Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                  PP                  2010-08-09

 

 

Napok óta a Népszabadsággal vitázom. Sajnálom, hogy a vesztébe rohan. Ezt egy esztendeje látom. Ők még most sem látják.

Tamás Pál a fent címmel írta a hétvége legutóbbi vezércikkét.

Nagyon okosan rátapintott arra, amit évek óta mondok, csak más hangsúllyal. Én azt írtam két éve, hogy a magyar pártok között a Fidesz áll a legközelebb a Putyin politikájához. Ezt ugyan nem hibájának tartom. Ezzel szemben Tamás Pál a létező párhuzamosságot azonosságnak, végzetes hibának tartja.

Nem gondoltam, hogy ezt a vádat éppen a Népszabadság fogja trombitálni.

Kezdem a gyakorlati érdekünkkel.

Az Oroszországgal való gazdasági együttműködést nagyon jelentős lépésnek tartom, amit Antall rontott el, az MSZP pedig nem korrigált. Az elmúlt húsz év végzetes hibái között tartom számon, hogy ész nélkül leépítettük az orosz agrárexportot, a mezőgazdasági sikereink alapmát.

A bolsevik megszállás alatt talán a legjelentősebb gazdaságpolitikai döntés volt, hogy a magyar mezőgazdaság adottságira építettünk. Könnyű volt, mert a bolsevik mezőgazdaság hatékonysága még az átlagosnál is sokkal gyengébb volt. Nyersanyagot, energiahordozót kaptunk nagyrészt zöldségért, gyümölcsért, borért, konzervért. Történelmünk legjobb árucseréje volt. Évente 2-3 milliárd dollárt kerestünk rajta.

Az orosz agrárexport leállítását már a Német kormány elkezdte, de Antall koronázta meg a „Konyec” meghirdetésével. Húsz éven keresztül pedig a liberális közgazdászok betonozták be.

Azt, hogy az orosz piac a foglalkoztatás javításának elengedhetetlen feltétele Orbán ismerte fel. Annak ellenére, hogy a Fidesz számára volt a legnagyobb politikai kockázata ezt kimondani. Egy újságírótól elvárnám, hogy felmérje az orosz agrárexport jelentőségét. Aki egy millió új munkahelyet céloz meg, amit én minden mást megelőző feladatnak tartok, szinte az egészét a képzetlen falusi munkaerő foglalkoztatásával lehet, kell elérni.

Ezek után térek rá az elméleti indoklásra.

A liberális közgazdászok nem hajlandók tudomásul venni, hogy a politikai demokrácia csak ott valósítható meg, ahol a gazdaság és az oktatás elért bizonyos szintet. Ezt a szintet csak az a társadalom érheti el, amelyikben a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi, a népszaporulat pedig leállt. Ahol ezt még nem érték el, ott előbb meg kell valósítani.

Ötven éve írtam egy aforizmát. Előbb légy gazdag, aztán szocialista. De akkor meg minek.

Most, hogy nem kell szocialistának lenni, azt hirdetem, hogy előbb legyünk gazdagok, és puritánok, akkor spontán megjön az utolérés, végül a személyes ás társadalmi szabadság is. Fordítva nem megy. Pedig náluk, húsz éve ezt erőltették.

Elveimet az idő igazolta.

A Szovjetunió, és a bolsevik csatlósok rendszere összeomlott. Kelet-Európában azért, mert a keleti szlávok nem puritánok. Az orosz nép viselkedési módjával, egyéni és társadalmi igényeivel nem lehet felzárkózni. A volt csatlósok között a leginkább puritán népek a csehek, a szlovének és az észtek nálunk jobb eredménnyel vizsgáznak. Az ukránok és a fehér-oroszok egyre hátrébb csúsznak. Az oroszok helyzete azért tűrhetőbb, mert bőven van eladnivaló energiahordójuk.

Az európai bolsevik rendszerek összeomlását, mint a politikai diktatúrák csődjét tálalják. Az nem zavarja a liberális politikusokat és közgazdászokat, hogy Kína a politikai diktatúra uralma alatt az emberiség történelmének legnagyobb sikerét aratja. Európában háromszáz millió lakosú térségben megbukott a bolsevik diktatúra, de Kína 1.400 millió lakossága háromszor gyorsabban fejlődik, mint a tőkés demokráciák.

Ahol a fejlettség még nem érte el a 10.000 dollár/főt, és gyorsan növekszik a népesség, csak a kemény politikai diktatúra tudja létrehozni, és fenntartani a siker feltételeit. Oroszország, mivel nem puritán a lakossága, nem lehet élenjáró a növekedésben, de a politikai diktatúra ott is, a polgári demokráciánál kisebb rossz.

Mi magyarok, fél úton vagyunk Nyugat- és Kelet-Európa között, nekünk az angol-száz liberalizmus és az orosz egypártrendszer közti politikai vonal az ajánlatos. Közelebb a Nyugathoz, de attól a Kelet felé. Ebből fakad, hogy a csődbe futott liberális demokráciánál egy kicsit keletibb politikai rendszere lenne szükségünk. Attól ne féljen Tamás Pál, hogy nálunk „putyini” rendszer lesz. A mi bolsevik rendszerünk sem az volt, ami Brezsnyev elvtárséké. A rendszerváltás előtt a keletről jövők úgy érezték, hogy már Nyugaton vannak. Ma is úgy érzik, azzal a különbséggel, hogy nálunk nyugatabbra is mehetnek.

Amilyen meggyőződéssel be tudja Tamás Pál bizonyítani, hogy a Fidesz testvérpártja a Putyinénak, éppen úgy le tudnám vezetni, hogy hozzájuk képest, mi mennyire nyugatiak vagyunk. De nem szeretem, az erőltetett párhuzamokat. Mi most sokkal inkább a kultúránknak megfelelő politikai útra értünk, mint amikor az SZDSZ, és az MSZP liberálisai uralkodtak. Gyurcsány is jobban tette volna, ha nem a bukása után nagydobra verve vacsorázik Putyinnal, hanem előtte győzi meg, hogy közös érdekünk a magyar agrártermékek exportja. Ezt nem ártana a Népszabadságnak is megérteni.

Azt, ami a cikk felépítését illeti, igazat adok, de a célja hibás. Az írása a megvert liberális hadak, és nem az ország érdekét szolgálja.

Mint sokszor, az ország érekét a lakosság ösztönösen előbb felismeri, mint a politikai elkötelezettek. Nekünk, egyelőre egy erős párt is elég. Nem azért, mert feltétlenül jobb, de azért, mert végre nem a kompromisszumok útját kell járnunk.

Kopátsy Sándor                 PP                  2010-08-09

 

 

Tegnap azon botránkoztam, hogy a Népszabadság Szabadi Bélát szólaltatja meg. Ma természetesnek veszem, hogy Bauer Tamás védi a demokráciát. Esküszegőknek minősíti a Fidesz parlamenti képviselőit, amikor élnek a kétharmados többségből fakadó alkotmányos jogukkal élnek.

Bauer azon nem botránkozik, hogy jó húsz éve a saját pártjában nem bízó Antal József leült az SZDSZ elnökével. Tölgyessy Péterrel, és paktumot kötöttek a nyilvánosság háta mögött. Antall félt a pártjában lévő népi radikálisoktól, az SZDSZ pedig az MDF-fel kötendő nagykoalícióról álmodott, és nagyon bölcsen felmérte, hogy elemi érdeke az olyan alkotmány, ami a kispártoknak kedvez. Megfogalmazták az olyan választási törvényt, ami, reményük szerint, évszázadokra lehetetlenné tette az alkotmánymódosítást. Az abnormálisan nagyra méretezett lista, és a nyertes szavazatok elvesztése azt jelentette, hogy a körzetekben 97 százalékos győzelem esetén se lehessen kétharmados többség. Jól tudták, hogy ilyen többséget nem ismer a demokrácia történelme.

Azért utalták a parlament jogkörébe a köztárssági elnök választását, mert ott nem jöhet létre egyetlen párt kétharmados többsége. Antall, udvariasan, átadta az SZDSZ-nek az államfői posztot. Az SZDSZ történetesen jót jelölt, de a módszer példátlanul esküszegő volt.

Bauer Tamás akkor nem kiáltott esküszegést a demokrácia szellemének súlyos megsértése okán.

Amibe Antall és Tölgyessy megállapodott, 2010-ben mégis összedőlt a csodálatosan kitervezett építmény. Megtörtént a csoda, a Fidesz megszerezte a választói körzetek 99 százalékát, és ezzel átléphette a kétharmados határt.

Bauer Tamás pártja az SZDSZ eltűnt, az MSZP elvesztette szavazótáborának nagyobbik felét. Ennyit tudni kell az előzményről, hogy megértsük Bauert.

Ő nem az alkotmányra, hanem az elmúlt húsz évnek, az Antall-Tölgyessy Paktum által kialakított gyakorlatáról beszél. Arról, mit kell akkor tenni, ha nincs kétharmados paktum. Ha van, akkor nincs olyan kisebbség, amelyik elég szavazói támogatást élvez ahhoz, hogy beleszólhasson, akkor semmi értelme, hogy az ilyen erőtleneket csak azért vonják be a döntések előkészítésébe, hogy biztosítsák a kétharmados támogatottságot.

Remélem, hogy az új alkotmány, és abban a választási rendszer olyan lesz, ami csak olyan pártoknak ad beleszólási jogot, amelyek a szavazók támogatását évezik. Nem a listán, hanem a szavazólapok alapján.

Bauernak az fáj, hogy az olyan koránynak, amelyik pártja kétharmados többséget élvez a parlamentben, nem úgy viselkedik, mintha nem volna kétharmados többsége. Tetszettek volna az elmúlt húsz évben olyan politikát folytatni, amivel nem kerül a Fidesz kétharmados többségbe.

Az Antall-Tölgyessy Paktum sem azt vonta kétségbe, hogy kétharmados többség birtokában meg kell hallgatni a parlamenti súlyukat elvesztett pártocskákat is, hanem azt találta ki, hogy soha ne lehessen kétharmados többség. Azt el sem tudták képzelni, hogy eljön az idő, amikor a paktumkötő két párt már nem is lesz parlamenti párt.

Idézem Bauert. „Mi több, a Fidesz olyan változtatásokat is lekezdett a választójogi törvényekben, amelyek épen annak megakadályozására irányulnak, hogy máspolitikai erő,l választások útján elvehesse tőle a hatalmat.” Remélem, jól látja. De illett volna megjegyezni, hogy ők kitaláltak egy olyan választói törvényt, amiről joggal hitték, hogy soha nem jöhet létre egyetlen párt kétharmados többsége. Két párt kétharmados többsége ugyanis ebből a szempontból nem ér semmit. A második párt számára ugyanis öngyilkosság a listák súlyának csökkentése. Az a választói törvény, amit, remélem, a Fidesz törvényerőre fog emelni, a kisebb pártok számára megsemmisülést jelent. Csak olyan párt juthat el a frakcióig,a melyik jelentős számú körzetben nyer. Egyelőre ilyen párt a magyar parlamentben nincsen. Ne is legyen.

Ezt Bauer is tudja. Attól fél, hogy az új választási törvény estén már az első forduló után világossá válik, hogy ki nyer. Az aki több körzetben győz. Nem fordulhat elő, ami most, hogy az ellenzéki képviselők két százaléka került a parlamentbe a választók akaratából. Aki ugyanis listán került be, azt az apparátus jelölte, annak a választottja.

A Jobbik és az LMP parlamentbe kerülése nem a magyar választói akart, hanem az Antall-Tölgyessy Paktum eredménye. Ha annak idején a két úr nem ilyen választói törvényben állapodik meg, hanem angolszász mintára a nyertes mindent visz, egyik párt sem kerül a parlamentbe.

Kopátsy Sándor                   EP                2010-08-06

 

 

A válaszom egyszerű: Annyi amennyi ereje, támogatottsága van.

A legutóbbi választáson katasztrofális vereséget szenvedett a szoclib baloldal. Azt most nem is vitatom, hogy mennyiben volt baloldal, hiszen a Fidesz balról előzött. Méghozzá a demokráciákban páratlan fölénnyel. A közvetlenül választott törvényhozók 99 százalékát megnyerte. Ebből csak azért lehetett éppen kétharmad, mert az Antall-Tölgyessy Paktumban rögzített választási törvény a listák, vagyis a nem nyerőre leadott szavazatok alapján küldi a képviselők többségét a parlamentbe. A három ellenzéki pártnak összesen két közvetlenül megválasztott képviselője van. Ez az angolszász országokban azt jelentené, amire azok történelmében nem is volt példa, hogy 99 százalékos Fidesz többség alkotná a törvényeket. Az ellenzékként megbukott barátaim szerint a mindent visz a nyertes választási rendszer nem is demokrácia. Vagyis az Egyesült Államok, Anglia, Kanada, Ausztrália nem demokrácia. És a demokráciák között messze mi vagyunk az elsők, hiszen nálunk a legnagyobb a listán bejutók aránya.

Tudtommal még senki nem vette a fáradságot, hogy kiszámítsa, hogyan nézne ki a parlament összetétele, ha csak fele, illetve negyede a képviselőknek lehet olyan, akiket nem a választók, hanem a párok bürokráciája visz a parlamentbe.

A jelenlegi kétharmad a demokratikus államok nagy többségében nyolcvan és kilencvenkilenc százalékos többség volna. Joggal lehet várni, hogy a Fidesz olyan új választási törvényt hoz, ami azt fogja jelenteni, hogy ne váljon szinte lehetetlenné a kétharmados többség.

Ezen ugyan lesz háborgás, de annak eredménye, várhatóan semmi.

Marad tehát az elméleti vita arról, hogy milyen a jó választási rendszer.

Ha rajtam múlna, nem volna lista, csak az lehetne törvényhozó, akit közvetlenül megválasztanak. Ezen belül az jelentene engedményt, ha a második legjobbak is bekerülhetnének. Ez azt jelenten, hogy parlamenti képviselő lenne a 176 nyertes, és a másodikak közül az a 24, aki a legmagasabb százalékot kapott.

Ennél is fontosabbnak tartom, hogy fizessenek azok, akik tíz százaléknál is kevesebbet értek el. Ezt azzal érném el, hogy az indulónak nem ajánlást, hanem pénzt kellene gyűjteni. A letéti összeg legyen 20 millió. Akik bekerülnek duplán, és akik 10 százaléknál többet kaptak, a befizetett összeget kapnák vissza. Legyen drága annak, akik csak szerepelni akar.

A rendszerváltás óta csak az elő két kormánynak nem volt erős ellenzéke.

Az első ciklusban az MDF-nek nem volt többsége, azért az Antall-kormány koalíciós kényszerbe került. A választás előtt ostoba paktumot kötött az erősnek vélt SZDSZ-el, de a választás után nem vállalta a nagykoalíciót, inkább Torgyán Kisgazdapártjával lépett koalícióra. Belement a hatékony mezőgazdaság romantikus szétverésébe, a parasztok kárpótlásába. A saját pártjának szétverése mellett ez is oka volt a katasztrofális választási vereségnek. A Forum szint példátlan választásvesztésének két oka volt. Antallnak sikerült a nemzeti progresszív Fórumból az úri középosztály, konzervatív pártját deformálni, és a keleti agrárexport ostoba felszámolásával szétverni a viszonylag hatékony mezőgazdaságot, munkátlanságba taszítani a munkaerő alsó minőségi harmadát.

A második ciklusban az MSZP óriási győzelmet aratott, megszerezte a körzetek 85 százalékát, és az egyértelmű parlamenti többséget. Ennek ellenére, érthetetlen módon, felkérte a koalícióra a rendszerváltás előtti legnagyobb gyalázóját, az erősen meggyengült SZDSZ-t. De nemcsak beengedte, de követeléseit szolgai módon kiszolgálta. A következő választás elveszését elsősorban az SZDSZ-el való szövetség okozta. A baloldali Horn vezette MSZP továbbfolytatta az eszetlen privatizációt, és elnézte, hogy a pártjának liberális szárnya, az SZDSZ-el szövetkezve, uralja a gazdaságpolitikát. Meg is buktak a következő választáson.

A következő három választáson egyetlen párt sem szerzett abszolút többséget, és mivel nem volt bátorsága kisebbségi kormány alakítására, koalíciós partner választására kényszerült.

Az Orbán-kormány bukásának fő oka a Torgyánnal való együttműködése volt. Ez esetben ugyan nem a farka irányította a kutyát, de blamálta.

A következő két ciklusban az MSZP kötött koalíciót az SZDSZ-el, és maga is SZDSZ-é deformálódott. Az már annyira sok volt a magyar társadalomnak, hogy az SZDSZ eltűnt a süllyesztőben, Az MSZP katasztrofális vereséget szenvedett, és megjelenhetett a szélsőjobb.

Amit kétharmados többségnek hívnak, ahhoz arra volt szükség, hogy a demokráciák történetében példátlan arányban megbukjon a szoclib „baloldal”. Ehhez arra volt szükség, hogy a körzetekben egyetlen párt szerezze meg a mandátumok minimum 98 százalékát. Én még a választások előtt is azt hittem, hogy kétszáz év sem lesz elég ahhoz, hogy legyen egyetlen pártnak kétharmados parlamenti többsége. Mégis lett, mert a mai három ellenzéki párt elutasítottsága történelmi világrekord a demokráciák történetében. Hárman nyertek összesen két körzeti mandátumot.

A magyar zsidóság pánikba esett, hogy frakciót szerzett a Jobbik. Nem teszik hozzá, hogy azt az akkor még SZDSZ elnök Tölgyessynek köszönhetik. Ő találta ki a jelenlegi választási rendszert, amiben frakciójuk lehet az olyan pártoknak is, amelyek egyetlen körzetben sem nyertek.

Miért?

Mert a mi választási rendszerünkben olyan abnormálisan magas aránya van a listás, vagyis a vesztesre leadott szavazatoknak, mint sehol másutt. A magyar választási rendszer a gyenge ellenzéknek aránytalan erőt adó rendszer.

A választások óta azon siránkozik az ellenzék, hogy elnyomják a hangját. Nem látják, illetve nem akarják látni, hogy nincs a világon egyetlen olyan választási rendszer, amelyikben a mi választási eredményünk alapján ilyen erős ellenzék ülhetne a parlamentben. A három ellenzéki pártnak összesen két olyan képviselője van, akit a választói küldtek oda. A listán bekerült képviselőket nem a választották, hanem a pártjuk hatalmi klérusa küldte oda. Ők nem a választókat, hanem a pártapparátusukat képviselik.

Farizeus félrevezetés, hogy a listás képviselőket is a szavazók döntése vitte oda. A listára a szavazók nem személyeke, hanem pártot választottak. Abba, hogy a párt kiket, milyen sorrendbe helyezett, nem volt beleszólásuk.

A listás szavazás megjelenése az egyik oka annak, hogy a demokratikus társadalmak közvéleménye ez egyik leginkább elutasított szakmának a politikusokét tartja. Ez az elutasítottság annál nagyobb, minél nagyobb a listák szerepe.

Illene tudni, hogy a listás törvényhozásba kerülés lényegében a két legöregebb keresztény egyház gyakorlatát vette át. Azokban is csak azokra várhat politikai karrier, akik felfelé helyezkednek. Ott sem a hívek választják a főrangokat, a hangadókat, de még a falu plébánosát sem. Azt, hogy csak ezzel a módszerrel lehet fenntartani a kisebbség hatalmát, a bolsevik marxisták ismerték fel. Ők is klérussal uralkodtak. Csak az érhet el eredményt, aki felfelé helyezkedik.

Azzal, hogy a magyar törvényhozásban minden másik demokráciánál nagyobb többséget képviselnek azok, akiket a pártvezetés delegál, mi vagyunk a világ legklerikálisabb demokráciája.

A magyar választási rendszernek nem az a hibája, hogy nem ad elég súlyt az ellenzéknek, vagyis a veszteseknek, hanem az, hogy azok a veszteségük ellenére aránytalanul nagy súlyt kapnak.

Az elmúlt húsz évet a magyar történelem legrosszabb békeidős húsz évének tartom.

- Az egyetlen olyan békeidős húsz év, amiben csökken a lakosság száma, és ami még ennél is sokkal nagyobb kárt fog tenni a jövőben, először fordul elő, hogy ott születnek aránylag sokan, ahol a felnevelésük reménytelen.

- Egy az optimálisnál foglalkoztatottabb társadalmat, a legkevesebbet foglalkoztatóvá tették. Ennek szükségszerű következménye az erkölcsi romlás, a közbiztonság összeomlása, az alamizsnából élés elharapózása.

- A volt szocialista országokban élenjáróból, a demokráciákban hátul kullogó lettünk.

Akik ennek a húsz évnek a rothadt hatalom birtokosai voltak, mérhetetlenül felelősek, most mégis beleszólást követlenek.

A húsz év bűneinek elsődleges oka a politikai kisebbség erejét sokszorosan meghaladó politikai befolyása volt.

A konzervatív Antall Józsefet kisebbségi érdekcsoport ültette a népi, haladó MDF élére, aki ebből a magyar társadalom többségét képviselő pártból a liberálissokkal szövetkező, az úri középosztály érdekét képviselő pártot formált. Azt, hogy milyen párt lett a lakiteleki Forumból, jól illusztrálja az utolsó arca, amiben a legliberálisabb Bokros Lajos és egy Habsburg utód volt a zászlóvivő. Szimbólumnak is jó, hogy előbb Horn Gyulát buktatta meg Bokros, majd a Forumot, de a liberalizmus leghangosabbjai ezt nem tekintették köpönyegforgatónak, sőt, mint a nemzet megmentőjét dicsőítették, akárhol ütötte fel a fejét.

A közvetlen választott képviselőkkel alig támogatott SZDSZ végig aránytalanul nagy befolyást gyakorolhatott.

Az MSZP tagságán belül végig többségben volt a túlzott liberális befolyás elleni tiltakozás, ennek ellenére a gazdaságpolitika mindig ezek kezében maradt. Végül, Gyurcsány hatalomra jutatásával, az egész párt a liberálisok kezébe került. Ezt a magyar közvélemény elvárását semmibe vevő politikát addig folytatták, amíg a Fidesz nem került kétharmados többségbe.

Először jött létre Magyarországon olyan alkotmánymódosító hatalommal is rendelkező olyan párthatalom, ami a magyar közvélemény többségét képviseli. Azt azoknak is be kell látni, hogy erre, amióta egyáltalán választott törvényhozásunk van, nem volt példa. A Fidesz az elő olyan párt, amelyik annyira jobboldali, nemzeti és liberalizmus ellenes, mint a magyar társadalom többsége. Ilyen párt lehetett volna a Magyar Demokrata Forum, ha külső erők nem ültetik az élére a liberalizmussal paktumot kötő Antall Józsefet.

Neki köszönhetjük, hogy az elmúlt húsz évben nem volt alkotmánymódosításra képes kormányunk. Az Antall-Tölgyessy Paktum lényege a választók akaratának többségét nyerő párt gyengítése, és a kis választói támogatást évező pártok súlyának mesterséges felduzzasztása.

Minél kevésbé éret egy társadalom a kompromisszumra, annál kevesebb beleszólást kell biztosítani a kisebbségi véleményeknek. Örömmel látom, hogy Kína ezt felismerte, és Oroszország spontán is erre az útra tért. Mindkét országot a káosz pusztítaná, ha a kispártokhoz igazodna a legerősebb. A magyar társadalom lényegesen nyugatibb, mint a fent említett két birodalom, de nem nyugat-európai, pedig ott is azért kerülhettek az élre, és maradhattak az élen, mert a demokráciájuk a győztes minden visz elvéhez minden demokráciánál jobban ragaszkodtak.

Kopátsy Sándor               PP                     2010-08-08

 

 

 

A napokban az foglalkoztatja a világsajtót, hogy tömegnyi íratott publikált a világhálón egy magáncég.

Számomra, Afganisztán a politikai ostobaság szimbóluma. Azt hiszem, hogy az a térség, ahova csak a legostobábbak mennek el rendet csinálni.

Mint közgazdász és történész abban hiszek, hogy minden, ami vízi úton elérhető, közel volt, és egyre közelebb van, ahova pedig nem jutnak el a hajók, az akkor is távol van, ha a térképen közelinek látszik. Példaként Közép-Ázsiát szoktam felhozni. Ha közelebbi példát kérnek, akkor Afganisztánt említem meg.

Ezért fogadtam úgy, hogy amikor Brezsnyev elvtárs csapatai bevonultak, hogy felszabadítsák Afganisztánt, hogy az eleve végzetesen ostoba, kilátástalan szovjet imperializmus tetőzése befejeződött. Ezen már nem lehet túltenni. Amíg a szovjet imperializmus a klasszikus gyarmattartók hatalmát gyengítette, szabad utat kapott az Egyesült Államoktól. Amint öncélú lett a terjeszkedése, az orrára ütöttek.

Az is tudtam, hogy a kiöregedett szovjet vezetések voltak elődei is. A kiöregedett angol imperialisták. Azok is Közép-Ázsiát akarták kezelésbe venni, és Afganisztánban próbálkoztak.

Sajnos, az Egyesült Állam vezetése sem volt elég bölcs és okos, mert a Szovjetunió kiűzését a velük szemben is ellenzéknek számító mohamedán partizánokra bízták. Ennek érdekében, azokat felszerelték azzal a haditechnikával, ami ellen most, nehezen boldogulnak. Még ennél is sokkal nagyobb ostobaság volt, hogy a demokrácia kiépítése céljából, maguk is bevonultak.

A világ összes haderejénél nagyobb haderejükre teljesíthetetlen feladatot bíztak. Építsék fel az afgán demokráciát.

Az Egyesült Államok politikai és katonai vezetésében nincs senki, aki tudná, hogy a nyugati demokrácia csak a Nyugat gazdag és iskolázott társadalmaiban építhető fel, ott is csak akkor, amikor már leáll a természetes népszaporulat. Mivel nem ismerünk e követelményt nem teljesítő egyetlen demokráciát sem, el kell fogadni, hogy ez elengedhetetlen.

Márpedig a követelményektől kevés ország áll messzebb, mint Afganisztán. A lakosságának a viselkedési módja köszönő viszonyban sincs a nyugati puritánizmussal, szegény, iskolázatlan és rettenetesen gyorsan szaporodó népességű. Ehhez járul, hogy a tengeri szállítás lehetőségeitől is példátlanul távolfekvő.

Mindezt egybevetve, az Egyesült Államok Afganisztáni kalandja a butaság klasszikus példája. Korábban is elkövetett az a hiba, de az ostobaság egyre kevésbé bocsátható meg.

Anglia akkor akart rendet teremteni, de demokráciát nem, amikor a gyarmattartás még jó üzletnek számított.

A Szovjetunió akkor ment oda, amikor felismerte, hogy már máshova nem mehet. Ő sem demokráciát, hanem önkényuralmat akart „bevezetni”.

Az Egyesült Államoknak azonban nincs semmi önző célja, hiszen tudja, hogy ez drága mulatság, nála valóban önzetlen butaságról van szó.

Ezért fogadtam örömmel, a kiszivárogatott okmányokat. Talán még az Egyesült Államok közvéleménye is ráébred, hogy rászedték, és Afganisztánt az afgánokra kell bízni.

Kopátsy Sándor                  PE                  2010-08-08

 

 

Böcskei Balász teszi fel a kérdést a Népszabadság Vélemény rovatában. Tüntetni némán, láthatatlanul?

Nemcsak a melegeknek, a védelmükre igyekvőknek is melegen ajánlom, hogy ne tüntessenek, ne legyenek látványosak.

A rendszerváltást megelőző években világosan láttam, hogy a bolsevik rendszertől való megszabadulás után, a magyar társadalom számára elviselhetetlenül hangosak lesznek a liberálisok. Ezt nem volt nehéz előre látni, mivel történelmi betegségünk, hogy nem volt, és a kevés is megfogyott polgárságunk okán liberalizmus hiányos társadalom vagyunk. Ezt a liberálisok soha nem vették tudomásul, olyan mértékű liberalizációt követeltek, ami egyelőre sok volt a társadalmi közvélemény számára, ezért azt is elutasította, amit nagyobb türelemmel elfogadott volna. Ezért a társadalom befogadóképességénél nagyobb liberalizálást erőltetők ártottak a legtöbbet a liberalizációnak.

A történelemoktatásunk sem indokolta meg, hogy miért polgárellenes a magyar társadalom.

Nyugat- és Kelet-Európa között három államalkotó nép, a porosz, a lengyel és a magyar államalkotása, kereszténysége óta ötöd annyi polgárral élt, mint tőlünk nyugatra. Ráadásul még ennek a hatod akkor polgárságnak nagy többségét is más etnikumok alkották. Ehhez járul, hogy a század közepére a többségében zsidó polgárokat is kiirtották. 1950-ben a magyar társadalomnak tized annyi polgára volt, mint 1930-ban. A bolsevik rendszer ezeket is üldözte, illetve polgárságuk megtagadására kényszeríttette. Máig nem valljuk b, hogy a Rákosi-rendszerbben a polgárüldözés elitcsapata a zsidó polgárságunk volt.

Már a rendszerváltást megelőző években nyilvánvalóvá vált, hogy arra a legjobban felkészültek a zsidó polgárok, és a két szakkollégium liberális fiatalsága volt. Az előbbiek a liberális SZDSZ, az utóbbiak a liberális Fidesz színében jelentek meg.

Tehát hamarosan két liberális párt jelent meg, mögöttük a liberalizmusban nagyon szerény magyar társadalom. A legpolgárosultabb nyugat-európai társadalmakban jó, ha egy liberális párt van, és az is a parlamentbe jutás küszöbén táncol. Megállapíthattam, a kettőből, néhány ciklus után, legfeljebb egy marad. Az sem volt meglepő, hogy az első választás után, Európában, a magyar parlamentben volt a legmagasabb liberális képviselet. Az SZDSZ lett a legerősebb európai liberális párt. A Fidesznek alig marad liberális tábor.

Az is nyilvánvalóvá vált, hogy az SZDSZ az elért eredményét reális társadalmi hátérnek tekinti, és ennek tudatában arrogánsan viselkedik. Már a 90-es évek elején megjósoltam, hogy az arroganciájuk a vesztüket fogja okozni. Ezt egy tanulmányban meg is jelentettem. Véleményem ellenséges szándéknak tekintették, és körükben kegyvesztett lettem. Ha ma újra elolvasnák, talán megértenének.

Az SZDSZ hanyatlását azzal fékezte, hogy a következő választás után a vártnál is nagyobb fölénnyel nyertes MSZP koalíciós partnerének jelentkezett. Ezzel ugyan az életét meghosszabbította, de mivel az arroganciájából nem engedett, húsz éves tündöklés után megsemmisült.

A Fidesz viszont felismerte, hogy milyen politikai vonal, a nemzeti, radikális közép-jobb felel meg a társadalom többségének, átváltott erre a pályára. Ennek megfelelően már a következő választást megnyerte, de még nem volt annyira érett a kormányzásra, a következő két ciklusra, csak erős váltópártként marad meg. 2010-ben azonban példátlan győzelmet aratott.

Az ilyen arányú győzelemhez azonban arra is szüksége volt, hogy a liberális SZDSZ eltűnjön, az MSZP pedig liberális párttá válva elveszítse szavazói nagyobbik felét.

A szoclib koalíció katasztrofális vereségét elsősorban önmagának köszönheti. Elsősorban annak, hogy elviselhetetlen szintre csökkentette a foglalkoztatást, és ezen meg sem próbált javítani. Ebből fakadtak azok az erkölcsi bajok is, ami miatt a választók a kormány leváltására, a váltópártra szavaztak.

Most térek vissza a melegekre. Annak ellenére, hogy a magyar társadalom messze van attól, hogy nyugat-európai legyen. Ennek ellenére a melegekkel nem volt sok bajuk. A többséget ugyan zavarta a nyílt szereplésük, de nem volt olyan erős, hogy ebben a tekintetben gyors fordulatot kelljen követelni. Ennek ellenére az SZDSZ, és az MSZP liberális szárnya azt akarta, hogy a svédek színvonalára emelkedjünk. Érdekes módon, a skandináv jóléti társadalmak legvadabb ellenőzi a melegekkel szemben azokra hivatkoztak.

Gyurcsány trónra lépésével egyre jobban kiéleződött ez a kérdés. Végül már a belügyminiszter legfontosabb feladatának tekintette, hogy zavartalan legyen a melegek túlzó felvonulása. Az sem zavart az érintetteket, hogy olajat öntöttek a tűzre. Nem látták, hogy kocsmai szintre ment e téma is.

A melegek, és a türelmetlen liberálisok a melegek hangos szereplése, a vele való büszkélkedés elleni közvéleményt fasizmusnak minősíttették. Az emberiség egész történelme során, sajnos, jellemző volt a melegek brutális üldözése. Örülni kellene, hogy ez a fejlett világban, eltűnőben van. Ahogyan a mi bérünk alacsonyabb, mint a svédeké, a melegek megítélésében is van lemaradásunk. De nem akkora.

Én, megnyugvással vettem tudomásul, hogy az új kormány nem tiltotta be a melegek tüntetését, amiben nemcsak a melegek, hanem a jelenlegi árt politikai ellenzéke is részt vett. Nem sokan voltak. Megnyugodtam, hogy nem volt botrány, útjára kerülhet a másokkal szembeni türelmetlenséggel szembeni tőrelem. Az sem lepett meg, hogy Gyurcsány Ferenc szükségesnek érezte, hogy ő is ott legyen. Ezzel is bizonyította, hogy képtelen a magyar társadalom tempójában politizálni. Ennek is örültem.

Tegnap aztán olvashattam Böcskei Balázs írását, aki azon siránkozik, hogy a melegek, és barátaik némák maradtak.

Én azt szeretném, a melegek érdekében, ha türelmesebbek lennénk, az ő máságuk nem bűn, de nem is dicsősség, amivel hangosan kell dicsekedni. Én nem vagyok meleg, de nem is vagyok erre büszke.

Kopátsy Sándor                   PE                 2010-08-07

 

KÍNA SEGÍTI A VILÁG NÉPEIT

 

Az ugyan köztudott a szakmában, hogy Kína az állampapírjai vásárlásával segíti az Egyesült Államokat.

Azt már nagyon kevesen látják, hogy miért teszi ezt. Az okos kínai mandarinok emlékeznek arra, hogy negyven éve milyen hangosan tiltakozott az amerikai közvélemény az olcsóbb japán áruk özöne ellen. Ha ezt többször akkora volumenben a kommunista Kína teszi, még nagyobb tiltakozás várható. Erre azért nem került sor, mert Kína volt az állampapírok legnagyobb külföldi felvásárlója. Mára már azért sem ugrálnak, mert annyi állampapír van Kína tulajdonában, amit piacra dobva, nem tudna az Egyesült Államok elviselni. Ráadásul még egyszer ennyi állampapír van Japán, Dél-Koreai és Tajvan birtokában.

Eddig még ellát a pénzügyi szakma. Arról szó sem esik, hogy mekkora segítséget jelent a kínai import az áremelkedés leszorításában. A közelmúltban olvastam egy elemzést arról, hogy az Egyesült Államokban a lakossága fejenként ezer dollárt nyer azon, hogy a kínai áruk olcsóbbak. Ez a nyerés húsz év óta alig változott, tehát húsz év alatt az Egyesült Államok lakosaira húszezer dollár nyerség jut. Másként fogalmazva, az ország Kínától az utóbbi húsz évben hatezer milliárd dollárt kapott. Az egész fejlett világ többi országa is körülbelül ennyit. Arról nincsenek adataim, de aránylag, azaz a jövedelméhez viszonyítva, a szegény világ kapott a legtöbbet.

Kína exportjában ugyanis az olcsó áruk jelentik a többséget. Pár éve olvastam, hogy abban az évben, 55 millió kínai kerékpár érkezett Afrikai országokba. Ez az óta csak növekedett. Ugyanis a kerékpár az afrikai országok színvonalán az árához képest, a leghatékonyabb jármű. 75 éve, nekem is az tette lehetővé, hogy a megyét bejárhassam. Az még nem igényelt infrastruktúrát.

Gyanúsan fogadják, amikor arról beszélek, hogy a szegényebb rétegeken semmi sem segített jobban, mint korábban a lengyel, ma a kínai piac, hogy a leghatékonyabb importunk a „turisták” által Ausztriában vásárolt, jugoszláv jégszekrény volt.

A lengyel, később a kínai piac elsősorban a kisemberek, a szegények igényeit elégítette ki, méghozzá sokkal olcsóbban, mint a hazai kereskedelem. Az amerikaiak már kiszámolják, hogy mennyit keres a lakosság a kínai áruk olcsóságán. Mi még nem jutottunk idáig.

Azon is nevetnek, hogy a rendszerváltás előtti évtizedben a magyar turisták jelentős hányada csak addig utazott, ahol vehetett egy hűtőszekrényt. Annyi esze egyetlen sajtó munkatársnak sem volt, hogy kiszámolja mit jelent egy háztáji gazdaságban, általában a falusi életviszonyok mellett a hűtőszekrény. Egy év alatt megtérül, mert akkor lehet a disznót, a libát, a kacsát, a tyúkot levágni, amikor akarják, a zöldséget és a gyümölcsöt nyersen lehet tárolni. A hűtőszekrény a falusi társadalomban az egészségesebb táplálkozás feltételét biztosította.

Buták azok voltak, akik nevettek, és mindenek előtt az állam, aki fele áron megvehette, és nem kellett volna ezért külföldre utazni.

 

Kopátsy Sándor              PG                     2010-08-08

 

 

Nem hittem a szememnek, amikor megálltam Szabadi Béla eszmefutatását a Népszabadság legújabb számában. Aztán elgondolkodtam, hogy semmi sem véletlen.

Valami nagyon fontos oka lehet annak, hogy Torgyán jobb kezét elővette a Népszabadság. Nem akart Torgyánnal kezdeni, elég a tejhatalmú államtitkára, helyettese. Torgyánnak sikerült az első Orbán-kormány lejáratása, próbáljuk meg, mire megyünk Szabadi Bélával. Ez a sakkhúzás megerősít abban, hogy bajban van a Népszabadság, hogy ilyen eszközhöz kényetlen nyúlni.

Szabadi Bélát személyesen nem ismerem, de csak rosszat tudok róla. Abban reménykedtem, hogy nem kerül még egyszer elő.

Előkerült, vagy előkerítették.

Kezdem azzal, hogy nálam rossz pont, ha valaki tudományos igényű cikket ír, és kiírja, hogy Dr.

Még jobban leértékeli, hogy írása elején megemlíti, hogy ő valamikor a Tervhivatalban főcsoportfőnök volt, de nem említi meg, hogy Torgyán helyetteseként vitézkedett a mezőgazdaság és a falusi foglalkoztatás lejáratásában. Pedig, ha ezzel dicsekszik, a Fideszt támadó írása sok olvasóban melegebb fogadtatásra talál.

Megértem, hogy miért lehetett a Népszabadság számára értékes szakember Szabadi. Köztudott, hogy senki sem tett annyit annak érekében, hogy az Orbán-kormány csak egy ciklusra tartson, mint Torgyán József. Vele mégsem lehet a Fordulat és reform történelmi szerepét elemeztetni. Erre a feladatra Dr. Szabadi is megfelel.

Szabadi azonban csak arra emlékszik, hogy a Fordulat és reform készítője volt Orbán jelenlegi minisztere, de azt nem tudja, hogy abban nem kisebb szerepet játszott Lengyel László, Surányi György, Bokros Lajos, Csillag István is.

Nem az a faj, hogy Szabadi úr mit ír, hanem az, hogy a Népszabadság hozzá fordult. Ha a Fordulat és reform címet kérdőjellelbíráló cikket akarlehozni, akkor én inkább a fent felhozott nevek között válogatnák.

Ha jól emlékszem a Fidesz választásvesztése után Szabadi úr szerepét is vizsgálta a bíróság, amiről a Népszabadság olyan képpel közölt beszámolót, amin a nálunk mára tekintélyes szakértőnek minősülő gyanúsítottak bilincsben vezették elő. Ezért most a szerkesztőség elnézését kéri.

Nemcsak Szabadi úr, de a Népszabadság is más, mint nyolc éve volt. Változnak az idők. Most például, egy kétharmados Fidesz van kormányon, akinek nincs szüksége Sem Torgyánra, sem Szabadira.

Most megelégszem az erkölcsi aggályaimmal, szakmai vitába nem merülök.

Kopátsy Sándor                  PS                  2010-07-30

 

 

Ma a Lánchíd rádió hívott fel telefonon, hogy mondjak véleményt az öregkori gondoskodásról. Mivel egy hozzászólás nem alkalmas a vélemény részletes kifejtésére leírom.

Fajunk történelme során az öregkorunkról való gondoskodás a következő nemzedék feladata volt. A szülők öregkorukról elsősorban azzal gondoskodhattak, hogy gyermekeket neveltek fel, akiknek erkölcsi kötelességük volt a már munkaképtelen öregekről való gondoskodás.

A fejlet világban ebből kevés maradt. A jóléti állam ezt a társadalom kötelességének érezte, és állami forrásból fedezték az ellátást. Ez azonban több okból zsákutcának bizonyult. Egyrészt sokkal tovább élünk, többször annyian éljük meg az öregkort, másrészt sokkal kevesebb a gyermek

Aztán a tőkés osztálytársadalom végre rájött, hogy az öregekről való gondoskodást meg kell valahogy oldani. Ötven éve a fejlett világban társadalmi feladat az öregekről való gondoskodás. Ezt úgy képzelték el, hogy a dolgozók, és munkadójuk fizessen nyugdíjjárulékot, amit a tőkések jól forgatnak, és ez legyen az öregekről való gondoskodás pénzügyi fedezete. Ezt a megoldást az össznépi társadalmak is átvették, de egyre inkább szorongatóvá vált. Egyre kevesebben fizetnek járadékot, és egyre többen vannak a nyugdíjasok.

A jelenlegi nyugdíjrendszereknek az általános hibája, hogy a szülőket arra ösztönzi, hogy minél kevesebb gyermeket vállaljanak. Öreg korára jól jár, aki nem a gyermeknevelésre, hanem a keresetének maximalizálásra koncentrál. A szülők, mindenek előtt a diplomás anyák számára nagy anyagi áldozat a gyermekvállalás. Azaz minél több gyermeket vállal, annál kevesebb járulékot fizet, azaz annál kisebb nyugdíjra számíthat.

Márpedig a társdalom jövője elsősorban attól függ mennyi, és főleg milyen gyereket nevelnek fel a szülők. Ez nagyobb társadalmi érdek, mint a nagyobb jövedelmükre való koncentrálás.

A modern társadalom elsődleges érdeke, hogy a szülőket érdekeltté tegye az eredményes gyermeknevelésben. Ennél fontosabb távlati érdeket nem ismerek. Ezért javasoltam, hogy a társadalom, azzal vegyen részt az öregkori ellátásban, hogy a jövedelemarányos nyugdíj rovására, egyre inkább gyermeknevelés arányos ellátás legyen. Ez alatt azt értem, hogy a szülők elsősorban azzal tudják az öreg kori ellátottságukat biztosítani, ha a társadalom számára értékes állampolgárokat nevelnek. Ezek száma és értéke alapján számíthassanak biztos öregkori ellátottságukra. A felnevelt gyermekek értékét az iskolázottságuk alapján kell megállapítani. Ebben nem annyira a gyermekek száma, mint sokkal inkább az iskolázottságuk szerepeljen nagyobb súllyal. Például az általános iskolát sem végzett gyerekek után nincs juttatás. Az alapfokon végzettek szorzója 1. a középfokon végzetteké 2. A felsőfokúaké 3. A diplomásoké 5.

Azt azért senkinek nem merném megígérni, hogy elég, ha a társadalomra számít. Mindenkinek kötelessége magáról is gondoskodni.

Ennek legjobb formája az olyan szakma, ami öregkorban is folytatatható. Én abban a szerencsés helyzeten vagyok, hogy 88-on túl is kereshetek. A jövőben szinte alig lesz olyan szakma, amit nyugdíjas korban már nem folytatható. A részmunkaidőre is egyre több esély fog kínálkozni. Aztán számos olyan munka is van, ami elég a nyugdíj kiegészítéséhez. A kert, a méhészkedés, a gombászás, a felügyelet.

Fontosnak tartom, hogy minél több öregnek legyen saját kertes háza. A saját ház és kert nemcsak költségmegtakarítást, kiegészítő jövedelmet jelent, hanem egészségesebb, hosszabb életet is. Aki hosszú életre vágyik, az ne azt várja, mikor mehet végre nyugdíjba, pihenni, hanem arra törekedjen, hogy minél később legyen munkaképtelen. Ehhez a legjobb gyógymód, a munkából fakadó sikerélmény.

Felfogásom szerint, a nők azért élnek tovább, mert számukra a nyugdíjas évek is tele vannak feladatokkal. Vezetni kell a háztartást, főzni, takarítani, varrogatni, kézimunkázni, kertészkedni, nagyobb részt vállalni az unokák nevelésében.

Végül az ellen tiltakozom, hogy az öregek gondozását a piacra bízzuk. Az előző liberális kormányzat olyan állami fejlesztési támogatást biztosított az öregek gondozását biztosítók számára, hogy sorra alakultak az öregekből megélni akaró tőkés vállalkozások. Mindent, csak ezt nem.

Kopátsy Sándor                    PG                2010-07-30

 

 

A bukott pártok bajnokai hangosan botránkoznak azon, hogy az Orbán-kormány megmondta az IMF küldötteinek, hogy mivel ne foglalkozzanak. Akik erre durcásan elvonultak.

Azon ugyan minden ki vitatkozhat, hogy milyen modorban érdemes tárgyalni a hitelezőnkkel, de azt főleg a liberális közgazdászoknak illene tudni, hogy mitől függnek a hitelfeltételek. Elsősorban a hitelkérő helyzetének stabilitásától. Ehhez képest másodlagos a hitelkérő modora, alázatossága, hajlongása.

Ezt soha nem lehetett világosabban látni, mint éppen most. Az előző kormány elnöke példásan korrekt volt a hitelező IMF küldötteivel, és bólogatva fogadta meg a tanácsaikat. Róla azonban tudták, hogy a hónapjai meg vannak számlálva. Nálunk fel sem merült, hogy az fogja a hiteleket törleszteni, visszafizetni, aki most udvariasan felvette.

Itt jegyzem meg, hogy Bajnai miniszterelnöki munkáját é is nagyon jónak minősítem. Legfeljebb az ilyen biztos bukás előtt nem vállaltam volna el. Ő csak azért lehetett miniszterelnök, mert a kormányt alapító párt, és az SZDSZ világosan látta, hogy az ő mandátumuk, hatalmuk, fizetésük csak a választásokig tart, hát kellett egy olyan kormány, ami csak a parlament támogatását élvezi. Bajnai ezt látva kijelentette, hogy ő nem a pénzért vállalja a rábízott feladatot. Azt azonban ő sem mérte fel, hogy az országnak nem olcsó az ő miniszterelnöksége, annak ellenére, hogy választások nélkül nála mindenki rosszabb lett volna. A hitelezők felé azonban neki csak neve volt, tekintélye nem, hiszen nem ő fogja a feltételeket teljesíteni.

Bajnai hibáját, hogy párttámogatás nélkül, jobb híján miniszterelnökséget vállal, már Medgyessy is elkövette. Mivel Gyurcsány számára még nem volt értett a helyzet, hát kerestek egy átmeneti miniszterelnököt, akit bármikor le lehet váltani. Ő sem érte fel, hogy miért lehetett miniszterelnök. Arra már kevesen emlékeznek, hogy Medgyessy leváltása és Gyurcsány kinevezése az SZDSZ, és az MSZP liberális szárnyának műve volt.

Bajnai miniszterelnöksége is csak az SZDSZ külső támogatásával történhetett meg. Ők még jobban látták, hogy a hónapjai meg vannak számlálva.

A választás aztán még a várakozásnál is nagyobb Fidesz győzelmet hozott. Az új kormány már magabiztos lehet a kétharmados többsége tudatában. Ezt csak az IMF küldöttei nem vették tudomásul, és úgy akarták folytatni, ahogyan Bajnai idejében abbahagyták. Azt hitték, hogy nemcsak a másoknál szigorúbb hiányhoz ragaszkodhatnak, amit a kormány át is vállalt, hanem a belügyeinkbe is beleüthetik az orrukat.

Azok a pénzintézetek, amelyek hatóságként működnek természetesnek veszik, hogy nemcsak a feladatot, a módszert is ők állapíthatják meg, annak az ellenőrzésére is ők hívatottak. Csalódniuk kellett, mert a kormány nem enged beleszólni a módszerekbe, ők az egyenleget ígérték, azt tartják.

Az előző kormányzat hívei ezen felháborodtak, és azzal riogattak, hogy sokba fog ez nekünk kerülni. Csak arra nem gondoltak, hogy ők egy gyengén támogatott kormány voltak, most pedig meg egyerőssel kell tárgyalni. A pénzvilág azonban az erőt, és nem a modort respektálja. A vészmadarak akárhogy károgtak, a kormány hitelpozíciója nem dőlt meg, néhány nap után nyoma sem maradt a pénzpiaci bűntető szándéknak. Ma a pénzpiac is reálian azzal számol, hogy minimum két ciklusra, ezzel a kormánnyal kell számolnia.

Az ország hitelképességének az elmúlt rendszer százszo9r annyi kárt okozott a rossz teljesítményével, mint a jelenlegi modorával.

 

Kopátsy Sándor                 EH                  2010-07-27

 

 

Nyolcvankilenc éves vagyok, és azzal dicsekedhetem, hogy kamaszkorom óta, jól igazodok el a világban. Ezt annak köszönhetem, hogy mindenütt a lakosság minőségét figyelem, mivel meggyőződésem szerint, minden azon múlik, hogy a lakosság viselkedési kultúrája mennyire fele meg a kor követelményeinek.

Ahol a lakosság puritán módon viselkedik, és az életviszonyai javulása mellett egyre kevesebb gyermeket vállal, ott biztosított a siker. Ahol a kettős elvárásnak akár az egyike is hiányzik, lehetetlen a felzárkózás.

 

A Nyugat a tőkés osztálytársadalom erős polgári demokratikus rendszerének köszönhette, hogy jelentősen a többi magas kultúra fölé emelkedett. Ebből a Nyugat azt a következtetést vonta le, hogy, aki sikert akar, térjen rá a polgári demokráciára.

A proletáriátus érdekét képviselő marxisták pedig azt hirdették, hogy a polgárokat ki kell zárni a hatalomból, és a proletárdiktatúra valamilyen formája jelent megoldást.

A polgárok mindenütt polgári demokráciát, a marxisták mindenütt proletárdiktatúrát akartak.

Egyik ideológia képviselői sem vették a fáradságot, hogy megvizsgálják, hol, mik a boldogulás feltételei.

Korunkban a boldogulásnak két alapvető feltétele van, ami fejlettségi szinttől független. Csak az a társadalom lehet alkalmas arra, hogy az élvonalba emelkedjen, amiben leáll a népesség spontán növekedése, és a lakosság viselkedési kultúrája puritán.

Ahol a lakosság növekedése hosszabb távon meghaladja az évi egy százalékot, ott kár kísérletezni, mert reménytelen a helyzet. Természetesen, lehet olyan ország, amelyen még a lakosság viselkedési kultúrája puritán, de a létszámuk még nem érte el az optimumot, ilyen Észak-Amerika és Ausztrália, aholaz egy százalékos népességnövekedésmég akár évtizedeken keresztül is, megengedhető. Ezektől eltekintve nincs olyan térség, amiben az évi egy százalékos növekedés is megengedhető. Szibéria ugyan alacsonyan népesedett, de a kelet-európai kultúra nem alkalmas az élvonalba emelkedésre. Fajunk jövőjének egyik kitörési útja lehet, ha a kelet-ázsiai puritánok települnek meg Szibériában. Az ő számukra ott több százmillió ember számára nyílna élettér ott ahol a jelenlegi gyér lakosság is alig él meg.

Ötven éve nincs olyan sikeres társadalom, amelyikben a népesség növekedése meghaladta a megengedhető minimális mértéket, és saját erőből növelni tudta volna az egy lakosra jutó jövedelmét olyan mértékben, hogy ne maradjon le a világ átlagához képest. Joggal állíthatjuk tehát, hogy a jelenlegi tudásunk alapján mindenütt reménytelen a lakosság életviszonyainak lépéstarása az átlaggal, ha gyors a népszaporulat.

Van ugyan néhány kivétel, ahol a gyors népszaporulat ellenére gyorsan nőtt az egy laksora jutó jövedelem, de ennek a forrása a bányajáradék. Ezért kell hangsúlyozni a saját erőt.

Márpedig, ha ezt tudomásul vennénk, beláthatnánk, hogy jelenleg az emberiség öthatoda alkalmatlan nemcsak a fejlettekhez való felzárkózásra, de még a lépéstartásra sem. Ezt a kizáró feltételt csak azok kerülhetik meg, akik erőszakkal fékezik a gyermekvállalást. Márpedig ennek, Kínától eltekintve, mindenütt hiányoznak a társadalmi előfeltételei.

Minderről meggyőződhetünk akkor, ha szembeállítjuk Kínát és Indiát, a két országot, ahol fajunk kétharmada él. A kínai bolsevik politikai diktatúra, az ország történelmi hagyománya lehetővé tette, hogy harminc éve, erőszakkal megfékezték a túlzott gyermekvállalást. Ezzel szemben India demokratikus politikai berendezkedése, és a történelmi múltja nem teszi lehetővé az erőszakos népességkorlátozást. Ebből fakadóan Kínában jóval egy százalék alá csökkent a népesség növekedése, Indiában viszont két százalék felett maradt. Ebből szükségszerűen következik, hogy amíg Kínában évi 4-5 százalékkal nő az egy laksora jutó jövedelem és vagyon, Indiában még szinten sem tudják tartani.

Afrikában, Dél-Ázsiában, Latin-Amerikában és a Közel-Keleten, ahol mindenütt két százaléknál gyorsabb a lakosság növekedése, és a gazdasági növekedés az indiainak még a felénél is lassabb, katasztrófa felé rohannak. Ezt ugyan senki nem vonhatja kétségbe, de mivel a népesség növekedésének megállítását lehetetlennek tartják, úgy tesznek, mintha ez a veszély nem is fenyegetne.

A társadalomtudományok még azt sem dolgozták fel, hogy Nyugaton miért állt le a népszaporulat. Pedig a válasz egyszerű, azért, mert a Nyugat eljutott a fejlődés azon fokára, ahol a népszaporult spontán leáll.

Ezt a szintet három feltétel teljesülése biztosítja.

Felvetődik a kérdés, minek köszönhette a Nyugat, hogy a nélkül is elérte azt a szintet, hogy céljának tekintette volna?

a. A viszonylag már sűrűn lakott élettere, az alig lakott két Amerika és Ausztrália betelepülésével megtízszereződött. Az ipari forradalom után Európa nyugati felén is az elviselhetőnél gyorsabban nőtt a népesség. Ezt a túlnépesedést levezette az eddig szinte üres kontinensek betelepedése. A történészek soka foglalkoznak az Amerikából behozott kincsekre, de alig említik, hogy milyen társadalmi és politikai szerepe volt a kivándorlásnak.

Ha nem sokszorozódott volna meg az Európa nyugti felén élő népek élettere, nincs ilyen gyors és sikeres társadalmi és gazdaági felemelkedés.

b. Európa nyugati fele a gyarmatosítás révén jelentős külső forráshoz jutott. Amennyire a széplelkűek hangsúlyozzák, hogy mennyi szenvedés jelentett a gyarmatosítás a gyarmatokon élők számára, annyira lapítanak arról, hogy mit jelentett a gyarmattartóknak. Mivel nem ismerek erre vonatkozó felmérést, becslésemre vagyok utalva. A gyarmatbirodalmak nemzeti jövedelmének mintegy negyede a gyarmatok feletti uralomból fakadt. Tehát gyarmatok nélkül lényegesen nehezebben lett volna elérhető az a magas jövedelemszint, amin leáll a népszaporulat.

c. A tudományos és technikai forradalom teljesen új munkaerőigényt támasztott, amit csak az iskolázott munkaerővel lehet hatékonyan kielégíteni. A 20. század közepére olyan technikai feltételek jöttek létre, amiben a munkaerő minőségével szemben támasztott igényt már nem lehet kielégíteni. Ez az igény hozta létre azt az iskolázottsági szintet, ami ahhoz kellett, hogy leálljon a népszaporulat.

d. A tudományos és technikai forradalom létrehozta az egyszerű, olcsó és biztos fogamzásgátlást. Szinte nyomát sem lehet találni annak, hogy a fogamzásgátlás nélkül hogyan alakult volna Európa nyugti felén a népszaporulat. Aligha vitatható, hogy sokkal magasabb lett volna. A fogamzásgátlás nélkül kétségtelenül lényegesen több gyermek született volna, olyanok, akiket nem akartak, csak jöttek. A nem tervezett születés még a jelen viszonyok között is számottevő, ezt mutatja, hogy a megszületettek jelentős hányada nem tervezett volt, hogy sok a terhesség megszakítás.

Azt, hogy a gyors népességnövekedés eleve kizárja az egy lakosra jutó jövedelem növelését. Ezt csak a kínai vezetés ismerte fel. Politikai és gazdasági megtorlással fékezte le a gyermekvállalást. Ezen a farizeus Nyugat hangosan botránkozik. Ennek az erőszakolt családtervezésnek köszönhető, hogy Kínában az éves 2-3 százalékos lakosságnövekedés a negyedére csökkent. A ritkán lakott keleti tartományokban még mindig meghaladja a két százalékot, de az eleve túlnépesedett keleti térségekben megállt. Még mindig nem akadt egyetlen társadalomtudós, vagy politikus, aki feltette volna a kérdést: Mi lenne Kínban, ha mára a kétmilliárd lakos közelében járnának?

d. Az olcsó és biztos fogamzásgátlás az emberiség történetének legjelentősebb találmány. A Nyugat és a Távol-Kelet felemelkedése e nélkül el sem volna képzelhető. Ráadásul, a nagy többség számára elérhető.Azelviselhetetlenül gyors népszaporulatot mégsem állítja meg, legfeljebb csak fékezi annak sebességét, ha a kulturális feltétele hiányzik.Ennek bizonyítéka a tény, hogy a keleti szláv államokban nincs népességnövekedés, elég magas az iskolázottság, mégis lemaradnak. Vagyis, nélkülözhetetlen előfeltétel a puritán viselkedési kultúra. Csak azok a népek juthatnak a csúcsra, amelyekben a lakosság viselkedését a puritanizmus, a szorgalom, a takarékosság, a tisztaságigény, a tanulási törekvés jellemzi.

Ahhoz, hogy valaki képet tudjon alkotni arról, hogy milyen irányban alakul a világ, sokkal fontosabb a fejlődés feltételeit ismerni, mint az újságokat olvasni, vagy a politikusok véleményét hallgatni.

Bizonyítékul felsorolok néhány példát az elmúlt száz év történetéből.

A politikusok, és történészek rövidlátását bizonyítja, hogy a jelent a bolsevik rendszer bukásának tekintik annak ellenére, hogy most van a diadala csúcspontján. Az elmúlt közel száz év során ott uralkodott, ott volt az irányító központja, ahol nemcsak a bolsevik, de minden forradalom eleve kudarcra volt, és van ítélve. Ahol a lakosság viselkedését nem a puritanizmus jellemzi, nem jöhet létre, illetve nem lehet az élvonalba kerülés.

Márpedig a kelet-európai népek viselkedését nem a puritanizmus jellemzi. Európában alapvetően három kultúra él egymás szomszédságában.

- Dél-Európa a görög-római kultúra szülőföldje. Ezen a mediterrán kultúra a jellemző. Minél délebbre, annál inkább. Ez annyira karakteres a Lisszabon–Róma vonaltól délre, hogy azok képtelenek, önerőből, Európa nyugati felével lépést tartani.

- Nyugat-Európa puritán térsége. Ennek magja a Helsinki - Bécs vonaltól nyugatra és az Alpoktól északra van. Szélesebb értelemben a Róma – Lisszabon vonaltól északra lévő térég. Ezer, még inkább ötszáz éve ez az emberiség egészének élcsapata, az ipari, majd a tudományos és technikai forradalom bölcskője.

- Kelet-Európa és a Balkán. Ebben a térségben a lakosság viselkedésében hiányoznak a puritán vonások. A Nyugat hatása ugyan nem hagyja érintetlenül, de ez soha nem hat olyan mélyre, hogy a nép viselkedését megváltoztassa. Amire a puritán Nyugt képes, az itt képtelenség.

Azt a tényt, hogy Európa keleti fele és a Balkán lakossága képtelen arra, ami a Nyugaton spontán megvalósul, sem a politikusok, sem a történészek nem tartják szem előtt.

A bolsevik rendszer nem azért bukott meg, mert eleve rossz volt, hanem azért lett rossz, mert rossz talajra hullott. Csak ezt kellene szem előtt tartani, és világossá válna, hogy a bolsevik rendszer ott bukott meg, ahol minden rendszer megbukik, illetve ahol egyetlen rendszer sem hozhat eredményt. Ezzel szemben példátlan diadalt arat ott, ahol a nyugati rendszer is csodát eredményezett.

Visszatérve a bolsevik rendszerre.

A történészek máig mérlegelik, mi lett volna, ha ott, 1917-ben a polgári forradalom győz? Egyszerű a válasz. Anarchia, mivel polgári társadalmat puritán polgárok nélkül nem lehet kiépíteni. Márpedig Oroszországban alig voltak polgárok, és azok sem voltak puritánok.

A zseniális Lenin felismerte, hogy nemcsak polgárok, de még proletárok is kevesen vannak. Azok is kevesen voltak ahhoz, hát pártdiktatúra lehetne, amivel, nézete szerint, szocialista társadalmat lehet építeni. Az egyetlen lehetőséget abban látta, ha a politikai elitből szervezett párt diktatúráját hozza létre. Ez a diktatúra majd létrehozza azokat a feltételeket, mindenek előtt az iparosítást és az iskolázottságot, amire a dolgozó nép diktatúrája épülhet.

A lényegről azonban ő sem vett tudomást. Nem puritán viselkedésű néppel a pátdiktatúra sem lehet hatékony. A keleti-szláv, általában a kelet-európai ember nagyon más, mint a puritán. A Szovjetunió nem azért omlott össze, mert bolsevik ideológiát követet, hanem mert egyrészt a kelet-európai ember viselkedése eleve versenyképtelen, másrészt imperialista lett akkor, amikor az már drága, és reménytelen volt.

Amikor a kelet-európai bolsevik rendszer összeomlott, a kelet-ázsiai példátlan virágzásba borult. Mert a puritán kínai emberrel a bolsevik rendszer is hatékony. Kínában a század végre egyetlen akadálya volt a gyors fejlődésnek, a gyors népességnövekedés. Amíg a Szovjetunióban a szlávok már nem szaporodtak, Kínában gyorsan nőt a népesség. Ahogy ezt megfékezték, a gazdaságban rugalmas bolsevik diktatúra lett a történelem legsikeresebb rendszere.

Közel húsz éve írtam egy könyvet arról, kiket tartok a 20. század legjelentősebb politikai szereplőinek. Ebben Roosevelt mellett csak Lenint és Maot említettem. Ma Tenget tartom a negyediknek.

Ez a fogalom sem tisztázódott. A Nyugati társadalomtudományok és politológusok a diktatúrát csak az eszköze alapján definiálják. Nem tesznek közöttük abban a tekintetben különbséget, hogy kiknek az érdekét képviselik.

Az osztálytársadalmak korában csak az uralkodó osztály érdekét képviselhették, mivel szükségszerű volt egy kisebbség uralma. A 20. század közepén azonban már a fejlett társadalmakban nem lehetett hatékony az osztályuralom, a politikai halomnak a társadalom egészének érdekét kellett képviselni. Ezzel létrejött az olyan diktatúrák kora, amiben azok a társadalom többségének az érdekképviseletét láthatják el.

Az első ilyen diktatúrák a fasiszták és a bolsevikok voltak. Ezzel kicsúszott a logikai lapja annak a felfogásnak, hogy diktatúra az, ami az egyéni szabadságjogokat korlátozza. Ehhez korunkban hozzá kell tenni, hogy két minőségében eltérő diktatúra van. Ugyan mindkettőnek közös jellemzője, hogy korlátozza az egyének szabadságát, de minőségi különbséget jelent közöttük az, hogy ez a korlátozás egy kisebbség, vagy a többség érdekét szolgálja.

A diktatúrák közti minőségi különbség jól mérhető azok népszerűségével. Össznépi az a diktatúra, amit a nagy többség támogat. Az első ilyen támogatott diktatúra a fasizmus, majd egyre inkább a bolsevik volt.

Akármennyi politikai erőszak hatott is a közvéleményre, a politikai szabadságra, a fasiszta rendszerek példátlanul népszerűek voltak. Csak a nagyon elfogultak hihetik azt, hogy a német, vagy a japán nép nem támogatta példátlan mértékben a saját diktatúráját.

Hitler és a japán császár tekintélye példátlanul nagy volt. Az ünnepléseiket nemcsak a szervezettségük, de a nép spontán öröme is jellemezte. Elég volt megnézni az osztrák nép önfeledt örömét, amikor Hitler bevonult.

Még a háború utolsó, már gyakorlatilag elvesztett szakaszában sem volt dezertálás, példátlan volt a halált megvető harckészség. Az amerikai katonák nem értették, hogy a japánok akkor sem adják meg magukat, amikor már semmi esélyük sem volt a túlélésre.

Természetesen nem minden fasizmusnak volt ilyen egyértelmű a támogatottsága. A nem puritán népek fasiszták sem tudtak lenni.

A szovjet katonák hősiességét is csak a rendszerhez való kötődésük magyarázza.

A közelmúltban egy amerikai közvélemény kutató végzett száznál több országban kutatást azzal a céllal, hogy mekkora a rendszer támogatottsága. Ebből is kiderült, hogy Kína messze kimagaslik a demokráciákhoz képest. Ott a lakosság 86 százaléka tartja jónak a kormánya munkáját. A polgári szabadságjogok országaiban a támogatás ritkán éri el az 50 százalékot. Ezt a liberális szabadságjogok apostolai a nép butaságával magyarázzák. Ezzel szemben Kína abban a tekintetben is kimagaslik, hogy ott az elmúlt harminc éven háromszor gyorsabban nőtt az egy laksora jutó fogyasztás, a leggyorsabban az iskolázottság, és a várható életkor.

Fajunk történetében a bolsevik rendszer volt az első, amelyik a nép érdekét szolgáló diktatúrát akart. Ezt a diktatúrát máig a nyugati történészek csak az embertelensége alapján ítélik meg, az eredményét nem mérik. Nem számolnak azzal, hogy összetörte, aminek összetörése nélkül nincs társadalmi előrelépés.

Nemcsak Oroszországban, de a fél-perifériák szintjén lévő minden társadalomban mindig visszaállt a régi szemét, ha egy kisebbség nem gyakorolt kemény politikai diktatúrát a korábbi rend erői felett, ha a forradalmárok nemcsak a gazdaságot, de a társadalmi életet is demokratizálni akarták.

Lenin a gazdaságot reformáló terve, korai halála után gyorsan megbukott, és Sztálin vezénylete alatt olyan erők kerültek uralomra, amelyek a gazdasági reformokat sem tartották megengedhetőnek.

Az európai bolsevik rendszerek két okból buktak meg.

- A piac jelzéseit kikapcsoló gazdaság nem lehet versenyképes. Nem lehet hatékony, és nem nevelheti fel azokat a társadalmi erőket, amelyek idővel stabilizálni tudják a politikai reformokat.

- A gazdaságra is ráerőltetett diktatúra imperialistává tesz. Ez a fasiszta rendszerek mindegyikében is beigazolódott. A gazdaságban versenyképtelen diktatúra külső erőszakra épít. Amit nem tud elérni a piacon, azt a hadszíntéren akarja elérni.

A kisebbség diktatúrájának szükségességét bizonyította a magyar 56-os forradalom is. A pártban és a gazdaságban reformot követelőket nagyon gyorsan félreállították a fél-feudális viszonyokat restaurálni kívánó társadalmi erők.

Mao, aki az 56-os forradalom elsőszámú támogatója volt, gyorsan felismerte, hogy a magyar forradalom ellenforradalommá változott át. Ő követelte először a Szovjetunió fegyveres beavatkozását. Ez a felismerése késztette Kínában a kulturális forradalom elindítására. A történészek a kulturális forradalmat embertelen bűnnek, politikai ostobaságnak minősítik, holott az a gazdaság megreformálhatóságának előfeltétele volt. Mao felismerte, hogy nem lehet addig a gazdaságot megreformálni, amíg nincs biztosítéka arra, hogy nem kerülnek hatalomra az egyúttal politikai reformokat is követelő erők. A történészek máig nem ismerték fel, hogy mi volt a kulturális forradalom feladata, pedig még annak iszonyú pusztítása, embertelensége sem volt elég ahhoz, hogy jóval később, a Teng-vezette gazdasági reformok hullámán felszínre kerülő politikai reformereket csak tankokkal lehetett eltiporni. Ha a kínai vörös hadsereg nem veri le a politikai reformot is követelőket, szó sem lehetett volna az elért gazdasági sikerekről. Politikai demokráciában még Kína egysége sem lett volna fenntartható, nem beszélve a legalapvetőbbről, a gyors népszaporulat erőszakos megfékezéséről.

Lenin mentette át a fejlett nyugati társadalmakat megdönteni akaró marxizmust a fél-perifériás Oroszországba. Ott ugyan csak annyira vitte, hogy a régi rendszert összetörte, de a sikere eleve kudarcra volt ítélve, hiszen a kelt-európai emberek viselkedése eleve alkalmatlan az élvonalba emelkedésre.

A bolsevik Szovjetunió ugyan nem volt képes a csodára, de történelmi szerepet játszott abban, megnyerték a háborút a fasizmusokkal szemben, valamint Rooseveltnek sikerült összetörnie a nyugat-európai országok gyarmattartó rendszerét. De erről később.

A lenini bolsevik rendszer azonban fajunk történelmében páratlan sikert aratott, illetve arat ma is Kínában. A kínai csodához hasonló eredményről fajunk történelme még nem ismer. A Nyugat már magához emelte a polgári demokráciák által járt úton a kisebb, de néhány európai fogalmak szerint nem kicsi konfuciánus országokat. Azok is közel kétszázmillió lakost jelentenek. Ennél azonban hétszer több felemelése a lenini elvek érvényesítésével folyik.

A második világháború előtt sokan, nemcsak a németek és a japánok, úgy látták, hogy Hitler és a japán császár lesz a század két nagy politikai alakja.

Egyikük sem lett, és ebben maguk is hibásak. Közös hibájuk volt, hogy nagyságrenddel túlértékelték az országuk, a népük elért erejét.

A két háború között már nyilvánvalóvá vált, hogy a tőkés osztálydiktatúra viszonyai nem tarthatók. A tudományos és technikai forradalom a fejlett, polgárosult Nyugaton olyan feltételeket hozott létre, amelyek nem tűrték meg az osztálytársadalmi formát.

Ez csak a nyugat-európai gyarmattartó társadalmakban volt, ideig, óráig, fenntartható, mivel a gyarmataikból jelentős jövedelemhez jutottak. Ezek megtartása és kizsákmányolása is egyre nehezebben volt megoldható, nem tudták a lakosság foglalkoztatását megoldani. A gyarmattartásuk egyre inkább előnyből hátránnyá vált. Ennek ellenre a nyugat-európai hatalmak ezt nem vették tudomásul, betegesen ragaszkodtak a gyarmatik feletti politikai és gazdasági uralomhoz. A gyarmathoz nem jutottak, illetve azoktól az első világháború végén megfosztottak, betegesen gyarmatokra vágytak.

Ennek volt tragikus példája Churchill, akinek okossága ellenére, fogalma sem volt arról, hogy a gyarmatbirodalom anakronizmussá vált, és még azt sem vette tudomásul, hogy szövetségese, Roosevelt elsődleges háborús célja a gyarmatrendszer felszámolása. Azt hitte megnyerte a háborút, pedig minden célját elvesztette.

A gazdaságtörténet máig adós annak kimutatásával, hogy az első világháború óta, a gyarmattartás már nem volt előny.

Az első világháború után még nyoma sem volt annak a viharos társadalmi és gazdasági fejlődésnek, ami a másodikat követte.

A tőkés osztálytársadalmakban a gazdasági válságot a liberális gazdaságpolitikájuk idézte elő. Erre a tőkés országok társadalmi és gazdasági bezárkózással válaszoltak. Kivételt az Egyesült Államok jelentett, ahol a New Deal név alatt, az állam alaposan belenyúlt a gazdaságba. Különös sikert azonban ez sem hozott.

A tőkés osztálytársadalmak között csak a skandináv államokban ismerték fel a követendő utat, az össznépi társadalom építését. Könnyű volt nekik, hiszen ők voltak a nyugati világban a leginkább puritánok.

A közelmúltan készítettem egy felmérést, ami kimutatta, hogy a megelőző száztíz évben, vagyis a tudományos és technikai forradalom első jeleinek jelentkezése óta, az egy laksora jutó jövedelem a leggyorsabban a skandináv, és az alpi népek társadalmaiban történt. Vagyis a leginkább puritánok körében volt a leggyorsabb a társadalmi fejlődés.

Az elmúlt ötven évben azonban őket is megelőzték a távol-keleti tigrisek. Mivel, ők még puritánabbak.

A fél-perifériák, a világ feltörekvő, puritán népei a fejlettekben jelentkező, de őket még súlyosabban súlytó válságra fasizmusokkal válaszoltak. A fasizmusok mindegyikét az erős liberalizmus ellenesség, és politikai szabadságjogok drasztikus korlátozása jelentette.

rendszer a társadalmi és gazdasági válsággal küszködő osztálytársadalmakkal szemben társadalmi és gazdasági fölényt mutatott. A siker szállt a fasiszta államok, mindeneke előtt Németország és Japán, fejébe. Ennek hatására egyre inkább letértek a belső társadalmi és gazdasági feladataik teljesítéséről, és imperialistává váltak.

A történészek máig nem merik bevallani, hogy békés viszonyok között a fasizmusok mind társadalmi, mind gazdasági tekintetben jobban teljesítettek, mint a liberális tőkés demokráciák. Csökkentették a társadalmi különbségeket, felszámolták a munkanélküliséget, és gyorsabban építették az infrastruktúrát. Röviden, inkább össznépi célokat szolgáltak.

A siker megrészegítette a fasiszta országokat, gyarmatbirodalommá válásra törekedtek. Nagyon gyorsan bebizonyosodott, hogy, mint minden rendszer, a faizmus is, elsőssorban a puritán életvitelű népek, a németek és japánok, számára bizonyult sikeresnek. Ennek megfelelően ők váltak a fasiszta imperializmus zászlóvivőivé. A német és a japán fasizmus gazdasági csodát produkált. Néhány év alattfelszámolta a munkanélküliséget, minden tőkés polgári demokrata országnál sokkal gyorsabban emelték az életszínvonalat. Ennek hátán a történelemben példátlanul népszerű rendszerré váltak. Ugyan nem lehet a választásaikat demokratikusnak tekinteni, de a választási eredményeket mégis a népszerűség tanúsítványának kell tekinteni.

Itt volna az ideje, hogy a történészek is vegyék tudomásul, az a jobb rendszer, ami jobban teljesít, és jobban el tudja magát a lakosság többségével fogadtatni.

Napjainkban a fasizmust embertelen rendszernek tartják annak ellenére, hogy minden érintett nép történelmében a legnépszerűbb rendszer volt. Azzal csak néhány ország bolsevik diktatúrája versenyezhet. A közelmúltban publikált egy amerikai közvélemény kutatóintézet adatokat arról, hogy melyik országban a lakosság hány százaléka van megelégedve a saját politikai rendszerével. A rangsorban Kína vezet 86 százalékkal. A nyugati demokráciákban az 50 százalék már nagyon ritka. A nyugati társadalomtudósok mégis embertelennek tartják azokat a rendszereket, amelyek az embereknek a leginkább megfelelnek.

Még kevesebb szó esik arról, hogy a világ szinte minden fél-perifériához sorolandó társadalma önakaratból választotta, és támogatta, a fasiszta rendszerét.

A közép-európai, és a kelet-ázsiai fasizmusok betegesen faji felsőbbrendűségükkel magyarázták a sikerüket, és a másik fajhoz tartozók üldözői lettek. Európában, elsősorban a példátlan sikereket elért zsidóságot tekintették kártékonynak. A közép-európai antiszemitizmus a zsidók páratlan sikere miatti irigylésükre épült, hisztériává, embertelenséggé dagadt.

A fasizmusok története is azt igazolta, hogy a siker elsődleges feltétele nem a politikai módszer, nem az ideológia, hanem a lakosság viselkedési módja. A jelenkor követelményei között, a puritán viselkedés minden rendszerben sikert hoz, a nem puritánok pedig lemaradnak.

A puritán németek és a japánok fasizmusa, olyan teljesítményekre volt képes, ami a fejébe szállt, erejét irreálisan túlértékelve, magát minden feladat teljesítésére képesnek tartotta.

E két nép háborús teljesítménye óriási volt annak ellenére, hogy a teljesíthetetlen feladatok általában gyorsan lelepleződnek. Máig érthetetlen, hogy a két nép értelmisége is teljesen elvesztette realitásérzékét.

A hadvezetéshez és a nemzetközi erőviszonyok felméréséhez laikus vezérük minden mániákus elképzelését fegyelmezetten igyekeztek végrehajtani.

Hitler első agressziói egyértelműen bizonyították, hogy a nyugat-európai tőkésállamoknak nincsenek a kontinensen háborút is kockáztató érdekeik, az Egyesült Államok elnöke, Roosevelt pedig a német és a japán imperializmusban, a klasszikus gyarmatbirodalmak erejét őrlő politikai rendszert látott. Az idő a fasiszta Németországnak dolgozott, számára a kontinensen való berendezkedés lehetősége adott volt. Németországnak elég lett volna várni. Ezzel szemben a rövidlátó Hitler az orránál fogva vezethette a német diplomáciát és vezérkart.

Ezt a tényállást jól bizonyította, hogy az sem zavara az Egyesült Államokat, hogy a bolsevik és a náci diktatúra szövetséget kötött. Ez volt Hitler egyedüli reálpolitikai lépése.

A második világháborúban, egészen a német hadüzenetig, az Egyesült Államok csak annyi segítséget adott a gyarmattartóknak, hogy minél tovább eméssze erejét a fasiszta diktatúrákkal folytatott háború. Ráadásul a volt gyarmattartók ingyen semmit sem kaptak, Roosevelt hagyta őket, elsősorban Angliát, minél jobban eladósodni.

A primitív Hitler még mindig a száz évvel korábbi stratégiában gondolkodott, a nagyobb élettér jelent nagyobb katonai erőt. Pedig számára a szövetséges Szovjetunió sokkal előnyösebb lett volna, mint a megszállt. Mint általában a fasiszták, Hitler sem értette meg, hogy sokkal nehezebb, drágább mások felett erőszakkal uralkodni, mint az ostobát, a szegényt, megvásárolni.

Érthetetlen, hogy a német történészek sem értik meg, hogy Hitler legostobább döntése volt a Szovjetunió megtámadása. Onnan, még győzelem esetén sem számíthatott akkora támogatásra, erőforrásra, mint amennyit megkaphatott volna a szövetségesének deklarált Sztálintól.

Amennyire könnyű bizonyítani, hogy Hitler ostoba stratéga volt, annyira nehéz a politikai és katonai zseninek deklarált Churchillről bebizonyítani ugyanezt. Ezt, az sem könnyíti meg, hogy a második világháborúban a legtöbbet nem a vesztesek, hanem a magát nyertesnek érző Brit Birodalom vezetője, Churchill vesztett.

Ha a történészek eljutnának addig, hogy egy háború nyertesit nem a fegyverletétel napján, hanem csak azt következően néhány évtizeddel később lehet felmérni.

A háború egyelten egyértelmű nyertese az Egyesült Államok lett. Ez már a béketárgyalásokon kiderült. Minden Roosevelt akaratának megfelelően történt.

A történészek a háborúk nagy veszteseinek a Német Birodalmat és a Japán Császárságot tartják. Nem veszik tudomásul, hogy a háború előtti pozíciója mindkét népnek megnőtt. Ők hajtották végre a háborút követő két g0azdasági csodát. Erre csak azért lehettek képesek, mert a háború katonai elvesztése szerénységre kényszeríttette őket. Németország ma sokkal inkább Európa vezető hatalma, mint a háború előtt volt. Ma a német nép a „győzteseknél”, a háború előttinél viszonyítva, jobban él, nagyobb a gazdasági súlya.

Ez még inkább igaz Japánra. A háború előttihez viszonyítva a japán nép jobban él, nagyobb a világgazdasági szerepe.

A Szovjetuniót is a háború egyértelmű nyertesének tartják, holott mára, etnikumaira szétesett. Oroszország nem a saját erejéből, hanem a nemzeti kincseinek exportjából élő, önerejéből szegény ország. Önerejéből, az olaj és földgáz nélkül ott állna, ahol a két szláv testéve, Ukrajna és Fehér-Oroszország. Sokakat félrevezet, hogy az Egyesült Államok akaratából, Jaltában szuperhatalmi szerepet kapott. Nem veszik tudomásul, hogy az Egyesült Államok támogatása nélkül, Jaltában nem kap semmit. Nem önerejéből, hanem az Egyesült Államok elnökének akaratából szállhatta meg Közép-Európát, és maradhatott itt fél évszázadon keresztül.

A Szovjetuniónak az Egyesült Államok érdekéből kapott szerepet nemcsak a szovjetvezetők, és a nép, de a Nyugat is komolyan vette.

A történészek máig nem ismerik fel, hogy a hidegháború Roosevelt zseniális találmánya, ami lehetővé tette az Egyesült Államok számára nemcsak a gyarmatok gyorsabb felszabadítását, de a szövetségesi kordában tartását is. Ha nincs hidegháború, ha nem kell a Szovjetunió katonai erejétől félni az európai államoknak, nem jöhet lére az összefogásuk, végül az Európai Unió.

Japánt sem lehetett volna olyan rövid láncon tartani, ha nem kell félni a Szovjetunió katonai erejétől.

Húsz évvel a háború után már egyértelmű volt, hogy a háború igazi vesztesei a gyarmattartók, mindenek előtt a Brit Birodalom. Ők semmit sem nyertek, de mindent elvesztettek, amit háborús céljuknak tekintettek.

A század utolsó évtizedére a Szovjetunió is szétesett. Legfeljebb a gyenge szomszédoknak kell félni tőle.

Amennyire történelmi érdem volt a gyarmati rendszer felszámolása, amiben szüksége volt a Szovjetuniótól való félelemre is, annyira katasztrofális következményekkel jár annak a figyelmen kívül hagyása, hogy a kizsákmányolástól megszabadult elmaradt világban robban a népszaporulat, elviselhetetlen túlnépesedés következik be. Az elmúlt hatvan évben többel nőtt az elmaradt világ népessége, mint előtte összesen.

A nyugati világban nem akadt egyetlen társadalomtudós, és felelős politikus, aki gondolt arra, hogy mivel jár az elmúlt, és a várható ötven évben megtörtént, és a bekövetkező népességrobbanás. Elképesztő társadalmi és természeti kárt. Ezzel szemben a világ azt tartotta az alapvető erkölcsi elvárásnak, hogy minél kevesebb ember haljon meg. Az fel sem merült, hogy ebben az esetben mennyi születés nem okoz elviselhetetlen társadalmi nyomást, és természetpusztítást.

Két példa.

Az alábbi két példán azt kívánom illusztrálni, hogy milyen stratégiai hibák fakadtak abból, hogy nem számoltak a népesség növekedéssel.

Az ezredfordulóra egyértelművé vált, hogy egyetlen szuperhatalom maradt a porodon, az Egyesült Államok. Korlátlan a hatalma, de nagyon korlátolt a helyzetfelismerő képessége. Ez semmiben sem nyilvánvalóbb, mint a Közel-Kelet és Izrael kezelésében.

 

Az Egyesült Államok a háborút követően azonnal két olyan stratégiai hibát követet el, amit máig, és még sokáig nyög.

Az Egyesült Államok vezetői azt hitték, hogy az ország számra legfontosabb stratégiai anyaggal, a nyersolajjal való ellátás biztosítása. Mivel az akkori ismeretek szerint, ezt csak a közel-keleti olajból lehet biztosítani, egyik első gondjuknak tekintették, hogy ezt a térséget a maguk számára biztosítsák. Ezért kötöttek, sietve, örök barátsági és segélynyújtási szerződést Szaúd-Arábiával. Ez katonai védelmi garanciát biztosított elsősorban Szaúd-Arábia, de gyakorlatilag az olajban gazdag közel-keleti térség egésze számára.

Ezzel az Egyesült Államok garanciát vállalt arra, hogy a közel-keleti feudális társadalmak fenntarthatják idejétmúlt rendszereiket, mindaddig, amíg Amerika-barát politikát folytatnak. Ennél erkölcstelenebb elkötelezettséget nem ismer az elmúlt hatvan év. Az Egyesült Államok, a haladó világ példaképe, állami garanciát vállalt, és vállal a legkevésbé igazságos társadalmi rendszerek fenntartására mindaddig, amíg azok az érekeit szolgálják.

Nem is gondol senki arra, hogy az olajban gazdag arab országok, Szaúd-Arábia néhány ezer hercege, a sah által elnyomott Irán, a Husszeint Irakja sokkal elitéltebb rendszerek voltak, és azok ma is, mint a Szovjetunió volt, ami ellen hidegháborút, eszeveszett fegyverkezési versenyt folytattak. Azt azonban látni kellett volna, hogy a zsákutcába került, imperialistává vált, bolsevik rendszer százszor modernebb társadalom volt, mint az Egyesült Államok bármelyik közel-keleti kedvence. Utólag az sem vitatható, hogy a bolsevik rendszer romjain felépült volt tagállamok még betegebb, reménytelenebb társadalmak, mint az ördöginek kikiáltott bolsevik elődjük volt.

Az elmúlt hatvan évben nem volt az Egyesült Államoknak olyan közel-keleti védence, aminek társadalmi berendezkedése nem embertelenebb, mint a szovjetrendszer volt.

De nem is a közel-keleti államok társadalmi elmaradottsága a fő hiba, hanem a térségben folyó féktelen népességnövekedés. Nem akadt az Egyesült Államok vezetésében egyetlen olyan politikus, aki felmérte volna, mi vár az olyan társadalmakra, amiknek eleve túlnépesedett az élettere, és a lakossága évi 2-3 százalékkal növekszik. Ha akadt volna, kiderül, hogy ilyen népességnövekedést még a legnagyobb olajgazdagság sem képes tartósan feldolgozni.

Elég lett volna megnézni Irak népesedését. Az ország lakossága negyven év alatt, az emberpusztító háborúk ellenére, háromszorosára nőtt.

A Közel-Keleten, ahol a művelhető területre vetített lakosság eleve sűrű volt, negyven év alatt 180 millióval nőt a lakosság.

Ebbe a túlnépesedett és túlnépesedő, reménytelen térségbe segítették a holocaust borzalmai után megrettent európai zsidóság államalapítását, és a zsidó állam létének garantálását. Rosszabb helyre nem mehetett volna találni a világ legfejlettebb etnikumát jelentő zsidó diaszpóra számára. Ha az európai zsidókat az Egyesült Államok fogadja be, óriási nyereséghez jut. Az oda költöző zsidók ma néhányszor jobban, és százszor biztosabb jövő elé nézve élhetnének, mint a közel-keleti zsidó államban. A zsidó állam védelmének garantálása azonban sok százmillió arabot tett ellenséggé.

A Nyugat közel-keleti és dél-ázsiai politikája bukásra van ítélve. Amíg nem sikerül a népszaporulatot megállítani, addig minden segítség többet árt, mint használ. Márpedig semmi jele nincs annak, hogy a Nyugat ott bevezetheti, amit Kínában embertelennek ítél. A sikeres családtervezés gondolat még fel sem merül, pedig már ma is késő, mert ezek térségében eleve még egyszer annyi ember él, mint amennyivel sikerre lehetne számítani. Senki sem meri leírni, hogy nincs megoldás, a jövőjüket rájuk kell bízni. Csak ők tudják egymást az eltarthatóság mértékére irtani. Márpedig nélküle nincs számukra kiút.

Az Egyesült Államok már a második világháború végére az egyetlen szuperhatalom volt. Ezt a szerepét kiválóan betöltötte azzal, hogy a Szovjetuniót a demokratikus Nyugat létét fenyegető veszélynek állította be, felszámolta a gyarmati rendszert.

Az ugyan tagadhatatlan, hogy Sztálin és birodalma ilyen szerepről álmodott, hiszen az volt évszázadok óta a cári Oroszország álma is. De ahogyan a cároknak sem volt az álmuk megvalósításához erejük, a bolsevik Szovjetuniónak sem volt. Az erőt az Egyesült Államok, név szerint Roosevelt, adta amikor ingyen ellátta modern fegyverekkel a Hitler ellen harcoló Szovjetuniót, amikor Jaltában neki adta Közép-Európa államait, majd Japán északi szigeteit.

Nem ismerhetjük Sztálin és a bolsevikvezetők gondolatait, amikor azt tapasztalhatták, hogy Churchill pénzért, előjogokért kaphat amerikai fegyvereket, üzemanyagot, ők pedig ingyen. Ők láthatták, hogy az amerikai segítség nélkül elvesztették volna a háborút a német és a japán fasizmus közé szorulva. Ők örülhettek, hogy megnyerték a háborút, de arról nem is álmodhattak, hogy megkapják Közép-Európát, ahol kedvük szerint uralkodhatnak. Ők sem hihették el, hogy Roosevelt közelebb áll hozzájuk, mint Churchillhez.

A Szovjetunió a háború után is számíthatott az Egyesült Államokra.

Az is meglepte őket, hogy az Egyesült Államok nemcsak szabad kezet adott nekik a magyar forradalom leveréséhez, de a Szuezi Válságban a nyugat-európai tőkés demokráciákkal szemben velük szövetkezik.

Az Egyesült Államok támogatását annyira félreértették, gyengeségének vélték. Ezért már rovására is akartak terjeszkedni. A Kubai Válság volt az első, amikor nem a nyugat-európai volt gyarmattartók, hanem az Egyesült Államok érdekét sértették. Ebben már az Egyesült Államokkal került szembe a szovjet imperializmus. A szovjetvezetés, aminek színvonala egyre csökkent, képtelen volt megérteni az Egyesült Államok érdekét.

Ez még nyilvánvalóbbá vált, amikor a Szovjetunió Afganisztánt szállta meg, vagyis azt a szerepet játszotta, amit a nyugat-európai gyarmattartók évszázadok óta.

A Szovjetunió e két esetben lépte át a Jaltában neki ajándékozott határt, mert imperialista, gyarmattartó szerepre tört.

A Szovjetunió imperializmusát sem értik meg. Az minőségében más imperializmus volt. A nyugati imperialisták anyagi érdekből hódítottak. Tették, amikor a gyarmatokból még anyagi haszon származott. A Szovjetunió vallási térítést akart elérni. A vazallusiból nem húzott hasznot, sőt fizetett is nekik, csak hozzá hithű szolgák legyenek.

A gyarmattartásnak három fázisa volt.

1. A haszonnal járó a gyarmattartás. Ennek a jövedelemforrásnak köszönhette Nyugat-Európa a világ fölé emelkedését, a tudományos és technikai forradalmat.

2. A remélt haszonnal járó gyarmatosítás. A német és a japán imperializmus már csak a vélt haszon reményében hódított. Nem ismerte fel, hogy már sokkal olcsóbb mindent a világpiacon megvásárolni, mint erőszakkal rabolni. Amikor a háborúvesztés után ezt tették, csodára lettek képesek.

3. A szovjet imperializmus. Ez fizette a gyarmatit, hogy büszke lehessen önmagára. Ez olyan sokba került, hogy összeroppant.

 

A világon senki sem ismerte fel, hogy a jövő a kelet-ázsiai puritánoké. Ez a siker abból fakad, hogy a kelet-ázsiai konfuciánus viselkedési kultúra még az északnyugat-európainál is puritánabb, a kor elvárásinak annál is megfelelőbb. Az ottani emberek nemcsak megfelelőbbek, de sokkal többen is vannak.

Az Egyesült Államokon belül, az utóbbi hatvan év során, a csendes-óceáni térség lett a motor. Ezt követte a Csendes óceán északi harmadának másik partján az amerikai befolyás alá került térség államainak a csodálatos felemelkedése. Japán, Tajvan, Dél-Korea és a két városállam felemelkedése a világgazdaság élvonalába olyan csodálatos gyorsan történt, amire senki nem számíthatott.

Az, hogy a Nyugatnak fogalma sem volt arról, hogy a kelet-ázsiai emberek milyen értéket jelentnek, már bebizonyította a kínai diaszpóra. Azt más államokban élő kínaiak azt a szerepet játszották a Csendes Óceán térségében, amit Nyugaton a zsidóság. Messze a befogadó népek fölé emelkedtek.

A második jelzés Japán háborús szerepe. A volt gyarmattartók alárendelt szerepet játszottak vele szemben. Az Egyesült Államok sokszorta nagyobb erejével szemen is évekig ellen tudtak állni.

Az igazi bizonyítékot azonban a háború után Japán és a kis tigrisek adták.

Az Egyesült Államok Kína esetében nagyon későn ébredt, sőt még ma sem méri fel, hogy a század második felén mivel kell számolnia. Pedig lett volna néhányszor esélye.

Közvetlenül a háború után nem ismerte fel, hogy a jövő nem a kínai polgárságé, hanem a falusi népé. Minden erejével a kommunista ellenes erőket támogatta, nem azt tette, amit Roosevelt. Akkor sem kapott észbe, amikor romlott a szovjet-kínai viszony, amikor a kínai kommunisták örömmel tárgyaltak volna.

Vietnám esetében is a rossz oldalra állt. Ismereteim szerint, Vietnám kulturális tekintetben Olaszországhoz hasonló. Egy nyelvű, de két alapvetően eltérő kultúrájú ország. Az északiak puritánok, a déliek dél-ázsiaiak. Vietnámban az északiak a németekhez, a déliek a dél-olaszokhoz hasonlíthatók. A társadalmi, különösen a katonai értékük között nagyságrendi a különbség. Aki a dél-vietnámiak oldalán harcol, az veszít, aki az északiakkal szövetkezik, az nyer. Nincsenek adataim, talán senkinek, de a délieknek nyújtott támogatás legalább tízszer akkora volt, mint az északiaké, mégis az utóbbiak nyertek.

 

Meggyőződésem szerint, Roosevelt volt az egyetlen amerikai elnök, aki elég nagy volt ahhoz, hogy a világ valaha ismert legnagyobb szuperhatalmának a vezetésére megfelelt.

Kopátsy Sándor                   PP                 2010-07-22

 

 

A magyar társadalom elsődleges faladata arról beszélni, ami a legfontosabb teendője.

Nehéz azon vitatkozni, hogy mi a két elsődleges feladat.

He e két területen nem hajtunk végre gyökeres változást, akkor minden más területen kár okoskodni.

Jelenleg az EU 27 tagországa között az utolsó helyen állunk a munkaképes lakosság, a 18-65 éves korosztály munkára fogottságában. Amíg utolsók vagyunk a munkavégzésben, legfeljebb bűvészkedő trükknek számít, hogy mekkora lesz az idén a költségvetési hiány, mennyire van megelégedve az IMF ideküldött delegációja a fogadtatásával. Sajnos a Nemzetközi Valutaalap bürokratáinak fogalmuk nincs arról, hogy mitől függ egy ország pénzügyeinek stabilitása. Pedig elég volna megnézni egyetlen statisztikát arról, hogy mi az összefüggés a foglalkoztatási ráta és a pénzügyi egyensúly között. Kiderülne, hogy ők mindig oda futkosnak „oltani” a tűzet, ahol ez a mutató alacsony, és ott nincs szükség a tanácsaikra, ahol magas.

Még nem olvastam olyan elemzést, amelyik felmérte volna annak szükségszerű következményeit, hogy másfélmillió embertől elvettük a legális munkavállalás lehetőségét. Népük történetében ennél nagyobb bűnt nem követtek el.

A háború előtti politikai radikalizmus joggal beszélt a hárommillió koldus országáról. De az ezer éves bűneink sorozatának terméke volt, annak létrejöttét nem lehetett a rendszer nyakába varrni. Annak csak arra korlátozódott a felelőssége, hogy nem tett ellene semmit, sőt vigyázott annak fenntartására.

A rendszerváltást végrehajtók nagyon gyorsan felszámoltak másfélmillió munkahelyt, ezzel két év alatt, felújították a hárommillió koldus társadalmát. A kor törvényeinek megfelelően úgy, hogy a hárommilliót a közpénzekből eltartják.

A liberális közgazdászok azt hitték, hogy majd jön a nyugati tőke, és foglalkoztatni fogja a leépített másfélmilliót. Nekik is tudni kellett volna, hogy a leépített másfélmillió előzőleg csak azért talált munkát, mert a bolsevik rendszer ezt kikényszeríttette. Egyrészt azzal, hogy az átlagbér gazdálkodással mesterséges keresletet teremtett a képzetlen, igénytelen munkaerővel szemben, másrészt olyan iparágakat támogatott, amire piaci verseny esetén nem lett volna lehetőség. Márpedig ezt a liberális közgazdászoknak is illett volna tudni, hiszen előtte évtizedeken keresztül ezt lepleztük le.

A liberális közgazdászok azért alkalmatlanok a jelenkori társadalmak hatékony működetésére, mert nem veszik tudomásul, hogy a tartós munkanélküliség nagyobb károkozó, mint a bármilyen foglalkoztatás.

A tartós munkanélküli nem azért drága, mert dolgozóknak az adófizetőknek el kell őket tartani, hanem sokkal inkább azért, mert egyrészt erkölcsileg fertőz, hanem gyorsan szaporodik.

A tartósan munkanélküli nemcsak a saját szakmai és erkölcsi értékét veszíti, hanem a családja, a környezete, az egész társadalom erkölcsét is rontja. Márpedig a jelenkori fejlett társadalmi teljesítménye elsősorban a lakosság erkölcsétől, viselkedési kultúrájától függ.

 

A társadalom érdekével összehangolt népesedés a fejlett társadalmak elsődleges gazdasági feladata. Ehhez aztán végleg nem ért a piac. Pedig hosszú távon, a fejlett társadalmak teljesítménye elsősorban attól függ, milyen minőségű lesz a következő generáció. Annak minősége pedig mindenek előtt attól függ, milyen családi háttérből érkezi. Nemcsak a közgazdászok, de még a szociológusok sem hajlandók tudomásul venni, hogy a következő generáció társadalmi értéke elsősorban a szülők gyermeknevelésének minőségétől függ. Ezzelnemcsak a szülők és a gyakorló pedagógusok is tisztában vannak, de szemérmesen lapítanak róla.

De kezdjük a számokkal. A néhány tízezer betelepülő ellenére fogyatkozunk. Erről tud az ország közvéleménye is.

A számoknál nagyságrenddel károsabb a minőség. Azt, hogy hol fog az ország ötven év múlva tartani Nyugat-Európához képest, elsősorban nem attól függ, hányan születnek évente, hanem attól, hogy milyen teljesítmény várható majd tőlük.

Az fajunk egyik sajátsága, ezért világjelenség, hogy minél szegényebb, kevésbé iskolázott a család, annál több gyermeket vállalnak. Ezt a feji tulajdonságunkat mesterségesen tovább torzítja a családtámogatási rendszer, ami darabra, és nem minőségre ösztönöz. Korunk egyik általános ostobasága, hogy a gyermeknevelést nem eredménye, hanem darabszáma alapján támogatjuk. Ennek az a szükségszerű következménye, hogy minél kedvezőtlenebb a várható eredmény, annál nagyobb a gyermekszámra való ösztönzés.

Ismerek családokat, ahol a gyermeknevelésre fordított költség és idő az átlag tízszerese felett van, ugyanakkor a leszakadtak széles rétegben még a családi pótlék összegét sem éri el. Ahol a szülők sokat áldoznak a gyermeknevelésre, ott az eredmény soksorosa lesz az átlagnak, ahol még a családi pótlékból is megtakarítanak, ott a várható eredmény negatív.

Becslésem szerint ötven év múlva várható eredmény fel lesz annak, ami akkor volna, ha minden családi jövedelem mellett azonos volna a gyermekvállalás, és harmada annak, ha ott születne több gyermek, ahol a szülői háttér jobb, és fordítva.

A tudományos és technikai forradalom olyan feltételeket teremtett, amiben a társadalom két elsődleges feladata a munkaképesek munkára fogása, és a gyermeknevelés hatékonyságának ösztönzése. Az a társadalom, amelyik nem a két feladatot tekinti elsődlegesnek, annak nincs reményteli jövője.

E kettő mögött, minden más társadalmi érdek, hosszú távon, másodlagos.

Kopátsy Sándor                 EE                   2010-07-24

 

 

A The Economist legutóbbi számában, július 17., ismertetnek egy pár nappal korábban megjelent könyvet, ami végre rámutat a jelenlegi pénzügyi válság tényleges okára.

Illetve jó helyen keresi azt. A lényeget jól látja, de a tényleges okot nem nevezi meg. A pénzügyi válságot szerinte is az okozta, hogy a bankok az emelkedő ingatlanárakra gátlástalanul hiteleztek, amivel hozzájárultak az ingatlanárak emelkedéséhez, és ezzel a bankok újabb impulzust kaptak arra, hogy az ingatlanokra még több hitelt adjanak.

Ezt a lavinát azonban a jegybankok, mindenek előtt az Egyesült Államoké, indította el. A bankárszakma nem vette tudomásul, hogy az ingatlan- és részvényárak emelkedési is infláció, amivel az alapkamat megállapítása során számolni kell. Ha ezt is figyelembe vették volna, kiderül, hogy az alapkamat negatív, hiszen a gyorsan emelkedő ingatlan- és részvényárak irreálisan emelkednek.

A klasszikus közgazdászok még tudták, hogy egy állam nem lesz attól gazdagabb, hogy emelkedik a vagyontárgyak ára, ha azt nem a nagyobb jövedelemtermelés okozza. Pedig akkor még nem volt akkora súlya a vagyonra adott bankhiteleknek.

Már középiskolás fokon azt kell tudni, hogy a nagyobb vagyonérték nagyobb hitelfedezetet, és ezzel nagyobb pénzkiáramlást jelent. Még inkább azt, hogy a negatív alapkamat mellett nincs megtakarítási hajlandóság, a jövedelemnél többet költenek. Ezt ugyan mindenki látta, de a bankárok csak azt tartották szem előtt, hogy nekik ez jó üzlet.

Mi lett volna a jegybankok és a pénzügyi hatóságok kötelessége?

1. Az alapkamatot olyan szintre emelni, amekkora a vagyonárak emelkedését is figyelembe vevő infláció, azaz a pénzromlás. Ez önmagában elég lett volna arra, hogy ne legyen olcsó a hitel. A liberális közgazdászok nem hajlandók tudomásul venni, hogy hosszú távon közveszélyes az olyan alacsony alapkamat, ami mellett negatív, vagy akárcsak nagyon alacsony a felhalmozási ráta. A negatív reálkamat felelős azért, hogy a demokratikus országokban elszabadult az államadósság, és jellemzővé vált a lakosság eladósodása is.

2. A bankokat arra kötelezni, hogy az ingatlanokra adott hitelek mögé kellő kockázati tartalékot képezzenek. Az ilyen számviteli követelmény esetén kiderült volna, hogy a bankok nem is annyira jövedelmezők, amilyen buzgalommal osztogatták egymás között a prémiumokat. Ha a bankok reális, a tényleges kockázatokkal számoló mérlegek készítésére kötelezettek lettek volna, nem fordulhatott volna elő, hogy a pénzügyi szektorban sokkal magasabb a profit, mint az értéktermelő szférában. Elég megnézni, hogy kiknek a vagyona, jövedelme gyarapodott a leggyorsabban. Akik nem az értéktermeléssel, hanem a pénzügyekkel ügyeskedtek.

Kopátsy Sándor                  EH                  2010-07-17

 

 

A Nyugat utóbbi ötszáz éve nem érthető meg a zsidóság szerepe nélkül. Tőlük kaptuk az egy istent hivő vallásunkat, a kereszténységet, és ők voltak Európa keleti felén a felzárkózás motorja az ipari forradalom után.

A második világháború óta a kor vitathatatlan szuperhatalma, z Egyesült Államok védelme alatt állnak, és fél évszázada őseik földjén van erős államuk.

Látszólag, célhoz értek. A siker tudatában fel sem merül a jövőjük reális elemzésének igénye. Pedig a jövőjük előtt két leküzdhetetlen akadály tornyosul.

Egyrészt a vallásuk idejétmúlt törzsi vallás, másrészt két, egymástól nagyon elszakadt kultúrára épül az államuk.

Ezelőtt több ezer éve, természetes volt, hogy minden etnikumnak saját vallása van. Már ebben a törzsek tízezreire bomló, több istent tisztelő világban megjelent az egy birodalom, egy vallás gyakorlata. Az önözéses növénytermelő birodalmak gazdaági centralizáltsága létrehozta a birodalom közös, több istenben hívő vallását. Ebbe a világba lépett be a zsidóság az egy istent szolgáló törzsi vallásával. Ezt a forradalmi eseményt a zsidóságnak köszönhetjük.

Krisztust, a zsidó rabbit még nehezen nevezhetnék a törzsi kereteket túllépő vallás alapítójának. Nem vagyok vallástörténész, de számomra Szent Pál az, aki a Római Birodalomra, illetve a görög-római kultúrára szabta a zsidók krisztusi tanítást.

A kereszténység azzal akart megszabadulni zsidó eredetétől, hogy a zsidóságot, mint istengyilkos népet állította be. Ezért a kereszténység történetén végigvonul az antiszemitizmus. Ezt a keresztény tradíciót a nácik csak megkoronázták. Ma már egyetlen keresztény egyház sem meri nyíltan támadni a zsidóságot, de addig nem jutottak el, főleg a római katolikus és a pravoszláv egyház, hogy teológiájában tegye rendbe a zsidósághoz, illetve az izraelita valláshoz való viszonyát, hogy kimondja nyíltan, a zsidók vallásának a Római Birodalom népeire való átszabásából született a kereszténység.

Amíg ez nem történik meg, nem várható, hogy a zsidók bízzanak a keresztényekben. Ha zsidó volnék, a filoszemita keresztények barátságára, támogatására nem mernék államot építeni. Márpedig Izrael, és a diaszpórában élő zsidóság alapvetően a keresztény Egyesült Államokra építi a jövőjét, és fel sem készül arra az eshetőségre, ha ez a támogatás megszűnik. Ezt akkor sem szabad volna elfelejteni, ha ebből óriási feladatok, nehézségek származnak.

Sem a kereszténység, sem a zsidóság körében nem tudatosodott, hogy egymástól alapvetően két tekintetben különböznek.

Ebből alapvető különbség fakad, amit egyik vallás sem fejteget. Pedig ennek még kemény következményei lehetnek. Ebből fakadt a mohamedán vallás gyors térhódítása a Közel-Keleten és Észak-Afrikában, majd Ázsiában.

A kereszténység máig lapít arról, hogy miért vesztette el nagyon gyorsan az első fél évezred legerősebb keresztény térségét, a szemita keresztények szinte egészét. Azért, mert a szemita kultúrának nem felel meg az istenségekben olyan gazdag, bálványokkal teli világ. Nekik egyértelműen egyetlen istenre volt szükségük. Az európai népeknek azonban megfelelt a rejtett több istenségben, szentekben, kegytárgyakban gazdag kereszténység. Ezt csak a reformáció nyesegette méretesre.

A zsidóság sem szól arról, hogy a kemény egyetlen istent ismerő zsidó vallást felpuhította a kereszténység. A mediterrán népek kultúrájához jobban illett Szent Pál egyre gazdagodó, a szentek, a tárgyak isteni erejét elismerő égi világa, mint a közel-keleti népekéhez. A tudományos és technikai forradalom sem volt elég ahhoz, hogy a kereszténység egésze megelégedjen egyetlen istenével, és a hívők hozzá való közvetlen kapcsolatával.

Ezért kellene hangsúlyozni, hogy miért volt jellemző egészen Izrael megjelenéségig, hogy a mohamedán világban azért nem volt olyan erős az antiszemitizmus, mint a keresztényben, mert egyrészt közös volt a kemény egy istenhitük, másrészt egyikben sem volt különösebb dinamika. A Nyugat vallása azért volt szinte folyamatosan antiszemita, mert az utóbbi ötszáz évben az összes magas-kultúra fölé emelkedett mind a tudományokban, mind a művészetekben, mind a technikában. Ezzel szemben a vallása még tele volt a pogányság elemeivel.

A zsidó vallás ragaszkodása a kemény egy istenhívéshez óriási erő, ugyanakkor a törzsi jellege, az anyajogúsága egyre inkább anakronizmus. Az egy istenhívéshez való ragaszkodás történelmi érdeme, a törzsi jellegéhez, számos vallási parancsához, a körülmetéléshez, az étkezési előírásokhoz, és a munkatilalmakhoz való konok ragaszkodása viszont súlyos terhet jelent.

A zsidó diaszpóra az elmúlt háromszáz évben már két magas-kultúrában élt. Lényegben akkor épült be a nyugati kultúrába, amikor az, az óceánok urává vált, amikor kialakította a világkereskedelmet. A Nyugat tengeri világkereskedelemi forradalma egybeesett a zsidóságnak a Spanyol Birodalomból való kiűzetésével. Ez kényszeríttette Európa nyugati felén élő zsidósságot, hogy Andalúziából az addig a világ tudományos és gazdasági élvonalába tartozó arab világból, a világkereskedelem élvonalát jelentő Nyugat-Európába települjön át.

Kevésbé ismerem a Kelet-Európába költöző zsidóság történetét, de lényegében azok is egyre inkább elhagyták a közel-keleti kulturális őshazájukat, és északabbra húzódtak. Ezek nyugatosodása csak a vasúthálózatok kiépülése sután kezdődött el.

Az ipari forradalom idejére a Nyugat-Európában élő zsidóság többsége már nyugat-európai polgár volt. A 19. század végére pedig a kelet-európai zsidók nagy többsége is polgár lett. Alig érintik a történészek, hogy Európa keleti felén csak a vasúti szállítás forradalma tette lehetővé, hogy a korábban gettókban élő, gyakorlatilag a társadalomból kirekesztett, döntően pénzváltással és vándorkereskedelemmel foglalkozó zsidóság száz év alatt, a fél-perifériás térség polgárosodásának motorja lett. Beépült a nyugati kultúrába, annak gazdasági és tudományos élcsapata lett. Az európai zsidóság példátlan sikere féltékennyé, és hisztérikusan antiszemitává tette Európa keleti felének polgárhiányos társadalmakban nemcsak a politikai hatalmat birtokló feudális osztályt, de a kizsákmányolt népet is. Ez vált hisztérikus népirtássá a náci Németországban, és annak befolyási övezetét jelentő Közép-Európában. Ennek következtében Európa egésze, a század közepére elvesztette, megsemmisítette, kitelepítette, hagyta kitelepülni zsidó etnikumának kilencven, kilencvenöt százalékát.

Egészen más okokból, ezt követően, Európa keleti felének germán etikuma is eltűnt.

Vagyis azok többségét, akiknek a térség a társadalmi és gazdasági felemelkedését köszönhette, elpusztították, kitelepítették, hagyták kitelepülni.

Alig esik szó arról, hogy Európa keleti felének a nyugati feléhez való integrálódását mennyire visszaveti a zsidó és germán etnikumaik elvesztése. A rossz lelkiismeret hallgatásra kényszeríti a térség államalkotó népeit.

A zsidóüldözés előtt már a Nyugat legfejlettebb, leggazdagabb és legiskolázottabb etnikuma a zsidó diaszpóra volt. Ennek sikerült elintézni, hogy kultúrájuk, vallásuk kétezer éve elhagyott szülőföldjén erős államot hozzanak létre, és a nyugati diaszpóra többsége lénygében Észak-Amerikában költözzön át, és ott szabadon virágzik. Nem ismerem az Észak-Amerikában és Kanadában élő zsidók számát, de tisztán látom, hogy Izrael létezésének egyetlen garanciáját: az angolszász demokráciákban diaszpóraként élő zsidóság jelenti. Tudom, hogy ezek jelentenek garanciát Izrael állam számára. Ennek ellenére meggyőződésem, hogy hosszú távon ez nem lesz megoldás.

Abban, hogy az emberiség alig egyetlen ezrelékét kitevő zsidóság ma már két ellentétes kultúrához tartozik, amelyek együttélése megoldhatatlan. Az elmúlt évszázadokat Európában páratlan fejlődést megélt zsidóság a világ legfejlettebb etnikuma. A leggazdagabb, a legiskolázottabb, a legmobilabb. A Közel-Keletről és Afrikából haza telepített zsidók, pedig még sokáig, messze a nyugati átlag mögött vannak. Egyetlen kapocs köztük a közös törzsi vallásuk, ami a nyugti zsidóságban csak azért ilyen nagyon erős, mert őket, Európa keleti feléről, az etnikai, törzsi vallásuk okán tartották kiközösítésre ítélt idegennek.

A sok okos zsidó sem hajlandó elismerni, hogy a keresztény vallás klérusa azért antiszemita, mert el karja tagadni a zsidó vallással közös gyökerét. A keresztény népek antiszemitizmusának azonban mélyebb gyökere, hogy a zsidó vallás kirekesztő, nem befogadó. Meggyőzés alapjánnem lehet valaki zsidó, az csak zsidó anyától született lehet. Márpedig a másokat kizáró vallás a más vallások szemében gyűlöletes lesz.

Érthetetlen számomra a jelenkorban, az olyan vallás, amelyhez csak a születés útján lehet csatlakozni. Ez éppen annyira abszurd, mintha a nacionalista azt vallja, hogy a nemzetemnek csak az lehet tagja, aki annak született. Ebben a jelenkor számára már embertelen logikában a zsidó vallás is fasiszta. Ezért gyűlölték annyira egymást.

A első világháborúban minden állam zsidó etnikumának óriási többsége, hazafiúként harcolt a többé, kevésbé őket befogadni nem akaró hazájáért. Sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy az első világháborúban mennyi zsidó, mennyi zsidót ölt meg a front másik oldalán. Nem beszélve arról, hogy éppen a legerősebb zsidó családok milyen buzgalommal házasodtak nem zsidókkal, mennyien lettek hívő keresztények. A holocaust óta erre már egyik oldalon sem illik emlékezni.

A háború előtti élményeimben értetlenül álltam a tény előtt, hogy a zsidó osztálytársaim nálam sokkal inkább nacionalista magyarok voltak, pedig már akkor durván szembe fordult velük a magyar állam. Az elszabadult üldözésük, irtásuk előtt nagyon kevesen voltak olyanok, akik az őshazájuk földjén, saját államukban akartak volna élni.

Nagyon nehezen találok félre nem érthető hasonlatokat annak illusztrálására, hogy milyen ostoba gondolat a nyugati, magasan iskolázott, és a közép-ázsiai ortodox hittestvéreikkel közös államban hatékonyan együttműködni Izraelben. A nyugati kultúrában, mindenki másnál magasabbra emelkedett zsidók, és a mohamedán világban ezer éve stagnáló ortodoxok számára közös államban élni, mindenki számára azonos törvényeket hozni, azonos viselkedési módot megkövetelni, nem lehet.

Itt, Közép-Európában a rendszerváltás óta azt élem meg, hogy mennyire lehetetlen azonos szabályok alapján a cigánysággal együtt élni. Az ő kultúrájuk számára még nem használhatók azok a normák, amiket az ország nem cigány lakosságaira szabtak. Azt, hogy közösen keresztények vagyunk, elhanyagolható a hatékony társadalmi kooperáció követelményei között.

A Nyugat felemelkedésének egyik kulcsa volt a mindenki számára nyitott vallás, valamint az állam és a vallás szétválasztása. Ennek a kiharcolásában a zsidóságnak óriási érdemei voltak. Ezért nehezen érthetjük meg, hogy éppen ők hoznak létre a mohamedán tengerben egy olyan államot, amelyik vallási alapon áll. Ezelőtt száz éve, még a Nyugaton élő zsidóság tudott volna ilyent a legkevésbé elképzelni.

Ezzel szemben a holocaust borzalmait átélt zsidóság, egyrészt a lehető legkedvezőtlenebb térségben, őshazájában építette fel a saját államát, és oda importálta ezer éve fejlődést nem mutató hittestvéreit. Az elmúlt ötszáz évben a világ leggyorsabban fejlődő etnikuma közös államot épített az egyik legjobban elmaradó etnikumával. Ezt akkor tette, amikor már nyilvánvalóvá vált, hogy az azonos, vagy hasonló fejlettségi szinten másodlagos az etnikai, és harmadlagos a vallási hovatartozás. A zsidóság ezt felrúgva, fogott hozzá a saját államba szerveződéséhez.

Már korábban felvetettem, hogy a nyugati világban szétszórt zsidó diaszpórának nem ősei kegyetlenül kedvezőtlen adottságú földjén, vészesen lemaradó, elképesztően gyorsan szaporodó, százmilliós arab környezetben kellett volna, a biztonságot ígérő államot építeni, hanem a kor legfejlettebb, alulnépesedett világába, Észak-Amerikába, vagy Ausztráliában költözni. Ráadásul, az elmúlt száz év azt bizonyítja, hogy a tehetségesnek, a szorgalmasnak oda érdemes vándorolni, ahol mindenki bevándorló. Ezekbe a zsidók még egyszer annyira viszik, mint Nyugat-Európában, ötször annyira, mint Közép-Európában, és tízszer annyira, mint Kelet-Európában.

De még nem találtam olyan zsidó felmérést, hogy Izrael mire ment volna, ha nem élvezi ezt a támogatást, hogyan viselnék el a rájuk nehezedő katonai kiadásokat, a betelepítések költségeit, az ortodox zsidóság felemelésének terhét.

Az amerikai zsidó hittestvéreik támogatására, hosszú távon is számíthatnak. De nem ekkorára.

Az Egyesült Államok feltételen támogatása még néhány évtizedig biztosított. De erre nem szabad országot építeni.

Ezzel szemben a hadikiadások egyre nagyobbak lesznek, és az ortodox szidóság integrációja pedig egyre nagyobb, mint kisebb terhet fog jelenteni. A történelmi bölcsesség hiányát jelzi, hogy az ortodox szidóság asszimilálódásának, integrálódásának költségeivel, civilizációs nehézségeivel nem számolnak. Ez egyrészt időben több generációt fog tartani, másként a részarányuk egyre nő, mivel ők jelentik a sokkal gyorsabban szaporodó részt.

Azt, hogy mibe kerül egy lemaradt etnikum felemelése, magyar példán illusztrálom. Becsléseim szerint, Magyarország jelenlegi teljesítménye, a fejlettekhez viszonyítva, harminc, ötven százalékkal nagyobb lenne, ha annyi zsidó és sváb élne az országban, mint nyolcvan évvel korábban. Ötven év múlva pedig fele sem lesz annak, ami akkor volna, ha nem szaporodna az átlagosnál sokkal gyorsabban a leszakadt, elsősorban a cigány réteg.

Izrael még tudatára sem ébredt annak, hogy mekkora hiba volt az ország zsidó lakosságát a közel-keleti és afrikai elmaradott, ortodox hittestvérekkel növelni. Még azzal sem számoltak, hogy mekkora volna az ország optimális lakossága. Izrael messze túlnépesedett ország, a termőföldhöz, a csapadékhoz, az öntözővízhez viszonyítva, nagyon túlnépesedett. Nem ismerem az adatokat, de Izrael a világ egyik legdrágább országa abban a tekintetben, hogy mibe kerül a többletlétszám eltartásának biztosítása.

Tejesen hamis az a felfogás is, hogy a nagyobb lakosságlétszám nagyobb katonai erőt jelent, nagyobb állami stabilitást jelent. A modern hadviselésben már nem a létszám, hanem a technika és a személyzet színvonala az elsődleges. Izraelnek olyan hadseregre van szüksége, amiben a katona műszaki diplomás.

Erről más alkalommal írok.

Kopátsy Sándor                  EH                  2010-07-19

 

 

Évtizedek óta izgat két kérdés.

Ha a magas-kultúrához tartozó nép elnyomott kisebbségben él, képességeit nagy hatékonysággal bontja ki. A tehetségek gyakrabban elvesznek ott, ahol annak kifejlesztése nélkül is könnyű boldogulni. Ezt láttam a jómódú családok egyetlen gyermeki esetében is. A pedagógia sem szentel kellő figyelmet annak, hogy a versenykényszernek mi a szerepe. A több testvér közötti versengésnek is képességfejlesztő hatása van.

A magyar arisztokráciában is megfigyelhető volt, hogy a mindent megkapó gyermek nagy hányada ennek ellenére, illetve ezért, élt üres életet.

Az etnikai kisebbség számára mindig nehezebb volt a siker elérése, nem számíthatott a társadalom támogatottságára. A sikerért meg kellett dolgozni.

Ezzel magyaráztam Max Weber felismerését, hogy az Amerikába kivándorolt lengyel parasztok, akik otthon a védelmet nyújtó paraszti környezetben megragadtak, Amerikában egyetlen generáció alatt nyugati polgárokká váltak.

A történelmi Magyarországról kivándorló parasztok Amerikában csak magukra támaszkodhattak. Nemcsak rokonokat, és ismerősöket, de még nyelvrokonokat sem találtak. Mindent maguknak kellett kiharcolni. Ma a magyar etnikumnak azok az utódai élnek a legjobban, vitték a legtöbbre, akik a legtöbbre vállalkoztak, akik ott hagyták falusi világuk biztonságát. Őket követik azok, akik városba költöztek. Ehhez is bátorság kellett.

A társadalomtudományok nem számolnak azzal, milyen előnyökkel jár az erősek számára a környezetből való kiszakadás. Ennek utolsó klasszikus példája az erőszakos kollektivizálás. Az még nem is a reménytelenség, hanem a politikai erőszak hatása alatt történt. Pár évvel az ezer éve várt földhöz jutás után, jöttek a hatóságok, és kierőszakolták a szövetkezetbe való lépést, a fölről, a jószágról való lemondást. Én, a városi tisztviselő, brutális politikai bűnnek tartottam az eljárást. Akkor fogalmam sem volt arról, hogy hosszabb távon kik, és főleg kiknek a gyermekei járnak jobban.

Még nem találkoztam olyan történésszel, szociológussal, aki vette volna a fáradságot, hogy megnézze, kik hova jutottak azok közül, akik átélték a kollektivizálást. Véleményem szerint, azok vitték többre, akik a falut is ott hagyták, városba költöztek, az iparba helyezkedtek el, akik úgy cselekedtek, ami a legjobban megfelelt annak, hogy a falvakon, mindenek előtt a mezőgazdaságban, a munkalehetőségek tört részre csökkennek. Őket a kényszer vitte abba az irányba, amibe a fel nem ismert érdekük kívánta.

Természetesen, a versenyképtelen etnikum esetében a kisebbségi helyzet nem hoz eredményt a befogadóval szemben. Csak az olyan kisebbségi etnikum szerepelhet sikeresen, amelyik olyan kultúrát, viselkedési módot hoz magával, ami megfelel a kor kihívásainak. Mivel mind a zsidó, mind a kínai emberek viselkedési módja megfelel a kor kihívásainak, mindkét etnikum csodálatosan teljesít, ha megfelelő környezetbe kerül. Demég ők is csak akkor.

Ezzel jutottunk el a problémám lényegéhez.

 

A zsidóság egészen a 15. század végéig a mohamedán világban a kor élvonalához tartozott, mivel akkor az jelentette az élvonalat. Ennek a kornak az utolsó évszázadaiban az Európai kontinensen is a mohamedán Andalúzia volt a csúcs. A 15. században azonban Nyugat-Európa létrehozta a maga kulturális és technikai forradalmait, a természetes csapadékra épülő mezőgazdaságával létrehozta azt a termelési módot, ami a következő ezer évben, mindmáig, a legjobban megfelel a társadalmi és gazdasági fejlődésnek. Ez a potenciális előny azonban csak akkor válik gyakorlati realitássá, amikor az óceánok meghódítása, és a fegyverzeti fölénye lehetővé teszi a világ szinte egészének kizsákmányolását, és létrehozza az ipari forradalmat.

Ahogy a Nyugat a világ magas-kultúrái fölé emelkedik, elkezdődik a mohamedán társadalmak lemaradása. Ez a világtörténelmi jelenség egybeesik azzal, hogy a spanyolok meghódítják Andalúziát, és Európából kiszorul nemcsak a mohamedán vallás, de a kultúra is.

A gyarmatbirodalmaiból meggazdagodott spanyolok nem viselik el a nagyon dinamikusan gazdagodó andalúziai zsidósságot. Erőszakkal térítik őket, a makacsokat pedig kitelepítik. Ezt az egyház által sugalmazott, zsidóüldözést az állam vezényli le. A kitelepítése ítélt zsidóság nehezen érthető módon, de történelmi bölcsességgel, nem az arab világgal vonul vissza, hanem a felemelkedő Nyugat-Európába menekül.

Sem a zsidó, sem az európai történészek nem akadnak fent azon, hogy miért válasszák a zsidók Nyugat-Európát, és ott miért fogadják őket türelemmel.

Nagyon másként alakult volna, ha a spanyol földön élő zsidóság a mohamedán világban élő zsidó gettóiban keres menedéket. Ez lett volna a természetes, hiszen ismerték a nyelvüket, ott voltak az erősebb kapcsolataik. Ezzel szemben a számukra ismeretlen Nyugat-Európába menekültek. Márpedig, ha ez előbbit teszik, egészen más vágányra került volna a későbbi nyugat-európai zsidó diaszpóra története. Minden bizonnyal, megrekedtek volna az arab kultúrában.

A történelemben nem sok értelme van a „Mi lett volna, ha?” kérdésfeltevésnek. Pedig minden bizonnyal a nyugat-európai, és segítségükkel az egész európai zsidóság csodálatos sikersorozata elmarad, ha a dél-spanyol zsidósság a mohamedán világba vonul vissza.

Ha hithű zsidó lennék, azt mondanám, hogy a népet választó isten akarta így. Mivel nem vagyon zsidó, még az ilyen döntéseket hozó istenben sem hiszek, csak csodálkozom.

Nem tudok semmit arról, hogy milyen lehetett az andalúziai zsidóság kapcsolata a keresztény világban élő hittestvéreikkel, valamint a nyugat-európai, elsősorban németalföldi távolsági kereskedőkkel.

Az viszont kézenfekvő, hogy a 15 század végén, Afrika megkerülése előtt, a világkereskedelmi ambíciókat dédelgető németalföldieknek fontos volt a közel-keleti kapcsolatokkal rendelkező, az arab világban otthonosan mozgó, nyelvüket beszélő zsidósággal kapcsolatot teremteni. Amíg a feudális viszonyokban ragad spanyolokat, portugálokat, de még a franciákat is irritálta a törzsi vallásához ragaszkodó, rendkívül mozgékony zsidóság, a feljövő nyugat-európai városok polgárai példamutatónak tekintették őket.

Amennyire az észak-amerikai közvélemény ellőtt tiszta kép van arról, hogy melyik bevándorló etnikum, hogyan vizsgázott, az európai történészek szinte figyelmen kívül hagyják ezt a kérdést. Csak a német történészek írásaiban találtam nyomát annak, hogy milyen sokat köszönhetnek a Franciaországból kiüldözött hugenotta bevándorlóknak. Ezzel szemben alig találtam említést arról, hogy Európa nyugati felének történetében milyen szerepe volt az ibériai zsidók befogadásának. Ennél csak az meglepőbb, hogy az európai zsidóság sem foglalkozik ezzel a témával annak ellenére, hogy a keletről beáramló zsidóság fergeteges sikerében a nyugat-európai zsidók segítsége, kapcsolata nagyon fontos szerepet játszott. A zsidóság Kelet-Európából, a vasúthálózat kiépítése után, megindult nyugatra hózódását ugyanis megkönnyítette a tény, hogy addigra már Közpép-Európában is jelen voltak a Nyugaton befogadott zsidók utódai.

Itt jutottam el, mondanivalóm lényegéhez.

Először a történelmi feltételeket veszem sorra.

1. Az Andalúziában élő zsidóságot a legjobb történelmi pillanatban üldözték ki a társadalmi hanyatlásra ítélt spanyolok. Ha pár száz évig még ott maradhatnak, nem számíthattak volna arra, hogy a felemelkedő Nyugat élcsapatában szerepelhetnek.

2. Ha a kiűzött zsidók nem Nyugat-Európába menekülnek, hanem a számukra akkor sokkal természetesebb mohamedán világba, keletre húzódnak, ott tartanának, ahol azok a hittestvéreik, akik ott élték át a következő ötszáz évet. A nyugat-európai zsidóság páratlan sikere azon múlott, hogy a legjobb időben hagyták ott a muzulmán világot, és a legjobb időben költöztek át a jövő bölcsőjébe.

3. Az ipari forradalom a vasúttal létrehozta a hatékony szárazföldi szállítást. Ez teremtette meg a technikai feltételét annak, hogy az addig gettóba zárt, batyuval, szamárral működő kereskedelem lehetőségei százszorosára nőttek, kivirágozhatott a mezőgazdaságot, és a paraszti világot árutermelővé tevő kereskedelem. Sajnos erről sincsenek adatok, hogyan nőtt meg a vasútnak köszönhetően, a kereskedelmi forgalom, amire az egyre nyugatabbra húzódó zsidóság anyagi felemelkedése, és polgárosodása épülhetett. Nagyon érdekes volna egy olyan felmérés, hogyan formálta a vasút át a mezőgazdaság és a falvak árutermelését, és ezt mennyire a zsidóság valósította meg Európa keleti felén.

4. Az Európában élő zsidóság többsége a vasút előtt Európa keleti felén, gettókban élt, még annál is alacsonyabb civilizációs szinten, mint a Közel-Keleten, vagy Afrikában. Kétszáz évvel később ezekből lett Európa keleti felének társadalmi és gazdasági élcsapata. E páratlan eredményben fontos szerepet játszott a nyugat-európai zsidóság tapasztalata, példamutatása és anyagi támogatása.

De a lehetőségekkelNyugatonmiértcsak a zsidóság tudott élni?

Ebben nélkülözhetetlen szerepet játszott törzsi vallásuk. Ennek köszönhető, hogynem oldódtak fel a befogadó népek tengerében. Meggyőződésem szerint, számos itáliai városállam polgárai is sikeresek voltak, de azok leszármazottainak a sorsát nem lehet nyomon követni, mert nem jelentettek vallási közösséget. A velencei, a genovai polgárok évszázadokon keresztül jelen voltak a világ nagy kereskedő városaiban, de mára már a nyomuk is nehezen kereshető.

A magyar történelemben az örmények is a zsidókéhoz hasonló szerepet játszottak, de egyrészt nem különítette el őket az eltérő vallásuk, másrészt korán jöttek, nem akkor, amikor már a kereskedők igazán tudtak kaszálni.

A vallási izoláció jelentősége jobban követhető az Egyesült Államokban, a mormonok esetében. Ott az ő sikerük a zsidókéhoz hasonlítható. Kevesen tudják, hogy a pénzvilágban nagyobb a szerepük, mint a zsidóké. A siker közös kulcsa a szoros vallási kötődés, az azon alapuló egymás segítése.

Minél fejlettebb a világ, annál inkább lehetővé válik, hogy az eltérő etnikumú, nyelvet beszélő népek közös társadalomban, közös államban éljenek. Az eltérő viselkedési kultúra, és az eltérő civilizáció viszont nem férhet meg egyetlen politikai egységben. Márpedig Izrael állam a világ legfejlettebb, legrugalmasabb etnikumát, a nyugati, és az arab világban megrekedt hittestvéreit akarja egy államban boldogítani azon az egyetlen közös alapon, hogy mindnyájan izraeliták.

Amennyire a diaszpórában a közös vallás óriási összetartó erőt jelent, a közös állami boldogulásához ez nagyon kevés, sőt korunkban anakronisztikus. A nyugati és az arab kultúrából érkező zsidók számára nagyon más törvényekre, oktatási rendszerre van szükség.

Svájc stabil állam, stabil társadalom annak ellenére, hogy vallási, nyelvi tekintetben nagyon tarka. Ott nem a vallás, nem a nyelv, hanem a közös viselkedési kultúra tarja szerves, egészséges, sikeres társadalomban össze őket. Svájcban járva nem látok a lakásokban, az utcán, a piacon, az iskolában, a kórházban, a temetőben különbséget, nem a nyelvükről tudom, hogy hol vagyok. Sajnos, Izraelben nem jártam, de el tudom képzelni, hogy ott találok olyan helyeket, lakásokat, utcákat, kerülteket, iskolákat mintha Amerikában lennék, de olyanokat is, ahol az arab világban járónak érezném magam.

Ismereteim szerint, a legnagyobb különbség a két zsidó kultúrán belül a demográfiában, a gyermekvállalásban, az oktatásban és a gondolkodásmódban van.

Véleményem szerint, a nyugati szidóság akkor jár a legjobban, a világ fejlett részén, mindenekelőtt az angolszász országokban él. Az arab kultúrából összegyűjtött zsidóság esetleg megférne az arab világában, hiszen abban jobban otthon érzi magát, mint a modern nyugati zsidó hittestvérei között. Az arab világ is jobban befogadná őket, hiszen alig mások, mint a térség mohamedán világa.

Természetesen, nem lenne problémamentes Izrael népének visszatérése az óhazába, akkor sem, ha a nyugati hittestvérek Nyugaton maradnak.

Kopátsy Sándor                PP                    2010-07-14

 

 

Annak idején Tölgyessy jól kitalálta, milye Paktummal kell helyettesíteni az alkotmányt. Leült Antallal, és megállapodtak, hogyan kell választani a képviselőket, a köztársasági elnököt, milyen törvények módosításához kell a kétharmados többség.

Tölgyessy zseniálisan oldotta meg az SZDSZ érdekének megfelelő feladatot. A sikeréhez arra is szüksége volt, hogy Antall, joggal nem bízott a saját pártjában.

A könnyebb megértés érdekében, kezdem azzal, hogy miért volt Antall bizalmatlan a saját pártjával szemben, és miért bízott az SZDSZ-szel, de még az MSZP liberálisaival szemben. Azért, mert azok ültették őt az MDF élére. Az elmúlt negyedszázad magyar történetének megértéshez ugyanis még mindig hiányzik a kulcs.

Magának, Antall Józsefnek is voltak politikai ambíciói, de azok nem a Fórumra, hanem apai örökségként, a Kisgazdapártra épültek. Nyilván őt magát is meglepte, hogy politikai ambícióit a hazai, és a nemzetközi szidóság is buzgón támogatja. Már jóval a rendszerváltás előtt, de a bolsevik rendszer bukását már érezve, Schulteis Emil, a buzgó MSZP-s egészségügyi miniszter, Antallt kiemeli a Piarista Gimnázium tanárai közül, és intézetet alapít a részére. Ennek az intézetnek a története is tanulságos volna ahhoz, hogy Antall József kettős szerepét jobban megértsük.

Azt könnyű megérteni, hogy a hazai, és a nemzetközi zsidóság választása miért esett Antall Józsefre. Mert az apja számura a magyar társadalom várható antiszemitizmusa ellen garanciát jelentett.

Reálisnak ígérkezett, hogy az első szabad választást közép-jobb párt nyeri majd meg. Erre a történelmi múlttal rendelkező Kisgazdapártnak volt a legnagyobb esélye. Ezért oda kellett elnöknek segíteni Antallt.

Torgyán József azonban elrontja a szépen kiépített tervet, mert megakadályozta, hogy Antall legyen az elnök. Ezt nemcsak Antall nem tudta elfogadni, hanem a rá építők sem. Közben a népi közép-jobb vonalára épülő Fórum gyorsan terjeszkedett. Ezért természetesnek tűnt, mint Antall, mint a külső támogatói számára, hogy Antallt a Fórum élére kell helyezni. Azt a feladatot Aczél György oldotta meg, akinek a népi értelmiség számos Forumos vezetőjével viszonylag jó kapcsolata volt. Ezeket meggyőzte arról, hogy számukra az ideális vezető, Antall József. Így került, az utolsó pillanatban Antall az MDF élére, és lett az első demokratikusan választott kormány elnöke.

Antall Józsefek azonban azt kellett látni, hogy a Forum nem Kisgazdapárt, tele van nyugtalan népi értelmiséggel. Az ő ízlésének az úri középosztály szerepét folytató, alkotmányos, konzervatív párt felet meg. Ezzé igyekezett átformálni a Fórumot. Ez sikerült is neki, de a Paktum idején még bizonytalan volt a sikerben. Itt csak mellékesen jegyzem meg, hogy Antallnak sikerült a lelkes népi értelmiség pártjából Dávid, Bokros és Habsburg triumvirátus pártját formálni. De ez a párt már a második választás után eltűnt volna, ha nem a Tölgyessy által megfogalmazott választási rendszert foglalja a Paktum az alkotmányba.

Tölgyessy zsenialitása a választási rendszerben jelenik meg igazán. Az ugyanis úgy lett rögzítve, hogy a kétharmados többséget minden századik választáson érhesse el egyetlen párt. Azzal, hogy a mandátumok többségét a listán lehet megszerezni, olyan választási törvény lépett életbe, amin, nagy valószínűség szerint, száz évben egyszer is csoda elérni. Ehhez ugyanis az kell, hogy a 176 választási körzet legalább 99 százalékát nyerje meg egyetlen párt. Tudtommal, ilyen a demokráciák többségében még nem fordult elő. Ez, bármennyire nyilvánvaló, máig nem vált köztudottá. Még nem olvastam olyan politikai elemzőt, aki felhívta volna a figyelmet arra, hogy a kispártoknak példátlan mértékű előnyt jelentő a magyar választási törvény. Ez azért volt örökösnek tekinthető, mivel arra nem lehetett számítani, hogy valaha lesz olyan párt az induló 5-6 között, amelyik megnyeri a körzetek 99 százalékát. Márpedig, csak ebben a reálisan elképzelhetetlen fölényben érhető el a képviselők kétharmados többsége. Arra ugyanis nem lehet számítani, hogy két párt fogjon össze, ahogyan ezt Horn Gyula megette, mert a második pártnak már elemi érdeke a választási rendszer fenntartása, hiszen a képviselői 90-100 százalékát a listának köszönheti.

Elnézést, hogy hosszabban bizonyítottam, hogy a jelenlegi ellenzéknek parlamenti léte is az Antall-Tölgyessy Paktumnak köszönhető. Az angolszász választási rendszerben a 176 képviselőből 173 volna Fideszes.

A jelenlegi választási rendszerben elképzelhetetlen volt a kétharmados győzelem. Ehhez, egyrészta Gyurcsány vezette, liberális MSZP, ésaz arrogánsSZDSZ elképesztően népszerűtlenségére, másrészt a magyar társadalompolitikai beállítottságára épülő, közép-jobb párttá átalakult Fideszre volt. E kettőnek csak az egyike lett volna elég.

A Fidesz történelmi győzelméhez arra volt szükség, hogy Antall József a Fórum népi-nemzeti karakterét szétverje, és a Fidesz számára megnyitja a népi-nemzeti tömegpárttá való átalakulás útját.

Még senkinek nem jutott az eszébe, ha nem sikerül külső erőknek Antall Józsefet a Fórum élére hozni, ez a párt, minden választást megnyer, és a Fidesz nem erősödhet meg, hiszen ehhez nem lesz számára nyitva a népi-nemzeti tömegpárttá válás tere.

A jelenlegi helyzetben az első feladat olyan alkotmányt, abban olyan választási törvényt alkotni, amiben nem a kispártok irányítják a nagyot, hanem a nagyobb önállóan képes keresztülvinni az akaratát. A reformok útját csak olyan választási rendszer szolgálhatja, miben a győztes mindent visz. Ha erre nem kerül sor, továbbra is azt a kudarcos útját fogjuk járni, ami az elmúlt húsz évet jellemezte.

Az ellenzék azon háborog, hogy a Fidesz a kétharmados többség birtokában csőstől hozza az alkotmánymódosító törvényeket. Én, húsz évig azon sírtam, hogy az alkotmány lényegi módosításra nem volt lehetőség.

Remélem, hogy az Antall-Tölgyessy Paktumtól meg fogunk szabadulni. Ennek kisebbik hibája volt az államelnök választást, nem a népre, hanem a parlamentre bízza. Nem lehet tekintélye az olyan államelnökinek, aki csak a pártjának szolgája. Ez most is bebizonyosodott. Orbán súlyosan tévedett, amikor ezt nem előzte meg az alkotmánynak elnökválasztást szabályozó fejezetének a módosítása. A jelen helyzetben valószínű, hogy Orbán elnökjelöltjét megválasszák, de legalább is a nép nem mondhatja, hogy nem ő választotta.

Ez is példa arra, hogy az Antall-Tölgyessy Paktumon túl kell lépni, illetve el kell felejteni.

A jelenkor történelme arra tanít, hogy az élen maradáshoz sem a sok párt veszekedése, hanem a többséget képviselő párt akaratának érvénesítése szükséges. Ez fokozottan áll a felzárkózni akarókra. A fél-perifériákon az állam politikai hatalmára még nagyobb szükség van. Ha egy állam még a fél-periférián van, de megjátssza a minden politikai erő játszadozását, úgy jár, mint mi, a rendszerváltás után. A még mögöttünk lévő orosz társadalomnak az egy párt rendszerre van szüksége, de úgy, hogy több párt is indulhat. A még alacsonyabb színtől induló Kínának pedig még az is nagyon korai, hogy a politikai demokráciával játsszon.

Kopátsy Sándor                    PP                2010-07-13

 

 

Hetven éve mindig baloldali voltam, felismertem, hogy a magyar társadalom jövője függ attól, mennyire tud a jobboldaliságától megszabadulni. A társadalom nyugatosodásának elsősorban tudati akadályai vannak.

Túl nacionalisták vagyunk. Nem vagyunk képesek tudomásul venni, hogy csak akkora országunk legyen, mint amekkorát el tudunk hordani. Ezer évig még egyszer akkora volt, ezért volt gyenge, félig független. Ebből Trianon sem volt képes kigyógyítani bennünket. Máig revizionisták vagyunk, aggodalmat ébresztünk a szomszédjainkban, ahol a magyar kisebbséget arra akarjuk rávenni, bíztatni, hogy ott is elsősorban magyar maradjon. Nekünk ebben a hazában kellene minden magyart boldogítani.

Túlságosan urak vagyunk. A történészeink bűne, hogy nem tudatosították a közvélemény előtt, hogy mi abnormálisan sok adót nem fizető, elsősorban a hazát védő, és nagyobbító nemesek társadalma voltunk. Nálunk hatszor annyi nemes volt, mint a nyugati országokban. Ezzel szemben magyar etnikumú polgárságunk szinte nem is volt. Ez a társadalmi deformáció jogi értelemben ugyan megszűnt, de a tudatunkban tovább él.

Túlságosan klerikálisak vagyunk. A magyar társadalomban a konzervatív erők élcsapata mindig a katolikus felsőpapság volt. Mária országa voltunk.

A fentiekből következően sem a liberalizmusnak, sem a baloldaliságnak nem volt kellő társadalmi támogatottsága. Ez a demokráciában is egyértelmű módon jelentkezett.

Ez virágzott ki a két háború között. Személyesen megtapasztalhattam, hogy a háború előtt nagyon kevés társadalmi támogatottsága volt annak, akik nem volt irreálisan nacionalista, aki a vállalkozó polgárok pártjára állt, aki ellene volt a főpapok politizálásának.

Ezek tudatában korán felismertem, hogy baloldali és liberális irányban szerénynek kell lenni, csak nagyon óvatosan lehet sikerre számítani. A gyors nyugatosodás kudarcra van ítélve, többet árt, mint használ. Ezért láttam a rendszerváltás óta, hogy az SZDSZ bukásra van ítélve. Ez a párt kezdettől fogva úgy politizált, mintha a tényleges többszöröse volna a társadalmi támogatottsága. A magyar társadalom betegesen szegény a liberalizmusban. Itt csak nagyon szerényen, óvatosan lehet eredménnyel liberális irányba tolni.

Az is hamar kiderült, hogy a liberálisokkal szolgai módon együttműködő MSZP is elbukik. Ennek a pártnak a társadalom alsó harmadával, és nem a pesti zsidó polgársággal kellett volna szövetséget kötni. Ez esetben minkét párt jobban járt volna. Így egymást húzták a reális súlyuk alá. A liberálisoknak meg kellett volna elégedni, hogy egy liberális hiányos társdalomban a kis minőségi ellenzék csapatát vezethetik. Az MSZP-nek pedig azzal, hogy a nagyobb szociális igazság pártja, aminek bőven lenne szavazótábora. Ezzel szemben az MSZP a másfélmillió munkanélküliséget állandósító, liberális párt lett.

Ezt a tényt nem vette tudomásul Antall József, aki a radikális jobbközép MDF-et gyúrta át az úri középosztály konzervatív pártjává. Ez a deformált MDF csúfosan megbukott a következő választáson. Kiderült, hogy a bolsevik évtizedek után az úri világ bázisa megszűnt.

A liberális ifjúság lobogójával indult Fidesz elnöke, Orván Viktor gyorsan elismerte az előnyt, amit Antall Készített elő a számára azzal, hogy felszámolta a népi-nemzeti MDF-et. Ezzel a Fidesz számára lehetőséget nyitott arra, hogy az eredeti MDF cipőjébe lépjen, népi-nemzeti párttá formálja át a Fideszt.

Húsz év után kitisztultak a liberális privatizációval teremtett társadalmi alapon a politikai erőviszonyok.

A Fidesz a 2010-es választáson megszerezte a kétharmados többséget annak ellenére, hogy ez lehetetlennek tűnt, mivel ennek feltétele volt, hogy a szavazókörzetek 99 százalékát megnyerje. A másik párok összesen 2 mandátumot nyertek. Kiderült, hogy a magyar társdalom nagy többsége népéi közép-jobb beállítottságú, túlságosan nacionalista, kisé klerikális.

Az MSZP ötödét sem nyerte el a szavazatoknak. Márpedig akkora támogatottsággal, egy angolszász országban nem jár parlamenti képviselet.

Ebben a helyzetben tartott kongresszust az MSZP. Ahol nagyszámú személycserét hajtottak végre, de a megerősödést szolgáló pártstratégiáról szó sem esett. A pártot Gyurcsány lelkes támogatásával büszkélkedők úgy vonultak vissza, hogy nemcsak többségben maradtak a képviselők között, de „szaktanácsadóként” súgók maradhatnak. Az MSZP ettől nem lesz a baloldal pártja.

Az új elnök ugyan a párt stratégiai céljai között a teljes foglalkoztatást említette első helyen, de azt nem árulta el, hogy fogalma volna arról, mit fed ez a kifejezés. E stratégiai pillér felépítésről, azonban egyetlen szó sem hangzott el. Az MSZP a rendszerváltás előkészítése, a privatizáció levezénylése során, és tizenkét évi kormányzása alatt egetlen érdemi lépést nem tett a foglalkoztatás növelése érdekében. Száj tátva tűrte, hogy 2010-ven a 27 EU ország között, a munkaképesek munkára fogása náluk legyen a legalacsonyabb. Máig nem találkoztam olyan szocialista politikussal, aki ezt a tény kimondta volna. Ezért aztán üres frázisnak tartom, ha a pár elnökének egyik stratégiai célja a teljes foglalkoztatás.

Még jobban elszomorított, hogy mindenki, a régiek és az újak fő témája az országot fenyegető Orbán-veszély volt. Az önkritikáról pedig megfeledkeztek. Fel sem merült, hogyan értékelik az elmúlt húsz, különösen az elmúlt nyolc évet.

A visszalépett elnök asszony kijelenti, hogy ő politikus marad, a pártban tanácsot ad az általa kiválasztottaknak, és harcolni fog a parlamentben, mivel ő kiváló „debatőrnek” tarja magát. Ő lesz Orbánt verő ostor. Jobb volna, ha az ostorozás helyett dolgozni. Dolgozzon azon, hogyan lehetne a cigányságot munkára fogni.

Néhány témáról illett volna szólni.

- Nemcsak az elmúlt húsz, de a kormányzásuk alatt eltöltött tizenkét év alatt sem teremtettek egyetlen új munkahelyet, illetve nem nőtt a munkahelyek száma. A katasztrofális munkanélküliséget fokozza, hogy azok nagy többsége húsz éve munkanélküli, képzetlen, iskolázatlan. Az új elnök úrnak egy szava sem volt arról, hogyan akarja ezeket munkához juttatni. Nyilván, ezen még nem ért rá gondolkodni.

- Hazánk ezer éves történetében még nem fordult elő, hogy járványmentes békeidőben csökken a népesség. Most csökken. Ennél is sokkal nagyobb baj, hogy az MSZP olyan gyermektámogatási rendszert működtetett, amiben kevés gyermeket állal az a réteg, ahol ígéretes a gyerekek felnevelése, és ott születik sok, ahol kilátástalan. Ez példátlan visszahúzó erőt hoz létre a következő generáció munkára fogásakor.

- Az MSZP kormányzása alatt süllyedt mélypontra a kisemberek személyes és anyagi biztonsága. Ebből fakadt, hogy ott lett erős a szélsőjobb, ahol egyrészt sok a Cigány, másrészt ahol erős volt az MSZP. Ezt a nem véletlen összevetést sem akarták megmagyarázni.

Kopátsy Sándor                 PD                   2010-07-10

 

 

Az adott térség optimális eltartó képessége alatt az a lakosságsűrűséget kell érteni, ami mellett egyrészt a legmagasabb az egy laksora jutó jövedelem, másrészt a legjobb a növekedés kilátása.

Fajunk történetének jó kilenctizedében nagyon alacsony volt az eltartó képesség, és nagyon lassan növekedett. Ennek az optimuma szinte csak az időjárás ingadozásától függött. A túlnépesedés természetes szabályozója volt az éhhalál. A mostoha időjárás nagyon gyorsan felére, akár még jobban is lecsökkentette a népességet, ami aztán néhány generáción belül visszaállt az optimum fölé. Az adott életterület térség népessége ugyan jelentősen igazodott, de nagyon alacsony szinten maradt több tízezer éven keresztül. Mivel az élelemforrás szinte kizárólag gyűjtögetésből származott, még a technikai eszközök fejlődése is alig növelte az eltartó képességet.

A történészek az indokoltnál sokkal nagyobb súlyt helyeznek a fegyverek és szerszámok megjelenésének. Ez akkor volna igaz, ha a vadászat olyan jelentős élelemforrás lett volna, mint amit a romantikus tudósok eltételeznek. A vadászat nagyon ritka természeti környezetben érhette el a táplálék tizedég. A legtöbb esetben sokkal inkább szórakozás, mint reális jövedelemforrás volt. Az egyetlen jelentős vadászzsákmány a hó és jég birodalmában a bunkóval elejthető foka volt.

Vajuk életének több mint kilenctizedében gyűjtögetésből élt, és azért szaporodhatott, mert egyre újabb életétben rendezkedett be. A biológusok sem hangsúlyozzák, hogy az ember abban is különbözött a főemlősöktől, hogy fejlett agyának köszönhetően szinte minden természeti környezethez képes volt gyorsan alkalmazkodni. Néhány tízezer év alatt szinte minden természeti környezetben kialakította az életfeltételeit.

Mivel minden természeti környezetben más termékek gyűjtögethetők, más éghajlati feltételekhez kell alkalmazkodni, nagyon sok életmód, nyelv, hitvilág alakult ki.

Az ember, fejlett agyának köszönhetően, nagyon gyorsan és önállóan képes a környezetének megfelelő életmódot, eszközöket, nyelvet, hitvilágot kialakítani.

Hitem szerint az ember sorsa az agyába van kódolva.

Az ember mindenütt kialakította a kommunikációt biztosító nyelvét. Nem az első emberpár nyelve terjed el aztán szinte minden természeti környezetbe, és távolodott el egymástól az idők folyamán, hanem a szétszéled emberiség egymástól szint izolált közösségei alakították ki a maguk nyelvét. A kezdeti nagyon sok nyelv lassan nagyobb egységeke integrálódott.

A lassú fejlődésen akkor történt minőségi változás, amikor a jégkorszakot követő felmelegedés az életterek többségében igen jelentős változást idézett elő. Ezekben vagy nőtt, vagy csökkent az eltartó képesség, és alapvetően megváltozott az életmód. Ez azzal járt, hogy a fajok milliói nagy térségben, akár mindenütt kipusztult. Ez a változás viszonylag gyorsan történt, az ember sem volt képes hozzá igazodni. Kontinensnyi térségekben az eltartó képesség a korábbi tört résére csökkent, illetve az emberi közösségek számára megszűnt.

E változások között a legjelentősebbek a sivatagok kialakulása volt. A nyugati kultúra történetében a legjelentősebb sivatagosodás Észak-Afrikában, Arábiában, Közép-Ázsiában és Ázsia közepén történt. Ahol ma sivatagok vannak, ott korábban viszonylag gazdag növény és állatvilág biztosította a gyűjtögető ember számára az életteret. Ahol korábban egy négyzet kilométeren 1-2 fős népsűrűség a gyűjtögetésből megélt, viszonylag gyorsan ennek százada sem volt eltartható.

Arra sem találtam becslést, hogy a jogkorszakot lezáró néhány évezred alatt az emberiség mekkora hányada pusztult el. Elképzelhető, hogy a fele. Az ember védekező képessége ugyanis még nagyon kicsi volt.

Ennek a pusztulásnak a nyomait leginkább a Szahara térségeiben találjuk meg. A korábbi szavannát fokozatosan pusztította el a szárazság. Az érintett populáció részben a hegyek, részben a folyók felé húzódott. A hegyek, a kisebb folyók és a tenger felé menekülés zsákutcának bizonyult. Csak a Nílus és a Niger volt olyan folyó, ami megmaradt.

Viszonylag nagyobb létszámú menekülő számára csak a Nílus jelentet életteret. Erről is nagyon keveset tudunk, pedig némi magyarázatot adna a későbbiekre.

A jégkorszak idején a Földközi Tenger szintje is mintegy hetven méterrel alacsonyabb volt. Ebből fakadóan a Nílus alsó folyása sokkal gyorsabb volt, tehát sokkal nagyobb víztömeget szállított le áradások nélkül. Azaz sokkal kisebb volt az árterülete. Mindezt a vízügyi szakemberek könnyen meg tudnák állapítani. A Nílus árterülete tehát a jégkorszaka végén megsokszorozódott, a természetes önözés térsége. A természet megtanította az ember az önözéses gazdálkodásra. Ezzel a korábbi térégen mintegy százszorosára nőtt az eltartható lakosság sűrűsége. Az ide menekültek tehát gyorsan szaporodhattak.

A Perzsa Öböl mai térségének nagy része szárazföld volt. A két nagy folyója gyorsan szalad a tengerbe. A tengerszint emelkedése meglassította a folyásukat, és megnövelte árterületüket, miközben a térségül elsivatagosodott. Itt is a természet építette ki az önözéses növénytermelést, százszorozta meg a völgyek eltartó képességét.

Mindkét esetben a gyűjtögetés átalakult öntözéses növénytermeléssé.

Az állatok domesztikálódását mér húsz éve, természetes folyamatként írtam le. Nem az ember szelídíttette meg a háziállatokat, hanem az éghajlatváltozás során életképtelenné vált állatok szorultak az ember védelmére, táplálékkal, vízzel való ellátására.

A termelő társadalmak a demográfiában is minőségi változást hoztak. Ezekben az eltartó képesség az emberen is múlott. Több munkával növelni lehetett az eltartó képességet. Minél intenzívebb volt a termelési mód, annál inkább.

Ebből fakadt, hogy egészen más volt az intenzív, öntözéses növénytermelés esetén az eltartó képesség görbéje. Több munkával növelni lehetett az öntözhető területet először azzal, hogy több csatornát építettek, több vizet emeltek ki, gondosabban végezték a munkát. Ezt grafikusan egy olyan viszonylag lapos görbe ábrázolja, amin az optimális eltartó képesség előtt viszonylag kis mértékben nő, utána kis mértékben csökken a határhatékonyság. Ezért az önözéses növénytermelő társadalmakban általános a túlnépesedés, az optimálisnál nagyobb lakosságsűrűség. Elég arra gondolni, hogy minden önözéses növénytermelő kultúrát kezdettől fogva, tehát évezredek óta a túlnépesedettség jellemzi. Elég Egyiptomra, Mezopotámiára, az Ázsiai nagy folyók völgyeire gondolni.

A másik végletet a pásztorkodás jelenttette. Ezekben az a társadalmakban nem az emberek eltarthatósága jelentette a küszöböt, hanem az állatok számára elégséges takarmány, és itatóvíz. Ez abból fakad, hogy nem az emberi munka, hanem az állatok takarmánya a szűk keresztmetszet. Az ember lényegesen több állatot tudna eltartani, ha volna elég takarmány, és itatóvíz. Az ilyen társadalmakat ezért az jellemzi, hogy a társadalom nem képes féken tartani a túlnépesedést, ezt csak a kirajzások, és a fegyveres emberirtások oldhatják meg.

Jó négyezer évig csak a két termelési mód hozott létre osztálytársadalmakat. Ezek évezredei alatt általános demográfiai jellemző bolt, hogy az öntözéses társadalmakban jellemző túlnépesedés következtében leromlott az állati fehérjében szegény, egyoldalú táplálkozás következtében a lakosság fizikai állapota, és lakosságsűrűség következtében gyorsan terjedtek a betegségek, magas lett a halálozás. Ezzel szemben a pásztortársadalmakban egészséges volt az életmód, és nagyon gyors a népszaporulat, rendszeres kirajzások váltak szükségessé. Ehhez járult, hogy a lovas pásztorok jobb katonák is voltak. Az osztálytársadalmak történetét, a pásztornépek rendszeres kirajzása jellemezte. Fegyveresen legyőzték a gazdag öntözéses társadalmakat, és ott berendezkedtek.

Tekintettel arra, hogy az önözéses növénytermelés mellett nagyon magas volt az eltarthatóság, ennek megfelelően sokkal fejlettebb volt a munkamegosztás, a kulturális színvonal.

Nagyon sokáig csak öntözött földművelő és pásztorkodó osztálytársadalmak voltak. Jó négyezer évvel később jelent meg a természetes csapadékra épülő földművelés és állattartás kombinációja. Ez középutat jelentett az eltartható lakosság sűrűségében, az urbanizációban, a társadalmi munkamegosztásban. Ennek a termelési módnak klasszikus formája jelent meg jó ezer évvel ezelőtt Európa nyugati felén, és a sarkaiból forgatta ki az emberiség sorsának alakulását.

A nyugati feudális társadalomtól eltekintve, minden osztálytársadalom csupán a halálozás fokozásával korlátozta a népszaporulatot. Ösztönösen törekedtek arra, hogy a halál legyen a fék.

Ez az igyekezet néhány társadalomban már a gyűjtögetés idején is megjelent. Elsősorban ott, ahol az élettér korlátozott volt. A csecsemőket kitették, emberáldozatokat hajtottak végre. Ezek elsősorban a szigetlakókat jellemezték, ahol a kirajzásnak nem volt lehetősége. Ismereteim szerint azonban a társadalom által létrehozott halálozási okok játszották mindenütt a főszerepet. A többség mesterségesen létrehozott nagyobb nyomora, a szegénység, a fegyveres emberölés, a háborúk által okozott járványok, és a tudásvágy elnyomása voltak az ember által létrehozott, fő halálokok.

Ezek mindegyike spontán volt, nem célzatos védekezés a túlnépesedés ellen.

A minél kevesebb születés azonban fel sem merült. Minden általam ismert társadalom megállt ott, hogy csak a házasságban született gyermeket ismerte el legálisnak. Ennek azonban alig volt hatása, hiszen a házasságkötésnek nem volt korhatára, sőt számos kultúrában a nők nemi érettségét, azaz szülésképességét is megelőzte.

A történészek szinte tudomást sem vesznek róla, hogy a Római Birodalomban a legális gyermekszületést mennyire korlátozta a római polgárok sokéves katonáskodása. A házasságot, mint minden nagycsaládos társadalomban, nem a fiatalok, hanem a családfők, azaz a szülők kötötték. A távoli provinciákban szolgáló katonák csak hazajövetelük után házasodhattak. Ez a gyakorlat tehát hatékony népességszabályozás volt. Nem találkoztam olyan történeti munkával, amelyik kutatta, mi lett a sora a családtól távoli szolgálatban lévő katonák jog által el nem ismert gyermekeit. Nyilván csecsemőként megölték.

Nyomát sem találtam annak, hogy a kereszténység a sötét középkor végéig, hogyan kezelte a házasság szentségét. Legalább utólag, szó sincs arról, hogy a házasság szentségét hogyan hangolták össze a római joggal. Mikor lett érvényes a pap által kötött házasság?

Azt csak sejtem, hogy a Birodalom érdeke egyre inkább megkívánta, hogy a távoli provinciákban élő katonák legyenek jogi személyek, akiknek lehet saját vagyonuk, akik családot alapíthatnak. A korabeli közlekedési viszonyok és a szolgálatban maradás eleve kizárta, hogy szülői jóváhagyást lehessen szerezni a vagyonszerzéshez, és a házasságkötéshez.

Még kevesebbet tudunk a rabszolgák gyermekvállalásáról. Esetükben nyilvánvaló, hogy családalapításuk a tulajdonosukon múlott. De mi lett az illegális szülések sorsa? Náluk a nyomor okozta magas halálozás volt a túlszaporodás fékje. Egyébként is a rabszolgák esetében, az újszülöttek életben tartása felett a tulajdonos döntött.

A Római Birodalomban a városi lakosság és a katonaság nagyon magas halálozása következtében nem volt túlnépesedési veszély. Az időszámításunkat követő századokban pedig, a Keletről behozott betegségek és a hadjáratokkal járó magas halálozás következtében gyorsan apadt a városi lakosság létszáma. A mediterrán térségben a városi lakosság jó ezer év után állhatott vissza a korábban már elért szintre.

Tudtommal még senkinek sem jutott eszébe, hogy a kereszténység gyors elterjedése és a népességfogyással járó magas halálozás között keresse az összefüggést. A kereszténység első közel ezer éve azért volt népszerű a mediterrán térségben, mert az ember értékét hirdette ott, ahol vészesen csökkent a létszámuk.

Ez villantotta fel bennem, hogy Krisztus kereszténysége csak ott maradt tartós, ahol a halál túl hatalma uralkodott. Ott leváltotta az iszlám, ahol a népesség nagyon gyorsan nőtt. Ha megvizsgálnánk, hogy hol volt a vallás, az erkölcs számára nagyobb értéke az emberéletnek, kiderülne, hogy csak ott, ahol nem volt népszaporulat. Ahol gyorsan nő a népesség, ott nem kap szerepet a humánum.

Elég az európai kereszténység első szakadására gondolni. A kiscsaládos kereszténység jobban értékelte az életet, mint a nagycsaládos keleti, azaz ortodox, vagy az ugyancsak nagycsaládos mohamedán társadalom.

De erre még visszatérek.

Arról, hogyan és mi hozta létra a kiscsaládokra épülő jobbágyrendszert Európa nyugati felén, semmit nem találtam. Csak sejtéseim vannak. Pedig, ebben a családformában látom a Nyugat felemelkedésének kulcsát.

A kiindulási okot abban látom, hogy a mediterrán városok lakosságának katasztrofális csökkenése a római birodalom társadalmi alapját rendítette meg. A Birodalmat a római, egyre inkább a mediterrán városok polgárai tartották fenn, akiknek elsődleges társadalmi feladata a katonáskodás volt. Nem találtam forrást arra, hogy a római polgárok fiai hány ifjú évüket töltötték a távoli légóknál, de becslésem szerint 5-7 évet. Ez azt jelentette, hogy vagy későn házasodtak, vagy a feleségek legtermékenyebb korában ennyi évet töltöttek a férjek távol. A birodalom történetének talán legfontosabb adata volna, hogy hány gyereket szültek a római katonák feleségei. Ezt különösen fontossá teszi a már feltárt tény, hogy a mediterrán térség városaiban nagyon magas volt a halálozás. Ezért sok gyermeket kellett volna szülni a létszám szinten tartásához is.

A Római Birodalom, példátlan méretű erőfeszítést vállalt, a halálozás csökkentése érdekében. A bortermelés felfuttatása és a városok egészséges ivóvízzel való ellátása, a kultúrák történelmében csak az öntözőcsatorna hálózatok. Vízi utak kiépítéséhez hasonlítható, beruházásokat hajtott végre. A piramisok építése eltörpül a vízvezetékek, illetve a szőlőtermelő teraszok építéséhez viszonyítva. A történészek máig nem ismerték fel, hogy a mediterrán városok egészséges italokkal, ivóvízzel, borral, való ellátása jelentett olyan terhet, ami alatt a birodalom összeroppant.

A történészek az erkölcsök romlásában keresik a birodalom bukásának okát. Az igazi ok a városi lakosság magas halálozásának megfékezést szolgáló erőfeszítés elégtelensége volt. A városok gabonával való ellátása, és a keleti provinciákban éveket töltő katonáskodás, olyan baktériumok, és vírusok behozatalát jelentette, ami ellen a latin lakosságnak nem volt kellő ellenállása. Ezek a baktériumok és vírusok megfertőzték a városok alatti talajvizeket, azok fogyasztás pedig állandósította a fertőzést. Ezt csak a nagy távolságokról hozott víz, és bor tudta elkerülhetővé tenni. Ez sem volt elégséges, mivel a kor városainak csatornázatlansága, lakosságsűrűsége a fertőzések melegágya maradt.

A hosszú távon reménytelen védekezés is akkora tehet jelentett, amit a társadalom képtelen volt elviselni. Becslésem szerint, az egészséges, nem fertőzős itallal való ellátottság mintegy harmadával növelte a városi élet költségeit.

A terepen mozgó légiókban is elviselhetetlen terhet jelentett a nem fertőző itallal való ellátás. A történészek százszor annyit foglalkoznak a légiók fegyvereivel, mint a járványok elleni védekezés feladataival, holott az utóbbi sokkal nagyobb emberveszteség oka volt, mint a fegyverzet milyensége.

A Római Birodalom válságos helyzete elkerülhetetlenné tette a légiók katonái számára a jogi és anyagi önállóságot, a vagyonszerzést, és a családlapítást. Ezért jött a hatalom számára ajándéknak a keresztény vallás, amiben a házasság olyan szentség, amit a házasulandók kötnek, nem a nagycsaládok fejei. Nem vagyok teológus, nem ismerem a részleteket, de a kereszténység abban is modernizálta a zsidó vallást, hogy a házasságkötést kivette a nagycsalád kezéből.

Még nagyobb jelentősége lett annak, hogy a nép, a rabszolgák, majd jobbágyok házasságkötését a rabszolgatartó, illetve a földesúr hatáskörébe tette. Minket most a földesúr jogállása érdekel.

A földesurak anyagi érdeke lett, hogy a természetes csapadékra épülő földművelés ne rabszolgákkal, hanem jobbágyokkal végeztesse. Azt könnyű volt felismerni, hogy a jobbágytelkek nagyságát a kiscsaládra kell bízni. Ezek munkavégző kapacitása ugyanis sokkal meghatározottabb, mint a nagycsaládé. A kiscsalád lényegében két munkaképes korú fölnőtt munkaerejére épül. A nagycsaládban lehet csak kettő, de esetleg ötven munkaképes tag is. Ezzel a földesúr lett a házasságkötés engedélyezője. Ezt ugyan sem az egyház, sem a történészek nem hangsúlyozzák, holott világtörténelmi jelentősége lett. Ez a történelemformáló módszer, akárcsak az osztálytársadalmak minden más népszaporulatot fékező módszere, nem tudatosan jött létre, hanem spontán. De nemcsak a földesúrnak, és a házasságszentségét osztó egyháznak, de a jelenkor történészeinek sincs fogalma arról, miért lett a világtörténelem egyik legfontosabb népességszabályozó módszere az, hogy a házasságkötés feltétele, hogy megüresedett telket juttat nekik a földesuruk. Elsősorban ebből a földesúri jogkörből fakadt a Nyugat csodálatos karrierje.

A kiscsaládos jobbágyrendszer ugyanis gyakorlatilag állandósította lakosság kilenctizede körében a legális gyermekszülésű családok számát. A földesúrnak az adott birtokán akkor volt a legnagyobb a jövedelme, ha ez csak annyi jobbágytelekre osztotta, amennyi jobbágycsalád a műveléséhez szükséges volt. Több jobbágycsalád csak akkor jöhetett létre, ha újabb terülteket sikerült művelés alá vonni. Ennek viszonylag korlátozott volt a lehetősége. A legelők nagysága alig volt csökkenthető. Az erdőirtás, és a mocsár lecsapolása volt a lehetőség. Az erdejéhez ragaszkodott a földesúr, azt egyrészt maga üzemeltette, másrészt a vadászat osztályelvárás volt a számukra.

Arról sem találtam adatokat, hogyan alakult országosan a jobbágytelkek száma. A gyarapodásnak két fő oka volt. Egyrészt a századok során újabb és újabb területeket sikerült bevonni a művelésbe, aminek jelentős hányada nem uradalom, azaz nagyüzem, hanem jobbágytelek lett. Másrészt a népesdési nyomás hatására nőtt a fél-telkes jobbágyok száma. Mindkét jelenség nálunk csak akkor erősödött fel, amikor az uradalmak már jövedelmezőbbek lettek, mint a jobbágytartás.

Ennek a rendszernek a népességszabályozó hatását jól bizonyítja a tény, hogy a jobbágyfelszabadítás után, több egészségügyi fejlődés és a proletárok számának gyors növekedése mellett, ennek okán is felgyorsult a népszaporulat. Ez csak azért nem okozott még nagyobb társadalmi problémát, mert a kivándorlás.

Kopátsy Sándor               PD                   2010-07-08

 

 

Készülő Új közgazdaságtan címen megjelenő könyvemhez gyűjtöm a bizonyítékokat. Most éppen a világ népességének alakulását bemutató lepedő adatait elemzem.

Hatvan éve meggyőződésem, hogy a világ társadalmi és gazdasági fejlődésének fő akadálya az elviselhetetlenül gyors népszaporulat, amivel a társadalomtudományok nem számolnak, pedig ez a korunk legnagyobb tragédiája.

Az utóbbi negyven ében a világ lakossága 3150 millióval nőtt.

Ezen belül India lakossága 620, Afrikáé 580, Latin-Amerikáé 300 millióval nőtt. De megdöbbentő tény az is hogy Kínában, az erőszakos családtervezés ellenére, 540 millióval többen élnek, mint negyven éve.

Külön történelmi adat, hogy Kínában az éves népességnövekedés 20 millióról 8-ra csökkent, míg Indiában 12-ről, 16 millióra nőtt.

A becslések arról szólnak, hogy a népességnövekedés rátája csökken, de nem teszik hozzá, hogy a növekedés nagysága alig. A következő negyven évben is közel három milliárddal többen leszünk. De csak azért, mert Kínában a hatósági erőszakkal fékezett családtervezésnek köszönhetően, évente mintegy 12 millióval kisebb születésszámmal lehet számolnunk. Kínának köszönhetően a megelőző és a következő negyven éven az emberisé létszáma 1200 millióval kisebb lesz, mint nélküle volna.

Az előttem lévő anyag a világ országainak népességváltozásait mutatja be 1969 és 2009 között éves bontásban.

Ebből kiderül, hogy a világ népessége e negyven év alatt 3.1 milliárddal növekedett, ez 86 százalékot mutat. Vagyis ötven év alatt többet nőtt az emberiség létszáma, mint előtte százezer év alatt összesen. Aki nem ezt a tényt tekinti fajunk története legfontosabb, méghozzá legtragikusabb eseményének, képtelen figyelembe venni az arányokat. Ehhez a jelenlegi pénzügyi válság szúnyogcsípés. A klímaváltozás legpesszimistább jóslata legfeljebb egy nagy pofon. Ez meg egy rák utolsó stádiuma.

A problémával szembenézni nem merők arra hivatkoznak, hogy a növekedési ráta csökken, és egyszer meg fog állni. A következő ötven ében a növekedési társa valóban csökken, már most is csökken, de a nagyobb népesség kisebb rátája még jó ideig nem hoz kisebb növekedési mennyiséget. A még egyszer nagyobb létszám fele akkor rátával való növekedése, ugyanakkora létszámváltozást hoz. 50-60 év múlva minden valószínűség szerint túllépjük a tíz milliárdot.

Szerintem már negyven éve is többen voltunk az optimálisnál, ez alatt azt is értem, amit a természeti környezetünk képes elviselni.

Ötezer éve fajunk legnagyobb problémája, hogy a túlnépesedés féken tartását magára kellett vállalni. Közel tíz éve írtam egy könyvet arról, hogy az osztálytársadalmakat a túlnépesedés megfékezésének szükségszerűsége hozta létre. Függetlenül attól, hogy melyikben milyenek voltak a tulajdonviszonyok, kik alkották az uralkodó osztályt, mindegyiknek a fő feladata a születések számának korlátozása, és a halálozás növelése volt. Azt hittem, hogy kéziratom tudományos szenzáció lesz, de még kiadót sem találtam rá.

A 20. század közepére, a tudományos és technikai forradalomnak köszönhetően, az emberiség hatoda eljutott arra a szintre, amin már megállt a spontán népszaporulat, ezzel lehetővé vált a humánus, embert értékelő társadalmak létrejötte.

A fejlett, már nem szaporodó Nyugat hatására azonban a világ öthatodán lecsökkent az osztálytársadalmak népességfékező hatása, elszabadult a túlnépesedés.

Ez derük ki az előttem lévő demográfiai adatokból is.

Tehát folytatom.

1969-2009 között ugyan 29 százalékkal nőtt a fejlett világhoz tartozók létszáma, de ennek többsége nem a népszaporulatuk, hanem a kelet-ázsiai kisebb országok felzárkózásának a következménye. A fejlettek szaporodása negyven év alatt csupán 14 százalék volt. Az elmúlt negyven év során kétségtelenné vált, hogy a népszaporulatát megfékező, és a konfuciánus kultúra szülőhazáját jelentő, tehát puritán Kína felzárkózása már feltartóztathatatlan, a fejlett társadalmakba tartozó emberiség létszáma mintegy másfél milliárddal nőni fog.

A statisztika és a tudomány, fejlődő országoknak hívja azokat, amelyeket lemaradóknak kellene hívni, hiszen egyre jobban lemaradnak. Ezek népessége a fejlettek 14 százalékával szemben 105 százalékkal nőtt.

De csak azért ennyivel, mert az adatok még Kínát is ide számolják, ahol „csak” 68 százalékkal nőtt a népesség. Már itt is meg kell állni, mert a farizeus Nyugat háborog a kínai erőszakos családtervezésen. Ezzel szemben az általuk közölt tények szerint Kína lakossága ebben a legutóbbi negyven évben 540 millióval nőtt. Az is kiderül, hogy Kína ez alatt a negyven év alatt az éves 20 millió feletti népességnövekedését 8 millióra csökkentette. Tehát 500 millióval lett kisebb, mint akkor, ha nem vetnek gátat a gyermekvállalásnak.

Kínában az elmúlt évben még mindig 6 tizedszázalékkal nő a népesség, hosszú távon még az sem tartható egy eleve túlnépesedett térségben. Jelenleg már nem túlnépesedett, de fejlett kultúrát eltartani képes térség csak Észak-Amerikában, Ausztráliában és Észak Eurázsiában van.

A leggyorsabb népességnövekedés Afrikában és a Közel-Keleten volt. Kereken 180 százalék. A sivatagaitól eltekintve, a két térség lakossága már messze túllépte az eltarthatóság határát.

A létszámnövekedés Közel-Keleten Irakban 222 százalék! Iránban és Törökországban 136, illetve 120 százalék. A Nyugat, élén az Egyesült Államokkal, azzal foglalkoztatja indoktalanul nagy haderejét, hogy e térségben demokráciát vezessen be. Nem akad a Nyugaton egyetlen társadalomtudós, aki felvetné, hogy mekkora lenne a munkanélküliség, az anarchia a nyugati társadalmakban, ha az elmúlt negyven évben közel háromszorosára nőtt volna a lakosságuk. Arról nem is beszélve, hogy polgárág nélkül még senki sem tudott demokratikus társadalmat felépíteni.

Észak-Amerikában ma is alig több a munkaalkalom, mint negyven éve volt, de ott akarja bevezetni a demokráciát, és a társadalmi békét, ahol ez idő alatt két-háromszorosára nőtt a munkaképes lakosság. Közgazdász szemmel az ilyen vágyak, mondhatnám rémálmok, fegyveres bevezetését szorgalmazókat nehezen tudom normálisnak elképzelni.

Dél-Ázsiában 121, ezen belül Indiában 114 a népesség növekedése. Ebben a térségben már évszázadok óta jellemző a túlnépesedés.India ugyanfejlett nyugati társadalmaknál kétszer-háromszor gyorsabban növeli a nemzeti jövedelmét, de még ez is kevés ahhoz, hogy az évi 16 millió többletlakos számára földet, munkahelyet, lakást, infrastruktúrát teremtsen. De nem akadt egyetlen olyan közgazdász, aki kiszámította volna, hogy mennyibe kerül évente 16 millió lakos számára a szükséges életfeltételek megteremtése.

Latin-Amerikában 111 százalékkal többen élnek, mint negyven éve. Ez még olyan térség, ahol volna élettér, nincs túlnépesedve.

Eddig csak a túlnépesedés darabszámaival foglalkoztunk. Ez önmagában is akkor tragédiát jelenít meg előttünk, amivel fajunk még nem találkozott.

Fajunk történetében egyetlen nagy éghajlati változás történt, a jégkorszak végét jelentő felmelegedés. Ennek hatásával ezred annyit nem foglalkoztunk, mint az előttünk állóval. Ez a felmelegedés több ezer évig tartott, és óriási területveszteséggel járt éppen a korszak legsűrűbben lakott térségeiben. Máig nem láttam olyan térképet, hogyan nézett ki a szárazföld tengerparti része tizenötezer évvel ezelőtt. Pedig érdekes kérdésekre kapnánk választ.

Csak három olyan térséget említek, ami a Nyugat történelme szempontjából izgalmasnak tűnik.

- Hogyan nézett ki Európa atlanti óceáni partja? Mekkora térséget járt be naponta a dagály?

- Hogyan nézett ki a Nílus torkolatának partvidéke? Milyen sebesen rohant a Nílus a hetven méterrel alacsonyabb tengerbe?

- Hogyan nézett ki a mai Perzsa Öböl, a hetven méterrel alacsonyabb tengerszint idején?

- Mi foglalta el a Fekete Tenger mai térségét?

E kérdések megválaszolása nélkül nehéz megmagyarázni a térség 5-8 ezer évvel ezelőtti eseményeit.

Fajunk története szempontjából hasonló jelentősége volna annak, hogy az Ázsia nagy, kultúrákat hordozó folyamai torkolatvidéke hogyan változott meg a jégkorszak megszűnése következtében.

E korban legfeljebb néhány százmillió ember élhetett. Ezek nagy többségét, a fajok millióival együtt elpusztította a felmelegedés, de létrehozta a termelést, a növénytermelést és állattartást. Ennek következtében az önözhető térségekben százszorosra, az állattenyésztőkében pedig tízszeresre nőtt az eltartható képesség. Mai ismereteink szerint, ezt az eltartó képességet nagyon rövid idő, legfeljebb néhány évszázad alatt elérték. Ezt követően az embernek kellett kézbe venni a népességnövekedés féken tartását. Létre jöttek, mert létre kellett hozni, a halálozást magas szinten tartó osztálytársadalmakat.

A túlnépesedés számszerűsége is az emberiség története során létrehozott minden kárnál nagyságrenddel nagyobb. Ehhez sem lehet a felmelegedés által okozott kárral összevetni, mert nagyságrenddel nagyobb. Ennél is nagyobb kár származik abból, hogy a népszaporulat kontraszelekciót jelent fajunk érdekével. Csak az a népesség szaporodik, amelyikre sem mennyiségi, sem minőségi szempontból nincs szükség, létrejötte iszonyú kárt okoz.

Magában a lassan szaporodó fejlett világban is kontraszelekció folyik. Anagyon lassan növekvő lakosságon belül és a bevándorlással is, kontraszelekció folyik. Ismereteim szerint minden fejlett társadalmú országban minél jobb a szülői háttér, annál kevesebb gyereket vállalnak, és minél rosszabb annál többet.

- Hazámban a leszakadt, tartósan munkanélküli, többségében cigány családokban károsan magas, a képzett, jómódú családokban pedig károsan alacsony a gyermekvállalás. Ezt én azzal jellemeztem, hogy ötven év múlva még egyszer olyan gazdagok lennénk, ha nem volna demográfiai kontraszelekció, és háromszor olyan gazdagok, ha a társadalmi érdeket szolgáló szelekció volna.

Az elmúlt nyolcvan év során a demográfiai kontraszelekciót politikai is erősítette. Akkor az átlagnál fejlettebb, iskolázottabb, puritánabb etikum, a zsidó és a sváb, tizenöt százalékát adta a társadalomnak, ma egyet. Akkor a lépéstarásra, sőt a normatív feltételű munkavállalásra is képtelen cigányság a lakosság egy százaléka volt, most tíz. Az etnikai összetétel romlása azt jelenti, hogy talán harmadával volna magasabb az egy lakosra jutó jövedelem, ha az etnikai összetétel a Trianont követő szinten maradt volna.

- Európa keleti felében többé-kevésbé jellemző a magyarországi helyzet. A legnagyobb minőségi veszteséget a zsidó és germán etnikum felszámolása jelentette. Még évszázadok múlva is ehet érezni, Közép- ás Kelet-Európában a zsidó és germán kisebbség hiányát. Közép-Európában a cigányság Kelet-Európában a közép-ázsiai, nagyon gyorsan szaporodó etikumok gyors szaporodása okoz egyre nagyobb problémát.

- Nyugat-Európában is általános, hogy a kedvező családi háttérben kevesen, a kedvezőtlenben sokan születnek. Mindenütt olyan családtámogatási rendszer működik, ami fokozza a demográfiai kontraszelekciót. Ott is szinte minden államban van olyan etnikum, amelyik elmaradottabb, de sok gyermeket vállal. Ahol nincs cigány, van arab, török.

Európa egészének demográfiai struktúráját súlyosan rontotta a zsidóségi kiirtása, kitelepülése, valamint az újjáépítésre behívott vendégmunkások tízmillióinak gyorsa szaporodása.

- Latin-Amerikában az átlagosan gyors népszaporulatot is jelentősen túllépi a két amerikai magas-kultúra térségében a szinte kipusztult indián őslakosság nagyon gyors szaporodása. Ott az indiánok jelentik azt, amit Európában a cigányok, arabok, törökök.

- Izrael létszáma ugyan jelentéktelen, de ott is mellőzik a saját lakosságukon belüli kontraszelekciót, a Nyugatról hazatelepültek alacsony, és a közép-ázsiai, afrikai ortodoxok nagyon magas gyermekvállalásának következményeit. Még kevésbé számolnak azzal, hogy a Közel-Kelet mohamedán lakossága a világon leggyorsabban szaporodik.

Kopátsy Sándor              ET                      2010-07-06

 

 

A kis Európa nyugati fele az elmúlt bő ezer évben kiforgatta a sarkaiból a világot, létrehozta a tudományos és technikai forradalmat, fajunk történetének legnagyobb minőségi változását. Indokolt volna ennek okait feltárni.

Ezzel illusztrálni akarom történelemfelfogásokat is. Meggyőződésem szerint érhetőbbé válna a múlt megértése is.

1. Földrajzi adottságai példátlanul jól megfeleltek annak, hogy a természetes csapadékra épülő földművelő és állattartó társadalom legyen. A Golf-áramnak köszönhetően viszonylag enyhe tele lehetővé tette, hogy a Közel-Kelet két gabonája, a búza és az árpa, télállóvá válhasson. Ezért lehettek az itt élő népek képesek arra, hogy a mediterrán civilizációtól átvehesse a stafétabotot.

A történészek alig hangsúlyozzák, hogy Nyugat-Európa éghajlata tette lehetővé, hogy itt alakulhatott ki először a növénytermelést és az állattartást összefonó, a természetes csapadékra épült földművelés, ami olyan eltartó képességet ért el, ami biztosítani tudta a magas-kultúrát eltartó urbanizációt, a növényi és állati eredetű táplálékok, vagyis a komplex táplálkozást.

2. Európa nyugati fele olyan tagolt, hogy a kultúra egészét uraló, egységes nyelv, állami és gazdasági szervezet nem alakulhatott ki. Az utóbbi ezer, különösen ötszáz év eredményeinek feltétele volt a versengő kultúrákra, térségekre, államokra tagoltság. Ez ma már inkább hátrány, de az óceánok meghódításában, az iparosításban a verseny volt a motor. Ma már nem az, de az volt ötszáz éven át.

Ezt a problémát kívánja kezelni az Európai Unió. De ez nem fog olyan könnyen menni, ahogyan arra szükség lenne.

3. A történészek sem hangsúlyozzák eléggé a középkori Nyugat legnagyobb találmányát, a kiscsaládos jobbágyrendszert. Már több alkalommal kifejtettem, hogy minden osztálytársadalom elsődleges feladata a túlnépesedés megakadályozása volt. Ez zseniális, a kultúrák történetében egyetlen, a túlnépesedést fékező mechanizmus volt. A kiscsaládos jobbágytelkekre bontott nagybirtokrendszer, amiben a jobbágytelkek üzemletetői kiscsaládok voltak, mintegy felére csökkentette a szülőkorú nők szüléseinek számát. Ebben a földbirtokos feladatává vált a népszaporulat fékezése, Csak annyi kiscsalád létrejöttét engedélyezte, amennyi telke volt. Érdekével ellenkezett, hogy a telkei számát azzal növelje, hogy birtokát több, kisebb telkekre osztja.

Abból, hogy adott volt a jobbágytelkek száma, következett, hogy a népesség növekedése esetén kitolódott a házasságkötés. Ennek ugyanis előfeltétele volt, hogy a házaspárra várjon egy megüresedett jobbágytelek. A keresztény egyház csak azt a házasságot kötötte meg, a melyik mögött már volt szabad jobbágytelek. Az egyházi házasság nélkül szült gyermekeket az egyház nem fogadta be, nem keresztelte meg, nem temette el. Ennek lett a következménye, hogy a házasságok mintegy tíz évvel a nemi érettség utánra tolódtak. Ezzel a legtermékenyebb tíz év, három, négy szülése kimaradt. Az egy anyára jutó szülések száma a fele volt, mint a világ összes többi kultúrájában. Ennek következtében csak fele annyi közvetlen és közvetett halálok létrehozása maradt a nyugat-európai társadalomra, mint a kor minden más, a több generációs nagycsaládosra. Ez volt fajunk legsikeresebb demográfiai szabályozó rendszere. Ennek ellenére még a történészek is alig veszik tudomásul, pedig ez volt a későbbi sikerek egyik feltétele.

4. A Golf-áramnak, és a nagyon tagolt, sok folyó rendszerének köszönhető, hogy az óceánok meghódítására itt került sor. Az óceánok meghódításának ideális útja volt a hajózás történetének lépcsősora. A lassú folyású Nílus után megoldható feladat volt előbb a Földközi Tenger keleti medencéje, utána a kevésbé tagolt keleti medence. Ezt követte az Atlanti óceán, aminek nyugati partjairól induló hajókat könnyen hazahozta a Golf-árammal jövő nyugati szél. Ráadásul ez a hajózási iskolát nem egy óriási birodalom szervezte, hanem sok kis kikötőváros közti verseny.

Máig talányként kezelik a történészek Kína miért nem gyarmatosított, amikor létrehozta az európai államok óceánjáró flottájának többszörös flottáját. Azért, mert egyrészt az a világ legnépesebb államának a flottája volt, másrészt, mert az államnak nem volt külső forrásokra szüksége.

- Szent Pál a zsidó Krisztus tanítását adaptálta a görög-római kultúrához. Belecsempészett sok rejtett több istenhitet, amihez a krisztusi tanításnak semmi köze nem volt, de ezzel a görög-római kultúra városlakó polgárai és katonái számára elfogadhatóvá vált.

- A Szent Patrik kereszténységét hirdető ír térítők a nyugat-európai agrártechnikai forradalom hatására kibontakozó feudális társadalom igényéhez szabták, a földműves nép vallásává tették az urbánus vallást.

- A reformáció prófétái, Husz, Luther, Kálvin, a puritán népek vallásává reformálta a kereszténységet.

Annak ellenére, hogy véleményem szerint, nem a reformáció nevelte puritánokká Nyugat-Európa lakosságát, hanem az, mivel puritán volt, megerősödve, jobban a testére szabott kereszténységet hozott létre.

Azt, hogy mit köszönhet Európa a reformációnak, jól illusztrálja a két Amerika. Messze előbbre jutott az a rész, ahova a puritánok telepedtek, mint ahol a mediterránok rendezkedtek be.

5. A Nyugat páratlan sikerének fontos feltétele az is, hogy élettere megtízszereződött. Fajunk történetében példátlan, hogy alig pár évszázad alatt egy magas-kultúra élettere megtízszereződhet. Még arra sem találunk példát, hogy egy kultúra a másik rovására sikerrel terjeszkedhetett volna. A sikertelennek is csak egyetlen példája van, amikor Oroszország megszállta Szibériát. De ezzel alig többet nyert, mint lakatlan területet, hiszen nem volt, és a belátható jövőben sem lesz képes betelepíteni. Fogyó népessége számára e térség kimeríthetetlen nyersanyagforrásai valamivel jobb életet biztosítanak.

-. A leginkább elfogadott, felismert előnyt a kivándorlás lehetősége jelentette. A másutt már említett kiscsaládos rendszer népességkorlátozó szerepe a jobbágyrendszerrel megszűnt. A születések száma megugrott. A polgári társadalmaknak kellett átvennie a túlnépesedést féken tartásának teljes terhét. Ha nincs kivándorlás több tízmillióval nagyobb lakosság eltartását, illetve elpusztítását kellett volna megoldani a nyugat-európai társadalmaknak. Mint közgazdász, csak azt vetem fel, mennyivel nagyobb lett volna a munkaerő túlkínálata, sokkal alacsonyabbak a bérek, nagyobb a kizsákmányolás, ha nincs kivándorlás.

-. Szinte a nyomát sem látom annak, hogy a történészek ismerik a behozott kultúrnövények történelemformáló hatását. Márpedig a burgonya, a kukorica, a bab, a paradicsom meghonosítása közel megkétszerezte Európa területének népességeltartó képességét. Az utóbbi százötven évben pedig a két Amerikából és Ausztráliából importált termékek járultak hozzá Nyugat-Európa lakosságának élelmezéshez.

Csupán a burgonyatermelés hatása is történelemformáló volt. Elsősorban annak volt köszönhető az Alpoktól északra élő lakosság számnak tapasztalt növekedése. Ha nem lett volna burgonya, harmadával kevesebb lenne az angolszászok, a germánok és a keleti szlávok száma az európai latin népekhez viszonyítva.

Könnyű elképzelni, hogy az amerikai és ausztrál gabona, hús, gyapot, cukor, stb. nélkül mennyivel drágábbak lettek volna a mezőgazdasági terméke, az élelmezés.

Ennyi is elég ahhoz, hogy mennyivel más, főleg mennyivel lassabb lett volna Nyugat-Európa társadalmi és gazdasági fejlődése.

 

Kopátsy Sándor                  ET                  2010-07-03

 

Az ETXX00621 folytatása

 

Az előző anyagban azt bizonyítottam, hogy ma két társadalmai alaptípus van jelen, amelyek minőségileg mások, más társadalmi törvények alapján működnek. Az emberiség kétötöde már túllépett az osztálytársadalmakon, a háromötöde pedig még messze van ettől, sőt kilátás sincs arra, hogy az előbbiekhez csatlakozzon.

Az első csoportba tartozó társadalmak részben már túlléptek azon a szinten, amiben az életviszonyok javulása az elviselhetetlenül gyors népszaporulatot okoz, a másik része, ma még többsége, azonban politikai erőszakkal fékezte le a népesség gyors növekedését.

A második csoportba tartozik az emberiség háromötöde, ahol még sem a társadalmi tudat, sem a jövedelem, sem az iskolázottság nem jutott arra a szintre, ahol leáll, illetve ahol meg lehet fékezni az elviselhetetlenül gyorsa népszaporulatot. Egy egész könyvnyi anyagot írtam hét éve arról, hogy minden osztálytársadalom közös abban, hogy igyekszik lefékezni a népszaporulatot. Azt, hogy ezt hogyan, milyen osztályszerkezetben, tulajdonviszonyok között oldja meg, nem változtat a lényegen. Mivel a pusztulásával járna a népesség gyors növekedése, arra szerveződnek, hogy az emberpusztítást magukra vállalják.

Ennek a célnak az eléréséhez arra van szükség, hogy olyan osztályviszonyokat hozzanak létre, amiben nem, vagy csak nagyon lassan, legfeljebb tized százalékkal gyarapodjon a lakosság száma.

Fajunk fejlődése, mintegy ötezer éve jutott odáig, hogy néhány társadalomban gyorsabban növekedett volna a népszaporulat, mint ahogyan növelni tudta életterének eltartó képességét. Márpedig, ha létre jöhet ez, a társadalom magát pusztítja el. Ezen a szinten csak az a társadalom maradhatott fenn, amelyik maga hozott létre olyan magas halálozást, ami nem okozott tartós túlnépesedést. Az ember olyan csúcsragadozó lett, amelyik a spontán szaporást magára vállalta. Az elmúlt ötezer év magas-kultúráiban a legnagyobb halálokot a társadalom maga hozta létre.

Annak ellenére, hogy a társadalom életét alakító politikai erőnek fogalma sem volt arról, hogy miért alkalmazza a néppusztítás szervezett eszközeit, minden társadalom ezt végre hajtotta.

Mivolt az a halálozást növelő négy módszer, amit minden osztálytársadalom egységesen, ha nem is azonos arányban, alkalmazott?

I. Minden osztálytársadalom közös volt abban, hogy a lakosság kilenctizedének nyomorát fokozta azzal, hogy az eleve alacsony jövedelmének jelenetős hányadát elvonta. Nem ismerünk olyan osztálytársadalmat, amelyikben nem a szegényeket adóztatták. Ennek a módja lehetett nagyon eltérő, közvett, vagy közvetlen, de a lényege ugyanaz: az eleve nagy szegénység fokozása. Nem ismerünk olyan osztálytársadalmat, amiben a várható életkor megrövidítésének fő eszköze, a legnagyobb halálok, a nyomor, az alacsony fogyasztás volt.

Még nem találkoztam olyan történésszel, aki felmérte volna, hogyan alakult volna a népesség növekedése, ha a jövedelem a jövedelmet termelőknél marad. Márpedig nem nehéz elképzelni, hogyan alakult volna a várható életkor, ha a ragszolga, a jobbágy vagy a proletár harmadával többet fogyasztott volna. Erre még Marx sem gondolt. Nem is gondolhatott, mert ha ezzel számol, összedől a szocialista és kommunista jövőről alkotott elképzelése.

II. Minden osztálytársadalom a létrehozott jövedelem nagy hányadát fegyverkezésre, hadviselésre fordította. A halálozásban jelentős szerepet játszott a hadviselés egyrészt azzal, hogy csökkentette az életszínvonalat, ezzel növelte a legnagyobb halálokot, másrészt közvetlenül emberéletet pusztított, harmadrészt közvetve is jelentős halálok volt a járványokozásokkal.

Nem volna nehéz rámutatni arra, hogyan alakult volna a népesség száma, ha a hadviselés nem von el jövedelmet, ha nem okoz járványokat, és nem pusztít közvetlenül sok emberéletet. Ez az egyetlen ok hiánya is elviselhetetlen népességnövekedést okozott volna.

III. Minden osztálytársadalomban az elvont jövedelem nagy többségét kincsképzésre, kultikus építkezésekre fordították. Főleg az öntözéses földművelő társadalmakban ugyan végeztek nagy csatornaépítéseket, vagy a Római Birodalomban közutakat, vízműveket is építettek, de ezek is sokkal inkább az állam politikai és katonai erejét szolgálták. A Kínai Nagy Csatorna tette lehetővé a nagy állami levonások növelését, a római utak pedig elsősorban a hadseregek mozgatására, katonai védelemre szolgáltak. A közgazdászoknak pedig azt kellene látni, hogy ezek is valójában katonai célokat szolgáló közmunkák voltak, akárcsak a nácik autópálya építkezései. Munkaerőt vontak el az értéktermelésből.

IV. Minden osztálytársadalomban üldözték az ember tudásvágyát. Ez a minden osztálytársadalomra jellemző funkció a legkevésbé elismert. Pedig elég volna a zsidó-keresztény-mohamedán vallás eredendő bűnére hivatkozni. De nem ismerünk olyan vallást, ami a dogmákban, a tradícióban való kételkedést, az igazságkeresést, nem üldözték.

A fentiek bizonyítéka, hogy a fejlett társadalmak mindegyikében a feni négy funkció mindegyike jellemző volt.

I. A jelenkori fejlett társadalmakban az elvonás egyre nagyobb hányadát a magas jövedelmekből fonják le, és egyre nagyobb hányadát a szegényeknek osztják vissza. Vagyis amíg minden osztálytársadalomban a jövedelmek újraelosztása növelte a jövedelmek differenciáltságát, addig minden jelenkori fejlett társadalomban a jövedelmek újraelosztása csökkenti azok differenciálódását.

II. A jelenkori fejlett társadalmak a jövedelmük tört részét fordítják a haderőre, és azon belül is kényesen vigyáznak arra, hogy az esetleges háborúk embervesztesége részükről minimális legyen. Ha az osztálytársadalmak katonai kiadásait úgy számolnánk el, ahogyan a jelenkori fejtett társadalmakban, vagyis a legénység kieső munkajövedelmét is, akkor kiderülne, hogy a modern hadsereg a nemzeti jövedelem alig ötödét emészti fel, mint amennyit az osztálytársadalmak idején. Tegyük még hozzá, hogy a fejlett társadalmak háborúi sem egymás között, hanem az elmaradt társadalmakban való „rendcsinálást” szolgálnak. Ennek ostobaságával később foglalkozok.

III. a jelenlegi fejlett társadalmak az elvonások óriási többségét racionális célokra fordítják. Az elvonás ugyan nem csökken, hanem nő, de annak szinte egészét a társadalom érdekében, racionális célokra, infrastruktúra kiépítésére és működtetésére, oktatásra, egészségügyi ellátásra, öregekről való gondoskodásra, kutatásra és közigazgatásra fordítják. A luxus és a kincsképzés viszonylag jelentéktelen. Természetesen a racionális felhasználás mellett is van pocsékolás, hibás döntések sorozata, de a kincsképzés és a kultikus monumentumok súlya az osztálytársadalmakéhoz képes elenyésző.

IV. A jelenlegi fejlett társadalmak elsődleges feladata a tudásvagyon növelése. Ebben a tekintetben történt a legnagyobb változás az osztálytársadalmakhoz képest. A tudást, a jobbító szándékot üldöző társadalmat felváltotta a tudásvagyon növekedésére épülő társadalom.

Ennyi is elég annak bizonyítására, hogy az osztálytársadalmak és a jelenkori fejlett társadalom, amit a minőség társadalmának nevezek, merőben két, szinte mindenben eltérő társadalom, amelyet nem lehet, nem szabad azonos szabályokra kényszeríteni. Ennek ellenére a Nyugat társadalomtudományai a még az osztálytársadalmak szintjén, vagy még addig sem jutott társadalmakra ugyanazokat a szabályokat, módszereket akarják rákényszeríteni, amire a fejlett Nyugat mára megérett. Ezzel azonban ezerszer annyi kárt okoznak, mintha magukra hagynánk őket azzal, hogy azt, és úgy vesznek át tőlünk, ahogyan azt ők gondolják.

A bölcsesség azt követelné meg, hogy bízzunk minden társadalom ösztönében. Ahogy a termelésre áttért osztálytársadalmak ugyan nem ismerték fel, hogy mit, és miért kell megtenni, spontán kialakították a mindegyikükre jellemző, fent említett, négy módszert a népszaporulatuk féken tartására.

Ezzel szemben a Nyugat társadalomtudományai még addig sem jutottak el, hogy megértsék, miért voltak olyanok az osztálytársadalmak, amilyenek, hogy csak az alkalmazott módszerekkel lehetett féken tartani a túlnépesedést. Az ugyan egyetlen modern társadalomtudós nem állítja, hogy eljuthattunk idáig, ha a népesség növekedése szabad utat élvezhetett volna. Most, amikor a népesség tízszer gyorsabban nő, mint a múltban valaha, csak olyan tanácsot osztogatunk, csak abban segítünk, hogyan lehet a jelenlegi elviselhetetlenül gyors népszaporulatot fokozni.

Az elmúlt száz év legnagyobb tanulása, hogy a társadalom fejlődése nem engedi meg a népesség jelentős növekedését. Ez azt jelenti, hogy hosszabb távon inkább csökkenteni, mint növelni kell az emberiség létszámát. Jelenleg, főleg az elmúlt száz év példátlanul gyors népszaporulata következtében, sokkal többen élünk, mint amit a természeti környezetünk képes elviselni. Ezt az állítást igazolja az egyre gyorsuló fajpusztulás, a felmelegedés, és mindenekelőtt az a tény, hogy csak az a társadalom fejlődik, ahol nincs gyors népszaporulat.

Ezt nem merjük kimondani, sőt megteszünk mindent annak érdekében, hogy minél nagyobb legyen ott a népesség növekedése, ahol ez a fejlődés legnagyobb akadálya.

Sem a politika, sem a tudomány nem hajlandó tudomásul venni, hogy a modern társadalmat csak ott lehet létrehozni, ahol nincs spontán népszaporulat, vagy ha volna, azt erőszakkal megakadályozzál. Ennek ellenkezőjére ugyan sehol nincs példa, mégis görcsösen ragaszkodunk hozzá.

A jelenkori fejlett társadalom, a tudomány és technika, az egy lakosra utó jövedelem és vagyon gyors növekedése csak ott történhet meg, ahol leállt, vagy leállították a népszaporulatot.

Hol állt le a népszaporulat?

Spontán leállt Európa nyugati felében, Észak-Amerikában és a Távol-Kelet kisebb országaiban. Nem azért, mert felismerték, hogy ez a fejlődés alapfeltétele, hanem azért mert spontán létrejöttek a népszaporulatot leállító feltételek.

A népszaporulat spontán leáll ott, ahol az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem meghaladja a 10.000 dollárt, az átlagos iskolázottság a 12 évet, és megoldott a fogamzásgátlás. Ez a három feltétel azonban spontán csak ott jöhet létre, ahol a lakosság viselkedési kultúráját a puritanizmus, illetve annak kelet-ázsiai formája, a konfuciánus jellemzi. Ide jutott el közel egymilliárd lakosú térség.

Arra fajunk történtében csak Kína adott a közelmúltban példát, hogy a népszaporulatot erőszakkal is le lehet állítani. Ott még az iskolázottság, és különösen a jövedelem nem érte el azt a szintet, ahol spontán leáll a népszaporulat. Csak a konfuciánus életvitel volt adott. A népszaporulatot tehát csak a politikai erőszak állíthatta le. Ezt alkalmazták, és fajunk legnagyobb társadalmi, gazdasági csodáját hozhatták létre. Másfélmilliárd ember lépett a példátlanul gyors társadalmi fejlődés útjára. A Nyugat azonban még azt sem ismerte fel, hogy mi a kínai csoda kettős alapja. Egyrészt a lakosság konfuciánus viselkedési formája, másrészt a népszaporulat erőszakos leállítása.

Az emberiség kétharmada olyan társadalomban él, amelyben a népszaporulatot csak az osztálytársadalmakra jellemző négy módszer képes féken tartani.

I. Növelni kell a lakosság nagy többségének nyomorát. ANyugat ennek az ellenkezőjét segíti elő. Olyan társadalmi elosztást akar, amihez ő is csak száz év jutott el. Minél igazságosabb lesz a jövedelemelosztás, annál gyorsabb lesz a népszaporulat, annál reménytelenebb a jövő.

II. Hagyni kell az emberpusztító háborúzásaikat. Ötezer éven keresztül minden osztálytársadalom ezzel is csökkentette a túlnépesedését.

III. Hagyni kell a szűk gazdag réteg kincsképzős luxusát, hiszen azt tette minden korábbi osztálytársadalom is. Minden racionális felhalmozás növeli a népességet.

IV. Az egyetlen külső segítség, ami jó irányban hat, a kevés gyermeket vállaló családok anyagi támogatása, ezek gyermekei tanítatása, jutalmazása. Olyan külső anyagi érdekeltséget kell teremteni, ami kevés, de iskolázott gyermekre ösztönöz. Kapjon az a család nagy támogatást, amelyiknek egy, esetleg két gyermeke van, de azok diplomáig jutnak. Két gyermeknél több estében pedig ne legyen támogatás. Minden más segítség csak ártalmas.

Ez az út is nagyon hosszadalmas, de legalább nem hátra, hanem előre vezet.

Csak azt, hogy minden társadalom élhesse a maga életét. A legnagyobb kárt az okozza, amikor más kultúrákra, más fejlettségi szinten azt akarja rákényszeríteni, ahova ő mára eljutott. Nem veszi tudomásul, hogy alig száz éve még a Nyugat is „embertelen” osztálytársdalom volt.

A fejlett világ azzal tesz a legtöbbet, ha rábízza az elmaradottakra, hogy maguk oldják meg a problémáikat, úgy ahogy tudják. Ha az elmaradt világ a Nyugatra hallgat, egyre mélyebbre süllyed a túlnépesedési válságába. Ezzel szemben, az elmaradt világban ma azért élhet kétmilliárddal több ember a kiúttalan válságban, mert a fejlett világ segíteni akart rajta.

Az elmaradt világon csak két módszer segíthet.

- Ha azért kap segítséget, hogy ne szaporodjon, hanem iskolába járjon.

- Ha nem szól bele abba, hogy milyen rendszerben él.

A Nyugat ennek az ellenkezőjét teszi még akkor is, ha az általa rossznak tartott rendszer az emberiség legnagyobb sikerét aratja.

A hidegháborúban még érthető volt, ha a Nyugat a saját hatalmi érdekei alapján cselekszik, azt segíti, aki mellette áll. Ezt gyakorolta a másik fél a bolsevik rendszer is. A hidegháború azonban elmúlt, mert a bolsevik rendszer imperializmusa megsemmisítette önmagát. Most, hogy a fejlett világnak nincs politikai ellensége, ott folytatja a világ igényeihez való igazítását, ahol a hidegháborúban elkezdte.

Ahogy az imperialista Szovjetunió számára baromság volt Afganisztán megszállása, amibe már korábban belebuktak az európai imperialisták, a Szovjetunió után, az Egyesült Államok akarja ezt a feudális államot demokráciává átformálni. Az ebben való közreműködésre kényszeríti a gyarmattartásból már kimenekült szövetségeseit.

Az iraki rendszert megdöntő hadgyakorlat is az ostobaság csúcsa. Iraknak meg volt, és megmarad a maga baja, ami abból származott, hogy a gyarmattartók ott három etnikumból tákoltak össze egy államot. Ott is rájuk kell hagyni, hogy oldják meg maguk a jövőjüket, ahogy tudják. Attól nem kell félni, hogy ezzel veszélybe kerül a fejlett világ olajellátása, hiszen az olajtermelők többsége addig él, ameddig megveszik az olajukat.

Az sem tartható, hogy a fejlettek mondják meg, kinek lehet atombombája. Ebből az derül ki, hogy Izraelnek és Pakisztánnak lehet, de Iránnak nem. Milyen alapon döntenek ebben a kérdésben azok, akinek százszor annyi atombombájuk, és azokat bárhova eljutató infrastruktúrájuk van, és egyetlen óra alatt minden olyan országot megsemmisíthetnek, amelyik bevetné.

A fejlett világon belül nincs háborús feszültség, hiszen olyan nemzetközi munkamegosztást alakítottak ki, amelyikben sokkal nagyobb érdekük fűződik az együttműködésükhöz, mint az egymás rovására szerezhető előnyhöz.

Még mindig nem jutott el a fejlet világ odáig, hogy neki már sincs katonai ellenfele, és a jövőben még kevésbé lehet az. A haderejüket csak arra használják, hogy az elmaradt világban megakadályozhassák azt, amit a legnagyobb kár megakadályozni, hogy pusztítsák egymást, hogy az ő vitájukban a problémáikhoz mit sem értő döntőbíró szerepét játszhassák.

A katonai körök játszadozásaiknál is sokkal károsabb, az emberi jogok védelme. Az ENSZ hangadói, a nagyhatalmak kitalálták, hogy a nagyon színes világban lehetnek azonos emberi jogok. Ez alatt a nyugati polgári demokráciákban mára indokolt jogokat értik. A politikai elit butaságának mércéje a hit, hogy az emberi jogok függetlenek a kultúrától, a társadalmi fejlettségtől. Annyi történelmi ismeretük sincs, hogy akárcsak néhány századdal korábban az ő országukban milyen jogrendszer és joggyakorlat volt. Ma tiltják a gyermekmunkát Afrikában, holott Anglia az ipari fölényét akkor érte el, amikor a gyermekek napi tizenkét órát dolgoztak, méghozzá pokoli körülmények között.

Ahhoz már mélyebb történelmi ismerete volna szükségük, hogy az elmúlt évezredek során hány társadalom épült arra, hogy a családon belül a gyermeknek is van feladata, és ez milyen jelentős szerepet játszott a felnevelődésben. Azt pedig a fejlett világ okos pedagógusainak kellene elmondani, hogy milyen életkörülmények mellett a gyermekmunka is jobb, mint a munkátlanság.

Nem kisebb ostobaság, amikor a hadseregben, a börtönökben, munkatáborokban végzett munkát, akarják kizárni a nemzetközi munkamegosztásból. Mennyivel jobb, ha a katona, a rab, a tartósan munkanélküli szakmát tanul, mintha tétlenségben züllik egyre lejjebb. Ez nem azt jelenti, hogy a fejlett társadalmak számára ez a legjobb megoldás. De még azokban sem az ENSZ szabályozza az ilyen munkáltatás feltételeit.

Az ENSZ okoskodása ilyen anakronisztikus, a nők egyenrangúsága kérdésében. Ugyan nagy híve vagyok a nők egyenjogúságának, de ezt sem kívülről kell kikényszeríteni. A fejlett világban óriási hátrány a nők kiszorítása, de ezt a kérdés is rugalmasabban kell a kultúrához igazítani. Az arab országokban akkora női egyenjogúságnak is örülnék, ami nálunk van, pedig az számukra nagyon kevés. Japán felett mégsem gyakorlok kioktató bírálatot, holott nálunk a nők egyenjogúsága messze mögöttünk kullog. Sok más tekintetben azonban messze előttünk járnak.

Az eltérő kultúráknak ugyanazt a feladatot másként kell megoldani. A nyugatnak sokkal szerényebben kellene kezelni a nála bevált módszer terjesztését. Okulhatna abból, hogy mennyi kárt okozott azzal, hogy a nála bevált módszert erőlteti. A legtöbb kárt azzal okozta, hogy igyekezett kikapcsolna a népességnövekedést fékező módszerek alkalmazását. Ez a buzgalma hozta fajunk nyakára azt a kétmilliárd embert, akik képtelenek vagyunk hasznosítani.

Ez a cím mérete lehetne annak a butaságnak, amit az okoz, hogy a tőkét értéke, a legfőbb értéket, az embert azonban darabja alapján mérjük. Ez elfogadható volt addig, amíg a rabszolgát, a jobbágyot, a parasztot, a munkást még megengedhető volt, darabra mérni, a tudás társadalmában azonban az egyedek társadalmi értéke között sokszorosára nőtt a különbség.

Az ipari forradalom után, ahogy a gyáripar vált a fő termelési szektorrá, a közgazdaságtan elődleges faladata lett a tőkék az áruk érékük alapján való mérése.

A közgazdaságtan idejétmúltságát jól jellemzi az, hogy a tőke, az áruk termelését értéktermelésnek, a munkaerő minőséggé termelését fogyasztásnak tekinti. A tőkés osztálytársadalomnak megfelelt az olyan közgazdaságtan, ami csak a fizikai tőkét tekintette társadalmi célnak. A jelenkori társadalom mozgástörvényeit csak az olyan közgazdaságtan képes értelmezni, amiben az ember, a lakosság, a munkaerő minősége az elsődleges. Minden jelenkori eredmény gyökerét az jelenti, hogy mennyire felel meg a lakosság, mindenek előtt a munkaerő minősége a kor kihívásainak.

Ahogy a tőkés osztálytársadalomban a gazdasági teljesítmény elsősorban attól függött, mennyire képes a társadalom a tőkeigényét kielégíteni, a jelenkori fejlett társadalom teljesítménye mindenek előtt attól függ, milyen minőségű a társadalom emberanyaga, vagyis szellemi vagyona.

A társadalom szellemi vagyona lényegében három szellemi tényező eredője. Ezek egyike sem mérhető közvetlenül, ezt is csak a piac tudja mérni.

A tudást ugyan az iskolázottság méri, de amit az kifejez, önmagában értéktelen. Valakinek lehet bármilyen magas iskolázottsága, ez egyre kevésbé jelent. Értékét az adja, hogy milyen képességgel és erkölccsel párosul.

Az osztálytársadalmak néhányában az iskolai eredmény alapján szelektáltak. Közismert, hogy a kínai társadalomban az állami funkciók ellátásához a mandarin vizsgák alapján szelektáltak. Ennek ellenre minden iskolázottsági szinten volt a képesség alapján további szelekció. A tények azonban azt mutatják, hogy az oktatási rendszer szelekciója nem jelentett társadalmi fölényt. Kína ugyan az európai középkor végégig szinte mindenben a többi magas-kultúra előtt járt, de ez a fölény nem sokat lendített a társadalmi fejlődés tempóján.

A zsidó kultúra története is azt bizonyítja, hogy az iskolarendszer bizonyos körülmények között az osztálytársadalmak korában fölényt jelentett. Az arab kultúra fénykorának századaiban a szidóság mind a tudományokban, mind a vállalkozásokban a világ élvonalának része volt. Az arab világon belül azonban, azzal együtt, letűnt. Ahogy ott letűnt, Európa nyugati felén újra az élvonalba emelkedett. A zsidóság máig a világ legfejlettebb etnikuma maradt, de csak az, ami a Nyugati kultúrában kereste a boldogulását.

Az iszlám kultúra sikereiben is fontos szerepet játszott az iskolarendszer. Ezen belül az Oszmán Birodalom is az iskolarendszernek köszönhette néhány évszázados fölényét. Ez a fölény azonban az európai középkor végére eltűnt. Attól kezdve a puritán Nyugat vált az élcsapattá.

A oktatási rendszertől, az iskolától kapott tudás azonban nem jelentett önmagában szellemi fölényt, Kétségkívül jobb szelekció volt, mint a vérségi öröklés, vagy a kasztrendszer, de nem jelentette a társadalmi fölény alapját. A verseny lett volna az egyedüli tudásmérce, és tudásszelekció. De csak azért, mert az nemcsak a tudást mérte, hanem a tehetséget és az erkölcsöt is. Ez sehol nem volt meg jobban, mint a távolsági kereskedelemben. Ott tehát nem a tudást, hanem a tudás, a tehetség és az erkölcs eredője, vagyis a szellemi vagyon volt a szelekció alapja.

A közgazdaságtan még azt sem tisztázta, hogy mit kell e foglom alatt érteni. Annak érdekében, hogy nem tudott e foglommal mit kezdeni, egyszerűen szellemi tőkéről, másszor tudásvagyonról beszél.

Tőke csak az, ami tőkeként működik. Márpedig a társadalom szellemi vagyonának csak kis hányada működik, működhet tőkeként. A óriási többsége egyéni tulajdonban van, az csak akkor volna tőke, ha a tulajdonosát is megvásárolnánk. De nem a tulajdonát, csak a tulajdonosának a szolgáltatását vásárolja meg munkaerőként a tőkés vállalkozás. Márpedig a munkaerő minél jobb a minősége, annál inkább személyi rendelkezés alatt marad.

Mint azt másutt részletesen kifejtem, a foglalkoztatás csak akkor jelent kiszolgáltatottságot, ha az adott munkaerő kínálata nagyobb, mint a kereslete. Mivel a jelenkori fejlett társadalomban, a minőégi munkaerőben mindig nagyobb a kereslet, mint a kínálat, a megvásárolt munkaerő ezzel nem lesz kiszolgáltatva a munkaadójának.

Másutt azt is részletesen kifejtettem, hogy a szellemi vagyon három összetevőjét nem összeadni, hanem összeszorozni kell. Ez azt jelenti, hogy a szellemi vagyon három tényezőjének szorzata. Mivele három tényezőnek csak egyike, az erkölcs, lehet negatív, a szellemi vagyon negatívvá válik, ha az erkölcse negatív. Ezt igazolja az a tény, hogy a jelenkorban csak az a társadalom kerülhet az élvonalba, csak az zárkózhat fel, amelyik erkölcsét akár a nyugati puritanizmus, akár a távol-keleti konfucianizmus jellemzi. A jelenkorban csak a két erkölcs pozitív.

A vallások egyik alapvető tévedése, hogy az erkölcs fogalmát dogmatikusan értelmezi, definiálja, hogy mi a jó erkölcs. Márpedig nincs változatlan erkölcsi követelmény. A tudás és technika minden fokán más a kívánatos erkölcs, a kívánatos viselkedési magatartás.

A jelenkor kívánatos erkölcse a nyugati, illetve a távol-keleti puritanizmus. A beosztás, a szorgalom, a tisztaság, a törvénytisztelet, a szolidaritás. Ahol ezek az elvárások hiányoznak, ott bármilyen az alkalmazott politikai és gazdasági módszer, nem várható eredmény. Ezt bármilyen egyértelműséggel bizonyítják a tények, a közgazdaságtan nem számol vele. Az ebből fakadó ostobaságnak jó példája az euró övezet, amiben együtt vannak a puritánok és a Lisszabon-Róma tengelytől délre élő mediterránok. A puritán németek és a bohém görögök, dél-olaszok, dél-spanyolok és portugálok közös bankja, pénze kabaréba való ostobaság.

A társadalomtudományok még ott sem tartanak, hogy felismerték volna az osztálytársadalmak elsődleges funkcióját, a népszaporulat féken tartását. Márpedig, ha nem ezt tekintjük elsődleges faladatnak, az osztálytársadalmak mindegyikét embertelennek, igazságtalannak kell tekinteni, és szinte semmit nem tudunk indokolni.

Ezért állnak a társadalomtudományok értetlenül szembe mindazzal, ami az elmaradt világban történne, ha a fejlett világ nem ütné bele az órát.

A jelenkori fejlett világban a túlszaporodás váratlanul leállt, illetve Kínában leállították. Bebizonyosodott, hogy ahol nincs túlszaporodás, és a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi, példátlanul gyors fejlődés következik be. Ahol nem állt le a népesség gyors növekedése, és nem megfelelő a magatartás, egyre nagyobb a lemaradás, a környezetpusztítás.

Ahol nincs népességnövekedés, és megfelelő a lakosság magatartása, természetszerű az élvonalba maradás, illetve az oda kerülés. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a fejlett társadalmakban minden társadalom és nép egyformán fejlődik, hogy ott nincsenek az egymáshoz viszonyított eredményeket befolyásoló tényezők. Vannak, méghozzá sokkal nagyobbak, jobban hatók, mint a múltban valaha voltak. A sokkal gyorsabb fejődésből fakadnak a sokkal nagyobb fejlődési különbségek.

Az ipari forradalom előtti osztálytársadalmakban az egy lakosra jutó jövedelemben és vagyonban az évi tized százalékos különbségek sem lehettek tartósak. Ez a növekedési tempó Nyugaton már elérhette a néhány tizedet is. Az elmúlt hatvan évben már elérhette a kerek százalékot is, és jelenleg már a néhány százalékos különbség sem ritka. Jelenleg a távol-keleti országokban évente több százalékkal gyorsabban nő az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem, mint a nyugati fejlett államokban. Ez azt jelenti, hogy néhány generáción belül is megváltozhatnak az arányok a fejlettek között. A fajunk múltjában ilyen nem fordult elő.

Az, hogy mi következhet be akárcsak néhány évtizeden belül, fel sem mérhető.

Mi okozhatja a gyorsuló változást?

Egyrészt a tudomány és technika fejlődése egyelőre gyorsul, a másik, mi lesz, ha megszűnik a demográfiai kontraszelekció.

Felfogásom szerint, a várható legnagyobb változást az hozhatja fajunk történetében, ha a demográfia, a gyermekvállalás és nevelés is rááll a kívánatos szelekcióra.

Jelenleg az emberiség csak ott szaporodik, ahol a várható értéke tört része az átlagnak, és ott csökken, ahol a várható eredmény sokszorosa lenne az átlagosnak. Ez így van az emberiség egészén, de azon belül még a legfejlettebb, leggazdagabb államokban is. Ez azt jelenti, hogy az emberi faj száz éve olyan romboló szelekcióban szaporodik, amire a fajok története nem ismer példát.

Egy állattenyésztő példával nem is tudná ezt a deformációt illusztrálni. Nála az egyedek közötti egyetlen százléknyi hozamkülönbség is szelekciós döntést kíván. Az ember jelenleg úgy szaporodik, hogy csak ott növekszik a létszáma, ahol a várható hozam a jobb harmad tizede sincs. Ennek kárát fokozza a tény, hogy fajunk jelenlegi létszáma is messze meghaladja a természeti környezete által elviselhetőt.

Az elmúlt években a magyar demográfiát vizsgáltam, és arra a megdöbbentő eredményre jutottam, hogy ötven év múlva a jelenlegi születési struktúra mellett fele lesz az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem ahhoz képest, mint akkor lenne, ha minden társadalmi, családi környezetben azonos volna a vállalat gyermekek száma. Háromszorosan jobban élne, ötven év múlva az ország lakossága, ha ott születések mögötti családi háttér a jelenlegihez képes fordított lenne. Vagyis a következő generáció jövője semmitől sem függ olyan mértékben, mint a létszámot tartó gyermekvállalás családi hátterétől.

A társadalomtudományok még a tudtára sem ébredtek annak, hogy az ötven év múlva várható eredmény semmitől sem függ olyan mértékben, mint két demográfiai ténytől.

- Ne növekedjen, inkább lassan csökkenjen a létszám.

- A gyermekvállalás oda koncentrálódjon, ahol jobbak a felnevelési kilátások.

E kettős feltétel mellett, még akkor is, ha az egyéb javító feltételek nem változnak, nagyságrenddel több eredmény várható, mint az összes politikai és gazdasági módszer javíthatóságától. Ezek minősége ugyanis elsősorban attól függ, milyen minőségű lakosságot szolgálnak.

- A közigazgatás, az adózás minősége, a közrend sokkal jobban függ attól, kiket szolgál, mint hogyan van megszervezve.

- Az oktatás, az egészségügy színvonala sokkal jobban függ attól, kiket tanítanak, kiket gyógyítanak, mint az oktatásban, és az egészségügyben alkalmazott módszerektől.

Fajunk eddigi történetében a demográfia szempontjából három szakaszt különböztetünk meg.

1. A gyűjtögető társadalmakban a természet szelekciója működött.

2. A termelő társadalmakban az embernek kellett vállalnia a túlnépesedés elleni védekezést. Ötezer éven keresztül az osztálytársadalmak ezt a feladatot többé, kevésbé megoldották. Ennek ellenére mire bekövetkezett a világ fejlett hatodában a spontán népszaporulat leállása, már többen éltünk a földön, mint kívánatos volna.

3. A minőségi társadalmaiban leállt a népszaporulat, ott a demográfiának a minőséget kellene szolgálnia. Ezzel szemben elképesztő kontraszelekció jött létre. Ezzel egy időben az emberiség többsége a korábbinál sokkal gyorsabban túlnépesedik, mert a korábbi fékek nem, illetve csak csökkentett hatásokkal működnek. Ennek következtében alig száz év alatt kétmilliárddal nőtt a lakosság azokban a társadalmakban, amelyekben nem oldható meg a fejlett világgal való lépéstartás. A túlnépesedés, mielőtt megállítható lenne, még további két milliárd további lakosságot hoz létre.

Fajunk a kívánatosnál sokkal gyorsabban szaporodik, és egyre jobban felerősödik a demográfiai kontraszelekció.

Az emberiség számának elképesztően gyors szaporodása fajunk létét fenyegető veszély. Az elmúlt száz év során szinte megszűnt a népesdést fékező osztálytársadalmi mechanizmus, és legalább tízszeresére nőtt az éves népszaporulati ráta a fajunkat jellemző múlthoz viszonyítva. Ennek következménye, hogy jelenleg kétmilliárddal többen élünk a földön, mint száz évvel korábban. Az sem látszik reálisnak, hogy a gyors népességnövekedést sikerül leállítani, holott égető szükség volna arra, hogy kezdődjön el csökkenés.

Nagyon veszélyes a jelenlegi felfogás, hogy lassul a népesség növekedése, és száz év múlva, esetleg, leáll. Ez esetben is elérheti a tízmilliárdot, amit még a jelenlegi fogyasztási normák mellet sem viselhet el a földünk természeti környezete.

A tudományok még azt sem merik számolni, hogy mennyi volna a fajuk szempontjából optimális létszámunk.

Becslésem szerint három-négymilliárd, vagyis a jelenlegi fele.

Még nagyobb bátorság kell ahhoz, hogyan lehetne fajunk létszámát az optimum felé közelíteni.

Megpróbálom a teendőket felvázolni.

I. A jelenlegi társadalmi és gazdasági élcsapat, ahol megszűnt a túlnépesedés veszélye, sőt a létszámfenntartását is ösztönözni kell, mintegy egymilliárd főt, az emberiség hatodát jelenti. Ebben a szektorban tehát nincs mennyiségi probléma.

II. Kínában, ahol közel másfélmilliárd ember él, harminc éve a politikai erőszak fékezi az eleve túlnépesedett lakosság szaporodását. Ez tartom fajunk történetének legnagyobb áldásának. Csupán ez az egyetlen politikai lépés félmilliárd emberrel csökkentette a jelenre várható létszámunkat. Ennél hasznosabb politikai tett még nem történt fajunk életében. Jellemző módon, a farizeus Nyugat hangosan botránkozik ezen. Az utókor pedig ezt a botránkozást fogja történelmünk során elkövetett legnagyobb ostobaságnak minősíteni.

Kína, ha még ötven évig tartani fenn tudja tartani az erőszakos családtervezését, egyrészt akkor már nem lesz rá szükség, másrészt a fejlett világ kiemelkedő szuperhatalma lesz.

III. Az emberiség lemaradó kétharmada azonban ötven év múlva háromnegyede lesz, mert az elviselhetőnél sokszorta gyorsabban szaporodik. Ebből fakad fajunk életének legnagyobb katasztrófája.

Előjáróban leszögezem, hogy ebben az egyre jobban lemaradó szektorban is vannak kivételek, nagynak látszó különbségek.

- A keleti szláv népek nem szaporodnak, de ennek nem az egészségük, hanem a társadalmi válságuk az oka. De az alig háromszázmilliós lakosságuk súlya a szaporodókhoz viszonyítva nem jelentős.

- Néhány távol-keleti ország, elsősorban India, gazdasága országos szinten gyorsan növekedik, de ez a gyors növekedés sem elég a felzárkózáshoz, mert csökken az egy lakosra jutó művelhető terület és vagyon. A térség országi eleve túlnépesedettek, a természeti környezetüket pusztítók, tehát az éves néhány tizedszázalékos lakosságcsökkenés volna az érdekük. Ezzel szemben a lakosságuk évi 2-3 százalékkal nő. A társadalomtudományok mindmáig elfelejtették kimondani, hogy néhány alulnépesedett országtól eltekintve, hosszú távon még az egy százalékos növekedés is elviselhetetlen. A 2-3 pedig gyors lemaradást szül.

- Van néhány ország, amelyik a nyersanyagkincseinek járadékából jól él, de a maga által termelt jövedelemből elpusztulna. A társadalomtudományok és politikusok nem veszik tudomásul, hogy vannak országok, amelyek a földjük alatt gazdagok, fölötte azonban szegények volnának. Márpedig, a társadalmak jövőjét csak a munkával megtermelt jövedelemre lehet építeni.

Ha a fejlett világ, mindenek előtt a Nyugat magukra hagyná őket. A válságuk elsődleges oka ugyanis nagyrészt a Nyugat jóindulatú, keresztény, humánus segítsége.

Az a társadalom, amelyik lakossága az életkörülmények javulásra nagyobb népszaporulattal válaszol, csak akkor életképes, csak akkor nem önpusztító, ha osztálytársadalomként rendezkedik be. Ha ezt az erősebbek nem engedik meg, akkor önpusztítóan szaporodik.

Az emberiség kétharmadát hagyni kell, hogy a maga útját járja.

Mit jelent ez?

1. Adóztassa a szegény többséget, hogy legyen még szegényebb. Ezek túlszaporodását ugyanis más módon nem lehet kezelhető szintre fékezni. Ott olyan jövedelem elvonási rendszerre van szükség, amilyen ötezer év minden osztálytársadalmában működött.

2. A szerény jövedelméből költsön sokat fegyverkezésre és háborúzzon a belső és külső vetélytársaival. Az ő szintjükön a felesleges embert az embernek kell elpusztítani.

3. Nem szabad a halál ellen harcolni, a fő halálokokat felszámolni, ha a népesség szaporodna. A történészek nem tárják fel, a tényt, hogy az osztálytársadalmakban csak akkor tettek egészségvédelmi lépéseket, ha a lakosságuk létszáma csökkeni kezdett. Az osztálytársadalmak kórházaiba nem meggyógyulni, hanem meghalni mentek az emberek. Nem a betegek gyógyítása, hanem az egészségesek megvédése volt a társadalmi cél. Ezzel szemben a Nyugat a betegeket és a lustákat akarják életben tartani, vagyis táplálják a legnagyobb társadalmi betegségüket, a túlnépesedést.

4. Ne akarjunk a szegények számra jóléti társadalmat építeni ott, ahol a jobb élet nagyobb népszaporulatot eredményez. Nem botránkozunk azon, hogy a múlt minden osztálytársadalmában a hatalmasok nagyon gazdagok voltak, kincsképzésre, luxusra pocsékoltak a jövedelmüket, vegyük tudomásul, hogy a világ gyorsan szaporodó kétharmadában ma is erre van szükség.

Ennek az ellenkezőjét tesszük. Egyre több ember születik, és az utánpótlás kontraszelekcióval szaporodik.

Már ma is sokkal többen élünk, mint amennyi számára optimális lakóhelye lehetne a földünk. Ez a többlet is nagyságrenddel többe kerül, és fog kerülni, mint a felmelegedés bármelyik elképzelt variációja. Ennél is sokkal többe fog kerülni, illetve sokkal több lehetőséget szalasztunk el azzal, hogy abból születik sok, akiből jobb volna sokkal kevesebb, és abból kevés, aminek egyre nagyobb az átlaghoz viszonyított értéke.

Fajunk eddigi élete során viszonylag jól érvényesült a fizikai adottságokra történő szelekció. Ennek azonban nem sok eredménye volt, és ettől még kevesebb várható. A darwini szelekció ugyanis minimálisan százezer években hozhat jelentős változást. Mivel a szellemi képességet alig hasznosította a társadalom, abban nem is jött létre szelekció. Sokkal inkább érvényesült az ellenkezője, minden osztálytársdalom üldözte a tudásvágyat. A társadalom gondja inkább abból származott, hogy igényhez képest, túl fejlett az emberi agy.

Alig feltárt az elmúlt ötezer év történelme abból a szempontból, hogy hol, milyen módon tekintették a tudásvágyat a leginkább üldözendő bűnnek. Pedig nemcsak megdöbbentő, de tanulságos volna ezzel a ténnyel szembenézni.

Maradjunk annyiban, hogy fajunk úgy jelenet meg, mint fizikai tekintetben szerény, a szellemi képességében azonban óriási kapacitású lény. Amit rövid élete során elért, fejlett agyának köszönheti. Ennek ellenre minél fejlettebb lett a társdalom, a többség agyának kapacitását egyre kihasználatlanabbul hagyta, hanem azt el is kellett nyomni. Minden osztálytársadalom üldözte a tudást.

Ezt megelőzően a társdalom a tagjainak óriási többségétől csak fizikai képességet követelt, azt is nagyon szerény minőségi variációban. Ezt a fizikai igényt a lakosság óriási többsége képes volt kielégíteni. A tudományos és technikai forradalom azonban egyrészt óriási választékigényt támaszt a fizikai, és különösen a szellemi képességekkel szemben.

A fizikai képességek tekintetében is óriási a változás. A tudományos és technikai forradalom előtt0 szinte csak a fizikai erőre volt a nagy többség esetében szükség, ma ebben a tekintetben is megsokszorozódott az igény választéka. Szinte nincs olyan fizikai képesség, amire nem volna valahol szükség. Az általánosan elismert, hogy a jelenkor fejlett társadalmaiban ezerszer nagyobb társadalmi elismerést nyerhet néhány sportban hasznosuló kiválóság, min száz éve. De arra kevesebb figyelem irányul, hogy egyre nő az olyan munkák száma, ahol a türelem, az éles látás, a jó tapintás kiugró jövedelmet biztosít. Ennek első feltűnő példáját láttam harminc éve, amikor Japánból importáltak a baromfiüzembe szexelőt. De a rendszerváltás óta kiderült, hogy még a kézműiparokban is vannak szakmai zsenik, akiket jól megfizetnek. Van zseni a kőművesek, az asztalosok, a kamionosok, a szabók és a cipészek között is.

A forradalmi változás azonban a szellemi munkák terén állt be. Egyre több az olyan munkakör, szakma, ahol a legjobban önerőből a legjobban keresők között lesznek.

A szellemi képességekben azonban hatványozottan annál nagyobb a differenciálódás, minél fejlettebb a befogadó környezet. Egyre több az olyan szellemi képesség, szaktudás, ami fejlett társadalmi, gazdasági környezetben óriási értéket jelent, az elmaradtban azonban értéktelen marad. Ez azt jelenti, hogy a fajunk érdeke, hogy a tehetségek, minél előbbre jut a tudomány és technika, annál inkább attól hasznosul, hogy fejlettebb környezetbe települ át.

A klasszikus közgazdaságtan sokat és behatóan foglalkozott azzal, hogyan alakulnak a komparatív költségek attól függően, hova, milyen környezetben működtetik. Ehhez képes figyelmet sem kap az, hogy milyen szellemi képesség, hol hogyan hasznosul. Pedig a tudományok zseniális képességű művelői ösztönösen vándorolnak a szakmájuk csúcsa felé.

Ezt világosította meg számomra, amikor a fizika és matematika magyar zsenik sorsáról írtam könyvet. Tízszer többet értek a tudomány számára, amikor Berlinbe, az elméleti fizika központjába vándoroltak, és ezerszer hasznosabbakká váltak, amikor a nácik elől az Egyesült Államokba menekültek.

Ha egy ember születik a fejlett világban, akkor elvárható tőle, hogy legalább tízszer annyival gazdagítja az emberiséget, mint az átlag. Ha valaki a gyorsan szaporodó szegény világban születik, várhatóan az átlag harmadát hozza. Az előbbi előre visz, az utóbbi visszahúz.

De ez csak az egymilliárd gazdag, és a négy és fél milliárd átlaga. Ezen belül minél tehetségesebb az új egyén, annál nagyobb lesz az előrevivő hatása, és relatíve annál kisebb, ha az elmaradtban születik. A legjobb adottságú egyén esetében már ezerszeres lesz a hatásuk között a különbség.

Azt kell tehát szem előtt tartani, hogy fajunk eddigi, mintegy százezer éves történetében alig volt az egyedek várható társadalmi haszna közti különbség, most pedig óriási. Eddig nem volt nagy társadalmi kár abból, hogy elveszik a tehetség, mert nem is volt rá szükség, most abban van a legnagyobb hiány. Ezért lett a modernkor emberiségének elsődleges érdeke, hogy a szellemi képességre szelektáljon. Ennek ellenre fajunk most vált kontraszelektívvé.

Korábban hivatkoztam a magyar társadalom jelenlegi kontraszelekciójára. Ha ezt az emberiség egészére vetítem, még borzalmasabb képet kapok. Ma, az emberiség jövedelmi átlaga minimum kétszerese volna, ha az elmúlt száz évben nem szaporodott volna a szükségszerűen fejlődésképtelen többsége az emberiségnek. Azt már ki sem merem mondani, hogy hol tartana fajunk, ha a fejlődésképtelen társadalmak lakosságának a száma csökkenne.

 

 

Kopátsy Sándor                   ET                 2010-06-21

 

Elmúlt hetven éve, amikor megjelent Németh László Minőség forradalma cím alatti esszégyűjteménye. Tízen évesként a kevés pénzemből azonnal megvettem a könyveket. Máig sem értem, hogy az akkori fejemmel, miért váltott ki nálam akkora hatást az esszék olvasása, amihez legfeljebb fél tucat olvasmányom sorolható. Az idő multával azonban egyre tudatosabbá vált számomra, hogy a jelen, és még inkább a várható jövő megérése szempontjából milyen zseniális volt Németh László ráérzése. Ráérzést mondok, mert sokkal inkább az volt, mint tudatos felmérése annak, hogy miért, és hogyan győz a minőség forradalma.

Még kevésbé ismerhette fel, hogy valóságos társadalmi forradalom zajlik, méghozzá azok között is a legnagyobb változást hozó.

Akkor nekem az imponált, hogy valóságos jelenkori polihisztort ismerhettem meg benne. Akkor már általános nézet volt, hogy a szakembereké a jövő, hogy aki dudás akar lenni, az válasszon szakmát, mélyedjen el annak valamelyik részletében, és le fog borulni előtte a világ. Lesz sok pénze, és hírneve.

Ezt a közhiedelmet fejezte ki Ortega, a spanyol filozófus A tömegek lázadása című könyve. Ez a könyv irritálta Németh Lászlót arra, hogy ezzel szemben meghirdesse a minőség forradalmát.

Akkor azt láttam az esszékben, hogy aki a jelen és a jövő társadalmát meg akarja érteni, annak nagyon sokoldalúnak kell lenni. A tudományos és technikai forradalom hatására a társadalom mind vertikálisan, mind horizontálisan olyan mértékben terjeszkedik, olyan bonyolulttá válik, hogy egyre kevésbé lesz megérhető a szakmák kiválóságai előtt, ahhoz egyre szélesebb, és mélyebbre ható látásra lesz szükség.

Én, elsősorban Németh Lászlónak köszönhetem, hogy eligazodhattam a világban. Ennek ellenére egyre jobban irritál, hogy a jelenkornak fogalma sincs arról, mivel jár a tudomány és technika forradalma, hogy fajunk életének legnagyobb minőségi változása zajlik körülöttünk.

Azt csak öreg koromra ismertem fel, hogy Ortega is rátalált valamire, még akkor is, ha nem arra gondolt. A jelenkor nemcsak a minőség forradalma, de az emberi faj túlszaporodásának a kora is.

A tudomány és technika forradalma a világ fejlett ötödében létrehozta azokat a feltételeket, ami mellett szabad utat kapott a minőség forradalma, majd az elmúlt ötven éven megvalósulás útjára léphetett a Távol-Keleten is. Spontán, előzetes felismerés nélkül, létrejöttek a népességnövekedést leállító feltételek.

Ahol e négy feltétel létrejött, megszűnt a lakosság kívánatosnál gyorsabb növekedése. De csak ott. Kezdetben a négy feltétel csak Európa nyugti felén és Észak-Amerikában állt fenn. Nagyon gyorsan ide kerültek a távol-keleti kis országok. Végül Kína, ahol mivel az első két feltétel még nem jött létre, politikai erőszakkal állították meg a népszaporulatot és fenntartották a politikai diktatúrát.

Ezzel az emberiség kétötödében létrejöttek a minősség forradalmának feltételei. Ezek a társadalmak minőségükben mások, mint a megelőző ötezer év osztálytársadalmai voltak.

Létrejött a harmadik társadalmi forma.

I.A gyűjtögető.

II. A termelő.

III. A gondolkodó.

A meggyőzés érdekében nézzük meg, mi jellemezte a fenti három társadalmi alapformát.

Az ember, néhány tízezer év alatt, fejlett agyának köszönhetően, szinte minden számára elérhető természeti környezetben be tudott rendezkedni. Ez önmagában példátlan biológiai csoda volt, hiszen minden természeti környezetben úgy rendezkedett be, ahogy azt a környezet igényelte. Minden biológiai elődünk csak úgy tudott a környezetéhez alkalmazkodni, hogy a szelekciója a fizikai adottságit a környezethez igazította. Az ember azonban úgy igazodott a környezetéhez, hogy annak megfelelő viselkedést alakított ki. Nem az ember lett más, hanem csak a viselkedése.

Nem tagadom, hogy az ember fizikai adottságai is változtak, de ezek a változások eltörpültek a viselkedési alkalmazkodása mellett. Ennek ellenére elmondok két példát a saját életemből.

1. Láttam egy híradós közvetítést Kartumból, ahol az utcai tömeg, az öltözködés tekintetében, két végletet mutatott. A lakosok felét beburkolózva, a másik felét alig öltözve láttam. Szudáni barátom megmagyarázta, hogy a melegben az arabok felöltöznek, a négerek levetkőznek.

Az oka nem is érdekelte. Engem annál inkább. Az orvos barátaim elmagyarázták, hogy a szemita népek bőre egységnyi napsugár hatására sok, a negroidoké kevés d vitamint termel. Márpedig abból mind a sok, mind a kevés káros. Erre már megtaláltam a magyarázatot. A szemiták ősei a jégkorszakot északon élték át, tehát arra szelektálódtak, hogy kevés napsütés is sok d vitamint termeljen. A negroidok pedig az egyenlítő közelében alakultak ki, nekik el kellett bírni a sok napsugárzást is. Tehát az emberi bőr d vitamintermelő képessége az éghajlati hatás eredménye.

2. Feltűnt, hogy a súlyemelők között aránytalanul sok a szemita és a mongol. Az oka, hogy e népeknek viszonylag rövidek a végtagjaik. Ezek a jégkorszak tízezer éveit a hidegben töltötték. A szudáni négerek futnak, az ázsiai szemiták súlyt emelnek. Ebből is azt vontam le, hogy a hidegben a végtagok egyre rövidebbek lesznek.

E két példával azt illusztrálom, hogy az életben való boldoguláshoz nagyon fontos, hogy kérdéseket tegyünk fel, és keressük azokra a választ.

A jégkorszak megszűnése, a nagy felmelegedés olyan kihívást jelentett a kor embere számra, ami arra kényszeríttette a túlélésért harcolókat, hogy a gyűjtögetés mellett ráálljanak a termelésre. A felmelegedésselrémhírt terjesztőknek ajánlom, gondoljanak arra, hogy fajunk életében az első minőségi változást, jelenkorig a legnagyobbat, annak köszönhetjük, hogy igen nagymértékben megváltozott az éghajlat. Ha ez nem állítja fajunkat a próba elé, talán még mindig gyűjtögetnénk.

Nem volt elég, amit találhattak, azt meg kellett termelni.

Ebben az időszakban ugyan egy nagyon kis hányad szellemi teljesítménye vitte előre a társadalmat, de ezzel párhuzamosan egyre csökkent a többséggel szemben támasztott szellemi, minőségi igény.

Marx sem vette észre, hogy a társadalom az ipari forradalomban érte el a munkaerő óriási többségével szemben támasztott szellemi igény minimumát. Minél jobban megsokszorozta a technika az ember fizikai erejét, annál kisebb szellemi teljesítményt igényelt a technikát hasznosítók többségétől. Ezt az állítást jól végig kell gondolni, mert nagyon más él a tudatunkban.

A gyűjtögetés szinte a munkaerő egészétől jelentős szellemi teljesítményt követelt. Elég volna végiggondolni, hogy mennyi év tapasztaltára volt szüksége az embernek, hogy kezdetleges felszerelése birtokában, életben maradjon.

Nagyon tanulságosnak tartom a nyugati televízióknak azt a műsorát, ami bemutatja a csupán késsel rendelkező kiváló képességű és tapasztalat egyén túlélési erőfeszítéseit. Ehhez képest a proletárok nagy többsége néhány hónap alatt megtanulhatta a szakmáját. Még könnyebb belátni, hogy a feudális társadalomban a jobbágy szellemi képességét mennyivel jobban igénybe vette az életvitele, mint a proletárok akár kilenctizedéét.

Ezt az állítást is végig kell gondolni, mert általános az ellenkezőjéről vallott felfogás. Minden társadalomkritika arról szól, hogy mennyire embertelenek voltak az osztálytársadalmak. Felesleges, sőt bűnös volt az osztálytársadalmakra jellemző emberpusztítás, a nyomor, az öldöklés és a tudás üldözése. Senki sem meri kimondani, hogy a haladás elsődleges akadálya a túlnépesedési nyomás volt. Fel sem veti senki, hogy hova vezetett volna, ha az embernek nem az ember a farkasa, hogyan alakult volna a népesség száma.

Természetesen állítássom nem azt jelenti, amit az elmúlt évszázad első felében divat volt vallani, hogy az ember veleszületetten kegyetlen a saját fajával szemben. Az ember genetikailag emberszerető, de ez csak addig tart, amíg ez a fajának érdekével nem ütközik.

Az elmúlt ötezer évet csak azért élhette át fajunk, mert magára vállalta az emberpusztítást. Ez ugyan kézenfekvő igazság, a társadalomtudományok máig tudomást sem vesznek róla.

Nem vetik fel a kérdéseket.

Az elmúlt ötezer évben, az osztálytársadalmakban a halálokok nagy többségét a társadalom hozta létre. Ebből az következik, hogy a társadalmak szervezett emberpusztítása, a mesterségesen növelt nyomor, a hadviselés és háborúskodás, a jövedelmek elpocsékolása, kincsképzés, luxus, és a tudásvágy üldözése nélkül elviselhetetlenül magas lett volna a népszaporulat. Vagyis századonként megtöbbszöröződött volna az emberiség. Elég volna arra gondolni, hogy az elmúlt száz év alatt Nigéria lakossága megtízszereződött, pedig még ott is működtek a közvetett, és közvetlen emberirtás módszerei.

A tudományok lovagjai a nyersanyagforrások kimerülésével ijesztgetnek, de nem veszik a fáradságot, hogy kimutassák, hogy nem a nyersanyagokból van kevés, hanem mi vagyunk sokan. Nem teszik hozzá, hogy nem az egy fogyasztóra jutó nyersanyagigény haladja meg a forrásait, hanem a fogyasztók száma megengedhetetlenül magas. Ha fele ennyi ember élne a földön, bőven volna elég minden nyersanyagból. De ötven év múlva a jelenleginél is két-hárommilliárddal többen leszünk.

Még nem akadt olyan bátor tudós, aki kimondta volna, hogy fele ennyi embert eltartana a föld, annyit elviselne a természeti környezet. A fajuk pusztulásáért nem az életmódunk, hanem a sokaságunk felelős.

Fajunk életét eddig a természetes szelekció jellemezte. Az erősebb élte jobban túl a nehézségeket, az adott több utódot. A gyengébbek gyorsabban pusztultak el, kevesebb utódot hagytak. Jelenleg az emberiség életképesebb, hatékonyabb hányada nem hagy annyi utódot sem, ami fenntartaná a létszámát, az életképtelenek pedig gyorsan szaporodnak.

A fajok pusztulásnak leghatékonyabb módja az ilyen kontraszelekció. Ez érvényes az emberiség egészére, és azon belül, sokkal kisebb mértékben a fejlett társadalmakban is. Az elmaradt világ szaporodik, a gyors fejlődésre képes stagnál. Márpedig a gyors, egyetlen százaléknál már gyorsabb népszaporodást még a legjobb adottságú, fejlett társadalmak sem bírnák el. A felzárkózásra várók számára pedig elsősorban a népesség növekedése zárja el a lépéstartás az útját.

A jelenlegi fejlett társadalom új minőségű társadalmi forma, de még ott sem tart a társadalomtudomány, hogy kimondja, ez egy minőségében más társadalom, és ideje volna nevet adni neki. Gondolkodó társadalomnak azért nevezem, mert az előzők, a termelők, elsősorban az ember fizikai erejét sokszorozták meg, a gondolkodók társadalma az ember szellemi képességére, a rendkívül fejlett agyára építenek. Azok a fizikai munkát végzőkre, ezek a gondolkodókra épülnek.

Fajunk nagyon gyenge fizikai adottságokkal, de rendkívül fejlett aggyal jelent meg. Ezzel egy új típusú jelenség lépett a biológiai fejlődés színpadán.

A homo sapiens egyetlen fizikai adottsága nem volt elég fejlett ahhoz, hogy megállhassa a helyét, felvegye azokkal a versenyt. Fizikai ereje, gyorsasága, látása, szaglása, hallása, reflexe nagyon gyenge. Ezekkel életképtelennek bizonyult volna. Az ember fennmaradását szellemi képességének köszönhette.

Fajunk két fizikai adottságát tartom elődlegesnek.

Hangképzési adottsága lehetővé tette a társaival való bonyolult kommunikációt, a gondolatok közlését. Ennek jelentőségét a tudomány sem vonja kétségbe. Mégsem ad elég hangsúlyt annak, hogy a különböző természeti környezetben a beilleszkedésünk feltétele volt a kommunikációs képesség. Ez tette lehetővé, hogy fajunk életének első néhány tízezer éve alatt szinte minden természeti környezetben képes volt berendezkedni, méghozzá mindenütt másként, és döntő mértékben egymástól függetlenül. Nem az egyik berendezkedését vették át a másikak, hanem minden gyűjtögető társadalom kialakította a neki megfelelő életmódot, sőt nyelvet is. A gyűjtögető társadalmak mindegyike a saját útját járta, a saját nyelvén kommunikált, a saját maga által kifejlesztett eszközöket használta. Az ember társadalmi fejlődése minden természeti környezetben önállóan indult el, egymástól függetlenül azonos szintre emelkedett, de ott megrekedt. Később, ezek az önálló utak egyre inkább találkoztak, integrálódtak.

A fejlett hangképzés, és a kéz használta ugyan biológiai adottság, de ezzel az adottsággal való élés az emberi agy fejlettségének köszönhető. A gyűjtögető társadalom mindenkitől elvárta, hogy az agyát használja. Azokban az egyedeknek is életképeseknek kellett lenni.

Ezzel szemben, az ember fizikai erejét megsokszorozó termelési módban az ember fejlett agyának képességét csak keveseknek kellett hasznosítani. Egyre nagyobb lett azok számra, akiknek elég volt az olyan parancsok teljesítése, amihez nem volt szükség a fejlett agyra.

A jelenkori fejlett társadalomról ugyan elismeri a tudomány, hogy a tudás, a szellemi vagyon az alapja, de még azt sem látja be, hogy a jelen társadalom hiánycikke nem a szellemi tőke, hanem a szellemi vagyon, aminek csak kis hányada működik tőkeként.

A gyűjtögető társadalmakban mindenkitől jelentős szellemi teljesítményt vártak, de mindenkitől szinte ugyanazt, az életképességet. A jelenkori fejlett társadalmakban is nagy, sőt kielégíthetetlenül nagy a szellemi teljesítménnyel szembeni igény, de annak minőségét, tárgyát mindenkitől más választékban várja le a társadalom.

A gyűjtögető társadalom mindenkivel szemben lényegében azonos tudásigényt követelt meg. A jelenkori fejlett társadalom mindenkitől más, a veleszületett képességének megfelelő szakmai igényt támaszt, és ezért garantálja a számukra az életképességet. Minél fejlettebb a társadalom, annál életképtelenebbek az egyedek az önálló boldogulásra. A fejlett társadalom egyre életképtelenebb egyedekből áll, de egymásra utalva, sikeres szinte mindenki, mert az egyedek életképességét biztosítja a társadalom. A gyűjtögető társadalomban nehéz volt életképesnek lenni. A termelő társadalmakban a nagy többség számára elég volt a fizikai erő, de ez keveset biztosított. A gondolkodó társadalmakban szinte minden képesség értékessé válhat.

Az egyedi agyak potenciálját a tudomány az IQ-val méri, ami valamiféle átlagos szellemi képességet fejez ki. Ez a mutató azonban nem méri a különleges képességet, pedig minél fejlettebb a munkamegosztás, annál több speciális képesség válik keresetté. Egyre több képesség kifejlesztése válik társadalmi érdekké.

A jövő egyik fontos társadalmi feladata lesz a képességek korai felismerés, és annak speciális kifejlesztése. A jövő képzési, oktatási rendszerét a képességek korai felismerésére, és ezek szakosított képzésére kell építeni.

Mivel a társadalomnak a szellemi vagyon gyarapítása lesz az elsődleges feladata, a közgazdaságtannak ennek gyarapítására kellene koncentrálni. Az a társadalom lesz a legsikeresebb, amelyik hatékonyabban tudja kihasználni az emberi agyban rejlő kapacitást. E téren a lehetőségek korlátlanok.

A tudományos és technikai forradalom elmúlt rövid évszázada is azt bizonyítja, hogy az emberi agyban rejlő kapacitás nagyságrendekkel gyorsabb fejlődést biztosíthat, mint a fizikai képességeket megsokszorosító igyekezet.

A természet csodáit eddig a fajok fizikai képességek sokasága és specializálódása jelentette. Már az élet fejlődése korai szakaszámban is hihetetlen szakosodásnak lehettünk a tanúi. De e csodák mögött sok évmilliós szelekció áll, és a jövő tudománya ezek közül számosat képes lesz a szolgálatába állítani, de ezek önhasznukra nem módosulhatnak.

Az ember fizikai képességei csak nagyon kis mértékben fejleszthetők, de ezek az eredmények sem örökíthetők. A hívatásos sportok ugyan előbb el sem képzelhető eredményeket produkáltak, de ezek az eredmények az egyedekkel kihalnak. Fajunk egyedei, a megjelenésük óta ugyan nagyobbak, erősebbek, tovább élők lettek, de ez a változás legfeljebb tíz százalékokban mérhető. Ezzel szemben az ember szellemi teljesítménye ezerszeresre növelhető, és az elért eredmény fenntartható, átadható.

Az ember fizikai ereje a szellemihez mérten korlátozott. Az előbbit néhány tíz százalékkal lehet növelni, de nem örökölhető, az utóbbit akár ezerszeresére, és az utódok természetes eredményükként viszik tovább.

Sokszor mondom, hogy az én életemben nagyobbat lépet előre a világ, mint előtte több tízezer év alatt. Azt, hogy hová fog vezetni, fel sem mérhető. Olyan eredményeknek vagyunk a tanúi, amit néhány évtizeddel korábban el sem tudtunk képzelni. Elég az elektronikára hivatkozni. Ma négymilliárd maroktelefon beszélnek, másfélmilliárd személyes számítógéppel leveleznek, az egyedek is elérnek szinte minden tudományos és politikai forrást. Ennek a tudatunkra való hatása előre nem látható.

A 19. század közepén a legfejlettebb országban még csak háromszorosa volt az elmaradottakhoz viszonyított életszínvonal, ma ötvenszeres. Európa leggazdagabb országaiban, a skandinávokban száz év alatt az egy lakosra jutó fogyasztás tízszeresnél jobban nőtt. A Távol-Kelet siker országiban közel hússzorosára. Ennyi növekedés fajunk egész életében nem történt. Ugyanakkor az emberiség nagyobb felében a háromsorost sem érte el a növekedés.

A társadalomtudományok azonban alig foglalkoznak azzal, hogy mi az elképesztő fejlődési különbségek oka. Minden kultúrának, azoknak minden fejlettségi szintjére azonos tanácsokat adnak. Azt hiszik, minden kultúra eleve képes a sikerre, és ehhez azonos politikai és gazdasági módszert kell használni. Ezzel szemben a múlt, és a jelen minden tanulsága azt bizonyítja, hogy minden fejlettségi szinten más módszert alkalmaztak, és minden kultúrában más módszer a siker titka.

Az elmúlt század egyértelmű tanulsága, hogy a sikernek nem az alkalmazott módszer a kulcsa. Nincs igazuk a liberálisoknak, akik azt hirdetik, hogy mindenütt a nyugat-európai politikai demokrácia, és a liberális piacgazdaság a siker feltétele.

A világtörténelem is arra tanít, hogy minden kultúrában más politikai rendszert, és gazdaságirányítást alkalmaztak. Már az első osztálytársadalmak nagyon eltérő politikai és gazdasági módszerek alapján működtek. Sokkal inkább hasonlított egymásra az egyiptomi, a mezopotámiai, az indiai és a kínai önözéses növénytermelő társadalom, mint ezek, nomád pásztorokéhoz. A nomád pásztorok is egymáshoz hasonlítottak. A természetes csapadékra épült társadalmak is egészen mások lettek.

Tegyük hozzá, hogy csak az elmúlt ötszáz évben nyit alkalom arra, hogy a világ kultúrái egymástól is sokat átvehessenek. Ezt megelőzően. minden kultúrkör önállóan fejlődött, és nagyon hasonló szintig jutott.

Az óceánok meghódítása, a tengeri és a szárazföldi szállítás forradalma azonban létrehozta a kultúrák közötti szorosabb kapcsolatot, és tapasztalatcserét. Ez késztette a sikerben élenjáró Nyugat-európát arra, hogy a saját sikere során alkalmazott módszert minden más kultúrára, fejlettségre a siker garanciájának tekintse. A tőkés osztálytársadalmak a saját polgári demokráciájukat, és piacgazdaságukat, mindenkire sikert garantáló módszernek deklarálták. Ennek ugyan nem volt sehol, semmi bizonyítéka, mégsem rendült meg a hitelessége.

Először Max Weber ismerte fel, hogy a tőkés polgári demokrácia és piacgazdaság sem kultúrától független garancia a sikerre. Európában és Észak-Amerikában azt látta, hogy az ipari forradalom technikai találmányaira épülő tőkés társadalom igazán csak a protestáns etikát követő társadalmakban hoz sikert.

Száz év alatt, a tudományos és technikai forradalom által támasztott követelmények között kiderült, hogy nemcsak a nyugati puritánok, hanem a távol-keletiek is, akiket konfuciánusoknak neveznek, még megfelelőbbek. Még szorgalmasabbak, még takarékosabbak, még törvénytisztelőbbek, még nagyobbra értékelik a tanulást.

Az is beigazolódott, hogy Európa nyugati felén egyre nő a puritánok teljesítménye a mediterrán népekkel szemben. A mediterránok minél inkább azok, annál kevesebbre viszik önerőből. A London – Bécs - Helsinki vonaltól észak-keletre élnek a karakteresen nyugati puritánok. A Lisszabon – Róma vonaltól délre pedig a karakteresen mediterránok, akik önerőből nagyon kevésre vitték volna. Egyrészt nemcsak a saját országuk közös kaszájából, de az Európai Uniótól is nagyon nagy támogatást kapnak, másrészt óriási jövedelemhez jutnak az északabb élő, sokkal gazdagabb népek turizmusából. Ez a támogatás, egy főre vetítve, közel százszorosa a Marshall-segélynek. A turizmushoz nem csak kiváló éghajlatuk van, hanem ez a térség Európa történelmi látványosságokban is rendkívül gazdag. Ez volt az európai kultúra bölcsője.

Európa keleti fele, és a Balkán még a mediterránnál is alkalmatlanabb a felzárkózásra. Ez már a közpépkor derekán kiderült. Még a legkonzervatívabb kereszténység, a római sem volt elég konzervatív a számukra.

Az is meggyőző, ha Európai nyugati felének nagy szellemi reformjait rakjuk a térképre.

- A Nyugat legnagyobb szellemi reformjának a kiscsaládos feudalizmusát tartom. Ez sem vert gyökeret Kelet-Európában és a Balkánon. A kiscsaládos és a nagycsaládos feudális társadalom, valamint a nyugati valamint, az ortodox kereszténység területe fedi egymást.

- A reneszánsz sem lépte át a kiscsaládos térség keleti határát.

- Ugyanez vonatkozik a reformációra is, azzal a különbséggel, hogy az meg csak a keményebben puritán kultúra vallása maradt.

- A felvilágosodás is lényegében a puritán Európán szellemi forradalma volt.

- Az ipari forradalomra épülő polgári demokrácia sem lépte át a kiscsaládos kultúra határát.

Az, hogy mit jelent puritánokkal, és mediterránokkal építeni a tudomány és technika, a szellemi vagyon világát, még markánsabban megnyilvánul a két Amerikában. Ahova a puritánok, polgárok, parasztok és munkások mentek, hogy munkájukból megéljenek, ott ma jobban élnek, mint őshazájukban. Ahova a mediterrán Európa feudális urai, püspökei, szerzetesei mentek kincset rabolni, téríteni, ott a természeti gazdagságuk ellenére is szegényebben élnek, mint őseik Európában.

Akinek ennyi sem volt elég annak bizonyításra, hogy a jelenkori gazdaság működetése csak a puritán Nyugat kultúrkörében bontakozhatott ki, azt nehéz tudományos vitában meggyőzni.

A második világháború után, a hidegháború légkörében, a távol-keleti társadalmak közül azok, akiket nem a bolsevik tábor szállt meg, a világtörténelem leggyorsabb fejlődését érték el. Bebizonyosodott, hogy a konfuciánus népek még az európai puritánoknál is többre viszik. Japán, Szingapúr, Hong Kong, majd rövidesen Tajvan és Dél-Korea éves növekedése mellett elhalványul az észak-amerikai, vagy a német gazdasági csoda, és Nyugat-Európa háborút követő újjáépülése.

Azt is elfelejtjük hangsúlyozni, hogy a távol-keleti csodákat milyen mértékben megkönnyítette a hidegháborús világpolitikai környezet. Ezek az országok elsősorban a Nyugat fejlett országaiba irányuló exportból gazdagodtak gyorsan. A Nyugat közös érdeke volt a távol-keleti demokráciák, helyesebben a Nyugattal szövetséges államok gyors gazdasági fejlődése.

Méreteiben, és tempójában mindezek összességét is megelőzi Kína, ahol a csoda két, a Nyugat által el nem fogadható alapra építette fejlődését. Egyrészt fenntartotta a politikai diktatúrát, másrészt erőszakkal fékezte meg a gyors népszaporulatát.

Máig nem meri a nyugati társadalomtudomány bevallani, hogy Kínában politikai diktatúra, sőt erőszak alkalmazása mellett érték el fajunk történelmének legnagyobb csodáját. Még addig sem jutott el, hogy levonja a kínai csoda három társadalmi tanulságát.

A közgazdaságtudomány nem hajlandó tudomásul venni, hogy a viselkedési kultúra a társadalmi és gazdasági siker elsődleges feltétele. Ahol ez hiányzik, ott semmiféle módszer nem hozhat önerőre épülő, kiemelkedő eredményt. Aki elfogadja, hogy a viselkedési mód elsőlegességét, annak ezt ennek megfelelően kell kezelni. Márpedig még az sem merült fel, hogyan kell szolgálni ezt a feladatot.

Az ugyan tény, hogy a puritanizmust sem tudatos cselekvés hozta létre, hanem a munkára kényszerülés. De ez nem volt tudatos, hanem a természeti környezet kényszeríttette ki.

A tény, hogy puritán népek csak a viszonylag zord, elsősorban hideg, hosszú telű térségekben élnek, bizonyos magyarázatot ad, de nem eleget. A puritán népek nem élnek ott, ahol nincs a hideg elleni harc, ahol nem kell a télre, élelmet, tüzelőt, ruhát tartalékolni. Az is tény, hogy Szibériában ez a kényszer, mégsem alakult ki puritán viselkedést.

Erre az a magyarázat, hogy csak az olyan akadálynak a munkával való leküzdése emel fel, amit le lehet győzni. A leküzdhetetlen akadályok leszerelnek, reménytelen kétségbeesésbe, apátiába süllyesztenek. Északnyugat Európában, a Golf áramnak köszönhetően, az akadályok legyőzhetők voltak, Szibériában még ma is legyőzhetetlenek.

Öregkoromban jutottam el odáig, hogy a legyőzhető feladatok felemelnek, a legyőzhetetlenek megbénítanak. Ezt apedagógiarégen felismerte, a társadalomtudományok, amelyek számára még fontosabb volna, azonban máig sem.

Minek kellene következni abból, hogy csak a teljesíthető feladatok emelik fel az embert?

Ennyi és nem több, vagy kevesebb. Puritán kultúrában, és a jólét viszonyai között, az elérhető feladat már lehet magas, a nem puritán kultúrában, és szegénységben azonban még csak az alacsony akadály legyőzése emel fel. A megoldandó feladatokat mindig, mindenkinek az erejéhez és képességéhez kell szabni. Ez szinte tökéletesen megvalósul a művészek és élsportolók képzési rendszerében, de felháborítón elmaradott az iskolarendszerekben, azok ezt tudomásul sem veszik. Azok azon alapulnak, hogy mindenki elé azonos követelményeket kell támasztani, és csak a kamaszkor végén lehet, a képesség és a lehetőség figyelembevételével szakmát választani.

Hol érhető tetten a népre jellemző viselkedési mód?

Általában a leghétköznapibb viselkedésben.

ha idegen környezetbe kerülök, először néhány benyomást gyűjtök.

- Megnézem, milyen az állomásokon a toalett. Ez minél kisebb az állomás, főleg a mellékvonalakon, tévedhetetlen ítéletet sugall.

- Elmegyek a piacra, megnézem a tisztaságot, a kínálatot. Az is leleplező.

- Megtekintem a temetőt. Minden temető a kultúra tükre. A puritanizmus, illetve annak hiánya a temetőkben jól leleplezhető.

Ritka eset, hogy ennyi nem elegendő ahhoz, hogy többet tudjak a kultúráról, mint amit a szakma mond a népről, a társadalomról.

Közgazdászként számos mutatót együtt nézek.

- Jó mutatónak tartom az egy laksora jutó jövedelmet, de csak, ha mellé van írva az is, hogyan alakul az egy lakosra jutó vagyon. Ez a mutató akkor még jobb, ha a bányajáradék nélkül mérik. Sokkal világosabb a jövő képe, ha a bányajáradékból eredő jövedelmet nem számolják hozzá. Néhány országban, ahol a gazdagság forrása nem csak a saját munkával termelt érték, hanem annak jelentős hányada bányajáradék, reménytelen a jövő. Az olajtermelésből élő országok esetében csak akkor látunk tisztán, ha a saját értéktermelésüket nézzük. A meg nem dolgozott jövedelem nem felemel, hanem erkölcsi romlásba dönt. Az olajtermelő országok gazdagok, de nincs jövőjük. Az első olajválság, vagyis az olaj árának többszörösére emelkedése után tíz évvel, kiderült, hogy azok az országok gazdagodtak gyorsabban, akik vásárolták a drága olajt, és a haszonélvezők társadalmi stabilitása csökkent. A feudális társalmi viszonyok ott maradtak fenn, ahol munka nélkül is jólétben élhetnek. A társadalom ott fejlődik gyorsabban, ahol a magasabb árérét többet kell dolgozni.

Még nem olvastam olyan szakmai anyagot, amelyik rámutatott arra, hogyan élne Oroszország az olaja és földgáza nélkül. Úgy, ahogyan Ukrajna és Fehér-Oroszország.

2. A foglalkoztatási ráta. Ahol ez alacsony, nem lehet jó az eredmény. Ez következik abból, hogy az egészséges társadalomban többen vesznek részt a munkában. A munkátlanság drága, de még sokkal több erkölcsromboló.

3. Az iskolázottság mértéke és minősége. Talán ez mutatja meg leginkább, milyen jövő vár az érintett országra. Sokat mond az is, hogy az oktatás minőségét vizsgáló felmérésekben az első két helyezett Finnország és Dél-Korea. Az utóbbi ötven évben ez a két ország nőtt a leggyorsabban. Amíg az átlagos iskolázottság nem éri el a 12 évet, addig nem lehet demokráciában megállítani a népesség gyors növekedését.

3. Mekkora a megtakarítási ráta. Nem annyira a társadalomnak, sokkal inkább a lakosságnak kell megtakarítani. A megtakarítási mutató lényegében azt fejezi ki, hogy mennyire készülnek fel a jövőre. A tőkés osztálytársadalomban kialakult közgazdaságtan csak azt vette tudomásul, amit tőkeként takarítottak meg. Ez következett abból, hogy az ipari forradalomra épülő társadalom tőkehiányos, és szellemi vagyonban felesleges társadalom volt. Ezzel szemben, a jelenlegi társadalom elsősorban szellemi vagyonra éhes. Ezt a közgazdaságtan azonban nem veszi tudomásul. A szellemi vagyon képzését fogyasztásnak, kiadásnak tekinti. Márpedig a tanulás, képzés, kutatás lett a társadalom legfontosabb jövőjét megalapozó feladata. A jövő szemára fontosabb feladat a tudás, mint a tőke gyarapítása.

A vagyonfelhalmozás mutatója is jól vizsgáztat az elmúlt tizenöt évben, amikor a liberális, polgári demokráciák eladósodnak, a távol-keletiek vagyont építettek. Nemcsak az államok, hanem a lakosság is. Ez a mutató Kínában, húsz éve, húsz százalék felett van, az Egyesült Államokban pedig negatív.

4. Mekkora a népszaporulat. Egy százaléknál gyorsabb népességnövekedés még az alulnépesedett országokban is kizárja az élen maradást.

Jellemző illusztráció az Egyesült Államok és Japán közelmúltjának szembeállítása. Az előbbi a világ leginkább sűrűn lakott országa, az utóbbi pedig az adottságihoz képest nagyon ritkán lakott.

(Itt kell megjegyezni, hogy a statisztika csak az ország terültére vetített népsűrűséget számolja, nem veszi figyelembe a terepviszonyokat. Japán és Svájc lenne a legsűrűbben lakott ország, ha a lakhatatlan terepet nem számolnák. Ezzel szemben a legsűrűbben lakott ország Európában, Hollandia, ahol szinte az ország egész területe lakható. Japán népsűrűsége, a lakható terepre vetítve közel százszorosa az Egyesült Államokénak. Az elmúlt tizenöt évben országos szinte Japánban a nemzeti jövedelem fele olyan gyorsan nőtt, mint az Egyesült Államokban. Ennek ellenére az egy alaksora jutó jövedelem és vagyon japánban nőtt gyorsabban. Az ok, hogy az előbbi országban évi egy százalékkal csökkent a lakosság száma, az utóbbiban pedig másfél százalékkal nőtt.)

A tudományok színvonala elsősorban azzal mérhető, mennyire látnak előre. A társadalomtudományok előrelátása katasztrofális. Ötven éve még senkinek sem volt fogalma arról, mára ahova jutottunk. Egetlen ország társadalmának jövőjét nem látták előre. A legjelentősebb tudományos és technikai eredményeinek várható hatásáról fogalmunk sem volt.

Mindezt a közgazdaságtan esetében, az alábbi példán illusztrálom.

A gyorsan fejlődő országok, vagyis a jövő nagyjai között együtt szerepelteti Kínát, Indiát, Oroszországot és Brazíliát. Ezek várható jövője nagyon különböző.

Kína megállíthatatlan.

India képtelen szinten tartani az egy laksora jutó jövedelmét. A nagyon gyors gazdasági növekedése sem képes fedezni a lakosság növekedéséből fakadó igényeket, vagyongyarapítást, munkahelyteremtést. A lakosság viselkedési kultúrája pedig, kivéve az angol nyelvű értelmiséget, elve alkalmatlan a jelenkori kihívásokkal szemben.

Oroszország, mint másutt említettem, csak az olajból és földgázból él. A lakosság viselkedési kultúrája eleve kizárja a felzárkózást. Az energiahordozók exportja nélkül katasztrofális állapotban volna. Csökken a várható életkor, a jövedelemelosztás elviselhetetlenül differenciálódnak.

Brazília sem képes elviselni a gyors népességnövekedést, és mediterrán viselkedési kultúrája eleve alkalmatlanná teszi a felzárkózásra.

Márpedig az nem tudomány, ami ezeket a mindenben különböző országokat egy csoportba sorolja.

A szakirodalom csak arról beszél, hogy Japán növekedése lelassult, az Egyesült Államoké pedig gyors maradt. Azt meg sem említik, hogy Japán lakossága évi egy százalékkal csökken, az Egyesült Államoké pedig másféllel nő. Ha ezt, és az ebből fakadó vagyonváltozást figyelembe vesszük, akkor az elmúlt tizenöt évben, Japánban nőtt gyorsabban, mind az egy laksor jutó jövedelem, mind a vagyon. Az Egyesült Államok egyre jobban eladósodik, Japánban pedig nő a devizatartalék. Japánban csak az amerikai kincstárjegyek értéke meghaladja a négyszázmilliárd dollárt.

5. Hogyan érvényesülnek a bevándorlók. Huszonöt éve az Egyesült Államokban jártam. Ott került a kezembe egy felmérés, amiben a 20. századi bevándorlók eredményeit vizsgálták. Mint magyar, főleg a minket érintő adatok érdekeltek.

A háborút követő magyar bevándorlási hullám nagyon gyenge eredményt mutatott. A magyar úri középosztály amerikai szereplésről kiállított bizonyítvány engem igazolt. Jók voltak a magyar hatalmi struktúra számára, mint közigazgatási tisztviselők, katonatisztek, de ezek az erényeik mit sem értek Amerikában. Ezzel szemben az 56-os forradalom utáni bevándorlók kitűnőre vizsgáztak. Nálunk jobban csak az európai zsidó bevándorlók szerepeltek. Ez is engem igazolt. Az egyetemekre felvett munkás és paraszt fiatalok a sikerre értékesnek bizonyultak.

A másik adat is igazolt. A diploma megszerzését követő továbbképzésben a kínai, a dél-koreai bevándorlók gyerekeinek voltak a legeredményesebbek. Vagyis a szellemi vagyon gyarapításában a távol-keletiek és a zsidók vizsgáztak a legjobban.

Darwin a fajok fejlődését a szelekcióval magyarázta. Ezt a növények, és az állatok világában a természeti környezettel való összhang kialakítása diktálja.

Az emberi fajnál fel sem merült, hogy mi legyen a szelekció célja. Átvették az állatvilágban jellemző szelekciós célt, a minél kedvezőbb fizikai adottságot. Fel sem vetődött, hogy az ember fizikai szelekciója nem lehet az ember számára elfogadható cél.

A természeti környezethez való alkalmazkodás. Ezt a célt nem a fizikai adottságok módosítása, hanem a viselkedésüknek a környezet viszonyaihoz való jobb illeszkedés jelentette. Az emberi faj csodálatos teljesítményt mutatott abban, hogy az életmódját nagyon gyorsan az adott természeti környezethez igazította. Ez a szelekciónak éppen nem a darwini értelemben való működése volt. Minden gyűjtögető kultúrában lényegében ugyanaz az ember élt nagyon eltérő módon, másként táplálkozott, lakott, öltözött. Ezt nem a szelekció hozta létre, hanem az ember rendkívül fejlett agya. Felismerte, hol, hogyan lehet élni.

Amit a szelekció év milliók alatt ért el, azt az ember agya néhány tízezer év alatt sok száz variációban, egymástól függetlenül megoldotta. Még nem találkoztam olyan munkával, ami felbecsülte volna, hogy fajunk megjelenése után alig húszezer évvel, már hányféle kultúrát, életmódot, nyelvet, szervezetet, szerszámkultúrát alakított ki az ember. Mindenütt más úton, más megoldást alakított ki. Erre a darwinizmus nem ad magyarázatot, ez egy egészen más törvények szerint alakuló folyamat volt. A nyelvek, az eszközök, a szervezetek egymástól függetlenül alakultak ki. Ez azt bizonyítja, hogy az emberben rejlik a környezetéhez való alkalmazkodás képessége.

Fajunk e korai korszakáról azonban nagyon keveset tudunk. Annál világosabb előttünk a jégkorszak végével kezdődő utolsó öt-hatezer év. Egyszerűen tudomásul vettük, hogy lényegében azonos az időben, az összefüggő kontinenseken megjelent a haszonnövények termelése, és a haszonállatok tartása. Annak nyomát sem találjuk, hogy ebben volt valaki, voltak valakik, akik először rájöttek, és mások ezt a minőségi változást átvették. Ez volna a természetes, de nem ez történt.

A jégkorszakot követő igen jelentős felmelegedés igen jelentős éghajlati, természeti változásokkal járt. E változásokra egymástól függetlenül, néhány természeti környezetben az ott élők, egymástól függetlenül, nagyon másként, mégis a lényeget illetően, azonos módon reagáltak. Osztálytársadalmakba szerveződtek.

Az igen jelentős éghajlati és természeti változások kívül, nem találjuk a nyomát annak, miért alakult ki szinte egy időben a nagy folyamok síkságain, Egyiptomban, Mezopotámiában, Indiában és Kínában az önözéses növénytermelés, a nagy eurázsiai sztyeppéken pedig az állattartás. Annyit tudunk, hogy ezek ott történtek, ahol a térségükben alapvetően megváltozott a természeti környezet. Méghozzá úgy, hogy a térség eltartó képessége a gyűjtögetés számára beszűkült. Vagyis a termelésre való áttérést a kényszer szülte, hiszen csak ott történt meg, ott jöttek létre az első termelő társadalmak, ahol a gyűjtögetésből már nem lehetett megélni. Nem a gyűjtögetők lettek elégedetlenek azzal, amit a gyűjtögetés adott, hanem a természet megváltozása kényszeríttette őket arra, hogy termeljenek, ha meg akarnak élni. Erre a kihívásra a föld eltérő természeti térségeiben egészen másként, egymástól függetlenül reagáltak azzal, hogy áttértek a termelésre és az állattartásra.

Ezt az állítást mindennél jobban bizonyítja a két amerikai kultúra kialakulása. Néhány évezreddel később, ami elenyésző időtávolság, az egyenlítő két oldalán ugyanolyan termelő társadalmak jöttek létre, mint az elsők Eurázsiában. Ennek az időbeni késésnek oka volt.

1. A két amerikai kontinensen még nagyon gyér volt a gyűjtögető népesség. Ráadásul a nagy folyóvölgyekben nem volt kontinensnyi a sivatagosodás. Nem került a lakosság kényszerhelyzetbe.

2. Ez nemcsak a lakosságra, hanem az állatvilágra is igaz. Nem volt olyan vadállat, amelyik az emberhez való szelídülésre kényszerült. Márpedig a háziállatok táplálékforrása és fizikai ereje nélkül az osztálytársadalmak fejlődése lényegesen lassabb lett.

A két amerikai magas-kultúra léte, annak eszköztára, nyelve, írása azt bizonyítja, hogy a termelő társadalmak egymástól függetlenül kialakultak. Ha nem szűnik meg a jégkorszak, nincsenek kontinensnyi érségben alapvető természeti változások, akkor fajunk fejlődés évezredeket késik, és minden bizonnyal ma sem tartanánk ott, ahova eljutottunk. Amit ma fajunk jelentős hányada elért, elsősorban a jégkorszak megszűnését követő óriási környezetváltozásoknak köszönhető.

De az is joggal feltételezhető, hogy fejlődés akkor is lett volna, csak sokkal lassabb. Hiszen már a jégkorszakban. Éppen ott, ahol ma is szinte jégkorszak van, egymástól függetlenül kialakultak a nyelvek, megjelentek szerszámok, sőt háziállatokat is tartottak. Ha nincs felmelegedés, akkor talán ott tartanánk, ahova az eszkimók önerőből eljutottak.

Folyamatosan fejlődött a technikai eszköztárunk. Ez ugyan a nagyon jelentős természeti változások hatására gyorsult fel, de a folyamat előtte is, a fajok történetében mértekhez viszonyítva, példátlanul gyors volt. Az is nagyságrendekkel gyorsabb, mint amit a darwini szelekció létrehozott volna.

Az osztálytársadalmak ötezer éve azonban már rendkívül gyors fejlődést hozott, hiszen ötezer év alatt mintegy 3-5-szörösre nőtt az egy alakosra jutó fogyasztás. Ezen belül a legfejlettebb hatodban tízszeresre. Ez mégis nagyon lassú ahhoz, ami az utóbbi ötven éven történt.

Korunkban tizednyi idő alatt nagyobb mértékben nőtt az egy laksora jutó jövedelem, mint az osztálytársadalmakban. Ez csak az átlag. A világ fejlett ötödében az egy laksora jutó jövedelem tízszeresére emelkedett. Ezzel a sebesség gyorsulással számolva, és ötven év múlva, azaz száz év alatt hússzoros lehet, de már nem a világ egy-, hanem kétötödében. Ráadásul az egyötöd 1950-ben még csak félmilliárd embert jelentett, 2050-ben a kétötöd több mint hárommilliárdot. Ez a növekedés nem népszaporulatból, hanem tapasztaltátvételből származik.

Ha e számokat az emberiség optimális létszámához viszonyítjuk, ami legfeljebb hárommilliárd, fajunk 2050-re eléri, hogy annyi ember lesz nagyon gazdag, és már nem szaporodó, amennyi az optimum lenne. Az emberiség kétharmada 2050-re nemcsak feleslegessé, hanem károkozóvá válik.

Az emberi faj már annyira túlszaporodott, hogy a száma mintegy kétszerese a kívánatosnak. Egyelőre nem látjuk az esélyét, hogy a fejlettek közé más kultúrák népei is fel tudnak emelkedni. Ezzel szemben, a reménytelennek tartott kultúrákban továbbra is rákosan magas a népszaporulat. Ez önmagában lehetetlenné teszi a felemelkedésüket. De még mindig nem akadt senki, aki kimondaná, hogy a korunk legnagyobb problémája, hogy fajunknak csak az a része szaporodik, amelyik esélytelen.

Ez egyértelmű mind a fajunk egészére, mind az egyes társadalmakra egyaránt.

- Nincs természetes szaporodás Európa nyugati felén, Észak-Amerikában, a Távol-Keleten, és Ausztráliában, de ott a várható fejlődés gyors, mert a lakosság életvitele is megfelel a kor kívánalmának.

- Nincs természetes szaporodás Eurázsia északi, gyakorlatilag alig lakott, kontinentális ötödén, de ott a lépéstartás sem várható, mivel a lakosság életvitele sem megfelelő.

- A világ minden további térségében reménytelen a jövő. Gyors marad a népszaporulat, és nem megfelelő az életvitel. Ezek egyike is elég ahhoz, hogy nem történhet lépes tartás.

A deformált szelekciót jellemi, hogy ott állt le a népszaporulat, ahol attól munkalépes korban mintegy ötvenezer dollár/év jövedelem várható, és ott gyors, ahol ennek ötvenede sem.

A kor demográfiai problémája, hogy a nagyon kedvező kilátások szinte csak ott vannak, ahol nem szaporodnak. A népszaporulat pedig csak ott gyors, ahol a kilátástalan a jövő.

Európa keleti felén ugyan nincs gyors népesség növekedés, és az élettér is alulnépesült, ennek ellenére sincs remény a lépéstartásra. A Szovjetunió nem azért bukott meg, mert bolsevik volt, hanem azért, mert a lakosságának kilenctizede eleve alkalmatlan a kor követelményei szerinti életvitelre. A pravoszláv kultúrájú embereket nem lehet takarékosságra, mértéktartásra, szorgalomra, vállalkozásra motiválni. Nem a bolsevik rendszer volt eleve alkalmatlan, hanem azok, akikre ezt ráhúzták. Az, hogy a bolsevik diktatúra erején felül imperialista lett, nem az ideológiából, hanem a lakosság elvárásából fakadt. Lenin naivul azt hitte, hogy a villanyfényes lakásokban az oroszok olvasni, tanulni fognak. Azok azonban továbbra is vodkát ittak, de már nem sötétben. Sztálin felismerte, hogy az orosz ember nem kényelmesebb, jobb életet akar, ami számára elérhetetlen, hanem először a holdra menni, és szuperhatalmi haderővel büszkélkedni. Ez, legalábbis időlegesen, elérhető volt.

A nagy kérdőjel a két Korea. Az északi, a bolsevik elképesztő katasztrófa. A déli a tőkés, példátlan siker. Ez a két tény kemény cáfolat a felfogásommal szemben, ami szerint nem a politikai rendszer, nem az ideológia, hanem annak a végrehajtóinak kultúrája az elsődleges. Mentségemre azt hozom fel, hogy a politika hozhat látványos sikert, ott is, ahol hiányoznak a stabil siker feltételei, de utána visszaáll a régi szint, és hozhat kudarcokat, ahol a siker indokolt, de utána helyreáll az eredeti szinten való folytatás. Elkerülhetetlen, hogy a két Korea egyesülni fog, és a jelenleg tízszer gazdagabb déli testvéréhez felzárkózik. Az történik majd, mint a kettészakított Németországgal. Nem gyorsan, és nem fájdalommentesen, de helyreáll az eredeti állapot.

Még jobb példa a Jaltai Szerződés alapján megszállt csatlósok esete. Azok számára a kelet-európai kultúra diktatúrája annál keservesebb volt, minél nyugatosabbak voltak, de a megszállás után helyreálltak a háború előtti arányok. Ma is, akárcsak a háború előtt, a volt csatlósok között a legjobban Szlovénia, Csehország, Észtország áll. Tíz, húsz év múlva a Nyugatoz viszonyított háború előtti arányok helyreállnak. Szlovénia ott lesz a többi alpesi nép között. Csehország közel lesz Ausztriához és Franciaországhoz. Észtország pedig Finnországhoz, azzal a különbséggel, hogy jelentős orosz kisebbséggel marad némi gondja.

A közép-európai ország azért nem áll egészen vissza a háború előtti arányához, mert megromlott az etnikai összetételük. Elvesztették az értékes zsidó és germán etnikumukat, ellenben megnőtt a visszahúzó cigányság részaránya.

Nagyon sokat elmondana az elmúlt században az emberiség életében kialakult kontraszelekció által okozott kárról, egy olyan mérleg, ami megmutatná, hogyan alakult volna fajunk társadalmi és gazdasági fejlettsége, az egy lakosra jutó jövedelme, ha minden kultúra, ország lakossága az első világháború előtti szinten marad.

- Az egy lakosra jutó jövedelem legalább felével, talán kétszer magasabb volna

-. A létminimum alatt élők száma pedig szinte jelentéktelenné csökkent volna.

- A természeti károkozás, fajpusztulás fel sem merülne.

- A nyersanyagok elfogyásával nem lehetne ijesztgetni.

Gondoljuk csak végig, hol és hogyan

Kopátsy Sándor                 PG                   2010-06-25

 

Azzal, hogy a közeljövőben Magyarország adja az EU elnökséget, és erre a félévre a Duna-medence lesz a kiemelt téma, történelmi alkalom nyílik meg arra, hogy a Kárpát-, a Bécsi- és a Morva-medencét, Közép-Európa egyedülálló fejlesztési adottságú térségét Nyugat- és Kelet-Európa közti híddá jobban kiépíthessük.

Ennek két fontos létesítmény teremtené még az alapját.

1. A széles vágányú vasút behozatala Pozsonyig, Bécsig.

2. A Nagymarosi Vízlépcső megépítése.

Diákkorom óta tudom, hogy a Bécsi-, a Morva-medence, valamint a szlovák-magyar Kisalföld, Közép-Európa legjobb adottsága, ha nem keletre, hanem nyugtra folyt volna a Duna. Ezt a 18. században a Bécsi Kancellária tisztán látta, és ezért építette a birodalom legnagyobb erődítményét Komáromba.

Aztán, mint amatőr történész felismertem, hogy a vasút előtti magyar történelem megértésének kulcsa, hogy a Duna keletre, a Balkán felé folyik. Ha a Duna nyugat felé is hajózható lett volna, akkor Bécs, Bruno, Pozsony és Budapest már a középkorban Frankfurttal, Ausburggal és Műnchennel azonos szintű város lett volna, nemcsak gazdasági és kulturális tekintetben, de polgárosodottságában is.

A vasúthálózat kiépítése időben, költségben tizedére csökkentette a holt áruk szállítását a nyugat-európai piacokra. Ez volt az alapja a Monarchia aranykorának.

A Duna Nyugatra irányuló hatékony hajózhatósága Pozsonytól, csak a 20. század végére oldódott meg. Megoldódhatott volna a teljes szakaszon, ha az ostoba magyar kormány nem mondja fel a Nagymarosi-gát építését. Az érintett országok a Duna hajózása érdekekében három tucat műtárgyat, száz kilométer hajózható csatornát megépítettek, mi magyarok, az egyet azonban megtagadtuk. Ezt tartom a század legnagyobb gazdasági kártételének. Ezer évig elmaradtunk a nyugati irányban hajózható Duna hiánya okán, amikor aztán mindenki megette a magáét, mi dacosan elutasítottuk, a leállítás kősét államelnökünkké választottuk.

A Három kisalföld, a bécsi, a morva és a szlovák-magyar, egyedül is az országa legfejlettebb régiója, de külön-külön mindegyik kicsi a jelenkori méretekhez. Együtt azonban ideális. Minden adottsága, a tengeri kikötőtől eltekintve kiemelkedően jó, a korszerű infrastruktúrája kiépült. Négy nép számára közigazgatási, kulturális és gazdasági centrum. Négy nyelven beszélnek, de rokon az életvitelük, a kultúrájuk. Ha összefognak, Európa nyugati felének egyik szíve lesznek.

Két éve kétségbeestem, amikor a szlovák kormány megállapodott Oroszországgal, hogy Kassától Pozsonyig és Bécsig behozzák a szélesvágányú vonalat. A szlovákok ismét megelőztek, pedig nekik többször nagyobb feladat a vonal kiépítése és üzemeltetése, mint nekünk a síkságon lenne. A mai újságban olvasom, hogy Szlovákia, valószínűleg eláll a megvalósítástól. Az EU elnökség, és a Duna térségének hasznosítási feladata egyedülálló alkalmat kínál arra, hogy az érintett országok közösen építsék ki, és üzemeltessék a széles vágányt Bécsig.

Ennek az előkészítését mielőbb el kellene indítani.

Sajnos, egy elrontott ügyet mindig nehéz korrigálni, de meg kell tenni. Ebben az EU erkölcsi és anyagi támogatására is számíthatnánk, ha ügyesen beépítjük, mint a Duna térségének kiépülésében az egyetlen hiányzó láncszem pótlását.

 

Kopátsy Sándor               PE                   2010-06-18

 

 

Jó hatvan éve a közgazdaságtudomány egyik alapvető hibájának tartom, hogy államokban és nem lakosokban gondolkodik. Ez azért súlyos hiba, mert fajunk történetében a legjelentősebb feladat az volt, hogy a népesség spontán szaporodása az elviselhetőnél gyorsabb volt. Ennek ellenére a tudomány nem volt hajolandó foglalkozni a demográfiával, a népesség szaporodásának a társadalom igényéhez való igazításával. Ha esetleg akadt valaki, aki felvetette a túlnépesedés problémáját, mint ostoba eretneket kiközösítették.

Még azt sem vették észre, hogy ötezer éve, az osztálytársadalmak, vagyis a már igazi történelmünk, fő feladata a népszaporulat féken tartása volt. Ennek figyelmen kívül hagyása azonban azt jelentette, hogy az osztálytársadalmak működésének lényegét nem érthettük meg. Azok kegyetlen, embertelennek tartott működését úgy kritizáltuk, mintha történhetett volna másként is. Ezt még Marx sem értette meg, azét lehetett a tudományából a realitástól elszakadó vallás.

Ha vettük volna a fáradságot, és kiszámítottuk volna, milyen népesség növekedést viselt el a múltunk, rádöbbenhettük volna, hogy a ténylegesnél nagyobbat nem. Már ha ez igaz, akkor nem képzelhetünk el olyan variációt, ami emberségesebb lehetett volna.

Az elmúlt száz évben azonban az emberiség létszáma többszörösen gyorsabban nőtt, mint előtte valaha fajunk története során. Ez a nekivadult népszaporulat az elmúlt száz évben azonban a fejlett világban leállt a nagymértékben javuló halálozási arány ellenére. Ez megnyugtatta a nyugati keresztény világot, és az óta bambán szemléli a világ népességének gyorsa növekedését.

Jelenleg minden fajra katasztrofális veszélyt jelentő kontraszelekció történik. Minél reménytelenebb a felzárkózás, annál gyorsabban nő a népesség.

Kopátsy Sándor                 EP                   2010-06-20

 

 

Nem akarok, csak szeretnék. Realista vagyok, csak vágyaim vannak. A rendszerváltás alkotmányát kidolgozó Antall-Tölgyessy Paktum úgy bebetonozta a pártok uralmát a nép felett, hogy azon még a Fidesz elképesztő győzelme sem fog annyit változtatni, ami engem is kielégítene. Nemcsak a pártok klérusainak, de a közvélemény tudatába is annyira beleívódott a jelenlegi választási rendszer, hogy még fel sem vetődik, mi volna demokratikus.

Azt, hogy a társadalmi fejlődés által túlhaladott rendszer mennyire természetessé válik, jól illusztrálja a katolikus és az ortodox kereszténység „választási” rendszere.

Még azt sem hallottam, hogy valaki a hívők közül felvetette volna, hogy e két vallásban még mindig két, egymástól mereven elkülönülő szint létezik, a papságé és a híveké. A vallás ügyeibe, és az istenhez való kapcsolatban mereven elválik a pap és a hívő rangja.

Nem tagadom, hogy ennek a kereszténység kezdeti századaiban volt társadalmi alapja, indokoltsága, akárcsak a papok nőtelenségének. Ma azonban idejét múlta. Nemcsak ma, de a reformáció, az írás és olvasás elterjedés óta. A tudomány és technika forradalma idején pedig nevetséges. Ez még abból a korból maradt ránk, amikor az értelmiségi rang, az írástudás, gyakorlatilag a papság privilégiuma volt.

Kevesen ismerik a Magyar Tudományos Akadémia alakuló gyűlésén, mint mondott Vörösmarty Eötvös Józsefnek. „Még nagyon kevesen vannak itt olyanok, akik nem reverendában járnak.” Az én gyermekkoromban, igaz nagyon öreg vagyok, még fel sem vetődhetett, hogy nem a pap a legokosabb ember a faluban. Ma a világ tudományos elitjének talán csak ezreléke pap, és kevés faluban tartják a papot a legokosabbnak. Ezen nem kesergek, mert a világ természetes folyásának eredménye. Ezt azonban a vallásoknak is illene tudomásul venni.

De nemcsak a vallás rekedt meg, a demokrácia is. A bolsevik rendszer összeomlása küszöbén összeült a két legerősebb párt két vezetője, és paktumot kötöttek, amiben megalapozták, hogy a rendszer tűnjön demokráciának, de lényegében a pártok apparátusának, klérusainak a hatalma megváltoztathatatlan legyen. Olyan alkotmányt dolgoztak ki, abban olyan választási rendszert, amit, hitük szerint, száz éven belül sem lehet megváltoztatni, mert úgy bebetonozta általában a pártok, különösen azonban a kisebb pártok hatalmát, aminek megváltozása lehetetlennek ígérkezett.

A két államférfi olyan paktumot kötött, amit az egyik fél, Antall József úri naivságból, a másik, Tölgyessy Péter bölcsességből úgy fogalmazott meg, hogy az alkotmánymódosítás csak akkor jöhessen létre, ha egyetlen párt nyeri meg a választókerületek minimálisan 97 százalékát. Más esetben nem jöhet létre olyan választói törvény módosítását, ami csökkentené a kis pártok megsokszorozott parlamenti képviseletét. Már a második erejű párt sem mond le az előnyéről, aztán minél kisebb a párt, annál nagyobb érdeke fűződik a jelenlegi rendszerhez.

2010-ben mégis megtörtént a csoda. A Fidesz a körzetek 98 százalékát megnyerte. Nem is elég volt neki nyerni, a másik pártoknak veszteni kellett. Az a két párt, amelyik 1989-ben kitalálta a jelenlegi választási rendszert megbukott. Az a baloldali párt, amelyik 1994-ben elnyerte a körzetek 85 százalékát, most csak két körzeti mandátumot nyert. Aztán megjelent két új párt, a listás rendszer új haszonélvezője, amelyikek ugyan egyetlen körzetben sem nyertek, de a listákon mégis frakcióhoz jutottak.

A sors büntetése, a paktumot kötők letűntek a politika színpadáról. A harmadik párt egy olyan szélsőjobb lett, amivel a bukottak most a fasizmus és az antiszemitizmus rémét látják. Nem vallják be, ha nem az ő rendszerük szerint folyt volna a szavazás, ha ők nem rekesztik ki a magyar cigányságot a társadalmi munkamegosztásból, e két pártnak egyetlen képviselője sem lenne. Vagyis, akik 1989-ben kiengedték a palackból a szellemet, megszűntek és legnagyobb ellenségük parlamenti párt lett.

Ez megoldaná a kisebb parlamentet, 176 képviselővel.

A választás napján volna végeredmény.

Kisebb volna a pártok klérusának, fizetett tisztviselőinek a politikai hatalma.

Az indulhatna a választáson, aki leteszi a törvényben meghatározott összeget. Azt csak az kapja vissza, aki tíz százaléknál több szavazatot nyer. Ezzel megoldhatóvá válna, hogy ajánlócédulkákat gyűjtögessenek, hiszen csak az indulna a választáson, aki legalább tíz százalékos támogatottságra számíthat. Az indulást biztosító letét összegét úgy kell a törvényhozásnak, egyszerű többséggel megállapítani, hogy 3-4 jelöltnél ritkán induljanak többen, vagyis a reménytelenek vagy ne is induljanak, vagy fizessenek érte. Az elvesztett letéteket a választás nyertese kapja.

A körzetben az nyer, aki a legtöbb szavazatot kapja. Nem kell abszolút többség, elég az elsőség.

Az indulók kérhetik a pártjuk támogatását, de azok csak egy induló mellé állhatnak.

Ennek érdekében olyan elektronikus szavazási módszert kell alkalmazni, amiben utólag sem lehet megállapítani, hogy ki, hogyan szavazott. Tehát minden törvényhozó a lelkiismerete szerint szavazhasson. A képviselők pedig nem visszahívhatók.

 

Ez az álmom, de tudom, hogy ez még a győztesnek is sok. Ezért ajánlok kompromisszumot. A 176 győztes mellett mandátumot kap a 24 legjobb második. Ezek sorrendjét az elnyert szavazatuk részaránya alapján állapítják meg.

Megnyugtatom a pártvezetés tagjait is. A választók örülnek annak, ha olyan képviselőt választhatnak, akinek a leendő kormányban hatalma lesz. A párt elitje tehát biztosan számíthat arra, hogy első, vagy jó második lehet. Csak attól félek, hogy még a megmérettetést is szeretnék elkerülni, elvárják, hogy a legnépszerűbbnek tartsák őket anélkül, hogy valahol konkréten ezt le kell mérni.

Mivel a Fidesz legutóbbi győzelmét, előtte csodának tartottam, hinnem kell a csodákba. Ennél sokkal kisebb csoda volna, ha a kedvem szerinti választási törvény születne.

Kopátsy Sándor                   EH                2010-06-17

 

 

A társadalom olyan bonyolult szervezet, aminek megismeréséhez csak a működésének tapasztalatai segíthetnek. Jól mondja a latin közmondás, hogy a történelem az élet tanítómestere. Azt, hogy milyen törvények szerint működik a társadalom, nem lehet előre kitalálni, abban csak akkor lehetünk bölcsebbek, ha igyekszünk feltárni, hogy miért alakult úgy a sorsunk, ahogyan alakult. A jövőt csak a múlton tanulva lehet megérteni. Előbb meg kell tanulni, hogy a múltunkban miért úgy alakultak az események, ahogyan alakultak.

Ehhez először szerénynek kell lenni. Tudomásul kell venni, hogy fajunk sorsa nem alakulhatott jelentősen másként, mint ahogyan alakult. Még a legzseniálisabb társadalomtudósok is eltévednek, ha azt hiszik, hogy sorsunk jobban alakult volna, ha rá hallgatnak. Ez a naiv hit azon alapul, hogy a társadalmak többsége lassan ismeri fel a szükségszerűséget, gyakran később történnek meg a változások, mint ahogyan időszerűvé váltak. De ennek is objektív oka van. A tudós azt keresse, miért késnek a változások, és rá fog jönni, hogy a késések mögött is objektív okok vannak. Tomas Mann szerint, nem elég mélyen ástunk a múlt kútjába.

Az alábbiakban azt kutatom, kik, és miért értek el a többieknél nagyobb sikert.

Az utóbbi százötven évben három egyértelmű siker okát vizsgálom.

1. Miért az Egyesült Államok, illetve Észak Amerika került a Nyugat, és ezzel a világ élére?

2. A nyugati kultúrkörön belül miért a puritánabbak értek el nagyobb eredményt?

3. Miért lett a Nyugaton belül a zsidó, Keleten a kínai diaszpóra a legiskolázottabb, a leggazdagabb, a legmodernebb nép?

Max Weber, a múlt század legnagyobb politológusa figyelt fel először a tényre, hogy Észak Amerikában a bevándorlók többre viszik, mint őshazájukban. Az okok feltárásban azonban nem mélyedt el. Egyszerűen Amerika-hatásról beszélt, hiszen ott a bevándorlók többre vitték, mint otthon. Az már neki sem tűnt fel, hogy ez miért nem igaz Latin Amerikában, de igaz Ausztráliában és Új-Zélandon is. Vagyis ott, ahol az angolok rendezkedtek be és a lakosság többsége a puritán Északnyugat Európából vándorolt oda, és a többség dolgozni, és nem kincset keresni, téríteni, munka nélkül megélni ment oda. Az fel sem merült nála, hogy a gazdaságföldrajzi adottságok legjobban hasonlítottak az európaiakhoz.

Kezdem az utóbbival.

Máig nem tudatosult, hogy az éghajlatnak fontos szerepe volt abban, hol boldogul fajunk jobban. Ott, ahol tél is van. Fajunk történelmében óriási szerepe volt annak, hogy egészen a 20. század elejéig, csak a hideg ellen tudtunk védekezni, fűteni, öltözködni, a meleg ellen tehetetlenek voltunk. A hideg ellen munkával védekezni tudtunk, a meleget azonban nem voltunk képesek lehűteni. A korszerű hűtésnek alig száz éves múltja van. Még ma is, az egyenlítőhöz közel, illetve meleg éghajlaton csak két kis gazdag ország van. Szingapúr és Izrael. Mindkettőt északról jött telepesek hozták létre. De minderről a következő két kérdés megválaszolása során részletesebben fogok írni.

A két Amerikánál maradva. Mérsékelt éghajlatai csak két latin-amerikai országnak, Argentínánk és Csillének van, de azokat nem a puritán angolok alapították. Mégsem vitatható, hogy előttük áll, a latin-amerikai országok között, a legkedvezőbb jövő. Az észak-amerikai mellé azonban nem fognak felzárkózni.

Bármennyire egyértelmű, hogy csak a volt angol gyarmatok értek el kimagasló sikert, ennek nem tulajdonítunk nagy jelentőséget. A spanyolok, a portugálok és az olaszok sehol nem voltak sikeres gyarmatosítók. Ők kincset kerestek, és a katolikus vallást terjesztették. De az utóbbi százötven évben, őshazájukban sem dicsekedhetnek. Amire ott vitték, döntően az Alpoktól északra élő, gazdagabb északi népeknek köszönhetik. Ha nem jutottak volna a turisták odahordott pénzhez, és az EU megkülönböztetett támogatásokhoz, még jóval hátrább tartanának.

Még leírni is bűn, hogy a súlyos történelmi örökség nehezen hordható teher. Pedig a tények azt mutatják. A bevezetőben azt írtam, hogy a történelem az élet tanítómestere. Most azt írom, hogy de csak mértékkel. A gazdag történelem visszahúzó teher. Az okos mások történelméből tanul, a sajt történelemmel szemben nagyon ritka a tárgyilagosság.

Számomra fontos iránytű volt. Diákkorom óta tudtam, hogy nekünk magyaroknak aránytalanul súlyos a történelmünk, akárcsak a poroszoknak, lengyeleknek. Ez fakadt abból, hogy ezer éve aránytalanul sok politikából élő nemesünk, urunk, és kevés munkából élő polgárunk volt. Ez máig nem változott. Ma már a poroszok letűntek a politika színpadáról, de a lengyelekkel mi vagyunk az utolsók az EU országok között, abban a ragsorban, hogy a munkaképes korosztálynak hány százaléka dolgozik. Ez már húsz éve tart, és a közvélemény még tudomásul sem veszi. A jelenlegi kormány is sürgősebbnek tartotta a kettős állampolgárságról, és a Trianoni Szerződésről hozott törvényt, mint a munkahelyteremtést.

A fiaim, amikor közölték, disszidálnak, hova menjenek, azt válaszoltam, hogy oda, ahol az országnak nincs hosszú és gazdag történelme. Ilyen a két észak-amerikai ország, Ausztrália és Új-Zéland, ahol mindenki „gyütt-ment”. Ez eleve nagy előny volt, de egyre nagyobb lesz. A jelenés a jövő legnagyobb állami ajándéka a dolgozni akaró bevándorló. Minél tehetségesebb, képzettebb annál inkább. Óriási előny, ha egy állam könnyen befogadja a tehetséget. Nemzeti csapás azonban, ha butát, lustát és a kultúrájához görcsösen ragaszkodót engednek be.

Az elmúlt százötven évben, különösen az utóbbi harmadában, csak két kultúra, viselkedési mód tette lehetővé, hogy a társadalom a világ élvonalába kerüljön, a nyugti puritán, és a távol-keleti konfuciánus.

Ezt is először Max Weber sejtette meg, amikor azt írta, hogy az élvonalba csak a protestáns kultúra népei képesek felkerülni. Protestánst mondott, de puritánt gondolt. Nem a protestánsok lettek puritánok, hanem a puritánok többsége lett protestáns.

Európában 1890 óta a skandináv és az alpi népek országaiban nőtt a leggyorsabban az egy lakosra jutó jövedelem, és az iskolázottság. Ha azt néznénk, hogy mely országokban a legmagasabb a foglalkoztatás, a megtakarítási ráta, a tisztaság, a törvénytisztelet, a legjobb az iskolarendszer, hol adnak az elmaradt világnak nagyobb segélyt, hol a legkisebb a korrupció, hol épülnek be könnyebben a bevándorlók. Ezek az országok állnak az élen. Csupa olyan tulajdonságot soroltam fel, amelyeket nem vesz figyelembe a közgazdaságtudomány.

Ha a két észak-amerikai államot állítjuk szembe a latin-amerikaiakkal, ugyanerre az eredményre jutunk.

Max Weber idejében még senki nem figyelt Kelet-Ázsiára. Az utóbbi ötven évben azonban ott igazolódik be leginkább a véleménye. A konfuciánus népeknél az egy laksora jutó jövedelem, az iskolázottság és a várható életkor évente háromszor gyorsabban nő, mint Weber korában Európa siker országaiban. Tegyük hozzá, hogy a páratlan siker négyszer annyi lakost érint, mint száz éve, Nyugat-Európában. Ebben a páratlan sikerben a döntő tényező, hogy a tudomány és technika fejlődési üteme és hasonló mértékben gyorsult, de az is tény, hogy a konfuciánus népek „puritánabbak”, szorgalmasabbak, takarékosabbak még skandinávoknál is.

Mi a távol-keleti társadalmak példátlan sikerének a kulcsa?

A 21. század megértésének kulcsa, hogy a tudományos és technikai forradalom már nem az igénytelen és olcsó munkaerőt keresi, hanem a jót, még akkor is, ha drága. Ez bármennyire általános jelenség, mind az egyes társadalmakon belül, mind a világgazdaságban, még nem emésztette meg a társadalomtudomány. A nagyon kiváló munkaerő szinte minden pénzt megér, a gyenge minőségű pedig ingen sem kell. E két pólus között egyre jobban differenciálódik a munkaerő értéke, és ára.

Ezt Max Weber állítását át kell fogalmazni. A társadalmi és gazdasági fejlődés csak ott sikeres, ahol a munkaerő jó. A jó munkaerővel a gyenge, olcsón sem versenyképes. Márpedig a Távol-Keleten egymilliárd olcsó, és kiváló minőségű munkaerő tartalék van. Ennek minőségével a Nyugat mintegy ötszázmilliós munkaerejének alsó harmada nem versenyképes. Ezek foglalkoztatása lesz a fejlett országok legnagyobb társadalmi és gazdasági problémája. Ha elzárkóznak a kelet-ázsiai tömegtermékek importjától, óriási komparatív előnyt, fogyasztói árcsökkentést mulasztanak el, ezzel szemben a gyenge munkaerejük foglalkoztatása marad az egyre nagyobb társadalmi gond, és pénzügyi teher.

Nem nehéz megjósolni, hogy ötven éven belül a Nyugattól, azaz Európa nyugti felétől, és Észak-Amerikától Kelet-Ázsia fogja átvenni a világgazdaság vezető szerepét. Európa pedig egyre jobban lemarad.

Miért marad le Európa ma még gazdag fele?

1. A világgazdaság három nagy centrumával szemben számos tekintetben egyre nagyobb hátrányba kerül.

2. Területben és erőforrásokban a másik kettőnél szegényebb.

3. Politikai, kulturális és nyelvi tagoltsága megakadályozza, hogy erőforrásait racionálisan összpontosítsa.

A harmadik pontban említett hátrányát még fel sem ismerte, de ha felismeri, akkor sem lesz képes intézkedésre. Észak-Amerika politikai egysége, egynyelvűsége, erőforrásokban nagyobb gazdasága, a munkaerő mobilitása, a közös valutája, területéhez viszonyított alulnépesedettsége óriási komparatív előnyt jelent Európával szemben. Az Európai Unió megzavarodott hangyaboly Észak-Amerikához képest.

A politikusok és a társadalomtudósok alig szentelnek figyelmet annak, amit a világ két diaszpórája, Nyugaton a zsidó, Keleten a kínai produkált. Pedig ezek sikeréből lehetne a legtöbbet tanulni.

Ma a világ két legsikeresebb, leggazdagabb, legiskolázottabb, legtöbb nyelven boldoguló népe ez a két diaszpóra.

A zsidó diaszpórából csak a nyugati kultúrában, az évszázadok óta Európában élők voltak a sikeresek. Ezeknek nagyobbik felét a náci Németország elpusztította, a maradék nagyobbik fele megszűnt diaszpóra lenni, ma már Izraelben államalkotóként él. A maradottak többsége pedig az Egyesült Államokban él, és ott a társadalom egyik erjesztője, és Izrael létének garanciája.

A jelen helyzetben már csak azt érdemes kutatni, hogy minek volt köszönhető az európai zsidóság példátlan sikere.

A sikerük azzal kezdődött, hogy az ibériai sziget két állama elűzte őket. El kellett menekülniük abba az Európában, amelyik akkor emelkedett a mediterrán térség fölé. A főleg andalúziai zsidóság a muzulmán kultúra fénykorát képviselte Európában. Ha az Oszmán Birodalomban maradnak, ott lennének ma is, ahol a közel-keleti hittestvéreik. Ők átköltözködtek a világ óceánjait meghódító, a kereszténységet megújító, ötszáz éve a tudományokat, a gazdaságot, az urbanizációt, a technikát forradalmasító világba. A középkor végén a zsidóság számára az Alpoktól északra fekvő Európa az volt, amit az európaiaknak jelentett az Észak-Amerikába való kivándorlás.

Az európai zsidóság fénykorát a vasúthálózat kiépítése, a szárazföldi szállítás forradalma hozta meg. Ennek köszönhetően példátlan mértékben nőtt meg az urbanizáció, a kereskedelmi forgalom. Erre a lehetőségre az európai népek úri középosztálya egyáltalán nem, a polgárága lassan reagált. Annál inkább a gettókból kiszabaduló, a politikai és a közigazgatási karrierektől elzárt zsidóság. Alig száz év alatt Európa keleti felén a kezükbe került a tőkés gazdaság, a kereskedelem, az ipar, a szellemi és tudományos pályák többsége.

Sajnos a térség államai mindmáig nem tárták fel tudományosan, milyen teljesítményt ért el anyagi és iskolázottsági téren a vasúthálózat kiépülésének századában a közép- és kelet-európai zsidóság. Ezt ők genetikai adottságaikkal magyarázták, az államalkotó népek pedig elvadult irigységgel nézték.

Az antiszemita gyűlölet áldozata lett az európai zsidóság nagyobb fele.

A Marslakók titka címmel megjelent könyvemben azt bizonyítom, hogy a példátlan eredmények jelentős részben annak köszönhetők, hogy a zsidóságot egyetlen államban nem fogadták be lejes joggal. Ha a magyar zsidókat befogadja a magyar társadalom, egyikből sem lett volna Nobel-díjas.

Nincs ilyen kimutatásom, de a zsidó zsenik nem a Rajnától nyugatra, hanem keletre születtek, ahol az államalkotó etnikumát, sőt társadalmát is, az antiszemitizmus jellemezte. Még a francia zsidóknak is érezni kellett, hogy nem lehetnek maradéktalanul franciák.

A zsidó diaszpóra ezer év után először Észak-Amerikában érezheti otthon magát. Ott is csak a második világháború után.

A kínai diaszpóra távol-keleti történelmét nem ismerem, de Malaysiában megélhettem, hogy ott ma is numerus clausus működik.

József Attila nagy igazságot fogalmazott meg.

Ez a rendkívül fejlett agyú emberre mindig is igaz volt, de soha nem annyira, mint korunkban, amikor a szellemi teljesítmény az elsődleges. Fajunk mintegy százezer éves történelmében ott ment többre, ahol leküzdhető akadállyal találkozott. A paradicsomban nincs fejlődés. A természet ugyan állított olyan kemény feltételeket is, amiket nem lehetett legyőzni, de a legyőzhető akadályok után mindig nagyobbak lettünk. Nincs nagyobb méreg a fejlődés útján, mint az akadálymentes, a gyengék és lusták számra is garantált élet.