Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                   ET                 2010-06-21

 

Elmúlt hetven éve, amikor megjelent Németh László Minőség forradalma cím alatti esszégyűjteménye. Tízen évesként a kevés pénzemből azonnal megvettem a könyveket. Máig sem értem, hogy az akkori fejemmel, miért váltott ki nálam akkora hatást az esszék olvasása, amihez legfeljebb fél tucat olvasmányom sorolható. Az idő multával azonban egyre tudatosabbá vált számomra, hogy a jelen, és még inkább a várható jövő megérése szempontjából milyen zseniális volt Németh László ráérzése. Ráérzést mondok, mert sokkal inkább az volt, mint tudatos felmérése annak, hogy miért, és hogyan győz a minőség forradalma.

Még kevésbé ismerhette fel, hogy valóságos társadalmi forradalom zajlik, méghozzá azok között is a legnagyobb változást hozó.

Akkor nekem az imponált, hogy valóságos jelenkori polihisztort ismerhettem meg benne. Akkor már általános nézet volt, hogy a szakembereké a jövő, hogy aki dudás akar lenni, az válasszon szakmát, mélyedjen el annak valamelyik részletében, és le fog borulni előtte a világ. Lesz sok pénze, és hírneve.

Ezt a közhiedelmet fejezte ki Ortega, a spanyol filozófus A tömegek lázadása című könyve. Ez a könyv irritálta Németh Lászlót arra, hogy ezzel szemben meghirdesse a minőség forradalmát.

Akkor azt láttam az esszékben, hogy aki a jelen és a jövő társadalmát meg akarja érteni, annak nagyon sokoldalúnak kell lenni. A tudományos és technikai forradalom hatására a társadalom mind vertikálisan, mind horizontálisan olyan mértékben terjeszkedik, olyan bonyolulttá válik, hogy egyre kevésbé lesz megérhető a szakmák kiválóságai előtt, ahhoz egyre szélesebb, és mélyebbre ható látásra lesz szükség.

Én, elsősorban Németh Lászlónak köszönhetem, hogy eligazodhattam a világban. Ennek ellenére egyre jobban irritál, hogy a jelenkornak fogalma sincs arról, mivel jár a tudomány és technika forradalma, hogy fajunk életének legnagyobb minőségi változása zajlik körülöttünk.

Azt csak öreg koromra ismertem fel, hogy Ortega is rátalált valamire, még akkor is, ha nem arra gondolt. A jelenkor nemcsak a minőség forradalma, de az emberi faj túlszaporodásának a kora is.

A tudomány és technika forradalma a világ fejlett ötödében létrehozta azokat a feltételeket, ami mellett szabad utat kapott a minőség forradalma, majd az elmúlt ötven éven megvalósulás útjára léphetett a Távol-Keleten is. Spontán, előzetes felismerés nélkül, létrejöttek a népességnövekedést leállító feltételek.

Ahol e négy feltétel létrejött, megszűnt a lakosság kívánatosnál gyorsabb növekedése. De csak ott. Kezdetben a négy feltétel csak Európa nyugti felén és Észak-Amerikában állt fenn. Nagyon gyorsan ide kerültek a távol-keleti kis országok. Végül Kína, ahol mivel az első két feltétel még nem jött létre, politikai erőszakkal állították meg a népszaporulatot és fenntartották a politikai diktatúrát.

Ezzel az emberiség kétötödében létrejöttek a minősség forradalmának feltételei. Ezek a társadalmak minőségükben mások, mint a megelőző ötezer év osztálytársadalmai voltak.

Létrejött a harmadik társadalmi forma.

I.A gyűjtögető.

II. A termelő.

III. A gondolkodó.

A meggyőzés érdekében nézzük meg, mi jellemezte a fenti három társadalmi alapformát.

Az ember, néhány tízezer év alatt, fejlett agyának köszönhetően, szinte minden számára elérhető természeti környezetben be tudott rendezkedni. Ez önmagában példátlan biológiai csoda volt, hiszen minden természeti környezetben úgy rendezkedett be, ahogy azt a környezet igényelte. Minden biológiai elődünk csak úgy tudott a környezetéhez alkalmazkodni, hogy a szelekciója a fizikai adottságit a környezethez igazította. Az ember azonban úgy igazodott a környezetéhez, hogy annak megfelelő viselkedést alakított ki. Nem az ember lett más, hanem csak a viselkedése.

Nem tagadom, hogy az ember fizikai adottságai is változtak, de ezek a változások eltörpültek a viselkedési alkalmazkodása mellett. Ennek ellenére elmondok két példát a saját életemből.

1. Láttam egy híradós közvetítést Kartumból, ahol az utcai tömeg, az öltözködés tekintetében, két végletet mutatott. A lakosok felét beburkolózva, a másik felét alig öltözve láttam. Szudáni barátom megmagyarázta, hogy a melegben az arabok felöltöznek, a négerek levetkőznek.

Az oka nem is érdekelte. Engem annál inkább. Az orvos barátaim elmagyarázták, hogy a szemita népek bőre egységnyi napsugár hatására sok, a negroidoké kevés d vitamint termel. Márpedig abból mind a sok, mind a kevés káros. Erre már megtaláltam a magyarázatot. A szemiták ősei a jégkorszakot északon élték át, tehát arra szelektálódtak, hogy kevés napsütés is sok d vitamint termeljen. A negroidok pedig az egyenlítő közelében alakultak ki, nekik el kellett bírni a sok napsugárzást is. Tehát az emberi bőr d vitamintermelő képessége az éghajlati hatás eredménye.

2. Feltűnt, hogy a súlyemelők között aránytalanul sok a szemita és a mongol. Az oka, hogy e népeknek viszonylag rövidek a végtagjaik. Ezek a jégkorszak tízezer éveit a hidegben töltötték. A szudáni négerek futnak, az ázsiai szemiták súlyt emelnek. Ebből is azt vontam le, hogy a hidegben a végtagok egyre rövidebbek lesznek.

E két példával azt illusztrálom, hogy az életben való boldoguláshoz nagyon fontos, hogy kérdéseket tegyünk fel, és keressük azokra a választ.

A jégkorszak megszűnése, a nagy felmelegedés olyan kihívást jelentett a kor embere számra, ami arra kényszeríttette a túlélésért harcolókat, hogy a gyűjtögetés mellett ráálljanak a termelésre. A felmelegedésselrémhírt terjesztőknek ajánlom, gondoljanak arra, hogy fajunk életében az első minőségi változást, jelenkorig a legnagyobbat, annak köszönhetjük, hogy igen nagymértékben megváltozott az éghajlat. Ha ez nem állítja fajunkat a próba elé, talán még mindig gyűjtögetnénk.

Nem volt elég, amit találhattak, azt meg kellett termelni.

Ebben az időszakban ugyan egy nagyon kis hányad szellemi teljesítménye vitte előre a társadalmat, de ezzel párhuzamosan egyre csökkent a többséggel szemben támasztott szellemi, minőségi igény.

Marx sem vette észre, hogy a társadalom az ipari forradalomban érte el a munkaerő óriási többségével szemben támasztott szellemi igény minimumát. Minél jobban megsokszorozta a technika az ember fizikai erejét, annál kisebb szellemi teljesítményt igényelt a technikát hasznosítók többségétől. Ezt az állítást jól végig kell gondolni, mert nagyon más él a tudatunkban.

A gyűjtögetés szinte a munkaerő egészétől jelentős szellemi teljesítményt követelt. Elég volna végiggondolni, hogy mennyi év tapasztaltára volt szüksége az embernek, hogy kezdetleges felszerelése birtokában, életben maradjon.

Nagyon tanulságosnak tartom a nyugati televízióknak azt a műsorát, ami bemutatja a csupán késsel rendelkező kiváló képességű és tapasztalat egyén túlélési erőfeszítéseit. Ehhez képest a proletárok nagy többsége néhány hónap alatt megtanulhatta a szakmáját. Még könnyebb belátni, hogy a feudális társadalomban a jobbágy szellemi képességét mennyivel jobban igénybe vette az életvitele, mint a proletárok akár kilenctizedéét.

Ezt az állítást is végig kell gondolni, mert általános az ellenkezőjéről vallott felfogás. Minden társadalomkritika arról szól, hogy mennyire embertelenek voltak az osztálytársadalmak. Felesleges, sőt bűnös volt az osztálytársadalmakra jellemző emberpusztítás, a nyomor, az öldöklés és a tudás üldözése. Senki sem meri kimondani, hogy a haladás elsődleges akadálya a túlnépesedési nyomás volt. Fel sem veti senki, hogy hova vezetett volna, ha az embernek nem az ember a farkasa, hogyan alakult volna a népesség száma.

Természetesen állítássom nem azt jelenti, amit az elmúlt évszázad első felében divat volt vallani, hogy az ember veleszületetten kegyetlen a saját fajával szemben. Az ember genetikailag emberszerető, de ez csak addig tart, amíg ez a fajának érdekével nem ütközik.

Az elmúlt ötezer évet csak azért élhette át fajunk, mert magára vállalta az emberpusztítást. Ez ugyan kézenfekvő igazság, a társadalomtudományok máig tudomást sem vesznek róla.

Nem vetik fel a kérdéseket.

Az elmúlt ötezer évben, az osztálytársadalmakban a halálokok nagy többségét a társadalom hozta létre. Ebből az következik, hogy a társadalmak szervezett emberpusztítása, a mesterségesen növelt nyomor, a hadviselés és háborúskodás, a jövedelmek elpocsékolása, kincsképzés, luxus, és a tudásvágy üldözése nélkül elviselhetetlenül magas lett volna a népszaporulat. Vagyis századonként megtöbbszöröződött volna az emberiség. Elég volna arra gondolni, hogy az elmúlt száz év alatt Nigéria lakossága megtízszereződött, pedig még ott is működtek a közvetett, és közvetlen emberirtás módszerei.

A tudományok lovagjai a nyersanyagforrások kimerülésével ijesztgetnek, de nem veszik a fáradságot, hogy kimutassák, hogy nem a nyersanyagokból van kevés, hanem mi vagyunk sokan. Nem teszik hozzá, hogy nem az egy fogyasztóra jutó nyersanyagigény haladja meg a forrásait, hanem a fogyasztók száma megengedhetetlenül magas. Ha fele ennyi ember élne a földön, bőven volna elég minden nyersanyagból. De ötven év múlva a jelenleginél is két-hárommilliárddal többen leszünk.

Még nem akadt olyan bátor tudós, aki kimondta volna, hogy fele ennyi embert eltartana a föld, annyit elviselne a természeti környezet. A fajuk pusztulásáért nem az életmódunk, hanem a sokaságunk felelős.

Fajunk életét eddig a természetes szelekció jellemezte. Az erősebb élte jobban túl a nehézségeket, az adott több utódot. A gyengébbek gyorsabban pusztultak el, kevesebb utódot hagytak. Jelenleg az emberiség életképesebb, hatékonyabb hányada nem hagy annyi utódot sem, ami fenntartaná a létszámát, az életképtelenek pedig gyorsan szaporodnak.

A fajok pusztulásnak leghatékonyabb módja az ilyen kontraszelekció. Ez érvényes az emberiség egészére, és azon belül, sokkal kisebb mértékben a fejlett társadalmakban is. Az elmaradt világ szaporodik, a gyors fejlődésre képes stagnál. Márpedig a gyors, egyetlen százaléknál már gyorsabb népszaporodást még a legjobb adottságú, fejlett társadalmak sem bírnák el. A felzárkózásra várók számára pedig elsősorban a népesség növekedése zárja el a lépéstartás az útját.

A jelenlegi fejlett társadalom új minőségű társadalmi forma, de még ott sem tart a társadalomtudomány, hogy kimondja, ez egy minőségében más társadalom, és ideje volna nevet adni neki. Gondolkodó társadalomnak azért nevezem, mert az előzők, a termelők, elsősorban az ember fizikai erejét sokszorozták meg, a gondolkodók társadalma az ember szellemi képességére, a rendkívül fejlett agyára építenek. Azok a fizikai munkát végzőkre, ezek a gondolkodókra épülnek.

Fajunk nagyon gyenge fizikai adottságokkal, de rendkívül fejlett aggyal jelent meg. Ezzel egy új típusú jelenség lépett a biológiai fejlődés színpadán.

A homo sapiens egyetlen fizikai adottsága nem volt elég fejlett ahhoz, hogy megállhassa a helyét, felvegye azokkal a versenyt. Fizikai ereje, gyorsasága, látása, szaglása, hallása, reflexe nagyon gyenge. Ezekkel életképtelennek bizonyult volna. Az ember fennmaradását szellemi képességének köszönhette.

Fajunk két fizikai adottságát tartom elődlegesnek.

Hangképzési adottsága lehetővé tette a társaival való bonyolult kommunikációt, a gondolatok közlését. Ennek jelentőségét a tudomány sem vonja kétségbe. Mégsem ad elég hangsúlyt annak, hogy a különböző természeti környezetben a beilleszkedésünk feltétele volt a kommunikációs képesség. Ez tette lehetővé, hogy fajunk életének első néhány tízezer éve alatt szinte minden természeti környezetben képes volt berendezkedni, méghozzá mindenütt másként, és döntő mértékben egymástól függetlenül. Nem az egyik berendezkedését vették át a másikak, hanem minden gyűjtögető társadalom kialakította a neki megfelelő életmódot, sőt nyelvet is. A gyűjtögető társadalmak mindegyike a saját útját járta, a saját nyelvén kommunikált, a saját maga által kifejlesztett eszközöket használta. Az ember társadalmi fejlődése minden természeti környezetben önállóan indult el, egymástól függetlenül azonos szintre emelkedett, de ott megrekedt. Később, ezek az önálló utak egyre inkább találkoztak, integrálódtak.

A fejlett hangképzés, és a kéz használta ugyan biológiai adottság, de ezzel az adottsággal való élés az emberi agy fejlettségének köszönhető. A gyűjtögető társadalom mindenkitől elvárta, hogy az agyát használja. Azokban az egyedeknek is életképeseknek kellett lenni.

Ezzel szemben, az ember fizikai erejét megsokszorozó termelési módban az ember fejlett agyának képességét csak keveseknek kellett hasznosítani. Egyre nagyobb lett azok számra, akiknek elég volt az olyan parancsok teljesítése, amihez nem volt szükség a fejlett agyra.

A jelenkori fejlett társadalomról ugyan elismeri a tudomány, hogy a tudás, a szellemi vagyon az alapja, de még azt sem látja be, hogy a jelen társadalom hiánycikke nem a szellemi tőke, hanem a szellemi vagyon, aminek csak kis hányada működik tőkeként.

A gyűjtögető társadalmakban mindenkitől jelentős szellemi teljesítményt vártak, de mindenkitől szinte ugyanazt, az életképességet. A jelenkori fejlett társadalmakban is nagy, sőt kielégíthetetlenül nagy a szellemi teljesítménnyel szembeni igény, de annak minőségét, tárgyát mindenkitől más választékban várja le a társadalom.

A gyűjtögető társadalom mindenkivel szemben lényegében azonos tudásigényt követelt meg. A jelenkori fejlett társadalom mindenkitől más, a veleszületett képességének megfelelő szakmai igényt támaszt, és ezért garantálja a számukra az életképességet. Minél fejlettebb a társadalom, annál életképtelenebbek az egyedek az önálló boldogulásra. A fejlett társadalom egyre életképtelenebb egyedekből áll, de egymásra utalva, sikeres szinte mindenki, mert az egyedek életképességét biztosítja a társadalom. A gyűjtögető társadalomban nehéz volt életképesnek lenni. A termelő társadalmakban a nagy többség számára elég volt a fizikai erő, de ez keveset biztosított. A gondolkodó társadalmakban szinte minden képesség értékessé válhat.

Az egyedi agyak potenciálját a tudomány az IQ-val méri, ami valamiféle átlagos szellemi képességet fejez ki. Ez a mutató azonban nem méri a különleges képességet, pedig minél fejlettebb a munkamegosztás, annál több speciális képesség válik keresetté. Egyre több képesség kifejlesztése válik társadalmi érdekké.

A jövő egyik fontos társadalmi feladata lesz a képességek korai felismerés, és annak speciális kifejlesztése. A jövő képzési, oktatási rendszerét a képességek korai felismerésére, és ezek szakosított képzésére kell építeni.

Mivel a társadalomnak a szellemi vagyon gyarapítása lesz az elsődleges feladata, a közgazdaságtannak ennek gyarapítására kellene koncentrálni. Az a társadalom lesz a legsikeresebb, amelyik hatékonyabban tudja kihasználni az emberi agyban rejlő kapacitást. E téren a lehetőségek korlátlanok.

A tudományos és technikai forradalom elmúlt rövid évszázada is azt bizonyítja, hogy az emberi agyban rejlő kapacitás nagyságrendekkel gyorsabb fejlődést biztosíthat, mint a fizikai képességeket megsokszorosító igyekezet.

A természet csodáit eddig a fajok fizikai képességek sokasága és specializálódása jelentette. Már az élet fejlődése korai szakaszámban is hihetetlen szakosodásnak lehettünk a tanúi. De e csodák mögött sok évmilliós szelekció áll, és a jövő tudománya ezek közül számosat képes lesz a szolgálatába állítani, de ezek önhasznukra nem módosulhatnak.

Az ember fizikai képességei csak nagyon kis mértékben fejleszthetők, de ezek az eredmények sem örökíthetők. A hívatásos sportok ugyan előbb el sem képzelhető eredményeket produkáltak, de ezek az eredmények az egyedekkel kihalnak. Fajunk egyedei, a megjelenésük óta ugyan nagyobbak, erősebbek, tovább élők lettek, de ez a változás legfeljebb tíz százalékokban mérhető. Ezzel szemben az ember szellemi teljesítménye ezerszeresre növelhető, és az elért eredmény fenntartható, átadható.

Az ember fizikai ereje a szellemihez mérten korlátozott. Az előbbit néhány tíz százalékkal lehet növelni, de nem örökölhető, az utóbbit akár ezerszeresére, és az utódok természetes eredményükként viszik tovább.

Sokszor mondom, hogy az én életemben nagyobbat lépet előre a világ, mint előtte több tízezer év alatt. Azt, hogy hová fog vezetni, fel sem mérhető. Olyan eredményeknek vagyunk a tanúi, amit néhány évtizeddel korábban el sem tudtunk képzelni. Elég az elektronikára hivatkozni. Ma négymilliárd maroktelefon beszélnek, másfélmilliárd személyes számítógéppel leveleznek, az egyedek is elérnek szinte minden tudományos és politikai forrást. Ennek a tudatunkra való hatása előre nem látható.

A 19. század közepén a legfejlettebb országban még csak háromszorosa volt az elmaradottakhoz viszonyított életszínvonal, ma ötvenszeres. Európa leggazdagabb országaiban, a skandinávokban száz év alatt az egy lakosra jutó fogyasztás tízszeresnél jobban nőtt. A Távol-Kelet siker országiban közel hússzorosára. Ennyi növekedés fajunk egész életében nem történt. Ugyanakkor az emberiség nagyobb felében a háromsorost sem érte el a növekedés.

A társadalomtudományok azonban alig foglalkoznak azzal, hogy mi az elképesztő fejlődési különbségek oka. Minden kultúrának, azoknak minden fejlettségi szintjére azonos tanácsokat adnak. Azt hiszik, minden kultúra eleve képes a sikerre, és ehhez azonos politikai és gazdasági módszert kell használni. Ezzel szemben a múlt, és a jelen minden tanulsága azt bizonyítja, hogy minden fejlettségi szinten más módszert alkalmaztak, és minden kultúrában más módszer a siker titka.

Az elmúlt század egyértelmű tanulsága, hogy a sikernek nem az alkalmazott módszer a kulcsa. Nincs igazuk a liberálisoknak, akik azt hirdetik, hogy mindenütt a nyugat-európai politikai demokrácia, és a liberális piacgazdaság a siker feltétele.

A világtörténelem is arra tanít, hogy minden kultúrában más politikai rendszert, és gazdaságirányítást alkalmaztak. Már az első osztálytársadalmak nagyon eltérő politikai és gazdasági módszerek alapján működtek. Sokkal inkább hasonlított egymásra az egyiptomi, a mezopotámiai, az indiai és a kínai önözéses növénytermelő társadalom, mint ezek, nomád pásztorokéhoz. A nomád pásztorok is egymáshoz hasonlítottak. A természetes csapadékra épült társadalmak is egészen mások lettek.

Tegyük hozzá, hogy csak az elmúlt ötszáz évben nyit alkalom arra, hogy a világ kultúrái egymástól is sokat átvehessenek. Ezt megelőzően. minden kultúrkör önállóan fejlődött, és nagyon hasonló szintig jutott.

Az óceánok meghódítása, a tengeri és a szárazföldi szállítás forradalma azonban létrehozta a kultúrák közötti szorosabb kapcsolatot, és tapasztalatcserét. Ez késztette a sikerben élenjáró Nyugat-európát arra, hogy a saját sikere során alkalmazott módszert minden más kultúrára, fejlettségre a siker garanciájának tekintse. A tőkés osztálytársadalmak a saját polgári demokráciájukat, és piacgazdaságukat, mindenkire sikert garantáló módszernek deklarálták. Ennek ugyan nem volt sehol, semmi bizonyítéka, mégsem rendült meg a hitelessége.

Először Max Weber ismerte fel, hogy a tőkés polgári demokrácia és piacgazdaság sem kultúrától független garancia a sikerre. Európában és Észak-Amerikában azt látta, hogy az ipari forradalom technikai találmányaira épülő tőkés társadalom igazán csak a protestáns etikát követő társadalmakban hoz sikert.

Száz év alatt, a tudományos és technikai forradalom által támasztott követelmények között kiderült, hogy nemcsak a nyugati puritánok, hanem a távol-keletiek is, akiket konfuciánusoknak neveznek, még megfelelőbbek. Még szorgalmasabbak, még takarékosabbak, még törvénytisztelőbbek, még nagyobbra értékelik a tanulást.

Az is beigazolódott, hogy Európa nyugati felén egyre nő a puritánok teljesítménye a mediterrán népekkel szemben. A mediterránok minél inkább azok, annál kevesebbre viszik önerőből. A London – Bécs - Helsinki vonaltól észak-keletre élnek a karakteresen nyugati puritánok. A Lisszabon – Róma vonaltól délre pedig a karakteresen mediterránok, akik önerőből nagyon kevésre vitték volna. Egyrészt nemcsak a saját országuk közös kaszájából, de az Európai Uniótól is nagyon nagy támogatást kapnak, másrészt óriási jövedelemhez jutnak az északabb élő, sokkal gazdagabb népek turizmusából. Ez a támogatás, egy főre vetítve, közel százszorosa a Marshall-segélynek. A turizmushoz nem csak kiváló éghajlatuk van, hanem ez a térség Európa történelmi látványosságokban is rendkívül gazdag. Ez volt az európai kultúra bölcsője.

Európa keleti fele, és a Balkán még a mediterránnál is alkalmatlanabb a felzárkózásra. Ez már a közpépkor derekán kiderült. Még a legkonzervatívabb kereszténység, a római sem volt elég konzervatív a számukra.

Az is meggyőző, ha Európai nyugati felének nagy szellemi reformjait rakjuk a térképre.

- A Nyugat legnagyobb szellemi reformjának a kiscsaládos feudalizmusát tartom. Ez sem vert gyökeret Kelet-Európában és a Balkánon. A kiscsaládos és a nagycsaládos feudális társadalom, valamint a nyugati valamint, az ortodox kereszténység területe fedi egymást.

- A reneszánsz sem lépte át a kiscsaládos térség keleti határát.

- Ugyanez vonatkozik a reformációra is, azzal a különbséggel, hogy az meg csak a keményebben puritán kultúra vallása maradt.

- A felvilágosodás is lényegében a puritán Európán szellemi forradalma volt.

- Az ipari forradalomra épülő polgári demokrácia sem lépte át a kiscsaládos kultúra határát.

Az, hogy mit jelent puritánokkal, és mediterránokkal építeni a tudomány és technika, a szellemi vagyon világát, még markánsabban megnyilvánul a két Amerikában. Ahova a puritánok, polgárok, parasztok és munkások mentek, hogy munkájukból megéljenek, ott ma jobban élnek, mint őshazájukban. Ahova a mediterrán Európa feudális urai, püspökei, szerzetesei mentek kincset rabolni, téríteni, ott a természeti gazdagságuk ellenére is szegényebben élnek, mint őseik Európában.

Akinek ennyi sem volt elég annak bizonyításra, hogy a jelenkori gazdaság működetése csak a puritán Nyugat kultúrkörében bontakozhatott ki, azt nehéz tudományos vitában meggyőzni.

A második világháború után, a hidegháború légkörében, a távol-keleti társadalmak közül azok, akiket nem a bolsevik tábor szállt meg, a világtörténelem leggyorsabb fejlődését érték el. Bebizonyosodott, hogy a konfuciánus népek még az európai puritánoknál is többre viszik. Japán, Szingapúr, Hong Kong, majd rövidesen Tajvan és Dél-Korea éves növekedése mellett elhalványul az észak-amerikai, vagy a német gazdasági csoda, és Nyugat-Európa háborút követő újjáépülése.

Azt is elfelejtjük hangsúlyozni, hogy a távol-keleti csodákat milyen mértékben megkönnyítette a hidegháborús világpolitikai környezet. Ezek az országok elsősorban a Nyugat fejlett országaiba irányuló exportból gazdagodtak gyorsan. A Nyugat közös érdeke volt a távol-keleti demokráciák, helyesebben a Nyugattal szövetséges államok gyors gazdasági fejlődése.

Méreteiben, és tempójában mindezek összességét is megelőzi Kína, ahol a csoda két, a Nyugat által el nem fogadható alapra építette fejlődését. Egyrészt fenntartotta a politikai diktatúrát, másrészt erőszakkal fékezte meg a gyors népszaporulatát.

Máig nem meri a nyugati társadalomtudomány bevallani, hogy Kínában politikai diktatúra, sőt erőszak alkalmazása mellett érték el fajunk történelmének legnagyobb csodáját. Még addig sem jutott el, hogy levonja a kínai csoda három társadalmi tanulságát.

A közgazdaságtudomány nem hajlandó tudomásul venni, hogy a viselkedési kultúra a társadalmi és gazdasági siker elsődleges feltétele. Ahol ez hiányzik, ott semmiféle módszer nem hozhat önerőre épülő, kiemelkedő eredményt. Aki elfogadja, hogy a viselkedési mód elsőlegességét, annak ezt ennek megfelelően kell kezelni. Márpedig még az sem merült fel, hogyan kell szolgálni ezt a feladatot.

Az ugyan tény, hogy a puritanizmust sem tudatos cselekvés hozta létre, hanem a munkára kényszerülés. De ez nem volt tudatos, hanem a természeti környezet kényszeríttette ki.

A tény, hogy puritán népek csak a viszonylag zord, elsősorban hideg, hosszú telű térségekben élnek, bizonyos magyarázatot ad, de nem eleget. A puritán népek nem élnek ott, ahol nincs a hideg elleni harc, ahol nem kell a télre, élelmet, tüzelőt, ruhát tartalékolni. Az is tény, hogy Szibériában ez a kényszer, mégsem alakult ki puritán viselkedést.

Erre az a magyarázat, hogy csak az olyan akadálynak a munkával való leküzdése emel fel, amit le lehet győzni. A leküzdhetetlen akadályok leszerelnek, reménytelen kétségbeesésbe, apátiába süllyesztenek. Északnyugat Európában, a Golf áramnak köszönhetően, az akadályok legyőzhetők voltak, Szibériában még ma is legyőzhetetlenek.

Öregkoromban jutottam el odáig, hogy a legyőzhető feladatok felemelnek, a legyőzhetetlenek megbénítanak. Ezt apedagógiarégen felismerte, a társadalomtudományok, amelyek számára még fontosabb volna, azonban máig sem.

Minek kellene következni abból, hogy csak a teljesíthető feladatok emelik fel az embert?

Ennyi és nem több, vagy kevesebb. Puritán kultúrában, és a jólét viszonyai között, az elérhető feladat már lehet magas, a nem puritán kultúrában, és szegénységben azonban még csak az alacsony akadály legyőzése emel fel. A megoldandó feladatokat mindig, mindenkinek az erejéhez és képességéhez kell szabni. Ez szinte tökéletesen megvalósul a művészek és élsportolók képzési rendszerében, de felháborítón elmaradott az iskolarendszerekben, azok ezt tudomásul sem veszik. Azok azon alapulnak, hogy mindenki elé azonos követelményeket kell támasztani, és csak a kamaszkor végén lehet, a képesség és a lehetőség figyelembevételével szakmát választani.

Hol érhető tetten a népre jellemző viselkedési mód?

Általában a leghétköznapibb viselkedésben.

ha idegen környezetbe kerülök, először néhány benyomást gyűjtök.

- Megnézem, milyen az állomásokon a toalett. Ez minél kisebb az állomás, főleg a mellékvonalakon, tévedhetetlen ítéletet sugall.

- Elmegyek a piacra, megnézem a tisztaságot, a kínálatot. Az is leleplező.

- Megtekintem a temetőt. Minden temető a kultúra tükre. A puritanizmus, illetve annak hiánya a temetőkben jól leleplezhető.

Ritka eset, hogy ennyi nem elegendő ahhoz, hogy többet tudjak a kultúráról, mint amit a szakma mond a népről, a társadalomról.

Közgazdászként számos mutatót együtt nézek.

- Jó mutatónak tartom az egy laksora jutó jövedelmet, de csak, ha mellé van írva az is, hogyan alakul az egy lakosra jutó vagyon. Ez a mutató akkor még jobb, ha a bányajáradék nélkül mérik. Sokkal világosabb a jövő képe, ha a bányajáradékból eredő jövedelmet nem számolják hozzá. Néhány országban, ahol a gazdagság forrása nem csak a saját munkával termelt érték, hanem annak jelentős hányada bányajáradék, reménytelen a jövő. Az olajtermelésből élő országok esetében csak akkor látunk tisztán, ha a saját értéktermelésüket nézzük. A meg nem dolgozott jövedelem nem felemel, hanem erkölcsi romlásba dönt. Az olajtermelő országok gazdagok, de nincs jövőjük. Az első olajválság, vagyis az olaj árának többszörösére emelkedése után tíz évvel, kiderült, hogy azok az országok gazdagodtak gyorsabban, akik vásárolták a drága olajt, és a haszonélvezők társadalmi stabilitása csökkent. A feudális társalmi viszonyok ott maradtak fenn, ahol munka nélkül is jólétben élhetnek. A társadalom ott fejlődik gyorsabban, ahol a magasabb árérét többet kell dolgozni.

Még nem olvastam olyan szakmai anyagot, amelyik rámutatott arra, hogyan élne Oroszország az olaja és földgáza nélkül. Úgy, ahogyan Ukrajna és Fehér-Oroszország.

2. A foglalkoztatási ráta. Ahol ez alacsony, nem lehet jó az eredmény. Ez következik abból, hogy az egészséges társadalomban többen vesznek részt a munkában. A munkátlanság drága, de még sokkal több erkölcsromboló.

3. Az iskolázottság mértéke és minősége. Talán ez mutatja meg leginkább, milyen jövő vár az érintett országra. Sokat mond az is, hogy az oktatás minőségét vizsgáló felmérésekben az első két helyezett Finnország és Dél-Korea. Az utóbbi ötven évben ez a két ország nőtt a leggyorsabban. Amíg az átlagos iskolázottság nem éri el a 12 évet, addig nem lehet demokráciában megállítani a népesség gyors növekedését.

3. Mekkora a megtakarítási ráta. Nem annyira a társadalomnak, sokkal inkább a lakosságnak kell megtakarítani. A megtakarítási mutató lényegében azt fejezi ki, hogy mennyire készülnek fel a jövőre. A tőkés osztálytársadalomban kialakult közgazdaságtan csak azt vette tudomásul, amit tőkeként takarítottak meg. Ez következett abból, hogy az ipari forradalomra épülő társadalom tőkehiányos, és szellemi vagyonban felesleges társadalom volt. Ezzel szemben, a jelenlegi társadalom elsősorban szellemi vagyonra éhes. Ezt a közgazdaságtan azonban nem veszi tudomásul. A szellemi vagyon képzését fogyasztásnak, kiadásnak tekinti. Márpedig a tanulás, képzés, kutatás lett a társadalom legfontosabb jövőjét megalapozó feladata. A jövő szemára fontosabb feladat a tudás, mint a tőke gyarapítása.

A vagyonfelhalmozás mutatója is jól vizsgáztat az elmúlt tizenöt évben, amikor a liberális, polgári demokráciák eladósodnak, a távol-keletiek vagyont építettek. Nemcsak az államok, hanem a lakosság is. Ez a mutató Kínában, húsz éve, húsz százalék felett van, az Egyesült Államokban pedig negatív.

4. Mekkora a népszaporulat. Egy százaléknál gyorsabb népességnövekedés még az alulnépesedett országokban is kizárja az élen maradást.

Jellemző illusztráció az Egyesült Államok és Japán közelmúltjának szembeállítása. Az előbbi a világ leginkább sűrűn lakott országa, az utóbbi pedig az adottságihoz képest nagyon ritkán lakott.

(Itt kell megjegyezni, hogy a statisztika csak az ország terültére vetített népsűrűséget számolja, nem veszi figyelembe a terepviszonyokat. Japán és Svájc lenne a legsűrűbben lakott ország, ha a lakhatatlan terepet nem számolnák. Ezzel szemben a legsűrűbben lakott ország Európában, Hollandia, ahol szinte az ország egész területe lakható. Japán népsűrűsége, a lakható terepre vetítve közel százszorosa az Egyesült Államokénak. Az elmúlt tizenöt évben országos szinte Japánban a nemzeti jövedelem fele olyan gyorsan nőtt, mint az Egyesült Államokban. Ennek ellenére az egy alaksora jutó jövedelem és vagyon japánban nőtt gyorsabban. Az ok, hogy az előbbi országban évi egy százalékkal csökkent a lakosság száma, az utóbbiban pedig másfél százalékkal nőtt.)

A tudományok színvonala elsősorban azzal mérhető, mennyire látnak előre. A társadalomtudományok előrelátása katasztrofális. Ötven éve még senkinek sem volt fogalma arról, mára ahova jutottunk. Egetlen ország társadalmának jövőjét nem látták előre. A legjelentősebb tudományos és technikai eredményeinek várható hatásáról fogalmunk sem volt.

Mindezt a közgazdaságtan esetében, az alábbi példán illusztrálom.

A gyorsan fejlődő országok, vagyis a jövő nagyjai között együtt szerepelteti Kínát, Indiát, Oroszországot és Brazíliát. Ezek várható jövője nagyon különböző.

Kína megállíthatatlan.

India képtelen szinten tartani az egy laksora jutó jövedelmét. A nagyon gyors gazdasági növekedése sem képes fedezni a lakosság növekedéséből fakadó igényeket, vagyongyarapítást, munkahelyteremtést. A lakosság viselkedési kultúrája pedig, kivéve az angol nyelvű értelmiséget, elve alkalmatlan a jelenkori kihívásokkal szemben.

Oroszország, mint másutt említettem, csak az olajból és földgázból él. A lakosság viselkedési kultúrája eleve kizárja a felzárkózást. Az energiahordozók exportja nélkül katasztrofális állapotban volna. Csökken a várható életkor, a jövedelemelosztás elviselhetetlenül differenciálódnak.

Brazília sem képes elviselni a gyors népességnövekedést, és mediterrán viselkedési kultúrája eleve alkalmatlanná teszi a felzárkózásra.

Márpedig az nem tudomány, ami ezeket a mindenben különböző országokat egy csoportba sorolja.

A szakirodalom csak arról beszél, hogy Japán növekedése lelassult, az Egyesült Államoké pedig gyors maradt. Azt meg sem említik, hogy Japán lakossága évi egy százalékkal csökken, az Egyesült Államoké pedig másféllel nő. Ha ezt, és az ebből fakadó vagyonváltozást figyelembe vesszük, akkor az elmúlt tizenöt évben, Japánban nőtt gyorsabban, mind az egy laksor jutó jövedelem, mind a vagyon. Az Egyesült Államok egyre jobban eladósodik, Japánban pedig nő a devizatartalék. Japánban csak az amerikai kincstárjegyek értéke meghaladja a négyszázmilliárd dollárt.

5. Hogyan érvényesülnek a bevándorlók. Huszonöt éve az Egyesült Államokban jártam. Ott került a kezembe egy felmérés, amiben a 20. századi bevándorlók eredményeit vizsgálták. Mint magyar, főleg a minket érintő adatok érdekeltek.

A háborút követő magyar bevándorlási hullám nagyon gyenge eredményt mutatott. A magyar úri középosztály amerikai szereplésről kiállított bizonyítvány engem igazolt. Jók voltak a magyar hatalmi struktúra számára, mint közigazgatási tisztviselők, katonatisztek, de ezek az erényeik mit sem értek Amerikában. Ezzel szemben az 56-os forradalom utáni bevándorlók kitűnőre vizsgáztak. Nálunk jobban csak az európai zsidó bevándorlók szerepeltek. Ez is engem igazolt. Az egyetemekre felvett munkás és paraszt fiatalok a sikerre értékesnek bizonyultak.

A másik adat is igazolt. A diploma megszerzését követő továbbképzésben a kínai, a dél-koreai bevándorlók gyerekeinek voltak a legeredményesebbek. Vagyis a szellemi vagyon gyarapításában a távol-keletiek és a zsidók vizsgáztak a legjobban.

Darwin a fajok fejlődését a szelekcióval magyarázta. Ezt a növények, és az állatok világában a természeti környezettel való összhang kialakítása diktálja.

Az emberi fajnál fel sem merült, hogy mi legyen a szelekció célja. Átvették az állatvilágban jellemző szelekciós célt, a minél kedvezőbb fizikai adottságot. Fel sem vetődött, hogy az ember fizikai szelekciója nem lehet az ember számára elfogadható cél.

A természeti környezethez való alkalmazkodás. Ezt a célt nem a fizikai adottságok módosítása, hanem a viselkedésüknek a környezet viszonyaihoz való jobb illeszkedés jelentette. Az emberi faj csodálatos teljesítményt mutatott abban, hogy az életmódját nagyon gyorsan az adott természeti környezethez igazította. Ez a szelekciónak éppen nem a darwini értelemben való működése volt. Minden gyűjtögető kultúrában lényegében ugyanaz az ember élt nagyon eltérő módon, másként táplálkozott, lakott, öltözött. Ezt nem a szelekció hozta létre, hanem az ember rendkívül fejlett agya. Felismerte, hol, hogyan lehet élni.

Amit a szelekció év milliók alatt ért el, azt az ember agya néhány tízezer év alatt sok száz variációban, egymástól függetlenül megoldotta. Még nem találkoztam olyan munkával, ami felbecsülte volna, hogy fajunk megjelenése után alig húszezer évvel, már hányféle kultúrát, életmódot, nyelvet, szervezetet, szerszámkultúrát alakított ki az ember. Mindenütt más úton, más megoldást alakított ki. Erre a darwinizmus nem ad magyarázatot, ez egy egészen más törvények szerint alakuló folyamat volt. A nyelvek, az eszközök, a szervezetek egymástól függetlenül alakultak ki. Ez azt bizonyítja, hogy az emberben rejlik a környezetéhez való alkalmazkodás képessége.

Fajunk e korai korszakáról azonban nagyon keveset tudunk. Annál világosabb előttünk a jégkorszak végével kezdődő utolsó öt-hatezer év. Egyszerűen tudomásul vettük, hogy lényegében azonos az időben, az összefüggő kontinenseken megjelent a haszonnövények termelése, és a haszonállatok tartása. Annak nyomát sem találjuk, hogy ebben volt valaki, voltak valakik, akik először rájöttek, és mások ezt a minőségi változást átvették. Ez volna a természetes, de nem ez történt.

A jégkorszakot követő igen jelentős felmelegedés igen jelentős éghajlati, természeti változásokkal járt. E változásokra egymástól függetlenül, néhány természeti környezetben az ott élők, egymástól függetlenül, nagyon másként, mégis a lényeget illetően, azonos módon reagáltak. Osztálytársadalmakba szerveződtek.

Az igen jelentős éghajlati és természeti változások kívül, nem találjuk a nyomát annak, miért alakult ki szinte egy időben a nagy folyamok síkságain, Egyiptomban, Mezopotámiában, Indiában és Kínában az önözéses növénytermelés, a nagy eurázsiai sztyeppéken pedig az állattartás. Annyit tudunk, hogy ezek ott történtek, ahol a térségükben alapvetően megváltozott a természeti környezet. Méghozzá úgy, hogy a térség eltartó képessége a gyűjtögetés számára beszűkült. Vagyis a termelésre való áttérést a kényszer szülte, hiszen csak ott történt meg, ott jöttek létre az első termelő társadalmak, ahol a gyűjtögetésből már nem lehetett megélni. Nem a gyűjtögetők lettek elégedetlenek azzal, amit a gyűjtögetés adott, hanem a természet megváltozása kényszeríttette őket arra, hogy termeljenek, ha meg akarnak élni. Erre a kihívásra a föld eltérő természeti térségeiben egészen másként, egymástól függetlenül reagáltak azzal, hogy áttértek a termelésre és az állattartásra.

Ezt az állítást mindennél jobban bizonyítja a két amerikai kultúra kialakulása. Néhány évezreddel később, ami elenyésző időtávolság, az egyenlítő két oldalán ugyanolyan termelő társadalmak jöttek létre, mint az elsők Eurázsiában. Ennek az időbeni késésnek oka volt.

1. A két amerikai kontinensen még nagyon gyér volt a gyűjtögető népesség. Ráadásul a nagy folyóvölgyekben nem volt kontinensnyi a sivatagosodás. Nem került a lakosság kényszerhelyzetbe.

2. Ez nemcsak a lakosságra, hanem az állatvilágra is igaz. Nem volt olyan vadállat, amelyik az emberhez való szelídülésre kényszerült. Márpedig a háziállatok táplálékforrása és fizikai ereje nélkül az osztálytársadalmak fejlődése lényegesen lassabb lett.

A két amerikai magas-kultúra léte, annak eszköztára, nyelve, írása azt bizonyítja, hogy a termelő társadalmak egymástól függetlenül kialakultak. Ha nem szűnik meg a jégkorszak, nincsenek kontinensnyi érségben alapvető természeti változások, akkor fajunk fejlődés évezredeket késik, és minden bizonnyal ma sem tartanánk ott, ahova eljutottunk. Amit ma fajunk jelentős hányada elért, elsősorban a jégkorszak megszűnését követő óriási környezetváltozásoknak köszönhető.

De az is joggal feltételezhető, hogy fejlődés akkor is lett volna, csak sokkal lassabb. Hiszen már a jégkorszakban. Éppen ott, ahol ma is szinte jégkorszak van, egymástól függetlenül kialakultak a nyelvek, megjelentek szerszámok, sőt háziállatokat is tartottak. Ha nincs felmelegedés, akkor talán ott tartanánk, ahova az eszkimók önerőből eljutottak.

Folyamatosan fejlődött a technikai eszköztárunk. Ez ugyan a nagyon jelentős természeti változások hatására gyorsult fel, de a folyamat előtte is, a fajok történetében mértekhez viszonyítva, példátlanul gyors volt. Az is nagyságrendekkel gyorsabb, mint amit a darwini szelekció létrehozott volna.

Az osztálytársadalmak ötezer éve azonban már rendkívül gyors fejlődést hozott, hiszen ötezer év alatt mintegy 3-5-szörösre nőtt az egy alakosra jutó fogyasztás. Ezen belül a legfejlettebb hatodban tízszeresre. Ez mégis nagyon lassú ahhoz, ami az utóbbi ötven éven történt.

Korunkban tizednyi idő alatt nagyobb mértékben nőtt az egy laksora jutó jövedelem, mint az osztálytársadalmakban. Ez csak az átlag. A világ fejlett ötödében az egy laksora jutó jövedelem tízszeresére emelkedett. Ezzel a sebesség gyorsulással számolva, és ötven év múlva, azaz száz év alatt hússzoros lehet, de már nem a világ egy-, hanem kétötödében. Ráadásul az egyötöd 1950-ben még csak félmilliárd embert jelentett, 2050-ben a kétötöd több mint hárommilliárdot. Ez a növekedés nem népszaporulatból, hanem tapasztaltátvételből származik.

Ha e számokat az emberiség optimális létszámához viszonyítjuk, ami legfeljebb hárommilliárd, fajunk 2050-re eléri, hogy annyi ember lesz nagyon gazdag, és már nem szaporodó, amennyi az optimum lenne. Az emberiség kétharmada 2050-re nemcsak feleslegessé, hanem károkozóvá válik.

Az emberi faj már annyira túlszaporodott, hogy a száma mintegy kétszerese a kívánatosnak. Egyelőre nem látjuk az esélyét, hogy a fejlettek közé más kultúrák népei is fel tudnak emelkedni. Ezzel szemben, a reménytelennek tartott kultúrákban továbbra is rákosan magas a népszaporulat. Ez önmagában lehetetlenné teszi a felemelkedésüket. De még mindig nem akadt senki, aki kimondaná, hogy a korunk legnagyobb problémája, hogy fajunknak csak az a része szaporodik, amelyik esélytelen.

Ez egyértelmű mind a fajunk egészére, mind az egyes társadalmakra egyaránt.

- Nincs természetes szaporodás Európa nyugati felén, Észak-Amerikában, a Távol-Keleten, és Ausztráliában, de ott a várható fejlődés gyors, mert a lakosság életvitele is megfelel a kor kívánalmának.

- Nincs természetes szaporodás Eurázsia északi, gyakorlatilag alig lakott, kontinentális ötödén, de ott a lépéstartás sem várható, mivel a lakosság életvitele sem megfelelő.

- A világ minden további térségében reménytelen a jövő. Gyors marad a népszaporulat, és nem megfelelő az életvitel. Ezek egyike is elég ahhoz, hogy nem történhet lépes tartás.

A deformált szelekciót jellemi, hogy ott állt le a népszaporulat, ahol attól munkalépes korban mintegy ötvenezer dollár/év jövedelem várható, és ott gyors, ahol ennek ötvenede sem.

A kor demográfiai problémája, hogy a nagyon kedvező kilátások szinte csak ott vannak, ahol nem szaporodnak. A népszaporulat pedig csak ott gyors, ahol a kilátástalan a jövő.

Európa keleti felén ugyan nincs gyors népesség növekedés, és az élettér is alulnépesült, ennek ellenére sincs remény a lépéstartásra. A Szovjetunió nem azért bukott meg, mert bolsevik volt, hanem azért, mert a lakosságának kilenctizede eleve alkalmatlan a kor követelményei szerinti életvitelre. A pravoszláv kultúrájú embereket nem lehet takarékosságra, mértéktartásra, szorgalomra, vállalkozásra motiválni. Nem a bolsevik rendszer volt eleve alkalmatlan, hanem azok, akikre ezt ráhúzták. Az, hogy a bolsevik diktatúra erején felül imperialista lett, nem az ideológiából, hanem a lakosság elvárásából fakadt. Lenin naivul azt hitte, hogy a villanyfényes lakásokban az oroszok olvasni, tanulni fognak. Azok azonban továbbra is vodkát ittak, de már nem sötétben. Sztálin felismerte, hogy az orosz ember nem kényelmesebb, jobb életet akar, ami számára elérhetetlen, hanem először a holdra menni, és szuperhatalmi haderővel büszkélkedni. Ez, legalábbis időlegesen, elérhető volt.

A nagy kérdőjel a két Korea. Az északi, a bolsevik elképesztő katasztrófa. A déli a tőkés, példátlan siker. Ez a két tény kemény cáfolat a felfogásommal szemben, ami szerint nem a politikai rendszer, nem az ideológia, hanem annak a végrehajtóinak kultúrája az elsődleges. Mentségemre azt hozom fel, hogy a politika hozhat látványos sikert, ott is, ahol hiányoznak a stabil siker feltételei, de utána visszaáll a régi szint, és hozhat kudarcokat, ahol a siker indokolt, de utána helyreáll az eredeti szinten való folytatás. Elkerülhetetlen, hogy a két Korea egyesülni fog, és a jelenleg tízszer gazdagabb déli testvéréhez felzárkózik. Az történik majd, mint a kettészakított Németországgal. Nem gyorsan, és nem fájdalommentesen, de helyreáll az eredeti állapot.

Még jobb példa a Jaltai Szerződés alapján megszállt csatlósok esete. Azok számára a kelet-európai kultúra diktatúrája annál keservesebb volt, minél nyugatosabbak voltak, de a megszállás után helyreálltak a háború előtti arányok. Ma is, akárcsak a háború előtt, a volt csatlósok között a legjobban Szlovénia, Csehország, Észtország áll. Tíz, húsz év múlva a Nyugatoz viszonyított háború előtti arányok helyreállnak. Szlovénia ott lesz a többi alpesi nép között. Csehország közel lesz Ausztriához és Franciaországhoz. Észtország pedig Finnországhoz, azzal a különbséggel, hogy jelentős orosz kisebbséggel marad némi gondja.

A közép-európai ország azért nem áll egészen vissza a háború előtti arányához, mert megromlott az etnikai összetételük. Elvesztették az értékes zsidó és germán etnikumukat, ellenben megnőtt a visszahúzó cigányság részaránya.

Nagyon sokat elmondana az elmúlt században az emberiség életében kialakult kontraszelekció által okozott kárról, egy olyan mérleg, ami megmutatná, hogyan alakult volna fajunk társadalmi és gazdasági fejlettsége, az egy lakosra jutó jövedelme, ha minden kultúra, ország lakossága az első világháború előtti szinten marad.

- Az egy lakosra jutó jövedelem legalább felével, talán kétszer magasabb volna

-. A létminimum alatt élők száma pedig szinte jelentéktelenné csökkent volna.

- A természeti károkozás, fajpusztulás fel sem merülne.

- A nyersanyagok elfogyásával nem lehetne ijesztgetni.

Gondoljuk csak végig, hol és hogyan