Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                  EA                  2010-09-04

 

 

Ezt az anyagot annak köszönhetem, hogy egy barátom azt állította, hogy Brazília fel fog zárkózni az élvonalba. Az én véleményem azzal ellenkező annak ellenére, hogy Brazília tudomásom szerint is páratlan lehetőségekkel rendelkezik, de a lakosság viselkedése és a gyors népszaporulata eleve kizárja a felzárkózást.

Tudtam, hogy a brazil nagyüzemi mezőgazdaságban és néhány iparágazatban csodát produkáltnak.

Azt látom, hogy ami Brazíliában történik, az a túlnépesedett világ élelmezhetőségének bizonysága. Bebizonyították, hogy a trópusok közelében, terméktelennek tartott savanyú talajon is termelhetők azok a növények, és hatékonyan termelnek húst, amikben egyre nő a kereslet, és ugyanakkor a fejlett világban korlátozottak a kapacitásnövelés lehetőségei.

A történészek mániákus politika centrizmusa hetven éve bosszant. Ennek egyik példáját azzal illusztrálom, hogy szinte említést sem tesznek a Nobel díjas gabonanemesítő, Bolaugról holott munkájának köszönhetően, ma százmilliókkal kevesebben éheznek. Ő néhány évtizeddel korábban szomorúan állapította meg, hogy Brazília déli harmadában óriási műveletlen terület van, de a talaj olyan savanyú, hogy művelésre nem alkalmas. Húsz éve ott folyik a történelem legnagyobb mezőgazdasági forradalma.

Ez a térség alig lakott, a legközelebbi kikötő 2-4 ezer kilométerre van. Itt ma szinte minden fele áron termelnek, csak a világpiacra juttatás kerül nagyon sokba. Ezt kell majd megoldani.

A csoda azzal kezdődött, hogy 1973-ban alapítottak egy agrárkutató intézetet, rövidített neve Embrapa. Ez lett a csodakovácsa. A világban nagyon kevesen, nálunk szinte senki még a létezéséről sem tud, pedig a történelmi szerepe csak az elektronika nagyjaihoz hasonlítható. Becslésem szerint, már ma is több százmillió embernek teremtett táplálékforrást, és váratóan egy milliárddal többnek fog. De még Nobel-díjat sem kaptak.

Ez az intézet abban különbözik a fejlett világ testvérintézeteitől, hogy eleve támogatásra nem szoruló akart lenni, és mindenki másnál inkább az is lett. Az EU-ban a mezőgazdasági támogatás az árbevétel 29, az OECD országokban 26, az Egyesült Államokban 12 százaléka. Brazíliában csak 5.7 százalék. Ennek ellenére Ez az ország növelte a leggyorsabban a mezőgazdaságban való részarányát.

Elég néhány adat.

- Brazília belépett a nagy gabonatermelők, az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Argentína mellé. A gabona vetésterülete ugyan alig ötödével nőtt, de a termé megkétszereződött. Bebizonyosodott, hogy a gabonával nem egyre északabbra kell menni, ahogyan azt ötven éve Hruschov elképzelte, hanem a melegebb felé. Egyelőre fel sem lehet mérni, hogy Brazília déli fele mit tehet le az élelmezés asztalára. Az elmúlt húsz év eredményei példátlanul sikeresek.

- A világpiacra kerülő cukornak 45, a szójának 38, a marhahúsnak 24, a sertéshús szinte a semmiből 10 százalékát adja ez az ország.

Ez csak a legutóbbi tíz év eredménye. Világtörténelmi jelentősége abban van, hogy először lép be a világ élelmezésébe az Egyenlítő alatti, viszonylag melegebb éghajlatú térség. Ötezer évig a gabonatermelés egyre északabbra ment, még végre, a biológiai forradalomnak köszönhetően, délre fordult, ahol több a napfény, még nagyobb termés érhető el. Sajnos ilyen térsége csak Brazíliának volt.

Egyéb, belátható jövőben hatékony termelésbe fogható, világméretű térség csak az Egyesült Államokban van. De ott is csak harmad annyi, mint Brazíliában. Ráadásul az utóbbi térség nemcsak napfényben, de vízzel való ellátottságban is magasan első.

Érdemes a brazil mezőgazdasági csoda okai keresni.

- Elsőnek említem az Embrapa fejlesztéspolitikáját. Egyetlen olyan agrárpolitikát képviselő intézet, amelyik nem az államtól, hanem a tudományoktól várja az áttörést. Az Egyesült Államokban elért genetikai eredményeket bátran alkalmazza. Ebben az országban van a genetikai beavatkozásoknak a legszélesebb körű alkalmazása.

- Brazília nem ott akart csodát, ahol már voltak eredmények, hanem feltárta a lehetőségeket ott, ahol még sem lakosság, sem infrastruktúra nem volt. A két trópusi termék, a cukor és a kávé, csupán őrizte pozícióját. Felismerte, hogy az ország mezőgazdasága, infrastruktúrája és lakossága a művelésre alkalmas térségek tizedén zsúfolódik össze. A 400 millió hektáros művelhető terület kihasználatlanul maradt, annak ellenére, hogy azon 1.000 milliméter közeli értékeken mozog az évi csapadék, és bőven van napfény.

- Az észak-amerikai genetikai eredmények mellett két nagy külső forrást talált. Egyrészt a hasonló éghajlatú Afrikából hozott be egy számukra csoda füvet, a Brachiariat, másrészt Indiából egy zebuból kitenyészetett marhafajt, a nelore nevűt, ami az argentinnal keresztezve csoda marha lett.

- A térség savanyú talaját meszezéssel javítják. Ma már évi 25 millió tonna meszet hoznak talajjavításra. Ez önmagában gigantikus szállítási feladat az alig betelepült vidéken.

Ennyi is elég a tanulság levonására.

Brazíliának van annyi és olyan szakembere, akik elég képzettek és még inkább bátrak, hogy szinte minden kínálkozó alkalmat világszinten megoldjanak, ehhez azonban az kell, hogy izolálni tuják magukat a brazil társadalom egészétől.

Ezt a világszínvonalú nagyvállatok meg tudják oldani úgy, hogy bezárkóznak, nemcsak a vállalatok, a gyárak, hanem a tisztviselők is. A munkaerőt pedig a kereslet sokszorosát kitevő kínálatból mazsolázhatják ki.

A nagy bányák, még inkább az olajkitermelők államot képzenek maguknak az államban. Ezt a legkönnyebben majd a tengeri fúrótornyokon történhet meg.

A világszínvonalú mezőgazdaság pedig elvonult oda, ami eddig lakatlan volt.

De ez nem csak brazil tanulság, hanem a fejlett világ parancsa. A tudomány, a technika, a tőke oda megy, ahol a lakosság világszínvonalú, vagy ahol nincsen lakosság, csak azok lesznek ott, akiket magukkal visznek.

Ez sehol sem jelentkezik jobban, mint a hadviselésben. A modern hadsereg tengeren és levegőben könnyen érvényesíti a fölényét, de ha elmaradt térségben az emberek közé kényszerül, kudarcra van ítélve.

Kopátsy Sándor                    PE                2010-09-05

 

 

Ma divat azt jósolgatni, hogy a világgazdaság három nagy agglomerációja, Európa nyugati fele, Észak-Amerika és a Távol-Kelet közt, hogy fognak alakulni az erőviszonyok. Könnyen válaszolom, hogy fordított sorrendben.

Az EU messze a legkevésbé versenyképes, a másik kettőhöz képest lemarad, annak ellenére, hogy Észak-Amerika jelenlegi fölénye is gyorsan fog csökkenni.

Az EU ugyan jelentős előrelépést jelent a térség ezerötszáz éves múltjához képest, de a versenytársaihoz képest egyre jobban lemarad. Minden tagország érdeke a tagság, de egyik se ringassa magát abban, hogy ez az előrelépés ellenre, az igazi versenytársaihoz képest, egyre hátrébb kerül. A tagországokat ugyan vigasztalhatja, hogy csak e két térségéhez képes marad le, minden más térséghez, a világ gyorsan szaporodó többséghez képest tovább növekszik az előnye. Ha fajunknak első három helyezettjét díj illeti, még a díjunk nem forog veszélyben. Igaz az, hogy a bronznál fényesebb éremre ne számítsunk.

Az EU nagy lépés előre, hiszen nem kell attól félni, hogy múltunkhoz hasonlóan, egymással háborúzunk. Még attól sem, hogy mások támadása fenyeget. A legnagyobb baj, hogy azt hisszük, hogy túlléptünk az egymással szembeni hisztérikus nacionalizmusunkon.

Az, hogy az áruk és a turisták számára megszűntek a határok, olyan nagy lépes, amiről még hetven éve sem álmodhattunk. A tagállamok hisztérikus nacionalizmus azonban még nincs eltemetve.

Engem elsősorban a saját nacionalizmusunk szomorít el.

Két elrettentő példám van.

- Amikor egy osztrák cég meg akarta venni a MOL részvényeinek többségét, egy pillanatra elfelejtettük a húsz éve folyó pártpolitikai iszapbirkózást, és a parlament azonnal törvényt hozott a MOL minden áron való megtartása érdekében. Arra senki sem gondolt, hogy a mai világgazdaságban anakronizmus az ilyen törpe nemzeti olajvállalat.

- Még elszomorítóbb a nemzeti légitársaságunkhoz való görcsös ragaszkodás.

Ma vigasztalódtam, amikor a francia és a német vasutak közötti függetlenségi harcukról olvasok. A német-francia politikai szövetséget csodának tartottam. Az állam- és kormányfők lehetnek olyan belátók, hogy ketten sem igazi nagyhatalma, de egymással marakodva operett figurák. Ezt belátták, de azt képtelenek megérteni, hogy a modern vasútközlekedés számára az egyes országok kicsik. Az amerikai, vagy a kínai vasút nagyobb térséget hálóz be, mint az EU egésze. A német, illetve a francia vasút nem tervezhet olyan túllépést az országa határán, amit a másik fél nem hisztérikusan ellenez, személyes megtámadásának fog fel.

Azon pedig már nevetni lehet, hogy a francia vasúti szakszervezet az ellen tiltakozik, hogy a Párizsig menő német luxusvonaton a kalauz egyúttal italt és csokoládét is árul. Ők soha nem fognak abba beleegyezni, hogy a kalauzt leminősítsék.

A sztoriról egy 16. századi francia hajózási vállalkozás tulajdonosa azért panaszkodik, hogy azok a ronda németalföldi hajózási társaságok kiszorítják őket a versenyből, mert a puritán holland legénység szerényebb koszttal is megelégszik, nem követel magának fehér kenyeret, és minden étkezéshez egy pohár bort. Barna kenyéren, és burgonyán is megél.

Ma is ott tartunk, mint négyszáz évvel korábban. A német vasút tisztességtelen versenyt folytat, hiszen a német kalauz elveszi az utasellátók munkáját.

De ez a nacionalizmusnak csak a kabaréba illő csúcsa.

Kopátsy Sándor                 PE                   2010-09-03

 

 

Az rendszerváltást követő húsz év egyik minket is súlyosan érintő problémája a cigánykérdés. A cigányságot szinte teljesen kizártuk a társadalmi munkamegosztásból, és tétlenül nézzük a lezüllésüket és a nagyon gyors szaporodásukat.

Történelmük egyik legnagyobb, az utóbbi szász évben a legnagyobb bűnének tartom az ország etnikai összetételének deformálását. A két húzó etnikumot, a zsidót és a svábot, kiirtottuk, kitelepítettük, elüldöztük, utána a legnehezebben beépíthető etnikumot, a cigányságot kizártuk a társadalmi munkamegosztásból és alamizsnán tartjuk, ugyanakkor a gyors szaporodásukat közömbösen bámuljuk.

A zsidóság üldözése, jogaiktól és vagyonuktól való megfosztás, majd a deportálása nemcsak a két háború közti úri társadalom, de az egész nemzet bűne. Ezzel máig nem néztünk illő módon szembe. Nemcsak iszonyú bűn volt, hanem iszonyú kárral is jár.

A svábok kitelepítésért már a háború utáni politika a felelős. Ezt sem tártuk fel őszintén.

A cigányság elleni bűnünk új keletű, azért döntően a rendszerváltás a felelős.

El kell ismerni, hogy mindhárom bűn térségünk minden népének bűne. Ez azonban nem csökkenti az általunk elkövetettekért való felelősség vállalást. Erről azonban mélyen hallgatunk.

Még ott sem tartunk, nemcsak mi, de a többi érintett sem, hogy legalább tisztességesen felmérnénk a problémát. Ezt jó illusztrálja egy statisztika, amiben Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szerbia, Románia, Görögország és Törökország cigány lakosságának a számáról közölnek adatokat.

Megdöbbentő, hogy minden országban két adat szerepel. A hivatalos, és a becsült számuk. Általában a hivatalos számuk fele a becsültnek. A letagadásban mi vezetünk, nálunk csak a becsültnek harmad a hivatalos. Az én becslésem az itt közöltnél is lényegesen magasabb.

Nem tudok arról, hogy az említett országokban nálunk jobban törődnének a cigánysággal, pedig mi sem teszünk az érdekükben szinte semmit.

Az első teendő a munkára fogásuk lenne, de ezért senki sem tesz semmit.

A szélsőjobb munkatábort javasol.

A szoclib pártok pedig emberi jogokat.

A jelenlegi kormány legalább büntet. Ez sem ér többet, mint a közvélemény megnyugtatását.

Kopátsy Sándor                EE                   2010-09-01

 

 

A közgazdászok félrevezetik nemcsak a közvéleményt, de még a politikusokat is, amikor az országot tekintik mércének. Nem azt nézik, hogyan alakul az adott országok lakosainak sorsa, anyagi helyzete, hanem az országot tekintik célnak.

Azt, hogy ez mennyire félrevezető, számos esetben megpróbáltam illusztrálni. A tálalás akkor nagyon félrevezető, ha az egymással szembeállított országoknak eltérő mértékben változott a népessége.

Számomra két visszatérő példa van, holott a torzítás, sőt félrevezetés általános, hiszen vannak olyan országok, ahol ma is évi 3 százalékkal nő a lakosság, és vannak olyanok, ahol csökken.

Kína és India. E két, kontinensnyi ország nemzeti jövedelme szinte minden jelentős országénál gyorsabban nő. Csak az a különbség, hogy Kínában jelentősen 1 százalék alá szorították a népesség növekedését, Indiában pedig 2 százalék felett van. Ebből következően alapvetően különböző az egy laksora jutó jövedelem alakulása. Kínában huszonöt éve 10 százalék körül mozog a nemzeti jövedelem növekedése, amiből az egy alaksora jutó jövedelem évente 7-8 százalékkal növelhető. Ezzel szemben Indiában a nemzeti jövedelem ugyancsak nagyon gyorsan, évi mintegy 8 százalékkal nőt, de ebből az egy lakosra jutó jövedelemnek csak 1 százalékos növekedése tellett, hiszen a növekvő lakosság is fogyasztott, és ráadásul annak vagyonigényét is ki kell elégíteni. Ahol több ember él, ott kevesebb erőforrás jut egy laksora, ráadásul azok számára is kell lakást, munkahelyet, infrastruktúrát teremteni. Vagyis, amíg Kínában évi 7-8 százalékkal nőtt az egy laksora jutó, elfogyasztható jövedelem, addig Indiában alig változhatott. A fajunk történetében még nem volt arra példa, hogy két, kontinensnyi ország lakosságának az életviszonyaiban, néhány évtized óta ekkora különbség keletkezhetett volna. A közgazdászok pedig egyenlők versenyét látják, vagy legalábbis láttatják.

Nem sokkal kisebb jelentőségű a félreértés, amikor az Egyesült Államokat és Japánt állítják szembe. Azt közlik, hogy az elmúlt tizenöt év során Japán nemzeti jövedelme stagnált, az egyesült államoké pedig átlagosan 3 százalékkal növekedett. Tehát Japán lemarad, válságban van. Azt ugyan tudják, de nem hangsúlyozzák, hogy e tizenöt év alatt Japánban gyorsabban javult a lakosság jövedelme. Ez a meglepő tény abból fakad, hogy eltérően alakult a lakosság száma. Az Egyesült Államokban évi másfél százalékkal nőtt, Japánban pedig közel egyszázalékkal csökkent.

Mi következett ebből?

Japánban évente közel két százalékkal nőtt az egy lakosra jutó vagyon akkor is, ha nem lett volna felhalmozás, az Egyesült Államokban pedig évente 4-5 százalékos felhalmozásra volt szükség, csupán ahhoz, hogy ne csökkenjen az egy laksora jutó vagyon. Vagyis az Egyesült Államokban 6-7 százalékkal gyorsabban kellett növelni a nemzeti jövedelmet, mint Japánban csupán ahhoz, hogy ne maradjon le. Tekintve, hogy ekkora különbségről szó sem lehetett, az Egyesült Államokban nem javultak úgy az életviszonyok, mint Japánban. Ezzel bebizonyosodott, hogy a népesség növekedése elviselhetetlen terhet jelent még akkor is, ha ez a világ leggazdagabb, ritkán lakott szuperhatalmában történik, és a lakosság növekedésének mértéke csak a világ átlagának fele.

A ténynek, hogy a közgazdaságtan nem lát előre, döntően azzal magyarázható, hogy az országok, és nem azok lakosságának gazdasági növekedését vizsgálja. Fogalma sincs arról, hogy milyen teherrel jár már a lakosság évi egyetlen százalékos növekedése is, és mennyi előnnyel jár a lakosság lassú csökkenése.

Addig nem is lesz tisztánlátás, amíg a közgazdaságtan nem az egyének jólétének növelését, életkörülményeinek javítását tekinti a társadalom elsődleges céljának. Ezzel szemben megragadt az osztálytársadalmak korában, amiben az egyén sora akkor volt javítható, ha az állama erősebb, gazdagabb lett.

A közgazdaságtan a lakosság számának növekedését a tőkés osztálytársadalmak világának törvénye szerint ítéli meg. Ez azt jelenti, hogy a létszámnövekedésnek csak az előnyeit, a csökkenésnek csak a hátrányait veszi figyelembe.

A jelenkori fejlett társadalom abban is minőségi változást hozott, hogy a következő generáció felnevelése egyre inkább társadalmi feladattá, gonddá változott.

A társadalomnak szinte a fogamzástól a munkába állásig feladatai vannak. Korában ez csak a családok belső ügye volt.

Első feladat az volna, hogy megállapítsuk, milyen állami, társadalmi költségek járnak az egyén felnevelése során.

Megpróbálom felsorolni a feladatokat.

a. A fogamzás és a szülés között. E téren a finneknek van a legnagyobb tapasztalatuk, hiszen 1939 óta, országos szinte nyomon követik a születéstől kedve az életpályát. Tőlük világszerte ismert adatokat lehet kapni arról, hogy a magzati kihordás hogyan hat az életpálya során. Kiderült, hogy az életteljesítmény szempontjából az egyik legfontosabb kor a kihordási idő. Ennek értékelése, és alkalmazási lehetősége az egészségügy tudományos feladata. Ebből ki fog derülni, hogy fontos társadalmi érdek a minél sikeresebb szülés anyagi ösztönzése.

b. A jelenlegi hazai helyzetben az újszülöttek ápolása, étkeztetése is sok kívánni valót hagy hátra. Társadalmi feladatnak kell tekinteni már ebben a korban a kívánatos nevelés biztosítását. Ahol erre valamilyen anyagi vagy erkölcsi okból nem biztosított a család, ezt a feladatot a bölcsődéknek kell elvégezni. Amennyiben a szülők ezt megtagadják, ne járjon családi pótlék. Bizonyos képességek felismerését, és fejlesztését már ebben a korban el kell kezdeni. Ilyen például az egyensúlyérzék, a tériszony, a tapintási képesség, az úszás, vagy a zenei hallás. Ebben, a kezdethez a sportorvosok, zenepedagógusok segítsége a legkönnyebben elérhető.

c. Az óvoda, kötelező. Alóla csak az átlagosnál jobb családi környezet indokolhat mentességet, ha az anya nem dolgozik. Az ilyen korú gyermekek neveléséhez legyen megkívánt a nevelési szaktanácsadásban való részvétel.

d. Nemcsak az általános iskolai oktatásban való részvétel kötelező, de az ebben való részvétel minősége is jutalmazandó. Fontos az iskolai szerepés minőségtől függő állami támogatás, mert éppen a legindokoltabb esetekben, a szülők számára közömbös a tanulás minősége. El kell érni, hogy a szülőknek jelentős anyagi érdekük legyen abban, hogy a gyermekük milyen tanuló.

e. A továbbtanulást, minden olyan pályára készülők esetében jutalmazni kell. Ez a jutalmazási rendszer ne csak a továbbtanulásra, hanem a társadalom érdekének megfelelő szakma választára is ösztönözzön.

A felnevelés érdekében történi társadalmi ráfordításokat össze kell adni. Ez a költségnorma legyen az alapja miden olyan számításnak, ami megmutatja, hogy mennyibe kerül az államnak egy többletmunkaerő létrehozása. Ezt az összeget kell megelőlegezni azoknak a szülőknek, akik a társadalom számára kívánatosnál több gyermeket vállalnak. Erről szól a demográfiai szabályozásra készült javaslat. Ezt az összeget, illetve annak meghatározott részét kamatostól visszakapják a szülők, amikor a gyermekül nevelése, képzése befejeződött. Ennek részletezése megtalálható a demográfiai szabályozásról szóló javaslatban.

Az újratermelés érdekében, minden plusz lakosra meg kell teremteni a munkaképes korig tartó felnevelési költséget, és az egy lakosra jutó nemzeti vagyon nagyságának megfelelő plusz vagyonnövekvést. Az utóbbi az egy laksora jutó nemzeti jövedelem mintegy háromszorosa. Ebből az következik, hogy minden 1 százalékos lakosságnövekedés érdekében a szinttartáshoz egy százalékkal kell növelni fogyasztást, és a nemzeti jövedelem három százalékát a nemzeti vagyon gyarapítására kell fordítani. Vagyis az 1 százalékos lakosságnövekedés, az egyszerű újratermelés érdekében is, országos szinten 3.5 százalékos nemzeti jövedelemnövekedést követel meg.

Ezek alapján könnyű belátni, hogy még az 1 százalékos népességnövekedés is lehetetlenné teszi a lakosság életviszonyinak tartós javulását.

Mivel a makrogazdaságtan nem számol a lakosságnövekedéssel járó pénzügyi tervekkel, képtelen felfogni, hogy fajunk legnagyobb tragédiája, hogy éppen az a többsége, amelyik életviszonyait a leginkább javítani kellene, olyan mértékben szaporodik, aminek az igényeit még részben sem képes kielégíteni.

Az elemi színvonal alatti közgazdaságtan csak azt nézi, hogyan nő az országok nemzeti jövedelme, de figyelmen kívül hagyja, hogyan alakul az egy laksora jutó jövedelem és vagyon. A közvéleményben azt a hitet kelti, hogyha gyorsabban nő a nemzeti jövedelem, mint a lakosság, akkor az egy lakosra jutó jövedelem tartható, sőt. Ezzel szemben a színt tartáséhoz 3-4 százalékkal gyorsabban kell növelni a nemzeti jövedelmet, hogy az egy laksora jutó vagyon is tartható legyen.

Az eddig közölt arányok azonban csak akkor volnának elégségesek, ha az egy laksora jutó erőforrások mindegyike a lakosság számával arányosan változatlan költséggel növelhető. Azonban éppen a legfontosabb erőforrások esetében ez nem igaz.

Ez a leginkább jelentkezik a természeti erőforrások esetében. A termőföld, és a víz az elmaradt társadalmak két legfontosabb erőforrása. Indiában a lakosság az elmúlt harminc évben 50 százalékkal nőtt, a megművelhető terület azonban alig tizeddel. Az öntözővíz sem volt növelhető.

A Római Klub tudós professzori csak az energiahordozók és a fémek elfogyásával rettegtették a világot, de az nem jutott az eszükbe, hogy a túlszaporodó emberiséget a természet nem viseli el. Ez minden faj legnagyobb veszélye.

Ezzel szemben a liberális közgazdászok vesszőparipája a népesség stagnálásából, illetve csökkenéséből, az elöregedésből származó nyugdíjteher. Ez valóban nagyobb, de tizedét sem teszi ki annak a tehernek, ami a népesség növekedéséből fakad.

A közgazdaságtan azért képtelen az előrelátásra, mert hamis cél szolgálatára optimalizál. A makro-egység teljesítményének nagyságát optimalizálja, nem az egyedeire jutót. Minden következtetése más lenne, ha ezt a tévedését feladná.

Kopátsy Sándor                EF                   2010-08-30

 

 

Ideje volna tudomásul venni, hogy a nyugati fejlett országoknak nincs szükségük a képzetlen munkaerőre.

A jelenlegi pénzügyi válság jelentősen megnövelte a korábban is magas munkanélküliséget. A közgazdászok most abban reménykednek, hogy a válság után megoldódik a munkanélküliség is. Ez a naiv hit azon alul, hogy a fellendülő termelésnek szüksége lesz a munkanélküliek munkájára. Ebben azonban nem reális reménykedni.

A jelenlegi munkanélküliséget ugyanis nem a válság okozza, hanem az alacsony képzettségű munkaerővel szemben kereslet hiánya.

Mindenek előtt az kell megnézni, hogy milyen képzettségű a jelenlegi munkanélküliség. Ebből kiderülne, hogy a nagy többségük képzetlen. Számos EU országban olyan etnikumhoz tartozik, amelyiket kerülnek a munkaadók. Ez a tény két okból jött, és jön létre.

A. Minél fejlettebb a technika, annál kisebb a képzetlen munkaerővel szemben igénye, annál inkább a képzettre szorul, még akkor is, ha az egyre drágább, ha másoktól kell elcsábítani. Különösen Európa nyugati fejlett felében, az EU országokban a háborús újjáépítéshez sok millió képzetlen, munkaerkölcsében gyenge munkaerőt importáltak, ami most a nyakukon maradt.

B. A távol-keleti piacok megjelenésével a világgazdaság a tömegtermelésre olyan képzetlen munkaerőt kapcsolt be, aminek egyrészt az ára tört rézébe kerül annak, mennyiért egyáltalán Nyugaton munkaerőt lehet kapni, másrészt erre a célra sokkal jobban megfelel. Ennek következtében a nyugati országokban olyan olcsón jelentek meg a kelet-ázsiai tömegtermékek, amivel otthon nem tudnak versenyezni.

A fenti két okból hiába lendül vissza a gazdaság, a jelenlegi munkanélküliek nagy többségére továbbra sem lesz szükség. Ha megindulnak a befektetések, azok olyan minőségű munkaerőt igényelnek, amit nem találnak meg a munkanélküliek népes seregében.

Arra sem lehet számítani, hogy a nyugati államok lemondanak az olcsó távol-keleti importról, mert azt otthon csak jóval drágábban tudnák pótolni. Ami inflációt jelentene, méghozzá elsősorban a társadalom kisebb jövedelmű kétharmadában.

Az Egyesült Államok azzal fenyegeti Kínát, hogy korlátozni fogja a tőle származó importot. Ezt azonban nem teheti meg, mert az import hazai termelésre való kiváltása 2-3 százalékos áremelkedést okozna. He nem is ekkora mértékben, de az EU országok is így járnának.

A nyugati fejlett országokban a gyenge minőségű munkaerő tartós munkanélkülisége azonban elviselhetetlen szociális és pénzügyi feszültséget okoz. Ezért ezek foglalkoztatását csak állami beavatkozásokkal lehet megoldani, a normatív munkaerőpiacra nem lehet számítani.

A gazdaságpolitikának tudomásul kell venni, hogy a gyenge minőségű munkaerő foglalkoztatását nem lehet a normatív piacra bízni. Ennek érdekében olyan foglalkoztatási könnyítéseket kell bevezetni, olyan ágazatokat kell fejleszteni, mik felszívják a képzetlen munkaerő tartós munkanélküliségét.

Magyarországon a jelenlegi munkanélküliség szinte egészében olyan, amire a normatív szabályok esetében a piacnak soha nem lesz igénye.

A Fidesz hozzálátott a tartós munkanélküliek megkönnyített foglalkoztatáshoz. Ezen az úton kell tovább keresni a lehetőségeket.

A legtöbb eredmény azonban az orosz agrárexport felújításától várható. Be kell rendelkezni az öntözött konyhakerti mezőgazdaságra, és annak termékeit elvinni az orosz piacokra. A kertészet és a családi házépítkezés az a két szektor, ami a munkaerőigényét döntően a vidéki, képzetlen lakosságból elégítheti ki.

A hazai foglalkoztatásra a hetvenes évek adtak jó példát.

A hatóságilag is megkövetelt, az átlagbér gazdálkodással serkentett teljes foglalkoztatás a háztájival, a munkahelyi maszekolással és a soha nem tapasztalt sajátrezsis házépítkezéssel a munkaerő páratlan mértékű mozgósítását hozta létre. Igaz, hogy a munkahelyek jelentős hányadában gyenge volt a munkafegyelem és a munkaintenzitás, de a szabadidőben annál eredményesebb volt.

Ideje volna a legvidámabb barakk általános elutasítása mellett annak látványos eredményeit elismerni, és azokból tanulni. A közvéleménynek máig sokkal jobb véleménye van a teljes munkabiztonság évtizedeiről. A rendszerváltás óta pedig megéltük a liberalizmussal járó hátrányok szinte mindegyikét.

Kopátsy Sándor                 ED                   2010-09-M1

 

A közgazdaságtan makroszintű alkalmatlanságát talán semmi sem bizonyíja jobban, mintha megnézzük, hogyan kezeli a lakosság számának alakulását. Ha nő a népesség figyelmen kívül hagyja annak költségvonzatát, ellenben, ha csökken, csak annak káros jelenségét veszi figyelembe.

Ez azért hiba, mert fajunk társadalmi fejlődése éppen a jelenkorban jutott el odáig, hogy ennél nincs is nagyobb problémája. A jelenkori fejlett társadalom csak akkor lehet versenyképes, ha a népesség mennyiségi és minőségi változását kézben tudja tartani.

Mint mindenben, a jelenkori fejtett társadalom a lakosság újratermelésében is minőségi változást hozott.

Az osztálytársadalmakban a népesség változása csak a határköltség változási függvénye alapján alakította a lakosság számát, de sem a túl, sem az alul népesdés nem okozott társadalmi problémát. Azok spontán megoldódtak.

Jó húsz éve a Nyugat felé, címen megjelent könyvemben azt írtam, hogy minden osztálytársadalom lakossága a határköltség optimuma közelében mozgott. Minél laposabb volt a határköltség optimuma környékén a változás, annál jellemzőbb volt a túlnépesedés. Ezért az öntözéses növénytermelő kultúrákban ugyan nagyon magas volt, de a túlnépesedettség szinte állandósult.

Ezzel szemben a pásztortársadalmakban nagyon alacsony volt a népsűrűség optimuma, de nagyon keményen bűntető volt az optimum túllépése. Ezek ugyan gyorsan túlnépesedtek, de azonnal kirajzásra kényszerültek.

A pásztorkodásra épülő társadalom nagyon szapora volt, mert egészségesek voltak az életkörülmények. Az eltarthatóság nem is annyira a lakosság, mint az állatállomány eltarthatóságban jelentkezett. Ha az állatállomány takarmány- és vízigénye meghaladta a kedvezőtlen évek hozamát kegyetlen keménységgel pusztított el aránytalanul nagy állományt. Tekintettel arra, hogy a puskapor megjelenése előtt, a pásztor lényegesen jobb katona volt, mint a földműves, jellemzővé vált, hogy a pásztorok lerohanták a védekezésre képtelen növénytermelőket, majd ott növénytermelőkké váltak.

A túlnépesedés azért volt minden társadalomban jellemző, mert a hatalmi elit érdekelt volt a minél több alattvalóban. Azok jelentették számára, védekezés esetében a haderőt, általában az adófizetőt. A nagyobb lakosság nem jelentett nagyobb költséget, hiszen arról a alattvalók gondoskodtak. Nagyon ritka, kivételes volt, amikor a társadalom már a gyermekvállalásba is beavatkozott. Erre a történelem egyetlen, társadalmilag szervezett példát ismer, a nyugat-európai feudális társadalom kiscsaládos jobbágyrendszerét.

Az osztálytársadalom elsődleges feladata volt, hogy megakadályozza a túlnépesedést, de ezt nem tudatosan tette.

Miért nem vált a túlnépesedés társadalom tudatos feladatává?

Mert az ebből fakadó társadalmi veszteség az uralkodó osztály számára közvetlenül nem jelentkezett. A kívánatosnál több gyermek felnevelése a család belső gondja volt.

Kopátsy Sándor               PD                   2010-08-30

 

 

Kína 25 éve hivatalosan is bevezetett, és szigorúan ellenőrzött, büntetett családtervezése a fajunk történetében példátlan születés visszafogást eredményezett. Az egy anyára vetített születések száma, 1965-ben még közel 6 élve születést jelentett, de már jó tizenöt évvel korábban csökkeni kezdődött, mert a politikai vezetés nyíltan foglalkozott a gyermekvállalás korlátozásának indokoltságával.

A kínai emberekre jellemző mód alapján már a társadalommal szembeni felelősség felvetése is példátlan eredménnyel járt. Az egy anyára jutó szülések száma tizenöt év alatt a felére csökkent. Ha a kelet-ázsiai fegyelem, és elkötelezettség általános lenne az egész elmaradt világban, akkor ma kétmilliárd emberrel kevesebben élnének. Sokkal kisebb volna fajunk gondja.

A következő tizenöt évben érték el a máig is tartott szintet, az egy anyára jutó 1.8 születést.

Ezen belül a városokban, ahol a törvényt szigorúan betartják, a gyermekvállalás példátlanul alacsony, 1.1 élveszülés. Az a szigor azonban csak a kínai lakosság 40 százalékát érinti. A falusi lakosságra is vonatkozik a törvény, de a végrehajtás nem ilyen szigorú. Az ország nyugati területén a ritka lakosára, többségben más etnikumokra nem vonatkozik a törvény.

Az első leánygyermek esetében, négy év után engedélyezik a második szülést. Az engedély nélküli második gyermek után, a városokban, 5-10 év átlagkereset a büntetés. Ez nálunk 5-10 millió forintnak felelne meg.

Az egész nyugati világ által barbárnak minősített születéskorlátozás ellenére, Kínában évi 0.6 százalékkal nő a lakosság száma, vagyis minden már gazdagabb távol-keleti és európai országnál gyorsabban! Japánban a népesség, évtizedek óta fogy annak ellenére, hogy a várható életkor példátlanul magas. Ezért erkölcstelen a kínai intézkedés bírálata anélkül, hogy a Távol-Kelet nála sokkal gazdagabb országit figyelembe vennénk

A mintegy 150 milliós kínai diaszpórában, ami szinte teljesen városlakó, 1.14 az anyák gyermekvállalása. Nehezen érthető módon, a Nyugaton élő zsidó diaszpóránál tízszer nagyobb kínai diaszpórával, annak sikerével, ami a zsidóhoz hasonlóan képzett, és gazdag, senki nem foglalkozik.

Kopátsy Sándor                PP                   2010-08-30

 

 

Az ötvenes években, amikor mindenki félt a rendszerhű és buta káderesektől, arra hivatkoztam, hogy jobb volna erre a célra kutyát vagy lovat foglalkoztatni, azok ugyanis tévedhetetlen emberismerők.

A hatvanas években itt járt az abesszin császár, aki kifejtette, hogy a testőrök nem érnek semmit. Erre a feladatra sem a legjobbakat gyűjtik. Náluk családi hagyomány, hogy a császári parkban mindig 23 oroszlánt tartanak, amelyek szabadon járkálnak. Akik hozzá jönnek, találkoznak néhány oroszlánnal. Azok viselkedését jelentik a főudvarmesteremnek, aki csak olyanokat enged a közelembe, akiket barátságosan fogadnak az oroszlánok.

A hetvenes években a televíziónál dolgoztam. Ott azt is megtanultam, hogy a közönség nem az okos logika, hanem a viselkedés alapján dönt. Szinte mindig az okosak ellenében.

Ezek jutottak eszembe, amikor a The Economist beszámol egy tanulmányról, ami azt elemzi, miről lehet megállapítani, hogy a vállaltok helyzetét ismertető egyén őszinte, vagy félrevezető. Több ezer beszámoló szóhasználatát, stílusát elemezve vonták le a következtetésüket.

Az elemzést ugyan figyelmesen olvastam, és hasznosnak tartom, de itt is az jutott az eszembe, hogy sokkal jobb a kutyák megérző képessége. Azokban még soha nem csalódtam.

Kopátsy Sándor                PG                  2010-08-30

 

 

Mintegy húsz éve kértek meg a bortermelők, hogy tartsak nekik egy gazdaságpolitikai beszámolót.

Hozzájuk autózva találtam ki az alábbi iránytűt.

Egyik nagy kedvencemtől, Max Webertől indult el a logika. Ő azt állította, hogy a sikeres tőkés gazdaságépítők a protestánsok. Ezt, én úgy értelmezem, hogy a puritánok. Azok viselkedése felelt meg a legjobban a tőkés iparosítás igényének. Ma is azt állítom, hogy a puritán viselkedésű lakossággal könnyű a világ élvonalába kerülni. Most azt teszem hozzá, hogy a konfuciánusokkal még könnyebb.

Erre fel előadásomat azzal kezdtem, hogy a tőkésiparosítást a sör gyártókkal, és sörívókkal lehet a legkönnyebben megvalósítani. A tudományos és technikai forradalom ezt a kör azzal bővítette ki, hogy a minőségi bortermelő, és fogyasztó népek lettek a kényesebb igények leghatékonyabb kielégítői.

Ez jutott az eszembe, amikor a The Economist legutóbbi számában azt olvasom, hogy Ázsia, elsősorban a Távol-Kelet, a sörfogyasztásban megelőzte Európát. Európában az elmúlt tíz évben lassan csökken, Ázsiában viszont ez idő alatt közel ötven százalékkal megnőtt. A növekedés, elsősorban Kínának köszönhető.

Korunkat azért is nehéz megérteni, mert még a sörfogyasztás is többet változhat tíz, mint korábban száz év alatt.

Kopátsy Sándor                  PE                  2010-08-31

 

 

A társadalomtudomány, mindenek előtt a közgazdaságtan nem képes különbséget tenni az állam és az ország között. Ez semmiben sem annyira jellemző, mint amikor az állam eladósodásáról beszélnek, és azt sugallják ezzel, hogy az ország és állam azonos. Az állam az ország politikai felépítménye, az ország meg a társadalom, a benne élő emberek összessége. A kettő eladósodása mögötti tartalom lehet, sőt gyakran ellentétes.

Jelenleg nagyon leegyszerűsítve az a helyet, hogy a fejlett világ az eladósodás szempontjából kettéoszlik. A Nyugat államai valamint azok lakossága és vállalatai eladósodnak, a Távol-Keleté pedig vagyonosodik. Kevésbé volna zavar, ha a megtakarítási rátát vizsgálnánk, vagyis azt, hogy az ország, azaz a lakossága és vállalatai, a jövedelméből hogyan takarítanak meg. Ez azt mutatja, hogy az utóbbi évtizedeknek a Nyugat egészében, egyes országai pedig különösen adósodnak, a Távol-Keleté pedig példátlanul vagyonosodnak. A Nyugat a Távol-Kelet felé folyamatosan, egyre jobban eladósodik.

A Nyugat, mint egész, Főleg a Távol-Kelet felé eladósodik. Az Egyesült Államoknak egyre nő az adóssága, a megtakarítási rátája alacsony, gyakran negatív. Ezt látszólag, különösebben tragikus következmények nélkül megteheti, mert bőven vannak hitelezői. Szinte az egész világon, de mindenek előtt a Távol-Keleten.

Európán belül az északiak, a keményen puritánok megtakarítanak, a mediterránok pedig könnyelműen, gátlás nélkül eladósodnak.

De nemcsak az országok, hanem az államok is eladósodnak, mások jövedelméből élnek. Méghozzá az állam nem a lakosságtól veszi fel a hiteleket, hanem a takarékos külföldi államoktól.

A lakosság példátlan módon, takarékosan ossza be a jövedelmét, sokat megtakarít. Van az államnak, amelyik mag nem takarékos, kitől felvenni hiteleket. Japán például, elsősorban a saját lakosságának a megtakarításából adósodik el, még a könnyelmű nyugati államoknál is jobban. Megteheti, hiszen maga is úgy adósodik el a lakossága felé, hogy abból vásárol, és készletez főleg amerikai államkötvényeket.

Amit az eladósodásról a közgazdász szakma tálal nagyon félrevezető. Arra volna szükség, hogy nem az államokat, hanem az országokat vizsgálnánk abból a szempontból, hogyan alakul a vagyoni helyzetük.

Konkréten, az elmúlt nyolc évben Magyarországon nemcsak az volt a baj, hogy az állam eladósodott, halmozta az adósságát, hanem ezt tette a lakosság is. A politikai felelőtlensége az volt, hogy a lakosságot is belehajszolta az eladósodásba, a jövedelme feletti költekezésbe. Méghozzá nem is forintban, az ország valutájában, hanem svájci frankban, ami még az EU körén is kívül áll, és legendásan takarékos a lakossága, ráadásul generációk óta más országok gazdagjai is oda viszik a pénzüket.

Az eladósodás csak akkor ad tiszta képet, ha nettó összegét vetjük össze más országokéval. A lakosság megtakarításait le kell vonni.

Mi, a megtakarítási ráta tekintetében nem nyugat-európai puritánok, de még nem is közép-európaiak vagyunk, hanem dél-mediterránok. Főleg az elmúlt nyolc év megbuktatott vezetői.

 

Kopátsy Sándor                   EE                2010-08-27

 

 

A jelenkori fejlett társadalmak az emberi faj életének harmadik formájába léptek. Mindhárom társadalmi alapformát, a fajunkat jellemző szaporodási törvény determinálja.

 

Ezek szánmára az életterükeltartó képségétatermészeti adottságok determinálták. Az eleve nagyon gyér népességeltartó képességet nem lehetett túllépni. Fajunk létszáma tehát csak azzal szaporodhatott, hogy néhány tízezer év alatt fajunk szinte minden természeti környezetben megjelent. Erre rendkívül fejlett agya tette képessé.

Azt, hogy hol mennyien élnek, a terület eltartó képessége határozta meg. Ennek köszönhetően a jégkor vége felé annyi ember élt, amekkora területen képes volt berendezkedni. Fajunk gyors szaporodási képességének köszönhetően, minden térségben viszonylag nagyon gyorsan elérte a népsűrűség az eltartó képességet, aztán azon megállt. De egyetlen területen nem nőtt a népsűrűsége.

Ebből fakadóan, nem kellett az embernek magának védekezni a túlnépesedés ellen, ezt elvégezte a természet.

 

Ezeket termelésre berendezkedett társadalmaknak isnevezhetjük. Ezekben az életfeltételek többségét már termeléssel állították elő. Tekintve, hogy a fogyasztás nagy többségét az élelemtermelés jelentette, indokolt növénytermelő, illetve állattenyésztő társadalmakról beszélni. Természetesen, ezekben is volt ipar, szállítás, kereskedelem is, de ezek a szektorok eltörpültek az élelemtermelés mögött. Az ipari forradalom után, Európa nyugti térségében már voltak olyan társadalmak, amiben az ipar vált a legfontosabb szektorrá.

Azt, hogy minden osztálytársadalom négy közös eszközt használt a népszaporulat féken tartására, jó tíz éve egy könyvben bizonyítottam be. Ennek azonban nem volt semmi visszhangja, mivel a társadalomtudományok, mindenek előtt a marxizmus eddigi állításait döntötte össze. A javak termelésére épült társadalmak szükségszerűen osztálytársadalmak voltak, amelyekben egy kisebbség gondoskodott a túlnépesedés fékezéséről.

Ez fakadt abból, hogy a termelő társadalmakban egyre csökkent a természetes halandóság, ami elviselhetetlen népszaporulatot jelentett volna. A nagyobb halandóságról magának a társadalomnak kellett gondoskodni.

Minden osztálytársadalom ennek érdekében négy eszközt alkalmazott-

1. A lakosság nagy többségének jövedelmét elvonásokkal csökkentette. Márpedig minden osztálytársadalomban az elsődleges halálok a nyomor, a szegénység volt. Közvetve és közvetlenül.

2. A megtermelt jövedelem jelentős hányadát fegyverkezése fordították. Ezzelnemcsaka jövedelemtermelést kurtították, növelték a szegénységet, hanem a háborúskodással közvetlen, és közvetve növelték a halandóságot.

3. A szegény többségtől elvont jövedelem nagy hányadát luxusra, kincsképzésre használták. Nem találtam olyan történész munkát, ami kimutatta volna, hogy mennyivel többre ment volna a társadalom, ha az elvont jövedelmet produktív célokra használják fel.

4. Üldözték a tudásvágyat, a jobbító szándékot. Annak ellenére, hogy mindenókori vallásban a legnagyobb bőn a tudásvágy, a tradíciók indokoltságának a megkérdőjelezése volt, senki sem tételezte fel, hogy e minden társadalomra jellemző igyekezet mögött esetleg társadalmi igény húzódik meg.

Márpedig, ha minden osztálytársdalomban jelen volt a feni négy népességkorlátozó tevékenység, akkor a dialektikus materialista történész csak arra építhet, hogy ezek társadalmi érdekből fakadó szükségszerűségek voltak.

Miért kellett minden termelő társadalomnak védekezni a túlszaporodás ellen?

Mert fajunk tulajdonsága, hogy az életszínvonalának javulása csökkenti a halálozást, és a gyermekvállalása nem lassul le ennek megfelelő mértékben, vagyis szaporodik. Ez a spontán szaporodása meghaladja a néhány százalékot is. Márpedig könnyen belátható, hogy tartósan még a néhány tized százalékos népszaporulat sem viselhető el. Elég az osztálytársadalmak mintegy ötezer éves történelmét megnézni, hogy a technikai fejlődés a fajunknak még az egyetlen tized százalékos növekedését sem volt képes elviselni.

Az, hogy a spontán növekedés milyen nagy lett volna, ha az osztálytársadalmak nem állítják meg, látható abból, hogy az első öntözéses növénytermelő társadalmakban az eltartható népsűrűség mintegy százszorosára, a pásztorkodóknál mintegy tízszeresére, a természetes csapadékra épülőnél harmincszorosára, az ipainál százszorosára. Ezt a megsokszorozódott eltartó képességet azonban, a történelem tanulsága szerint, legfeljebb néhány évszázad alatt elértek az érintett térségek.

Gondoljunk arra, hogy az öntözéses növénytermelés megjelenése, és azon az osztálytársadalmak kialakulása között alig ismerünk időkülönbséget. Mind a sumér, mind az egyiptomi társadalom ugyan az előtte szinte ismeretlen öntözéses gabonatermelésre épült, de szinte semmit sem tudunk az új termelési mód, és az arra épülő osztálytársadalom közt eltelt időről. Az első piramisok építése már kész osztálytársadalom kialakulását tanúsítja.

A lakosság jelentős hányadát elpusztító járványok után is nagyon gyorsan visszaállt a népesség az eredeti szintre, pedig az osztálytársadalmaknak a népszaporodást fékező négy funkciója meg sem szűnt, csak fékezettebben működött.

Egészen közeli történelmi példa, hogy a több tízmillió emberáldozattal járó világháborúk után is milyen gyorsan visszaállt a háború előtti népesség.

Az osztálytársadalmak másik általános jellemzője, az állandó túlszaporodási veszély mellett az állandó tudásfelesleg volt. Amennyire ezt mind a zsidó ószövetség, mind a görög irodalom eleve felismerte, a nyugati társadalomtudományok előtt máig rejtve maradt. Arra, hogy miért lett a zsidó-keresztény-mohamedán vallás eredendő bűne a tudásvágy, nem keresték a választ. Pedig az a népességszaporodás féken tartásának feladatából fakadt. Az ember rendkívül fejlett agya ugyanis nem tudta elfogadni, hogy a társadalom olyan legyen, amilyen. Embertelen, igazságtalan. Ez pedig szüksége és elengedhetetlen előfeltétele volt annak, hogy nem legyen elviselhetetlen a túlnépesedés.

A görög drámairodalom lényegi mondanivalója a nép számára az volt, hogy a tradíció megkérdőjelezése a legnagyobb bűn. A társadalmat el kell fogadni olyannak, amilyen.

Ennek ellenére szinte folyamatosan jelentkeztek a társadalmat javítani akaró forradalmárok. Ezek utolsója, Marx volt a legjelentősebb. Tanítása arra épült, hogy lehet emberséges az osztálytársadalom is, csak meg kell fogadni a tanácsait. Történelmi materializmusa ellenére nem vette tudomásul, hogy ami ötezer éven keresztül minden társadalomra jellemző volt, annak objektív oka van. Az akaratunktól független szükségszerűség. Neki sem tűnt fel, hogy az általa javasolt társadalom megvalósulása esetén sokszorosára nő a népszaporulat gyorsasága, és mi lesz annak a következménye.

Marx már nem érte meg, hogy nem is kellett ahhoz szocialista, illetve kommunista egyenlőség, hogy a népszaporulat a korábbi többszörösére gyorsuljon fel. Halála óta közel háromszorosára nőtt az emberiség létszáma, ráadásul ott, ahol annak az eltartási feltételei a legkevésbé voltak adva.

Marxnak sem gondolt arra, hogy az „igazságos” társadalomban mi lesz a rákosan szaporodó népességgel.

A tudományos és technikai forradalom sem ismert fel, hogy a népesség növekedése eleve lehetetlenné teszi a felzárkózás biztosító társadalmi fejlődést.

E négy feltétel a tudományos és technikai forradalomnak, és néhány szerencsés feltételnek köszönhetően létrejött Európa nyugati felén, Észak-Amerikában, és a Távol-Kelet kisebb országaiban.

Az elmúlt fél évszázad során minden olyan ország, ahol a négy feltétel létrejött, a fajunk történetében soha nem tapasztalt mértékben növekedett az egy lakosra jutó fogyasztás és vagyon. Ezek a társadalmak messze megelőzték a világ öthatodát, ahol e négy feltételnek akár csak az egyike is, hiányozott.

Az ezredfordulóra már csak a konfuciánus Kína volt olyan ország, ahol a lakosság viselkedése ugyan megfelelt a kor követelményének, mivel konfuciánus volt, de még sem a jövedelem, sem az iskolázottság nem érte el a népszaporulat elállásához szükséges szintet. Csodák csodája, amikor a központi hatalom kierőszakolta a kevesebb gyermekvállalást, közel másfélmilliárd ember életviszonyai olyan mértékű javulásnak indult, amihez hasonlót nem ismer a történelem.

Vegyük sorra a legfontosabb puritán erényeket.

Nagyon szoros korreláció van a foglalkoztatottság és a gazdasági fejlődés között. Az igazán siker országokban a foglalkoztatás 80 százalék felett van, és ezen túlmenően is magas az egy dolgozó által évente ledolgozott órák száma. Az Európai Unió egyik nagy hátránya a két észak-amerikai állammal szemben, hogy azokban többen és többet dolgoznak. Ezeket is jelentősen megelőzik a távol-keleti országok.

Ebben a tekintetben még nagyobbak a különbségek, mint a foglalkoztatásban. A Nyugat országaiban alacsony, az utóbbi esetben gyakran negatív a megtakarítási ráta. Ezzel szemben a Távol-Keleten példátlanul magas. A Nyugaton a puritán északiakban viszonylag magas, a mediterránokban pedig negatív. A távol-keleti ember előbb gazdagodik, aztán akar jobban élni. Elég volna Kínát és Indiát összevetni. Indiában volna sokkal nagyobb a felhalmozási igény, hiszen a gyorsan növekvő lakosság számára is kellene vagyon képezni, ezzel szemben a megtakarítási rátájuk tört része a kínainak.

A közgazdaságtudomány nem a társadalom megtakarítását nézi, hanem hisztérikusan az államéra koncentrál. Az a kisebb baj, ha az állam a lakossággal szemben adósodik el, mintha kifelé. Jellemző példa, ahogy a Japán államadósság nagyságát figyelik, de nem veszik tudomásul, egyrészt, hogy az állam maga is megtakarít, óriási tartalékot képez az amerikai állami értékpapírokban, másrészt nem kifelé, hanem a saját lakossága felé adósodik el. Azok alacsony kamatra helyezik el a japán bankokban a megtakarításuk, illetve vesznek állami értékpapírokat. Ezzel szemben az állam óriási mértékben gyűjti be a magasabb kamatozású amerikai államkötvényeket.

Ebben van a Távol-Keletnek a legnagyobb előnye a Nyugattal szemben. A jelenkori fejlett társadalmakban a legjobb befektetés a tudás növelése, a tanulás. Ebben a távol-keletiek messze megelőzik a nyugatiakat. Elég volna megnézni, hogy az ENSZ felmérései szerint a világon a legjobb oktatás Dél-Koreában és Finnországban van. Amióta mérik, e két ország osztozik az első két helyen. Ez a két ország jelentős mértékben ennek köszönheti, hogy az elmúlt ötven évben nálunk nőtt a legjobban az egy laksora jutó jövedelem. Nagyon sokan az oktatási rendszerrel azonosítják a társadalom szellemi vagyonának növekedését. Ebben azonban nemcsak az oktatásra fordított pénz, és az alkalmazott módszerek fontosak, hanem ezeknél sokkal fontosabb a lakosság hozzáállása a tanuláshoz. Csak annak az országnak lehet sikeres az oktatási rendszere, ahol a szülők és a diákon ambicionálják a tanulást.

 

A társadalomtudományok mindmáig nem számolnak azzal, hogy a népesség gyors növekedése elviselhetetlen felhalmozási és fogyasztási igénnyel jár.

Azt már jó hatvan éve felismerte néhány közgazdász, hogy a társadalom egy lakosra jutó vagonigénye viszonylag állandó. Az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem 3-4-szerese. Északon, a zordabb körülmények között magasabb, délen alacsonyabb. Északon magasabb a lakásigény, és a tél átélését biztosító élelem és tüzelő készlet.

Amennyire a múltra vonatkozó számok megbízhatók, annyira elmondható, hogy ez az arány az adott természeti környezetben, az osztálytársadalmak ideje alatt nem változott. A tudományos és technikai forradalom alatt azonban mintegy negyedével csökkent.

A csökkenés azonban látszólagos, mivel a számítások csak a fizikai vagyonra vonatkoztak. Amennyiben a szellemi vagyont is figyelembe vesszük, az arány inkább nőtt, mint csökkent. Mivel még a módszerét sem dolgozták ki annak, hogy mit tekintsünk szellemi vagyonnak, és mit az annak létrehozását szolgáló befektetésnek, csak becsülni tudom, hogy a szellemi vagyonnal növelt nemzeti vagyon éréke a nemzeti jövedelemhez viszonyítva növekszik.

Az oktatás ugyan az egyre fontosabb értéktermelő szektor, a közgazdaságtan mégis fogyasztásként számol vele. Azt ugyan egyre többen hangsúlyozzák, hogy a jelenkor fejlett társadalmak tudásalapú, de a tudásvagyon képzését mégis fogyasztásnak számolják el. A fizikai vagyon létrehozása értékképzés, a szellemi vagyoné fogyasztás. Aligha lehet nagyobb logikai abszurdumot kitalálni.

A tudásalapú társadalmat helyesebb volna szellemi vagyon alapúak nevezni, és a legfontosabb szektorának a gyarapítását szolgálót tekinti.

Probléma származik abból is, hogy a fizikai vagyon létrehozása egyre inkább a társadalmi munkamegosztás során történik, a szellemi vagyonnak azonban jelentős, növekvő hányada a családi munkamegosztás során jön létre.

Ezt a tényt azonban a közgazdaságtudomány nem veszi tudomásul.

A múltban nem okozott problémát, hogy a szellemi vagyon növelését nem tekintették értéktermelésnek, mivel, amiből több van a társadalom számára szükségesnél, azt nem kell értéktermelésnek tekinteni. A tudományos és technikai forradalom azonban a szellemi vagyon tekintetében is teljes fordulatot hozott. A tudásvagyonból a társadalom számára szükségesnél is többet birtokló osztálytársadalmakban nem több, hanem a spontán létrejövőnél is kevesebb szellemi vagyonra van szükség. A már nem szaporodó fejlett társadalmakban azonban kielégíthetetlen nagyságú igény jelenik meg, vagyis abból soha nem lehet sok. Egyelőre azt látszik, hogy minél nagyobb szellemi vagyonnal gazdálkodik a társadalom, hatványozottan, annál nagyobb igény támad azzal szemben. Az ilyen társadalomban az eredmény elsősorban attól függ, hogyan képes a társadalom növelni a szellemi vagyonát.

A jelenkori fejlett társadalom kielégíthetetlen szellemi vagyonigényéből fakad, hogy annak létrehozás lett a legfontosabb gazdasági ágazat.

Ebből fakadóan olyan közgazdaságtanra lett szükség, ami már nem a minél több fizikai vagyon, annak is a tőkés formájára koncentrál, hanem olyanra, ami a minél gyorsabban növelhető szellemi vagyont tekinti elsődleges feladatának.

A jelenkori fejlett társadalom sikere elsősorban attól függ, milyen minőségben tudja a létszámát újratermelni. Amíg az osztálytársadalmakban a munkaerő többségétől egyre kevesebb tudást igényelt a társadalom, addig a jelenkorinak a munkaerő minősége az elsődleges. Az osztálytársadalmakban ugyan szükség volt szakemberekre, és ezek száma ugyan növekedett, de mindig a munkaerő néhány százaléka maradt. Jellemző, hogy az ipari forradalom előtt a társadalom képzett rétegének többségét a teológusok, a vallások klérusa adta. Ez az értelmiségigény is inkább képzettségre, mint képességre orientált maradt. A képzés során megszerzett tudás nem évült el. Ezzel szemben a jelenkori társadalomban a képzettség maga egyre kevesebbet ér, és egyre fontosabbá válik, hogy milyen képességgel párosul.

Elsősorban a családi környezettől. Ez bármennyire köztudott, szinte nincs feltárva. Pedig, ha ez igaz, akkor a modern társadalomnak nincs fontosabb feladata, mint a gyermekvállalást a családi feltételekhez igazítani.

A demográfia, vagyis a szakma ma is abban a hitben él, hogy a következő generáció értékét elég darabban szabályozni. Ez gyakorlatilag megengedhető volt szinte a jelenkorig, amíg a tudományos és technikai forradalom nem a minőségre helyzete át a következő generáció súlypontját.

Az osztálytársadalmakban a képességnek alig volt szerepe, ami kevésre szükség volt, az sem érintette komolyan a társadalom gazdasági erejét. Sokszorta több tehetség, képesség született, mint amennyire a társadalomnak szüksége volt. Nem tudok konkrét példát arra, hogy egy társadalom azért vitte többre, mert nagy képességgel megáldott uralkodója volt. Diákkorom óta keresem az okát annak, hogy a történelemtudomány, miért koncentrált a politikai elit képességére.

Azt, hogy ez elmúlt ezer évben melyik ország mennyire vitte, ezer szer jobban függött attól, hogy milyen gazdaságföldrajzi környezetbe épült be, mint attól, hogy kik vezették. Maga a tény, hogy az uralkodóvá válásnak vérségi oka volt, és van, azt bizonyítja, hogy az uralkodó tisztelete, elfogadottsága sokkal fontosabb volt, mint a képessége.

Ha megnézem, hogy kontinensünkön melyik ország mennyire vitte, csak gazdaságföldrajzi okokat találok. A politikai hatalom birtokosainak minősége sehol nem játszott szerepet.

Kontinensünkön, ahol hosszú a tél, de közel volt a meleg tenger-Nyugat-Európában, illetve a mediterrán térség és a fejlett Nyugat között az Alpokban, ott volt a leggyorsabb a jólét növekedése az elmúlt száz év során.

A spanyolok a Pireneusok, az olaszok az Alpok lábánál lettek igazán európaiak.

A lengyelek azért lettek ökrökkel gabonatermelők, mert a folyók elvitték a Balti Tenger kikötőibe a gabonát, a magyarok pedig, mivel a Dunán nyugatra nem lehetet hajózni, a lábon hajtották a jószágot a nyugati piacokra.

A vasúthálózat kiépítése azért váltott ki gyors fejlődést Európa keleti felén, mert először vált elviselhetővé a holt áruk Nyugatra való szállítása, megnyílt e térség számára a nyugti piac. Aztán minden összedőlt, ahogy a gőzhajóknak köszönhetően még olcsóbban megérkezhetett Amerikából a mezőgazdasági áru.

Mi, a történelmi Magyarország szétesését az első világháború elvesztésével magyarázzuk. Holott minden több milliós etnikum az óta állammá vált.

A jelen témánk szempontjából pedig, Európa nyugati felének diadalútja ezer éve azzal kezdődött, hogy itt alakították ki, az első gyermek születését tíz évvel későbbre kitoló mechanizmust, a kiscsaládos jobbágyrendszert. Európa történészeimáignem keresték a magyarázatot arra, hogymiértcsak ott virágzott, vert gyökeret a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás, a polgári társadalom, ahol a feudális társadalom a kiscsaládos jobbágytelkekre épült. Ezért, mert a világ összes magas-kultúrája között csak itt tudták megoldani, hogy a nők legtermékenyebb tíz évében nem születhetett a társadalom által elfogadott gyerek. Európa nyugati felén tíz évvel később született az első gyermek, mint bárhol a világon.

Érdekes módon, a Nyugat farizeus módon botránkozik azon, amit ezer évvel korábban éppen ő vezetett be, és aminek köszönheti a többi kultúrához viszonyított szédületes karrierjét.

Az állításom, hogy az osztálytársadalmak elsődleges feladata a népességnövekedés féken tartása volt, a legjobban a nyugat-európai feudális társadalom sikerével bizonyítható.

A jelenkori fejlett társdalom az első, amiben a következő generáció eltartásához segítséget ad a társadalom, a képzése, munkahellyel, infrastruktúrával való ellátása pedig társadalmi feladattá vált. Minden osztálytársadalomban a következő generáció felkészítése családi feladat volt. A társadalom ehhez segítséget nem adott.

Itt érkezünk el oda, hogy a jelentős népszaporulattal járó társadalmi teher elviselhetetlen, hogy csak ott javulhatnak jelentősen az életviszonyok, ahol nincs, vagy csak néhány tizedes a népszaporulat.

Ez másként kifejezve, ahány százalékkal nő a lakosság annyiszor 5-6 százaléknyi felhalmozás kell az egy lakosra jutó vagyon szintjének tartásához. Ez még nem jelenti azt, hogy nem csökken az egy lakosra jutó természeti erőforrás, termőföld, víz, ásványi vagyon, nem romlik a környezet.

Márpedig az első fejlett társadalmak létrejötte idején az emberiség öthatoda évi 2-3 százalékkal szaporodott. Ez a szaporodás ugyan lassul, de a megállásával száz éven belül nem lehet számolni, ami mintegy 15 milliárd embert jelent. De megállás akkor sem várható épen azért, mert nem javulhatnak az életviszonyok, a szegény többség számára megdrágulnak az élelmiszerek és nyersanyagok.

Fajunk az éghajlatváltozásnál százszor nagyobb tragédia felé rohan.

Mi a teendő?

Csak a gyermekvállalás erőszakos lefékezése lehet. Vagyis az, amiben Kína példát mutat.

Fajunk demográfiai törvénye szerint, a gyűjtögetés feletti ellátottság javulásával egyre jobban szaporodik. Ennek mértéke sokszorosan gyorsabb, mint az eltartó képesség növekedése. Ezt az osztálytársadalmak ötezer éven keresztül erőszakkal fékezték. Ez a fék azonban sehol nem jelentette az állandó túlnépesedést. Nem ismerek olyan társadalmat, térséget, ahol nem volt az optimálisnál nagyobb a népsűrűség. Ezért az ellene való harc egyre drasztikusabb lett. Az osztálytársadalmak egyre embertelenebbek lettek.

Ebből a zsákutcából menekülhetett ki Nyugat-Európa annak köszönhetően, hogy az élettere megsokszorozódott, és a technikai fölénye lehetővé tette, hogy az egész világot kizsákmányolja. Szinte nyomát sem találom az európai történészeknél annak, hogy mi tette lehetővé azt, hogy Európa nyugati fele kimenekülhessen a túlnépesedési csapdából.

Két tény jelentőségét nem hangsúlyozzuk annak ellenére, hogy ezek nélkül nem állt volna le a spontán népességnövekedés, ami a siker kulcsa.

1. Az óceánok meghódításának köszönhetjük, hogy felfedeztük a két Amerikát és Ausztráliát, a két alig lakott térséget. Ezeket a nyugati bevándorlók népesíthették be. Sem a nyugati társadalomtudósok, sem a nyugati közgazdászok nem tárgyalják annak jelentőségét, hogy az életterünk megtízszereződött. Ez egyedüli alkalom volt a magas-kultúrák történetében. Azok mindegyike a túlnépesedett térségében rekedt, abból nem tudott kitörni. Az ilyen kitörés kulturális feltétele csak a távol-keleti kultúrának lett volna lehetséges. Ott egyrészt háromszor annyi ember élt, a túlnépesedésük is nagyságrenddel volt nagyobb a Nyugaténál, a szükséges tudományos és technikai ismeretek terén is előttünk jártak. Az életvitelük is puritánabb volt a Nyugaténál.

2. Európa nyugati fele szinte az egész világot kizsákmányolhatta. Ezt csak azzal lehet magyarázni, hogy a centralizált Kínai Birodalom nehezen mozgó monstrum volt a fürge nyugati városállamok, és egymással versengő viszonylag független, önálló kis országok polgárihoz képest.

Ki kellene számolni, hogy milyen külső bevételhez jutott az ipari forradalom utáni kétszáz évben a Nyugat. Nemcsak a kizsákmányolt jövedelem veendő számításba, hanem a behozott új fajok is. Elég arra gondolni, hogy a burgonya, a kukorica, a bab, milyen arányban növelte meg Európa területén az eltartó képességet. Számítások hiányában is a burgonyát tartom a legfontosabb tényezőnek, amely Európa északi felén néhány tíz százalékkal nagyobb népességet tett eltarthatóvá. Szinte átalakította az első világháború előtti erőviszonyokat. Csupán a burgonya jobban hatott az európai politikára, mint a politikatörténet szereplői összesen.

A közgazdaság elmaradottságát kevés bizonyítja jobban annál, ahogyan a népesség alakulását kezeli. Az ember darabra számolja akkor is, ha amodern társadalomban a társadalom minőségi igénye nagyságrenddel fontosabb, mint a mennyiségi.

Amíg a lakosság óriási többsége esetében azok fizikai erejére volt szükség, ma a fizikai erő másodlagos, a minőségében pedig megsokszorozódtak a különbségek.

A fizikai munkaerőt hasznosító technika mellett le lehetett egyszerűsíteni a munkaerő létszámával való mérésre. Még száz éve is, darabban lehetett mérni a vállatok munkaerőigényét. Ma csak a minőség lehet az igény meghatározója.

A homo sapiens fizikai képessége tized százalékokkal szóródott. A szellemi képességében pedig a százszoros sem ritka, a sok ezerszeres is előfordul. Tehát semmitmondó, ha a következő generációt darabban mérjük. Az egyik generációról a másikra való féktelen növekedés is maximum 4-5 százalék. A szellemi képességben azonban egyik generációról a másikra a lehetséges különbség, tíz százalékokban mérhető.

Számításaim szerint, ha nálunk a jelenlegi születési struktúra családi háttere fordított volna, ötven év múlva háromszor nagyobb teljesítményű generációval rendelkeznénk, mint a jelenlegi estén.

A következő generáció létszámát azért sem szabad a létszámával mérni, mert abban bőven lesznek olyanok, akiknek a társadalmi értéke negatív lesz, és szép számmal olyanok is, akik az átlag százszorosát fogják érni. Az egyedi társadalmi értéke annál jobban differenciálódik, minél fejlettebb lesz a társadalom. Száz éve még el sem tudtuk képzelni, hogy az egyedek társadalmi értéke úgy differenciálódik, ahogyan azt a piai áruk mutatja. A múltban alakosság egy százalékát sem foglalkoztató tudományos és művészeti pályákon folt a képességtől való különbség jelentős, de még az is legfeljebb tized akkora, mint jelenleg. Ennél is nagyobb változás történt abban a tekintetben, hogy ma már nincs is olyan szakma, ahol a legkiválóbbak társadalmi értéke nem volna az átlag sokszorosa. De egyre inkább nem lesz olyan szakma sem, amiben a leggyengébbeknek is volna értéke.

Talán semmibe sem változott olyan jelentősen a fejlett társadalmak lakossága számára az élet, mint abban, hogy a saját soruk alakítóivá váltak. Eddig a lakosság óriási többsége olyan sorsot élt, amilyenbe született. Nemcsak a társadalmi pozíciója nem változott, hanem a szakmája lakóhelye, nyelve sem. Mára a fejlett társadalmak fiatalsága világpolgár lett.

A társadalom jövője elsősorban attól függ, hogyan sikerül a népesség számát és minőségét a társdalom érdekének megfelelő módon alakítani.

A jelenkori fejlett társadalom teljesítményét determinálja az, hogy ne növekedjen a létszám, és ami még sokkal fontosabbá vált, a minősége minél jobban alakuljon.

Ami a következő generáció létszámát illeti, a fejlettek számára megoldotta az élet. Senki sem látta előre, hogy az embernek faji tulajdonsága, ha megteheti, ugyanakkor már elég gazdag és képzett, olyan kevés gyermeket vállal, ami már a létszám megtartásához is kevés.

Mivel e feltételeket a társadalom fejlődése, mindenek előtt a tudományos és technikai forradalom biztosította, a fejlett társadalmakban az államnak kellett anyagi támogatást adni a gyermekvállaláshoz. Ez a módszer bizonyította, hogy a létszám nem csökkenjen, de ugyanakkor az eleve hibás születések mögötti társadalmi hátteret tovább torzította. A gyermekvállalás társadalmi támogatása ugyanis ott ösztönzött, ahol eleve sokat vállaltak, és ott maradt hatástalan, ahol sokkal több lenne társadalmi igény.

A modern társadalom jövőjét semmi sem szolgálja jobban, mint a születések kedvező társadalmi struktúrája. A tudományos éstechnikai forradalom olyan társadalmat hozott létre, amiben a teljesítményt elsősorban a lakosság minősége határozza meg.

Arról már írtam, hogy a fejlődés élvonalába csak olyan társadalom kerülhet, amelyikben a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Nem ismerünk példát arra, hogy a puritán lakosságú ország nem volt az elmúlt ötven évben sikeres, és arra sem, hogy a nem puritán is sikert érhetett volna el. Vagyis már ebből egyértelmű, hogy amilyen a lakosság, olyan a társadalom. Ezért minden társadalom alapvető érdeke, hogy olyan érdekeltségi rendszert működtessen, ami a lakosságot a puritán viselkedésben teszi érdekeltté. Ez azonban hosszú, több generációs feladat.

Az is egyértelmű, hogy a felnövekvő generációra semmi sem hat olyan mértékben, mint a családi környezet. Ezért a sikerhez vezető legrövidebb út, ha a gyerekek olyan családokban születik, ahol a személetük, az életvitelük, az iskolázottságuk, a pályaválasztásuk a társadalom érdekének leginkább megfelel.

Az élet az igazolja, hogy a magasan képzett, jó anyagi körülmények között élő családokban nő fel a társadalom számára legértékesebb nemzedék. Ezért nincs fontosabb társadalmi érdek annál, hogy az ilyen családokban minél több gyermek sülessen.

A társadalomtudomány mindmáig nem vette tudomásul, hogy a családtámogatás jelenlegi formája a társadalmi érdekkel ellentétes gyermekvállalási struktúrát erősíti.

A jelenlegi családtámogatás ugyanis a darabszámra ösztönöz, nem a minőségre. Márpedig ez a szegény, képzetlen, tartóan munkanélküli családokat teszi érdekeltté a több gyermekvállalásban, ugyanakkor a jól képzett, magas jövedelmű családokban jelentételen összeget jelent. Ez a támogatás ugyan serkeni a gyermekvállalás számát, de rontja az összetételét, a várhatóan kis, sőt negatív értékűvé válók számát gyarapítja. Egyenlegében több kárt tesz, mint hasznot.

A hiányzó gyermekszámot lehet minőségre koncentráló betelepítéssel pótolni, de a negatív, illetve az átlagosnál sokkal alacsonyabb értékű állampolgárokat el kell tartani. Azok nem értéktermelők, hanem értékfogyasztók lesznek.

Minden olyan társadalomban, ahol a spontán népszaporulat meghaladja a fél százalékot, be kell vezetni a gyermekvállalás korlátozását. Ez csak az állam feladata lehet. Ezt teszi harminc éve Kína, az eleve példátlanul túlnépesedett birodalom. Bevezette a csak egy gyerek vállalását engedélyező, erőszakos állami családtervezéssel.

A népszaporulat erőszakos csökkentése csodát eredményezett. Harminc év alatt 5-6 százmillióval csökkent a született gyermekek száma. Könnyű elképzelni, mi lett volna Kínában, ha ennyivel több lakost kellene eltartani, számukra munkahelyet, infrastruktúrát teremteni. Kínában ma harmada lenne az egy lakosra jutó jövedelem, fel sem merülhetett volna a csodálatos fejlődés.

A kínai módszer csodát teremtett annak ellenére, hogy csak a mennyiségre koncentrál, a sokkal fontosabb minőségre nem. Be kell azonban vallani, hogy ez is példátlan csoda. Nem ismerünk másik példát arra, hogy a népesség túlszaporodását meg tudnák állítani. Ez csak azért sikerülhetett, mert a kínai állam nem demokrácia, több ezeréves történelme megtanította a keményen centralizált politikai hatalommal való élésre. Az emberiség másik nagy kultúrája erre eleve képtelen volt, és még a távoli jövőben sem látszik, hogy képes lehet. Többek iözö9tt azért, mert demokrácia. Jó volna belátni, hogy semmi alapja nincs annak a nyugati mániának, hogy mindenütt a demokráciát, és liberális piacgazdaságot tarja az egyedüli üdvözítő útnak, és annak bevezetését erőszakolja.

De, talán Vietnám az egyetlen kivétel, nincs olyan ország, ahol a sikeres kínai gyakorlatot be lehetne vezetni.

Kína volt az egyetlen lehetőség a gyermekvállalás korlátozására. Az egész emberiség köszönete érte, hogy éltek vele. A világgazdaság élvonalába emelkedett Kína nélkül nem lenne olyan ereje a fejlett világnak, hogy az elmaradt világ túlnépesedését megállítsa. Erre a keresztény, politikailag tagolt Nyugat nem alkalmas, mert még ott sem tart, hogy a problémát felismerte.

A kereszténység, különösen a római és az ortodox, eleve nem fogadja el a gyermekvállalás erőszakos lefékezését. Még a családok önkéntes családtervezését sem képes megérteni.

A nyugati társadalomtudomány még ott sem tart, hogy a túlnépesedés tényét bevallja, nemhogy annak következményeit felmérje. Ezen belül a témában legilletékesebb, a közgazdaságtan a legostobább, százszor annyit riogat a társadalom elöregedésének következményeivel, mint a túlnépesedéssel járó társadalmi terhek nagyságával.

A kínai példának azonban voltak előzményei. Myrdal, a svéd Nobel-díjas közgazdász, jó negyven éve felismerte, hogy a két kínai városállam, Hong-Kong és Szingapúr, valamint Tajvan és Dél-Korea, követve a japán példát, megékezték a népességnövekedést, és példátlan mértékben javult az egy laksora jutó növekedésük. Azt azonban ő sem mérte fel, hogy ez csak mennyiséi korlátozás volt.

Ez azért nem vált feltűnővé, mivel a távol-keleti kultúra páratlanul homogén. A mandarin rendszer évezredes tapasztalata megtanította a kínai népet, annak minden rétegét, hogy bárkinek a gyereke elérhet bármilyen karriert, ha iskolába kerül, és ott kiválóan szerepel. A Nyugaton ez nem így volt. Kínában minden család úgy neveli a gyermekét, hogy a tudása bárhová felemelheti.

A fejlett Nyugaton ma már ez ugyan elvileg lehetséges, de az általános tudatunk nem számol vele. A nyugati társadalom államok között, és az államokon belül nem ilyen felfogású, és nem ennyire homogén. Különben is, mi már a túlszaporodást eredményező gyermekvállaláson túl vagyunk. A családok gyermeknevelési igényi nagyon differenciáltak.

Nyugaton a gyermekek jövőjét minden másnál jobban meghatározza a családi hátterük. Ennek mértékét ugyan senki nem vonja kétségbe, de a tudományos feldolgozás hiányzik, illetve nem kerül nyilvánosságra.

Becslésem szerint, az anyagi gondokkal nem küszködő, diplomás családokban született gyermekek óriási többsége diplomás, azaz magasan képzett lesz, a képességének megfelelő szakmát választ, és a társadalom puritánabb hányadához fog tartozni, a törvénnyel viszonylag ritkán kerül összeütközésbe. Vagyis a társadalom jobbi harmadához tartozó állampolgár lesz. Ha minden gyerek ilyen családban születne, ötven év múlva a Nyugat egyik élenjáró társadalma lennénk.

Ezzel szemben az iskolázottságban, és jövedelemben alsó harmadba tartozó családban születet gyermekek nagy többsége, a társadalom alsó harmadában marad. Jelentős hányaduk nem fog beépülni a társadalmi munkamegosztásba, mert erre sem az iskolázottsága, sem az erkölcse, életmódja nem fog megfelelni. A következő generációnak az alsó harmadában maradnak úgy, hogy az átlaghoz viszonyított lemaradásuk még nagyobb lesz, mint a szüleiké volt.

Ez a rólunk kiállított bizonyítvány, tőlünk kelete és délre még rosszabb lesz.

Az ilyen, és hasonló társadalmaknak csak akkor sikerülhet a felzárkózás, legalábbis a jelenlegi viszonylagos helyzetük megtartása, ha a születések családi hátterét javítani tuják.

Első feladat annak felismerése, hogy a távlati jövő szempontjából nincs ennél fontosabb kérdés. Azt, hogy milyen családi környezetben, milyen eredményes a gyermekvállalás, tudományosan bizonyítani kell. Nincs kétségem abban, hogy az ilyen felmérés még azokat is megdöbbenti, akik erről meg voltak győződve.

Mit kell mérni?

Minél több szempontot. Például.

- Hogyan függ az iskolázottság a szülői környezettől.

- Hogyan függ a várható jövedelem, és az adófizetés összege a szülői környezettől?

- Milyen a szülői környezettől függő, várható munkanélküliség?

- A bűnelkövetés aránya a családi környezet függvényében.

Milyen szempontok alapján kellene a szülői környezetet rangsorolni?

A szülők iskolázottsága és jövedelme alapján. A két szempontnak valamiféle szorzatát kellene a sorrend alapjának tekinteni. Sem az iskolázottság, sem a jövedelem, sem a fizetett adó nem lehet egyetlen szempont. Az így elkészített lista alapján sorolnák három csoportba a családokat.

A másik adat az egy további állampolgárral járó társadalmi költség meghatározás.

Ez tartalmazza az egy laksora jutó vagyonigényt, és a felnevelés során felmerülő állami támogatást.

Az egy laksora jutó vagyonigény. A közgazdaságtan egyik alaphibája, hogy nem számol a lakosság növekedésével járó, vagyonigénnyel. Pedig természetes, hogy minden lakosra jut többlet munkahelyteremtő fejlesztés, infrastruktúra, azaz több lakás, iskola, kórház, út, stb. Most arra nem térünk ki, hogy az eleve túlnépesedett társdalomban a többleterőforrás megteremtése egyre többe fog kerülni.

A többlet állampolgár felhalmozási, és költségvetési többletigénnyel jár. Ezt az összeget vállalni kell annak a családnak, amelyik a társadalom által megállapított gyermekszám feletti gyermeket vállal.

Ez a rendszer azt jelentené, hogy az öregkori ellátás színvonala elsősorban attól függ, mennyi gyermeket, és milyen minőségben neveltek fel a szülők. (Az ilyen alapra helyezett öregkori álltásról már számos anyagot készítetem.)

Kopátsy Sándor              PG                    2010-08-29

 

 

Jó hatvan éve vagyok a The Economist rendszeres olvasója, de benne még nem olvastam ennyire megtéved írását. A legutóbbi számban A század viadala, Kína és India között. Már a címlapon közölt kép elárulja, hogy két egyenrangúnak tartott óriás viadaláról lesz szó.

A két, kontinensnyi birodalom csak a lakosság számát tekintve tartozik azonos súlycsoportba. De eleve nagy hiba, ha ezen az alapon képzelik el a világ jövőjéért folyó versenyt.

Még nagyobb hiba, hogy a két birodalom közös határvitáit komolyan veszik. Egy közgazdasági hetilapnak tudni kellene, hogy a Himalája nem összeköt, hanem elválaszt. Ez soha nem volt annyira igaz, mint a jelenkorban, és még inkább a jövőben. Csak a buta politikusok hisznek a földrajzi távolságokban. Ötszáz éve a tengeren történő szállítás a sok ezer kilométere úton tizedébe sem került, mint szárazföldön. Ez mára még inkább egyértelművé vált. A hadviselésben még sokkal inkább, mint az áruk mozgatásában.

Nem ismerem a vasúti tarifákat, de Sanghaj és Bombai közti szállítás hajón tizedébe sem kerül, mint szárazföldön.

Korunkban, ami óriás hajókkal elérhető, az mindenhez közel van, ami csak szárazföldön, az pedig messze. Negyven éve éltem meg először hogy Salernoban, egy kerámiagyárban, amelyiket még a görögök indítottak el, mivel felette tizenöt kilométerrel a hegyekben kaolin bányászható. Két éve azonban áttért arra, hogy az anyagot nem a közeli hegyről, hanem Ausztráliából, ezerszer nagyobb távolságból hozza, mert olcsóbb, jobban gépesíthető.

Ennek az élmények az alapján írtam egy cikket, amiben azt állítottam, hogy anyagmozgatás szempontjából Szentpétervártól messzebb van Moszkva, mint a világ bármelyik tengeri kikötője. Most mégis azt olvasom a világ legrangosabb szaklapjában, hogy e jövő két világhatalma ott fog területi vitába keveredni, esetleg háborúzni, ahova mindketten a legnehezebben jutnak el.

Ha már a Himalájában elképzelt háborút emlegeti az írás, idézi a térségben állomásozó katonák számát. Ugyan nem éltem e két, kontinensnyi birodalomban, de messziről is látni, hogy a kínai és az indiai katona nem azonos értéket képvisel. Az előbbi klasszisokkal jobb.

Diákkoromban megtanultam, hogy egy német katona öt olasznál is többet ér.

Felnőtt koromban megjósoltam, hogy az Egyesült Államok rossz lóra tett, amikor a dél-vietnámiakkal szövetkezve akarta legyőzni az északiakat. Az északiak ugyanis olyanok, mint a kínaiak, a déliek pedig, mint az indiaiak.

Izrael hadserege is fölényben van a tízszer nagyobb számú arabbal szemben.

Nincs olyan anyagi és technikai fölény, amelyik a jobb katonákkal szemben is garantálhatná a győzelmet.

Ennél is súlyosabb tévedésben van az újság, amikor a két ország versenyképességét állítja szembe azon az alapon, hogy közel azonos mértében növekszik a nemzeti jövedelmük. Vagyis nem azt nézi, hogyan változik harminc éve Kínában és Indiában az egy laksora jutó nemzeti jövedelem, a vagyon, hanem az országokat tekinti a vetítési alapnak. Megfeledkezik a legfontosabbról, arról, hogy Indiában négyszer gyorsabban növekszik a lakosság, mint Kínában. Ami Kínában történik az emberiség legnagyobb gazdasági csodája, Indiában pedig nő a szegénység, Csökken az egy lakosra jutó termőföld, az egy lakosra jutó vagyon.

Ráadásul semmi remény sem lehet arra, hogy le lehet állítani a rákos túlnépesedést. Azt a The Economist sem meri bevallani, hogy az elmaradt országokban a demokrácia tehetetlen. Amit a kínai párt, és kormány megtehet, arra az indiai eleve képtelen.

Nem érzem nagy jósnak magam, amikor megmondom, hogy Kína, száz éven belül, a világ szuperhatalma lesz, India pedig ötven éven belül alkotóelemeire esik szét.

Jóslatom arra a tapasztalatra épül, hogy minden puritán, illetve konfuciánus nép előtt nyitva áll a siker kapuja, ha féken tudja tartani a népszaporulatát, de egyetlen nem ilyen nép sem lehet gazdag, mert nem képes sem úgy dolgozni, sem úgy tanulni, sem úgy harcolni.

Elég volna a múlt század nagy történelmi tapasztaltára gondolni.

A fasizmus kabaréba illett a mediterrán országokban, a puritán németek és a konfuciánus japánok kezében hihetetlen erőfeszítésekre volt képes a túlerővel szemben.

A bolsevik rendszer a keleti szlávok kezében csődbe ment, Kínában pedig páratlan diadalt arat.

Kopátsy Sándor                 EP                  2010-08-24

 

 

Csizmadia Ervin A centrális erőtér és a magyar politikai hagyomány címmel írt politikai elemzést a Népszabadság augusztus 6.-i számában. Mivel a centrális erőtér problémáját a politikai hagyományunk alapján, méghozzá Hollandiával párhuzamosan fejti ki, vitatkozom vele.

Meggyőződésem szerint az erős centrális pártra nem azért van társadalmi igény, mert ez történelmi, politikai, hagyományunk, hanem azért, mert fél-periféria vagyunk. Márpedig a gyorsan növekvő és változó világban a fél-perifériák társadalmai politikai téren nem elég rugalmasak.

Más a helyzet a sok évszázados, erős polgári hagyományokkal rendelkező, a világgazdaság élvonalához tartozó társadalmakban. A társadalmi és gazdasági fejlődés második vonalába tartozó országokban nem járható a fejlett nyugati társadalmak sikerrel jártak. A Nyugat társadalomtudósai hisztérikusan ragaszkodnak ahhoz, hogy a számukra sikert hozó úton kell járniuk azoknak is, aki felzárkózni akarnak. Ez a tanács ugyan még sehol nem vált be, mégis dogmaként fogadják el. Ezt teszi Csizmadia is, amikor a holland példára hivatkozik. Ami jó a világ leginkább polgárosodott országában, az nem példa ott, ahol nem volt polgárság, és holland érelemben ma sincs.

Tudom, hogy nem divat, de a bizonyítást Leninnel kezdem. Amikor 1917-ben győz a proletárforradalom Oroszországban, azt kell tapasztalni, hogy polgárság nélkül nem mehet, hiszen olyan nincsen. Ráadásul a nyugati értelemben vett proletáriátus sincs. Ami kevés van, az sem olyan, mint Nyugaton. Az is kiderül, hogy nem válik be az a számítás sem, hogy Marx jóslatának megfelelően, a fejlettebb nyugati társadalmakban győz a proletárforradalom, és azok proletárjai segíteni fognak.

Lenin rádöbbent arra, hogy a forradalom céljait csak nagyon kevesen támogatják, még kevesebben értik meg. Vagy le kell fújni a forradalmat, vagy egy kisebbség terrorjával fenntartják addig, amíg megteremtődnek a szocialista társadalom gazdasági és társadalmi feltételei. Az utóbbit választotta.

Azt is felmérte, hogy a gazdaságot a politikai diktatúra irányítása alatt, fokozatosan piacosítani kell. Ez fogalmazta meg a NEP, az új gazdaságpolitikai programjában. Lenin azonban hamarosan meghalt, és a dogmatikus, gátlásos Sztálin, és utódai a gazdaságot továbbra is, a politikai diktatúra operatív irányítása alatt tartották.

Azt, hogy megértsük, ami a lenini reformok Kínáig vezető útját, jó illusztráció az 1953-68 közti magyar történelem. Ezért ismertetem.

1953-ban észleltem először, hogy a Szovjetunióban még él a lenini elképzelés, hogy a politikai diktatúra mellett elkezdődhet a gazdasági liberalizáció, és hogy ennek hívei a titkosszolgálatokban tömörülnek. Ezt nem merték a hidegháború viszonyai között otthon megkockáztatni.

Hegedűs András mondta el, hogy mit élt meg, amikor Rákosit, Gerőt, Nagy Imrét, és néhány a népi kollégiumban nevelkedett fiatal kommunistát, köztük őt is, felrendelték Moszkvába a Politikai Bizottság elé. Érdekes módon, a beszámoltatásukat Beria, a KGB főnöke vezette le. Közölte, hogy Rákosival és társaival nincsenek megelégedve, a pártvezetés elszakadt a néptől, a közvéleménytől. Ezért a miniszterelnökséget át kell adni Nagy Imrének, és a felső vezetésbe be kell vonni a megnevezett fiatalokat. Elsősorban a mezőgazdaságban kell reformokat bevezetni. A magyarok közül senki nem kapott szót, tehát parancsot kaptak.

Világos volt a számomra, hogy a lenini NEP újra indításáról döntöttek. Nem otthon, és nem is általában, minden csatlós országban, hanem csak nálunk, és itt is csak Nagy Imre vezetése alatt.

Nagy Imre maga mellé vette néhányat a barátai köréből, és kancellária államtitkárának nevezte ki a Rákosi által félreállított Vas Zoltánt. Máig nem tudom, hogyan lettem én, a pártonkívüli osztályvezető a Tervhivatalban, az első és második reformbizottság titkára. Nyilván Vas Zoltán emlékezett rám, aki már mezőgazdasági reform javaslatokat publikált. Ettől kezdve Nagy Imre közelében dolgozhattam.

Egyre világosabbá vált, hogy Nagy Imre csak a mezőgazdaságot kapta meg. A gazdaság egésze Gerő kezében maradt, aki hallani sem akart a reformokról. Azt csak utólag vettem tudomásul, hogy Rákosi és Gerő hatalmának visszaerősödése mögött, Moszkvában Beria hatalomveszése áll. 1954 őszén már Nagy Imrét is leváltották. A reform szellemét azonban már nem lehetett visszapréselni a palackba. A párt felső káderei között is nőtt a reformigény, amit a szovjet nagykövetségen is támogattak. Tehát nem halt ki a lenini gondolat, hogy a gazdaságban reformokra van szükség. Sajnos a páron belül is inkább a karriertörekvések, mint az érdemi gazdasági reformok hívei szaporodtak. Egyre többen akartak Rákositól, és híveitől megszabadulni. Arra senki sem gondolt, hogy ezzel a rendszer politikai felrobbanása is járhat. Csak a párvezetésen belüli személyi cserékben gondolkodtak.

Aztán 1956. október 23.-án kirobbant a forradalom, ami az előkészítőket is váratlanul érte. Azt tudták, hogy Moszkvában is vannak támogatók, Mao és Tito pedig biztatja őket. Arról, hogy meddig mehetnek el az események ahhoz, hogy megszűnjön a támogatottság, senki sem beszélt. Ez még akkor sem merült fel, amikor már messze túllépték a támogatók által még elviselhető határt. E tekintetben elképesztő volt a vezetők, mindenek előtt Nagy Imre naivitása. Csak a belpolitikai hangulat hatása alatt éltek, és cselekedtek.

Ma sem értem, hogyan képzelték el, hogy a moszkvai vezetés, Mao és Tito támogatását megtarthatja egy olyan kormány, amelyik bevezeti a többpártrendszert, ami mellett a bolsevik párt jelentős ellenzéki parlamenti képviseletre sem számíthat. Még az sem vetődött fel senkiben, hogy milyen jövő vár rájuk, a politikai reformok bevezetőire. Nemcsak a politikai jövőjük, de az életük sem volt garantált.

Még megdöbbentőbb módon még arról sem vettek tudomást, hogy a Szuezi Válság mennyire közös frontra vonja az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót. Fogalma sem volt senkinek arról, hogy a hidegháború fenntartása még az Egyesült Államok alapvető érdeke.

Az is nehezen érthető, hogy a forradalmároknak tett engedményeik kínos helyzetbe hozzák Moszkvában, Pekingben és Belgrádban a reform híveit, akik ennek ellenére a reformerekkel tartó, a többpártrendszert elfogadó Kádár Jánost ültették a párt és a kormány élére. Ezt a legnehezebben a hazai dogmatikus kommunisták értették meg. A történészek még ma sem vallják be, hogy Kádár nem a hazai pártnak, hanem Moszkvának a jelöltje volt. A Nagy Imre kivégzéséig, Kádár mögött a saját pártja sem állt. Aki ezt nem látja be, sok mindent nem érthet meg.

Még kevésbé lett elfogadott, hogy 1968-ra Kádár Nagy Imre legmerészebb vágyait is meghaladó rendszert vezetett be.

- A pártot megtisztította a dogmatikus elemektől.

- A vezetésbe fogadta, Nagy Imre életben maradt híveit.

- Bevezette az a gazdasági mechanizmust, ami miatt 1954-ben Nagy Imrét leváltották.

- Az országban az a rendszer működött, amit Nagy Imrétől 1956-ban elvártak.

Máig nem tisztázott, hogy miért bukott meg Európában a bolsevik rendszer.

Elég volna megnézni, hogy kiknek sikerült az élvonalba kerülés.

- Akik lemondtak az imperialista terjeszkedésről. A gyarmattartás már nem volt jövedelmező, sőt erőket vont ki az anyaországból.A 20. század második felében, sikertcsak a belső erőkre lehetett építeni. A Szovjetunió mindenütt terjeszkedni akart. Ehhez még az Egyesült Államoknak sem volna elég erőforrása. A Szovjetunió nemzeti jövedelmének harmadát fegyverkezésre, és terjeszkedésre fordította. A másik tábor erejének tizedét sem. Könnyű felmérni, hogy mennyivel előbb lett volna 1990-re a Szovjetunió, ha fegyverkezésre csak tized ennyit költ.

- Ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Ideje volna tudomásul venni, hogy az elmúlt száz évben nincs olyan ország, amelyik saját erőből emelkedett volna fel, ahol a lakosságra nem a puritán életvitel a jellemző. Fordítva is igaz. Mára minden ország gazdag, illetve azzá válik, ahol a nyugati, vagy a kelet-ázsiai puritán viselkedés a jellemző.

- Egy laksora jutó gazdagodás csak lehetséges, ahol a népesség nem nő. Ez ugyan a keleti szlávok esetében nem lett volna akadály, de annál inkább az a közép-ázsiai népeknél. Ezzel az akadállyal ma sem számolnak a nyugati társadalomtudósok.

- A keleti szláv népek lemaradását nem is annyira Oroszország mutatja, mint a két testévre, Ukrajna és Fehér-Oroszország. Oroszország sem sokkal előbbre lenne, ha nem volna igen jelentős olaj és földgáz exportja. Még senkinek sem jutott eszébe, hogy saját erőből a keleti szláv népek még a lépéstartásra sem képesek.

Tehát a Szovjetunió sem azért bukott meg, mert bolsevik volt, hanem azért, mert imperialista lett, és mert keleti szlávok, és közép-ázsiaiak lakták. Semmi alapja nincs annak, hogy a bolsevik rendszer csődjéről beszéljünk, hiszen csak Európában bukott meg. Kínában, vagyis ott, ahol a nép puritán módon él, dolgozik, tanul, takarékoskodik, és nem szaporodik, ahol a fegyverkezése fordított kiadások negyedét sem teszik ki annak, amit a Szovjetunió költött, olyan sikert ér el, amire fajunk történetében még nem volt példa.

Kopátsy Sándor                  PF                  2010-08-24

 

 

Mániákusan hiszek abban, hogy a modern társadalom egészségi állapotának egyik legjobb mércéje a foglalkoztatás. Ennek ellenére a munkanélküliek arányát használja a szakma. Ezt is rosszul. Összeadja a tartós és a rövid idejű munkanélküliséget. Pedig a tartós munkanélküliség előjele negatív, a fél évnél rövidebbé pedig pozitív. A legjobb volna három adatot közölni.

- A hat hónapnál rövidebbet, ami pozitív, fegyelmező, az új munkaerő piaci jelenlétét mutatja.

- A 6 és 12 hónap közöttit, amit nem kell előjellel minősíteni. Az ilyen munkanélküliség nem lehet nagyarányú.

- Az egy évnél hosszabbat, ami károkozó, tehát negatív. Ez ilyen felszámolása alapvető társadalmi feladat, mert ebben romlik az érintetek szakmai értéke és erkölcse. A legnagyobb kárt azonban a társadalom számára okozza. Nem elsősorban azzal, hogy ezeket el kell tartani, hanem azzal, hogy a közerkölcsöt rontják.

A gazdaságpolitika alakítói számára elsődleges érdek az egy évnél hosszabb munkanélküliség felszámolása.

Ez a mutató nagyon széles határok között mozog. Az EU tagországainak többségében az ilyen tartós munkanélküliség teszi ki a munkanélküliek 25-45 százalékát. Kivétel képeznek a jóléti államok, ahol 10 százalék körül mozog. Magyar adatot nem ismerek, de nálunk a munkanélküliek nagy ebbe a csoportba tartozik. Ezek munkához jutatása a legnagyobb és legsürgősebb feladatunk. A helyzet létrehozása pedig a rendszerváltás legnagyobb bűne.

A tartós munkanélküliek esetében nagyon fontos annak ismerete, hogy ezek milyen képzettségűek, illetve milyen etnikumhoz tartoznak. Az EU fejlett országai között Németországban a legmagasabb a tartós munkanélküliek aránya. Minden valószínűség szerint ebben viszonylag magas a képzetlen törökök aránya.

Észak-Amerika ebben a tekintetben is jelentősen jobban áll. Ott a tartós munkanélküliek arány 8-12 százalék. Ezt kellene eltanulni tőlük.

Egészen más klasszist képez Dél-Korea, ahol nincs is tartós munkanélküliség. A féléves is nagyon kevés. Ráadásul a munkanélküliség ráta is a legalacsonyabb.

Feladatunk:

Kopátsy Sándor                PB                   2010-08-23    

 

 

Néhány hónapja írtam arról, hogy az emberi agy rendkívül fejlettsége elsősorban a táplálkozásának köszönhető. Most olvasom a Népszabadságban Oravecz Elvira írását, Főzök, tehát ember vagyok címmel.

Életem során számos esetben találkoztam hasonlóval, hogy rájöttem valamire, amire mások, másutt rájöttek.

Úgy érzem, én messzebb jutottam. Oravecz Elvira írásából az derül ki, hogy a tárgy kutatói csak a húsfogyasztásban ismerték fel a sütés és főzés jelentőségét, és a magyarázat alapjának a rágófogak méretnek változását tekintették. Amit ír, azzal egyetértek, de messzebb megyek.

Én a magvak őrlését, kelesztését, erjesztését és sütését vizsgáltam először. Ezzel az emésztés energiafogyasztása tört részére csökkent. Márpedig a könnyebb emésztés egyrészt kevesebb táplálékot eredményez, és a kevesebből is több jut az agynak.

A rágófogak méretének csökkenésében is nagyobb szerepe van a magvak, mint a hús fogyasztásának.

Ami a hús sütését, és főzését illeti, abban az első lépésnek a hús megtörését, feldarabolását tekintem. A sütés, és különösen a főzés nem annyira asz emésztési igényt csökkentette, mint sokkal inkább a dögök, a romlott, fertőzött húsok fogyaszthatóságát szolgálta.

Meggyőződésem szerint, a homo sapiens többsége, életének első négyötödében a tengerparton élt, és elsősorban puhatestűekkel táplálkozott. Ezek könnyen emészthetők és nagyon gazdagok fehérjében.

Döntő változást, a fajunk életében, a gabonatermelés hozott. Arra épültek a magas-kultúrák. Tehát a gabona emészthetőbbé tétele fontosabb, mint a húsoké.

Nem vagyok agykutató, de tudom, hogy az agynak nem is annyira a térfogata, a tömege fontos, mint a fejlettsége. Fajunk történetében nem az agy tömegének növekedése, hanem a kapacitásának növekedése volt a fontosabb. Az agyunk mérete, tudtommal százezer év óta nem változott, de a kapacitása megsokszorozódott. Ezt az egyre kevesebb emésztési energiát igénylő táplálkozás és az agy tréningje, a gondolkodás, a tanulás, a szellemi munka fejlesztette.

Kopátsy Sándor                 PH                 2010-08-23

 

 

Erre az írásra a nyolcvan éves Huszár Tibornak a Népszabadságban megjelent interjúja késztet.

Régen a bögyömbe van, hogy a csatlós sorban megélt évtizedek szereplőit nem a tetteik, hanem a hibáik hiánya alapján értékelik. Ebből fakadóan azok a hősök, akik az évek alatt vagy itthon nem tettek semmit, vagy kimentek Nyugatra, és ott nem tehettek semmit. Ezen a rostán nem mehetnek át azok, akik a legtöbbet tettek.

Gyerekkorom óta lázadok a kereszténység ítélete ellen, hogy elkározhat az is, aki mindenkinél többet tett, de halála előtti halálos bűnt követett el. Ha a dogmának az isten előtt is érvénye lenne, minden általam csodált óriás, a pokolban égne. Abban bíztam, hogy az isten nem dogmatikus, ő mérlegre teszi mindenkinek az egész életét, és boldogulnak azok, akiknek a méreg egyenlege pozitív. Ezek szerint az általam legjobban csodáltak mind boldogulnak, hiszen több jót tettek, mint a szentek nagy többsége.

Mivel kilenc évvel Huszár Tibornál is öregebb vagyok, előbb kezdhettem el a politikai elitet mérni. Minél öregebb leszek, annál inkább egyértelmű számomra a megmérés elve. Mindenkit a jó, és a hibás tetteinek egyenlege alapján mérek. Ezen az alapon, csak azok lehetnek a nagyok között, akik itthon tették, amit tehettek. A semmit, vagy keveset tevés akkor sem bocsátható meg, ha nem is volt mozgásszabadságuk.

Ezen az alapon a kimenekültek, mivel ott nem rúghattak labdába, eleve kiesnek. Ez alól még azokat sem mentem fel, akik az életüket féltették. Félni ugyan azoknak is kellett, akik itthon maradtak, de ők voltak az okosak, nem veszítették túl a politikai húrt, felmérték, ha használni karnak, akkor legalább megtűrtnek kell lenni. Annyira megtűrtnek, hogy sokat használhasson.

Huszár Tibor az interjúban általam is ismert neveket említ. Nagy Ferencen kívül mindegyiket nagyra hívatott, becsületes embernek tartom. Közelről azonban csak Kovács Imrét és Fejtő Ferencet ismerhettem.

Kovács Imrét tartom az egyik legeredményesebb ellenállónak a háború alatt, és olyan radikális parasztpárti politikusnak, akit bűn volt elengedni. Ő, sajnos el akart menni, és Rajktól kapott néhány fiatal hívével, tanítványával útlevelet. Az volt az érzésem, hogy erről Rákosi is tudott. Ezt azért hiszem, mert a Rajk-perben nem rótták fel neki. Tisztelték az ellenállásban játszott szerepéért, de útjukban volt a Parasztpárt bedarálása előtt. Kiutazása előtti beszélgetéseken számolt be arról, hogy a Szövetséges Ellenőrző bizottságban Vorosilovval szemben nem ellenkeznek a nyugati hatalmak képviselői. Ezért látta reménytelennek a helyzetet. Ez a tény, Később Szegfű Gyula, akkor moszkvai követ könyve győzött arról, hogy minket, a többi közpép-európai néppel együtt, Roosevelt zseniális politikai előrelátása adott át a Szovjetuniónak. Ezt akkor még csak sejtettem, de ma már világosan látom. Márpedig, ha a megszállás évtizedekig tart, akkor a kivándorlás menekülés a semmittevésbe.

Kovács Imrénél tehetségesebb politikussal nem találkoztam. Ez csak növeli a hibáját, hogy elment. Erdei Ferenc, akivel akkor volt vitája a Parasztpárt baloldalisága okán, ezerszer többet használt az országnak, mint ő, aki elment.

Fejtővel nem volt vitám, hiszen ő Franciaországba ment, ahol baloldali politikus maradt. Ott tette, amit tehetett a csatlós országok reform-kommunisták érdekében. Utolsó éveiben volt vele vitám, amikor Gyurcsány támogatására vállalkozott. Ma már újra egyet értenénk.

Huszár Tibor ugyan azok közé tartozik, akik a rendszer tűréshatárát próbálgatta, ebből az írásból azonban az sugárzik ki, talán akarata ellenére, hogy az igazi nagyoknak el kellett menni. Azt hiszem, hogy ezek a férfiak ugyan nagyra voltak hívatva, és rossz az a rendszer, amelyik elüldözte őket, illetve örült, hogy elmentek. Azt hiányolom, hogy Huszár nem monda ki: kár, hogy elmentek, mennyivel hasznosabbak lehettek volna, ha megtűrtekként maradnak.

Kezdem azzal, hogy a magyar történelem legnagyobb alakjának szerepét a sors Nagy Imrének ajánlotta fel. Sajnos nem értette meg szerepének korlátját. 1953-ban, Moszkvában rábízták a magyar gazdaság demokratizálását, de nem a pártét, azaz a politikai vezetést, azt Rákosi és Gerő kezében hagyták. E mögött lényegében Leninnek a polgárháború utáni politikáját, a NEP-et újították fel a KGB emberei, Beria vezetése alatt, akik között akkor már ott volt Andropov és Gorbacsov. Ezek megértéssel fogadták, amikor az 56-os forradalom Nagy Imrét visszaemelte a hatalomra. De nemcsak ők, hanem Mao és Tito is mögötte állt.

Nagy Imre és csapata azonban végzetesen tévedett, amikor a forradalom lendületétől megrészegülve elfogadták a többpártrendszert, amivel nem értett Lenin egyet a polgárháború után, amit nem fogadott el 1956-ban nemcsak Moszkva, de Mao és Tito sem. Ha október 31.-én Nagy Imre nem megy messzebb annál, amit támogatói elfogadnak, és ő kéri meg a szovjet csapatok támogatását, Kádárnál százszor könnyebb helyzetbe kerül. Végső zavarukban aztán Tito követségére menekültek, aki akkor már a katonai beavatkozás első követelője volt. Mao is előbb szembekerült Nagy Imrével, mint Hruscsov.

Még nehezebben érthető meg, hogy a Jugoszláv Követségen, majd Romániában sem értették meg, hogy minden támogatójukat eljátszották azzal, hogy a gazdasági demokrácia helyett, a politikai demokrácia útjára tértek.

Egyre inkább Kádár Jánost tartom a kor legnagyobb politikai lakjának. Ezt sem mondta ki egyértelműn Huszár Tibor. Hihetetlenül nehéz helyzeten vette át a pártvezetést, a politikai hatalmat. Ami neki óriási erőfeszítésbe, vérbe került, azt Nagy Imre könnyen megtehette volna, ha felismeri támogatóitól kapott felhatalmazásának határát.

Ezután visszamegyek az idősorrendre, és felsorolom a legnagyobbak második vonalát.

Rajk Lászlót tartom az 1953 előtti szakasz legnagyobb alakjának. Történelmi érdemeket szerzett a munkás és paraszt fiatalok egyetemi képzettséghez juttatásával. A mai értelmiség nagyszülei neki köszönhetik, hogy ma népi értelmiség vezeti az országot. Az ő fiai voltak 56-ban az élen, adták a lelkesedést. Ők voltak Nagy Imre és később Fehér Lajos és Erdei Ferenc legénysége. Rajk Lászlónak felróják a 47-es választások során általa irányított csalást. Azt nem veszi senki figyelembe, hogy ennek a választásnak sem volt politikai következménye. Bármelyik csatlós országban, bármi volt a választások eredménye, azok irányították a politikát, akiket erre Sztálin megbízhatónak tartott. A népi kollégiumok azonban olyan társadalmi őrségváltást hoztak, aminek nagyságát az Antall József irányítása alá került MDF a 94-es választáson elszenvedett veresége jól mutatta. Bármennyire nehezen fejthetők fel a logikai szálak, a Fidesz 2010-es győzelmének, és Gyurcsány bukásának a gyökere is a népi kollégiumokban keresendő. A jelenlegi vezető garnitúra jelentős hányada a két szakkollégiumból a Bibó, és Rajk Kollégiumból került ki.

A nagyok sorát, sokak számára meglepő módon, Péter Györggyel folytatom. Ő volt a szocialista táborban az első, aki felismerte, hogy felújítható, amit Lenin a polgárháború után el akart kezdeni. A politikai diktatúra szárnya alatt piacosítani a gazdaságot. Ő ezzel ő már 1952-ben jelentkezett. Ő volt az első azok között, akik már Nagy Imre miniszter elnöksége előtt jelentkezett a gazdaság megreformálásával. Ő volt a párton belül az első, aki felvetette a gazdaság fokozatos piacosítását. Ismereteim szerint Magyarország volt az első, ahol a Nagy Imre kormány már 1954 őszén, el akarta indítani az új mechanizmust. Azt, amit Nyers Rezső vezetése mellett, 1968-ban bevezettek. Ami húsz éve Kínában történik. Ami példátlan gazdasági sikert hoz minden olyan társadalomban, ahol a politikai demokrácia még anarchiához vezetne. A leninizmus nagy találmánya a gazdaság piacosítása ott ahol ugyan még nem érett a polgári demokráciára, de már lehetséges a piacosított gazdaság működtetésére.

Nyers Rezsőnek köszönhető a magyar új mechanizmus, és az urbánus tábor mozgósítása. Kádár János csak bölcsen tűrte a gazdaság liberalizálását. A működtető csapatot, főleg urbánus kommunistákkal, Nyers vezette.

Ahogy Nagy Imre Kádárnál sokkal könnyebben vezethette volna a magyar bolsevik rendszert a legvidámabb barakk útján, Donáth Ferenc lehetett volna a magyar mezőgazdaság felvirágoztatásának vezéralakja. Ő is ott játszotta el a történelemben számára felajánlott szerepet, ahol Nagy Imre. De túlélte, és bölcs személője lehetett annak, amit neki szánt volna a sors.

Fehér Lajos, akit a Parasztszövetség volt elnöke, Kiss Sándor. Amerikában is a magyar mezőgazdaság eredményeiért dicsért. Amit ő mondott, azt ma nem divat elmondani, hogy a magyar mezőgazdaság soha nem volt olyan fejlett, a magyar parasztság soha nem élt olyan jól, mint neki köszönhetően. A parasztok jólétét sem Kádárnak köszönhetjük, ő csak bölcsen eltűrte, ami az elvtársaknak Moszkvában is tetszett, és a vidéki lakosság élvezett.

Erdei Ferenc volt Fehér jobb keze, az értelmiséget is mozgósítani képes politikus és tudós. Ő fogta össze a népi kollégiumokban felnőtt, népi értelmiséget, és a háború előtti nagybirtok vezető szakembereit. Kevesen ismerik el annak egyedülálló jelentőségét, hogy a radikális népiek, és a háború előtti feudális nagybirtokok felső vezetői eredményesen együttműködtek. Erre sem volt a szocialista táborban más példa.

Még megemlítek két értelmiségit.

Szegfű Gyulát Sztálin szemelte ki moszkvai követünknek. A mai kereszténydemokraták a nevét sem említik, pedig ő volt az első kereszténydemokrata politikai vezető, aki felismerte, hogy a Jaltában ránk szánt sorsot okosan kell átélni. Erről írt könyve arról tanúskodik, hogy ő volt a kor legjobb magyar külső szemlélője. Azt tette, ami a magyar úri középosztálynak kötelessége lett volna.

Bibó István szellemi nagyságban ma már nem kételkedik senki. Személyes tapasztalataim szerint, túlságosan úr volt ahhoz, hogy úgy viselkedjen, ahogyan az esze, bölcsessége diktálta volna. Azt írta, amit tenni kellett, de arra nem volt alkalmas, hogy maga is azt tegye. Sajnos a kor legnagyobb külső szemlélője maradt.

Ideje volna kimondani, hogy a Jaltában ránk kirótt sorsot minden sorstársunknál eredményesebben jártuk. Ezt köszönhetjük azoknak, akikre elfelejtünk büszkék lenni.

Kopátsy Sándor                   PG                 2010-08-20

 

Az ökológusok a természeti erőforrások kimerítésével ijesztetik az emberiséget. A végveszélyt azzal illusztrálják, hogy az év 365 napjából, hány napra elég a földünk készlete. Az idén már szeptember 25.-ére fogy el a készlet, attól kezdve a jövőnket fogyasztjuk.

A Népszabadság legutóbbi számában Ötvös Zoltán aktuális írása jelent meg Két nap múlva itt az ökológiai év vége címmel. Az íráshoz egy ábrát is mellékeltek, amint megmutatják, hogy mennyi földre lenne szükség, ha az emberek néhány országban jellemző fogyasztás alapján élnének. Ebből kiderül, hogy az amerikai életmód alapján öt földre vonja szükség. Ha úgy élnénk, mint Indiában, akkor a fele is sok volna.

Világos a logika, hogy minél szegényebbek lennénk, annál jobb volna a földünknek, annál kevesebb kárt tennénk a természeti környezetben, az erőforrások kimerítésében. Az ilyen, hasonló és ábrákat látva, elszörnyedek az emberi butaság nagysága felett. Ebből az ábrából az következik, hogy minél butább emberek, minél szegényebben élnek, annál jobb.

Azt ugyanis nem veszik számításba, hogy az indiai lakosság ugyan keveset rongálja a természeti a környezetet, de fergetegesen szaporodik. Nem a lété fenyegető fogyasztását növeli, hanem a fogyasztók, vagyis a természetet és annak erőforrásait felélők számát. Márpedig semmi sem fenyegeti jobban az ökológiai környezetet, mint az emberek száma.

Még nem találkoztam olyan ökológussal, aki azt vizsgálta volna, hogy milyen nagy az ökológiai alapon még megélhetők száma. Pedig még a butuska táblázatból is kiderül.

Ha úgy akarnánk élni, mint az amerikaiak, másfélmilliárd lakos nem élné fel a földünk erőforrásait.

Ha úgy élnénk, mint ma a kínaiak, akkor fenntartható lenne a jelenlegi hétmilliárd lakos.

Ha pedig megelégednénk az indiai lakosok életviszonyaival, akkor a jelenlegi létszámunkat is megkétszerezhetnénk.

Mindhárom feltételezésnek van követelménye. A megállapított létszámot emelni, és életkörülményeket javítani nem szabad, azzal meg kell elégedni.

A létszámnövelésről lemondanak, hiszen a fejlettek, a nyugati puritánok és a távol-keleti gazdagok már nem is tudnak, mert már elég okosak, és iskolázottak ahhoz, hogy nem szaporodnak. A kínaiak pedig rájöttek, hogy máris sokan vannak. Fejlődni csak akkor tudnak, ha erőszakkal megfékezik a gyermekvállalást. De a gazdagok a gazdagodásról nem tudnak lemondani, és képesek is arra.

Ezzel szemben az emberiség nagyobbik fele eszeveszetten szaporodik, és ez is kizáró oka annak, hogy gazdagodjanak. A természetet azonban ők rontják a leggyorsabban, mert egyre több műanyagot dobálnak el, és egyre többen a sokmilliós óriásvárosok nyomornegyedeiben élnek.

Ötven éve, hogy a Nyugat legrangosabb tudósai megalapították a Római Klubot a pánikkeltéssel, hogy a föld nyersanyagai kimerülnek, elfogynak. Azóta az emberek száma megkétszereződött, amivel ők sem számoltak. Pedig abból hosszú távon sokkal nagyobb nyersanyagigény, még nagyobb természetkárosítás fakad, mint a már nem szaporodó gazdagok jólétének növekedéséből.

Az elmúlt ötven évben több nyersanyagforrást kutattak fel a gazdagok, mint amennyivel nőtt a fogyasztásuk. A természetet nem a fejlettek, hanem a keveset fogyasztók számának robbanása fenyegeti.

Az ökológusok azt is figyelmen kívül hagyják, hogy a fejlettek tudnak takarékoskodni, van ahhoz tudásuk és pénzük, az elmaradottak pedig erre képtelenek.

A gazdagok megengedhetik maguknak, hogy fizessenek azért, amit elemésztenek, azért hogy tiszta és egészséges legyen a környezetük. Ha fogytán lesznek a nyersanyagok, megdrágulnak, érdemes lesz takarékoskodni azokkal. Az elmaradottak azonban nem engedhetik meg maguknak a természetvédelmet.

Elég volna megnézni, milyen a gazdagok villanegyede, mennyit áldoznak arra a környezetükre. Ezzel szemben az elmaradt világ gyorsan szaporodó lakossága a sokmilliós nagyvárosok nyomornegyedeibe tömörül, ahol a természetes környezetnek a nyoma sem található.

Az emberi faj törvénye a jobb életre való törekvés, aki ez ellen akar tenni, károkozó és ostoba. A fajunk sorsát nem az igénytelenek, a kevéssel is megelégedők, hanem az igényeik kielégítése érdekében többet dolgozók, és többet tanulók viszik előre.

Ha ezekre hallgatunk, bízhatunk a jövőnkben.

Kopátsy Sándor                    PV                2010-08-18

 

 

A római katolikus vallás történelmi döntés előtt áll. Dönteni kell a papi nőtlenség és a nők pappá szentelései kérdésében.

Mindkét kérdésben ötszáz éve kellett volna dönteni, ha a katolikus egyház a kor követelményeivel lépést akar tartani. Ennek ellenére még az sem vetette fel, hogy a Nyugat vallásai között akkor kezdődött a lemaradása.

A pápaság, ugyan nem jelentéktelen mértékben, mégis nagyon keveset tanult a reformációból. Éppen a reformáció lényegét nem értette meg. Az addig betegesen fentről szervezettsége mellé, a kapcsolatrendszerét lentről felfelé is ki kell építeni. Erre nemcsak a hívek fokozott meghallgatása, de azok ébredő nemzeti öntudatának, nacionalizmusának figyelembevétele is kényszeríttette volna.

Az elmúlt ötszáz év során a Vatikán ugyan igyekezett e két igényt tudomásul venni, de ennek során közel sem jutott odáig, ameddig a reformáció egyetlen lépéssel elment.

 

A katolikus egyház szinte semmit nem engedett abban, hogy minden egyház hatalom a pápáig vezet, hogy az isten földi helytartója, és egyházi kérdéseken tévedhetetlen. Ezek a dogmák már nem férnek bele a nyugati gondolkodásba.

A Nyugat minden fejlett társadalma demokratikus, de még az elmaradtabbakban előforduló diktatúrák sem tekintik hatalmukat isteni eredetűnek, és döntéseiket tévedhetetlennek. A társadalmak egyre inkább lentről felfelé, és nem fentről lefelé épülnek, szervezkednek.

A vallás ügyeit érintő kérdésekben is anakronisztikussá vált a tévedhetetlenség. Az egyházi döntések, még a teológiát érintők is érintik a tudomány, a társadalom és politika területét. Nagyon kevés olyan teológiai tétel van, amit a tudományos és társadalmi haladástól függetlenül lehetne kezelni. Márpedig a Vatikán döntéseinek többsége nem olyan jellegű, amit tévedhetetlennek lehet minősíteni. Anakronizmus az egyház szervezet működését szolgáló döntéseket tévedhetetlennek minősíteni. A pápa dönt minden fontosabb személyi kérdésben. Abban sem tévedhet?

Még nehezebben érthető, amikor a pápák társadalmi kérdésekben döntenek. Ennek legidőszerűbb példája a családtervezés. A pápa dönti el, hogyan, milyen formai szabályok betartásával tervezzék a szülők a család jövőjét, a gyermekek számát? A Vatikánt az sem zavarja, hogy a híveinek óriási többsége nem veszi komolyan az egyház e térre vonatkozó teológiai parancsait.

A pappá szentelés szentség. Ebből az következik, hogy a papok istennel szembeni státusza megkülönbözetett. Státuszuk valahol a szentek, és a hivők között van. Rájuk az egyház törvényei, parancsai másként vonatkoznak. Ezt szimbolizálja az egyenruhájuk is. Amit nem papnak nem is szabad hordani. Ennél százszor fontosabb, hogy ki vannak rekesztve a házasságkötésből, ebből fakadóan a szexuális életből. Nem lehetnek legális utódaik.

Ismereteim szerint, a papok nőtlenségét az egyházi vagyon védelme tette indokolttá. Az elképesztő vagyont felhalmozott egyház félt attól, hogy az óriási vagyonok felett rendelkező, azokból királyi, főúri luxusban élő főpapok a vagyon egy részét igyekeznek a gyermekeikre átjátszani. Tegyük hozzá, hogy az egyházi nagyságok többsége a főúri családok gyermeke volt, aki gyermekként is luxusban nőtt fel.

Több kultúrában is jelen volt a szerzetesek nőtlensége. Ez az esetében természetes volt, mivel a közösségi élet meg sem engedte volna.

Az is valószínű, hogy így is volt elég jelentkező. Lényegében ez volt az egyetlen olyan feltétele a papok életének, ami sokakat visszatartott e jómódot, tekintélyt biztosító pályától.

Arról szinte szó sem esik, hogy a földesúri családok nem tudtak mit kezdeni a második fiúval, hiszen az örökösödési jog szerint az elsőszülött fiú az örökös. A másik fiú számára csak a katonáskodás, és a papi pálya maradt nyitva. Az nősülni sem tudott, hiszen nem volt mire, ezért nem is találhatott megfelelő mennyasszonyt. Ez a jogrend kényszeríttette már a keltáknál is a második fiúkat, hogy bárdnak, vagy nőtlen lovagnak menjenek.

Amikor egyházi dogmává vált a papok nőtlensége, ez társadalmi szükségszerűséget, érdeket szolgált.

Végül említem meg, hogy az osztálytársadalmakban elsődleges társadalmi érdek volt a túlszaporodás fékezése. A lakosság nagy többségét kitevő nép esetében ezt, elsősorban az adókkal, szoláltatásokkal létrehozott nyomor garantálta. Az európai feudális társadalomban a jobbágyság számát elsősorban a kiscsaládos jobbágyrendszer garantálta. Csak annyi kiscsalád jöhetett létre, amennyi jobbágytelke volt a földesuraknak. A földesuraknál pedig az öröklési rendszer jelentette a szaporodási féket.

Ebbe a rendszerbe illett vele az egyház a papság nőtlenségi tilalma is.

A papok nőtlenségének oka fogyását a jelenkor fejlett társadalmaiban leálló szaporodása teszi értelmetlenné. Amíg az osztálytársadalmak elsődleges feladata volt a népszaporulat féken tartása, addig a jelenkori társadalomban támogatni kell a minél nagyobb gyermekvállalást. Különös súllyal az olyan családok esetében, ahol a gyermekek felnevelésének kilátása kedvező.

Márpedig a papi családok a legkedvezőbb gyermeknevelési szektorba tartoznak. A társadalom érdeke tehát az kívánja meg, hogy a papok mimnél több gyermeket vállaljanak. Ha az egyháznak is a társadalmi érdeket kell szolgálnia, akkor a társadalmi érdekkel ellentétes a papok gyermekvállalásának tilalma minden olyan társdalomban, ahol nincs népesség növekedés. Tegyük hozzá, még a gyorsan növekvő népességű társdalomban is óriási hiány van olyan gyermekek vállalásában, amelyek családi körülményei a felnevelés szempontjából kedvezők. Általános társadalmi érdek a gyermekvállalást ösztönözni minden olyan család számára, ahol jók a felnevelési kilátások.

Nevetségesnek tartom, hogy a modern társadalomban már türelmet hirdetnek a melegek, a nem normális szexuális ösztönűek számára, de a kor vallása természetellenes szexuális életet követel meg, legalábbis a normálistól eltiltja, a számára kiemelt fontosságú híveitől, a papoktól.

A házassági tilalom ostobaságát mi sem jellemzi jobban, mint a katolikus egyház a természetellenes szexuális viselkedést nem tartja a papi hívatással össze nem egyeztethetőnek, a házasságot azonban kizárja.

Mindehhez akkor, és ott ragaszkodik görcsösen a Vatikán, amikor nincs elég számú, és megfelelő minőségű jelentkező a papi pályára.

A katolikus dogma szerint a Vatikán tejhatalmú vezetője, a pápa teológiai kérdésekben tévedhetetlen. Többek között, a papi nőtlenség megkövetelését is azonban olyannak tartom, amihez csak a sátán tanácsára lehet ragaszkodni.

Szűz Máriának a mennyországban a szenteket magasan meghaladó pozíciója van, a földi életben azonban nő még pap sem lehet.

Nem sokat hallgat a szentlélek sugallatára a pápa, ha nem veszi tudomásul, hogy a kor egyik nagy történelmi változása, hogy a nők egyenrangú teremtményekké válnak a férfiakkal.

Nehéz érvet találni arra, hogy a nő miért nem lehet pap. Azért nehéz, mert nincs is rá érv.

Semmi reményt nem látok arra, hogy a Vatikán a már régen esedékes reformok szükségességét tudomásul vegye.

Ha a katolikus vallás érdekét a híveinek számával és nem a minőségével mérjük, a fenti reformok elfogadhatatlanok. A kereszténység katolikus egyháza a reformáció óta, minőségi teret veszít. Elég volna felmérni, hogy a reformáció óta a nyugati keresztény egyházak hivőinek hogyan alakul az iskolázottsága, a jövedelme, kiderülne, hogy a katolikus egyház egyre nagyobb minőségi lemaradásban van. Ezzel szemben a reménytelenül lemaradó világban gyorsan nő a híveinek száma. A Vatikánnak nem a modernizáció, hanem a hívei számának növelése a célja, és ez konzervatív magatartást követel.

Kopátsy Sándor                 EH                   2010-07-20

 

 

A tudományos és technikai forradalom olyan igényt támaszt a világ élvonalába kerülés elé, amit csak a Nyugat puritán, és a Távol-Kelet konfuciánus viselkedésű népei tudnak kielégíteni. Önerőből csak azok a népek, társadalmak képesek a világ élvonalába emelkedni, amelyek a két kultúrkörbe tartoznak.

Európában már nincs olyan társadalom, amelyeik puritán és ennek ellenére nincs az élvonalba. Az utolsók a bolsevik uralom alól kiszabadult szlovének, csehek és észtek.

Kelet-Ázsiában még két ország vár a felzárkózásra, a bolsevik terror alatt tartott Észak-Korea és a háború borzalmas veszteségei utáni Vietnám.

Ezzel szemben nem ismerünk olyan országot, amelyik lakossága ugyan nem puritán, mégis fejlettek közé emelkedett önerőből. Az önerőt azért hangsúlyozom, mert a közgazdaságtan nem tesz különbséget önerőből termelt, és bányajáradékból élvezett nemzeti jövedelem között. Elsősorban az olajban gazdag arab országok, ahol az egy lakosra jutó jövedelem a legmagasabbak között van, de ennek nagy többsége az olajtermelésük bányajáradéka.

Földjáradéknak nevezem azt is, ha egy ország helyzeténél fogva igen jelentős turistajövedelemhez jut, vagy a szomszédsága segíti. Ennek példája a Lisszabon – Róma vonaltól délre fekvő mediterrán térség. Ezek csupán azért élhetnek a jelenlegi szinten, mert egyrészt igen jelentős turistajövedelemhez jutnak, másrészt a saját országuk északi fele, és az EU példátlan mértékű segítségét élvezik.

E két kultúra sikerének másik feltétele, hogy ezeknél nagyon alacsony a természetes népszaporulat. Legyen akármilyen puritán vagy konfuciánus a lakosság viselkedése, ha a természetes népszaporulat az egy százalékot tartósan meghaladja, képtelen a felzárkózásra.

Ezt a kemény igazságot azért kellett előrebocsátanom, mert Izrael jövőjéről csak úgy lehet reális képet alkotni, ha szem előtt tartjuk, hogy milyen kultúrkörben helyezkedik el.

Izrael a második világháború után az őseinek kétezer éve otthagyott térségében alapította meg a zsidó államot. A kétszáz millió arab világ közepén, néhány millió lakossal.

Tekintettel arra, hogy az arab világban nem ismerünk egyelten olyan államot, ami önerőből, képes volna a fejlettekhez való felzárkózásra, hiszen az arab kultúra, viselkedési mód eleve ellentétes a puritanizmussal, vagy a konfucianizmussal, és minden arab nép többször gyorsabban szaporodik, mint amit még a kedvező viselkedési mód mellett is elviselhető lenne.

Nem értem, hogy az okos zsidók sem ébrednek annak tudatára, hogy elviselhetetlenül gyorsan egy szaporodó kultúrkör közepén való élés milyen sorsot determinál oda települt országuk számára.

Nemcsak a zsidóság, de a nyugati kultúra számára mindmáig nem vált felismertté, hogy fajuk, de egyetlen faj sem viselheti el a tartós növekedést. Már a tized százalékos növekedés sem tartható a fajok évmilliókban mérhető történetében. Az egyetlen százalékot pedig már az évszázadok sem bírják el. Az utóbbi száz éven azonban az emberiség nagy többsége az elviselhetőnek a többszörösével gyarapodik.

Az ostoba nyugat, élén az Egyesült Államokkal azon ügyeskedik, hogy demokratikus társadalmakat teremtsen az arab államokban, kivéve azokat, melyekkel szövetségi viszonyban van, azok lehetnek középkoriak.

A legnyilvánvalóbb tényeket azonban figyelmen kívül hagyja. Elég volna arra gondolni, hogy Irak lakossága az utóbbi negyven év alatt 9 millióról 29 millióra nőtt. Vagy Irán lakossága ez idő alatt 38 millióval lett nagyobb. A Közép-Keleten pedig 100 millióról 280 millióra nőtt a lakosság száma. Az eddig Izrael-barát Törökország lakossága 42 millióval nőtt negyven év alatt. Egyiptomé még ennél is többel. Nincs rá fantázia, milyen mértékű önpusztítást fog kiváltani ez az elviselhetetlen népességnövekedés. Ezzel szemben Izrael lakossága alig több egy századnyinál, és már az új betelepítésekkel alig növelhető.

Gondolhatja valaki, hogy ebben a túlnépesedő arab világban Izrael jövője biztosítható?

Ehhez a fenyegetéshez képest Irán esetleges atombombája játékszer.

Az Izraelt körülvevő arab világnak azonban nemcsak a száma nő fergetegesen, de a társadalmi instabilitása is. Ott ma már nincs olyan arab, illetve mohamedán állam, aminek társadalmát stabilnak lehetne tekinteni. Csak az biztos, minél lazább lesz a feudális, illetve diktatórikus rendszerük, annál inkább el fog szabadulni a lakosság nagy többségének hisztérikus antiszemitizmusa.

Az olajban leggazdagabb országok, épükön Szaud Arábiával, a mesterséges társadalmi tákolmányok, gazdagok, de bármikor megsemmisülhetnek. Nincs belső szilárdságuk. Addig maradhatnak, amíg a Nyugat érdeke a létük. De ez sem tarthat sokáig. A lakosságuk nagy többsége számára a rendszer anakronisztikus.

A két legnépesebb ország, Egyiptom és Törökország nem arab, csak mohamedán, de a lakosságuk óriási többsége hisztérikusan Izrael-ellenes. Az Izrael-barát, az Egyesült Államokra szorult politikai vezetése bármikor elzavarható, illetve önérdekből átállhat.

A zsidóság tehát abban a térségben építette újjá őshazáját, aminél instabilabb aligha található. Az ebből fakadó veszéllyel mégsem foglalkoznak.

A fenti tények ellenére Izrael szinte semmit sem tett annak érdekében, hogy bebizonyítsa, ottléte az arab világ számára áldás. Ezzel szemben úgy viselkedik, hogy irritálja az arab tömegeket.

A reálista külső szemlélő látja, hogy száz, de akár ötven év múlva Izrael állama már a múlt egyik kulturális kalandja lesz.

Kopátsy Sándor                  EH                  2010-07-23

 

 

A Nyugaton megmaradt zsidóság végzetes hibát követett el azzal, hogy visszatelepedett, és az arab világgal békés együttélésre képtelen államot alapított történelmi szülőföldjén.

Az álláspontom arra építettem, hogy Nyugat-Európában, az elmúlt ötszáz évet, és az utóbbi százötven évben, Európa keleti felén élő zsidóság páratlan sikert ért el. Ennek ellenére, illetve éppen ezért, az elszabadult fasiszta terror a többségüket kiirtotta, illetve, mintegy harminc évvel később. A szákutcába került szovjetrendszer pedig a század végén kitelepítette.

Azt, hogy a megmaradtak, illetve a kitelepüléshez juthatók nagy többsége a történelmük szülőföldjére ment vissza, végzetes hibának tartom.

Egyrészt azért, mert minden tekintetben nagyon rossz adottságú térségbe mentek, másrészt számukra sokkal kedvezőbb megoldás lett volna, ha a még mindig alulnépesedett Észak-Amerikába és Ausztráliába vándorolnak.

Azt, hogy rossz helyre mentek a korábbi írásaimban már részletesen kifejtettem. Arra csak utaltam, hogy miért kellett volna nem új hazát alapítani, hanem a világgazdaság élvonalába beépülni.

Ebben a témában példaként vetettem fel, a Kínai diaszpóra tapasztalatát. Ők a második világháború után három útra tértek.

I. A kommunista forradalmat elfogadni nem akaró politikai erők Tajvanra menekültek, ahol a múlt gazdaságtörténetének legnagyobb csodáját hajthatták végre. Kevesen hangsúlyozzák, hogy Dél-Korea és Tajvan a második világháború végén a Távol-Kelet legszegényebb országai közé tartoztak. Ráadásul államszervezési tapasztalatik is gyengék, illetve nem is voltak. Ennek ellenére még a gazdaságtörténészek is hallgatnak e két ország csodálatos teljesítményéről. Negyven v alatt megtízszerezték a lakosságuk megkétszerezése mellett is az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmüket, az oktatásban pedig még Japán is megelőzték. Ezek a csodák nem soka mondanak a hazát kereső zsidóság számára, hiszen nem állt rendelkezésükre ilyen térség, és létszámuk is kisebb volt. Másrészt a Távol-Kelet térségében megvalósuló gazdasági növekedés kétszer gyorsabb volt, mint ebben az időben rekordot jelentő finneké.

Sokkal jobb példa a két kelet-ázsiai városállamé, Szingapúr és Hong Kong példája. Ez a két város ugyan egyedülálló gazdaságföldrajzi adottságú városállam, a példájuk mégis sokkal nagyobb figyelmet érdemelne a Nyugat kereskedő népe, a zsidóság számára. Mindkettő példátlanul kis terülten sokmilliós városállam. A világkereskedelemben már századokkal korábban is kiemelt szerepük volt, ami mára talán százszorosánál is nagyobbra nőtt. A lakosságuk száma is kiemeli őket a törpe államok közül, hiszen a lakossága Izraelével azonos kategóriába sorolható, nagyobb, mint az Izraelben élő nyugti szidóságé, és a befogadottak, menekültek, bevándorlók száma sem sokkal kisebb.

Viszont az egy lakosra jutó nemzeti jövedelmük, ha eltekintünk néhány olajtól gazdag arab országtól, a világon a legmagasabb. Ez a mutató Szingapúrban ötven-, Hong Kongban negyvenkét-, Tajvanban pedig harminckét-, Dél-Koreában pedig huszonnyolcezer dollár. Ezzel szemen a szédületesen gyorsan fejlődő Kínában jelenleg is csak ezek tört része, nyolcezer dollár.

Mi az oka annak, hogy a fejlődésben élen álló diaszpóra sokkal jobban teljesít, mint otthon?

Nincsenek adataim, de ennél magasabb jövedelem csak az amerikai zsidó diaszpórában lehet. Itt említem meg, hogy tizenöt éve az Egyesült Államokban találkoztam egy olyan felméréssel, ami a bevándorlók jövedelemarányait, és iskolázottságát hasonlította össze. Ebben olvashattam, hogy a második világháború után a legsikeresebb európai bevándorlók a zsidók voltak. Őket követték az 56-os magyar bevándorlók. Ennek alapján becsülöm, hogy az Egyesült Államokban a zsidó diaszpóra egy lakosra jutó jövedelme meghaladja a százezer dollárt. Ebből lehet következtetni, hogy mit veszett a zsidóság azzal, hogy az Egyesült Államok helyett, Izraelbe vándorolt.

Jelenleg csak az Egyesült Államokban 25 millió olyan munkaképes korú ember él, aki nem ott született. Ausztráliában és Kanadában további 6 millió. Meg sem kottyant volna, ha még 4 millió európai zsidó is oda vándorol.

Kopátsy Sándor                    EO               2010-08-17

 

Annak érdekében, hogy a tudásvagyon gyarapításának szükségességét megértsük, néhány oldalas elméleti bevezetésre van szükség.

Az elmúlt ötven éve a fajunk történelmének legnagyobb társadalmi változása zajlik, az osztálytársadalmak ötezer év után, megjelentek az össznépi társadalmak. Ennek ellenére a társadalomtudományok még mindig abban a hitben élnek, hogy ez csak a tőkés társadalom egy másik formája.

Életem legjelentősebb felismerésének azt tartom, hogy a gyűjtögetésről a növénytermelésre, állattenyésztésre, iparra áttérő társadalmak osztálytársadalommá alakulásra kényszerültek. Kiderült, hogy a már termelő ember olyan hatalmat szerzett a természet felett, amiben gyorsan szaporodóvá vált. A gyors szaporodás alatt azt értem, hogy a létszáma tized, sőt kerek százalékokkal növekedett volna, ha nem maga az ember hozza létre az emberpusztítás közvetett, és közvetlen eszközeit. Ha nem ezt teszi, a túlnépesedése pusztulása viszi.

Ennek az állításnak a szükségszerűségét könnyen belátja az, aki veszi a fáradságot, és kiszámolja, mekkora lett volna a népszaporulat, ha a lakosság nagy többségét, kilenctizedénél is többet, nem szegényít el az adó, a kényszermunka, ha nincsenek háborúk, ha az uralkodó osztály nem pocsékolja el luxusra, kincsképzésre a jövedelmét.

Az osztálytársadalmaknak három alaptípusa volt.

I. A földművelésre élő társadalomban az uralkodó osztály a földbirtokos volt.

II. Az állattenyésztőkben a katonai vezetés.

III. Az ipariban a tőkés.

Ez a három alaptípus valamilyen keveréke működött minden társadalomban, ahol a természetes népszaporulatot nem lehetett szabadjára engedni. Ebből fakadóan, az osztálytársadalmak addig, és ott működnek, amíg a spontán népszaporulat meghaladná a néhány tized százalékot.

Az osztálytársadalom akkor és ott jön létre, ahol a spontán népszaporulat nagyobb, mint amekkorát a technikai fejlődés megenged. Mivel az elmúlt ötezer év során nem volt olyan gyors technikai fejlődés, ami akár a néhány tizedes állandó népességnövekedést is megengedte volna, az embernek magának kellett a népesség növekedést féken tartani.

Itt csak megemlítem, mert a kifejtése hosszú volna, hogy a Nyugati civilizáció csak azért lehetett viszonylag kevésbé emberpusztító, mert az élettere gyorsan megtízszereződött azzal, hogy betelepülhetett a viszonylag lakatlan, két Amerikába, Ausztráliába, és évszázadokon keresztül, technikai fölényének köszönhetően, kizsákmányolhatta a kevésbé fejlett világot. Csak ennek köszönhetőn érhette el a Nyugat, hogy létrejöttek a népszaporulatot féken tartó körülmények.

Kiderült, hogy fajuk tulajdonsága, hogy a népesség növekedése megáll, ha az egy lakosra jutó jövedelem eléri a 10 ezer dollár, az átlagos iskolázottság a 12 évet, és olcsón megoldható a fogamzásgátlás, illetve a terhesség megszakítása. Ez a három előfeltétel csak ott jön, jöhet létre, ahol a lakosság viselkedését a puritanizmus jellemzi. Ahol a négy feltételnek akár csak az egyike is hiányzik, ott elképesztően gyors a népszaporulat, továbbra is szükségszerűség az osztálytársadalom. Ahol ezek létrejöttek, ott pedig úgy szűnik meg, hogy még a tudomány sem veszi észre.

Az osztálytársadalmak másik állandó jellemzője volt, hogy elnyomta tudást, mert abból több állt rendelkezésére, mint amennyire szüksége volt. Ahhoz, hogy az iskolázottság átlaga meghaladja a 12 évet arra volt szükség, hogy a tudományos és technikai forradalom olyan munkaerőigényt támasszon, amiben a jó minőségű munkaerő kereslete kielégíthetetlenül megnőtt. Amíg a termelésnek, még a gyáriparinak is, alacsonyabb volt a munkaerő képzettségével és viselkedésével szemen támasztott igénye, mint ami spontán létrejött, nem jöhetett létre olyan iskolázottság, ami mellett már leáll a túlnépesedés veszélye.

Nem kell különösebb bizonyíték arra, hogy belássuk, ahol nincs népességnövekedés, ott nincs osztálytársadalom, elég megnézni a tényeket.

A fenti logikai láncot a legjobban Kína példája bizonyítja. Amíg a politikai diktatúra erőszakkal nem fékezte le a gyermekvállalást, stagnált az egy lakosra jutó jövedelem. Ott ugyanis ez volt a felzárkózás egyelten akadálya. A többi feltétel adott volt.

A lakosság viselkedési kultúrája keményen puritán volt. A távol-keleti népek viselkedése még a skandinávokénál is puritánabb, szorgalmasabbak, takarékosabbak, tanulásra vágyóbb. A fogamzásgátlás és terhesség megszakítás feltételei adva voltak. Ezért a népszaporulat erőszakos leállítása esetén adva van az egy laksora jutó jövedelem, és vagyon gyors növekedése. A nyugati társadalomtudományok azonban máig nem jutottak el odáig, hogy tudomásul vegyék a kínai csoda, vagyis fajunk történelmének messze legnagyobb létszámot érintő, és leggyorsabb növekedése azon múlott és múlik, hogy erőszakkal fékezték meg a népesség gyors szaporodását.

Ezek előrebocsátását tartottam szükségesnek, hogy megértsük, mi olvasható ki abból, hogy a jelen társadalom nem a tőkére, vagyis nem a fizikai vagyonra, hanem a tudásra épül.

A másik oldalon az vált ténnyé, hogy a növekedő népességű társadalmakban még szükségszerű az osztálytársadalom, ennek megfelelő egyre nagyobb lemaradás. Ahol még szükségszerű az osztálytársadalmi felépítettség, ott szükségszerű a népesség közvetett, és közvetlen pusztítása. Fajunk háromötöde még ebben az állapotban van, azon csak azzal lehetne segíteni, ha segítséget adnánk a népszaporulat megfékezéséhez, sőt a jelenlegi népesség csökkentéséhez.

Ez bármennyire kegyetlen, „embertelen”, a jelenlegi állapot százszor nagyobb embertelenséget szül.

Azt, hogy a jelenlegi társdalom nem tőkés, bizonyítja a tény, hogy a társadalmak teljesítménye elsősorban a társadalom szellemi vagyonának minőségétől függ. Ahol az emberek viselkedése jobban megfelel a társadalom igényének, ott jobb a társadalom teljesítménye.

Nézzünk körül a világban.

A napokban jelent meg egy a felmérés, hol milyen az életminőség. Ebből kiderül, hogy Európában észak-nyugaton és az Alpokban. Ha szélesebb horizonton vizsgáljuk, akkor egyértelmű, hogy a Helsinki-Bécs vonaltól keletre és a Lisszabon-Róma vonaltól északra. Minél puritánabbak az emberek annál jobb életkörülményeket teremtettek maguknak. Azt is mondhatnánk, hogy a karakteres puritánság, és annak vallása a református egyházak uralma, és a jobb életminőség fedik egymást.

Ez már az ipari forradalom előtt is jelentkezett, de a tudományos és technikai forradalom óta vált egyértelművé. Max Weber már jó száz éve látta, mára már egyértelművé vált. Nincs olyan puritán nép, amelyik nem lett gazdag, és nincs olyan dél-mediterrán, illetve pravoszláv nép, amelyik sikeres lett.

A második világháború után bolsevik uralom alá került népek esetében sem maradt rejtve, hogy mit jelent a nép viselkedési kultúrája. A szovjet megszállástól megszabadulva, alig húsz év után az alpi szlovének, a leginkább polgárosult csehek, és a skandináv kultúrájú észtek állnak a legjobban. A kelet-európai kultúrájúak vannak leginkább hátul. A többiek középütt. Tehát lehetett bármilyen a politikai rendszer ideológiája, a népek kulturális viselkedése maradt a döntő tényező.

Ugyancsak jellemző a volt Jugoszláviában élő népek sorsának alakulása. Észak-nyugatról dél-kelet felé haladva szinte száz kilométerenként szembe tűnő a nagyobb elmaradottság.

E két kontinensen alig ötszáz éve jelent meg a nyugati kultúra, de nagyon markáns társadalmi különbségek alakultak ki, attól függően, hogy a gyarmatosítást a nyugat-európai puritán, vagy a dél-európai népek végezték el. Ahova a puritánok mentek, ott az élet minőség nagyságrenddel magasabb, mint ahol a mediterrán főurak és papok rendezkedtek be.

Ezen az óriási kontinensen három nagy magas-kultúra élt évezredeken keresztül.

Igazán csak Kelet-Ázsia a példátlan siker színtere, a másik kettő jövője reménytelen. Miért? Mert ott évezredek óta a konfuciánus kultúra, a nyugat-európai puritánizmus ázsiai megfelelője, jellemzi a lakosság viselkedését.

A dél-ázsiai három folyamra épülő öntözéses magas-kultúra reménytelen helyzetének oka a lakosság viselkedési kultúrája, ami eleve kizárja, hogy a túlnépesedését megfékezhesse a világi hatalom.

Lényegében a túlnépesedés a kudarc oka Közép-Ázsia lemaradásának is.

Ázsiában is azt látjuk, hogy az emberek életmódját csak ott jellemi a puritanizmus, ahol a télre tárolni, megtakarítani kell.

A közgazdaságtan egyik nagy hiányossága abból fakad, hogy nem veszi tudomásul, hogy a szellemi vagyon is vagyon, a szellemi tőke is tőke. Ez azért végzetes hiba, mert a jelenkor társadalmak már nem szűkíthető le a tőkére, annál sokkal jelentősebb lett a szellemi vagyon. Ezt a minőségi fordulatot jól szemlélteti a tény, hogy ahol a lakosság szellemi vagyona nagy, oda özönlik a tőke, ahol pedig kicsi, onnan elvonul.

A szellemi vagyon nagy többsége az egyének tulajdona, tőlük el nem vehető. Az egyének szellemi vagyonának a nagysága azonban hatványozottan függ attól, milyen fejlett a befogadó környezete.

Az egyének szellemi vagyonának a befogadó környezet fejlettségétől való függő értéke minden konkrét szellemi vagyon esetében más.

A szorgalmas, de képzetlen fizikai munkás éréke egy háromszor gazdagabb országban háromszoros, vagyis az értéke a környezet átlagától függ.

Minél magasabb a képzettség, és minél speciálisabb a képesség, annál inkább hatványozottan nő a befogadó környezettől függő értéke. Nem ritka az olyan képesség, ami az elmaradt környezetben értéktelen, de egy néhányszor fejlettebben már százszoros. Számos tudomány, sport, művészet terén a zseni az elmaradt környezetben értéktelen, a fejlettben pedig akár az átlag ezerszerese. Ebből a tényből fakad, hogy a fejlettebb társadalmi környezet mágnesként vonzza a tehetséget, a tehetség pedig egyre jobban vonzódik a fejlettebb környezet irányába.

A klasszikus közgazdaságtan nagy figyelmet szentelt a tőke komparatív értékére, a termelés komparatív költségére, de korunkban nem veszi észre, hogy a legnagyobb komparatív értékkülönbsége a tudásvagyonnak van. Ebből fakadóan a legjobb import a jó minőségű munkaerő betelepítése. Ezt minden más államnál következetesebben az Egyesült Államok végzi. Ugyanakkor a gyenge minőségű munkaerőből is ez az ország fogad be a legtöbbet. Több tehetséget vonz magához, mint a világ egésze összesen. Minél nagyobb tehetség valaki, annál valószínűbb, hogy ott köt ki. Ugyanakkor a bevándorlók többsége képzetlen közép-amerikai. A befogadott, becsábított elit szinte azonnal asszimilálódik, és az átlag többszörösével járul hozzá az ország jövedelméhez. A kiválók befogadás a legjobb üzlet, évente több milliárd dollárral gazdagítja az országot. A közép-amerikai képzetlen munkaerő és családja azonban a munkaerő alsó tizedében kezdi. Ezek befogadása ugyan rövidtávon megoldja a képzetlen munkaerőt igénylő szektorok gondját, de végeredményében fékezi az ország fejlődését. Ez ugyan nem akkora gond, mint amit Nyugat-Európában a háború utáni újjáépítéshez behozott munkások még ma is okoznak, mert Amerika sokkal könnyebben asszimilálja az idegeneket, mint Nyugat-Európa, de azért sokkal több kárt, mint előnyt jelent.

A betelepítés katasztrofális példája azonban Izrael, amelyik vallási alapon befogadta a szinte asszimilálhatatlan ortodox zsidókat. Ezek nélkül Izraelben az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem kétszerese lenne a jelenleginek.

Elég biztonsággal előre látható, hogy egyre inkább a nemzetközi munkaerőpiacon is csak a jó minőségű, a befogadó ország átlagánál jobb munkaerő lesz a befogadott.

Ma nincs olyan ország, még az optimálisnál ritkábban lakott sem, amelyikben nem felesleg van a munkaerejének alsó ötödéből, és óriási hiány van a felső harmadban. Még a legfejlettebb ország is jól járna, ha a munkaerejének alsó ötödétől megszabadulna, és még a legsűrűbben lakott számra is óriási előny lenne a munkaerejének felső harmadába sorolható munkaerő importja. Ennek ellenére a világ egészét az olyan demográfia jellemzi, amiben a gyenge minőségű munkaerő nagyon gyorsan szaporodik, a munkaerő felső harmadába emelhető pedig nagyon lassan. Történik ez annak ellenére, hogy a társadalom érdeke éppen ezzel ellentétes demográfiai struktúra volna a kívánatos. De még ott sem tartunk, hogy felismernénk korunk legnagyobb problémáját.

Jelenleg, fajunk az elviselhetőnek többszörösével szaporodik, és ennek a minőségi struktúrája pedig a kívánatos fordítottja. Becslésem szerint, ebből százszor akkora kár származik, mint a felmelegedésből, ennek ellenére az előbbit ki sem merik mondani, az utóbbival pedig a tudósok ezrei foglalkoznak.

Ezt az igazságot azonban még kimondani sem szabad.

A társadalomtudományok vakok a kor társadalmi követelményeivel szemben, de az élet már mutatja a kívánatos utat. Elég megnézni a világ egyetemistáinak térbeni mozgását.

1980-ban már egymillió diák tanult külföldön. Harminc év alatt ezek száma megkétszereződött. Az utóbbi tíz évben további egy millióval nőtt. Jelenleg hárommillió diák tanul külföldi egyetemeken. Ezek négyötöde angol nyelven.

A népvándorlások korában sem fordult elő, hogy tíz év alatt egymillióval több ember, egyetemi tanulmányok céljából költözik hazájától távol. Ez csak az elitcsapata a külföldön dolgozó százmilliónak.

Az egy tanulóra jutó éves képzés összes költség 4-5 ezer euró. A hárommillió esetében a teljes összeg tehát meghaladja az egyezermilliárd eurót. Ez óriási volumen.

Angliában a kínai és az indiai diákok képviselik a legnagyobb arányt, létszámuk közel 60. illetve 35 ezer. Az Egyesült Államokban 600 ezer külföldi diák tanul. A tíz legjobb tíz amerikai egyetemen a külföldi diákok aránya 10-40 százalék között van.

Ezek a rangos egyetemeken végzett diákok nemzeti jövedelemtermelő képessége, a jelenlegi fejlettségi szinte is, évi 50-100 ezer euró között várható. Nincsenek adataim, de elképzelhetőnek tartom, hogy e diákoknak mintegy ötöde végez, és ezek tizede marad a vendéglátó országban. Ezzel azokat elképesztő mértékben jutalmazva. De ennél is sokkal nagyobb mértékben gazdagítja a hazáját a hazatérő kilentized. Nem azt kell sajnálni, aki nem jön vissza, hanem annak kell örülni, aki hazajön.

Kopátsy Sándor                     EE               2010-08-16

 

 

A társadalomtudományok elmaradottságát mi sem jobban bizonyítja, mint azok a kommentárok, amelyek beszámolnak arról, hogy Kína megelőzte Japánt az ország nemzeti jövedelmének nagyságában, és az Egyesült Államok után a világ második gazdasága lett. Az országokat a megtermelt nemzeti jövedelmük nagysága alapján rangsorolni, éppen olyan ostobaság, mint a lakosságuk száma alapján, vagy az emlősállatokat a testsúlyuk szerint. Még jobb hasonlat, ha az iskolában a diákokat a testsúlyuk, vagy a magasságuk szerint.

Japánban egy lakos tízszer több jövedelmet termel, mint Kínában. A lakosainak jövedelme alapján, Kína még nincs a fejlettségi rangsor felső harmadában.

A társadalmak elsődleges gazdasági célja, hogy minél jobban éljenek a lakosai, nem az, hogy minél több lakosa legyen. Ezért, egyetlen értelmes rangsor mutatja a nemzetközi versenyt, az egy lakosra jutó jövedelem. Ez a cél. Jól szerepel az, aki javít a helyzetén a többiekhez képest. Rosszul az, aki ebben a versenyben hátrább csúszik.

Mivel a politikai hatalom korábban döntően az ország területének és lakosságának nagyságától függött, még megérthető hiba volt, hogy a történészek, és közgazdászok is ezek céljai alapján rangsoroltak. A jelenkorban azonban ostobaság az országokat területük és lakosságuk alapján rangsorolni, mivel az egy laksora jutó jövedelem, gazdasági és katonai erő aránya közel százszorosra nőtt.

Ez a hiba azzal lett súlyosabb, hogy fajunk száz éve rákos túlszaporodásban szenved. Az évente 1, vagy még annál is nagyobb arányban szaporodó népek mindegyike, ennek okán, egyre jobban lemarad. Ez ugyan kivételt nem ismerő törvény, de mind a politika, mind a társadalomtudomány még nem is észleli.

Éppen Kína és Japán példája mutatja, hogy az egy laksora jutó jövedelem csak ott növekedhet az átlagosnál gyorsabban, ahol a népesség növekedése megállt, illetve 1 százaléknál kisebb.

Elég volna arra gondolni, hogy hol tartana ma Kína, ha a politikai diktatúra nem fékezi meg az évi 2 százalékot is meghaladó népszaporulatot. Ez esetben ma Kínának 500 millióval több lakosa volna. Azt már nehezebb kiszámolni, hogy ez esetben mekkora volna az ez laksora jutó jövedelem. Talán fel sem a jelenleginek. Ezt jól bizonyíja a tény, hogy a gyorsan szaporodó India nemzeti jövedelme ugyan háromszor gyorsabban nőtt, mint az EU országoké, és közel olyan gyorsan, mint Kínáé, ennek ellenére az egy lakosra jutó jövedelem, és vagyon alig változott. India a lakossága jövedelmével mérve, lemaradó ország.

Még jobb példa Japán, ahol fogy a népesség, az elöregedés a világon a legnagyobb, az egy laksora jutó jövedelem növekedésében mégis megelőzi az Egyesült Államokat. Az elmúlt ötven év legnagyobb világtörténelmi eseménye, hogy a konfuciánus kultúra térségében az egy laksora jutó jövedelem közel háromszor gyorsabban nő, mint a fejlett nyugaton. Ráadásul az a sokkal gyorsabb növekedés háromszor annyi embert érint, mint a fejlett Nyugat lakossága.

Még nem találkoztam olyan társadalomtudóssal, aki fel merte volna vetíteni, hogyan fog kinézni a világ, annak politikai és gazdasági erőviszonya, ha ez még száz évig tart. Ezt a jövőt jól mutatja, hogy az elmúlt ötven év során, mit teljesítettek a kisebb távol-keleti országok. A teljesítményben az első a két távol-keleti városállam, Szingapúr és Hon Kong. Őket követi Dél-Korea és Tajvan. Csak utánuk jön Japán, ami ötven éve magasan az első volt a térségben. Arról pedig szó sem esik, hogy a kínai diaszpóra gazdagodása talán még a nyugati civilizációban élő zsidó diaszpórát is megelőzi.

Kopátsy Sándor               PE                     2010-08-17

 

 

Régen olvastam olyan mértékű ostobaságot, amit a világ egyik leghíresebb befektetési szakembere, a milliárdos guru, Bill Gross vetett papírra, A világ lakosságának egyre lassabb növekedése és elöregedése komoly kihívások elé állatja a jelenlegi kapitalista gazdasági rendszert, címmel.

Gross úr megirigyelte Soros György népszerűségét, és ő is hasonló babérokra vágyott. Ricardon kívül nem ismerem a szakában olyan zsenit, aki a gyakorlati sikere mellett elméleti síkon is jelentős volt. Sorost sem fogják ugyan a közgazdaságtan klasszikusai közé sorolni, de olyan, akinek a szavára érdemes figyelni. Gross úr okfejtését azonban a klasszikus ostobaságok között fogják emlegetni. Az övénél ostobább okoskodást még nem olvastam. Ennek ellenére az írását sokan olvassák, hiszen a piac tökéletességében hívők számára a piacon zseniálisan szereplőkre érdemes odafigyelni.

Ötven éve azon kesergek, hogy a politikusok és a társadalomtudósok, az utóbbiak közül különösen a közgazdászok, nem számolnak a népesség növekedéséből fakadó terhekkel.

Gross úr okfejtése arra épül, hogy a több ember nagyobb vásárlóerőt jelent. Ebből fakadóan a gazdaság motorja a népszaporulat. Vagyis a fejődés legnagyobb fékjét motornak tekinti.

Néhány ténnyel még nem találkozott sem a jelen világában, sem a gazdaságtörténelemben.

Elég volna, ha egyszer ellátogatna az elmaradt világban, ahol az emberek főleg az öntermelésből élnek. Minél szegényebbek, annál inkább. Azt sem vette figyelembe, hogy a leggyorsabban azok szaporodnak, akik napi egy dollárból élnek. Ezekkel szemben az ő országában sokan vannak, akik napi száz dollárnál többet költenek. Ha ezek jövedelme évi egyetlen százalékkal nő, az, sokkal több vásárlőerőt jelent, mint eggyel több ember Afrikában.

Még nagyobb előrelátás hiányt mutat Gross úr azzal, hogy a szegény világban a lakosság fogyasztásának nagy többsége élelmiszer, aminek megtermeléséhez megművelhető földre van szükség, amiből a gyors népszaporulat következtében egyre kevesebb jut egy lakosra.

Azt már fel sem rovom, hogy nem számol azzal, hogy a növekvő lakosság mekkora vagyonigénnyel jár. Mennyibe kerül, hogy a lakosságnövekménye több lakást, munkahelyet, iskolát, utat, kórházat, infrastruktúrát igényel. Ezt ugyanis a tudós közgazdázok is figyelmen kívül hagyják.

Gross úrnak arra sem tejed ki a figyelme, hogy az elöregedő társadalomra nemcsak az jellemző, hogy a munkaképes koron túli élet meghosszabbodik, hanem az is, hogy nem halnak meg sokan, mielőtt ledolgoznák a nyugdíjkorig tartó éveket. Fajunk korábbi életében a születettek kétharmada meghalt, mielőtt elérte volna a munkaképes kort. Akik elérték, azok öthatoda nem érte meg az öregséget. Ez volt a drága, nem a sok öreg eltartása, akiknek egyre nagyobb hányada, a technikai fejlődének köszönhetően, öreg korukban is munkaképes marad. Elég volna megnézni, hogy a születettekre jutó munkában töltött évek száma a várható életkorral együtt nő.

Kopátsy Sándor                  PH                  2010-08-14

 

 

Magam is botránkoztam, amikor Orbán Viktor a Tusnád-fürdőn kijelentette, hogy a baloldal mindig a nemzetre tört. Az én értékelésem szerint, az elmúlt száz év során a baloldal mindig jobban vizsgázott, mint a jobboldal.

Az is igaz, hogy a magát baloldalnak minősítő MSZP soha nem volt baloldal, az SZDSZ még kevésbé. A katasztrofális bukásuk óta pedig, igazolják Orbán állítását. Jelenleg a szoclib politikai elit ugyan Orbánt célozza, de a nemzetre tör.

Féléve még egyetlen sort sem olvastam az ellenzéktől, hogy mit akar, miben akar együttműködni, csak azon háborog, hogy a legutóbbi választás megtörte azt, amit az Antall-Tölgyessy Paktum úgy kitalált, hogy ne fordulhasson elő a kétharmados többség. Ahhoz ugyanis az kell, hogy egyelten párt nyerje meg a 176 választási körzet 98 százalékát. Erről a tényről azonban mélyen hallgatnak az elkövetők, és azok politikai örökösei. Márpedig nem ismerek olyan demokráciát, ahol ilyen többség valaha létrejött volna. Tehát joggal bízott abban a szoclib koalíció, hogy hazánkban soha nem jöhet létre egyetlen párt kétharmados többsége.

Szegény Horn Gyula azzal adta el az SZDSZ-el kötött koalíciót, hogy alkotmánymódosító hatalma legyen. A koalíciója ugyan kétharmados többséget jelentett, de két párt kétharmados többsége nem jelent választói törvényt módosítani képes hatalmat, mert a kisebbik párt számára öngyilkosság a kisebb listás részesdés elfogadása. Nem is merült fel a kormán négy élve alatt ilyen irányú elképzelés. Azt a kormányt is az jellemezte, hogy a gazdaságpolitikát az SZDSZ és az MSZP liberális szárnya uralja. A liberális öncélúság bajnoka Bokros Lajos lett a pénzügyminiszter. Amikor kiderült, hogy a magyar társadalom óriási többsége elutasítja az egyoldalú pénzügyi szemléletet, és Bokrost le kellett váltani, helyébe az MSZP liberális szárnyának bajnokát, Békesi Lászlót ültették. Ez már elég volt arra, hogy az előző választáson a körzetek 85 százalékában győztes MSZP csak a körzetek harmadát nyerje meg, és az előző választáson egyetlen körzetben sem nyerő Fidesz 105 körzetben nyerjen, és a 12 körzetben nyerő kisgazdákkal, helyesebben Torgyán Józseffel, kormányt tudjon alakítani.

Most, amikor összeomlott az Antall-Tölgyessy Paktum, és megtörtént az alkotói által jól kitalált lehetetlen, a Fidesz megszerezte a kétharmados parlamenti többséget, hangos riasztásba fogtak a bukott, illetve letűnt párt illetékesei.

Ugyanezeket az urakat nem zavarta, mikor leült két párt vezetője, és megállapodtak egymás között, hogy ki legyen a köztársaság elnöke, és azt ne a nép, hanem ők ketten válasszák. Ezen a politikai abszurditáson az sem változtat, hogy e két úr a rendszerváltás óta legjobb köztársasági elnököt választotta. Most, azt tartják a legnagyobb problémának, hogy a köztársasági elnököt a parlament, és nem a nép választotta. Két politikus, ha összedugja a fejét, megválaszthatja a neki tetsző köztársasági elnököt, méghozzá úgy, hogy előre aláírják, hogy kettejük közül, melyik párt jelöl, és a másik azt támogatni fogja. Ez százszor antidemokratikusabb volt, mint a jelenlegi választás, amikor a választáshoz szükséges kétharmados többséggel rendelkező párt elnöke jelöli ki a megválasztandó elnököt.

Most nem azon kell vitatkozni, hogy melyik köztársasági elnök a jobb, hanem melyik a demokrácia elvének jobban megfelelő módszer.

Ahogy az is egyéni ízlés kérdése, hogy Szili Katalin vagy Sólyom László lett volna jobb. Az minden esetre Gyurcsány bűne, hogy pártelnök létére a számára nem szimpatikus elvtársát, hanem a kisebbik párt jelöltjét támogatta. Ez milyen elnökválasztás volt? A jelenlegi elnökválasztást bírálják, nem gondolnak arra, ők az előzőt hogyan választották. Akkor Gyurcsányt csak egy dolog érdekelte, hogy ne a saját pártjának legnépszerűbb tagja legyen az elnök. Orbán számára pedig az volt a fontos, hogy sorai közül olyant válasszon, akivel nem lesz vitája.

A megroppant, erejét veszett ellenzéknek nem az a nagy hibája, sőt bűne, hogy kötekedik, nem sokat avar, mert erejük viszont nincsen. Az ellenzék bűne az, hogy ebben nem zavarja, hogy a magyar társadalom nagy többségének, az országának is árt vele.

Jó példa erre, hogy Kósa, és Szíjgyártó szerencsétlen nyilatkozatára meg sem várták annak a negatív hatását, az iszonyú következményeit harsogták, és harsogják még ma is. Az sem zavarja őket, hogy nem is következett be az általuk bejósolt iszonyú hatás. Nem volt annyi eszük, illetve annyi lelkiismeretük, hogy az ilyen pánikkeltés csak arra jó, hogy az országot ért kárt fokozzák. Ez a kártételük azonban semmit nem hatott a belső politikai erőviszonyokra, hiszen nem érintette a Fidesz kétharmados hatalmát. A hiba hisztériává nagyítása a nemzet lenyúlása volt.

Még jellemzőbb az IMF küldöttségével való bánásmód felhangosítása. Azon ugyan lehet vitatkozni, hogy ki, milyen modorban tárgyaljon az őt lekezelő küldöttséggel, ez ízlés, és a hatalmi helyzet dolga.

Ami a hatalmi helyzetet illeti. Szegény Bajnainak, nem lehetett az alázatosságon kívül másmódszert választani, mivel kiszolgáltatott helyzetben volt. A másik fél tudta, hogy csak hónapjai vannak hátra, és jön utána az Orbán Viktor által vezetett Fidesz, akinek a feltételeket teljesíteni kell. Most azonban egészen más a helyzet. A Fidesz kétharmados többséget élvez, négy évre megingathatatlan hatalma van, de reális azzal számolni, hogy még egy vagy két ciklusra be fogja magát betonozni. Ráadásul Orbán az EU elvárásait is elvállalta a tervezett költségvetési hiány vállalásával. Ráadásul, a feltételezésem sem alaptalan, hogy az IMF nem magas rangú küldöttségét a megbukott ellenzék készítette fel. Ehhez hozzáteszem, hogy jelenleg nem akkora z IMF súlya, mint három éve még volt. A pénzügyek minden más felett helyezését egyre többen vonják kétsége. Ahogy ez utólag, a várhatónál sokkal jobban ki is derült.

De nem is arról akarok az ellenzékkel vitába szállni, hogy mi lett volna az ideális modor, hanem azon háborgok, hogy az ország érdekét felrúgó bukott politikusok minden alkalmat kihasználnak a kormány lejáratására. Az őket nem érdekli, hogy mennyit ártanak az ország érdekének. Számukra nincs más szempont, mint a kormánynak való károkozás, az elkövetett vélt, vagy tényleges hibák feltrombitálása. Az ország érdekének semmibe vételét még megbocsátom, ha segítséget jelent számukra abban, hogy újra labdába rúghassanak. De mivel erre semmi reményük nincs, szerepük az a lenyúlás, amit Orbán Viktor Tusnád-fürdőn indoktalanul általánosított.

Kopátsy Sándor                PG                    2010-08-14

 

 

Hatvan éve vagyon a világsajtó figyelője, de még nem találtam példát arra, hogy annak elitjétől olyan dicséretet kapjunk, mint a Nemzetközi Valutaalappal szemben tanúsított viselkedésünk okán.

A rendszerváltás előtt a Kádár-rendszer politikája, különösen a magyar gazdasági mechanizmus és a mezőgazdaság kapott jó minősítést. Ezt annak köszönhettük, hogy a magyar szocialista rendszer volt a bolsevik táboron belül a legkevésbé rossz. A leggyengébb osztályban mi voltunk a legkevésbé rossz tanulók.

Ezt is meg kellene érteni, és megfelelően értékelni. A bolsevik rendszert nem mi választottuk, minket, főleg az Egyesült Államok Jaltában képviselt politikájának hatásaként, a győztesek oda soroltak. Oda írattak be, ahhoz a tantervhez kellett igazodnunk. Mindenki másnál jobban igazodtunk, tehát az osztályunkban mi voltunk a legsikeresebb tanulók.

Ezt a teljesítményünket tehát eleve így kellett értékelnünk.

Most azonban abba az osztályba járunk, amelyike mi választottuk. Ha dicséretet kapunk, azt már valódi síkján értékelhetjük.

Ezért tartom történelmünk során a legnagyobb gazdaságpolitikai dicséretnek, amit azért kaptunk, hogy végre valaki a sarkára állt a liberális pénzügyi világ harminc éve élvezett hatalmaskodása ellen tiltakoztunk.

A hazai bukott politikai elit, nemcsak a pártként eltűnt SZDSZ, hanem az erejében végezetesen megroppant MSZP liberálisai hisztérikusan harsogták a Fidesz kormánynak az IMF küldöttségével szembeni viselkedésének katasztrofális következményeit. Megmozgatták nemzetközi pénzvilágban lévő kapcsolataikat. Vagyis ismét kiderült, hogy a bukott kormány nem törődik azzal, hogy tetteikkel ártanak a magyar társadalom érdekének, ők csak a Fidesznek, illetve Orbánnak akarnak ártani, még akkor is, ha az ország lejáratásának árát a magyar népnek kell megfizetni. A liberálisok, és az MSZP előző és jelenlegi vezetői elkeseredett dühükben a nemzetnek ártanak.

Az sem zavarta őket, hogy előbb a pénzpiactól, aztán a nyugati világ legtekintélyesebb lapjaitól kaptak nagy pofont.

Azzal kezdtem, hogy a magyar történelemben példátlanul jó minősítést kapott az Orbán-kormány. Ha a liberális tábor bajnokai tudnak hasonló esetről, bocsánatot kérek. Ezelőtt éppen a liberális világsajtó dicsőítette Fekete Jánost, a Nemzeti Bank elnökét, amikor bevitte a szocialista tábor egyetlen országát a nemzetközi pénzvilágba.

Minek köszönhetjük ezt a váratlan méltatást?

Annak, hogy a nyugati elit is rádöbbent arra, hogy az utóbbi harminc évben a nemzetközi pénzvilág annyira liberalizálódott, amire a tőkés osztálytársadalmak történetében még nem volt példa. Aki meg akart gazdagodni, a pénzpiacra ment, és ott játszott kedvére. A nagy vagyon nem a technikai fejlődés, nem az ipar, nem a tudomány termelte, hanem a pénzzel való spekuláció. Elég volna megnézni az utóbbi harminc év nemzeti jövedelmét, és kiderülne, hogy egyetlen szektornak nőtt gyorsan a nemzeti jövedelemhez való hozzájárulása, a pénzügyi szektoré.

A pénzügyi szektornak az a sikere késztette arra a gazdaságpolitikusokat, hogy a siker elégséges előfeltételének tartsák a pénzügyi mérlegek egyensúlyát. Ennek a kabarének egyik jó illusztrációja az EU Mastrichti Követelménye. A közösség elvárásainak az felel meg, akinek kicsi a költségvetési hiánya, és az állami adóssága. Azt, hogyan mozgósítják a munkaképes lakosság munkára fogást, vagy hogy milyen az oktatási rendszerük, nem tekintették a siker feltételének.

Ez az egyoldalú pénzügyi követelményrendszer vitte pénzügyi válságba a nyugati világot. Ennek egyik hisztérikus élharcosa volt, és maradt az IMB és a Világbank. Akiknek ők adtak tanácsot, mind ráfizettek. Ezek ugratták be a Horn-kormányt a Bokros-csomagba, az „önkéntes”, „kötelező”, magán nyugdíj pénztárak ostoba ötletébe. Ezek érék el, hogy a legjobb hazai hívük, Bokros Lajos, csúfos bukása után, az MDF kalandja ellenére, a magyar gazdaság elsőszámú megmentőjének minősülhetett. A magyar választók azonban nemcsak őt, de eszmetársait is, leminősítették.

Akinek valami köze van a magyar társadalom ismertéhez, tudnia kellene, hogy a mi hőseink modora mindig másodlagos volt a tetteik hatásához képest. Ez történt most is. A nyugti elit nem azt elemezte, hogy mennyire voltunk udvariasak, hanem azt értékelte, hogy nem voltunk gyávák.