mai napig,nem állnánk szembe azzal, hogy a szélsőjobb középpárttá emelkedik.
Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy Antall József történelmünk ugyan legbecsületesebb, de legkártékonyabb politikusa volt.
A második ciklus mérlege.
Az első választáson csúfosan megbukott MSZP, Horn Gyulának köszönhetően, a második választáson megszerezte az egyéni mandátumok 85 százalékát.
Az SZSZ gyorsan levonta a tanulságot. Kiderült, hogy a saját támogatottságuk a felére csökkent, és az Antall József által átformált MDF-nek pedig elveszett a kellő társadalmai támogatottsága. Ekkor az SZDSZ szövetség kötött azokkal a liberálisokkal, aki az MSZP-ben maradtak.
Az elmúlt húsz év történetének egyik kulcsa, hogy kik kényszeríttették az abszolút többséget szerzett, a választókörzetek 85 százalékban győző MSZP-t arra, hogy a közvélemény szemében a legelutasítottabb, négy év alatt, a szavazóinak felét elvesztő pártot, az SZDSZ-t, koalícióra kérje fel.
Erre a kérdésre sem keressük a választ, ahogyan tíz évvel később arra sem, kik hozták az MSZP nyakára Gyurcsány Ferencet. Pedig e kérdéseknek a megválaszolása nélkül, nem fogunk eligazodni.
Az SZDSZ sorsa ezzel a koalícióval elindult azon a sínen, ami arra a szintre húzta le, ami a magyar társadalomban a liberálisok számarányának megfelel. Mélyen a nyugat-európai átlag alá, ahol most vannak.
Ez nem azt jelenti, hogy így van jó. A magyar társadalom egyik gyengesége abból fakad, hogy soha nem volt saját etnikumú polgársága. A két háború közti urbánusok betegségében szenvedett az SZDSZ is. Fizikai és szellemi tőkéjük ugyan megsokszorozta a társadalmi súlyukat, de ideológiájukat olyan mértékben akarták rákényszeríteni a konzervatív, nacionalista, azaz közép-jobb magyar társadalomra, hogy az, hisztérikusan liberalizmus ellenes lett.
Joggal, hiszen mindannak, ami a liberális polgárság bukásához vezetett, az SZDSZ által levezényelt rendszerváltás az oka.
A rendszerváltás első húsz évét a felszín hangos liberalizmusa jellemezte.
A következő három ciklus már az első nyolc évben meghatározott vágányon maradt. Egyetlen párt sem került olyan hatalomra, ami elég lett volna ahhoz, hogy irányt váltson. Ehhez ugyanis elérhetetlenül nagy fölényű győzelemre lett volna szükség
A bolsevik rendszer ugyan drasztikus, kelet-európai módszerrel törte össze az idejétmúlt, úri világot, ezt ma is történelmi érdemének tartom, de kelet-európai társadalmat akart építeni a romjain. Csak a nép politikai és anyagi érekeivel törődött, az érzelmeivel szemben süket volt. A nagyon vékony társadalmi támogatottsága azonban arra kényszeríttette, hogy a népiek radikális, baloldali szárnyával szövetkezzen.
A szinte semmiből induló bolsevik párt a zsidó értelmiség uralma alá került. A túlélő és itt maradt zsidók a bolsevik párt hatalmában látták az antiszemitizmus elleni erőt.
Rákosi, és szűkebb köre, valamint a vallásos hitű marxisták ellenségüknek tekintették a parasztságot, és ennek megfelelően bántak velük. Ezért ért meglepetésként, amikor Rákosit a moszkvai vezetés félre állította, a miniszterelnöki posztba ültette a bolsevik táborunk narodnyikját, Nagy Imrét, és helyezte a vezetők közé azokat a fiatalokat, akik itthon váltak baloldaliakká.
Nagy Imre ugyan elbukott, de a tábora hatalmon maradt, és harmincöt éven keresztül a népiek uralták a falusi társadalom és a mezőgazdaság sorsát.
Amennyire elfogadott, hogy 1956 után a magyar mezőgazdaság sikerágazat lett, annyira nincs hang arról, hogy a falusi nép sorsát Fehér Lajos, Eredi Ferenc, és csapatuk, azaz a népiek a szűk mozgásszabadásunk ellenére sikeresen alakították.
Ennek köszönhetően a rendszerváltás olyan mezőgazdasággal indult, amiből tíz év alatt, nyugat-európai szinten is, kiemelkedő farmergazdaságokat, és nagyvállatokat lehetett volna szervezni.
A falusi munkanélküliség, a mezőgazdaság szétverése a liberális urbánusok és a parasztromantikus kisgazdák közös bűne volt.
A Kádár-kor kivételes volt abban a tekintetben is, hogy az urbánusok, és a népiek békésen megfértek egymás mellett. Az urbánusok, nagy többségben a kommunista zsidók irányították a gazdasági életet, voltak politikai reformok, mindenek előtt a gazdasági mechanizmus motorja.
A rendszerváltást közvetlenül megelőző években a magyar társadalom ösztönösen, népi közép-jobb politikai erőt, a Demokrata Fórumot, indította útjára. A külföldi politikai erők azt hitték, hogy a rendszer összeomlása után a kisgazdák jönnek. Vagyis ugyanaz történik, ami a háborút követő években. A választók nagy többsége a kisgazdák mellé áll.
Tévedtek, mert a rendszerváltás idejére már egészen más lett a magyar társadalom, mint 1945 után volt.
A parasztság létszáma, és a mezőgazdaságban dolgozóké, illetve az abból megélni akaróké, tizedére csökkent. A bérmunkásoké pedig közel tízszeresére nőtt. A diplomások száma még ennél is többszörös lett. A magyar társadalom szerkezete modernné vált, a tudata azonban azokénál jobbra hajlóbb maradt.
A liberálisok és a népiek aránya.
A két háború között az ország lakosságának 6 százaléka, azaz 600 ezer fő, volt zsidó, szinte belőlük állt az urbánus tábor. A kezükben volt a tőke és a szellemi vagyon nagy többsége. Ezzel szemben a népi származású, nem az úri világba beépülni akaró értelmiség híveinek számát legfeljebb százezerre tehetjük. A gazdasági életben játszott szerepük pedig alig volt több a semminél.
A háború végén alig maradt 100 ezer zsidó. Azok sem kapák vissza, illetve gyorsan elveszették a tőkéjüket. A nagyobb biztonságérzésük érdekében, nekik is be kellett illeszkedni a hisztérikusan liberálisellenes bolsevik rendszerbe. Ezt példátlan sikerrel meg is oldották. Ezt ugyan megértem, mert nem bízhattak abban, hogy a magyar társadalomban nem kell félni az újabb antiszemitizmustól tartani. Akkor, csak a Szovjetunióra számíthattak. Gyorsan kiderült, hogy ez a bizalmuk sem volt teljesen indokolt. Ennek ellenére a megmaradt magyar zsidóság sokat veszett azzal, hogy a Rákosi rendszerben gyakorlott nyüzsgéséért nem gyakorolt önkritikát.
Ezt számon kérni, nekünk nem zsidóknak, ugyan nincs erkölcsi alapunk, mert mi a velük szemben elkövetett százszor nagyobb bűnünkért sem kértünk őszinte bocsánatot. A magyar zsidóságnak azonban önérdeke, hogy ismerje el politikai hibáit, mert a következő néhány évtizedben nem számíthatnak nagyobb megértésre.
Utólag tisztán kell látni, hogy az állampárt által folytatott reformpolitika hívei, 1953 óta két táborhoz tartoztak.
Az egyik tábort Nagy Imre vezette, ameddig vezethette, majd az 56-os forradalom után Fehér Lajos és Eredi Ferenc.
Az első tábor a radikális népiekből verbuválódott. Bolsevikszóhasználattal narodnyik volt, hazai gyökere alapján népi, nemzeti. Ezek között csak elvétve voltak zsidók. Azok, akik szakmájukkal szorosan kötődtek a mezőgazdasághoz.
A másik tábor nagy többségét reform kommunista zsidók alkották. Ezeket a Galilei-körben és a Nyugat szerkesztői, és olvasótáborában kereshetjük. Ők a gazdaság egészében voltak otthon. A kommunista politikai rendszerben kezdettől foga aktív szerepet vállaltak.
Nem torzítás azt mondani, hogy 1953 után, a bolsevik évtizedek alatt a haladó urbánusok és népiek között szövetség működött. Ez a szövetség azonban a rendszerváltás előtti években megbomlott. A népeik többsége az MDF, az urbánusoké pedig az SZDSZ felé orientálódott. Az Antall előtti Fórum alapítói az SZDSZ alapítóiban kozmopolita, az SZDSZ alapítói a Fórumban antiszemita veszélyt láttak. Ahogy felcsillant a nemzeti szuverenitás lehetősége, az urbánusok, és a népiek szövetségét az egymással szembeni bizalmatlanság váltotta fel.
Bármekkorát változott is a magyar társadalom a két háború közötti állapotától a rendszerváltásig, a két tábor közti kölcsönös bizalmatlanság fennmaradt.
A mai politikai helyzet gyökerét nem a rendszerváltó pártokban, hanem a rendszerváltó társadalomban kell keresni. Nehezen tudok olyan jelentős liberális gazdaságpolitikust mondani, akinek a pályája nem az állampárt soraiban indult, aki nem volt lelkes híve a 68-as gazdasági reformnak, nem tartozott Nagy Imre és Fehér Lajos, illetve Nyers Rezső csapatába.
Az elmúlt húsz évet, a választási eredményektől függetlenül, úgy kell tekinteni, mint az urbánusok uralmát, és a népiek katasztrofális vereségét. A falvak népe,azon belül pedig a cigányság számára, a rendszerváltás katasztrofális vereséget hozott.Afalvak lakosságának foglalkoztatása, a mezőgazdaság műszaki állapota legalább húsz évvel, a cigányság társadalmai beépülése pedig legalább ötven évvel hátrébb van, mint a rendszerváltás idején volt.
A jelenkor történészei nem látják reálisan az MDF és az SZDSZ egyidejű letűnésének társadalmi jelentőségét. Az a két párt, amelyik torony magasan megnyerte az első szabad választást, megszűnt parlamenti párt lenni. Az első választáson ezek nyerték meg a választó körzetek kilencven százalékát. Mind az MSZP, mind a Fidesz egyetlen körzetben tudott nyerni. Az Antall-Tögyessy paktumnak, azaz a listás szavazatoknak köszönhetően azonban, hat pártnak lett frakcióalakításhoz elegendő mandátuma. Három párt 3, illetve 1 megnyert körzettel ért el a listáknak köszönhetően 33, illetve a 21-21 mandátumot, alakíthatott frakciót. Ez nyilvánvalóvá tette, hogy hosszú időre a kis támogatottságú pártocskák uralma be van biztosítva, mivel a választási törvény módosításához a 95 százalékos választási körzetekben elért eredmény sem lehet elég.
A kis pártokat aránytalanul kedvezményező választási rendszer abszurditása azonnal kiderült. A három legkisebb párt öt mandátumához 70 listásat kapott. A választásokon 114 mandátumot nyert MDF pedig a 114-hez, csak 50-et.
Az első választás tanulsága, hogy a két erős párt által jóváhagyott paktum olyan választási törvényt irt elő, amin nem lehet változtatni.
Miért örülök az MSZP vereségének?
Mert megbukott a liberálisokat kiszolgáló politika. Ezt már a Németh-kormány elkezdte azzal, hogy a liberális közgazdászok kezébe adta a gazdaságirányítást. Ezt, akkor még nem is SZDSZ-nek, hanem az MSZP liberális szárnyának hívták. Az ő vezetésükkel indult el a veszteséges vállaltok felszámolásának hisztériája.
Amennyire Nyers Rezsőnek történelmi érdemei nem vitathatók, és nem kisebbíthetők mindabban, ami az 1968-as gazdasági reform húsz éve alatt történt, annyira látni kellene, hogy az ő pénzügyminisztersége alatt fogalmazódott meg, és került vágányra az a liberális gazdaságpolitika, ami alapján a rendszerváltás történt.
 
Az okosak, külföldön és itthon, már tíz évvel a rendszerváltás előtt felismerték, hogy a bolsevik rendszer nem tart sokáig. Megkezdték az előkészületeket a rendszerváltásra. A magyar társadalom minden reális ismerője biztos lehetett abban, hogy a magyar közvélemény nagy többsége erősen nemzeti érzelmű, a vallások klérusaival szimpatizáló, közép-jobb pártot fog választani. Tíz évvel a rendszerváltás előtt logikusnak tűnt, hogy ez a párt a Független Kisgazdapárt lesz. Az MSZMP liberális tagjainak, és a liberális ellenzék győzelmére nem lehetett építeni.
A győzelemre várt közép-jobb pártnak féltek az antiszemitizmusától, ezért kerestek az esélyesnek tartott Kisgazdapárt élére megfelelő vezetőt.
A nemzetközi és a hazai liberális erők azonban tévedtek, amikor a Kisgazdapártra tettek. Reálisan nem számíthattak volna a Torgyán vezetése alatti Kisgazdapártra, hiszen már lejárt a parasztromantika kora. Mégis ott szerették volna Antall Józsefet az elsőszámú vezetőnek látni. Az ő útját a nemzetközi és a hazai liberálisok egyengetni.
Ezt a feladatot Schulteis Emil kommunista egészségügyi miniszter kapta, vagy ő volt a legbölcsebb, aki ezt idejében magtól is felismerte. Ő, illetve a tanácsadói elkezdték Antall József útját a Kisgazdapárt felé egyengetni. Schulteis, Antall számára megalapította az Egészségügyi Történelmi Intézetet.
Amit állítok, arra nincsenek bizonyítékaim, de az ismert tények egyértelműen bizonyítanak. Ha egy bolsevik, köztudottan zsidó miniszter a piaristák gimnáziumából emel ki egy történelemtanárt, akit megbíz egy számára alakított intézet vezetésével, annak komoly tervei vannak. Antall Józsefről tudták, hogy az apja a Horthy-rendszerben a kevesek közé tartozott, aki nem lihegve üldözte a zsidókat, aki a háború után a Kisgazdapárt minisztere volt. A fiáról pedig tudták, hogy a Kisgazdapárthoz húz, hogy az 56-os szerepléséről akták gyűltek a Belügyminisztériumban, tehát zsarolható.
Aki már felnőtten élte meg a 80-as éveke elejét, az tudja, hogy mind az intézet alakításához, mind a vezető kinevezésének jóváhagyásához a legfelső állami- és pártfórumon jóváhagyása kellett. Tehát az állampárt vezetésében nem volt titok, mire szemelték ki egy piarista tanárt. Ezt bizonyítja a tény is, hogy Antall József munkájával a miniszter elvtárs annyira meg volt elégedve, hogy azért, pártonkívülieknek akkor nem szokásos, magas állami kitűntetést is adhatott.
Minden bizonnyal Antall József számra kiszemelt elnökséget Torgyán József is észlelte.
Már küszöbön volt a rendszerváltás, amikor kiderült, hogy a Kisgazdapárt nem fogadja Antall Józsefet a vezetésbe. Erre az időre már nyilvánvalóbbá vált az is, hogy a magyar társadalom már nem paraszti társadalom, és számára sokkal megfelelőbb pártként jelentkezett egy másik közép-jobb mozgalom, a Demokrata Fórum, aminek az ideológiája káderállománya, célrendszere nagyságrenddel jobban megfelelt a közvélemények a rendszerváltással szemben támasztott igényének. Annak, a magyar zsidóság jogos, de alapvetően nem megalapozott antiszemitizmusától féltek a hazai és külföldi liberálisok.
Mind az állampárt vezetői, mind a párt liberális szárnya számára adódott a feladat, hogy a kisgazdáknál nem fogadott Antall Józsefet a Forum élére kell állítani. Ez a feladat Aczél György elvtársra hárult. Neki több éves személyes kapcsolata volt a Demokrata Forum vezetésében lévőkkel. Neki kellett őket meggyőzni arról, ha győznek, szükségük lesz egy tapasztalt politikai vezetőre. Nem voltam ott, nem tudom, hogyan, de sikerült. Aczél György közbejárására, Antall József az MDF elnöke, és miniszterelnök jelöltje lett.
Azt nem látom tisztán, hogy mi késztette az első választásban nem abszolút többséget, de nyerő Antall miért nem ment bele az SZDSZ-szel kötendő nagykoalícióba, miért vállalta inkább az őt a Kisgazdapártból kiutasító Torgyánnal a koalíciót. Jól tette, ez valóban történelmi érdeme.
Antall József szellemével az MDF szellem nem fért össze. Antall a múltat, az úri középosztályt, az MDF alapítói pedig sokkal inkább az új, nép értelmiséget képviselték. Párt- és miniszterelnökként azonnal hozzá is látott az MDF arculatának módosításához. Nemcsak a régi úri világ, de az arisztokrácia képviselőit is melegen fogadta. Ezt az MDF-en belül sikerült megoldania. Nem vette azonban észre, hogy a magyar közvélemény hallani sem akar erről. A csúfos bukását azonban már nem érte meg, elvitte a halál.
A következő választás során az MDF által megnyert 114 körzetből csak 5 marad. Ugyanakkor a múltjához képest semmi újat nem hozó MSZP, a négy éve megnyert egyelten mandátuma után, ezen a választáson a körzetekben 149 mandátumot nyert, a közvetlen mandátumok 85 százalékát.
Horn Gyula, általam nem ismert okból, az abszolút többség birtokában is, bevonta a koalícióba az SZDSZ-t. Többek között nem vette figyelembe, hogy az SZDSZ fénykora már akkor lejárt. Horn Gyula nemcsak befogadta az ellenségét, de a gazdaságpolitikát teljesen rájuk bízta. A történészeknek kell majd egyszer kideríteni, hogy kik gyakoroltak, és miért, Hornra ilyen nyomást. Részben azokra gyanakszom, akiknek sikerült jóval később. Oroszországban, Putyint hatalomra hozni, és a hatalmát megszilárdítani, illetve, akik Medgyessy után, Gyurcsányt a nyakunkra hozták.
Hornnak, illetve az MSZP-nek korlátlan lett volna a hatalma, ha nincsenek listás mandátumok. Gyakorlatilag a 150 fős többségnek csak 27 ellenzéki képviselője lett volna. Az MDF a második választást csak a listás szavazatoknak köszönhetően élte túl.
Az angolszász világban az MDF nem most, hanem már 1994-ben, az SZDSZ pedig 1998-ban tűnt volna el a politikai színpadról.
Azt, hogy az Antall József által deformált MDF nem kell a magyar választóknak, hogy az úri világ végérvényesen lejárt, még nyilvánvalóbbá tette az 1998-as választás. Azon az eredeti MDF-hez ragaszkodó képviselők, a Fidesszel közös listán indulva két tucat körzetben szereztek mandátumot, az Antall által deformáltak maradék MDF pedig csak kettőhöz.
Az elmúlt húsz év politikáját azért nem értik meg, mert nem veszik tudomásul, hogy a mai Fidesz százezer jobban megfelel az Antall előtti MDF-nek, mint csak a nevét őrző pártocska.
Amit most megélünk, azt Orbán Viktor a Fidesz élén a második választás utáni ciklusban hozta létre. Felismerte, hogy a magyar társadalom többségét csak közép-jobb pártnak lehet elnyerni. Ezért a Fideszt elkezdte ilyen párttá átalakítani.
Ez nagyon gyorsan sikerült. A következő választást már megnyerte, az MDF-től elcsábított tagokkal összefogva, megnyerte a Fidesz. Ne feledjük, hogy 1998-ban a megnyert választókörzetek közel felében, 50-ben, közös jelöltje volt az MDF-el. Ezzel szemben az Antall József által deformált MDF csak két körzetben nyert.
A 2002-es választáson, a Fidesz hatalmon marad, ha nincs lista, hiszen a saját, és az MDF-el közös listán megnyertek a 176 körzetből 95-t. A listás szavazatoknak köszönhetően, mégis több mandátumhoz jutott együtt az MSZP és az SZDSZ. Az SZDSZ a két megnyert körzeti mandátum mellé még 17-t kapott. 2002-ben a listás szavazatok nélkül a Fidesz-MDF közös kormány, 54 százalékos többséggel, újra megnyerte volna a választást. Ez lett volna az utolsó alkalom arra, hogy a megmaradt MDF a Fidesz szárnya alá meneküljön.
2006-ban azonban a körzetekben is többséget szerzett az MSZP.
Az MDF pedig egyetlen közvetlen mandátumot sem nyert. Közvetve, egy nyugdíjas egyesületnek, ígért mandátumokért cserébe adott támogatásával lépte át az 5 százalékos küszöböt.
Ebben a reménytelen helyzetben újabb szövetséges után nézett az MDF elnöke, Dávid Ibolya. Nemcsak öngyilkos, de erkölcstelen döntést hozott, amikor a legliberálisabb magyar politikust, a nagy többséget élvező Horn kormányt csomagjával megbuktató Bokrost, és egy Habsburg főherceget állított az MDF lista élére az EU választáson.
A 2010-es választási listájukra pedig Bokrost jelölte miniszterelnöknek. Erre Antall sem lett volna hajlandó. Dávid Ibolya és klientúrája azonban csak a túlélés lehetőségét kereste.
A Fidesz kétharmados többségét nem azért tartom történelmi győzelemnek, mert olyan párt győzött, amilyenre vágytam, hanem azért, mert olyan, amire a magyar nép vágyott. A népnek joga van arra, hogy maga választhassa meg az utat, amin haladni akar.
A Fidesz megváltoztathatja a választási törvény, ezzel utat nyithat a stabil kormányzásra, nem kell a kisebbséggel kompromisszumokat kötni.
Megindulhat az egymillió munkahely teremtése.
A cigányságot munkára fogják.
A közbiztonságot helyreállítják.
Örülök annak is, hogy az MSZP-nek nyílhat lehetősége a megújulásra.
Több pártra pedig nem vágyok.
Mindezekre először van remény.

Szólj hozzá!

A legyőzhető nehézség a fejlődés motorja

2010.04.16. 11:20 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                  EH                  2010-04-15
 
A LEGYŐZHETŐ NEHÉZSÉG A FEJLŐDÉS MOTORJA
 
Húsz éve írtam egy könyvet, aminek a Nyugat felé címet adtam. Ebben azt fejtegettem, hogy miért vándorolt az első két magas-kultúra csúcsa, a leginkább embernek való élet Mezopotámiából és a Nílus völgyéből, ötezer év alatt a skandináv országokig. Vagyis egyre hidegebb éghajlat alá.
Ma már tudom, hogy jobb cím lett volna Észak felé, mert közben azt is felismertem, hogy nemcsak a magas-kultúrákra igaz ez a törekvés, hanem fajunk egész életére.
Már a gyűjtögetés korára is igaz volt. A Dél-Afrikában született fajunk végül, a sarki övnél is északabbra ment, és ezelőtt mintegy huszonötezer éve, ott rendezkedett be a legemberibb módon. Ott domesztikálódott az első két háziállat, a kutya és a rénszarvas, az ember ott szervezete meg először életfeltételeinek biztonságát. A gyűjtögető, vadászó életmód csak ott jelentett folyamatos ellátottságot, ott volt a legkisebb a természet kegyének való kiszolgáltatottság.
Ennek módját más helyen már részletesen leírtam.
Most azt indoklom, hogy miért vándorolt fajunk élcsapata egyre északabbra, miért él fajunk élcsapata ma is ott, ahol tél is van.
Mert az ember, sőt már biológiai elődeink is, a hideget le tudtán győzni, a meleg ellen azonban, a legutóbbi száz évig, tehetetlenek voltak.
Csak azt láttuk, hogy a meleg kényelmes, mert nem kell ruházkodni ott meg lehetett kevés munkából is megélni. Ezzel szemben a hideg ellen meg kell dolgozni. Ruházkodni, házat építeni. Arra nem gondoltunk, hogy a melegnek is van számos olyan hátránya, ami ellen viszont egészen a jelenkorig, nem lehet védekezni. Fordítsuk tehát meg a jó tanácsot. A meleg hátrányaival szemben tehetetlenek voltunk, a hideg hátrányait azonban munkánkkal le tudtuk győzni. A melegből nem tudtunk hideget, a hidegből azonban tudtunk meleget csinálni. Beigazolódott az élet nagy törvénye.
A munkával, azaz szellemi és testi erőfeszítéssel elért cél felemel, előbbre visz. A meg nem dolgozott jólét rothaszt. Az el nem érhető célért munkálkodni is, a kisebbik rossz.Ehhez, jó tanácsként az teszem hozzá, hogy az elérhetetlen célokért is érdemes munkálkodni, de nem szabad mindent feláldozni.
Minden tapasztalt ugyan ezt a törvényt igazolja, mégis ösztönösen keressük a kényelmes megoldásokat, rettegünk a munkát igénylő változásoktól.
Ma már a tudomány számára tény, hogy a fajfejlődés csak akkor történt, amikor a fajok többsége elpusztult, amikor jelentősen megváltoztak az életkörülmények, amikor a régi módon már sok-sok faj nem élhetett tovább.
Fajunk csak akkor, csak ott, és azért tért át a gyűjtögetésről a termelésre, amikor egyébként kipusztult volna. Még ma is legfeljebb néhányszor tízmillión lennénk, nem hétmilliárdan, és gyűjtögető életmódban tengetnénk életünket, ha nem szakad őseinkre óriási mértékű felmelegedés.
Ennek ellenére, jómódunkban a legnagyobb gondunk néhány növény- és állatfaj kipusztulása, és betegesen rettegünk a felmelegedéstől.
Nem értjük meg a bennünk körülvevő természetet, amiben minden, mindennel összefügg. Új elem csak akkor, és ott jelenhet meg, ahol a meglévő elemek közül sokan kiesnek, azok élettere megüresedik. Ahol van üres élettér, az, nagyon gyorsan kitöltődik. A természetben azonban üres terek nem maradnak, azokat kitöltik egyrészt a meglévő, másrészt a megjelenő új fajok.
Az emberi faj életében, egészen a jelenkorig, egyetlen minőségi változás volt, a termelésre való áttérés, amivel magas-kultúrák és osztálytársadalmak kialakulása járt. Ennek következménye, hogy rövid ötezer év alatt a természet felett szerzett hatalmunk ezerszer többet növekedett, mint előtte sok tízezer év alatt, illetve amit akkor várhattunk volna, ha nincs felmelegedés. Fajunknak ez, a történelemben példátlan mértékű fejlődése nem következett volna be, ha a régi módon is lehetett volna tovább élni. Eredményünket annak köszönhetjük, hogy alapvetően megváltozott a természeti környezetünk.
Fajunk életének második minőségi változását most éljük. Amíg az előző változást a természeti környezetünk alapos megváltozása kényszeríttette ki, a mostanit, mi magunk azzal, hogy szellemi képességeinek kibontakozása hatására, az életmódunk alapvetően megváltozott. Magunk hoztunk létre olyan életvitelt, termelési módot, amiben kimeríthetetlen igény van szellemi képességeink mozgósítására. Ezt a változást azzal is jellemezhetjük, hogy olyan világot teremtettünk magunk körül, ami életmódunk minőségi változtatását követeli meg.
Amíg a magas-kultúrák kialakulását az éghajlatváltozás, azaz külső hatására való reagálás váltotta ki, a jelenleg folyó változás oka, hogy mi változtatjuk meg, nagyon gyorsan, a magunk életmódját.
Az életem példáján.
Születésem óta átélt változás nagyobb, mint őseimé volt az első emberpár megjelenése óta. Minden ősömlényegében úgy élhetett, mint elődei, nekem azonban óriási változásokat kellett megtennem annak érdekében, hogy éljek a kor által nyújtott adottságokkal.
- Száz éve, még millió ember közül egy tett meg akkora távolságot, mint ma százmilliók. De azoknak is erre ráment az életük, mi ezt egész más célok szolgálata esetén is, mellékesen megtehettünk.
- Ma, naponta százmilliók több információhoz jutnak, mint száz éve a legjobban informáltak közül senki. Ráadásul, ez sem kerül nagy erőfeszítésembe, és gyakorlatilag ingyenes.
- Száz éve még egy magyar falú, de akár egyelten parasztcsalád is, sokkal önellátóbb volt, mint ma az emberiség fejlettebb felét képviselő országok bármelyike.
A mai életforma egészen más embert igényel, mint a száz év előtti világok bármelyik ezer esztendeje összesen. Ezért ma egyelten generációnak többet kell életmódján változtatnia, mint a megelőző száz generációnak összesen.
Jelenleg az emberség közel fele már olyan társadalomban él, amiben az unokák életmódja jobban különbözik a nagyszülőkétől, mint amennyit előtte ezer év alatt változott. Ez önmagában nagyságrendekkel gyorsabb, és nagyobb változást követlen tőlünk, mint az éghajlat várható változása évszázadok alatt.
A jégkorszak megszűnésével járó éghajlatváltozás néhány ezer év alatt, tehát lassan zajlott. Az egyedek életében viszonylag keveset kellett változtatni az alkalmazkodás érdekében. Ennek ellenére fajunk többsége belepusztult, mert szinte semmi eszközük nem volt a változás kivédéséhez. A fajunk azonban óriási győzelmet aratott.
Jelenleg ezerszer, de talán milliószor hatékonyabb, erősebb eszközeink vannak, és még inkább lesznek az esetleg bekövetkező felmelegedéssel szemben. Ezerszer nagyobb az erőnk, és a legnagyobbnak feltételezett változás is eltörpül ahhoz, amivel a jégkorszak megszűnése járt. Akkor mintegy hetven méterrel emelkedett a tengerek szintje. Most legfeljebb héttel. Akkor tízszer annyi jég olvadt el, mint amennyi ma van.
Hollandia világsikereit jórészt azzal magyarázom, hogy harcba kellett szállniuk a tengerrel. Ez a feladat fogta össze az ország népét.
A felmelegedéssel riogató tudós vészmadarakat azért tartom közveszélyeseknek, kártékonyaknak, mert mindennek csak a hátrányairól beszélnek, az előnyeit figyelembe sem veszik. Még nem olvastam tőlük olyan munkát, ami utal arra, hogy mennyi előnnyel járhat egy nagy természeti figyelmeztetés. Az emberiség egyre több ostoba célra is óriási erőforrást pocsékol el. Ha a felmelegedés arra kényszerít bennünket, hogy ellene védekezzünk, akkor majd kevesebb jut butaságokra.
Ha valamitől félni kell, az nem a természeti környezet, hanem sokkal inkább az, hogy sokan vagyunk.
A felmelegedéssel való riogatásnál sokkal fontosabb tudományos vizsgálat volna annak megállapítása, hogy a jelenlegi ismereteink és erőforrásaink mellett mennyi ember számára fenntartható otthon a föld. Azt is elviselhetőnek tartom, hogy néhány milliárddal már most is többen vagyunk az optimálisnál, és még rövidesen néhány milliárddal többen leszünk. De arról még nem olvastam, hogy egetlen milliárddal több ember mennyivel nagyobb természetterhesét, és azzal járó költséget jelent, mint a tengerszínt néhány méteres emelkedése.
Nem félni kell a változásoktól, hanem fel kell készülni azokra, mert csak a legyőzésükkel, a hozzájuk való alkalmazkodással lehetünk csak még nagyobbak, boldogabbak.

Szólj hozzá!

Ne féljünk a klímaváltozástól

2010.04.06. 11:24 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                 PH                   2010-04-03
 
NE FÉLJÜNK A KLÍMAVÁLTOZÁSTÓL
 
Már néhány évtizedes múltja van annak, hogy a feladathiányban szenvedő tudósok, a faladat hiányban szenvedő politikusok, a témahiányban szenvedő újságírók, és az unatkozó közvélemény a várható felmelegedéssel tölti idejét.
Tudósként azt vallom, hogy fejlődés csak ott van, ahol a helyzet, változtatást követel. Ahol nincs ilyen kényszer, ott nincs fejlődés, ott áll az idő.
Amatőr biológusként tudom, hogy fajfejlődés csak a nagy fajpusztulások után történt. Ma már köztudott, hogy az emlősök csak azért lehettek főszereplők, mert valami geológiai méretű katasztrófa elpusztította az addig uralkodó hüllőket. Ahol nem változik a környezet, nem jár a biológiai óra.
Társadalomtudósként tudom, hogy fajunk életében bekövetkezett legnagyobb ugrást, az osztálytársadalmak, és a magas-kultúrák létrejöttét, a jégkorszakot követő jelentős felmelegedésnek köszönhetjük. Ezt az állítást egyértelműen bizonyítja, hogy az első magas-kultúrák, osztálytársadalmak ott alakultak ki, ahol a felmelegedés hatására kontinensnyi szavannás terület vált sivataggá. De még jobb az ellenpélda. Nem történt társadalmi fejlődés ott, ahol a felmelegedés során nem változott a klíma, az egyenlítő, és a sarkok közelében. A trópusi erdőkben és, az Ausztráliában élő őslakók, és az északi sark közelében eszkimók a jelenkorig úgy éltek, mint a jégkorszak idején.
Tehát, ha nincs felmelegedés, mi is úgy élnénk, mint ahogy az őseink a jégkorszak alatt.
Ha a Nílus, a Tigris és az Eufrátesz, valamint a nagy dél-ázsiai folyamok völgyében nem csökken minimálisra a csapadék, nem kényszerülnek öntözésre. Évtizedek óta vágyom egy olyan földrajzi kutatásra, ami megmutatná, hogyan nézett ki a jégkorszak alatt Nyugat-Európa óceáni partvidéke, milyen volt az említett három folyam alsó folyása, amikor a tengerszínt hetven méterrel alacsonyabb volt. Egyelőre csak azt képzelem el, hogy a Nílus nem öntöttel el az egyiptomi síkságot, hiszen a mélyebb tengerszínt gyorsan leszívta a vizét.
Még kevesebb szó esik arról, hogy a legfontosabb háziállatok domesztikációja is, a felmelegedésnek köszönhető. Ha nem történik több tízmillió négyzetkilométeren sivatagosodás, nem lenne háziállat a juh, a kecske, a szarvasmarha, a teve. Ezek nélkül pedig el sem képzelhető a talajművelés, a szállítás, a kellő mértékű állati fehérét is tartalmazó táplálkozás.
Az is tény, hogy ahol nem történt domesztikáció, például Ausztráliában, stagnált a fejlődés. Ahol domesztikáció kisebb volt, például a két Amerikában, sokkal később, és akkor is alacsonyabb színvonalon épültek ki az első magas-kultúrák.
Összegzés.
Ha nem történt volna időszámításunk előtt öt-nyolc ezer évvel óriási felmelegedés, tized ennyi ember élhetne, és abból élhetnénk, amit a természetben találunk.
Az általános törvényt, hogy a változásokat csak a megváltozott környezet kényszeríti ki, minden reálszakma tudósa, kíséretezése során, folyamatosan hasznosítja. Attól, hogy fajunk fejlődése is csak akkor folyik, ha változnak az életkörülményeinek. Ezt korunkban a tudomány és a technika, korábban elképzelhetetlen gyorsasággal, és mennyiségben megteszi. Azt, hogy a minket befogadó természet változhat, nem akarjuk tudomásul venni.

Szólj hozzá!

Ami fontos, arról hallgatnak

2010.04.06. 11:22 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                PP                    2010-04-03
 
AMI FONTOS, ARRÓL HALLGATNAK
 
A választások előtt még mindig nagy csendben a baloldal a legnagyobb bűne felett. Ellenkezőleg igyekszik felújítani azzal a liberális oldallal a szövetségét, amelyik a vesztébe vitte.
Annak egyedüli oka, hogy eltűnt a liberális SZDSZ, hogy eltűnik, legalábbis jelentéktelenné válik az MDF, hogy látványos győzelmet arat a Fidesz, az a rendszerváltás, ami másfélmillió munkást, köztük a cigányság szinte egészét, máig tartóan kirekesztette a társadalmi munkamegosztásból. Ez a munkátlanság szülte mindazt, mi most van kialakulóban.
- Ha a kívánatosnál is magasabb foglalkoztatást nem cserélte volna fel a liberális gazdaságpolitika az EU tagországai között a legalacsonyabbra.
- Ha nemcsak a másfélmillió dolgozó, hanem azok szavazati joggal rendelkező családtagja nem élne húsz éve reménytelenségben.
Még mindig élne az SZDSZ, és nem volna reménytelen helyzetben az MSZP.
Ennek ellenére ez a két párt, az önkritika helyett, a Fidesz uralmával fenyeget. Egy szót sem ejtenek arról, hogyan akarják a bűnüket jóvátenni, hogyan akarják növelni a foglalkoztatást. Ebben a kérdésben kimerülnek azzal, hogy ezt a Fidesz ugyan ígéri, de nem tudja majd megoldani.
Bármennyire világos, hogy a választók indulatát a cigányság viselkedése váltotta ki, ebben sem érezik a maguk felelősségét. Pedig ők taszították ki a cigányságot a társadalmi munkamegosztásból. Ebből aztán szükségszerűen következett a munkátlanságra való berendezkedésük, a közbiztonság leromlása, a szélsőjobb megerősödése.
Még egyetlen szót sem hallottam arról, hogy minek köszönhető a jobbik csodálatos megerősödése, pedig nagyon egyszerű a magyarázat. Ha nem volna húsz éve katasztrofális a cigányság munkanélkülisége, nem volna Jobbik.
Ebből fakadóan, aki fél a Jobbiktól, az igyekezzen a cigányság számára munkaalkalmat biztosítani. Ez nem lesz könnyű, de meg kell oldani, mert amíg fennáll a jelenlegi helyzet, addig erős lesz a Jobbik.
Természetesen a cigányság foglalkoztatását soha nem lehet megoldani a liberális közgazdászok elvei alapján. Ezt a Kádár rendszer sem tudta így megoldani. Ők mind adminisztratív, mint bérszabályozási eszközöket alkalmaztak.
Adminisztratív eszköz volt munkaviszonyban nem lévők hatósági üldözése. Az a munkaképes, akinek a személyi igazolványában nem szerepelt a munkaviszony, közveszélyes munkakerülőnek minősült. Természetesen ezt csak akkor lehet megtenni, ha mindenki talál munkahelyet, aki akar.
A munkavállalást biztosította az átlagbér szabályozás. Ez érdekeltté tette a munkaadókat abban, hogy keressék az átlagbér alatti munkaerőt. Ennek a rendszernek a hibáit ostoroztuk akkor, de ma már tudjuk, hogy az átlagbér szabályozás csak ostobaság, egy etnikum tartós munkátlansága azonban bűn.
Keresztényi tanács: Inkább légy ostoba, mint bűnös.

Szólj hozzá!

KÍNÁBAN A LENINI STRATÉGIA GYŐZÖTT

2010.03.30. 10:58 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                     EH               2010-03-26
 
KÍNÁBAN A LENINI STRATÉGIA GYŐZÖTT
 
BEVEZETÉS
Ami Kínában történik, történelmünknek egyik legjelentősebb eseménye. Megérteni, csak akkor lehet, ha az előző századba nyúlunk vissza. Ami ott történik, annak az előfeltételei az előző században jöttek létre.
Három 20. századi eseményt tartom az elsődlegesnek.
I. A tudományos és technikai forradalom legyőzte az információk, az emberek és az áruk térbeni mozgásának nehézségeit. Ennek következtében lecsökkent a gazdaságföldrajzi adottság jelentősége, és a minőségi munkaerő vált a siker elsődleges feltételévé.
II. Felszámolódott a gyarmati rendszer. A kevésbé fejlett térségek feletti politikai uralom előnyből hátránnyá vált. A fejlettek és az elmaradottak közti munkamegosztást felváltotta a fejlettek kooperációja.
III. Kelet-Ázsia felemelkedése elindult. Ezzel száz év alatt, a 21. század közepére a fejlett, gazdag társadalmakban élők száma félmilliárdról hárommilliárdra nőhet.
Ez a fajunk történetében példátlan eredménynek az alapjait a tudomány és a technika nagyjai rakták le. Ezért jogos korunkat a tudomány és a technika forradalmának tekinteni. Minden, ami az elmúlt száz évben történt, a tudomány és technika eredményének köszönhető. Ennek ellenére az alábbiakban a változások politikai óriásait méltatom. Elsősorban nekik köszönhető a változások sebessége.
Húsz éve írtam egy könyvet A MI HUZADIK SZÁZADUNK címmel. Ebben a század három legnagyobb történelmi alakjának Lenint, Rooseveltet és Maot neveztem meg. Ezen számomra semmit nem változtatott, hogy Lenin műve összeomlott.
A történészek máig nem mertek szembenézni azzal, hogy ami a háborút követő ötven évben történt, csak azért történhetett ilyen gyorsan, mert Roosevelt már a második világháború alatt, és főleg a békekötésben, a Szovjetunió megerősítésére, és a gyarmattartók gyengítésére játszott.
Az idő Rooseveltet igazolta, a Szovjetuniótól való félelem nélkül sokkal lassabb lett volna a tőkés osztálytársadalmak átalakulása össznépi államokká, a gyarmatok felszabadulása, és a volt gyarmattartókra épülő Európai Unió létrejötte. Roosevelt világtörténelmi érdemeinek kifejtése azonban nem szorosan kapcsolódik Kelet-Ázsia példátlan sikeréhez. Mégis, meg kell már itt mondanom, hogy Japán, és a kis tigrisek felemelkedése, vagyis az első távol-keleti csoda a Jaltai Szerződésnek, az arra épülő hidegháborúnak volt köszönhető.
Ha nem lett volna hidegháború, Japán nem félt volna a Szovjetuniótól és Kínától, ha a nyugat-európai polgári demokráciáknak nem jött volna jól a Szovjetunó hátában a minél erősebb Japán, nem fogadják a Távol-Keletről jövő tömegárut olyan mértékben, amin azoknak a gyors fejlődése állt, vagy bukott.
Roosevelt zseniális külpolitikája arra a Szovjetunióra épült, amit Lenin hozott létre. A bolsevik forradalom nélkül nem jött volna létre az erős Szovjetunió. Nemcsak az erős Szovjetunió, de a Kommunista Kína sem jött volna létre Lenin forradalma nélkül. Mao Kínája létre sem jöhetett volna Marx és Lenin nélkül.
A KÍNAI CSODA ALAPJA
Kína jelenlegi fejlődési üteme előtt értetlenül, kialakuló jövőjét sejtve pedig rettegve áll a Nyugat.
Az értetlenség elsődleges oka, hogy a Nyugat képtelen megérteni, hogy más kultúrának, más fejlettségi szinten más fejlesztési stratégiát lehet, illetve kell követni. Még kevésbé veszi tudomásul, hogy egyelőre csak két kultúra alkalmas arra, hogy a világ technikai, gazdasági és társadalmi élvonalába emelkedhessen.
Kezdem az utóbbival.
A társadalomtudományok nem veszik tudomásul, hogy az élvonalba kerülés elsődleges feltétele a lakosság puritán, vagy a konfuciánus viselkedése. Ez alatt, többek között, a beosztást, a takarékosságot, a szorgalmat, a tisztaságszeretet, általában a racionális viselkedést kell érteni. Ahol nem ez jellemzi a lakosság magatartását, az önerőből való társadalmi és gazdasági felemelkedés eleve lehetetlen.
E két viselkedési kultúra számos jelenségből válik felismerhetővé.
- Magas a munkaképes lakosság munkára fogottsága. Ez csak két kultúrára jellemző. Ezekben nem a kényelmesebb, hanem jobban élés motivál. A társadalomtudományok nem számolnak azzal, hogy a legtöbb kultúrában csak kényszerből dolgoznak. Ez alól csak két kultúra kivétel, a nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus.
- Azok is dolgoznak, akik másként is megélnének. Ezt jól jelzi azok aránya, akik a nyugdíjkorhatárt megelőző öt évben már nem dolgoznak.Az EU országok között Magyarországon a legmagasabb a korán nyugdíjba mentek aránya. Nagyságrenddel vagyunk lemaradva az EU minden puritán országától.
- Magas a megtakarítási, és alacsony az eladósodási ráta. A közgazdászok sem hangsúlyozzák, hogy ebben a tekintetben is milyen a különbség nemcsak a kultúrák, de még az EU országok között is.
- Az élet minden területén jellemző a tisztaság. Ahol a lakosság szemetel, nem lehet általános a munkával megteremtett gazdagság.
- Ahol a törvények betartását nem az erőszak kényszerítheti ki. Számos kultúrában öröm a törvények kijátszása.
- A tanulás becsülete. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy néhány kultúrában a tanulás volt a társadalmi felemelkedés útja. Ennek legmarkánsabb példája volt a mandarinrendszer és a zsidó kultúra volt. Ennek a hatása ma is érezhető. A kínai és a zsidó diaszpóra minden más kultúrában kiemelkedik, sőt csak odamegy, ahol a nagyobb tudással boldogulni lehet.
Azt, hogy csak az említett két kultúra viszonyai között lehet a társadalmi és gazdasági haladás élvonalába jutni, bármennyire igazolják a tények, bizonyításra szorul.
Európában ezer éve már nyilvánvalóvá vált, hogy milyen nagy a lakosság viselkedésében a különbség a kontinens nyugati és keleti fele között.
Az, hogy Európa nyugati és keleti felén más kultúra működik, számos területen megnyilvánult.
- A sokkal hatékonyabb kiscsaládos jobbágyrendszer nem hatolt be sem Kelet-Európába, sem a Balkánra.
- A városi polgárság viszonylagos politikai és gazdasági önállósága sem terjedt tovább kelet felé.
- A kereszténység is először ezen a vonalon szakadt ketté.
A két európai kultúra közti különbség egyre újabb tekintetben jelentkezett.
A reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, a polgári demokrácia, az iparosítás és marxizmus nyugati formája csak a puritán nyugtai kultúrában bontakozott ki.
A nyugat-európai és a távol-keleti kultúra útja.
Európa nyugati felén a magas kultúra csak ezer éve jelent meg. Ennek az első felében a távol-keleti kultúra járt jóval előbb. A Nyugat előzése csak a 15. században indult el, és gyorsan megtörtént.
Az utóbbi ötszáz év világtörténetének egyik fontos kérdése:
MIÉRT NEM KÍNÁBAN KERÜLT SOR AZ IPARI FORRADALOMRA?
Közismert, hogy a középkor végén Kínában adottak voltak azok az ismeretek, amire Nyugat-Európában az ipari forradalom épült.
- Rendelkeztek az óceán meghódításhoz szükséges ismeretekkel. Sőt, ezt be is bizonyították. Ők indították el először Afrikáig a flottájukat, ami méreteiben sokszorosa volt azoknak, amelyekkel a nyugat-európai államok és városok bejárták a világot. Ezt az előnyüket, császára parancsra, nem hasznosították.
- Ismerték a puskaport és az iránytűt, de nem vették hasznát a gyakorlatban. Nyugat-Európa számára e két ismeret jelentett olyanfölényt, ami lehetővé tette a világ gyarmatosítását.
- Gyártottak papírt és tudtak nyomtatni. Kínában mindkettőt csak a politikai hatalom, elsősorban a közigazgatás hasznosította. Európában ennek volt köszönhető a reformáció győzelme, és tudomány elszakadása a vallástól.
Mi volt az oka, hogy a centrális hatalom korábbi előnye, fékezőerővé vált.
A 15. századra a tudomány, és a technikai fejlődése elérte azt a szintet, amin túl a centralizáció erőből fékké vált.
Az ipari forradalom találmányai ugyanis tőkeigényesek voltak. A szükséges tőkét csak mások rovására lehetett előteremteni. Méghozzá azzal, hogy a többség technikai elmaradottságát kihasználják. A gyáripar, a vasúthálózat kiépítése olyan sok tőkét igényelt, amit csak sokszorta nagyobb népesség kizsákmányolásával lehetett előteremteni. Az ipari forradalom találmányainak gyári hasznosításához nagy tőkeigényű gyárak létrehozására volt szükség. Ennek óriási volt a tőkeigénye. Ezt nem lehetett csak az országon belüli technikai fölényből előteremteni, ahhoz az iparosodó ország népességének sokszorosára volt szükség.
Mi is kellet az ipari forradalom találmányainak hasznosításához?
Önálló, az állami hatalomtól független vállalkozások. Az, hogy a feltaláló vállalkozása élvezze a találmányból fakadó extraprofitot, hogy a találmány a feltaláló sértetlen tulajdona legyen, jó ideig csak annak hozzon megkülönböztetett jövedelmet. A vállalkozói szabadságra csak a gazdasági autonómiát évező városi polgárságban volt lehetőség. Ez csak Európa nyugati felén a jelentős politikai és gazdasági önállóságú városokra jellemző. Nyugat-Európa azért emelkedhetett a többi magas-kultúra fölé, mert a gazdaságföldrajzi és a történelmi sajátossága ennek megfelelt.
Európa nyugati felének páratlan földrajzi tagoltsága.
Ennek a térségnek, a nagyságához képest, nagyon hosszú és tagolt volt a tengerpartja, Domborzati viszonyainak köszönhetően, nagyon sok folyó medencéjére oszlik. Márpedig a vasúthálózat kiépülése előtt, minden önálló vízgyűjtő terület önellátó gazdasági egység volt.
A vasút előtt, a súlyához képest a nem nagyon értékes holt árút csak vízen lehetett hatékonyan szállítani, és a lakosság térbeni mozgása is nagyon korlátozott volt. A vasút előtt a legnagyobb szállítási feladatot a gabona, a fa és az építőanyag jelentette. Ezeknek a szárazföldön kiépített utak nélküli szállítása százszor munkaigényesebb volt, mint lassú, vagy éppen állóvízen.
Mire volt szükség, hogy az ipari forradalom találmányai gyorsan elterjedjenek?
Arra, hogy a találmány tulajdonosa nagy extraprofithoz jusson. Ez csak ott valósulhatott meg ahol az állami hatalomtól független polgárság volt. Ez pedig nemcsak Kínában, de egyetlen másik magas-kultúrában nem volt jelen. Kínában minden termelőegység állami felügyelet alatt működött.
Marx sem vette tudomásul, hogy az ipari forradalom találmányai csak ott válhattak gyáriparrá, ahol azok hasznosításából a tőketulajdonos nagy nyereséghez jutott. Tehát a profit nem a tőketulajdonból fakadt, hanem az ipari forradalomtechnikai találmányainak tőkeigényéből fakadt a tőkéstulajdon, és a profit.
Mindmáig nem lett feltárva, hogy az európai kultúrában, két és félezer év óta, azaz a kezdettől fogva a kereskedelem, különösen a távolsági, az ipar a politikai és gazdasági tekintetben önálló polgárok kezében volt. Ők kockáztatták a saját vagyonukat, de övék volt az elért nyereség is.
A görög, és a római polgárok szabadságát ugyan jelentősen korlátozta a 9. század után Európa nyugati felén kialakult feudális rendszer, de a viszonylagos szabadság, és az uralkodó osztálynál sokkal számosabb polgárság megőrizhette gazdasági és politikai függetlenségét.
Ki lehet mondani, hogy Európa nyugati felének ezer éves sikerei azon alapultak, hogy a feudális rendszerben is fennmaradhatott a városok polgárainak viszonylagos politikai és gazdasági önállósága.
A távolsági kereskedelem és a szakosodott ipar feletti uralom a városállamok, és a jelentős politikai függetlenséget élvező városszövetségek kezében maradt. Ilyen sem az önözéses, sem a pásztortársadalmakban nem létezett. Csak elképzelésem van arról, hogy a kelet-európai, vagy a kínai városok mennyire nem rendelkeztek politikai és gazdasági mozgásszabadsággal.
Gondoljunk a kínai eredmények sorára.
- Az Afrikáig eljutott kínai flotta által feltárt kincsek csak a császárt, az államot gazdagították. Ez nem jelentett a részvevők számára meggazdagodást. Ezzel szemben az óceánok meghódításából szerzett jövedelmet a városok polgárai, elsősorban a németalföldi és angol kereskedők szerezték meg. A spanyol és a portugál kereskedők azért nem tudtak a németalföldi és angol kereskedőkkel versenyezni, mert az államuk igyekezett a világkereskedelemből származó jövedelmet elvonni. Ezért nem is válhattak olyan haszonélvezőkké, mint a városállamok polgárai. Kínában pedig az állami ellenőrzés még korlátlanabbul megvalósult.
- A kínai selyem és porcellán kereskedelme állami monopólium volt. Azt állami tisztviselők irányították, és ellenőrizték. A haszon, elsősorban az államkasszába ment, ahol ez a többi állami bevételhez viszonyítva, nem jelentett nagy összeget.
- A kínai iskolarendszer, és az ebből kikerülő értelmiség nagyságrendekkel számosabb és erősebb volt, mint a két először iparosodó országé, de az értelmiség csak állami tisztviselőként boldogulhatott. Az értelmiség sorsa a nyugati egyházak klérusáéhoz volt hasonló. Nagy hatáskört ugyan el lehetett érni, de vagyont, és függetlenséget nem.
Összefoglalva: A kínai társadalomban nem volthelye sem a szellemi függetlenségnek, sem a vagoni gyarapodásnak, nem volt egyéni, vállalkozási motiváció.
Ezzel szemben Európában, a távolsági kereskedelemben, az iparban a városok polgárai közvetlenül önállóak és érdekeltek voltak. Az észak-itáliai, majd a nyugat-európai városok polgárai nem álltak közvetlen állami felügyelet alatt. Ezért ezek érdeketek voltak a hatékonyabb módszerek bevezetésében.
Az ipari forradalom maját jelentő Anglia és Németalföld maga is viszonylag kicsi volt az általa a technikai fölényének köszönhetően kizsákmányolhatókhoz képest.
E két ország lakossága tizede volt Európáénak, és alig százada a gyarmatként kezelhető emberiségnek. Ezzel szemben Kínának nem volt jelentős jövedelmet hozó fél-perifériája, és alig származhatott volna az elmaradt világ egészére, mint kizsákmányolható gyarmatra. Kína számra, a belső piacához és a lakosságához képest, nem jelentett volna sokat a világ gyarmatosítása.
A 20. század elején azonban nyilvánvalóvá vált hogy a nyugati és a távol-keleti kultúra versenyképességében helyreáll a történelmi egyensúly.
Ez először, és egyértelműen jelentkezett a világ két nagy diaszpórájában, a kínaiban és a zsidóban.
A kínai diaszpóra megszabadulva a sajátállama kemény felügyeltétől, és kirekesztve a befogadó országok politikai hatalmában való szerepvállalásból, magasan a befogadó állam átlaga fölé emelkedtek.
A nyugat-európai diaszpórában nevelkedett zsidóság magasabb iskolázottságának, és a politikai hatalomból való kirekesztettségének, köszönhetően egyre jobban az átlag fölé emelkedhetett.
Ez a két diaszpóra iskolázottságban, kultúrában és gazdagságban e két vezető kultúrkörön belül is kiemelkedett. Az ezredfordulóra a világ két leggazdagabb népe lett.
A második ezred végére vált nyilvánvalóvá, hogy csak a konfuciánus kultúrkör egésze alkalmas a világ élvonalába kerülésre, amikor a szegény óriás, Kína is nemcsak ellép Dél-Ázsia minden országa mellett, hanem a történelemben példátlanul gyors növekedésre képes.
MIÉRT CSAK MOST TUD FELZÁRKÓZNI A TÁVOL-KELET
A Távol-Kelet felzárkózásának elsődleges feltétele, hogy a kultúrájában rendelkezik a lakosság mindazon erényekkel, amelyekkel a puritán Nyugaté. Azt, hogy az élvonalba kerülés alapfeltétele bizonyítja a tény, hogy a bolsevik marxizmus megbukott Kelet-Európában, ugyanakkor példátlan sikert arat Kínában. A nyugati társadalomtudomány, és a politika csak arról beszél, hogy megbukott a bolsevikrendszer, holott csak Kelet-Európában és a Balkánon, illetve azokban a közép-európia államokban bukott meg, ahol csak erőszakkal vezeték be. Ugyanakkor nem veszik figyelembe, hogy a háromszor nagyobb lakosságú lakosú Kínában példátlan sikerrel működik.
Ideje volna a marxizmus bolsevik, kelet-európai formáját tudományosan megalapozott mérlegre tenni.
Ez a rendszer egyrészt olyan kultúrában működött, amelyeikben semmiféle más rendszer sem biztosította volna a társadalmi és gazdasági sikert. Vagyis olyan társadalmakban bukott meg a bolsevik rendszer, amelyekben minden rendszer utolérési kísérlete bukásra volt, és van ítélve. Mivel nincs példa arra, hogy a kelet-európai, nagycsaládos, pravoszláv keresztény kultúrájú, polgárhiányos, még a fél-perifériához tartozó államokban fejlett polgári társadalmat létre lehetett volna hozni, nincs jogunk azt állítani, hogy a nyugati polgári demokráciák által megjárt út sikert hozott volna.
A bolsevik rendszer két formája.
A bolsevik rendszernek két lényegesen elérő formája volt, és van, a lenini és a sztálini.
A lenini formája egyrészt nem volt imperialista, elismerte a népek önrendelkezését, másrészt a polgárháború után azonnal megcélozta a gazdaság liberalizálását. Igaz, hogy Lenin halálával ez a kísérlet gyorsan megbukott, de a bolsevikmozgalmon belül végig maradtak hívei. Azt azonban nem veszik tudomásul a történészek, hogy Lenin volt a század során a leginkább értelmiséginek tekinthető politikai vezető. Ebben a tekintetben legfeljebb Churchill versenyezhet vele. Azzal a különbséggel, hogy Lenin a jövőt építette, Churchill a védhetetlen múltat akarta megvédeni. Azt a tényt sem olvastam, hogy a Lenin által vezetett Népbiztosok Tanácsa volt a történelemben valaha szereplő legtehetségesebb, legképzettebb csapat. Zseniális vezetők néha voltak, de a tucatnyi felső vezető csapat soha nem volt hozzájuk méltó. A mai fogalom használattal: a Népbiztosok Tanácsa, az IQ száma alapján, az élen járt. Ezek közül is kiemelkedett Lenin.
Lenin tudomásul vette, hogy amit ő szükségesnek lát, az oroszok tizede sem támogatná. A népakarat demokratikus érvényesülése csak orosz tempót engedne meg. A világ azonban egyre gyorsabban halad. A kívánatos reformokat, tehát csak politikai erőszakkal lehet megvalósítani. Azt az utat kell járni, amit kétezer éve a kereszténység követ, a korlátlan hatalmat a centralizált hatalomra épülő klérus, esetében a bolsevik párt kezében kell tartani.
A gazdaságban azonban mielőbb el kell indulni az egyéni és a vállalkozói érdekek érvényesülése irányában.
Az orosz és forradalmár Lenin azonban ugyanúgy nem ismerte az orosz népet, amelyeik nem vállalkozni, nem takarékoskodni akar, hanem kényelmesen élni. Ezzel a néppel azonban nem lehet a polgárosodott Nyugatot megelőzni. Ezt Lenin is érezte, hiszen nem is gondolt arra, hogy Oroszországban előbb lehet szocializmus, mint a fejlett Nyugaton. Csak időt akart nyerni, amíg a fejlett társadalmakban is győz a forradalom.
Lenin halála és Sztálin hatalomra jutása azonban gyorsan véget vetett a NEP koncepció folytatásának. Sztálinnak sikerült, döntően Roosevelt segítségével, felépíteni az orosz kultúrának megfelelő cári birodalom szociális folytatását.
A leninizmus éledt fel, moszkvai kezdeményezésre, Magyarországon Nagy Imre vezetése alatt 1953-ban, majd eltiprása után újraéledt a Kádár-rendszerben, mint az új gazdasági mechanizmus. A szovjeturalom összeomlásával az is elbukott. Ha történt Magyarországon a világtörténelmet alakító kísérelt, akkor a magyar gazdasági mechanizmus az volt. Közel fél évszázaddal Lenin halála után, moszkvai kezdeményezésre, olyan reformot vezettünk be, amely lénygében azt célozta, amit Lenin a polgárháború után a NEP rövidített nevű új gazdasági politikával kívánt elérni. Ennek lényege, hogy a pártpolitikai diktatúrája marad, de a gazdaságot fokozatosan piacosítják.
A rendszerváltással uralomra került gazdaságpolitika azonban tejesen érzéktelen a bolsevikkorban elért eredményekre.
Az ezredforduló utolsó évtizedében azonban Kínában győzött a bolsevik rendszer leninista formája, és az óta példátlan sikerrel működik.
A leninizmus lényege, hogy elengedhetetlennek tartja a párt korlátlan uralmát a politikában, de biztosítja a versenyt, a pici szabályozást a gazdaságban.
A bolsevizmus sztálinista változata egyrészt fenntartotta a gazdaságban a centralizált, adminisztratív irányítást, másrészt imperialista, világhatalomra törekvő, erején felül fegyverkező külpolitikát folytató rendszer.
Be kellene látni, hogy még a sztálinista bolsevik rendszer sem azért bukott meg, mert bolsevik volt, hanem azért mert imperialista, erején felül fegyverkező, és a gazdaságot adminisztratív irányító, vagyis nem leninista volt. Ez sem jelenti azt, hogy Kelet-Európa a leninista úton felzárkózhatott volna. A kelet-európai népek viselkedési kultúrája, az alkalmazott rendszertől függetlenül, egyelőre alkalmatlan az élvonalba kerülésre. Ez azt jelenti, hogy lényegesen előbbre tartana, ha a lenini úton maradt volna.
Tegyük hozzá, hogy a Jaltában odaajándékozott csatlós országok között csak a csehek, az észtek, és a szlovének viselkedési kultúrája volt alkalmas arra, hogy önerőből, demokratikus politikai rendszerben felzárkózzon a Nyugathoz.
Ezzel szemben a bolsevik tábor lakosságának kétharmadát kitevő Kína konfuciánus kultúrája kiválóan megfelelt a felzárkózásnak. Ők voltak a legszegényebbek, de a kultúrájuk a legalkalmasabb.
Kínában azonban a leninizmusnak létre kellett hozni a piacosított gazdaság működési feltételeit. Ahogy Oroszországban előbb meg kellett nyerni a polgárháborút, csak aztán lehetett volna hozzákezdeni a gazdaság piacosításához, Kínában létre kellett hozni a politikai diktatúrát kellett stabil társadalmi alapokra helyezni. Eztmegelőzően, nemcsak a politikai demokrácia, de még a gazdaság piacosításais, politikai anarchiához vezetett volna. Mao éppen az 56-os magyar forradalomból szűrte le a tapasztalatot, hogy a régi rendszer erői elszabadulnak, ha még maradt ehhez elég erejük.
A Nyugat a kulturális forradalomnak csak a szörnyűségét látja, holott azzal teremtődtek meg, a gazdaság liberalizálási feltételei. Kínában még a kulturális forradalom iszonyú leckéje után is, a gazdasági liberalizációval párhuzamosan, megjelentek a politikai liberalizációt követelő erők.
Nem gondol senki arra, milyen erős lett volna a politikai liberalizációt követelő erő, ha nincs kulturális forradalom. Még ezt követően is, csak a hadsereg tankjai tudták megállítani a politikai reformok követelőit.
Természetesen, az én logikám csak akkor helytálló, ha Kínában nem járt volna anarchiával, az egységes állam szétesésével a politikai liberalizáció. Meggyőződésem szerint, csak még további évtizedek után kerülhet sor a fokozatos politikai liberalizációra.
Miért volt, és van szükség Kínában a politikai diktatúrára?
I. Nem lehetett volna erőszak nélkül lefékezni a túlnépesedést.
Amerikai demográfusok számítása szerint, ma Kínának 500 millióval többlakosa lenne, ha nem kerül sor az erőszakos családtervezésre. Márpedig ebben az esetben szó sem lehetett volna az elért eredményekről. Aki pedig azt hiszi, hogy egy még szegény országban, demokratikus viszonyok között, úgy lehet javítani az életkörülményeken, hogy ne legyen elviselhetetlen a népszaporulat, jó esetben naiv, egyébként nagyon ostoba. Elég volna Kínát Indiával szembeállítani, ahol „demokrácia” van, és ezért képtelenek megfékezni a népesség növekedését. Ennek hatására az egy lakosra vetítve, negyede sem érhető el annak, amit Kínában megcsodálhatunk.
II: Nem lehetett volna kiépíteni azt az infrastruktúrát, ami Kínában harminc éve folyik, és még évtizedekig folytatni kell. Kínában több tízezer kilométer autópálya, és nagyon modern vasúthálózat, valamint több száz korszerű repülőtér megépítése kell ahhoz, hogy Japánnal, Dél-Koreával, Tajvannal azonos színvonalra emelkedhessen. Ezt azonban nem lehetne a politikai hatalom szempontjából tagolt viszonyok között államokkal, és a tőkepiacra alapozva létrehozni.
A KÍNAI PÉLDA TANULÁSGA
Lenin a 20. század közepén helyesen ismerte fel, hogy a fél-perifériák csak a kemény politikai diktatúra viszonyai között emelkedhetnek önerőből az élvonalba. Azt azonban nem vette tudomásul, hogy ennek volt, és van kulturális feltétele is, ami Kelet-Európában hiányzott, és hiányzik. Oroszország, és általában a kelet-európai kultúra miatt még elérhető eredményhez politikai diktatúrára van szükség. Az elérhető legjobb eredmény, de az is csak akkor, ha folyik a gazdasági liberalizáció. Ő tehát a bolsevik politikai diktatúrával a lehető legjobbat akarta. A politikai diktatúra azonban eredménytelen, ha nem indul el, és folyik a gazdaság liberalizációja, ha a politikai erőszakot birtokló állam imperialista célokra törekszik. Abban viszont tévedett, hogy Oroszországban a politikai ellenzék a polgárháború végére már annyira meg volt semmisítve, hogy hozzá lehetett volna kezdeni a gazdaság liberalizációjához. Kína tanult a Szovjetunió kudarcából.
1. A politikai hatalmat megerősítette, és a belső politikai ellenfeleit, az eszközökben nem válogatva, igyekezett megsemmisíteni.
Erre nekem a magyar 56-os forradalom adott leckét. Egy hét után már szinte megtörtént a háború előtti társadalmai viszonyok restaurációja. Ezt Mao azonnal felismerhette. Ő, aki előtte Nagy Imre fő támogatója volt, elsőként követelte a Szovjetunió katonai beavatkozását. Ő valamiféle lenini reformot akart, de nem nyugati típusú politikai demokráciát. Ezért látta úgy, hogy a Magyarországnál sokkal elmaradottabb Kínában, a reformok előtt, kulturális forradalmat kell megvalósítani, amiben megsemmisítik a politikai demokrácia híveit.
Azon nem lehet vitatkozni, hogy Mao kulturális forradalma iszonyú embertelenséggel, a kulturális kincsek példátlan pusztításával, sőt gazdasági visszaeséssel is járt. De azon sem, hogy sokszorta nagyobb pusztítással, és század ennyi eredménnyel járt volna, ha Kína a politikai demokráciával való kísérletezés útjára lép.
Miért nem járhatott volna Kína Japán és a kistigrisek útján?
A kisebb távol-keleti országok, a hidegháborúban támaszkodhattak a polgári demokráciák politikai és gazdasági támogatására. Ezek az országok a felzárkózásukat a nyugati exportra építették. A lakosságuk azonban alig tizede volt Kínáénak. Kína számára is fontos a nyugati export, de neki alapvetően a belső felhalmozásra kell építeni.
Kína nem lett imperialista. Ezt ugyan a nyugati sajtó tagadja, de hallgat arról, hogy a nemzeti jövedelméhez viszonyítva ötöd annyit költ a hadseregre, mint amennyit annak idején a Szovjetunió. Az egy alakosra jutó katonai kiadásuk huszada az Egyesült Államokénak, és hatoda az EU országokénak.
Azon azonban nem szabad csodálkozni, ha a kínai nép katonai erődemonstrációt kíván, és az államnak, legalábbis ennek a látszatát, meg őrizni.
Két tényt a Nyugatnak is tudomásul kellene venni.
Amíg az ország lakosságának az életszínvonala nem éri el az egy lakosra jutó 10 ezer eurót, addig egyrészt a lakossága a megengedhetőnél sokkal gyorsabban szaporodik, másrészt sikerétől megszédülve, nacionalista lesz.
Az elsőre még nem találkoztunk cáfolattal.
A másodikra sem ismerünk kivételt.
Kínáéhoz hasonló, vagy még annál is alacsonyabb jövedelmi szinten elviselhetetlenül gyors a népesség növekedése, és az még minden sikerrel tovább gyorsul.

Szólj hozzá!

Vosz nagygyűlés után

2010.03.16. 15:28 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                EH                    2010-03-12
 
KÉT KÉRDÉSEM MARADT A VOSZ NAGGYÜLÉSE UTÁN
 
A nagyülés hangulata és tartalma biztató volt. Talán kimászunk a társadalmi letargiából. Ott ugyan szinte egyoldalúan a gazdaságpolitikai hibákat hangsúlyozták, de még mindig a számok, és nem a foglalkoztatás katasztrofális helyzete kapott nagyobb hangsúlyt.
Demján érdeme, hogy úgy rendezte ezt a konferenciát, mintha már a választások után lennénk. A kormány egyetlen képviselője sem volt jelen. A gazdaság gyakorlati vezetőit, a vállalkozókat már nem a jelen, hanem a tavaszi kormány érdekli.
Azt érezhettem, hogy az ország fellélegzik, ha túlléphetett a neoliberális politikán. Márpedig a fellélegzés sokkal fontosabb, mint a pártok közti vita. Azt éreztem, amit harminc éve Tatabányán megtanultam, hogy a heti széntermelés tempója attól is függ, hogy győzött-e a csapatuk. A Fidesz jelentős győzelme egy nagy meccs megnyerését fogja jelenteni.
Az alábbiakban csak két, gyakorlati szempontból nem jelentős kérdéssel vitázok.
I.
Demján Sándor a kezdeti tőkehiányt panaszolta.
A rendszerváltást követő húsz év kudarcának egyik okát abban látta, hogy 1990-ben úgy indultunk, hogy nem volt magántőke. „Nem úgy, mint a görögöknek és a spanyoloknak.”
Ez az indoklás, száz éve még megállt volna a lábán, de nem a jelenkorban. Korunkban már nincs a tőkének tartós értéke, ha alkalmatlan vezetők kezében, alkalmatlan munkaerővel működtetik. Nekünk az elmúlt évben nem a tőke hiányzott, hanem az ostoba, neoliberális vezetéstől, és a munkátlanságtól voltunk megverve.
Nem saját tőkére, hanem minőségi vezetőkre, és képzett és fegyelmezett munkaerőre, minőségi közigazgatásra van szükség. Ahol ez megvan, oda hozzák mások is a tőkéjüket, ahol pedig nincs meg, onnan a hazai tőke is elmenekül, illetve ott tönkre megy. Ma már nem a tőke, hanem a minőség társadalmát éljük.
Ezt bizonyítják a tények.
Becslésem szerint, ha a kitermelő ágazatokba menő tőkétől eltekintünk, akkor a nemzetközi tőkeáramlás kilencven százaléka a hatékonyabb beruházási környezetet, és nem az olcsóbb munkaerőt, kevesebb adót keresi. Ahol jó a munkaerő, jó a közigazgatás.
Finnországba, egy laksora vetítve, tízszer annyi tőke áramlott, mint hozzánk, és közel százszor annyi, mint Ukrajnába.
Dél-Koreában és Tajvanon még annyi tőke sem maradt, mint nálunk, a nemzetközi tőke mégis ellátta bőven.
Demján úr a görög és portugál induló tőke jelentőségét említette. Jobb lett volna, a feni két országra hivatkozni. A Lisszabon-Athén tengelytől délre hiába volt induló tőke, hiába kaptak mindenkinél többet az EU kasszájából, és az idegenfogalomból, az országuk északi feléhez viszonyítva egyre jobban lemaradnak, és még nálunk is gyengébb a teljesítményük.
Tudomásul kell venni a tényeket.
- Nálunk nem, az adóelvonás magas, hanem kevesen fizetik, nyakra-főre módosítgatjuk, és sokan élnek belőle.
- Nálunk nem drága a közigazgatás, hanem bürokratikus, és korrupt.
- Nálunk nem a bérek és járulékai magasak, hanem csak a fele megfelelő szakmai, és erkölcsi szempontból. Az alsó harmada pedig használhatatlan még akkor is, ha nem volna bérjárulék.
Demján úr! Ma már a minőség társadalmában élünk, ahol nem tőkében, hanem minőségben van hiány. Ön is azért vitte sokra, mert a jó munkaerőt megmerte másoknál is jobban fizetni, a gyengét pedig merte elküldeni. Önre sem azért van nagy szükség, mert tőkéje van, hiszen Ón sem azzal kezdte, hanem azért, mert a tőkével hatékonyan tud bánni.
Magyarországon nem tőke-, hanem minőséghiány van!
 
II.
Csikán Attila a török hatást ítélte meg negatívan
 
Örültem, hogy ott ült az elnöki asztalnál, hogy felkért hozzászóló volt, még jobban annak, amit mondott. Kivéve egy nem fontos mondatot annak kapcsán, hogy nincs elég önbizalmunk. „Magunkkal hordjuk a török uralom örökségét.”
Ezen a mondatot Orbán Viktor is fennakadt. Nem értett egyet azzal, hogy a múlton siránkozzunk.
Engem egészem más okból ütött szíven az oszmán uralom ilyen érékelése.
Már diákkoromban értetlenül álltam az oszmán uralom magyarországi szerepének megítélésével szemben.
- Az első kételyt az ébresztette bennem, hogy a néprajzi térképet látva azt kellett megállapítanom, hogy a magyarság ott maradt meg jobban, ahol török uralom alatt élhettek.
- Azt is hamar megtudtam, hogy a mohácsi csaltában a török haderő óriási többsége írástudó volt, a magyarok oldalon pedig még tized sem.
- A csatában a török oldalról a kor haditechnikai modernizációja, állandó hadsereg, erős tüzérség, a magyar oldalon a földesurak lovas bandériumai jelentették a többséget.
- Az Oszmán birodalomban nemcsak az egyházi, hanem a világi hatalmasságok is, az iskolarendszerükben szelektálódtak. A nagyvezér a pásztor fiából emelkedett a második rangra. Akárcsak a kínai mandarinrendszerben, nem vérségi alapon jutottak a hatalomhoz.
- A törököt pogánynak minősítettük, pedig következtesebben bolt egyistenhivő, mint a nyugati kereszténység. Akkor még a reformáció győzelme előtt voltunk.
- Az is hamar kiderült, hogy a török uralom nem térít, sőt a császárénál, illetve a Királyi Magyarországnál sokszorta nagyobb vallásszabadságot biztosít. Sőt csak ott nem üldözték a reformációt, ahol ők voltak az urak.
Már az érettségi előtt tudtam, hogy a százötven éves oszmán uralom iskolában oktatott megítélése nem a magyar társadalom, nem az országunk, hanem a Vatikán érdekét fejezi ki.
A kori meggyőződésem aztán újabb érvekkel erősödött.
- Az 1847-es, első országos népszámlálást olvasva, felismertem, hogy addig városlakó magyar polgárság csak az Oszmán Birodalom által megszállt térségben, és néhány erdélyi városban jött létre, és maradt fenn.
- Az oszmán hadsereg felszerelését a nyugat-európia protestáns államok, és Franciaország szállította.
- Luther a birodalmi gyűléseken kétszer is arról győzködte a katolikus Werbőczyt, aki az ország királyi térségét képviselte, hogy nem a kereszténységet védjük, hanem a reformációt támadjuk azzal, ha a török ellen harcolunk.
- A megszállás elől ugyan elmenekült az úri világ, és a katolikus egyházi felső vezetése, de a jobbágyok az ellenkező irányba, az oszmán uralom alá áramlottak.
- Csak a Hódoltságban szűnt meg a jobbágyság, ott indult el a parasztpolgárosodás, lettek polgárok, cicisek Debrecen, Szeged, Kecskemét, Szabadka parasztjai.
- Tanítjuk azt, hogy Tököli Imre fejedelemnek az apja hódoltsági jobbágy volt, akik tőzsérként, marhakereskedőként úgy meggazdagodhatott, hogy a császártól is nemességet vásárolhatott?
Jó hetven éve bujkál bennem a kérdés.
Mi lett volna, ha Luther tanácsát megfogadjuk, és Erdélyhez hasonlóan állunk az Oszmán Birodalom oldalán?
Meggyőződésem szerint, a lakosság döntő többsége a reformáció vallásainak híve marad.
Ezt a viszonylag hosszú indoklást azért tartom szükségesnek, mert az oszmán megszállás hamis történelmi megítélése megdöbbentő párhuzamot jelent a bolsevik évtizedek szovjet uralmával.
Még nem olvastam a bolsevik magyar történészeinktől sem az igazságot, hogy a Hódoltsági területen nem volt jobbágyság, hogy szabad volt a költözködés, hogy voltak szabad városi önkormányzatok.
Még nem találkoztam olyan református pappal, aki tudatában lett volna annak, hogy Magyarországon nem lehetett volna reformáció, ha nem támaszkodhat az Oszmán Birodalom által megszállt Hódoltsági támaszpontjaira.
Most pedig az általam nagyon tiszttelt, az elmúlt félévszázad az egyik legeredményesebb magyar pedagógusának tartott barátom, nem úgy tekint a százötven éves oszmán megszállásra, mint ezer éves történelmünk legnagyobb, de elszalasztott társadalmi lehetőségre, hanem úgy, ahogyan ma már csak a katolikus püspökök kötelessége.

Szólj hozzá!

Március 15

2010.03.16. 15:23 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                EH                    2010-03-15
 
MÁRCIUS 15.
 
Egy francia történésztől olvastam a bölcs megállapítást, a lengyeleknek és magyaroknak több történelmük van, mint amennyit elbírnak.
Sokszor eszembe jut. Most is erre gondoltam a Népszabadság ünnepi számában Gerő András történsz A történet ereje címen, elmélkedik március 15.-éről.
A márciusi ifjak pesti ünnepsége minden bizonnyal olyan esemény volt, ami éltre szóló élményt jelentett azoknak, akik megélhették. Soha nem értettem, miért ezt a napot, és nem április 11.-ét, a jobbágyság felszabadítását ünnepeljük. Meggyőződésem szerint 1848. április 11.-i törvénynek százszor akkora társadalmi hatása volt, mint a pesti diáktüntetésnek. Az utóbbi azt jelentette, hogy a feudális magyar államjogi értelemben megszűnt. Megszűnt a jobbágyság.
Gerő is közli e nap történelmi jelentőségét egy szerény tábla őriz a Földművelési Minisztérium falán. Ez is azt jelzi, hogy e napon szűnt meg a jobbágyrendszer, amit a történelmi tudatunk a jobbágyok problémájára szűkíti le.
Idézem a tábla szövegét.
„AZ 1848. JOBBÁGYFELAZABADÍTÁS EMLÉKEKÉRE,
AMELYNEK EREDMÉNYEKÉNT,
2 203 307 CSALÁD SZABADULT MEG ÉVI
36 779 076 NAPI INGYENROBOTTÓL;
2 203 307 CSALÁDNAK SZŰNT MEG
A DÉZSMAKÖTLEEZTTSÉGE, AMELY MIATT
MINDENKORI ÉVI TERMELÉSE 20 %-ÁT INGYEN
KELLETT MÁSNAK ADNIA;
1 429 779 CSALÁD LETT BELTELEK TULAJDONOSA;
656 251 CSALÁD VÁLT ÖSSZESEN
10 254 100 HOLD FÖLD TULAJDONOSÁVÁ;
582 262 PARSZTCSALÁDFŐ JUTOTT
VÁLASZTÓJOGHOZ;
328 102 PARSZTCSALÁD FÉRFI TAGJA
KAPOTT NEMEZTŐRI JOGKÉPESSÉGET;
1 538 096 PARASZTCSAKLÁD LETT a NEMSSÉGGEL
EGYENRANGÚ AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS ELŐTT.”
Aki végiggondolja, hogy 1848-ban mit jelentettek ezek a számok, és a történelmi napokat azok társadalmi hatása alapján rangsorolja, akkor ez legfeljebb az államalapításhoz hasonlítható, aminek a hatálybalépése azonban nem volt így naphoz kötve. A fentieket azonban a magyar országgyűlés fogadta el, és a király ezen a napon aláírása hitelesítette.
E nap jelentőségét a kor reálisan ítélte meg, és nemzeti ünnepnek nyilvánította.
A reformkor politikai elitje márciusban azonban Pozsonyban, az országgyűlésen, sokkal fontosabb nemzeti ügyekkel foglalkozott.
A pesti fiatalok küldöttsége, aminek Petőfi is tagja volt, azonnal Pozsonyba indult, és 19.-én, Kossuthnak adta át a 12 pontot, és beszámolt az eseményekről. Kossuth megdicsérte az egyetemi ifjúság hazafias érzelmeit, de kijelentette, hogy a törvényhozás nem indul egy város, egy kaszt után, s a nemzet, amelyet ők képviselnek, elég erős mindent eltiporni, aminek „gondolata jöhetne ellenszegülni”.
A 19. század második felének nemzeti romantikája azonban a nemzeti ünnepet áttette március 15.-re. Nem kételkedem, hogy a jövő történészei nem a nemzeti romantikát, hanem egyre inkább a társadalmi fejlődés állomásait fogják kiemelten kezelni. Ekkor április 11. lesz a nemzeti ünnep.
Így vagyok a másik nemzeti ünnepünkkel, az 56-os forradalommal is. Szerencsének érzem magam, hogy megélhettem az 1956. októbert 23.-át, és a következő hetet. Az elnyomás, a terror, a részvevők, az érintettek száma, a világpolitikai szerepe ugyan nagyságrendekkel nagyobb volt, mint a magyar 1848. március 15.-nek, de számomra az is eltörpült az 1945-ös földreformhoz. A magyar nagybirtokrendszer felszámolásának társadalmi hatása óriási volt annak ellenre, hogy a bolsevik rendszer nem tűrte sokáig az önálló parasztok világát.
A jobbágyrendszer felszámolása nem törte meg kellő képen az arisztokrácia, a nagybirtok aránytalan fölényét a mezőgazdaságban, ezt a munkát az 1945-ös földreform fejezete be. A földreformot csak a jobbágyfelszabadítás előzte meg abban a tekintetben, hogy mi hozott valamikor a legtöbb ember számára nagy nemzeti ajándékot, több embernek örömöt.
Ha jól emlékszem, a földreformot 1945. március 15.-én, hagyta jóvá a parlament. Ez a március 15. számomra nagyobb ünnep marad.

Szólj hozzá!

Nem a nyugdíjasok, hanem a munkátlanok eltartása drága

2010.03.09. 14:04 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                PG                    2010-02-28
 
NEM A NYUGDÍJASOK, HANEM A MUNKÁTLANOK ELTARTÁSA DRÁGA
 
A neoliberális politikai egyetlen tanúsága az általa okozott károk felismerése.
Ez a politika a legtöbb kárt azzal okozta, hogy másfélmillió embert munkátlanságra ítélt. Ők csak abban féltik a jövőnket, hogy kevesen születnek, és nem lesznek elegen, akik eltartják az öregeket.
Abban ugyan igazuk van, hogy történelmünk során először, békeidőben fogy a nemzet. Ennél azonban sokkal nagyobb baj az, hogy a kevés születés ellenére egyre többen születnek olyan körülmények között, amiből nem válik nemcsak másokat, de magukat eltartani képtelen lakosság.
Nem azok drágák, akiket öreg korukra el kell tartani, hanem azok, akik nem dolgoztak, nem neveltek fel nálunk jobb nemzedéket, és megmérgezték azok életét is, akik nemcsak öreg, de fiatal korukban is eltartották nemcsak magukat, de másokat is.
A rendszerváltás egyik főbűne a történelmünkben példátlan munkanélküliség teremtés.
Ami az abszolút számokat illeti. Másfélmillió embert véglegesen kirekesztettek a társadalmi munkamegosztásból. Ez nagyobb veszteség, mintha másfélmillió ember pusztult volna el a frontokon. Aki meghal, az egyszeres veszteség. Az is elviselhetetlen lenne. Az a másfélmillió, akit húsz éve munkátlanul tartunk el, folyamatos veszteség nemcsak egész élete során, hanem nemzedékeken keresztül. A hatalom máig sem mert szembenézni azzal az iszonyú veszteséggel, amit az eszét vesztett leépítés okozott, és okozni fog.
Mit kellene az ilyen felmérés érdekében figyelembe venni?
a. Húsz év óta mennyibe került, és fog kerülni az eltartásuk. Ez az összeg nagyobb, mint az államadóságunk. A sok ostoba neoliberális közgazdász azzal vádolja a gyakorlatot, hogy sokba kerül az állam fenntartása. Az állami apparátus fenntartása eltörpül a munkanélküliek eltartási költségéhez, és a munkanélküliség által okozott erkölcsi károkhoz képest. Ezeket azért ítélték örökös munkanélküliségre, mert nem termeltek annyi jövedelmet, mind a foglalkoztatásukkal járó költség. Azt ezek az okosok elfelejtették figyelembe venni, hogy mennyi kárral fog járni a munkátlanságuk. Még azzal sem számoltak, hogy ezek mennyi rétéket termeltek, foglalkoztatásuk megszűntetése mennyi költségvetési kieséssel, és költségnövekedéssel járt, és jár mindmáig
b. Mennyit romlott a munkaerőértékük. A liberális közgazdászoknak annyi gyakorlati tapasztalta sem volt, hogy a tartós munkanélküliség, a segélyekből való élés következtében mennyivel csökken ennek a másfélmillió embernek a munkaerőértéke. Azt ugyan a legbutább közgazdász is tudja, hogy az a szakember, aki húsz évre kiesett a szakmájából, legyen az akadémikus, vagy diplomás éréktelenné válik. Ha a kiseső munkás volt, nemcsak szakmailag lesz sokkal kevesebbet érkő, de az erkölcsi leértékelődése szinte totális. Aki ebben kételkedik, nézze meg, hova süllyedtek azok, akik húsz éve nem végeznek legális munkát. A rendszerváltás óta bekövetkezett erkölcsi zuhanás nagyobb veszteséget okozott a jelenlegi államadósságnál.
c. A tartósan munkanélküliek gyermekeitől gyenge, többnyire negatív társadalmi érték várható. A farizeus hatalom nagyon vigyáz arra, hogy ki ne derülhessen, milyen nemzedéket nevelnek fel azok, akik húsz éve nem végeztek legális munkát. Az ilyen szülők átlagos társadalmi értéke negatív. Sokkal többe kerülnek a társadalomnak, mint amennyibe az eltartásuk kerül, és ők azok, akik lerontják a köz- és vagyonbiztonságot. Az általuk nevelt gyermekek társadalmi éréke még a szüleiknél is negatívabb lesz.
A címben azt írtam, hogy a tartós munkanélküliségből sokkal nagyobb társadalmi teher hárul a dolgozókra, mint a munkás életük után nyugdíjba vonulók ellátása.
Az életük során nyugdíjjárulékot fizetők egyrészt megfizették az öregkori ellátásuk költségeit, másrész ez a réteg magánál is értékesebb nemzedéket nevelt fel. Olyanokkal gazdagította a társadalmat, akik képesek eltartani szüleik nemzedékét. Arról sem készült felmérés, hogy mennyivel hasznosabban élnek azok, akik munkával töltötték az életüket, mint akiket a társadalom tartott el. Ha volna ilyen felmérés, kiderülne, hogy a munkában töltött évek után megöregedettek törődnek az unokákkal, rendben tartják a házukat, kertjüket. Még nagyobb a különbség az állampolgári magatartásukban. Tized annyi törvénysértő sincs közöttük, mint azok között, akik munkátlan életet éltek.
Azt, hogy mennyi öreget kell eltartani a dolgozóknak, a legkevésbé attól függ, milyen e két réteg számaránya. Ezzel szemben fontos az, hogy a munkaképes korúak hány százaléka nem dolgozik, nem fizet járulékot. Még ennél is sokkal fontosabb az, hogy milyen a dolgozó korosztályok minősége. Ha készítenénk ilyen felmérését, kiderülne, hogy a diplomás szülők gyermekei néhányszor több nyugdíjas eltartására képesek, a tartós munkanélküliek pedig még magukról sem képesek gondoskodni.
Tanulság.
A közgazdaságtan még nem jutott odáig, hogy felismerje, a tőkés osztálytársadalmakban bevált módszerek alkalmatlanok a modern társadalomban való eligazodásra.

Szólj hozzá!

Klébelsberg Kunó-Rajk László

2010.03.09. 14:01 Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                PH                   2010-02-26
 
Gróf Klébelsberg Kunó – Rajk László elvtárs
Jegyzet a 20. századhoz
 
Sokszor elmondtam, sokszor leírtam, hogy a 20. század két leghatásosabb miniszterének Klébelsberg Kunót és Rajk Lászlót tartom. Az előbbit a tanyai oktatás megszervezésért, az utóbbit a népi kollégiumokért. Mindkettejük történelmi megítélése mégis kétséges. Klébelsbergnek nem bocsátják, hogy belügyminiszterként ő készítette elő az első zsidótörvényt, és türelmetlen revizionista volt, Rajknak, hogy belügyminiszterként a második szabad választás során a kék cédulákkal megszervezte a kommunisták javára a választási csalást.
A bűnük sokkal hangosabban, megbocsátatlanul tovább él, mint az érdemük.
Klébelsberg Kunó.
Ő következetesen magyar arisztokrata volt mind a bűnében, mind az érdemében. Féltette az úri középosztály hatalmát a nagyon dinamikusan polgárosodó zsidóságtól. Ő olyan Magyarországot akart, amiben az egyre okosabb úri rétegek vezessék a népet. Azt hitte, hogy a zsidóság erre a feladatra nemcsak nem felel meg, de elveszi a levegőt az értelmiséggé váló urak elől. Ezért készített törvényt a zsidóság felső oktatásának korlátozására. Nem ismerte fel, hogy az úri középosztály, de általában a nem zsidó diplomások urak akartak lenni, és nem polgárok. A nem zsidó diplomások nem a társadalmi fejlődést szolgálták, hanem a konzervativizmus erejét növelték részben azzal, hogy a hatalmat az úri világ erkölcsi szigorával, és magasabb szakmai szinten gyakorolták. Számomra a rendszerváltást követő első kormányfőnk, Antall József testesítette meg az ő álmát.
A numerus clausus azért volt történelmi bűn, mert a diplomás urak nagy többsége irtózott a vállalkozástól, nem segítette a polgárosodás alapjait jelentő tőkés gazdaságot.
Klébelsberg azonban történelmi érdemet szerzett azzal, hogy a revízió felé vezető első lépésnek a kulturális fölényt, gyakorlatilag a jobb iskolázottságot tekintette. Megdöbbenve látta hogy a lakosság negyedét jelentő tanyai lakosok gyerekeinek iskolázása nincs megoldva. Ezt példamutató következetességgel meg is oldotta. A két háború közti politikának a legsikeresebb lépése az volt, hogy mindenki számára biztosítottuk a hatosztályos iskolázottságot.
Sajnos, Klébelsberg nem érte fel, hogy nem elég, ha a nép tud írni, és olvasni, ha a felemelkedés további útja el van zárva. Ő akkor lett volna a legnagyobb magyar, ha olyan numerus clausus törvényt hoz, hogy a felsőoktatásba be kell vonni a munkások és parasztok gyermekit is a létszámukhoz közeledő arányban. A kor követelményeinek olyan felsőoktatási törvény felet volna meg, ami abból indul ki, hogy a felsőoktatásban törekedni kell a lakossági aránynak megfelelő beiskolázásra.
Becslésem szerint a tanár és papképzéstől eltekintve, vagyis a gazdasági fejlődés számára fontos szakokon a lakosság mintegy 6-6 százalékát tette ki mind az úri középosztály, mind a zsidóság. Ezzel szemben az egyetemeken az úri középosztály gyermeki 60, a zsidóké 35 százalékot ettek ki. Vagyis az úri középosztály létszámukhoz viszonyítva tízszeresen, a zsidók hatszorosan volt túlképviselve. A lakosság közel kilenctizedét jelentő nép pedig a létszámarányának huszadával sem.
Klébelsberg helyében azt kellett volna törvénybe iktatni, hogy a két túlreprezentált réteg fizessen a felsőoktatásért, amiből biztosítani kell a munkás és paraszt gyerekek oktatásának bővítését. Ezek részarányát minden szakon évenként, minimum egy százalékkal kell növelni.
Ennek lett volna előfeltétele az, amit Klébelsberg tíz évvel később, el is kezdett, a tanyai oktatás megszervezését.
Klébelsberg azzal is az elődei, és utódai fölé emelkedett, hogy egyetemet alapított, külföldi ösztöndíjakat, és négy fővárosban magyar intézetet létesítet.
Mindezt egybevetve őt tekintem a két háború közti magyar kormánytagok között a legnagyobbnak. Sajnos, sok volt közöttük, hozzá képest, törpe.
Rajk László
A bolsevik évtizedek legnagyobb miniszterének pedig Rajk Lászlót tartom.
Eléggé bele láttam a kor politikai csatározásaiba ahhoz, hogy lássam, a népi kollégiumok felduzzasztása Rákosi, Révai és Gerő által támogatott szint fölé, elsősorban Rajk érdeme volt.
A történészek máig nem veszik tudomásul, hogy milyen szerepet játszottak a Horthy-rendszer háborús éveiben alapított Győrffy és Horthy Kollégium diákjai, akik minden nehézségük alkalmával Rajkhoz fordulhattak.
A bolsevik rendszer a munkások és parasztok gyermekeinek képzésétől azt várta, hogy káderek belőlük legyenek a párt, és az állam politikai klérusa.
Szerencsére, belőlük a rendszer realista kritikusai lettek.
Sem Nagy Imre reformersége, sem az 56-os forradalom, sem a 68-as reform, sem a a rendszerváltást előkészítő Demokrata Forum, sem a mai Fidesz nem érthető meg a népi kollégiumi mozgalom ismerete nélkül. Azokban nevelődött a mai értelmiség többsége, akik mindezekben az élcsapat többségét adta, és adja.

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása