Kopátsy Sándor PP 2010-05-29
LEGYEN VÉGE A KISPÁRTOK URALMÁNAK
A parlamentből kiszorult, illetve másodrangúvá vált pártok azon siránkoznak, hogy oda a demokrácia, mivel egyetlen pártnak lett kétharmados, azaz alkotmányozó többsége.
Az, fel sem vetődik részükről, hogy a tények tükrében vizsgálják meg, hol, mennyi pártra volna szükség.
Mit bizonyítanak a tények.
AZ AMERIKAI MODEL
A demokrácia történelmi kialakulása alapján a demokráciát Angliában és Németalföldön kell keresni. Mindkét esetben olyan speciális történelmi körülmények játszottak fontos szerepet, az, hogy királyságok voltak, hogy gyarmattartó imperialisták, nehézzé teszi a párhuzamot. Aligha vitatható, hogy az Egyesült Államoktól tanulhatunk a legtöbbet. Ők a gyarmati sorból kezdték, és nem terhelte őket a saját nemzeti történelmi múltuk súlya. Példájuk ugyan a nyugat-európai társadalmak voltak, de túlléphettek a nemzeti hagyományokon.
A nyugat-európai polgári demokráciákban, mindenek előtt az angolszász államokban gyakorlatilag két párt van, és általában megbuknak azok, akik ezt kevesellik. Ez következik abból, hogy parlamenti képviseletet nem a pártok, hanem a választókerületben nyertes egyének nyerik. Győz a párt, amit a legtöbb nyertes képviselő a pártjának tekint. Ebből fakadóan, aki politikai pályára vágyik, azzal kezdi, hogy a saját kerületében igyekszik megnyerni a választók bizalmát. Ha ez sikeresnek ígérkezik, választhat pártot. A pártok számára ugyanis azok jelentnek értéket, akiknek a megválasztására számíthatnak.
Ebből következik, hogy nagyon ritkán fordul elő, hogy a győztes pártnak nincs parlamenti többsége. Most ugyan Angliában, hosszú idő után, egyetlen pártnak sem lett többsége, és ennek következtében a három pártból a legkisebbel kellett a két erős egyikének koalícióra lépni.
Az angolszász rendszernek az a nagy előnye, hogy a politikai karriert nem fent, a pártokban, hanem lent a választók között kell megalapozni.
Ez a legtisztábban az Egyesült Államokban valósul meg, ahol a királyság tradíciójával sem volt gondjuk. Ők eleve államelnököt választanak, akit közvetlenül a nép választ, és független a törvényhozás két házától. Akkor sem váltható le, ha nem az ő pártja nyer a törvényhozás mindkét házában többséget. A négy évre szóló mandátuma lejárta után, egyszer még indulhat, de akkor is csak a nép választja meg. A kormányát az államfő állítja össze. Azokat bármikor lecserélheti, vagyis egyértelmű vezetője a végrehajtó hatalomnak.
A képviselőház tagjait a választókerületekben, a szenátusát az államokban, ugyancsak négy évekre választják. Tehát szó sincs a kisebb pártok törvényhozási szerepéről.
A pártok hatalmára épülő demokrácia
A második világháború után Európa nyugati felén számos állam olyan választási rendszert alkalmazott, amiben már nem csak a körzetükben megválasztott képviselők lesznek a törvényhozás tagjai, hanem a pártok küldöttei.
A pártok klérusát bejuttató választási rendszert a második világháború után vezette be néhány nyugati állam.
A bolsevik rendszer bukása után, ezt vette át minden volt csatlós állam.
E változás azt jelentette, hogy a politikai döntések egyre inkább a törvényhozástól átkerültek a pártokhoz. A törvényhozók önállósága megszűnt, azok a pártjuk szavazógépévé váltak.
1990-ben, a két legerősebb párt vezetője megkötötte az Antall-Tölgyessy Paktumot, ami egyrészt a köztársasági elnök választását a parlament hatáskörébe helyzete, másrészt a törvényhozók többségét nem a választók, hanem a pártok jutatják a parlamentbe.
Ez a Paktum alkotmányos alapot teremtett a pártok uralmának. Méghozzá minden olyan párt frakcióhoz juthatott a törvényhozásban, amelyik pártként elnyerte a szavazatok 5 százalékát.
Semmi sem bizonyítja, hogy a demokratikus választásnak ez a formája hatékonyabbnak bizonyult volna. Az európai országok teljesítménye nem a választási rendszertől, hanem a lakosság viselkedési kultúrájától függ. A puritán népek jobban, a mediterránok és a közép-európaiak gyengébben szerepeltek. Annyi azonban megállapítható, hogy a listán szerezhető mandátumok arányával nőtt a politikai pártok súlya, és csökkent a képviselők tekintélye, megszűnt a választókkal szembeni felelősségük.
Ami a rendszerváltás óta szerzett magyar gyakorlatot illeti.
1. Az elmúlt öt ciklusban a koalícióba bevont kispártok szerepe aránytalanul nagy, és káros volt. A két közép-jobb ciklusban a Kisgazdapárt, a három bal-liberálisban pedig az SZDSZ játszott aránytalanul nagy szerepet. Mindkét esetben a kispárt befolyása kártékonynak bizonyult. Ezt nemcsak az igazolja, hogy mindkét párttól megvonták a szavazók a bizalmukat, kikerültek a törvényhozásból, hanem a tények is.
- A Kisgazdapárt volt a fő felelőse a vidék és mezőgazdaság lerombolásáért.
- Az SZDSZ nyüzsgése pedig azzal járt, hogy a liberalizáció a nagy többség számára vörös posztóvá vált.
2. De minden politikai elmélet mércéje a gyakorlat. Ennek alapján minden kudarcot eredményező politikai rendszer rossz. Márpedig az elmúlt húsz évnél rosszabb társadalmi eredményt nem ismer a társadalom.
- Csökkent a lakosság száma. Erre békeidőben, a középkori járványoktól eltekintve, nem találunk példát.
- A születések társadalmi, családi háttere példátlanul rossz volt. Ott született kevés, ahol jó, és ott sok, ahol rossz társadalmi eredmény várható attól. Ez a jelenkor legnagyobb megrontója.
- 1990-ben még szinte mindenki helyet kapott a társadalmi munkamegosztásban, húsz éve másfélmillió munkaképes fő, ki vannak abból rekesztve. Ezeket a társadalom munka nélkül, a dolgozók adójából, tarja el.Ebben a tekintetben az elsőkből utolsók lettünk.
- 1990-ben a csatlós országok között a legjobban szerepeltünk, mára számos társország megelőzött. Ennek ellenére a rendszert jónak tartják.
A legerősebb akarata érvényesüljön.
Miért nem jó az a demokrácia, amiben a többség akaratával szemben a kisebbek összefoghatnak?
Mert hamis érdeket fejez ki minden olyan kompromisszum, amit a gyengébbeknek a legerősebb ellen való összefogása hoz létre. Az ilyen esetben a társadalmi érdek sérül. Ez nem is csupán társadalmi, hanem természeti törvény. Ez ugyan nem azt jelenti, hogy a kellő többséget el nem érő legerősebbnek tökéletesen igaza van, hanem azt, hogy ennek az akarat érvényesítése a legkisebb rossz akkor is, ha nem erősebb, mint az ellenfelei együttesen.
A biológusokat kellene megkérdezni, hogy ismernek-e olyan falkát, amiben nem a legerősebb a vezető, nem annak az akarata érvényesül. A legtöbb esetben a két legerősebb párharca dönti el, ki a vezető, és ennek a közösség minden tagja aláveti magát. Nem tudok olyan falkáról, ahol a vezetésre áhítozók összefoghatnak a legerősebb ellen. Mindig csak egyetlen kihívója lehet a vezetőnek.
Ha megnézzük, hogyan kezelik a bukott pártok a győztes Fideszt, azon a falkaállatok is nevetnének.
A bukottak legfőbb panasza, hogy túl erős lesz a győztes, hiszen csak a szavazatok 52 százalékával győzött. Azt nem teszik hozzá, hogy a többiek milyen erősnek bizonyultak. A legerősebb is csak kétötöd annyi szavazatot kapott. Az oroszlánok csapatában, ekkora fölény mellett, minden kihívó behúzza a farkát.
Az 52 százalék hangoztatása több szempontból ostobaság. Elsősorban az 52 százalék nagyon sok, ha azt nézzük, hogy mennyi százalékot képvisel a három talpon maradt ellenzék. 45 százalékot. De ezek mindegyike messzebb van egymástól, mint a kétharmados többség birtokába került Fidesztől. Akinek esze van, az ilyen helyzetben belátja, hogy az ellenzéket nem szabad összeadni, hiszen azok politikai iránya ellentétes.
Mindez nem azt jelenti, hogy a legerősebb tökéletesen kifejezi a társadalom érdekét, csak az, hogy ehhez az van a legközelebb, közelebb, mint a kisebbek koalíciója. A társadalmi érdeket sérti, ha legerősebb ellen össze lehet fogni, ha a kisebbek összefoghatnak a legnagyobbal szemben.
A demokráciának nem előnye, hogy a kisebbek összefoghatnak a nagyobb ellenében, hanem az, hogy a legerősebbnek négyévenként meg kell méretnie magát. Ha a négy év alatt azt látják a választók, hogy nem eléggé szolgálja az érdeküket, és másik pártot tartanak jobbnak, akkor az vegye át a hatalmat.
Az még megengedhető, hogy az alkotmány néhány alapvető döntés esetében nem elégszik meg a többséggel, hanem annál magasabb támogatást kíván. Ez esetben is hibás az olyan megkötés, ami a kétharmad támogatását kívánja, hogy hogyha egyharmados ellenszavazatot ír elő. A tartózkodók szavazata ne számítson szavazatnak. Az igen, és a nem szavazatok aránya legyen kétharmados. Ez a jelen esetben az jelenti, hogy nem az igen szavazatok kétharmadát kell elérni, hanem csak az ellenszavazatok kétszeresét. Márpedig ebben az esetben gyakran a négyötödös többség is biztosított. Ne az legyen a fontos, hogy mennyien szavaznak meg egy kiemelt jelentőségű törvényt, hanem az, hogy mekkora az ellenzéke. Ez azért nagyon jelentős különbség, mert a jelenlegi ellenzék a Fidesz két oldalán van. A listás szavazatokat törlő választási törvényen kívül, nehezen tudok elképzelni olyan törvényt, amit a jelenlegi, három ellenzéki párt, egységesen elutasít.
A jelenlegi parlamentben azért erősebb a kétharmadnál a Fidesz, mert az ellenzéke szinte soha nem lesz egyharmados
