Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                   PP                 2010-04-17

 

A jelen választás történelmi határkő. Ezer éves történelmünkben először győzött az egész nép, vagyis a lakosság többségét képviselők véleménye.

Ezzel nem azt állítom, hogy a számomra legmegfelelőbb politikai erő nyert kétharmados többséget, csak azt, hogy véget ért a magyar társadalom többségének közhangulatát befolyásolók túl hatalma, vagyis támogatottságuknál sokkal nagyobb politikai befolyása.

Ha valamit történelmi határkőnek minősítek, illik indokolnom, hogy miért tartom annak. Ehhez tartozik az is, hogy röviden végignézzük, mikor, kik képviselték a magyarság sorsa feletti hatalmat.

Közel ezer évig a politikai hatalmat a nemesség gyakorolta, legalábbis akkor, amikor az egyáltalán a királyi hatalom őket képviselte.

Az ország lakosságának mintegy huszada volt nemes, akik számuk, és nem befolyásuk alapján, szinte csak magyarok voltak. A magyar etnikumnak közel tizede volt nemes. A nemesek nagyobb fele úgynevezett hétszilvafás, azaz gyakorlatilag nem jobbágy, de már paraszt. Ők nem rúghattak a politikai játék labdájába.

A magyar társadalom eleve kórosan polgárhiányos volt, mert honfoglaló őseink, új hazájukban gyakorlatilag semmit nem találtak a Római Birodalom urbanizációjából, magukkal pedig nem hoztak ilyen réteget. Az államunk gazdasági önállóssága érdekében Nyugatról kellett behívni kereskedőket, iparosokat, bányászokat. Ezek voltak a mi polgáraink, akik még addig is ritkán jutottak el, hogy az ország hivatalos nyelvét megtanulják. Az országos politikai hatalomból ki voltak zárva. Élték, a maguk életét a maguk törvényei lapaján. De a nyugati társadalmakhoz képest nagyon kevesen voltak.

Sokszor idézem a történelmi múltunk megértésének kulcsát. A nyugati társadalmakban a lakosságnak alig egy százaléka volt nemes, azaz állampolgár, és hat százaléka polgár, azaz a városok polgára, akik többsége a nemességgel közös etnikumú volt. A Magyar Állam lakosságának öt, a magyar etnikumnak tizede volt nemes, azaz állampolgár, viszont a lakosságnak alig egy százaléka városi polgár, de azok között alig volt magyar etnikumú.

Ezek az arányok az országunk mai területére úgy vonatkoztak, hogy a lakosság nagy többség ugyan magyar volt, de a polgárok többsége itt is idegenekből tevődött össze.

Ebben a társadalmi összetételben az első jelentős változás csak az oszmán uralom alá került térségben, a jelenlegi ország terület nagy többségén indulhatott meg. Az oszmán, a mi szóhasználatunkban török megszállás alatt egy nagyon elhallgatott polgárosodás történt. Mivel itt nem volt jobbágyság, hiszen minden lakos a szultán alattvalója, adózója volt, döntően az adóztatás hatására, megindult a minél nagyobb lélekszámú falvakban való koncentráció, az urbanizáció sajátos formája, ennek kereteiben a városok mértékét is meghaladó óriásfalvakban a parasztok polgárosodása. Az alföldi óriásfalvak parasztpolgárok városai lettek. Pest, Debrecen, Szeged, Szabadka, Kecskemét, Temesvár, Székesfehérvár és a többi a nyugati városok többségénél nagyobb lakosságú óriásfalvak polgárai jelentették a magyar etnikumú polgárságnak, becslésem szerint, kilenctizedét.

Az oszmán uralom alatti térségben megindult egy sajátos polgárosodás, nem a városi kereskedők, iparosok, bányászokból, hanem a parasztokból lettek polgárok. Valami olyan polgárosodás történt, ami elsősorban a skandinávokéhoz, és az alpi népekéhez hasonlított. Ezt a népük történetében korszakos jelentősédű folyamatot az uraink politikai hatalma, a katolikus egyház, és a szolgálatukba szegődött történészeink igyekeztek meg nem történtnek tekinteni.

Kiknek árulta el a magyar történelemoktatás, hogy Tököli Imrének, a későbbi fejedelemnek az apja még hódoltsági jobbágy volt?

Történhetett ilyen a Királyi Magyarországban?

Még a szultán provinciájának tekinthető Erdélyben sem.

A megszállt terültek felszabadulása után, igyekeztünk ennek még a nyomát is eltűntetni. Ez a törekvés a tudatunkban sokkal jobban sikerült, mint a valóságban. A parasztvárosainkban a lakosság polgári mentalitása, büszkesége, máig megmaradt.

Az 19848-as jobbágyfelszabadítás ugyan jogi tekintetben állampolgárrá emelte a lakosság nagy többségét jelentő jobbágyságot is, de csak jogi tekintetben.

Még száz évig várni kellett arra, hogy ne az arisztokraták, és a nemes urak társadalma maradjunk. Aki fel akart emelkedni, annak úrrá kellett válni. A második világháború végéig nem az anyagi gazdagság jelentett úrrá válást. A kevesek, akiknek sikerült az iskolázottságuk alapján a parasztok és munkások közül felemelkedni, nem polgárok lettek, hanem úri középosztály aljára kerültek, az állam szolgái lehetettek.

Nálunk, ahol olyan divat a polgári jelző, még nem tisztáztuk, hogy ki a polgár.

Korábban polgár csak az lehetett, akinek volt akkora vagyona, amiből önállóan, a hatalom kiszolgálásra nem szorulva, megélhetett. Aki polgár akart lenni, annak vagyont kellett gyűjteni.

A polgár jelszava a múltban:

Légy gazdag, aztán lehetsz független, azaz polgár. Ez a tudományos és technikai forradalom hatására azzal egészült ki, hogy a tudásvagyon is polgárrá emelhet. Ezt az utat járta a magyar zsidóság.

Az úrrá válás útja:

Tanulj, akkor az állam szolgája, azaz úr lehetsz. Ezt az utat járták a nép szorgalmas és tehetséges fiai egészen a második világháború utánig. Kevesebb jutottak feljebb, maximum évi egyetlen százalék, de azok nagy többségéből sem polgár, hanem diplomás urak lettek.

A bolsevik rendszer az egyetemre hozott munkás és paraszt gyerekekkel is ezt az utat tervezte. A maga számára akart elvtárs urakat termelni. Mára ezek fiaiból, unokáiból lettek a polgárok, akik az Antall József előtti MDF-et, a mai Fideszt kormányra jutatták.

 

A rendszerváltás küszöbén az MSZP-ben munkálkodó liberális közgazdászok többsége ugyan átpártolt az SZDSZ-hez. A szülei, illetve a saját múltját megtagadva, az első ciklusban hisztérikusan antikommunista, az Antall József úri középosztályának szövetségese lett.

Az SZDSZ, 1990-ben, Nyugat-Európában is példátlan eredményt ért el. A körzetek ötödénél is többet nyertek, azaz 36 mandátumot egyedül, és hármat a Fidesszel közösen.

A választások után nagykoalíciót akartak. Számukra az Antall József általa vezetett MDF ideális partnernek ígérkezett. Azt kell látni, hogy az első választáson csak azért nyert az MDF, mert a választók tudtában még az alapítók MDF-je élt, a népi, nemzeti és radikális. A szavazók még nem vették észre, hogy Antall kezében nem marad fenn az eredeti, népi, közép-jobb MDF. Az okos SZDSZ viszont nem az eredeti, hanem Antall József által konzervatív pártot látta, azzal akart szövetkezni.

Nagyon merész állításnak tűnik, de meggyőződésem szerint, ha Antall József nem az MDF-et akarja úri középosztály pártjává tenni, hanem azok élére áll, akiknek az élére állították, akkor ma két generációval előbbre lennénk, mint ahol ma tartunk. Az alapítók szellemében kormányszó MDF a ciklusok során, hatalmon maradhatott volna. Az urak pártjaként azonban csúfosan megbukott.

Az élet felvetett azonban két másik lehetőséget is.

1. Az Antall képre átalakult MDF-el való nagykoalíció. Ezt akarta az SZDSZ. A történészek máig nem figyeltek fel arra, hogyan alakult volna az elmúlt húsz évben a magyar politikai történelem, ha Antall az SZDSZ-el lép koalícióra, folytatja azt, amiben, kellő önbizalom hiányában Tölgyessyvel paktumot kötött. Szerencsére Antall ezt a kockázatot nem vállalta. Felmérte, hogy a saját pártjában sincs annyi ereje, hogy az a káderekben, és a nemzetközi kapcsotokban sokkal erősebb SZDSZ-el tartani tudja az egyensúlyt, ezért visszautasította a nagykoalíciót.

2. A Kisgazdapárttal köt koalíciót. Meglepő módon, Antall több szimpátiát érzett a parasztromantikával, mint a gazdasági liberalizmussal. Szövetkezett Torgyán vezette Kisgazdapárttal, akik két évvel korábban, mint vezetőtőt, kiutasították.

Meglepőbb, hogy Antall József, nem titkoltan, Orbán Viktorban látta az utódját. A saját pártjában nem talált senkit erre érdemesnek. De nem tudta folytatni az MDF átformálását, mert elvitte a halál.

Az MDF-et átformáló erőfeszítései mégis elég sikeresek voltak ahhoz, hogy a magyar nép óriási többsége megismerje milyen párt lett az előző választáson bizalmat kapott MDF-ből. 1994-ben, példátlan többsége visszaállt a rendszerváltás előtti állampárt utódjához, elutasítsa az Antall általa által képviselt konzervatív politikát, az urak világát.

a. Az Antall Józsefet a kalapból előszedő, és az MDF élére állító erőknek sikerült a történelem kerekét húsz évvel visszafordítani. Az MDFeredeti vezetőivel nem tudottvolna az SZDSZ paktumot kötni, a kis pártocskák uralmát bebetonozni.

b. Antall József nélkül Kisgazdapárt nem kaparintotta volna meg a vidék, a mezőgazdaság feletti hatalmat, nem kerülhetett volna sor a száz éve is idejét múlt kisparaszti világhoz való visszakanyarodásra, a korszerű mezőgazdaság szétverésére, a falusi munkátlanság visszaállítására.

c. Antall nélkül nem kerületet volna sor a másfélmillió munkás eszeveszett iramú kirekesztésére a társadalmi munkamegosztásból. Nem lettünk volnaazEU legalacsonyabb foglalkoztatású, legkevesebb adót- és járadékot fizető, legtöbb embert munka nélkül eltartó országa.

d. Antall nélkül nem csökkent volna katasztrofális mértékben a gyermekvállalás, és azon a kevésen belül nem kétszereződött volna meg a leszakadt rétegben születettek aránya. Ennek katasztrofális következményeit még a következő generáció is viselni fogja.

e. Antall József nélkül nem kerülhetett volna sor a cigányság teljes munkanélküliségére. Ha ez nem jön létre, és tart a mai napig,nem állnánk szembe azzal, hogy a szélsőjobb középpárttá emelkedik.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy Antall József történelmünk ugyan legbecsületesebb, de legkártékonyabb politikusa volt.

Az első választáson csúfosan megbukott MSZP, Horn Gyulának köszönhetően, a második választáson megszerezte az egyéni mandátumok 85 százalékát.

Az SZSZ gyorsan levonta a tanulságot. Kiderült, hogy a saját támogatottságuk a felére csökkent, és az Antall József által átformált MDF-nek pedig elveszett a kellő társadalmai támogatottsága. Ekkor az SZDSZ szövetség kötött azokkal a liberálisokkal, aki az MSZP-ben maradtak.

Erre a kérdésre sem keressük a választ, ahogyan tíz évvel később arra sem, kik hozták az MSZP nyakára Gyurcsány Ferencet. Pedig e kérdéseknek a megválaszolása nélkül, nem fogunk eligazodni.

Az SZDSZ sorsa ezzel a koalícióval elindult azon a sínen, ami arra a szintre húzta le, ami a magyar társadalomban a liberálisok számarányának megfelel. Mélyen a nyugat-európai átlag alá, ahol most vannak.

Ez nem azt jelenti, hogy így van jó. A magyar társadalom egyik gyengesége abból fakad, hogy soha nem volt saját etnikumú polgársága. A két háború közti urbánusok betegségében szenvedett az SZDSZ is. Fizikai és szellemi tőkéjük ugyan megsokszorozta a társadalmi súlyukat, de ideológiájukat olyan mértékben akarták rákényszeríteni a konzervatív, nacionalista, azaz közép-jobb magyar társadalomra, hogy az, hisztérikusan liberalizmus ellenes lett.

Joggal, hiszen mindannak, ami a liberális polgárság bukásához vezetett, az SZDSZ által levezényelt rendszerváltás az oka.

A bolsevik rendszer ugyan drasztikus, kelet-európai módszerrel törte össze az idejétmúlt, úri világot, ezt ma is történelmi érdemének tartom, de kelet-európai társadalmat akart építeni a romjain. Csak a nép politikai és anyagi érekeivel törődött, az érzelmeivel szemben süket volt. A nagyon vékony társadalmi támogatottsága azonban arra kényszeríttette, hogy a népiek radikális, baloldali szárnyával szövetkezzen.

A szinte semmiből induló bolsevik párt a zsidó értelmiség uralma alá került. A túlélő és itt maradt zsidók a bolsevik párt hatalmában látták az antiszemitizmus elleni erőt.

Rákosi, és szűkebb köre, valamint a vallásos hitű marxisták ellenségüknek tekintették a parasztságot, és ennek megfelelően bántak velük. Ezért ért meglepetésként, amikor Rákosit a moszkvai vezetés félre állította, a miniszterelnöki posztba ültette a bolsevik táborunk narodnyikját, Nagy Imrét, és helyezte a vezetők közé azokat a fiatalokat, akik itthon váltak baloldaliakká.

Nagy Imre ugyan elbukott, de a tábora hatalmon maradt, és harmincöt éven keresztül a népiek uralták a falusi társadalom és a mezőgazdaság sorsát.

Amennyire elfogadott, hogy 1956 után a magyar mezőgazdaság sikerágazat lett, annyira nincs hang arról, hogy a falusi nép sorsát Fehér Lajos, Eredi Ferenc, és csapatuk, azaz a népiek a szűk mozgásszabadásunk ellenére sikeresen alakították.

Ennek köszönhetően a rendszerváltás olyan mezőgazdasággal indult, amiből tíz év alatt, nyugat-európai szinten is, kiemelkedő farmergazdaságokat, és nagyvállatokat lehetett volna szervezni.

A Kádár-kor kivételes volt abban a tekintetben is, hogy az urbánusok, és a népiek békésen megfértek egymás mellett. Az urbánusok, nagy többségben a kommunista zsidók irányították a gazdasági életet, voltak politikai reformok, mindenek előtt a gazdasági mechanizmus motorja.

A rendszerváltást közvetlenül megelőző években a magyar társadalom ösztönösen, népi közép-jobb politikai erőt, a Demokrata Fórumot, indította útjára. A külföldi politikai erők azt hitték, hogy a rendszer összeomlása után a kisgazdák jönnek. Vagyis ugyanaz történik, ami a háborút követő években. A választók nagy többsége a kisgazdák mellé áll.

Tévedtek, mert a rendszerváltás idejére már egészen más lett a magyar társadalom, mint 1945 után volt.

A parasztság létszáma, és a mezőgazdaságban dolgozóké, illetve az abból megélni akaróké, tizedére csökkent. A bérmunkásoké pedig közel tízszeresére nőtt. A diplomások száma még ennél is többszörös lett. A magyar társadalom szerkezete modernné vált, a tudata azonban azokénál jobbra hajlóbb maradt.

A két háború között az ország lakosságának 6 százaléka, azaz 600 ezer fő, volt zsidó, szinte belőlük állt az urbánus tábor. A kezükben volt a tőke és a szellemi vagyon nagy többsége. Ezzel szemben a népi származású, nem az úri világba beépülni akaró értelmiség híveinek számát legfeljebb százezerre tehetjük. A gazdasági életben játszott szerepük pedig alig volt több a semminél.

A háború végén alig maradt 100 ezer zsidó. Azok sem kapák vissza, illetve gyorsan elveszették a tőkéjüket. A nagyobb biztonságérzésük érdekében, nekik is be kellett illeszkedni a hisztérikusan liberálisellenes bolsevik rendszerbe. Ezt példátlan sikerrel meg is oldották. Ezt ugyan megértem, mert nem bízhattak abban, hogy a magyar társadalomban nem kell félni az újabb antiszemitizmustól tartani. Akkor, csak a Szovjetunióra számíthattak. Gyorsan kiderült, hogy ez a bizalmuk sem volt teljesen indokolt. Ennek ellenére a megmaradt magyar zsidóság sokat veszett azzal, hogy a Rákosi rendszerben gyakorlott nyüzsgéséért nem gyakorolt önkritikát.

Ezt számon kérni, nekünk nem zsidóknak, ugyan nincs erkölcsi alapunk, mert mi a velük szemben elkövetett százszor nagyobb bűnünkért sem kértünk őszinte bocsánatot. A magyar zsidóságnak azonban önérdeke, hogy ismerje el politikai hibáit, mert a következő néhány évtizedben nem számíthatnak nagyobb megértésre.

Az első tábor a radikális népiekből verbuválódott. Bolsevikszóhasználattal narodnyik volt, hazai gyökere alapján népi, nemzeti. Ezek között csak elvétve voltak zsidók. Azok, akik szakmájukkal szorosan kötődtek a mezőgazdasághoz.

A másik tábor nagy többségét reform kommunista zsidók alkották. Ezeket a Galilei-körben és a Nyugat szerkesztői, és olvasótáborában kereshetjük. Ők a gazdaság egészében voltak otthon. A kommunista politikai rendszerben kezdettől foga aktív szerepet vállaltak.

Nem torzítás azt mondani, hogy 1953 után, a bolsevik évtizedek alatt a haladó urbánusok és népiek között szövetség működött. Ez a szövetség azonban a rendszerváltás előtti években megbomlott. A népeik többsége az MDF, az urbánusoké pedig az SZDSZ felé orientálódott. Az Antall előtti Fórum alapítói az SZDSZ alapítóiban kozmopolita, az SZDSZ alapítói a Fórumban antiszemita veszélyt láttak. Ahogy felcsillant a nemzeti szuverenitás lehetősége, az urbánusok, és a népiek szövetségét az egymással szembeni bizalmatlanság váltotta fel.

A mai politikai helyzet gyökerét nem a rendszerváltó pártokban, hanem a rendszerváltó társadalomban kell keresni. Nehezen tudok olyan jelentős liberális gazdaságpolitikust mondani, akinek a pályája nem az állampárt soraiban indult, aki nem volt lelkes híve a 68-as gazdasági reformnak, nem tartozott Nagy Imre és Fehér Lajos, illetve Nyers Rezső csapatába.

Az elmúlt húsz évet, a választási eredményektől függetlenül, úgy kell tekinteni, mint az urbánusok uralmát, és a népiek katasztrofális vereségét. A falvak népe,azon belül pedig a cigányság számára, a rendszerváltás katasztrofális vereséget hozott.Afalvak lakosságának foglalkoztatása, a mezőgazdaság műszaki állapota legalább húsz évvel, a cigányság társadalmai beépülése pedig legalább ötven évvel hátrébb van, mint a rendszerváltás idején volt.

A jelenkor történészei nem látják reálisan az MDF és az SZDSZ egyidejű letűnésének társadalmi jelentőségét. Az a két párt, amelyik torony magasan megnyerte az első szabad választást, megszűnt parlamenti párt lenni. Az első választáson ezek nyerték meg a választó körzetek kilencven százalékát. Mind az MSZP, mind a Fidesz egyetlen körzetben tudott nyerni. Az Antall-Tögyessy paktumnak, azaz a listás szavazatoknak köszönhetően azonban, hat pártnak lett frakcióalakításhoz elegendő mandátuma. Három párt 3, illetve 1 megnyert körzettel ért el a listáknak köszönhetően 33, illetve a 21-21 mandátumot, alakíthatott frakciót. Ez nyilvánvalóvá tette, hogy hosszú időre a kis támogatottságú pártocskák uralma be van biztosítva, mivel a választási törvény módosításához a 95 százalékos választási körzetekben elért eredmény sem lehet elég.

A kis pártokat aránytalanul kedvezményező választási rendszer abszurditása azonnal kiderült. A három legkisebb párt öt mandátumához 70 listásat kapott. A választásokon 114 mandátumot nyert MDF pedig a 114-hez, csak 50-et.

Mert megbukott a liberálisokat kiszolgáló politika. Ezt már a Németh-kormány elkezdte azzal, hogy a liberális közgazdászok kezébe adta a gazdaságirányítást. Ezt, akkor még nem is SZDSZ-nek, hanem az MSZP liberális szárnyának hívták. Az ő vezetésükkel indult el a veszteséges vállaltok felszámolásának hisztériája.

Amennyire Nyers Rezsőnek történelmi érdemei nem vitathatók, és nem kisebbíthetők mindabban, ami az 1968-as gazdasági reform húsz éve alatt történt, annyira látni kellene, hogy az ő pénzügyminisztersége alatt fogalmazódott meg, és került vágányra az a liberális gazdaságpolitika, ami alapján a rendszerváltás történt.

Az okosak, külföldön és itthon, már tíz évvel a rendszerváltás előtt felismerték, hogy a bolsevik rendszer nem tart sokáig. Megkezdték az előkészületeket a rendszerváltásra. A magyar társadalom minden reális ismerője biztos lehetett abban, hogy a magyar közvélemény nagy többsége erősen nemzeti érzelmű, a vallások klérusaival szimpatizáló, közép-jobb pártot fog választani. Tíz évvel a rendszerváltás előtt logikusnak tűnt, hogy ez a párt a Független Kisgazdapárt lesz. Az MSZMP liberális tagjainak, és a liberális ellenzék győzelmére nem lehetett építeni.

A győzelemre várt közép-jobb pártnak féltek az antiszemitizmusától, ezért kerestek az esélyesnek tartott Kisgazdapárt élére megfelelő vezetőt.

A nemzetközi és a hazai liberális erők azonban tévedtek, amikor a Kisgazdapártra tettek. Reálisan nem számíthattak volna a Torgyán vezetése alatti Kisgazdapártra, hiszen már lejárt a parasztromantika kora. Mégis ott szerették volna Antall Józsefet az elsőszámú vezetőnek látni. Az ő útját a nemzetközi és a hazai liberálisok egyengetni.

Ezt a feladatot Schulteis Emil kommunista egészségügyi miniszter kapta, vagy ő volt a legbölcsebb, aki ezt idejében magtól is felismerte. Ő, illetve a tanácsadói elkezdték Antall József útját a Kisgazdapárt felé egyengetni. Schulteis, Antall számára megalapította az Egészségügyi Történelmi Intézetet.

Amit állítok, arra nincsenek bizonyítékaim, de az ismert tények egyértelműen bizonyítanak. Ha egy bolsevik, köztudottan zsidó miniszter a piaristák gimnáziumából emel ki egy történelemtanárt, akit megbíz egy számára alakított intézet vezetésével, annak komoly tervei vannak. Antall Józsefről tudták, hogy az apja a Horthy-rendszerben a kevesek közé tartozott, aki nem lihegve üldözte a zsidókat, aki a háború után a Kisgazdapárt minisztere volt. A fiáról pedig tudták, hogy a Kisgazdapárthoz húz, hogy az 56-os szerepléséről akták gyűltek a Belügyminisztériumban, tehát zsarolható.

Aki már felnőtten élte meg a 80-as éveke elejét, az tudja, hogy mind az intézet alakításához, mind a vezető kinevezésének jóváhagyásához a legfelső állami- és pártfórumon jóváhagyása kellett. Tehát az állampárt vezetésében nem volt titok, mire szemelték ki egy piarista tanárt. Ezt bizonyítja a tény is, hogy Antall József munkájával a miniszter elvtárs annyira meg volt elégedve, hogy azért, pártonkívülieknek akkor nem szokásos, magas állami kitűntetést is adhatott.

Minden bizonnyal Antall József számra kiszemelt elnökséget Torgyán József is észlelte.

Már küszöbön volt a rendszerváltás, amikor kiderült, hogy a Kisgazdapárt nem fogadja Antall Józsefet a vezetésbe. Erre az időre már nyilvánvalóbbá vált az is, hogy a magyar társadalom már nem paraszti társadalom, és számára sokkal megfelelőbb pártként jelentkezett egy másik közép-jobb mozgalom, a Demokrata Fórum, aminek az ideológiája káderállománya, célrendszere nagyságrenddel jobban megfelelt a közvélemények a rendszerváltással szemben támasztott igényének. Annak, a magyar zsidóság jogos, de alapvetően nem megalapozott antiszemitizmusától féltek a hazai és külföldi liberálisok.

Mind az állampárt vezetői, mind a párt liberális szárnya számára adódott a feladat, hogy a kisgazdáknál nem fogadott Antall Józsefet a Forum élére kell állítani. Ez a feladat Aczél György elvtársra hárult. Neki több éves személyes kapcsolata volt a Demokrata Forum vezetésében lévőkkel. Neki kellett őket meggyőzni arról, ha győznek, szükségük lesz egy tapasztalt politikai vezetőre. Nem voltam ott, nem tudom, hogyan, de sikerült. Aczél György közbejárására, Antall József az MDF elnöke, és miniszterelnök jelöltje lett.

Azt nem látom tisztán, hogy mi késztette az első választásban nem abszolút többséget, de nyerő Antall miért nem ment bele az SZDSZ-szel kötendő nagykoalícióba, miért vállalta inkább az őt a Kisgazdapártból kiutasító Torgyánnal a koalíciót. Jól tette, ez valóban történelmi érdeme.

Antall József szellemével az MDF szellem nem fért össze. Antall a múltat, az úri középosztályt, az MDF alapítói pedig sokkal inkább az új, nép értelmiséget képviselték. Párt- és miniszterelnökként azonnal hozzá is látott az MDF arculatának módosításához. Nemcsak a régi úri világ, de az arisztokrácia képviselőit is melegen fogadta. Ezt az MDF-en belül sikerült megoldania. Nem vette azonban észre, hogy a magyar közvélemény hallani sem akar erről. A csúfos bukását azonban már nem érte meg, elvitte a halál.

A következő választás során az MDF által megnyert 114 körzetből csak 5 marad. Ugyanakkor a múltjához képest semmi újat nem hozó MSZP, a négy éve megnyert egyelten mandátuma után, ezen a választáson a körzetekben 149 mandátumot nyert, a közvetlen mandátumok 85 százalékát.

Horn Gyula, általam nem ismert okból, az abszolút többség birtokában is, bevonta a koalícióba az SZDSZ-t. Többek között nem vette figyelembe, hogy az SZDSZ fénykora már akkor lejárt. Horn Gyula nemcsak befogadta az ellenségét, de a gazdaságpolitikát teljesen rájuk bízta. A történészeknek kell majd egyszer kideríteni, hogy kik gyakoroltak, és miért, Hornra ilyen nyomást. Részben azokra gyanakszom, akiknek sikerült jóval később. Oroszországban, Putyint hatalomra hozni, és a hatalmát megszilárdítani, illetve, akik Medgyessy után, Gyurcsányt a nyakunkra hozták.

Hornnak, illetve az MSZP-nek korlátlan lett volna a hatalma, ha nincsenek listás mandátumok. Gyakorlatilag a 150 fős többségnek csak 27 ellenzéki képviselője lett volna. Az MDF a második választást csak a listás szavazatoknak köszönhetően élte túl.

Azt, hogy az Antall József által deformált MDF nem kell a magyar választóknak, hogy az úri világ végérvényesen lejárt, még nyilvánvalóbbá tette az 1998-as választás. Azon az eredeti MDF-hez ragaszkodó képviselők, a Fidesszel közös listán indulva két tucat körzetben szereztek mandátumot, az Antall által deformáltak maradék MDF pedig csak kettőhöz.

Az elmúlt húsz év politikáját azért nem értik meg, mert nem veszik tudomásul, hogy a mai Fidesz százezer jobban megfelel az Antall előtti MDF-nek, mint csak a nevét őrző pártocska.

Amit most megélünk, azt Orbán Viktor a Fidesz élén a második választás utáni ciklusban hozta létre. Felismerte, hogy a magyar társadalom többségét csak közép-jobb pártnak lehet elnyerni. Ezért a Fideszt elkezdte ilyen párttá átalakítani.

Ez nagyon gyorsan sikerült. A következő választást már megnyerte, az MDF-től elcsábított tagokkal összefogva, megnyerte a Fidesz. Ne feledjük, hogy 1998-ban a megnyert választókörzetek közel felében, 50-ben, közös jelöltje volt az MDF-el. Ezzel szemben az Antall József által deformált MDF csak két körzetben nyert.

A 2002-es választáson, a Fidesz hatalmon marad, ha nincs lista, hiszen a saját, és az MDF-el közös listán megnyertek a 176 körzetből 95-t. A listás szavazatoknak köszönhetően, mégis több mandátumhoz jutott együtt az MSZP és az SZDSZ. Az SZDSZ a két megnyert körzeti mandátum mellé még 17-t kapott. 2002-ben a listás szavazatok nélkül a Fidesz-MDF közös kormány, 54 százalékos többséggel, újra megnyerte volna a választást. Ez lett volna az utolsó alkalom arra, hogy a megmaradt MDF a Fidesz szárnya alá meneküljön.

2006-ban azonban a körzetekben is többséget szerzett az MSZP.

Az MDF pedig egyetlen közvetlen mandátumot sem nyert. Közvetve, egy nyugdíjas egyesületnek, ígért mandátumokért cserébe adott támogatásával lépte át az 5 százalékos küszöböt.

Ebben a reménytelen helyzetben újabb szövetséges után nézett az MDF elnöke, Dávid Ibolya. Nemcsak öngyilkos, de erkölcstelen döntést hozott, amikor a legliberálisabb magyar politikust, a nagy többséget élvező Horn kormányt csomagjával megbuktató Bokrost, és egy Habsburg főherceget állított az MDF lista élére az EU választáson.

A 2010-es választási listájukra pedig Bokrost jelölte miniszterelnöknek. Erre Antall sem lett volna hajlandó. Dávid Ibolya és klientúrája azonban csak a túlélés lehetőségét kereste.