Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                     EH               2010-03-26

 

 

Ami Kínában történik, történelmünknek egyik legjelentősebb eseménye. Megérteni, csak akkor lehet, ha az előző századba nyúlunk vissza. Ami ott történik, annak az előfeltételei az előző században jöttek létre.

Három 20. századi eseményt tartom az elsődlegesnek.

I. A tudományos és technikai forradalom legyőzte az információk, az emberek és az áruk térbeni mozgásának nehézségeit. Ennek következtében lecsökkent a gazdaságföldrajzi adottság jelentősége, és a minőségi munkaerő vált a siker elsődleges feltételévé.

II. Felszámolódott a gyarmati rendszer. A kevésbé fejlett térségek feletti politikai uralom előnyből hátránnyá vált. A fejlettek és az elmaradottak közti munkamegosztást felváltotta a fejlettek kooperációja.

III. Kelet-Ázsia felemelkedése elindult. Ezzel száz év alatt, a 21. század közepére a fejlett, gazdag társadalmakban élők száma félmilliárdról hárommilliárdra nőhet.

Ez a fajunk történetében példátlan eredménynek az alapjait a tudomány és a technika nagyjai rakták le. Ezért jogos korunkat a tudomány és a technika forradalmának tekinteni. Minden, ami az elmúlt száz évben történt, a tudomány és technika eredményének köszönhető. Ennek ellenére az alábbiakban a változások politikai óriásait méltatom. Elsősorban nekik köszönhető a változások sebessége.

Húsz éve írtam egy könyvet A MI HUZADIK SZÁZADUNK címmel. Ebben a század három legnagyobb történelmi alakjának Lenint, Rooseveltet és Maot neveztem meg. Ezen számomra semmit nem változtatott, hogy Lenin műve összeomlott.

A történészek máig nem mertek szembenézni azzal, hogy ami a háborút követő ötven évben történt, csak azért történhetett ilyen gyorsan, mert Roosevelt már a második világháború alatt, és főleg a békekötésben, a Szovjetunió megerősítésére, és a gyarmattartók gyengítésére játszott.

Az idő Rooseveltet igazolta, a Szovjetuniótól való félelem nélkül sokkal lassabb lett volna a tőkés osztálytársadalmak átalakulása össznépi államokká, a gyarmatok felszabadulása, és a volt gyarmattartókra épülő Európai Unió létrejötte. Roosevelt világtörténelmi érdemeinek kifejtése azonban nem szorosan kapcsolódik Kelet-Ázsia példátlan sikeréhez. Mégis, meg kell már itt mondanom, hogy Japán, és a kis tigrisek felemelkedése, vagyis az első távol-keleti csoda a Jaltai Szerződésnek, az arra épülő hidegháborúnak volt köszönhető.

Ha nem lett volna hidegháború, Japán nem félt volna a Szovjetuniótól és Kínától, ha a nyugat-európai polgári demokráciáknak nem jött volna jól a Szovjetunó hátában a minél erősebb Japán, nem fogadják a Távol-Keletről jövő tömegárut olyan mértékben, amin azoknak a gyors fejlődése állt, vagy bukott.

Roosevelt zseniális külpolitikája arra a Szovjetunióra épült, amit Lenin hozott létre. A bolsevik forradalom nélkül nem jött volna létre az erős Szovjetunió. Nemcsak az erős Szovjetunió, de a Kommunista Kína sem jött volna létre Lenin forradalma nélkül. Mao Kínája létre sem jöhetett volna Marx és Lenin nélkül.

Kína jelenlegi fejlődési üteme előtt értetlenül, kialakuló jövőjét sejtve pedig rettegve áll a Nyugat.

Az értetlenség elsődleges oka, hogy a Nyugat képtelen megérteni, hogy más kultúrának, más fejlettségi szinten más fejlesztési stratégiát lehet, illetve kell követni. Még kevésbé veszi tudomásul, hogy egyelőre csak két kultúra alkalmas arra, hogy a világ technikai, gazdasági és társadalmi élvonalába emelkedhessen.

Kezdem az utóbbival.

A társadalomtudományok nem veszik tudomásul, hogy az élvonalba kerülés elsődleges feltétele a lakosság puritán, vagy a konfuciánus viselkedése. Ez alatt, többek között, a beosztást, a takarékosságot, a szorgalmat, a tisztaságszeretet, általában a racionális viselkedést kell érteni. Ahol nem ez jellemzi a lakosság magatartását, az önerőből való társadalmi és gazdasági felemelkedés eleve lehetetlen.

E két viselkedési kultúra számos jelenségből válik felismerhetővé.

- Magas a munkaképes lakosság munkára fogottsága. Ez csak két kultúrára jellemző. Ezekben nem a kényelmesebb, hanem jobban élés motivál. A társadalomtudományok nem számolnak azzal, hogy a legtöbb kultúrában csak kényszerből dolgoznak. Ez alól csak két kultúra kivétel, a nyugati puritán és a távol-keleti konfuciánus.

- Azok is dolgoznak, akik másként is megélnének. Ezt jól jelzi azok aránya, akik a nyugdíjkorhatárt megelőző öt évben már nem dolgoznak.Az EU országok között Magyarországon a legmagasabb a korán nyugdíjba mentek aránya. Nagyságrenddel vagyunk lemaradva az EU minden puritán országától.

- Magas a megtakarítási, és alacsony az eladósodási ráta. A közgazdászok sem hangsúlyozzák, hogy ebben a tekintetben is milyen a különbség nemcsak a kultúrák, de még az EU országok között is.

- Az élet minden területén jellemző a tisztaság. Ahol a lakosság szemetel, nem lehet általános a munkával megteremtett gazdagság.

- Ahol a törvények betartását nem az erőszak kényszerítheti ki. Számos kultúrában öröm a törvények kijátszása.

- A tanulás becsülete. A történészek sem hangsúlyozzák, hogy néhány kultúrában a tanulás volt a társadalmi felemelkedés útja. Ennek legmarkánsabb példája volt a mandarinrendszer és a zsidó kultúra volt. Ennek a hatása ma is érezhető. A kínai és a zsidó diaszpóra minden más kultúrában kiemelkedik, sőt csak odamegy, ahol a nagyobb tudással boldogulni lehet.

Azt, hogy csak az említett két kultúra viszonyai között lehet a társadalmi és gazdasági haladás élvonalába jutni, bármennyire igazolják a tények, bizonyításra szorul.

Európában ezer éve már nyilvánvalóvá vált, hogy milyen nagy a lakosság viselkedésében a különbség a kontinens nyugati és keleti fele között.

- A sokkal hatékonyabb kiscsaládos jobbágyrendszer nem hatolt be sem Kelet-Európába, sem a Balkánra.

- A városi polgárság viszonylagos politikai és gazdasági önállósága sem terjedt tovább kelet felé.

- A kereszténység is először ezen a vonalon szakadt ketté.

A két európai kultúra közti különbség egyre újabb tekintetben jelentkezett.

Európa nyugati felén a magas kultúra csak ezer éve jelent meg. Ennek az első felében a távol-keleti kultúra járt jóval előbb. A Nyugat előzése csak a 15. században indult el, és gyorsan megtörtént.

Az utóbbi ötszáz év világtörténetének egyik fontos kérdése:

Közismert, hogy a középkor végén Kínában adottak voltak azok az ismeretek, amire Nyugat-Európában az ipari forradalom épült.

- Rendelkeztek az óceán meghódításhoz szükséges ismeretekkel. Sőt, ezt be is bizonyították. Ők indították el először Afrikáig a flottájukat, ami méreteiben sokszorosa volt azoknak, amelyekkel a nyugat-európai államok és városok bejárták a világot. Ezt az előnyüket, császára parancsra, nem hasznosították.

- Ismerték a puskaport és az iránytűt, de nem vették hasznát a gyakorlatban. Nyugat-Európa számára e két ismeret jelentett olyanfölényt, ami lehetővé tette a világ gyarmatosítását.

- Gyártottak papírt és tudtak nyomtatni. Kínában mindkettőt csak a politikai hatalom, elsősorban a közigazgatás hasznosította. Európában ennek volt köszönhető a reformáció győzelme, és tudomány elszakadása a vallástól.

Mi volt az oka, hogy a centrális hatalom korábbi előnye, fékezőerővé vált.

Az ipari forradalom találmányai ugyanis tőkeigényesek voltak. A szükséges tőkét csak mások rovására lehetett előteremteni. Méghozzá azzal, hogy a többség technikai elmaradottságát kihasználják. A gyáripar, a vasúthálózat kiépítése olyan sok tőkét igényelt, amit csak sokszorta nagyobb népesség kizsákmányolásával lehetett előteremteni. Az ipari forradalom találmányainak gyári hasznosításához nagy tőkeigényű gyárak létrehozására volt szükség. Ennek óriási volt a tőkeigénye. Ezt nem lehetett csak az országon belüli technikai fölényből előteremteni, ahhoz az iparosodó ország népességének sokszorosára volt szükség.

Mi is kellet az ipari forradalom találmányainak hasznosításához?

Önálló, az állami hatalomtól független vállalkozások. Az, hogy a feltaláló vállalkozása élvezze a találmányból fakadó extraprofitot, hogy a találmány a feltaláló sértetlen tulajdona legyen, jó ideig csak annak hozzon megkülönböztetett jövedelmet. A vállalkozói szabadságra csak a gazdasági autonómiát évező városi polgárságban volt lehetőség. Ez csak Európa nyugati felén a jelentős politikai és gazdasági önállóságú városokra jellemző. Nyugat-Európa azért emelkedhetett a többi magas-kultúra fölé, mert a gazdaságföldrajzi és a történelmi sajátossága ennek megfelelt.

Európa nyugati felének páratlan földrajzi tagoltsága.

Ennek a térségnek, a nagyságához képest, nagyon hosszú és tagolt volt a tengerpartja, Domborzati viszonyainak köszönhetően, nagyon sok folyó medencéjére oszlik. Márpedig a vasúthálózat kiépülése előtt, minden önálló vízgyűjtő terület önellátó gazdasági egység volt.

A vasút előtt, a súlyához képest a nem nagyon értékes holt árút csak vízen lehetett hatékonyan szállítani, és a lakosság térbeni mozgása is nagyon korlátozott volt. A vasút előtt a legnagyobb szállítási feladatot a gabona, a fa és az építőanyag jelentette. Ezeknek a szárazföldön kiépített utak nélküli szállítása százszor munkaigényesebb volt, mint lassú, vagy éppen állóvízen.

Mire volt szükség, hogy az ipari forradalom találmányai gyorsan elterjedjenek?

Arra, hogy a találmány tulajdonosa nagy extraprofithoz jusson. Ez csak ott valósulhatott meg ahol az állami hatalomtól független polgárság volt. Ez pedig nemcsak Kínában, de egyetlen másik magas-kultúrában nem volt jelen. Kínában minden termelőegység állami felügyelet alatt működött.

Marx sem vette tudomásul, hogy az ipari forradalom találmányai csak ott válhattak gyáriparrá, ahol azok hasznosításából a tőketulajdonos nagy nyereséghez jutott. Tehát a profit nem a tőketulajdonból fakadt, hanem az ipari forradalomtechnikai találmányainak tőkeigényéből fakadt a tőkéstulajdon, és a profit.

Mindmáig nem lett feltárva, hogy az európai kultúrában, két és félezer év óta, azaz a kezdettől fogva a kereskedelem, különösen a távolsági, az ipar a politikai és gazdasági tekintetben önálló polgárok kezében volt. Ők kockáztatták a saját vagyonukat, de övék volt az elért nyereség is.

Ki lehet mondani, hogy Európa nyugati felének ezer éves sikerei azon alapultak, hogy a feudális rendszerben is fennmaradhatott a városok polgárainak viszonylagos politikai és gazdasági önállósága.

A távolsági kereskedelem és a szakosodott ipar feletti uralom a városállamok, és a jelentős politikai függetlenséget élvező városszövetségek kezében maradt. Ilyen sem az önözéses, sem a pásztortársadalmakban nem létezett. Csak elképzelésem van arról, hogy a kelet-európai, vagy a kínai városok mennyire nem rendelkeztek politikai és gazdasági mozgásszabadsággal.

Gondoljunk a kínai eredmények sorára.

- Az Afrikáig eljutott kínai flotta által feltárt kincsek csak a császárt, az államot gazdagították. Ez nem jelentett a részvevők számára meggazdagodást. Ezzel szemben az óceánok meghódításából szerzett jövedelmet a városok polgárai, elsősorban a németalföldi és angol kereskedők szerezték meg. A spanyol és a portugál kereskedők azért nem tudtak a németalföldi és angol kereskedőkkel versenyezni, mert az államuk igyekezett a világkereskedelemből származó jövedelmet elvonni. Ezért nem is válhattak olyan haszonélvezőkké, mint a városállamok polgárai. Kínában pedig az állami ellenőrzés még korlátlanabbul megvalósult.

- A kínai selyem és porcellán kereskedelme állami monopólium volt. Azt állami tisztviselők irányították, és ellenőrizték. A haszon, elsősorban az államkasszába ment, ahol ez a többi állami bevételhez viszonyítva, nem jelentett nagy összeget.

- A kínai iskolarendszer, és az ebből kikerülő értelmiség nagyságrendekkel számosabb és erősebb volt, mint a két először iparosodó országé, de az értelmiség csak állami tisztviselőként boldogulhatott. Az értelmiség sorsa a nyugati egyházak klérusáéhoz volt hasonló. Nagy hatáskört ugyan el lehetett érni, de vagyont, és függetlenséget nem.

Összefoglalva: A kínai társadalomban nem volthelye sem a szellemi függetlenségnek, sem a vagoni gyarapodásnak, nem volt egyéni, vállalkozási motiváció.

Ezzel szemben Európában, a távolsági kereskedelemben, az iparban a városok polgárai közvetlenül önállóak és érdekeltek voltak. Az észak-itáliai, majd a nyugat-európai városok polgárai nem álltak közvetlen állami felügyelet alatt. Ezért ezek érdeketek voltak a hatékonyabb módszerek bevezetésében.

E két ország lakossága tizede volt Európáénak, és alig százada a gyarmatként kezelhető emberiségnek. Ezzel szemben Kínának nem volt jelentős jövedelmet hozó fél-perifériája, és alig származhatott volna az elmaradt világ egészére, mint kizsákmányolható gyarmatra. Kína számra, a belső piacához és a lakosságához képest, nem jelentett volna sokat a világ gyarmatosítása.

A 20. század elején azonban nyilvánvalóvá vált hogy a nyugati és a távol-keleti kultúra versenyképességében helyreáll a történelmi egyensúly.

Ez először, és egyértelműen jelentkezett a világ két nagy diaszpórájában, a kínaiban és a zsidóban.

A kínai diaszpóra megszabadulva a sajátállama kemény felügyeltétől, és kirekesztve a befogadó országok politikai hatalmában való szerepvállalásból, magasan a befogadó állam átlaga fölé emelkedtek.

A nyugat-európai diaszpórában nevelkedett zsidóság magasabb iskolázottságának, és a politikai hatalomból való kirekesztettségének, köszönhetően egyre jobban az átlag fölé emelkedhetett.

Ez a két diaszpóra iskolázottságban, kultúrában és gazdagságban e két vezető kultúrkörön belül is kiemelkedett. Az ezredfordulóra a világ két leggazdagabb népe lett.

A második ezred végére vált nyilvánvalóvá, hogy csak a konfuciánus kultúrkör egésze alkalmas a világ élvonalába kerülésre, amikor a szegény óriás, Kína is nemcsak ellép Dél-Ázsia minden országa mellett, hanem a történelemben példátlanul gyors növekedésre képes.

A Távol-Kelet felzárkózásának elsődleges feltétele, hogy a kultúrájában rendelkezik a lakosság mindazon erényekkel, amelyekkel a puritán Nyugaté. Azt, hogy az élvonalba kerülés alapfeltétele bizonyítja a tény, hogy a bolsevik marxizmus megbukott Kelet-Európában, ugyanakkor példátlan sikert arat Kínában. A nyugati társadalomtudomány, és a politika csak arról beszél, hogy megbukott a bolsevikrendszer, holott csak Kelet-Európában és a Balkánon, illetve azokban a közép-európia államokban bukott meg, ahol csak erőszakkal vezeték be. Ugyanakkor nem veszik figyelembe, hogy a háromszor nagyobb lakosságú lakosú Kínában példátlan sikerrel működik.

Ideje volna a marxizmus bolsevik, kelet-európai formáját tudományosan megalapozott mérlegre tenni.

Ez a rendszer egyrészt olyan kultúrában működött, amelyeikben semmiféle más rendszer sem biztosította volna a társadalmi és gazdasági sikert. Vagyis olyan társadalmakban bukott meg a bolsevik rendszer, amelyekben minden rendszer utolérési kísérlete bukásra volt, és van ítélve. Mivel nincs példa arra, hogy a kelet-európai, nagycsaládos, pravoszláv keresztény kultúrájú, polgárhiányos, még a fél-perifériához tartozó államokban fejlett polgári társadalmat létre lehetett volna hozni, nincs jogunk azt állítani, hogy a nyugati polgári demokráciák által megjárt út sikert hozott volna.

A bolsevik rendszernek két lényegesen elérő formája volt, és van, a lenini és a sztálini.

A lenini formája egyrészt nem volt imperialista, elismerte a népek önrendelkezését, másrészt a polgárháború után azonnal megcélozta a gazdaság liberalizálását. Igaz, hogy Lenin halálával ez a kísérlet gyorsan megbukott, de a bolsevikmozgalmon belül végig maradtak hívei. Azt azonban nem veszik tudomásul a történészek, hogy Lenin volt a század során a leginkább értelmiséginek tekinthető politikai vezető. Ebben a tekintetben legfeljebb Churchill versenyezhet vele. Azzal a különbséggel, hogy Lenin a jövőt építette, Churchill a védhetetlen múltat akarta megvédeni. Azt a tényt sem olvastam, hogy a Lenin által vezetett Népbiztosok Tanácsa volt a történelemben valaha szereplő legtehetségesebb, legképzettebb csapat. Zseniális vezetők néha voltak, de a tucatnyi felső vezető csapat soha nem volt hozzájuk méltó. A mai fogalom használattal: a Népbiztosok Tanácsa, az IQ száma alapján, az élen járt. Ezek közül is kiemelkedett Lenin.

Lenin tudomásul vette, hogy amit ő szükségesnek lát, az oroszok tizede sem támogatná. A népakarat demokratikus érvényesülése csak orosz tempót engedne meg. A világ azonban egyre gyorsabban halad. A kívánatos reformokat, tehát csak politikai erőszakkal lehet megvalósítani. Azt az utat kell járni, amit kétezer éve a kereszténység követ, a korlátlan hatalmat a centralizált hatalomra épülő klérus, esetében a bolsevik párt kezében kell tartani.

Az orosz és forradalmár Lenin azonban ugyanúgy nem ismerte az orosz népet, amelyeik nem vállalkozni, nem takarékoskodni akar, hanem kényelmesen élni. Ezzel a néppel azonban nem lehet a polgárosodott Nyugatot megelőzni. Ezt Lenin is érezte, hiszen nem is gondolt arra, hogy Oroszországban előbb lehet szocializmus, mint a fejlett Nyugaton. Csak időt akart nyerni, amíg a fejlett társadalmakban is győz a forradalom.

Lenin halála és Sztálin hatalomra jutása azonban gyorsan véget vetett a NEP koncepció folytatásának. Sztálinnak sikerült, döntően Roosevelt segítségével, felépíteni az orosz kultúrának megfelelő cári birodalom szociális folytatását.

A leninizmus éledt fel, moszkvai kezdeményezésre, Magyarországon Nagy Imre vezetése alatt 1953-ban, majd eltiprása után újraéledt a Kádár-rendszerben, mint az új gazdasági mechanizmus. A szovjeturalom összeomlásával az is elbukott. Ha történt Magyarországon a világtörténelmet alakító kísérelt, akkor a magyar gazdasági mechanizmus az volt. Közel fél évszázaddal Lenin halála után, moszkvai kezdeményezésre, olyan reformot vezettünk be, amely lénygében azt célozta, amit Lenin a polgárháború után a NEP rövidített nevű új gazdasági politikával kívánt elérni. Ennek lényege, hogy a pártpolitikai diktatúrája marad, de a gazdaságot fokozatosan piacosítják.

A rendszerváltással uralomra került gazdaságpolitika azonban tejesen érzéktelen a bolsevikkorban elért eredményekre.

Az ezredforduló utolsó évtizedében azonban Kínában győzött a bolsevik rendszer leninista formája, és az óta példátlan sikerrel működik.

A bolsevizmus sztálinista változata egyrészt fenntartotta a gazdaságban a centralizált, adminisztratív irányítást, másrészt imperialista, világhatalomra törekvő, erején felül fegyverkező külpolitikát folytató rendszer.

Be kellene látni, hogy még a sztálinista bolsevik rendszer sem azért bukott meg, mert bolsevik volt, hanem azért mert imperialista, erején felül fegyverkező, és a gazdaságot adminisztratív irányító, vagyis nem leninista volt. Ez sem jelenti azt, hogy Kelet-Európa a leninista úton felzárkózhatott volna. A kelet-európai népek viselkedési kultúrája, az alkalmazott rendszertől függetlenül, egyelőre alkalmatlan az élvonalba kerülésre. Ez azt jelenti, hogy lényegesen előbbre tartana, ha a lenini úton maradt volna.

Tegyük hozzá, hogy a Jaltában odaajándékozott csatlós országok között csak a csehek, az észtek, és a szlovének viselkedési kultúrája volt alkalmas arra, hogy önerőből, demokratikus politikai rendszerben felzárkózzon a Nyugathoz.

Kínában azonban a leninizmusnak létre kellett hozni a piacosított gazdaság működési feltételeit. Ahogy Oroszországban előbb meg kellett nyerni a polgárháborút, csak aztán lehetett volna hozzákezdeni a gazdaság piacosításához, Kínában létre kellett hozni a politikai diktatúrát kellett stabil társadalmi alapokra helyezni. Eztmegelőzően, nemcsak a politikai demokrácia, de még a gazdaság piacosításais, politikai anarchiához vezetett volna. Mao éppen az 56-os magyar forradalomból szűrte le a tapasztalatot, hogy a régi rendszer erői elszabadulnak, ha még maradt ehhez elég erejük.

A Nyugat a kulturális forradalomnak csak a szörnyűségét látja, holott azzal teremtődtek meg, a gazdaság liberalizálási feltételei. Kínában még a kulturális forradalom iszonyú leckéje után is, a gazdasági liberalizációval párhuzamosan, megjelentek a politikai liberalizációt követelő erők.

Nem gondol senki arra, milyen erős lett volna a politikai liberalizációt követelő erő, ha nincs kulturális forradalom. Még ezt követően is, csak a hadsereg tankjai tudták megállítani a politikai reformok követelőit.

Természetesen, az én logikám csak akkor helytálló, ha Kínában nem járt volna anarchiával, az egységes állam szétesésével a politikai liberalizáció. Meggyőződésem szerint, csak még további évtizedek után kerülhet sor a fokozatos politikai liberalizációra.

Amerikai demográfusok számítása szerint, ma Kínának 500 millióval többlakosa lenne, ha nem kerül sor az erőszakos családtervezésre. Márpedig ebben az esetben szó sem lehetett volna az elért eredményekről. Aki pedig azt hiszi, hogy egy még szegény országban, demokratikus viszonyok között, úgy lehet javítani az életkörülményeken, hogy ne legyen elviselhetetlen a népszaporulat, jó esetben naiv, egyébként nagyon ostoba. Elég volna Kínát Indiával szembeállítani, ahol „demokrácia” van, és ezért képtelenek megfékezni a népesség növekedését. Ennek hatására az egy lakosra vetítve, negyede sem érhető el annak, amit Kínában megcsodálhatunk.

II: Nem lehetett volna kiépíteni azt az infrastruktúrát, ami Kínában harminc éve folyik, és még évtizedekig folytatni kell. Kínában több tízezer kilométer autópálya, és nagyon modern vasúthálózat, valamint több száz korszerű repülőtér megépítése kell ahhoz, hogy Japánnal, Dél-Koreával, Tajvannal azonos színvonalra emelkedhessen. Ezt azonban nem lehetne a politikai hatalom szempontjából tagolt viszonyok között államokkal, és a tőkepiacra alapozva létrehozni.

Lenin a 20. század közepén helyesen ismerte fel, hogy a fél-perifériák csak a kemény politikai diktatúra viszonyai között emelkedhetnek önerőből az élvonalba. Azt azonban nem vette tudomásul, hogy ennek volt, és van kulturális feltétele is, ami Kelet-Európában hiányzott, és hiányzik. Oroszország, és általában a kelet-európai kultúra miatt még elérhető eredményhez politikai diktatúrára van szükség. Az elérhető legjobb eredmény, de az is csak akkor, ha folyik a gazdasági liberalizáció. Ő tehát a bolsevik politikai diktatúrával a lehető legjobbat akarta. A politikai diktatúra azonban eredménytelen, ha nem indul el, és folyik a gazdaság liberalizációja, ha a politikai erőszakot birtokló állam imperialista célokra törekszik. Abban viszont tévedett, hogy Oroszországban a politikai ellenzék a polgárháború végére már annyira meg volt semmisítve, hogy hozzá lehetett volna kezdeni a gazdaság liberalizációjához. Kína tanult a Szovjetunió kudarcából.

Erre nekem a magyar 56-os forradalom adott leckét. Egy hét után már szinte megtörtént a háború előtti társadalmai viszonyok restaurációja. Ezt Mao azonnal felismerhette. Ő, aki előtte Nagy Imre fő támogatója volt, elsőként követelte a Szovjetunió katonai beavatkozását. Ő valamiféle lenini reformot akart, de nem nyugati típusú politikai demokráciát. Ezért látta úgy, hogy a Magyarországnál sokkal elmaradottabb Kínában, a reformok előtt, kulturális forradalmat kell megvalósítani, amiben megsemmisítik a politikai demokrácia híveit.

Azon nem lehet vitatkozni, hogy Mao kulturális forradalma iszonyú embertelenséggel, a kulturális kincsek példátlan pusztításával, sőt gazdasági visszaeséssel is járt. De azon sem, hogy sokszorta nagyobb pusztítással, és század ennyi eredménnyel járt volna, ha Kína a politikai demokráciával való kísérletezés útjára lép.

A kisebb távol-keleti országok, a hidegháborúban támaszkodhattak a polgári demokráciák politikai és gazdasági támogatására. Ezek az országok a felzárkózásukat a nyugati exportra építették. A lakosságuk azonban alig tizede volt Kínáénak. Kína számára is fontos a nyugati export, de neki alapvetően a belső felhalmozásra kell építeni.

Kína nem lett imperialista. Ezt ugyan a nyugati sajtó tagadja, de hallgat arról, hogy a nemzeti jövedelméhez viszonyítva ötöd annyit költ a hadseregre, mint amennyit annak idején a Szovjetunió. Az egy alakosra jutó katonai kiadásuk huszada az Egyesült Államokénak, és hatoda az EU országokénak.

Azon azonban nem szabad csodálkozni, ha a kínai nép katonai erődemonstrációt kíván, és az államnak, legalábbis ennek a látszatát, meg őrizni.

Két tényt a Nyugatnak is tudomásul kellene venni.

Az elsőre még nem találkoztunk cáfolattal.

A másodikra sem ismerünk kivételt.

Kínáéhoz hasonló, vagy még annál is alacsonyabb jövedelmi szinten elviselhetetlenül gyors a népesség növekedése, és az még minden sikerrel tovább gyorsul.