Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                  PP                  2010-06-15

 

 

Harminc éve tudom, hogy Izrael képtelen lesz annyi mérsékletet tanúsítani, ami a távlati fennmaradást biztosíthatja. Most a legfontosabb közel-keleti szövetségesét játszotta le. Képtelen annyi mérsékletet tanúsítani, amennyi elégséges volna ahhoz, hogy Törökországot ne veszítse el. De Izrael saját vesztébe futása kezdettől fogva determinált.

A második világháború után rossz utat választottak. A jövő helyett a múltba menekültek.

Amennyire érzelmi alapon érthető, hogy a nácizmus népirtásban többségét elvesztő európai zsidó diaszpóra, kétezer éve elhagyott térségében igyekezett saját országot létrehozni, annyira nem mérte fel a saját népe adottságait, és az őshaza politikai, és gazdasági lehetőségeit.

Számos szempontot kellett volna mérlegre tenni.

Izrael földjére való település a Nyugaton a népirtása után fennmaradt zsidóság ortodox hányadának kétségbeesett gondolata volt. Csak egy ilyen iszonyú trauma után képes egy nép ilyen irreális célt kitűzni. A kívülálló számára agyrém a visszatérés a kétezer éve elhagyott, más népekkel benépesült hazájába való visszatérés. Ezt fokozza, hogy az őshaza olyan kulturális térségben van, ahol áll az idő. Nemcsak a térségben élő arabok, de az ott maradt zsidók számára is.

A Közel-Kelet ötszáz éve stagnál, illetve annyit változik, amennyi ellen nincs védekezése. Ez azt jelenti, hogy egyre jobban lemarad. A zsidók eredeti országa kétezer éve, már három ezer éves múltja után, még mindig az emberiség fejlődésében az erjedési centrum volt, és még mintegy másfélezer évig az egyik centrum maradt. Azonban, közel ötszáz éve az ősi kulturális térségek egyik reménytelenül lemaradó. Nincs olyan közel-keleti ország, amelyik saját munkájából gazdag volna. Egyelőre a leghalványabb remény sincs arra, hogy a térség valamelyik népe önerőből képes lenne a társadalmi fejlődésre. Sok oka van az arab társadalmak fokozódó lemaradásának, az egyik, a legfontosabb, hogy elviselhetetlenül gyorsan nő a népességük.

Az ötszáz éve példátlanul gyorsan fejlődő nyugati kultúrkörbe menekült zsidóság az ipari forradalom óta, ebben a térségben is kiemelkedő teljesítményt nyújtott. Most visszament oda, ahol ő sem ment volna semmire. Ezt az állításom igazolja, hogy a Közel-Keleten marad zsidóság sem emelkedett fel.

Hogy Európába menekült.

A társadalomtudományok egyik titka, minek köszönhette az Európában élő zsidóság, hogy anyagi és szellemi téren az élcsapattá vált. Nem volt saját állama, a kereszténység, és annak állami üldözték, korlátozták őket, mégis mindenkinél többre vitték.

Ezt a titkot az európai zsidók sem tárták fel. Ezért hihették, és hiszik ma is, hogy magasabb rendű, kiválasztott nép. Arra nem gondolnak, hogy az arab és az etióp világban marad hitsorsosaik, nem vitték többre, mint a térség, amiben éltek. Ha ezt tudatosították volna, el kellett volna ismerni, hogy ők csak a nyugati kultúrkörben teljesítenek jól, hogy nekik nem szabad visszamenni az őshazába, hiszen ott maradt testvéreik sem jutottak előbbre.

Az etnikumok tagjainak teljesítménye egyre inkább attól függ, milyen környezetben élnek. A dinamikus környezetben az átlagnál viszonylag jobb egyedek és népek, hatványozottan érvényesülnek.

Az Európában megmaradt zsidóság, főleg az ipari forradalom után, a világ legkiválóbb etnikuma lett. Tehát a kiváló nép teljesítménye nagyon függ attól, hogy milyen környezetben rendezkedhet be. Ez a zsidóság Észak-Amerikában, vagy Nyugat-Európában, a leggazdagabb országban is a leggazdagabb etnikum lett. Még Oroszországban is a leggazdagabb, és a legiskolázottabb volt, de csak ötöd olyan gazdag, mint az Egyesült Államokban. A Közel-Keleten pedig a többi ott élő nép alacsony színvonalán maradat.

A zsidók alapvető tévedése, hogy saját országot akartak, méghozzá ott, ahol az, mások számára sem lehetséges. A történelmük tanulsága alapján, nem saját országra volt szükségük, hanem olyan befogadóra, ahol képességükkel érvényesülni tudnak. Ilyen ország volt az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland.

Még utólag sem lehet tanácsot adni arra, hol kellett volna berendezkedni a zsidóságnak, ha saját országot akar. Az mégis megállapítható, hogy kedvezőtlenebb helyet aligha találhattak volna, mint a kétezer éve otthagyott őshazát.

Kínálkozik a párhuzam az európai zsidó, és a távol-keleti kínai diaszpóra között. Mindkét diaszóra képes volt kiemelkedni a példátlanul gyorsan fejődő környezetéből. Ahogy Nyugaton a zsidó diaszpóra volt a legiskolázottabb, a leggazdagabb nép, a távol-keleti diaszpórában élő kínaiakat is ez jellemzi.

Azt nem lehet tudni, hogy a kínai diaszpóra viselkedése, sorsa, miért alakult úgy, ahogyan, mégis lehet tanulni belőle. A külföldön élő, az államalkotó népektől korlátozott kínaiak nem akartak hazavándorolni. Felismerték, hogy a maguk erejéből többre mennek, mint az anyaországon belül. Nekik a legjobb megoldás az, ha világkereskedelmi központ szerepét játszó városállamuk lehet. Ehhez adottság volt a két gyarmatváros, Hong Kong és Makaó. Tapasztalatból tudták, hogy nekik kereskedni kell, amire a világkereskedelem kedvező adottságú városállamai felelnek meg a legjobban. Azzá tették a még kedvezőbb adottságú Szingapúrt is. Tudták, hogy nekik nem szabad nagy területen berendezkedni, nyersanyagokban és élelmiszerben önellátásra törekedni. Gazdagnak kell venni, és pénzért, minden megvásárolható. Még kevésbé van szükségük erős hadseregre.

A már államnagyságú Tajvant pedig a történelemtől kapták ajándékba.

Természetesen a hazátlan zsidóság nem volt, nem lehetett abban a helyzetben, mint a kínai diaszpóra, de a sikerükből azért tanulhattak volna.

A nyugaton élő zsidóságnak is tudni kellett, hogy sikerük egyik kulcsa, hogy városlakók lettek. Ahol, és amíg nem élhettek városokban, nem is volt kiemelkedő a teljesítményük. Elég a Lengyelországban és Ukrajnában, a vidéken élő zsidóság sorsára gondolni. De ezek is rakétaként emelkedtek, amikor városlakók lettek.

Tehát nem volt realitása már annak sem, hogy az európai városlakó zsidókat a vízszegény országban, földművelésre szoktassák.

Amikor Sztálin Szibériába akarta telepíteni a zsidókat, az még a Szovjetunión belül is internálásnak volt tekinthető. Utólag azonban nem az. Ott nem kellett volna az arabokat kétezer éves szülőföldjükről előzni, kitelepíteni. Ráadásul a Csendes Óceán északi része egyre inkább a világgazdaság súlypontja közelében van, illetve lesz. A zsidók, de nem az oroszok kezében egy kelet-szibériai kikötőváros aranybánya lehetne.

A legjobb megoldás lett volna, ha az európai zsidóság Észak-Amerikába megy. Ez azonban csak akkor lett volna reális, ha ezt, nem saját állam alapítóiként nem igyekeznek megoldani.

A Nyugaton élő zsidók azonban a zsidóságban, mint egységes népben tudtak gondolkodni. Nem vették tudomásul, hogy a nyugati zsidóság kulturálisan nem azonos kultúrájú nép az arab világban és Etiópiában élő hittestvéreivel. Ezt most sem veszik tudomásul, nemhogy Izrael állam létrehozásakor. Most egy államban élnek az elmúlt ezer évet Nyugaton élők, és a Közel-Keleten élő zsidók, akik között óriási a kulturális szakadék. Az előbbiek a világ legdinamikusabb etnikumához, az utóbbiak az arab világhoz igazodnak. A mai újságban olvasom, hogy az ortodox zsidók még azt sem hajlandók elfogadni, hogy a gyermekeik egy padban üljenek a nem ortodoxokkal.

A zsidóság legmodernebb része sem veszi tudomásul, illetve nem meri, tudomásul venni, hogy az eredeti anyagjogra épülő, törzsi vallásuk már nem jelenthet minden zsidó számára közös nevezőt. A két zsidó kultúra közti szakadék már ma is áthidalhatatlan, és idővel egyre inkább az lesz.

A Nyugaton élő zsidóság nagy többsége ma már keresztény lenne, ha a keresztény egyházak védelmét élvezhette volna.

A kereszténység semmivel sem tagadta meg jobban zsidó Krisztusának tanait, mint a kétezer éves antiszemitizmusával. Ma a Vatikán is azzal védekezik, hogy a keresztény hívei védelme érdekében nem fordult szemben a fasziták zsidóüldözésével. A tény, hogy a keresztény egyházak olyan messze mentek a zsidónak született istenük megtagadásával, hogy kezdettől fogva, a zsidókat vádolták Krisztus haláláért. Hitler, mint általában a közép- és kelet-európai fasiszták, csak meglovagolták a kereszténység hisztérikus antiszemitizmusát.

Jó példa, ahogyan a Vatikán, és mindenek előtt a magyar katolikus klérus szentté kívánja avatni Mindszenti bíborost a született antiszemitát. Mindszenti még csak plébános volt, amikor már szigorú zsidótörvényért sürgetett. Ezt tudva, nevezte ki a pápa előbb püspökké, majd hercegprímássá, végül bíborossá. Ezt nem lehet azzal magyarázni, hogy Hitler keresztényüldözésétől való félelmében tette.

Nincsenek számszerű adataim az inkvizícióban kivégzett zsidók számáról, de sokan voltak azok is. Tudom, hogy a másik szentnek jelöltünk Kapisztrán János is hisztérikus antiszemita volt Ausburgban, az inkvizíció során, mielőtt ide jött a görög-keleti szervek erőszakos térítésére, mint a pápa személyes megbízottja.

Visszatérve Izrael állam jövőjére.

Kezdettől fogva tévedtek, amikor azt hitték, hogy erőszakkal meghódított, és erőszakkal védekező országuknak tartós jövője lehet az arab világ tengerében. Ugyan egyelőre bízhatnak katonai fölényükben, és az Egyesült Államok védelmében, de naivság azt hinni, hogy ez örökre tartható lesz.

Ami a katonai fölényt illeti.

Ez nem lehet örökké tartó, és iszonyú sokba kerül. Egy kis ország az arab tengerben nem számíthat örökös katonai fölényre. Az pedig elképesztő, hogy milyen sokba kerül a hosszú ideig tarthatatlan katonai fölény.

Az Egyesült Államok egyoldalú támogatására is csak addig lehet számítani, ameddig a jelenlegi közel-keleti politikáját folytatja. Annak elhibázott logikájára, és a feudális arab államok társadalmi stabilitására sem lehet sokáig építeni.

Márpediga százszoros számbeli fölényben lévő,gyorsan szaporodó, elmaradt, szegény és fanatikus nép ellen az erőszak reménytelen, sőt erőszakot szülő.

Az elmúlt ötven évben Izrael minden lépése az arabokkal szemben tovább rontotta a hosszú távon eleve reménytelen együttélés lehetőségét.

Izrael megint nagy ostobasággal tetézte az előzményeket. A gázai övezet blokádja eleve az volt, amit ideje lett volna könnyíteni, de ezt most még jobban elrontotta azzal, hogy a vele fontos stratégia szövetségesétől, Törökországból indított segélyszállítmány hajóit a nemzetközi vizeken, brutálisan megtámadta. Nem elégedett meg azzal, hogy a hajókat átvizsgálja, hanem néhány fegyvertelen törököt a kommandósai megölték. Erre a török nép, amelyiknek elve nem volt szimpatikus, hogy a vezetés összejátszik a mohamedánok ellenségével, Izraellel, olyan elemi erővel tiltakozott, amit a kormány sem viselhetett el, és elégtételt követelt.

Az izraeli titkosszolgálatnak tudni kellett, hogy a hajók nem szállítanak fegyvereket, elég lett volna a bekísérésük, és ellenőrzésük, de ők a hadsereg kommandósaira bízták a hajók fegyveres megszállását.

Ez az incidens egyrészt óriási kárt okozott az Egyesült Államoknak, mert Törökország nagyságrenddel fontosabb politikai és katonai partnere a térségben folyó értelmetlen háborúskodásban, mint az ott közutálatnak örvendő Izrael. Ezen túl világpolitikai következményekkel járhat, ha Törökország ráébred, hogy számára a Kemal Atatürk által, közel száz éve elindított nyugati orientáció hibás, és reménytelen. Várható volt, hogy egyszer a közvélemény nyomására, visszatér az Oszmán Birodalmi hagyományos útjára, a közel-keleti arab világ hatalma akar lenni. Egy ilyen külpolitikai fordulat, amit a török nép sokkal inkább támogat, halálos csapást jelent Izrael, és stratégiai kudarcot az Egyesült Államok közel-keleti politikája számára.