Kopátsy Sándor PS 2010-04-27
MITŐL FÜGG A JÖVŐ
A társadalom néhány évtizedes jövője elsősorban attól függ, milyen lesz a következő nemzedék minősége. Ez pedig elsősorban attól függ, milyen családi környezetben születtek.
Korunkra a tudományos és technikai forradalom hatására a társadalmak teljesítőképessége elsősorban attól függ, milyen a lakosság minősége. Ezt csak akkor érthetjük meg, ha a társadalom teljesítőképességét elsősorban azzal mérjük, milyen életminőséget nyújt a polgárainak.
Az életminőséget számos mutató méri.
- A legáltalánosabb, és önmagában is kielégítő mutató a fogyasztói áron mért, egy laksora jutó nemzeti jövedelem.
- A lakosság átlagos iskolázottsága.
- A várható életkor.
Ennyi is elég.
E mutatóknak mindegyike elsősorban attól függ, milyen családi körben nőtt fel a jelenlegi nemzedék
Ez olyan igazság, amit a közvélemény világosan lát, de a politika és a vallás nem hajlandó látni. De nemcsak tagadja, hanem azt is megakadályozza, hogy az adatok tükrében is nyilvánvalóvá váljon. Nem ismerünk olyan adatokat, amelyek azt mutatnák, hogy milyen családi körből milyen utódok nevelődtek fel, és azoknak mekkora a társadalmi értékük. Az ilyen felmérésekből kiderülne, hogy a jómódú, diplomás szülők gyermekei átlaga az átlagosnál sokkal értékesebb gyermekeket nevel. Az ilyen szülők szinte minden áldozatra hajlandók, hogy gyermekük minél felkészültebben lépjen az életbe, legyen diplomája, tudjon nyelveket. Ebben ugyan a józan ember nem kételkedik, de a politika, és a teológia nem veszi tudomásul.
Még nehezebben érthető, hogy a demográfia is darabra számol. Ezerszer többet foglalkozik a születések számával, azaz a következő generációt darabszámával, mint a minőségével.
Meggyőződésem szerint a következő generációtól várható teljesítmény tízszer jobban függ a születések családi környezettétől, mint a darabszámától. Ennek ellenére a közvéleményt a darabszámmal etetik.
Mi az oka ennek a minőséggel szembeni közömbösségnek?
A történelmi oka az, hogy a megelőző mintegy ötezer évben, békeidőben mindig többen születek, mint amennyire a társadalomnak szüksége volt. Ez a tény hozta létre az osztálytársadalmakat, amelyeik mindegyike igyekezett a túlnépesedést lecsapolni. Az osztálytársadalmak ötezer éves működését azért nem értjük meg, mert szem elől tévesszük, hogy azokban a lakosság spontán sokkal gyorsabban szaporodott volna, mint ahogyan nőtt az eltartó képesség.
Ezzel ellentétben, az osztálytársadalmak legnagyobb forradalmárai olyan célokat tűztek ki, ami csak növelte volna a túlnépesedési nyomást. A vallások tanítása, nem a gyakorlata, a minél több élet létrejöttét, és fenntartását hirdette.
Még nagyobb volt az ellentét a következő generáció szellemi képességében való növekedés és a társadalom minőségi, szellemi igénye között. Fajunk rendkívül fejlett agya, spontán sokkal nagyobb szellemi teljesítményt produkált, mint amennyire a társadalomnak szüksége volt. Ismereteim szerint ezt még senki sem merte kimondani, kivéve a bibliát, ami a tudásvágyat tartotta fajunk eredeti bűnének. Ennek ellenére a biblia vallásai igyekeztek ennek az eredendő bűnnek az indokoltságát elhallgatni. Sőt ezek a vallások is aktívan részt vettek az emberek tudásvágyának elnyomásában, üldözésében.
Az utókor az osztálytársadalmak ötezer évét azzal fogja jellemezni, hogy a társadalom elsődleges feladata a következő generáció számának csökkentse, és a nagy többség szellemi képességének elfojtása volt.
A tudományos és technikai forradalomnak hatására azonban az osztálytársadalmak mindkét alapfeladata megfordult.
I. A fejlett társadalmakban a lakosság többsége elérte azt a szintet, amin megszűnt a túlnépesedés veszélye, gyermekvállalás még a létszám tartását sem fedezi. Ezért lett a fejlett társadalom feladata a gyerekvállalás ösztönzése.
II. A munkaerő lakosság viselkedésével és a munkaerő minőségével szemben támasztott társadalmi igény kielégíthetetlenné vált. Ezt fejezzük ki azzal, hogy a társadalom elsődleges feladata a szellemi vagyon gyarapítása.
E kettős feladatot a társadalomtudomány még fel sem ismerte, nemhogy a megoldásának módjaival foglalkozna.
Addig már eljutott minden fejlett társadalom, hogy ösztönözze a születések számát. Ez egyszerű feladat, csak a kivételesen ostoba társadalom nem képes megoldani.
Itt meg kell állni azzal, hogy mekkora a társadalom létszámigénye. Más a túlnépesedet és más az alulnépesedett, de már fejlett társadalmaké.
Szinte minden még nem fejlett társadalomban még ma is a túlnépesedés ellen kell védekezni. Ezek népszaporulata százszor nagyobb környezetveszély, mint a szándioxid kibocsátás.
Egyértelműen túlnépesedett néhány már fejlett, távol-keleti ország. Például Japán, Dél-Korea és Tajvan. Ezekben a néhány tizedszázalékos népességfogyás indokolt. Igaz ez Kína keleti harmadára, illetve az öntözéses térségekre is, ahol az ország lakosság öthatoda él.
Az alulnépesedés csak három fejlett, angolszász országot érint, az Egyesült Államokat, Kanadát és Ausztráliát. Ezek számára azonban adva van a lehetőség, hogy a kevésbé fejlett világ óriási kínálatából mazsolázzanak.
A második világháborút követő évek egyik legsúlyosabb népesedési hibája volt, hogy az olcsó, és nem a jó munkaerőt importálták. A jelenkor történészei még nem tárták fel, hogy mennyit nyertek a németek azzal, hogy a közép- és kelet-európai etnikumukat hazafogadták, és mibe kerül a nyugat-európai országoknak a sok észak-afrikai török és balkáni betelepített. Egy ilyen felmérésből az derülne ki, hogy hol tartana Nyugat-Európa, ha elkerüli a gyenge minőségű, nehezen asszimilálódó közel húsz milliót.
A betelepítés másik példája a zsidó állam. Óriási eredményei a nyugati kultúrából betelepítetteknek köszönhető, ugyanakkor az észak-afrikai és közel-kelti, gyorsan szaporodó hittestvéreik óriási visszahúzó erővé váltak.
A fogadó ország átlagánál jobb munkaerő a leghatékonyabb import, a gyengébb, különösen a nehezen asszimilálódó pedig tehertétel. A gazdag országok számára az alacsony gyermekvállalás esetén sokkal jobb az idegen jó munkaerő befogadása, mint a hazai születésszám ösztönzése.
A gyermekvállalás családi pótlékkal, gyermeknevelési szabadsággal, vagyis a jellemző módon való ösztönzése ugyanis szinte hatástalan, ahol nagyon hatékony volna, és hatásos ott, ahol a legkevésbé hatékony. Az eddig általános támogatási módon mindegyike nem javítja, hanem rontja a gyermekvállalás mögötti családi héttér struktúráját. Ez a torzító hatás ott a legerősebb, ahol jelentős a leszakadt réteg, ahol a családtámogatás jelentős jövedelemforrás.
Erről sem készült felmérés, de egyértelmű, hogy a családi pótlék összege jelentételen a gyermekneveléssel járó költségekhez és jövedelem kieséshez viszonyítva, ahol a legtöbb eredmény várható. A gyermeknevelés várható hatékonysága szempontjából legjobb ötödbe tartozó családok esetében a családi pótlék nagysága, annak változása jelentéktelen hatású, ezzel szemben a leggyengébb eredményt ígérő családoknál igen jelentős.
Ez még inkább így van a gyermekvállalással járó jövedelem kiesés esetében. Ez nagy a diplomás és vállalkozó anyáknál, és jelentéktelen a tartósan munkanélkülieknél. Erről sincs statisztika, de a közvélemény egyértelmű abban, hogy minél kilátástalanabb az anyák jövedelemszerzése, annál inkább vállalnak gyermeket. A családi pótlék tehát hatástalan a magas jövedelmű, jó keresetű családokban, főleg ott, ahol az anya ilyen, és nagy ösztönzés a reménytelenül leszakadtak számára. Márpedig aligha lehet nagyobb társadalmi kért okozni annál, mint amikor nagyon magas a gyermekvállalás ott, ahol a jövőjük reménytelen. Ha valaki tönkre akarja tenni egy társadalom jövőjét egy olyan országban, ahol a lakosság alsó ötöde tartósan munkanélküli és képzetlen, vezessen be olyan családtámogatást, mint nálunk van, és ott is olyan katasztrofális lesz a születések struktúrája, mint nálunk.
Többször leírtam, hogy a magyar társadalom jövőjének semmi sem tett nagyobb kárt, mint a leszakadt rétegekben a gyermekvállalás ösztönzése. Még nincsenek adataink arra, hogy a rendszerváltás óta munkátlanságra ítélt családok gyermekeinek a gyermeke sem lesz a munkaerő piacon keresett munkaerő. Az elmúlt húsz év liberális munkaerő politikájáért még száz év múlva is átkozni fogják azokat, akik 1990-óta hatalmon voltak.
Milyen családtámogatást kíván a jelenkori társadalom?
Nem a mennyiségre, hanem a minőségre ösztönzőt. Ez következik abból, hogy a következő generáció társadalmi értékét egyre kevésbé annak a mennyisége, és egyre inkább annak a minősége határozza meg.
Ezt egy rövid példával illusztrálom.
Ha a diplomás, az átlagnál magasabb jövedelmű családokban vállalnának annyi gyermeket, mint a leszakadt, munkanélküliek, és az utóbbinál születne annyi, mint az előbbieknél, negyven év múlva, még egyszer olyan gazdagok lennének, mint a jelenlegi születési struktúra mellett. Vagyis nem tudnák kegyetlenebb átkot szórni a jövőnkre, mint az, hogy maradjon fenn továbbra is az a családtámogatási rendszer, ami ma van. Ennél rosszabbat csak a liberális baloldalunk akar, ami a nagy jövedelmű családoknál, vagyis ott vonná meg a számukra valóban jelentéktelen családi pótlékot, ahol a gyermekek felneveléstől legtöbbet várhatunk.
Milyen családtámogatást tartok célravezetőnek?
Olyant, ami az öregkori társadalmi ellátást a gyermeknevelés hatékonysága alapján fizetné. Ennek nagysága négyötöd részben a felnevelt gyermekek minőségétől és egyötöd részben a számuktól függne.
A jómódú és magas jövedelmű családok gyűjtsenek öreg korukra, de amennyiben gyermeket vállalnak, és eredményesen nevelnek, elvárhassák a társadalomtól, hogy ezt nekik magas nyugdíjjal hálálja meg.
Meggyőződésem, hogy végül minden nyugdíjrendszer ezt a módszert fogja alkalmazni, mert minden más tarthatatlanná válik. Ezt ugyan nem érem meg.
