Kopátsy Sándor                EE                   2010-09-01

 

 

A közgazdászok félrevezetik nemcsak a közvéleményt, de még a politikusokat is, amikor az országot tekintik mércének. Nem azt nézik, hogyan alakul az adott országok lakosainak sorsa, anyagi helyzete, hanem az országot tekintik célnak.

Azt, hogy ez mennyire félrevezető, számos esetben megpróbáltam illusztrálni. A tálalás akkor nagyon félrevezető, ha az egymással szembeállított országoknak eltérő mértékben változott a népessége.

Számomra két visszatérő példa van, holott a torzítás, sőt félrevezetés általános, hiszen vannak olyan országok, ahol ma is évi 3 százalékkal nő a lakosság, és vannak olyanok, ahol csökken.

Kína és India. E két, kontinensnyi ország nemzeti jövedelme szinte minden jelentős országénál gyorsabban nő. Csak az a különbség, hogy Kínában jelentősen 1 százalék alá szorították a népesség növekedését, Indiában pedig 2 százalék felett van. Ebből következően alapvetően különböző az egy laksora jutó jövedelem alakulása. Kínában huszonöt éve 10 százalék körül mozog a nemzeti jövedelem növekedése, amiből az egy alaksora jutó jövedelem évente 7-8 százalékkal növelhető. Ezzel szemben Indiában a nemzeti jövedelem ugyancsak nagyon gyorsan, évi mintegy 8 százalékkal nőt, de ebből az egy lakosra jutó jövedelemnek csak 1 százalékos növekedése tellett, hiszen a növekvő lakosság is fogyasztott, és ráadásul annak vagyonigényét is ki kell elégíteni. Ahol több ember él, ott kevesebb erőforrás jut egy laksora, ráadásul azok számára is kell lakást, munkahelyet, infrastruktúrát teremteni. Vagyis, amíg Kínában évi 7-8 százalékkal nőtt az egy laksora jutó, elfogyasztható jövedelem, addig Indiában alig változhatott. A fajunk történetében még nem volt arra példa, hogy két, kontinensnyi ország lakosságának az életviszonyaiban, néhány évtized óta ekkora különbség keletkezhetett volna. A közgazdászok pedig egyenlők versenyét látják, vagy legalábbis láttatják.

Nem sokkal kisebb jelentőségű a félreértés, amikor az Egyesült Államokat és Japánt állítják szembe. Azt közlik, hogy az elmúlt tizenöt év során Japán nemzeti jövedelme stagnált, az egyesült államoké pedig átlagosan 3 százalékkal növekedett. Tehát Japán lemarad, válságban van. Azt ugyan tudják, de nem hangsúlyozzák, hogy e tizenöt év alatt Japánban gyorsabban javult a lakosság jövedelme. Ez a meglepő tény abból fakad, hogy eltérően alakult a lakosság száma. Az Egyesült Államokban évi másfél százalékkal nőtt, Japánban pedig közel egyszázalékkal csökkent.

Mi következett ebből?

Japánban évente közel két százalékkal nőtt az egy lakosra jutó vagyon akkor is, ha nem lett volna felhalmozás, az Egyesült Államokban pedig évente 4-5 százalékos felhalmozásra volt szükség, csupán ahhoz, hogy ne csökkenjen az egy laksora jutó vagyon. Vagyis az Egyesült Államokban 6-7 százalékkal gyorsabban kellett növelni a nemzeti jövedelmet, mint Japánban csupán ahhoz, hogy ne maradjon le. Tekintve, hogy ekkora különbségről szó sem lehetett, az Egyesült Államokban nem javultak úgy az életviszonyok, mint Japánban. Ezzel bebizonyosodott, hogy a népesség növekedése elviselhetetlen terhet jelent még akkor is, ha ez a világ leggazdagabb, ritkán lakott szuperhatalmában történik, és a lakosság növekedésének mértéke csak a világ átlagának fele.

A ténynek, hogy a közgazdaságtan nem lát előre, döntően azzal magyarázható, hogy az országok, és nem azok lakosságának gazdasági növekedését vizsgálja. Fogalma sincs arról, hogy milyen teherrel jár már a lakosság évi egyetlen százalékos növekedése is, és mennyi előnnyel jár a lakosság lassú csökkenése.

Addig nem is lesz tisztánlátás, amíg a közgazdaságtan nem az egyének jólétének növelését, életkörülményeinek javítását tekinti a társadalom elsődleges céljának. Ezzel szemben megragadt az osztálytársadalmak korában, amiben az egyén sora akkor volt javítható, ha az állama erősebb, gazdagabb lett.

A közgazdaságtan a lakosság számának növekedését a tőkés osztálytársadalmak világának törvénye szerint ítéli meg. Ez azt jelenti, hogy a létszámnövekedésnek csak az előnyeit, a csökkenésnek csak a hátrányait veszi figyelembe.

A jelenkori fejlett társadalom abban is minőségi változást hozott, hogy a következő generáció felnevelése egyre inkább társadalmi feladattá, gonddá változott.

A társadalomnak szinte a fogamzástól a munkába állásig feladatai vannak. Korában ez csak a családok belső ügye volt.

Első feladat az volna, hogy megállapítsuk, milyen állami, társadalmi költségek járnak az egyén felnevelése során.

Megpróbálom felsorolni a feladatokat.

a. A fogamzás és a szülés között. E téren a finneknek van a legnagyobb tapasztalatuk, hiszen 1939 óta, országos szinte nyomon követik a születéstől kedve az életpályát. Tőlük világszerte ismert adatokat lehet kapni arról, hogy a magzati kihordás hogyan hat az életpálya során. Kiderült, hogy az életteljesítmény szempontjából az egyik legfontosabb kor a kihordási idő. Ennek értékelése, és alkalmazási lehetősége az egészségügy tudományos feladata. Ebből ki fog derülni, hogy fontos társadalmi érdek a minél sikeresebb szülés anyagi ösztönzése.

b. A jelenlegi hazai helyzetben az újszülöttek ápolása, étkeztetése is sok kívánni valót hagy hátra. Társadalmi feladatnak kell tekinteni már ebben a korban a kívánatos nevelés biztosítását. Ahol erre valamilyen anyagi vagy erkölcsi okból nem biztosított a család, ezt a feladatot a bölcsődéknek kell elvégezni. Amennyiben a szülők ezt megtagadják, ne járjon családi pótlék. Bizonyos képességek felismerését, és fejlesztését már ebben a korban el kell kezdeni. Ilyen például az egyensúlyérzék, a tériszony, a tapintási képesség, az úszás, vagy a zenei hallás. Ebben, a kezdethez a sportorvosok, zenepedagógusok segítsége a legkönnyebben elérhető.

c. Az óvoda, kötelező. Alóla csak az átlagosnál jobb családi környezet indokolhat mentességet, ha az anya nem dolgozik. Az ilyen korú gyermekek neveléséhez legyen megkívánt a nevelési szaktanácsadásban való részvétel.

d. Nemcsak az általános iskolai oktatásban való részvétel kötelező, de az ebben való részvétel minősége is jutalmazandó. Fontos az iskolai szerepés minőségtől függő állami támogatás, mert éppen a legindokoltabb esetekben, a szülők számára közömbös a tanulás minősége. El kell érni, hogy a szülőknek jelentős anyagi érdekük legyen abban, hogy a gyermekük milyen tanuló.

e. A továbbtanulást, minden olyan pályára készülők esetében jutalmazni kell. Ez a jutalmazási rendszer ne csak a továbbtanulásra, hanem a társadalom érdekének megfelelő szakma választára is ösztönözzön.

A felnevelés érdekében történi társadalmi ráfordításokat össze kell adni. Ez a költségnorma legyen az alapja miden olyan számításnak, ami megmutatja, hogy mennyibe kerül az államnak egy többletmunkaerő létrehozása. Ezt az összeget kell megelőlegezni azoknak a szülőknek, akik a társadalom számára kívánatosnál több gyermeket vállalnak. Erről szól a demográfiai szabályozásra készült javaslat. Ezt az összeget, illetve annak meghatározott részét kamatostól visszakapják a szülők, amikor a gyermekül nevelése, képzése befejeződött. Ennek részletezése megtalálható a demográfiai szabályozásról szóló javaslatban.

Az újratermelés érdekében, minden plusz lakosra meg kell teremteni a munkaképes korig tartó felnevelési költséget, és az egy lakosra jutó nemzeti vagyon nagyságának megfelelő plusz vagyonnövekvést. Az utóbbi az egy laksora jutó nemzeti jövedelem mintegy háromszorosa. Ebből az következik, hogy minden 1 százalékos lakosságnövekedés érdekében a szinttartáshoz egy százalékkal kell növelni fogyasztást, és a nemzeti jövedelem három százalékát a nemzeti vagyon gyarapítására kell fordítani. Vagyis az 1 százalékos lakosságnövekedés, az egyszerű újratermelés érdekében is, országos szinten 3.5 százalékos nemzeti jövedelemnövekedést követel meg.

Ezek alapján könnyű belátni, hogy még az 1 százalékos népességnövekedés is lehetetlenné teszi a lakosság életviszonyinak tartós javulását.

Mivel a makrogazdaságtan nem számol a lakosságnövekedéssel járó pénzügyi tervekkel, képtelen felfogni, hogy fajunk legnagyobb tragédiája, hogy éppen az a többsége, amelyik életviszonyait a leginkább javítani kellene, olyan mértékben szaporodik, aminek az igényeit még részben sem képes kielégíteni.

Az elemi színvonal alatti közgazdaságtan csak azt nézi, hogyan nő az országok nemzeti jövedelme, de figyelmen kívül hagyja, hogyan alakul az egy laksora jutó jövedelem és vagyon. A közvéleményben azt a hitet kelti, hogyha gyorsabban nő a nemzeti jövedelem, mint a lakosság, akkor az egy lakosra jutó jövedelem tartható, sőt. Ezzel szemben a színt tartáséhoz 3-4 százalékkal gyorsabban kell növelni a nemzeti jövedelmet, hogy az egy laksora jutó vagyon is tartható legyen.

Az eddig közölt arányok azonban csak akkor volnának elégségesek, ha az egy laksora jutó erőforrások mindegyike a lakosság számával arányosan változatlan költséggel növelhető. Azonban éppen a legfontosabb erőforrások esetében ez nem igaz.

Ez a leginkább jelentkezik a természeti erőforrások esetében. A termőföld, és a víz az elmaradt társadalmak két legfontosabb erőforrása. Indiában a lakosság az elmúlt harminc évben 50 százalékkal nőtt, a megművelhető terület azonban alig tizeddel. Az öntözővíz sem volt növelhető.

A Római Klub tudós professzori csak az energiahordozók és a fémek elfogyásával rettegtették a világot, de az nem jutott az eszükbe, hogy a túlszaporodó emberiséget a természet nem viseli el. Ez minden faj legnagyobb veszélye.

Ezzel szemben a liberális közgazdászok vesszőparipája a népesség stagnálásából, illetve csökkenéséből, az elöregedésből származó nyugdíjteher. Ez valóban nagyobb, de tizedét sem teszi ki annak a tehernek, ami a népesség növekedéséből fakad.

A közgazdaságtan azért képtelen az előrelátásra, mert hamis cél szolgálatára optimalizál. A makro-egység teljesítményének nagyságát optimalizálja, nem az egyedeire jutót. Minden következtetése más lenne, ha ezt a tévedését feladná.