Kopátsy Sándor PP 2010-05-21
KICSI, VAGY NAGY A KÖLTSÉGVETÉS?
Szomorúan tapasztaltam, hogy a mai kormány támogatói is azt hiszik, hogy a költségvetésen, a közigazgatási kiadások lefaragásával lehet sokat megtakarítani.
Gyermekkorom egyik első tanulsága az volt, hogy nem a kiadások faragásával, hanem a jövedelem növelésével lehet jobban élni. Ez a nyolcvan év előtti paraszti világban általános törvény volt, mert a jövedelmek növelésére csak nagyon kevesek számára volt lehetőség. Már akkor megfogadtam, hogy kitörök ebből a zárkából, és nem takarékoskodni, hanem keresni fogok. Szerencsém volt, mert a tudományos és technikai forradalom olyan változást hozott, hogy aki még munkaképes, annak a több munkából lehet jobban élni. Márpedig a magyar munkaképes korú lakosság kilencven százaléka munkaképes, és ennek négyötöde előtt adva van a lehetőség, hogy növelje jövedelmét.
Fokozottan vonatkozik ez a társadalomra, gyakorlatilag az államra. Nem ismerek olyan államot, ami attól lesz a többinél gazdagabb, jobban gazdagodó, hogy kevesebbet költ. Az állami kiadások többsége ugyanis olyan, ami a gazdagodását szolgálja. Ennek ellenre a közgazdaságtudomány kiadásnak könyveli el, ha tanítanak, gyógyítanak, gyermeket nevelnek, ellátják a közigazgatást, beszedik az adókat, vagyis mindazt, ami a meggazdagodás leghatékonyabb eszköze.
Ellenvetésként mondják, hogy a közigazgatás azonban pocsékoló, drága. A közigazgatás emészti fel a nemzeti jövedelem 6 százalékát. Ennek legfeljebb hatoda volna megtakarítható, ami eltörpül amellett, hogy mibe kerül, ha rossz, és mit hoz, ha jó. A rossz közigazgatás, becslésem szerint, ötödével csökkentheti a nemzeti jövedelmet, a jó pedig ilyen arányban növelheti. Tehát tízszer fontosabb azzal fáradozni, hogy jobb legyen a közigazgatásunk, mint azzal, hogy olcsóbb. Ezért tévúton jár, aki többet foglalkozik a közigazgatásban megtakaríthatóval, mint az annak minőségét javítóval. Ezzel nem azt mondom, hogy nem kell minden feltárt hibát kijavítani, csak azon kesergek, hogy százszor annyit foglalkoznak az olcsóbb, mint a jobb közigazgatással.
Meggyőződésem szerint, a jelenlegi közigazgatásnak nem az a fő hibája, hogy drága, hogy sokan végzik, hanem azt, hogy lassú, bürokratikus, korrupt, átláthatatlan.
A közigazgatási apparátus karcsúsítani akarók még nem vetették fel, hogy mi lesz a leépítettekkel. Azok többsége ugyanis munkanélkülivé válik, akiknek a segélyét a költségvetésből kell fizetni. Tehát nem takarítunk meg szinte semmit, ellenben rontjuk a közhangulatot, és az intézmények működése nem lesz jobb, sőt hivatkozhatnak a létszámhiányra.
Ki kellene mondani a modern társadalom foglalkoztatási törvényét. Csak azt szabad, kell elbocsátani, akinek a munkájára másutt várnak. Márpedig a közigazgatásban történő leépítések során nagyon kevés olyan káderre kerül sor, akikre vár a munkaerőpiac. A rendszerváltás legnagyobb bűne ennek az olyan leépítések sokasága volt, amiben másfélmillió olyan ember vesztette el az állását, aki az óta sem talált munkát, mert a nagy többségük nem kellett, nem felet meg, a kisebbségük pedig rájött, hogy kényelmesebb segélyekből élni, mint a minimálbéren dolgozni. Ezt az elmúlt húsz év keményen bebizonyította, a közvélemény pedig felismerte. A politikai elit azonban nem hajlandó tudomásul venni.
A joggal bírált közigazgatásnak a rossz működésért nem annyira maga az apparátus a felelős, hanem a kormányok, amelyek olyan bürokratikus szabályrendszert alakítottak ki, amiben az egyszerű is bonyolulttá válik.
A drága állam ellen lázongóknak arra hívom fel a figyelmét, hogy újabb felmérés szerint, 1890 és 2000 között, az egy lakosra jutó jövedelem ott nőtt gyorsabban, ma ott magasabb az életszínvonal, az iskolázottság és a várható életkor, ahol nagyobb volt az állami elvonás. Ilyenek a puritán kultúrájú, jóléti államok, amelyek pusztulását, ötven éve jósolják a liberális közgazdászok.
Mind a magyar, mind a nemzetközi tapasztaltok, azt igazolják, hogy nem olcsóbb, hanem jobb államra van szükség. Márpedig a jobb nem a legolcsóbb, csak a leghatékonyabb.
Az új kormány keze, végre nincs megkötve, tehát ne kövesse másoknak, a lakosságnak maximális takarékosságot tanácsoló, de maga nem szerényen élő liberális közgazdászok tanácsát, hogy az a jobb, ami olcsóbb. Az a jobb, ami az árához képest jobb.
