Kopatsy Sandor gondolatai

 

Kopátsy Sándor                 EH                  2010-07-27

 

 

Nyolcvankilenc éves vagyok, és azzal dicsekedhetem, hogy kamaszkorom óta, jól igazodok el a világban. Ezt annak köszönhetem, hogy mindenütt a lakosság minőségét figyelem, mivel meggyőződésem szerint, minden azon múlik, hogy a lakosság viselkedési kultúrája mennyire fele meg a kor követelményeinek.

Ahol a lakosság puritán módon viselkedik, és az életviszonyai javulása mellett egyre kevesebb gyermeket vállal, ott biztosított a siker. Ahol a kettős elvárásnak akár az egyike is hiányzik, lehetetlen a felzárkózás.

 

A Nyugat a tőkés osztálytársadalom erős polgári demokratikus rendszerének köszönhette, hogy jelentősen a többi magas kultúra fölé emelkedett. Ebből a Nyugat azt a következtetést vonta le, hogy, aki sikert akar, térjen rá a polgári demokráciára.

A proletáriátus érdekét képviselő marxisták pedig azt hirdették, hogy a polgárokat ki kell zárni a hatalomból, és a proletárdiktatúra valamilyen formája jelent megoldást.

A polgárok mindenütt polgári demokráciát, a marxisták mindenütt proletárdiktatúrát akartak.

Egyik ideológia képviselői sem vették a fáradságot, hogy megvizsgálják, hol, mik a boldogulás feltételei.

Korunkban a boldogulásnak két alapvető feltétele van, ami fejlettségi szinttől független. Csak az a társadalom lehet alkalmas arra, hogy az élvonalba emelkedjen, amiben leáll a népesség spontán növekedése, és a lakosság viselkedési kultúrája puritán.

Ahol a lakosság növekedése hosszabb távon meghaladja az évi egy százalékot, ott kár kísérletezni, mert reménytelen a helyzet. Természetesen, lehet olyan ország, amelyen még a lakosság viselkedési kultúrája puritán, de a létszámuk még nem érte el az optimumot, ilyen Észak-Amerika és Ausztrália, aholaz egy százalékos népességnövekedésmég akár évtizedeken keresztül is, megengedhető. Ezektől eltekintve nincs olyan térség, amiben az évi egy százalékos növekedés is megengedhető. Szibéria ugyan alacsonyan népesedett, de a kelet-európai kultúra nem alkalmas az élvonalba emelkedésre. Fajunk jövőjének egyik kitörési útja lehet, ha a kelet-ázsiai puritánok települnek meg Szibériában. Az ő számukra ott több százmillió ember számára nyílna élettér ott ahol a jelenlegi gyér lakosság is alig él meg.

Ötven éve nincs olyan sikeres társadalom, amelyikben a népesség növekedése meghaladta a megengedhető minimális mértéket, és saját erőből növelni tudta volna az egy lakosra jutó jövedelmét olyan mértékben, hogy ne maradjon le a világ átlagához képest. Joggal állíthatjuk tehát, hogy a jelenlegi tudásunk alapján mindenütt reménytelen a lakosság életviszonyainak lépéstarása az átlaggal, ha gyors a népszaporulat.

Van ugyan néhány kivétel, ahol a gyors népszaporulat ellenére gyorsan nőtt az egy laksora jutó jövedelem, de ennek a forrása a bányajáradék. Ezért kell hangsúlyozni a saját erőt.

Márpedig, ha ezt tudomásul vennénk, beláthatnánk, hogy jelenleg az emberiség öthatoda alkalmatlan nemcsak a fejlettekhez való felzárkózásra, de még a lépéstartásra sem. Ezt a kizáró feltételt csak azok kerülhetik meg, akik erőszakkal fékezik a gyermekvállalást. Márpedig ennek, Kínától eltekintve, mindenütt hiányoznak a társadalmi előfeltételei.

Minderről meggyőződhetünk akkor, ha szembeállítjuk Kínát és Indiát, a két országot, ahol fajunk kétharmada él. A kínai bolsevik politikai diktatúra, az ország történelmi hagyománya lehetővé tette, hogy harminc éve, erőszakkal megfékezték a túlzott gyermekvállalást. Ezzel szemben India demokratikus politikai berendezkedése, és a történelmi múltja nem teszi lehetővé az erőszakos népességkorlátozást. Ebből fakadóan Kínában jóval egy százalék alá csökkent a népesség növekedése, Indiában viszont két százalék felett maradt. Ebből szükségszerűen következik, hogy amíg Kínában évi 4-5 százalékkal nő az egy laksora jutó jövedelem és vagyon, Indiában még szinten sem tudják tartani.

Afrikában, Dél-Ázsiában, Latin-Amerikában és a Közel-Keleten, ahol mindenütt két százaléknál gyorsabb a lakosság növekedése, és a gazdasági növekedés az indiainak még a felénél is lassabb, katasztrófa felé rohannak. Ezt ugyan senki nem vonhatja kétségbe, de mivel a népesség növekedésének megállítását lehetetlennek tartják, úgy tesznek, mintha ez a veszély nem is fenyegetne.

A társadalomtudományok még azt sem dolgozták fel, hogy Nyugaton miért állt le a népszaporulat. Pedig a válasz egyszerű, azért, mert a Nyugat eljutott a fejlődés azon fokára, ahol a népszaporult spontán leáll.

Ezt a szintet három feltétel teljesülése biztosítja.

Felvetődik a kérdés, minek köszönhette a Nyugat, hogy a nélkül is elérte azt a szintet, hogy céljának tekintette volna?

a. A viszonylag már sűrűn lakott élettere, az alig lakott két Amerika és Ausztrália betelepülésével megtízszereződött. Az ipari forradalom után Európa nyugati felén is az elviselhetőnél gyorsabban nőtt a népesség. Ezt a túlnépesedést levezette az eddig szinte üres kontinensek betelepedése. A történészek soka foglalkoznak az Amerikából behozott kincsekre, de alig említik, hogy milyen társadalmi és politikai szerepe volt a kivándorlásnak.

Ha nem sokszorozódott volna meg az Európa nyugti felén élő népek élettere, nincs ilyen gyors és sikeres társadalmi és gazdaági felemelkedés.

b. Európa nyugati fele a gyarmatosítás révén jelentős külső forráshoz jutott. Amennyire a széplelkűek hangsúlyozzák, hogy mennyi szenvedés jelentett a gyarmatosítás a gyarmatokon élők számára, annyira lapítanak arról, hogy mit jelentett a gyarmattartóknak. Mivel nem ismerek erre vonatkozó felmérést, becslésemre vagyok utalva. A gyarmatbirodalmak nemzeti jövedelmének mintegy negyede a gyarmatok feletti uralomból fakadt. Tehát gyarmatok nélkül lényegesen nehezebben lett volna elérhető az a magas jövedelemszint, amin leáll a népszaporulat.

c. A tudományos és technikai forradalom teljesen új munkaerőigényt támasztott, amit csak az iskolázott munkaerővel lehet hatékonyan kielégíteni. A 20. század közepére olyan technikai feltételek jöttek létre, amiben a munkaerő minőségével szemben támasztott igényt már nem lehet kielégíteni. Ez az igény hozta létre azt az iskolázottsági szintet, ami ahhoz kellett, hogy leálljon a népszaporulat.

d. A tudományos és technikai forradalom létrehozta az egyszerű, olcsó és biztos fogamzásgátlást. Szinte nyomát sem lehet találni annak, hogy a fogamzásgátlás nélkül hogyan alakult volna Európa nyugti felén a népszaporulat. Aligha vitatható, hogy sokkal magasabb lett volna. A fogamzásgátlás nélkül kétségtelenül lényegesen több gyermek született volna, olyanok, akiket nem akartak, csak jöttek. A nem tervezett születés még a jelen viszonyok között is számottevő, ezt mutatja, hogy a megszületettek jelentős hányada nem tervezett volt, hogy sok a terhesség megszakítás.

Azt, hogy a gyors népességnövekedés eleve kizárja az egy lakosra jutó jövedelem növelését. Ezt csak a kínai vezetés ismerte fel. Politikai és gazdasági megtorlással fékezte le a gyermekvállalást. Ezen a farizeus Nyugat hangosan botránkozik. Ennek az erőszakolt családtervezésnek köszönhető, hogy Kínában az éves 2-3 százalékos lakosságnövekedés a negyedére csökkent. A ritkán lakott keleti tartományokban még mindig meghaladja a két százalékot, de az eleve túlnépesedett keleti térségekben megállt. Még mindig nem akadt egyetlen társadalomtudós, vagy politikus, aki feltette volna a kérdést: Mi lenne Kínban, ha mára a kétmilliárd lakos közelében járnának?

d. Az olcsó és biztos fogamzásgátlás az emberiség történetének legjelentősebb találmány. A Nyugat és a Távol-Kelet felemelkedése e nélkül el sem volna képzelhető. Ráadásul, a nagy többség számára elérhető.Azelviselhetetlenül gyors népszaporulatot mégsem állítja meg, legfeljebb csak fékezi annak sebességét, ha a kulturális feltétele hiányzik.Ennek bizonyítéka a tény, hogy a keleti szláv államokban nincs népességnövekedés, elég magas az iskolázottság, mégis lemaradnak. Vagyis, nélkülözhetetlen előfeltétel a puritán viselkedési kultúra. Csak azok a népek juthatnak a csúcsra, amelyekben a lakosság viselkedését a puritanizmus, a szorgalom, a takarékosság, a tisztaságigény, a tanulási törekvés jellemzi.

Ahhoz, hogy valaki képet tudjon alkotni arról, hogy milyen irányban alakul a világ, sokkal fontosabb a fejlődés feltételeit ismerni, mint az újságokat olvasni, vagy a politikusok véleményét hallgatni.

Bizonyítékul felsorolok néhány példát az elmúlt száz év történetéből.

A politikusok, és történészek rövidlátását bizonyítja, hogy a jelent a bolsevik rendszer bukásának tekintik annak ellenére, hogy most van a diadala csúcspontján. Az elmúlt közel száz év során ott uralkodott, ott volt az irányító központja, ahol nemcsak a bolsevik, de minden forradalom eleve kudarcra volt, és van ítélve. Ahol a lakosság viselkedését nem a puritanizmus jellemzi, nem jöhet létre, illetve nem lehet az élvonalba kerülés.

Márpedig a kelet-európai népek viselkedését nem a puritanizmus jellemzi. Európában alapvetően három kultúra él egymás szomszédságában.

- Dél-Európa a görög-római kultúra szülőföldje. Ezen a mediterrán kultúra a jellemző. Minél délebbre, annál inkább. Ez annyira karakteres a Lisszabon–Róma vonaltól délre, hogy azok képtelenek, önerőből, Európa nyugati felével lépést tartani.

- Nyugat-Európa puritán térsége. Ennek magja a Helsinki - Bécs vonaltól nyugatra és az Alpoktól északra van. Szélesebb értelemben a Róma – Lisszabon vonaltól északra lévő térég. Ezer, még inkább ötszáz éve ez az emberiség egészének élcsapata, az ipari, majd a tudományos és technikai forradalom bölcskője.

- Kelet-Európa és a Balkán. Ebben a térségben a lakosság viselkedésében hiányoznak a puritán vonások. A Nyugat hatása ugyan nem hagyja érintetlenül, de ez soha nem hat olyan mélyre, hogy a nép viselkedését megváltoztassa. Amire a puritán Nyugt képes, az itt képtelenség.

Azt a tényt, hogy Európa keleti fele és a Balkán lakossága képtelen arra, ami a Nyugaton spontán megvalósul, sem a politikusok, sem a történészek nem tartják szem előtt.

A bolsevik rendszer nem azért bukott meg, mert eleve rossz volt, hanem azért lett rossz, mert rossz talajra hullott. Csak ezt kellene szem előtt tartani, és világossá válna, hogy a bolsevik rendszer ott bukott meg, ahol minden rendszer megbukik, illetve ahol egyetlen rendszer sem hozhat eredményt. Ezzel szemben példátlan diadalt arat ott, ahol a nyugati rendszer is csodát eredményezett.

Visszatérve a bolsevik rendszerre.

A történészek máig mérlegelik, mi lett volna, ha ott, 1917-ben a polgári forradalom győz? Egyszerű a válasz. Anarchia, mivel polgári társadalmat puritán polgárok nélkül nem lehet kiépíteni. Márpedig Oroszországban alig voltak polgárok, és azok sem voltak puritánok.

A zseniális Lenin felismerte, hogy nemcsak polgárok, de még proletárok is kevesen vannak. Azok is kevesen voltak ahhoz, hát pártdiktatúra lehetne, amivel, nézete szerint, szocialista társadalmat lehet építeni. Az egyetlen lehetőséget abban látta, ha a politikai elitből szervezett párt diktatúráját hozza létre. Ez a diktatúra majd létrehozza azokat a feltételeket, mindenek előtt az iparosítást és az iskolázottságot, amire a dolgozó nép diktatúrája épülhet.

A lényegről azonban ő sem vett tudomást. Nem puritán viselkedésű néppel a pátdiktatúra sem lehet hatékony. A keleti-szláv, általában a kelet-európai ember nagyon más, mint a puritán. A Szovjetunió nem azért omlott össze, mert bolsevik ideológiát követet, hanem mert egyrészt a kelet-európai ember viselkedése eleve versenyképtelen, másrészt imperialista lett akkor, amikor az már drága, és reménytelen volt.

Amikor a kelet-európai bolsevik rendszer összeomlott, a kelet-ázsiai példátlan virágzásba borult. Mert a puritán kínai emberrel a bolsevik rendszer is hatékony. Kínában a század végre egyetlen akadálya volt a gyors fejlődésnek, a gyors népességnövekedés. Amíg a Szovjetunióban a szlávok már nem szaporodtak, Kínában gyorsan nőt a népesség. Ahogy ezt megfékezték, a gazdaságban rugalmas bolsevik diktatúra lett a történelem legsikeresebb rendszere.

Közel húsz éve írtam egy könyvet arról, kiket tartok a 20. század legjelentősebb politikai szereplőinek. Ebben Roosevelt mellett csak Lenint és Maot említettem. Ma Tenget tartom a negyediknek.

Ez a fogalom sem tisztázódott. A Nyugati társadalomtudományok és politológusok a diktatúrát csak az eszköze alapján definiálják. Nem tesznek közöttük abban a tekintetben különbséget, hogy kiknek az érdekét képviselik.

Az osztálytársadalmak korában csak az uralkodó osztály érdekét képviselhették, mivel szükségszerű volt egy kisebbség uralma. A 20. század közepén azonban már a fejlett társadalmakban nem lehetett hatékony az osztályuralom, a politikai halomnak a társadalom egészének érdekét kellett képviselni. Ezzel létrejött az olyan diktatúrák kora, amiben azok a társadalom többségének az érdekképviseletét láthatják el.

Az első ilyen diktatúrák a fasiszták és a bolsevikok voltak. Ezzel kicsúszott a logikai lapja annak a felfogásnak, hogy diktatúra az, ami az egyéni szabadságjogokat korlátozza. Ehhez korunkban hozzá kell tenni, hogy két minőségében eltérő diktatúra van. Ugyan mindkettőnek közös jellemzője, hogy korlátozza az egyének szabadságát, de minőségi különbséget jelent közöttük az, hogy ez a korlátozás egy kisebbség, vagy a többség érdekét szolgálja.

A diktatúrák közti minőségi különbség jól mérhető azok népszerűségével. Össznépi az a diktatúra, amit a nagy többség támogat. Az első ilyen támogatott diktatúra a fasizmus, majd egyre inkább a bolsevik volt.

Akármennyi politikai erőszak hatott is a közvéleményre, a politikai szabadságra, a fasiszta rendszerek példátlanul népszerűek voltak. Csak a nagyon elfogultak hihetik azt, hogy a német, vagy a japán nép nem támogatta példátlan mértékben a saját diktatúráját.

Hitler és a japán császár tekintélye példátlanul nagy volt. Az ünnepléseiket nemcsak a szervezettségük, de a nép spontán öröme is jellemezte. Elég volt megnézni az osztrák nép önfeledt örömét, amikor Hitler bevonult.

Még a háború utolsó, már gyakorlatilag elvesztett szakaszában sem volt dezertálás, példátlan volt a halált megvető harckészség. Az amerikai katonák nem értették, hogy a japánok akkor sem adják meg magukat, amikor már semmi esélyük sem volt a túlélésre.

Természetesen nem minden fasizmusnak volt ilyen egyértelmű a támogatottsága. A nem puritán népek fasiszták sem tudtak lenni.

A szovjet katonák hősiességét is csak a rendszerhez való kötődésük magyarázza.

A közelmúltban egy amerikai közvélemény kutató végzett száznál több országban kutatást azzal a céllal, hogy mekkora a rendszer támogatottsága. Ebből is kiderült, hogy Kína messze kimagaslik a demokráciákhoz képest. Ott a lakosság 86 százaléka tartja jónak a kormánya munkáját. A polgári szabadságjogok országaiban a támogatás ritkán éri el az 50 százalékot. Ezt a liberális szabadságjogok apostolai a nép butaságával magyarázzák. Ezzel szemben Kína abban a tekintetben is kimagaslik, hogy ott az elmúlt harminc éven háromszor gyorsabban nőtt az egy laksora jutó fogyasztás, a leggyorsabban az iskolázottság, és a várható életkor.

Fajunk történetében a bolsevik rendszer volt az első, amelyik a nép érdekét szolgáló diktatúrát akart. Ezt a diktatúrát máig a nyugati történészek csak az embertelensége alapján ítélik meg, az eredményét nem mérik. Nem számolnak azzal, hogy összetörte, aminek összetörése nélkül nincs társadalmi előrelépés.

Nemcsak Oroszországban, de a fél-perifériák szintjén lévő minden társadalomban mindig visszaállt a régi szemét, ha egy kisebbség nem gyakorolt kemény politikai diktatúrát a korábbi rend erői felett, ha a forradalmárok nemcsak a gazdaságot, de a társadalmi életet is demokratizálni akarták.

Lenin a gazdaságot reformáló terve, korai halála után gyorsan megbukott, és Sztálin vezénylete alatt olyan erők kerültek uralomra, amelyek a gazdasági reformokat sem tartották megengedhetőnek.

Az európai bolsevik rendszerek két okból buktak meg.

- A piac jelzéseit kikapcsoló gazdaság nem lehet versenyképes. Nem lehet hatékony, és nem nevelheti fel azokat a társadalmi erőket, amelyek idővel stabilizálni tudják a politikai reformokat.

- A gazdaságra is ráerőltetett diktatúra imperialistává tesz. Ez a fasiszta rendszerek mindegyikében is beigazolódott. A gazdaságban versenyképtelen diktatúra külső erőszakra épít. Amit nem tud elérni a piacon, azt a hadszíntéren akarja elérni.

A kisebbség diktatúrájának szükségességét bizonyította a magyar 56-os forradalom is. A pártban és a gazdaságban reformot követelőket nagyon gyorsan félreállították a fél-feudális viszonyokat restaurálni kívánó társadalmi erők.

Mao, aki az 56-os forradalom elsőszámú támogatója volt, gyorsan felismerte, hogy a magyar forradalom ellenforradalommá változott át. Ő követelte először a Szovjetunió fegyveres beavatkozását. Ez a felismerése késztette Kínában a kulturális forradalom elindítására. A történészek a kulturális forradalmat embertelen bűnnek, politikai ostobaságnak minősítik, holott az a gazdaság megreformálhatóságának előfeltétele volt. Mao felismerte, hogy nem lehet addig a gazdaságot megreformálni, amíg nincs biztosítéka arra, hogy nem kerülnek hatalomra az egyúttal politikai reformokat is követelő erők. A történészek máig nem ismerték fel, hogy mi volt a kulturális forradalom feladata, pedig még annak iszonyú pusztítása, embertelensége sem volt elég ahhoz, hogy jóval később, a Teng-vezette gazdasági reformok hullámán felszínre kerülő politikai reformereket csak tankokkal lehetett eltiporni. Ha a kínai vörös hadsereg nem veri le a politikai reformot is követelőket, szó sem lehetett volna az elért gazdasági sikerekről. Politikai demokráciában még Kína egysége sem lett volna fenntartható, nem beszélve a legalapvetőbbről, a gyors népszaporulat erőszakos megfékezéséről.

Lenin mentette át a fejlett nyugati társadalmakat megdönteni akaró marxizmust a fél-perifériás Oroszországba. Ott ugyan csak annyira vitte, hogy a régi rendszert összetörte, de a sikere eleve kudarcra volt ítélve, hiszen a kelt-európai emberek viselkedése eleve alkalmatlan az élvonalba emelkedésre.

A bolsevik Szovjetunió ugyan nem volt képes a csodára, de történelmi szerepet játszott abban, megnyerték a háborút a fasizmusokkal szemben, valamint Rooseveltnek sikerült összetörnie a nyugat-európai országok gyarmattartó rendszerét. De erről később.

A lenini bolsevik rendszer azonban fajunk történelmében páratlan sikert aratott, illetve arat ma is Kínában. A kínai csodához hasonló eredményről fajunk történelme még nem ismer. A Nyugat már magához emelte a polgári demokráciák által járt úton a kisebb, de néhány európai fogalmak szerint nem kicsi konfuciánus országokat. Azok is közel kétszázmillió lakost jelentenek. Ennél azonban hétszer több felemelése a lenini elvek érvényesítésével folyik.

A második világháború előtt sokan, nemcsak a németek és a japánok, úgy látták, hogy Hitler és a japán császár lesz a század két nagy politikai alakja.

Egyikük sem lett, és ebben maguk is hibásak. Közös hibájuk volt, hogy nagyságrenddel túlértékelték az országuk, a népük elért erejét.

A két háború között már nyilvánvalóvá vált, hogy a tőkés osztálydiktatúra viszonyai nem tarthatók. A tudományos és technikai forradalom a fejlett, polgárosult Nyugaton olyan feltételeket hozott létre, amelyek nem tűrték meg az osztálytársadalmi formát.

Ez csak a nyugat-európai gyarmattartó társadalmakban volt, ideig, óráig, fenntartható, mivel a gyarmataikból jelentős jövedelemhez jutottak. Ezek megtartása és kizsákmányolása is egyre nehezebben volt megoldható, nem tudták a lakosság foglalkoztatását megoldani. A gyarmattartásuk egyre inkább előnyből hátránnyá vált. Ennek ellenre a nyugat-európai hatalmak ezt nem vették tudomásul, betegesen ragaszkodtak a gyarmatik feletti politikai és gazdasági uralomhoz. A gyarmathoz nem jutottak, illetve azoktól az első világháború végén megfosztottak, betegesen gyarmatokra vágytak.

Ennek volt tragikus példája Churchill, akinek okossága ellenére, fogalma sem volt arról, hogy a gyarmatbirodalom anakronizmussá vált, és még azt sem vette tudomásul, hogy szövetségese, Roosevelt elsődleges háborús célja a gyarmatrendszer felszámolása. Azt hitte megnyerte a háborút, pedig minden célját elvesztette.

A gazdaságtörténet máig adós annak kimutatásával, hogy az első világháború óta, a gyarmattartás már nem volt előny.

Az első világháború után még nyoma sem volt annak a viharos társadalmi és gazdasági fejlődésnek, ami a másodikat követte.

A tőkés osztálytársadalmakban a gazdasági válságot a liberális gazdaságpolitikájuk idézte elő. Erre a tőkés országok társadalmi és gazdasági bezárkózással válaszoltak. Kivételt az Egyesült Államok jelentett, ahol a New Deal név alatt, az állam alaposan belenyúlt a gazdaságba. Különös sikert azonban ez sem hozott.

A tőkés osztálytársadalmak között csak a skandináv államokban ismerték fel a követendő utat, az össznépi társadalom építését. Könnyű volt nekik, hiszen ők voltak a nyugati világban a leginkább puritánok.

A közelmúltan készítettem egy felmérést, ami kimutatta, hogy a megelőző száztíz évben, vagyis a tudományos és technikai forradalom első jeleinek jelentkezése óta, az egy laksora jutó jövedelem a leggyorsabban a skandináv, és az alpi népek társadalmaiban történt. Vagyis a leginkább puritánok körében volt a leggyorsabb a társadalmi fejlődés.

Az elmúlt ötven évben azonban őket is megelőzték a távol-keleti tigrisek. Mivel, ők még puritánabbak.

A fél-perifériák, a világ feltörekvő, puritán népei a fejlettekben jelentkező, de őket még súlyosabban súlytó válságra fasizmusokkal válaszoltak. A fasizmusok mindegyikét az erős liberalizmus ellenesség, és politikai szabadságjogok drasztikus korlátozása jelentette.

rendszer a társadalmi és gazdasági válsággal küszködő osztálytársadalmakkal szemben társadalmi és gazdasági fölényt mutatott. A siker szállt a fasiszta államok, mindeneke előtt Németország és Japán, fejébe. Ennek hatására egyre inkább letértek a belső társadalmi és gazdasági feladataik teljesítéséről, és imperialistává váltak.

A történészek máig nem merik bevallani, hogy békés viszonyok között a fasizmusok mind társadalmi, mind gazdasági tekintetben jobban teljesítettek, mint a liberális tőkés demokráciák. Csökkentették a társadalmi különbségeket, felszámolták a munkanélküliséget, és gyorsabban építették az infrastruktúrát. Röviden, inkább össznépi célokat szolgáltak.

A siker megrészegítette a fasiszta országokat, gyarmatbirodalommá válásra törekedtek. Nagyon gyorsan bebizonyosodott, hogy, mint minden rendszer, a faizmus is, elsőssorban a puritán életvitelű népek, a németek és japánok, számára bizonyult sikeresnek. Ennek megfelelően ők váltak a fasiszta imperializmus zászlóvivőivé. A német és a japán fasizmus gazdasági csodát produkált. Néhány év alattfelszámolta a munkanélküliséget, minden tőkés polgári demokrata országnál sokkal gyorsabban emelték az életszínvonalat. Ennek hátán a történelemben példátlanul népszerű rendszerré váltak. Ugyan nem lehet a választásaikat demokratikusnak tekinteni, de a választási eredményeket mégis a népszerűség tanúsítványának kell tekinteni.

Itt volna az ideje, hogy a történészek is vegyék tudomásul, az a jobb rendszer, ami jobban teljesít, és jobban el tudja magát a lakosság többségével fogadtatni.

Napjainkban a fasizmust embertelen rendszernek tartják annak ellenére, hogy minden érintett nép történelmében a legnépszerűbb rendszer volt. Azzal csak néhány ország bolsevik diktatúrája versenyezhet. A közelmúltban publikált egy amerikai közvélemény kutatóintézet adatokat arról, hogy melyik országban a lakosság hány százaléka van megelégedve a saját politikai rendszerével. A rangsorban Kína vezet 86 százalékkal. A nyugati demokráciákban az 50 százalék már nagyon ritka. A nyugati társadalomtudósok mégis embertelennek tartják azokat a rendszereket, amelyek az embereknek a leginkább megfelelnek.

Még kevesebb szó esik arról, hogy a világ szinte minden fél-perifériához sorolandó társadalma önakaratból választotta, és támogatta, a fasiszta rendszerét.

A közép-európai, és a kelet-ázsiai fasizmusok betegesen faji felsőbbrendűségükkel magyarázták a sikerüket, és a másik fajhoz tartozók üldözői lettek. Európában, elsősorban a példátlan sikereket elért zsidóságot tekintették kártékonynak. A közép-európai antiszemitizmus a zsidók páratlan sikere miatti irigylésükre épült, hisztériává, embertelenséggé dagadt.

A fasizmusok története is azt igazolta, hogy a siker elsődleges feltétele nem a politikai módszer, nem az ideológia, hanem a lakosság viselkedési módja. A jelenkor követelményei között, a puritán viselkedés minden rendszerben sikert hoz, a nem puritánok pedig lemaradnak.

A puritán németek és a japánok fasizmusa, olyan teljesítményekre volt képes, ami a fejébe szállt, erejét irreálisan túlértékelve, magát minden feladat teljesítésére képesnek tartotta.

E két nép háborús teljesítménye óriási volt annak ellenére, hogy a teljesíthetetlen feladatok általában gyorsan lelepleződnek. Máig érthetetlen, hogy a két nép értelmisége is teljesen elvesztette realitásérzékét.

A hadvezetéshez és a nemzetközi erőviszonyok felméréséhez laikus vezérük minden mániákus elképzelését fegyelmezetten igyekeztek végrehajtani.

Hitler első agressziói egyértelműen bizonyították, hogy a nyugat-európai tőkésállamoknak nincsenek a kontinensen háborút is kockáztató érdekeik, az Egyesült Államok elnöke, Roosevelt pedig a német és a japán imperializmusban, a klasszikus gyarmatbirodalmak erejét őrlő politikai rendszert látott. Az idő a fasiszta Németországnak dolgozott, számára a kontinensen való berendezkedés lehetősége adott volt. Németországnak elég lett volna várni. Ezzel szemben a rövidlátó Hitler az orránál fogva vezethette a német diplomáciát és vezérkart.

Ezt a tényállást jól bizonyította, hogy az sem zavara az Egyesült Államokat, hogy a bolsevik és a náci diktatúra szövetséget kötött. Ez volt Hitler egyedüli reálpolitikai lépése.

A második világháborúban, egészen a német hadüzenetig, az Egyesült Államok csak annyi segítséget adott a gyarmattartóknak, hogy minél tovább eméssze erejét a fasiszta diktatúrákkal folytatott háború. Ráadásul a volt gyarmattartók ingyen semmit sem kaptak, Roosevelt hagyta őket, elsősorban Angliát, minél jobban eladósodni.

A primitív Hitler még mindig a száz évvel korábbi stratégiában gondolkodott, a nagyobb élettér jelent nagyobb katonai erőt. Pedig számára a szövetséges Szovjetunió sokkal előnyösebb lett volna, mint a megszállt. Mint általában a fasiszták, Hitler sem értette meg, hogy sokkal nehezebb, drágább mások felett erőszakkal uralkodni, mint az ostobát, a szegényt, megvásárolni.

Érthetetlen, hogy a német történészek sem értik meg, hogy Hitler legostobább döntése volt a Szovjetunió megtámadása. Onnan, még győzelem esetén sem számíthatott akkora támogatásra, erőforrásra, mint amennyit megkaphatott volna a szövetségesének deklarált Sztálintól.

Amennyire könnyű bizonyítani, hogy Hitler ostoba stratéga volt, annyira nehéz a politikai és katonai zseninek deklarált Churchillről bebizonyítani ugyanezt. Ezt, az sem könnyíti meg, hogy a második világháborúban a legtöbbet nem a vesztesek, hanem a magát nyertesnek érző Brit Birodalom vezetője, Churchill vesztett.

Ha a történészek eljutnának addig, hogy egy háború nyertesit nem a fegyverletétel napján, hanem csak azt következően néhány évtizeddel később lehet felmérni.

A háború egyelten egyértelmű nyertese az Egyesült Államok lett. Ez már a béketárgyalásokon kiderült. Minden Roosevelt akaratának megfelelően történt.

A történészek a háborúk nagy veszteseinek a Német Birodalmat és a Japán Császárságot tartják. Nem veszik tudomásul, hogy a háború előtti pozíciója mindkét népnek megnőtt. Ők hajtották végre a háborút követő két g0azdasági csodát. Erre csak azért lehettek képesek, mert a háború katonai elvesztése szerénységre kényszeríttette őket. Németország ma sokkal inkább Európa vezető hatalma, mint a háború előtt volt. Ma a német nép a „győzteseknél”, a háború előttinél viszonyítva, jobban él, nagyobb a gazdasági súlya.

Ez még inkább igaz Japánra. A háború előttihez viszonyítva a japán nép jobban él, nagyobb a világgazdasági szerepe.

A Szovjetuniót is a háború egyértelmű nyertesének tartják, holott mára, etnikumaira szétesett. Oroszország nem a saját erejéből, hanem a nemzeti kincseinek exportjából élő, önerejéből szegény ország. Önerejéből, az olaj és földgáz nélkül ott állna, ahol a két szláv testéve, Ukrajna és Fehér-Oroszország. Sokakat félrevezet, hogy az Egyesült Államok akaratából, Jaltában szuperhatalmi szerepet kapott. Nem veszik tudomásul, hogy az Egyesült Államok támogatása nélkül, Jaltában nem kap semmit. Nem önerejéből, hanem az Egyesült Államok elnökének akaratából szállhatta meg Közép-Európát, és maradhatott itt fél évszázadon keresztül.

A Szovjetuniónak az Egyesült Államok érdekéből kapott szerepet nemcsak a szovjetvezetők, és a nép, de a Nyugat is komolyan vette.

A történészek máig nem ismerik fel, hogy a hidegháború Roosevelt zseniális találmánya, ami lehetővé tette az Egyesült Államok számára nemcsak a gyarmatok gyorsabb felszabadítását, de a szövetségesi kordában tartását is. Ha nincs hidegháború, ha nem kell a Szovjetunió katonai erejétől félni az európai államoknak, nem jöhet lére az összefogásuk, végül az Európai Unió.

Japánt sem lehetett volna olyan rövid láncon tartani, ha nem kell félni a Szovjetunió katonai erejétől.

Húsz évvel a háború után már egyértelmű volt, hogy a háború igazi vesztesei a gyarmattartók, mindenek előtt a Brit Birodalom. Ők semmit sem nyertek, de mindent elvesztettek, amit háborús céljuknak tekintettek.

A század utolsó évtizedére a Szovjetunió is szétesett. Legfeljebb a gyenge szomszédoknak kell félni tőle.

Amennyire történelmi érdem volt a gyarmati rendszer felszámolása, amiben szüksége volt a Szovjetuniótól való félelemre is, annyira katasztrofális következményekkel jár annak a figyelmen kívül hagyása, hogy a kizsákmányolástól megszabadult elmaradt világban robban a népszaporulat, elviselhetetlen túlnépesedés következik be. Az elmúlt hatvan évben többel nőtt az elmaradt világ népessége, mint előtte összesen.

A nyugati világban nem akadt egyetlen társadalomtudós, és felelős politikus, aki gondolt arra, hogy mivel jár az elmúlt, és a várható ötven évben megtörtént, és a bekövetkező népességrobbanás. Elképesztő társadalmi és természeti kárt. Ezzel szemben a világ azt tartotta az alapvető erkölcsi elvárásnak, hogy minél kevesebb ember haljon meg. Az fel sem merült, hogy ebben az esetben mennyi születés nem okoz elviselhetetlen társadalmi nyomást, és természetpusztítást.

Két példa.

Az alábbi két példán azt kívánom illusztrálni, hogy milyen stratégiai hibák fakadtak abból, hogy nem számoltak a népesség növekedéssel.

Az ezredfordulóra egyértelművé vált, hogy egyetlen szuperhatalom maradt a porodon, az Egyesült Államok. Korlátlan a hatalma, de nagyon korlátolt a helyzetfelismerő képessége. Ez semmiben sem nyilvánvalóbb, mint a Közel-Kelet és Izrael kezelésében.

 

Az Egyesült Államok a háborút követően azonnal két olyan stratégiai hibát követet el, amit máig, és még sokáig nyög.

Az Egyesült Államok vezetői azt hitték, hogy az ország számra legfontosabb stratégiai anyaggal, a nyersolajjal való ellátás biztosítása. Mivel az akkori ismeretek szerint, ezt csak a közel-keleti olajból lehet biztosítani, egyik első gondjuknak tekintették, hogy ezt a térséget a maguk számára biztosítsák. Ezért kötöttek, sietve, örök barátsági és segélynyújtási szerződést Szaúd-Arábiával. Ez katonai védelmi garanciát biztosított elsősorban Szaúd-Arábia, de gyakorlatilag az olajban gazdag közel-keleti térség egésze számára.

Ezzel az Egyesült Államok garanciát vállalt arra, hogy a közel-keleti feudális társadalmak fenntarthatják idejétmúlt rendszereiket, mindaddig, amíg Amerika-barát politikát folytatnak. Ennél erkölcstelenebb elkötelezettséget nem ismer az elmúlt hatvan év. Az Egyesült Államok, a haladó világ példaképe, állami garanciát vállalt, és vállal a legkevésbé igazságos társadalmi rendszerek fenntartására mindaddig, amíg azok az érekeit szolgálják.

Nem is gondol senki arra, hogy az olajban gazdag arab országok, Szaúd-Arábia néhány ezer hercege, a sah által elnyomott Irán, a Husszeint Irakja sokkal elitéltebb rendszerek voltak, és azok ma is, mint a Szovjetunió volt, ami ellen hidegháborút, eszeveszett fegyverkezési versenyt folytattak. Azt azonban látni kellett volna, hogy a zsákutcába került, imperialistává vált, bolsevik rendszer százszor modernebb társadalom volt, mint az Egyesült Államok bármelyik közel-keleti kedvence. Utólag az sem vitatható, hogy a bolsevik rendszer romjain felépült volt tagállamok még betegebb, reménytelenebb társadalmak, mint az ördöginek kikiáltott bolsevik elődjük volt.

Az elmúlt hatvan évben nem volt az Egyesült Államoknak olyan közel-keleti védence, aminek társadalmi berendezkedése nem embertelenebb, mint a szovjetrendszer volt.

De nem is a közel-keleti államok társadalmi elmaradottsága a fő hiba, hanem a térségben folyó féktelen népességnövekedés. Nem akadt az Egyesült Államok vezetésében egyetlen olyan politikus, aki felmérte volna, mi vár az olyan társadalmakra, amiknek eleve túlnépesedett az élettere, és a lakossága évi 2-3 százalékkal növekszik. Ha akadt volna, kiderül, hogy ilyen népességnövekedést még a legnagyobb olajgazdagság sem képes tartósan feldolgozni.

Elég lett volna megnézni Irak népesedését. Az ország lakossága negyven év alatt, az emberpusztító háborúk ellenére, háromszorosára nőtt.

A Közel-Keleten, ahol a művelhető területre vetített lakosság eleve sűrű volt, negyven év alatt 180 millióval nőt a lakosság.

Ebbe a túlnépesedett és túlnépesedő, reménytelen térségbe segítették a holocaust borzalmai után megrettent európai zsidóság államalapítását, és a zsidó állam létének garantálását. Rosszabb helyre nem mehetett volna találni a világ legfejlettebb etnikumát jelentő zsidó diaszpóra számára. Ha az európai zsidókat az Egyesült Államok fogadja be, óriási nyereséghez jut. Az oda költöző zsidók ma néhányszor jobban, és százszor biztosabb jövő elé nézve élhetnének, mint a közel-keleti zsidó államban. A zsidó állam védelmének garantálása azonban sok százmillió arabot tett ellenséggé.

A Nyugat közel-keleti és dél-ázsiai politikája bukásra van ítélve. Amíg nem sikerül a népszaporulatot megállítani, addig minden segítség többet árt, mint használ. Márpedig semmi jele nincs annak, hogy a Nyugat ott bevezetheti, amit Kínában embertelennek ítél. A sikeres családtervezés gondolat még fel sem merül, pedig már ma is késő, mert ezek térségében eleve még egyszer annyi ember él, mint amennyivel sikerre lehetne számítani. Senki sem meri leírni, hogy nincs megoldás, a jövőjüket rájuk kell bízni. Csak ők tudják egymást az eltarthatóság mértékére irtani. Márpedig nélküle nincs számukra kiút.

Az Egyesült Államok már a második világháború végére az egyetlen szuperhatalom volt. Ezt a szerepét kiválóan betöltötte azzal, hogy a Szovjetuniót a demokratikus Nyugat létét fenyegető veszélynek állította be, felszámolta a gyarmati rendszert.

Az ugyan tagadhatatlan, hogy Sztálin és birodalma ilyen szerepről álmodott, hiszen az volt évszázadok óta a cári Oroszország álma is. De ahogyan a cároknak sem volt az álmuk megvalósításához erejük, a bolsevik Szovjetuniónak sem volt. Az erőt az Egyesült Államok, név szerint Roosevelt, adta amikor ingyen ellátta modern fegyverekkel a Hitler ellen harcoló Szovjetuniót, amikor Jaltában neki adta Közép-Európa államait, majd Japán északi szigeteit.

Nem ismerhetjük Sztálin és a bolsevikvezetők gondolatait, amikor azt tapasztalhatták, hogy Churchill pénzért, előjogokért kaphat amerikai fegyvereket, üzemanyagot, ők pedig ingyen. Ők láthatták, hogy az amerikai segítség nélkül elvesztették volna a háborút a német és a japán fasizmus közé szorulva. Ők örülhettek, hogy megnyerték a háborút, de arról nem is álmodhattak, hogy megkapják Közép-Európát, ahol kedvük szerint uralkodhatnak. Ők sem hihették el, hogy Roosevelt közelebb áll hozzájuk, mint Churchillhez.

A Szovjetunió a háború után is számíthatott az Egyesült Államokra.

Az is meglepte őket, hogy az Egyesült Államok nemcsak szabad kezet adott nekik a magyar forradalom leveréséhez, de a Szuezi Válságban a nyugat-európai tőkés demokráciákkal szemben velük szövetkezik.

Az Egyesült Államok támogatását annyira félreértették, gyengeségének vélték. Ezért már rovására is akartak terjeszkedni. A Kubai Válság volt az első, amikor nem a nyugat-európai volt gyarmattartók, hanem az Egyesült Államok érdekét sértették. Ebben már az Egyesült Államokkal került szembe a szovjet imperializmus. A szovjetvezetés, aminek színvonala egyre csökkent, képtelen volt megérteni az Egyesült Államok érdekét.

Ez még nyilvánvalóbbá vált, amikor a Szovjetunió Afganisztánt szállta meg, vagyis azt a szerepet játszotta, amit a nyugat-európai gyarmattartók évszázadok óta.

A Szovjetunió e két esetben lépte át a Jaltában neki ajándékozott határt, mert imperialista, gyarmattartó szerepre tört.

A Szovjetunió imperializmusát sem értik meg. Az minőségében más imperializmus volt. A nyugati imperialisták anyagi érdekből hódítottak. Tették, amikor a gyarmatokból még anyagi haszon származott. A Szovjetunió vallási térítést akart elérni. A vazallusiból nem húzott hasznot, sőt fizetett is nekik, csak hozzá hithű szolgák legyenek.

A gyarmattartásnak három fázisa volt.

1. A haszonnal járó a gyarmattartás. Ennek a jövedelemforrásnak köszönhette Nyugat-Európa a világ fölé emelkedését, a tudományos és technikai forradalmat.

2. A remélt haszonnal járó gyarmatosítás. A német és a japán imperializmus már csak a vélt haszon reményében hódított. Nem ismerte fel, hogy már sokkal olcsóbb mindent a világpiacon megvásárolni, mint erőszakkal rabolni. Amikor a háborúvesztés után ezt tették, csodára lettek képesek.

3. A szovjet imperializmus. Ez fizette a gyarmatit, hogy büszke lehessen önmagára. Ez olyan sokba került, hogy összeroppant.

 

A világon senki sem ismerte fel, hogy a jövő a kelet-ázsiai puritánoké. Ez a siker abból fakad, hogy a kelet-ázsiai konfuciánus viselkedési kultúra még az északnyugat-európainál is puritánabb, a kor elvárásinak annál is megfelelőbb. Az ottani emberek nemcsak megfelelőbbek, de sokkal többen is vannak.

Az Egyesült Államokon belül, az utóbbi hatvan év során, a csendes-óceáni térség lett a motor. Ezt követte a Csendes óceán északi harmadának másik partján az amerikai befolyás alá került térség államainak a csodálatos felemelkedése. Japán, Tajvan, Dél-Korea és a két városállam felemelkedése a világgazdaság élvonalába olyan csodálatos gyorsan történt, amire senki nem számíthatott.

Az, hogy a Nyugatnak fogalma sem volt arról, hogy a kelet-ázsiai emberek milyen értéket jelentnek, már bebizonyította a kínai diaszpóra. Azt más államokban élő kínaiak azt a szerepet játszották a Csendes Óceán térségében, amit Nyugaton a zsidóság. Messze a befogadó népek fölé emelkedtek.

A második jelzés Japán háborús szerepe. A volt gyarmattartók alárendelt szerepet játszottak vele szemben. Az Egyesült Államok sokszorta nagyobb erejével szemen is évekig ellen tudtak állni.

Az igazi bizonyítékot azonban a háború után Japán és a kis tigrisek adták.

Az Egyesült Államok Kína esetében nagyon későn ébredt, sőt még ma sem méri fel, hogy a század második felén mivel kell számolnia. Pedig lett volna néhányszor esélye.

Közvetlenül a háború után nem ismerte fel, hogy a jövő nem a kínai polgárságé, hanem a falusi népé. Minden erejével a kommunista ellenes erőket támogatta, nem azt tette, amit Roosevelt. Akkor sem kapott észbe, amikor romlott a szovjet-kínai viszony, amikor a kínai kommunisták örömmel tárgyaltak volna.

Vietnám esetében is a rossz oldalra állt. Ismereteim szerint, Vietnám kulturális tekintetben Olaszországhoz hasonló. Egy nyelvű, de két alapvetően eltérő kultúrájú ország. Az északiak puritánok, a déliek dél-ázsiaiak. Vietnámban az északiak a németekhez, a déliek a dél-olaszokhoz hasonlíthatók. A társadalmi, különösen a katonai értékük között nagyságrendi a különbség. Aki a dél-vietnámiak oldalán harcol, az veszít, aki az északiakkal szövetkezik, az nyer. Nincsenek adataim, talán senkinek, de a délieknek nyújtott támogatás legalább tízszer akkora volt, mint az északiaké, mégis az utóbbiak nyertek.

 

Meggyőződésem szerint, Roosevelt volt az egyetlen amerikai elnök, aki elég nagy volt ahhoz, hogy a világ valaha ismert legnagyobb szuperhatalmának a vezetésére megfelelt.