Kopatsy Sandor gondolatai

Kopátsy Sándor                 EP                   2010-10-02

 

 

A Népszabadság volt a rendszerváltás óta tartó, folyamatos színvonalcsökkenés mellett a viszonylag legjobb napilap. Nem volt nehéz. Félreértés ne essék, előtte azért nem voltak jók az újságok, mert nem is lehettek őszinték. A szabadság azonban megártott nekik.

Számomra egy éve világos, hogy az újság a vesztébe rohan. A megsemmisült SZDSZ szerepét akarja átvenni.

Ez a szerkesztőség is abba a hibába esik, hogy figyelmen kívül hagyja a magyar társadalom többségének karakterét, akaratát, és a tényeges hatalmi viszonyokat. Márpedig hasznos csak az lehet, aki ezekkel számol, és nem tesz úgy, mintha ez nem zavarná. Csak az válhat végső soron hasznossá, aki ezen belül ügyeskedik az igazságáért, csak addig megy a maga útján, ameddig nem töri ki a nyakát. Ez nem jelenti azt, hogy azt is támogatni kell, amivel nem ért egyet, csak azt, hogy kikeres mindent a hatalom céljai, feladatai között, amivel egyetért, és azt támogatja. Nem tündöklik azzal, hogy a hatalomban csak a rosszat látja.

Minden a társadalom számára hasznost akaró egyénnek, pártnak, közösségnek, újságnak legyen saját véleménye, de csak olyan mértékben képviselje ezt, ami a létét nem fenyegeti, és maradjon a hatalom szövetségese minden olyan részletkérdésben, amivel egyetért. Nem hasznos az olyan ellenzék, amely létét sem féltve támad. A lét elvesztése haszontalanná válást jelenti. Aki elbukik a harcban, azt vizsgálja, hogy miben hibázott, mivel veszett.

Saját sorsomon bizonyítom az álláspontom.

Hosszú életem során sikerült annak ellenére megmaradni, hogy soha nem tettem, mondtam, írtam mást, mint amit jónak tartottam. Ez azt jelentette, hogy mindig csak azt, és annyit tettem, mondtam, írtam, amit még lehetett. Ezt jól jellemzi.

- A Rákosi-rendszerben egyetlen írásom nem jelenhetett meg, a televízióban és a rádióban nem szerepelhettem.

- A Kádár-rendszerben már sok cikkem és néhány tucat tanulmányom megjelenhetett, sok rádió- és tévészereplésem volt.

- A rendszerváltás óta az egyéb írások és szereplésem mellett, húsz könyvem jelent meg, saját blogom van, amiben minden írásom közölhetem. Pedig, ez már hetven éves korom feletti termés.

De nem is a publikálás, hanem az elért eredmény a lényeg.

A legtöbb felvetésem az általam utált Gerő Ernőnél talált gazdát. Természetesen, akkor általában, és különösen neki, nem lehetett akármit javasolni. De a világpiacihoz igazított fatermék árakat, a gumipitypang és a gyapot termelésével való leállást nem tekintette revizionista förmedvénynek.

Az élet úgy hozta, hogy két miniszterelnöknek, Nagy Imrének és Németh Miklósnak, lehettem tanácsadója. Egyik esetben sem értem el sokat. Nyers Rezsőhöz, Fehér Lajoshoz és Eredi Ferenchez őszinte lehettem, mert ők is többé-kevésbé azt akarták, amit én. Őket ma is az 1956-1990 közti évek leghasznosabb politikusainak tartom. Azért, mert csak annyit engedtek meg magunknak, amennyi nem járt befolyásuk elvesztésével.

A rendszerváltás óta főleg csak súgtam. A legkevésbé azok hallgattak meg, illetve hallgattak rám, akik nézeteihez a legközelebb álltam, és akik a legtöbbet tehettek volna.

Most a Fidesznek súgok, mert tettekre csak ők maradtak képesek. Örömömre, ők jobban meghallgatnak.

Mindezt azért tálalhatom, még akkor is, ha öndicséretnek tűnik, mert állíthatom, hogy nem javasoltam egyetlen kormánynak sem mást, mint amit jónak tartottam.

A magyar politikai erkölcsi megítélés azonban egészen más. Ennek alapján a hősök azok, akik ugyan nem értek el eredményt, de következetesen kitartottak elvük mellett, akkor is, ha belepusztultak. Akik következetesek maradtak, ezért nem érthettek el semmit, azok hősök még akkor is, ha nem haltak bele.

Az elmúlt év Népszabadságát is olyan újságnak tartom, ami akkor lett még következetesebb szócsöve a szerkesztői véleményének, amikor ezek az elvek már nem találnak visszhangra. Inkább bukjon meg az elveikkel az újságuk, de ők következetesek maradtak.

A jelen számuk ennek a stratégiának a zászlaja.

Elég megnézni az írások szerzőit, és témákat.

Heller Ágnest személyesen nem ismerem, de az európai értelmiségi elit egyik hazai képviselőjének tekintem, olvasom, és tisztelem. A jelen írásáról később mondok véleményt.

Koltai Tamásnak nem a színvonalával bajom, hanem az arroganciájával. Többet ártott, mint használt. Az írását nem elemezem.

Boros Lajosról is jó a szakmai véleményem, de az én nézeteimhez ő áll a legtávolabb. Történelmi szerepe van abban, hogy négy év után megbukott a Horn-kormány, majd az MDF. A liberális közgazdák között ő a legliberálisabb. A vagyonadó szükségességével én is egyetértek, az indoklásával annál kevésbé. Erről tehát írok.

Nyuszlay Máté az SZDSZ-t sirató írása egyszerűen rosszkor időzített. Nincs hozzá mondanivalóm. Nem illik egy fontos választást megelőző számba.

Czene Gábor írását mindenkor üdvözöltem volna, különösen ebben a témában, és akkor, ha a zsinagógák szégyenteljes sorsát megelőző, sokkal nagyobb, bűnnel kezdi. A magyar történelem talán legnagyobb bűnének tartom, hogy üldözte, deportálta, elmenni hagyta a magyar zsidóság öthatodát, azt a kisebbséget, amelyik a megelőző század motorja volt. A hiányukért, száz év múlva is fizetni fogunk. Azt is indokolt lett volna megemlíteni, hogy a dózerolás akkor történt, amikor a megmaradt magyar zsidóság hatalma csúcsán volt, a Rákosi-rendszerben. Ezt az írást sem közöltem volna a választás előtti napon. Ez ugyanis nem akkor időszerű, amikor a Jobbik is szerepel a választáson. Ezt, a jobboldalról, sokan úgy foghatják fel, hogy ma is a zsinagógák sorsát tartják a legfontosabbnak.

Ormos Máriáról is sokkal jobb az egyéni véleményem, mint a jelenlegi hatalomé, de őt sem a választás előtti napon szerepeltetném.

A többi írás nem zavarja a szám egészének mondanivalóját: A megbukott, a magyar társadalom befogadó képességét messze meghaladó liberalizmus újabb temetését hozó választás előtt, Ez a letűnt SZDSZ-ről, és MSZP liberális szárnyáról készített emlékszám.

Ha húsz évet átaludtam volna, és felébredve olvasom a mai Népszabadságot, azt hiszem, hogy az SZDSZ a nyerésre álló második párt.

Kopátsy Sándor                EE                  2010-10-02

 

 

Amennyire érhető, hogy a tőkehiánnyal, és munkaerőtöbblettel küzdő tőkéstársadalomban a tőké nagyságát pontosan mérték, a munkaerőt pedig csak darabban, annyira abszurd, nehezen érthető, hogy ez megmaradt akkor is, amikor már nem tőkében, hanem a minőségi munkaerőben van hiány. A jelenkori fejlett társadalomban a szűk keresztmetszet a munkaerő minősége. Korunkban nem kell félni a tőkehiánytól, ahol jó a munkaerő. Az elmúlt jó félszázad azt mutatja, hogy a tőke nem az olcsóbb munkaerőt, a kevesebb adót keresi, hanem a minőségi munkaerőt keresi.

Ezt a vaknak is látni kellene. A közgazdászok, és a demográfusok azonban nem látják.

A közgazdászok nem veszik tudomásul, hogy csak azok a népek gazdagodnak, akiket a puritán, illetve a konfuciánus erkölcs, életvitel jellemzi. Az ilyen országok mindegyike sikeres, a nem ilyeneké között pedig nincs sikeres. Az ilyen országokba áramlik a tőke akkor is, ha drága a munkaerő, és magas az elvonás. Ahol a munkaerő minősége, képzettsége és erkölcse gyenge, ott hiába nagyon olcsó, akkor is elkerüli a tőke.

A közgazdaságtan még addig sem jutott, hogy mérje az állampolgárok társadalmi értékét, vagyis azt, hogy mennyivel járul hozzá a társadalmi bevételekhez, és mennyit kap abból vissza. E két szám egyenlege jól kifejezni a munkaerő pénzügyi értékét. Ebből kiderülne, hogy az állampolgárok pénzügyi hozzájárulásának még az előjele sem azonos. A felső tized az átlag sokszorosát fizeti, az alsó tized pedig kevesebbet, gyakran semmit nem ad, viszont kap a közös bevételből, tehát az egyenlege negatív. Minden modern társadalomban van az átlag sokszorosát érő, és van negatív értékű munkaerő. A társadalom hatékonysága az átlag szinttől, és azon belül a negatívok súlyától. A demográfusok azonban ezt a nagyon differenciált tömeget darabra mérik.

Az ugyan tény, hogy előre nem lehet tudni, hogy mennyit fog érni egy újszülött, de azt igen, hogy a várható érték átlagát elsősorban a családi háttér határozza meg. Ezt a közvélemény világosan látja, csak a szaktudomány csukja be a szemét. Még nem találkoztam olyan felnőtt állampolgárral, aki számára nem világos, hogy a magasan képzet, és magas jövedelmű családban születettek átlaga magasan iskolázott és erkölcsös lesz. A képzetlen, tartósan munkanélküliségre kárhoztatott családban születettek életesélye pedig nagyon kedvezőtlen. Az is tudja, legalábbis érzi a közvélemény, hogy ott születik kevés gyerek, ahol nagyon jók a felnevelési feltételek, és ott sok, ahol kedvezőtlenek a kilátások. Abban is nagy az egyetértés, hogy ezért van sok probléma az oktatásban, és ezért rosszak az ország jövőre vonatkozó távlati kilátások.

A demográfusok azzal foglalkoznak, hogy ne csökkenjen az ország lakossága, de elnéznek a felett, hogy egyre rosszabb annak minőégi összetétele. Pedig nagyságrenddel fontosabb a következő generáció minősége, mint a létszáma.

A liberálisok sem okosabbak, mert ők mg csak azt látják, hogy a csökkenő lakosság esetében csökken a nyugdíjjárulékot fizetők száma, csődbe mennek a magán nyugdíjpénztárak. Azt nem veszik figyelembe, hogy a leszakadt rétegekben születetek többsége tartósan munkanélküli lesz, aki nemcsak járulékot nem fizet, hanem őt is az államnak kell majd eltartani. Arra nem gondolnak, hogy a befizetett járulék nagysága nemcsak a befizetők számától, hanem azok jövedelmétől is függ. A nyugdíjrendszert nem a csökkenő munkaerő, hanem a növekvő munkanélküliek száma veszélyezteti.

A demográfusok vaksága még erősebb, hiszen ők azt sem veszik tudomásul, hogy a munkaerő társadalmi értéke hatványozottan a minőségétől függ. A kiválót nagyon, a jót jól megfizetik, a gyengét ingyen sem veszi fel. Az elmúlt ötven évben, a minőségtől függő munkabérek sokszorosára differenciálódtak. Ez olyan mértékűvé vált, hogy minden fejlett államban a bérjövedelmeket is progresszíven adóztatják, a munkaerő alsó tizede pedig olcsón sem jut munkához.

Az emberiség nagyobb fele azért van reménytelen helyzetben, mert sokan születnek. A fejlett társadalmak azért fejlődhetnek példátlanul gyorsan, mert már nem születnek sokan. Azokban vált először lehetségessé, hogy ne kelljen a felesleges népszaporulatot elpusztítani. De az ilyen társadalmakban fellépett a népszaporulat minőségi szabályozásának igénye. A következő generáció teljesítménye ugyanis elsősorban azon múlik, milyen a születések mögötti családi háttér. A háttér struktúrája annál fontosabb minél fejlettebb a társadalom. A tudomány és technika eredményeire épült társadalomban is áll az, ami az emberi faj egészére. Korunkban általános szabály, hogy minél alacsonyabb szinten van egy társadalom, annál gyorsabban szaporodik a népessége. Ez a fejlett társadalmakban is érvényesül, csak úgy, hogy az átlag a népesség létszáma szinten marad. Vagyis, minél elmaradottabb egy réteg a társadalmi átlag alatt, annál több gyermeket vállal, és minél emelkedettebb, annál kevesebbet.

Ezzel magyarázható az is, hogy a homogénebb társadalmakban kevésbé torz a születések mögötti családi struktúra. A torzulás ott nagy, ahol jelentős a leszakadt réteg, és vékony a fejlődésre leginkább alkalmas és képes utódnevelők aránya.

A torz demográfiai struktúra, korunkban világjelenség.

- Európa nyugati felén a háború utáni balkáni, török, afrikai bevándorlók lassan asszimilálódnak, és gyorsan szaporodnak.

- Közép-kelet Európában és a Balkánon a cigányság számarányának gyors növekedése, és a társadalmi munkamegosztásból való kizárása okoz társadalmi és gazdasági feszültséget.

- Latin-Amerikában az indián őslakosság, és az afrikaiak szaporodnak gyorsan, és ezért viszonylag egyre jobban elmaradnak.

Ez a jelenség egyetlen más országban nem jelenik meg olyan szélsőségesen, mint Izraelben, ahol a modern, nyugti zsidók nem szaporodnak, a fejlődésre, az országuk megvédésére képtelenek viszont nagyon gyorsan.

Még egyetlen társadalomtudós, közgazdász, történész, demográfus nem vette a fáradságot, hogy kimondja, hogy akárcsak minden faj, az ember sem viselheti el, tartósan, a szaporodást. Pedig ennek bizonyításánál egyszerűbb tudományos feladatot nehéz elképzelni. Hányan ellnénk, ha százezer éven keresztül évi egyetlen százalékkal szaporodtunk volna?

Ennél is egyszerűbb feladat annak felismerése, hogy fajunkon belül bármely etnikum, amelyik egyetlen százalékkal gyorsabban szaporodik a másiknál, történelmi mértékkel mérve elnyeli az eleve többségi etnikumot. Ennek a kézenfekvő igazságnak a kimondását azonban a keresztény teológia, és civilizáció ősbűnnek tekinti. A biblia parancsa, hogy szaporodjunk, és ne legyünk kíváncsiak.

 

Kopátsy Sándor                  EB                  2010-10-01

 

 

A mai újságban olvastam a napi testnevelést örömmel üdvözlő írást Testnevelés, agynevelés címmel. Ez késztet arra, hogy kifejtsem, miért tarom az agynevelést a jelen, és a jövő első társadalmi faladatának.

Húsz éve hirdetem, hogy a jelenlegi társadalom szűk keresztmetszete a lakosság minőségének javítása. A lakosság minősége azonban nemcsak okosság, hanem az erkölcs, a tudás és tehetség szorzata. Azt, hogy e három tényező milyen szintre fejleszthető az agy kapacitása határozza meg. Az agynevelés tehát elsőrendű társadalmi feladat.

Az agynevelésben szerepe van az egészséges testet ápoló életnek is. Ennek része a rendszeres testmozgás. De messze nem csak ez. Ezt kétezer éve felismerték, pedig az agyra nem volt ekkora szükség. A latin mondás, corpore sano, anima sana, vagy ép testben ép lélek, lényegében ezt javasolta.

Az osztálytársadalmakban azonban elég volt egy szűk réteg okossága. A nagy többség esetében nagyon alacsony volt a fejlett agyra irányuló igény. Ez a mondás akkor csak az uralkodó osztályra vonatkozott. Addig azonban nemcsak akkor, ma sem jutottak el, hogy az osztálytársadalmak a kizsákmányolt többség fejlet agyát nem igényelték, sőt. A többség részéről veszélyt láttak abban, ha a többség az eszét is használja. A tudásvágy minden osztálytársadalomban ez eredendő bűn volt, ami ellen harcolni kellett.

Az osztálytársadalmak a többségétől minél több fizikai erőt vártak. A technikájuk is döntően az ember fizikai erejének megsokszorozását jelentette.

Ezzel szemben a múlt században bekövetkezett tudományos és technikai forradalom minőségi változást hozott ebben a tekintetben is. A fizikai erővel szemben. a szellemi erő vált az elsődleges társadalmi igénnyé. A modern társadalomnak a szellemi erejét kell fejleszteni. Ennek érdekében kell a testet is egészségesen tartani.

Az, hogy mennyi szellemi ereje lehet valakinek, az agyának a kapacitása határozza meg. Ezért az agynevelés elsődleges faladat.

Az, hogy ki, mit tud kihozni az agyából, a fogamzáskor eldől. A veleszületett, vagy genetikai képesség ugyan függ a szülők genetikai képességétől, de olyan nagy ezen belül a szórás, hogy ezen az alapon való szelekció értelmetlen. Ezért ostobaság a fajelmélet az adott társadalmon belül. Az, hogy az átlag mire viszi, sokkal inkább a fogamzás utáni életfeltételeken múlik. Ennek ellenére indokoltnak tartom a gyermekvállalás előtti genetikai vizsgálatot a ritkán előforduló veszély elkerülése érdekében.

A társadalom feladata azonban már a magzat kihordásával jelentkezik. Ennek ellenére még nem találkoztam olyan társadalmi gyakorlattal, ami a kihordás minőségét jutalmazná.

Erre először az 1939 óta folyó finn felmérések hívták fel a figyelmemet. Ebből kiderült, hogy a fizikai adottságok tekintetében jobb újszülöttek életteljesítménye lényegesen jobb az átlagnál. Azt ugyan nem közölték, de nyilvánvaló, hogy a gyenge fizikummal születetteké pedig az átlagénál kisebb. Jellemző módon, a keresztény erkölcs nem engedi kimondani.

A finn felmérés adatait olvasva jutottam a meggyőződésre, hogy a társadalom következő generációjának társadalmi értéke jelentősen függ attól, hogy milyen a magzatok kihordási minősége.

Természetesen a sikeresebb magzatkihordásban szerepet játszik a családi háttér, de ez nem jelenti azt, hogy nem kell külön jutalmazni.

Azt a néprajzosoktól tanultam, hogy a falusi kultúrában általános volt a hiedelem, hogy az állapotos asszony kívánságait nem szabad megtagadni. Márpedig az állapotosság idején az asszony kívánós.

Hétéves koromban mondta egy vándorcirkusz artistája, hogy az egyensúlyérzés, a kötélen járás képessége csak kétéves kor előtt sajátítható el. Diákoromban találkoztam olyan szakirodalommal, hogy a fizikai tulajdonságok nagyon korán sikeresen fejleszthetők.

Arra már vállalkozások működnek, hogy az első három hónapban tanítsák meg a csecsemőket a vízben való viselkedésre. Azok ugyanis még ösztönösen nem vesznek vízben lélegzetet. Ilyen tapasztalatokat ismerősem is szereztek. Családom tapasztalata, hogy a tériszonyt egy éves korban, egy óra tréning után le lehet győzni. Ugyanezt élhettem meg a tapintás esetében.

Ma már a sport és a zene világában rájöttek, hogy nem lehet elég korán kezdeni.

Saját életem tanulsága, hogy az önbizalmat is gyerek fejjel kell megszerezni.

Azt hogy én nem félek az állatoktól, és azok félnek, és nem támadnak meg, annak köszönetem, hogy életem első négy évét tanyán élhetem le, ahol több állattal, mint emberrel találkoztam.

A munkasikert 6-7 éves koromban éltem át, és ezzel nyertem önbizalmat, ami ugyancsak fontos tulajdonság. Falun éltünk, ahol általános volt a gombagyűjtés. Márpedig a gombagyűjtésben a gyermek is legyőzheti a felnőtteket. Mint pedagógus is megtapasztalhattam, hogy az oktatási rendszerünk egyik hibája, hogy azt neveli, hogy az idős okos, a gyermek még ostoba. Pedig az iskolában is sok olyan helyzet van, amiben a képesség számít, nem a tudás. Elég arra gondolni, hogy korunkban sok olyan technikai ismeret van, főleg az elektronikában, amiben az osztály számos tagja otthonosabban mozog, mint sok pedagógus. Tapasztalataim szerint ilyen az emberismeret is. Ebben is vannak zsenik. Sok olyan helyzet fordul elő, aminek hátteréről a pedagógusnak van a kevesebb ismerete. Ezért volna jó, ha nem csak a pedagógus, az osztály kollektíva is minősítene.

Meggyőződésem szerint, és erről már sokszor írtam, a fajunk, a homo sapiens fejlett agyát jelentős mértékben annak köszönhette, hogy az ember az első olyan emlős, amelyik feldolgozott táplálékot fogyaszt.

Köztudott, hogy az agy táplálék-, kalória igénye nagyon nagy. Az is, hogy az elfogyasztott táplálék megemésztése sok energiával jár. A könnyen emészthető táplálék esetén több jut az agynak.

Elég arra gondolni, hogy a viszonylag kis értékű növények, és magvak megrágása, megemésztése mennyi energiával jár. Azzal, hogy az ember megtörte a magvakat, aztán megerjesztette, megsütötte, megfőzte, megtakarítottá vált az emésztés során szükséges energia.

A nyers húsételek melegben nemcsak gyorsan megromlanak, de nagyon nehezen emészthetők. A kemény húst megzúzva, apró darabokra vágva lényegesen kevesebb energiával lehet megemészteni. Még jobb az eredmény, ha megsütik, megfőzik. Ez a fertőtlenítést is megoldja. Nincsenek adataim, de gyermekkorom világából fel tudom mérni, hogy a falusi életromában mennyi munkát fordítottak arra, hogy a nyerstermék könnyebben emészthető legyen.

Közgazdász fejjel tanultam meg, hogy a munkátlanság elbutít. Ebben a tekintetben is nagyon a különbségek. A csak fizikai erőfeszítést igénylő munkának nem sok hatása van az agyfejlődésre. Legalábbis közvetlenül. Mert minden munka jobb a semmittevésnél, ha a munkából jövedelem származik. A munkajövedelem ugyanis önbizalmat ad, sikerélményt hoz. Aki magát és családját el tudja tartani, annak van önbizalma. Aki alamizsnán él, fizikailag és erkölcsileg leépül. Sokkal eredményesebb volna a gazdaságpolitika, a közgazdaságtan, ha belátná, hogy a munkátlan életmód nemcsak szellemi, de fizikai leépüléssel is jár.

A liberális közgazdászok azt hiszik, hogy a társadalomnak csak arra a munkaerőre van szüksége, amelyik a munkaadójának profitot is termel. A társadalomnak nagyon soka kerül a lakosság jelentős hányadának munkátlansága. A modern társadalomban nemcsak azért van szükség a magas foglalkoztatásra, hogy minél több profitot, vagy akárcsak jövedelmet termeljenek, hanem azért is hogy a munkátlansás ne okozzon sok anyagi és erkölcsi kárt.

A munkátlanság öregkorban is káros. Erre sincs tudományos felmérés, de általános jelenség, hogy a munkátlanná váló nyugdíjasok lényegesen korábban meghalnak, mint azok, akiknek van feladatuk, annak során sikerélményük.

Meggyőződésem szerint, a nők, elsősorban azért élnek tovább, mert a nyugdíjas korukban is marad feladatuk. Ők látják le a háztartás, gondoskodnak az unokákról. A nyugdíjas férfiaknak nem marad ilyen kötelességük. Ők csak akkor élnek tovább, ha marad tartós elfoglaltságuk, olyan a szakmányuk, van kertjük, műhelyük, hobbijuk, ami munkát is, örömet is terem.

Sajnos, arról sincs adatunk, hogy a rendszerváltás során a társadalmi munkamegosztásból kizárt rétegen mekkora a halandóság. A várható életkor náluk a legrövidebb.

A társadalomtudomány azzal is adós, hogy mekkora kárral ját a munkátlan a gyerekkor és az öregkor. Minden korábbi társadalomban a család munkaközösség is volt, és abban szinte minden korosztály, minden munkaképesség számára volt feladat.

A jelenkori fejlett társadalom a gyerekek számára egyedüli munkafeladatnak tekinti a tanulást, az iskolai követelmények teljesítését. A családok többségében elég, ha a gyerekük jól szerepel az iskolában, nem nehezítik a dolgát azzal, hogy az otthoni munkákba is bekapcsolódjon. Nem találkoztam olyan felméréssel, ami megmutatta volna, hogy a mai gyerekek mennyire felkészületlenül lépnek az önállóságba.

Ahogy a sportokban és a művészetekben nagyon korán kell kezdeni, a modern világban a gyerekek többsége ugyan sok ismeretet szerez, de az önálló családi életre való felkészültségük egyre romlik.

A veleszületett képességek feltárása gyermekcipőben jár. A pályaválasztás annyira kitolódik, hogy már az ebből a szempontból legértékesebb évek elvesztek. Annak ellenére, hogy a képességek sokszor már nagyon korán felfedezhetők. Annak ellenére, hogy a reál, illetve a humán képessége jobb, már iskolába kerülés előtt is kiderül, és már nagyon hasznos volna, ha az iskolarendszer már legalább ebben a két főirányban kezdettől fogva ketté válna, még ilyen kísérletről sem tudok. A gyakorlatban az is nagyon hamar kiderül, hogy melyik gyerek tud sikeresen beépülni a társaságba, melyik jó emberismerő, melyik nem. A jelen világban ez is nagyon fontos képesség a pályaválasztás szempontjából.

Korunkban a szakmán belüli rangsor sokkal fontosabb, mint a szakma képzettségi szintje, rangja. A legjobb kőműves, asztalos, autószerelő, fodrász, kofa, ügynök, de minden szakma kiválósága ugyanúgy sokkal jobban keres, sokkal több a sikerélménye, sokkal függetlenebbül élhet, mint az átlagos diplomások. Már ma is a legjobb sportolók, művészek jobban élnek, többen ismerik őket, mint az akadémikusokat.

Azért kellene a szülőket arra bíztatni, hogy a gyerekeket sikeres embernek neveljék. Ez fontosabb, mint a minél magasabb képzettség. Tapasztalatom szerint, a képességüknél magasabb képzettségű emberek élete tele van kudarccal, elégedetlenséggel, ezzel szemben a képességüknél alacsonyabb szintű képességűek önbizalma megmarad, a jövedelmük is magasabb, mint a magas képzettségű átlagé. Természetesen, az ideális állapot az, ha mindenki a képességével arányos képzésben részesül. A kései, és elhibázott pályaválasztás következtében, nagyon sokan vannak, akiket nem a képességüknek megfelelő pályára állítottak, ezen a tévesztett pályán viszonylag magas képzettséget szereztek, de nem boldogulnak, elégedetlen emberekké váltak.

Meggyőződésem szerit, nagyon fontos társadalmai érdek volna a képességeket korán felismerő szakhálózat kiépítése és működtetése. Aligha van a társadalom számra hatékonyabb munka, mint a korai képességfeltárás. Erre a versenysport mutat példát. Az ennél ezerszer fontosabb volna a társadalmi és gazdasági világban való érvényesülés képességeinek korai feltárása, amivel senki nem foglalkozik.

A korai képességfeltárás első eredménye az oktatásban jelentkezne. Nem ismerek hálásabb, több sikerélménnyel járó munkát, mint a tehetségeseket arra képezni, amiben tehetségesek. Ezzel szemben hálátlanabbat sem, mint tehetségteleneket, közömbösöket oktatni. Ezzel szemben a pedagógia megelégszik azzal, hogy akiket kap, azokat azonos színvonalra képezze. Ezt annak ellenére nem tekinti kudarcra ítéltnek, hogy a versenysportban, és a művészetekben az a képzési mód már ezer éve megbukott. Gladiátornak csak azt képezték, akinek eleve jó a fizikuma, a templomi karba csak azt fogadták be, akinek van hangja és hallása. A hasznos, jó állampolgárrá képzésben pedig az elv érvényesül, hogy mindenki azonos képzésben részesüljön. Csak akkor válasszon pályát, amikor a legtöbb esetben már nagyon késő.

Kopátsy Sándor            PP                       2010- 09-30

 

 

Sehol nem olyan nagysúlyú a két kultúra egymás mellett élése, mint Izraelben. Ez mégsem tűnik fel senkinek, mert a két eltérő kultúra vallása közös.

Jelenleg a lakosság 42 százaléka nem vallja magát vallástalannak, 52 százalék pedig különböző mértékben, de vallásosnak. A nem vallásosak kevés, a vallásosak, különösen az ortodoxok, sok gyermeket vállalnak. Ezért a nem vallásos, nagyon iskolázott, hatékony réteg aránya egyre kisebb, a vallásosoké, különösen az ortodoxoké, egyre nagyobb lesz. Márpedig azokra nem lehet sem Izrael gazdagságát, sem katonai erejét építeni.

A jelenlegi kormányban az ortodox párt is részt vesz, mint belügyminiszter. Az, történetesen nő, aki törvényt terjesztett elő, ami megtiltaná pénteken a komputerek használatát. A kormány mérsékeltebb tagjai ezt azzal akarják enyhíteni, hogy pénteken nem kell a gépet kikapcsolni, az fogadhatja az üzenetet, csak válaszolni ne legyen szabad.

Eleve elfogadhatatlan ötletnek tartottam, hogy vallási alapon szervezzenek a zsidók maguknak államot. Az egyetlen más vallás számára sem olyan anakronisztikus, mint a nyugati és közel-keleti zsidók esetében. Az előbbiek a világ legmodernebb, legiskolázottabb, gazdag népe, amelyeik a második világháború előtt a Nyugat motorja volt. Az élharcosai az állam és vallás szétválasztásának. A közel-keleti, illetve a mohamedán kultúrában élők pedig a térség színvonalán megrekedtek, még a mohamedánoknál is ortodoxabb módon vallásosak.

Eddig csak azt láttam, hogy a nem vallásos zsidósság túlfeszíti a húrt az arab világgal szemben. Most azt is felismertem, hogy ennél is nagyobb veszélyt rejt magában a belső kulturális feszültség.

 

Kopátsy Sándor                 EE                   2010-09-29

 

 

Fajunk jelenlegi főfeladata a népességnövekedés megállítása, és a munkaerő minőségének maximális javítása. Amelyik társadalom nem ezt a kettős célt szolgálja, lemaradásra, hosszú távon bukásra van ítélve. Egyelőre még ott sem tartanak a társadalomtudományok, hogy felismernék e faladatot.

A világ kétötödében ugyan vagy spontán megszűnt, vagy erősszakkal megállították a népszaporulatot. Az emberiség háromötödében azonban még jó ideig megállíthatatlan a népesség gyors növekedése.

A világ fejlett kétötödében nincs is túlnépesedési probléma. Körükben, példátlan mértékben javulnak az életviszonyok, gyorsan nő az egy laksora jutó jövedelem, és vagyon, hosszabbodik a várható élettartam. Történik annak ellenére, hogy sincs mögötte tudatosság.

Kiderült, hogy a jólétben élő, iskolázott ember nem vállal annyi gyermeket, ami népszaporulatot hozna. Tehát a világ fejlett részében, elsősorban Nyugton nem azért állt le a népesség számbeli növekedése, mert ennek célszerűségét felismerték, hanem annak ellenére, hogy ezek a társadalmak támogatják a gyermekvállalást. E társadalmakban inkább jellemző, hogy veszélyt látnak a népszaporulat megállásában, illetve lassú fogyásában. Ez az ostobaság főleg az ostoba közgazdászokat, és a nacionalista politikusokat jellemzi.

A népesség gyors növekedésének tarthatatlanságát csak Kínában ismerték fel, és ennek érdekében kemény politikai és gazdasági nyomást gyakorolnak. Ezt az intézkedést a fajunk történelemben legjelentősebb reformnak tartom. Ez a gyermekvállalási korlátozás évente 30 millióval csökkentette az ország lakosságának növekedését, máig mintegy 500 millióval. E nélkül szinte semmi sem történhetett volna meg abból, amit kínai csodának nevezhetünk. Ennek köszönhető, hogy a világ népességének közel egy negyedének az életviszonyai példátlan gyorsasággal javulnak.

Az emberiség háromötöde, amit a Nyugat ostobán, fejlődő világnak nevez, tízszer gyorsabban szaporodik, mint amennyit az életviszonyok javulása megengedne. A társadalomtudományok azonban még ott sem tartanak, hogy tudomásul vegyék a tényeket. Nincs rá példa, hogy az évente egy, hosszú távon a fél százalékos népességnövekedés lehetővé tenné az egy laksora jutó jövedelem, és vagyon növekedését.

Ma már ott tartunk, hogy gyors erőszakos népességkorlátozás nélkül 2050-re túllépjük a 15 milliárd, 2100-ban pedig a 20 milliárd népességet.

Csak saját becslésemre vagyok utalva, mert ilyen tudományos felmérés még nem készült, 3 milliárdos lakosságot tartanák optimálisnak, 4 milliárdot a tartósan még elviselhetőnek.

A teremésre való áttérés azzal járt, hogy megjelent a túlnépesedés, ami ellen osztálytársadalmat kellett létrehozni. Ez nem tudatosan, ösztönösen történt, és ötezer év után sem vált tudatossá, hogy az osztálytársadalmak azért működnek úgy, ahogyan működtek, mert a túlnépesedést meg kellett fékezni.

Nyugaton, elsősorban Európa nyugati felében azonban egyrészt a szerencsék körülményeknek köszönhetően, létrejöttek azok a feltételek, amik megállították a túlnépesedést, másrészt a tudomány és technika olyan szinte emelkedett, amin a munkaerővel szembeni minőségi igény lett a fejlődés szűk keresztmetszete. Ennek következtében már nem a tőke, hanem a munkaerő minősége lett a szűk keresztmetszet. A tőkehiányos osztálytársadalom átalakult minőségi munkaerőhiányos osztálytársadalommá.

Ez a minőégi átalakulás sem tudatosan, hanem ösztönösen történt.

Nem a társadalomtudományok ismereték fel, hogy meg kell állítani a népszaporulatot, de még azt sem, hogy milyen feltételek között szűnik az meg, hanem a szerencsés körülményeknek köszönhetően, jöttek létre az alacsony gyermekvállalás feltételei.

- Az egy laksora jutó jövedelem meghaladta a tízezer eurót.

- Az egy laksora jutó iskolázottság túllépte tizenkét évet.

- Megoldódott az egyszerű és biztos fogamzásgátlás.

Ezekről az előfeltételekről fogalma sem volt a társadalomtudományoknak. A jelentkezését pánikkal fogadták.

Azt ugyan észlelték, hogy a társadalmak tudással, a tehetséggel és erkölccsel szembeni igény fontossá vált, de arról nem alakult ki vélemény, hogyan kell ezt az igényt kielégíteni. Ennek ellenére, a piac igényét kielégítendő, tettek ez irányú lépéseket. Az ennek megfelelő tudatos társadalomszerveződés gondolata sem merült fel.

Az ezredforduló küszöbén a Nyugatnál sokkal jobban túlnépesedett Távol-Kelet fejlett társadalmaiban már megjelentek a népesedést fékező érdekeltségek is, de azok alig váltottak ki a Nyugat részéről felháborodást. Japánt, ahol először jelent meg, békeidőben, népességnövekedés, inkább sajnálták. A felháborodás akkor tört ki, amikor Kínában bevezették a gyermekvállalás szigorú korlátozását.

A kínai politikai vezetés sem merte, nyíltan bevallani, hogy miért vezették be a népesség növekedését fékező rendszert. Máig is titok, hogy tudatosan, pedig más okuk nem lehetett rá. A nyugati társadalomtudományok pedig, a példátlan eredmények ellenére sem látják, hogy fajunk történetének egyik legnagyobb reformja történt. Szinte tudomásul sem vették, hogy mi a kínai csoda alapja, pedig egyértelművé teszi, hogy az országos szinten Indiának közel olyan gyorsan nő a nemzeti jövedelme, az egy laksora vetített eredményüknek még az előjele sem közös.

A jelenkori fejlett társadalmakban ugyan leállt a népesség növekedése, de a kevésbé fejlettekre úgy hatott, hogy azok népszaporulata az osztálytársadalmak évezredei alatt kialakulnak tízszeresénél is gyorsabbra robbant.

A többé-kevésbé stagnáló népességét az utánpótlás, a következő generáció minőségének javítására kell állítani. Nema számát, hanem a minőségét kell optimalizálni. Sajnos, ezt nemcsak a politikusok, de a demográfusok sem ismerték fel. A modern társadalomban a kívánatos létszám alakulása spontán is biztosított, a minőségi összetétele, a struktúrája azonban spontán eleve torz.

A fejlett társadalomban ugyan nem rossza az utánpótlás nagysága, de spontán torz annak minőségi összetétele. Egyelőre még a legfejlettebb, leginkább homogén táradalomban is van olyan jelentős réteg, amiben a társadalom gyermeknevelési támogatása több gyermek vállalására ösztönöz. Vagyis minden társadalomban a kedvezőtlen családi környezetben sok, a kedvezőtlenben kevés gyermek születik. Ez a minőséi struktúra a következő generáció várható teljesítményét mindennél jobban lerontja. Ebből fakadóan a fejlett társadalomnak elsőrendű érdeke volna oda hatni, hogy minél több gyermek szülessen a kedvező, és minél kevesebb a kedvezőtlen családi körben.

Az elsődleges feladat a népszaporulat megállítása. Ahol ez nincs megoldva, eleve ki van zárva a társadalmi fejlődéssel való lépéstartás. Ez vonatkozik jelenleg a világ háromötödére. Ezt akár erőszakkal is ki kell kényszeríteni, mert a tartós népesség növekedés, és a felzárkózás kizárja egymást. Ezért minden olyan társadalmat, amelyikben növekszik a lakosság, nem fejlődőnek, hanem lemaradónak kell tekinteni. Ez ugyan éppen olyan kegyetlen feladat, mint az osztálytársadalmak ötezer éve volt. Azokban mindig az ember volt népszaporulat leállítása érdekében kegyetlen, „embertelen”. A fejlett világ elkerülhetetlen feladata: a szaporodó népességű társadalmakat hagyni, hogy osztálytársadalmakként működjenek. Ennek az ellenkezője történik a második világháború óta. A fejlett világ a maga társadalmi formáját, annak módszereit akarja a szaporodó világra kényszeríteni. Ezzel csak fokozza a fejlődésüket lehetetlenné tevő népszaporulatukat, rontja a potenciális lehetőségeiket.

Azt, hogy jelenleg már néhány milliárddal több ember él, mint amennyit fajunk érdeke megkívánt volna, a fejlett világ, elsősorban a Nyugat „humanista segítségének” köszönhetjük. Jellemző, hogy amikor végre egy társadalom, a kínai felismerte, hogy bármi áron meg kell állítani a népszaporulatot, a Nyugat hisztérikusan tiltakozik. Pedig Kína csak a népszaporulat megállítását kényszeríti ki, a születések mögötti struktúra kikényszerítésére még ott sem gondoltak. Ennek ellenre Kína ettől kedve a történelem legnagyobb csodáját hozza.

Az a feladat a Távol-Keleten nem annyira sürgető, mint a Nyugaton. A távol-keleti társadalmak ugyanis kulturálisan viszonylag homogének, nincs bennük jelentős olyan idegen etnikum, amelyikben a szaporodást nem lehet, erőszak nélkül, féken tartani. Ezzel szemben a Nyugaton szinte nincs olyan állam, amiben ne volna jelentős számban olyan etnikum, aminek szaporodási törvénye még nem csökkent le a fejlett társadalomban megkívánt mértékre, csupán a létszám tartására.

A nyugati államok társadalmi, gazdasági teljesítményében világosan megjelenik a társadalmi kompaktság előnye, a lépést tartani nem képes etnikumok jelenléte.

Elemeztem Európa nyugati felének teljesítményét az egy laksora jutó nemzeti jövedelem tükrében. Kiderült, hogy az elsők között a skandináv és az alpi országok, népek vannak. Elég ezekben az országokban turistaként utazni, kiderül, hogy ezek a népek között nem találunk leszakadót, a társadalmi együttműködésre, az iskolázottságra nem, vagy sokkal kevésbé képes réteget.

Legalább ennyire egyértelmű az ellenkező tapasztalt is. Társadalmi feszültség, demográfiai torzulás ott van, ahol jelentős számú az olyan etnikum, amelyik gyorsan szaporodik, és egyre jobban lemarad.

Amennyire a közvélemény ösztönösen érzi az ilyen deformált gyermekvállalásból fakadó veszélyt, a politikai és a vallás nem hajlandó tudomásul venni. Fasizmusnak bélyegzi azokat, akik félnek a lemaradt etnikum túlszaporodásától.

Minél fejlettebb a társadalom, annál nagyobb a minőségi munkaerővel szembeni igénye. Ebből következően annál nagyobb érdeke fűződik ahhoz, hogy minél jobb legyen a következő generáció minősége. Amennyire minden fejlett társadalom egyre nagyobb áldozatot hoz annak érdekében, hogy minden gyerek képzettségét, képességét kibontakoztassa, annyira nem foglalkozik azzal, hogy ez az igyekezete már a gyermekvállalásban is érvényesüljön. Még tudomásul sem veszi, hogy a következő generáció várható teljesítménye nagyrészt eldől a családi környezetben. Ezt is a közvélemény jobban látja, mint az intézkedésre illetékesek. A politikai és közgazdasági szakirodalomban nyoma sincs az olyan felméréseknek, ami azt mutatná meg, hogy milyen családi körben születet gyerekeknek huszonöt év múlva milyen az iskolázottságuk, és negyven éves korban mekkora a jövedelmük, mennyi adót fizetnek, vagyis milyen értékes állampolgárrá válnak.

Nem kell nagy fantázia ahhoz, mit hozna ki egy ilyen felmérés Magyarországon. A diplomás, jó jövedelmű felső negyedből kikerülők iskolázottsága öt-tíz évvel meghaladja az alsó negyedét, a jövedelme, még inkább a költségvetéshez való hozzájárulása pedig sokszorosa az alsó negyedének. Az alsó tizedben születettek átlagos társalmi értékéről pedig kiderülne, hogy negatívértékű állampolgárok lettek.

A liberális humanisták álláspontja szerint a gyermekvállalásban való döntés a szülők sérthetetlen joga. Ez csak az olyan társadalomban fogadható el, a múltban minden társadalom ilyen volt, amiben a felnevelés minden terhét, költségét a család vállalta. A jelenkori társadalomban, minél fejlettebb annál inkább a felneveléssel járó költségek egyre nagyobb hányadát a társadalom vállalja. A társadalom családi pótlékot fizet, a gyerekek iskolázása, egészségügyi ellátása nagyrészt a társadalomra hárul. Márpedig, aki fizeti, annak joga van a beleszólásra. Mivel a leszakadt szülők nem is képesek a gyermekik felnevelésének, iskolázottságának önerőből történő vállalására, el kell fogadni, hogy az államnak legyen beleszólása abba, hogy milyen szülők, hány gyermeket vállalhatnak.

Bizonyos mértékig ezt a kínai szabályozás is tartalmazza azzal, hogy a ritkán lakott térségekben nincs korlátozás, és a második gyermek születése arra kötelezi a szülőket, hogy mintegy 4-5 évi átlagkeresetnek megfelelő bírságot fizessenek. Ezt nem is kell bírságnak tekinteni, hanem a többlet lakosból származó állami költségek megelőlegezésének. Ez a rendszer még jobban működne, ha a gyermek az átlagnál magasabb iskolázottságot ér el, a befizetett összeget, kamatostól visszafizetik.

(Az általam javasolt megoldás megtalálható az EE00827 kód alatti, ez év augusztus 27. dátummal közölt írásomban.)

Kopátsy Sándor                  PS                  2010-09-27

 

 

A nyomor ellen nem lehet alamizsnával eredményesen harcolni, sőt. A széplelkek szaporítják a nyomort.

Az utolsó száz év legfontosabb eseménye, hogy ott szaporodunk gyorsan, ahol végre a lakosok számának csökkenése volna indokolt. Korunk legnagyobb bűne a túlnépesedés. Ennek nemcsak a mértéke katasztrofális, de a struktúrája még fokozza a bajt.

A sok demográfus még mindig nem ismerte fel, hogy a szegény, és képzeten ember az életkörülményei javulásával hatványozottan jobban szaporodik. Az a folyamat csak akkor törik meg, amikor már az egy laksora jutó nemzeti jövedelem meghaladja a 10 ezer eurót, az iskolázottság a 12 évet, és adva vannak a fogamzásgátlás olcsó, biztos és egyszerű feltételei. Ezt a szintet a szegény világban azért nehéz elérni, mert ennek az előzetes feltétele, hogy leálljon a népszaporulat. Ennek azonban az ellenkezője történik. A világ háromötöd része a gazdagodás megindulása érdekében még megengedhetőnél többszörösen gyorsabban szaporodik. Ebben a világban még gyorsabb volna a szaporodás, ha javulnának az életfeltételek. Ebben a szegény világban ugyanis a szegénység a népszaporulat egyetlen fékje.

Korunk legfontosabb felismerése volna annak a tudomásul vétele, hogy a jelenlegi népességnövekedés sem megengedhető. Ebbe az irányba, szinte semmi előrelépés nem történt. Az ENSZ éppen most hirdette meg a szegényég elleni harcát. Ezzel szemben a legigényesebb magyar napilap azzal a térképpel indokolja a szegények megsegítésének szükségességét, hogy hol, mekkora a gyermekhalandóság. Még az sem fűzi hozzá, hogy ennek ellenére éppen ott a leggyorsabb a népesség növekedése, ahol a legnagyobb a gyermekhalandóság. Sajnos, egy újságíró sem tudja, hogy már egyetlen százalékos népességnövekedés is kizárja, hogy az egy lakosra jutó fogyasztás, életfeltételeket javítani lehetőségét.

Elég ránézni az újságban közölt térképre. A 10 ezer lakosra jutó gyerekhalandóság csak Afrikában, és Dél-Ázsiában jellemző. Ennek ellenére Afrikában az elmúlt negyven évben a lakosok száma 177, Dél-Ázsiában 121 százalékkal nőtt. A kedves újságíró nem gondol arra, hol tartanánk, ha az országunk lakossága 1970 óta 17 millióval, vagy akárcsak 12 millióval növekedett volna. Pedig m nem vagyunk Afrika.

Azt már nehezebben várhatjuk el, hogy az általa közölt térkép mellé odaírja, hogy amennyivel nőtt volna a szegények száma, ha a gyermekhalandóság a magyar szinten lenne. Elárulom, hogy évente mintegy 20 millióval. De senkinek nem jut eszébe, hogy mibe kerül évente húsz millió embernek életfeltételeket biztosítani. Mi ez milliónak is tíz év alatt szeretnénk, de az is gigászi feladat.

Szomorú, hogy a melegszívű ostobák az ENSZ vezetői, és az újságírók között is, többségben vannak.

Kopátsy Sándor                 PM                  2010-09-28

 

 

Ezen a címen foglalkozik a The Economist az erdők sorsával. Mint természetrajongó nagy érdeklődéssel olvastam a vezércikket és a tartalmas tucatnyi oldalas betétet. Végül szomorúsággal fejeztem be.

Nem tudok beletörődni, hogy a tudomány mennyire szűk látókörű, és mennyire kerüli a tárgyilagosságot. Az igényes anyagban szó sincs a négy legfontosabb tényezőről.

1. Az erdőirtás fő oka a népességrobbanás. Az évenkénti 100 milliót meghaladó népességnövekedés szinte egészében ott jelenik meg, ahol a legtöbb a biológiai értelemben gazdag erdő, és ahol még a termőföld biztosítja a lakosság fogyasztási igényének kétharmadát.

2. Az erők „tüdő” szerepét nem lehet területben mérni. Eléga két legnagyobb erőt összevetni. Az Amazonász térségében egy hektár erdő széndioxid elnyelése tízszer, vagy még sokkal többször annyi mind Szibériában. Ahol az északi térségben, elsősorban Kanadában és Kínában, nő az erdőterület a hozama alacsony, ahol csökken, ott sokszorta nagyobb.

3. Felmelegedés. A földünkön az erdősültség és a fajgazdagság elsősorban az éghajlattól függ. A felmelegedés több napsütéssel, és csapadékkal fog járni. Ennek következtében az északi félteke flórájának hozama, és ennek hatására a fajtagazdagsága meg fog nőni. Ez a térség nemcsak nagyon ritkán lakott, de a lakossága nem is szaporodik. A felmelegedéstől való hisztérikus félelem divatja idején illene felvetni ez az erők helyzetét és jövőjét elemző tudományos téma keretén belül, hogyan ha majd a felmelegedés az erősültségre, és annak hozamára.

4. Az erdők „tüdő” szerepében mit hozhat a biológia. A hozamok nagysága szempontjából, az erőkterületének 99 százalékán még a civilizáció előtti állapotok vannak. Ez olyan, mintha még csak a vad gabonákból, gyümölcsökből élnénk, a talaj táperejét nem gazdagítanánk. A tudomány ugyan már ismer sokkal nagyobb hozamú fafajokat, erdőművelési eljárásokat, de ezek térhódítása az erdészetben még jelentéktelen. Ideje volna felkészülni arra, hogy a biológiai forradalom az erdőművelésbe is betörjön.

Ami a felmelegedést illeti. A szakma felkentjei a felmelegedéssel járó veszteségeket emlegetik, az előnyökről mélyen hallgatnak. Pedig kézenfekvő, hogy a nagyobb meleg nagyobb flóratömeget termel, és annak nagyobb lesz a levegőtisztító hatása.

Ami a népesség növekedését illeti.

Történelmi tapasztalat, hogy az erők csökkenését minden időben a népesség növekedése okozta. Az utolsó jégkorszak végén jelent meg a földművelés, amihez az erdők irtása biztosított alapfeltételt. De ma már itt is meg kellene jegezni, hogy a jégkorszak megszűnésének köszönhető a sark-körtől délre kialakult óriási erdősülés. A földművelés elterjedése mintegy háromszázmillió ember számra teremtette meg a lehetőségét, hogy magas-kultúrában élhessen. Ez fajunk életének első minőségi változását jelentette. A megvalósulása mintegy ezer évet vett igénybe. Ezzel szemben a föld lakossága az utóbbi száz évben nem százmillióval, hanem milliárdokkal nőtt. Az elmúlt, és a következő száz évben több milliárd ember számára kell életteret biztosítani. Ezek többsége a biológiai szempontból gazdag, az egyenlítőhöz közeli terülten jelenik meg, és életfeltételeit a termőföld biztosítja.

Ami a biológiában rejlő tartalékokat illeti. A legnagyobb tartalékok ebben rejlenek. Ahogy az elmúlt hetven év alatt a kultúrnövények hozamát meg lehetett többszörözni, még nagyobb ugrás várható az erdőgazdálkodásban. Az valószínű, hogy ez a fajtagazdagságot sérteni fogja, de az erdő területegységre vetített „tüdő” szerepét meg fogja sokszorozni.

 

 

 

Ez esetben is világossá válik egyrészt az, hogy a jelen és a jövő legnagyobb problémája a túlnépesedés, másrészt erről a tudomány sem hajlandó tudomást venni.

Kopátsy Sándor                PE                   2010-09-28

 

 

Vannak olyan létesítmények, aminek világgazdasági jelentősége van. Ilyennek tartottam a Szuezi és a Panama Csatornát.

Pár éve örömmel hallottam, hogy a Panama Csatornának elkezdték a legnagyobb hajók számára való bővítését. Jelenleg részben már átadásra is került. A várható költsége hatmilliárd dollár lesz. Akkor becslést végeztem arra, hogy csatorna mennyivel fogja gazdagítani az Egyesült Államokat azzal, hogy a kelet-ázsiai szállítás költsége az ország keleti kétharmada felé felére lerövidül. Ennek következtében e térségben a vagyontárgyak, mindenek előtt a gazdasági létesítmények felértékelődnek. Ezzel a nemzeti vagyon több százmilliárd dollárral nő.

Ennél ugyan most kisebb, de távlatilag legalább ekkora értéknövekedés következik be Dél-Amerika keleti felében. Például a Kelet-ázsiai piacokra kerülő brazil vasérc szállítás költsége fele lesz, a bányák értéke pedig ennél is jobban felértékelődik.

Európa számára nem ilyen látványos a várható előny, de az sem sokkal kisebb. Az Egyesült Államok nyugati partvidéke nagy hajókkal fele úton lesz megközelíthető. Kelet-Ázsia északi térsége is közelebb lehet néhány európai kikötőhöz.

Ma találtam egy szakcikket, ami jó jellemzi a várható értéknövekedést. Georgia államban a Savannah folyó torkolata felett lévő kikötő forgalma már a hír hatására is megugrott. Az ország leggyorsabban növekvő forgalmú kikötője lett, a forgalma alapján a negyedik lett. A kikötő 300 ezer új munkahelyet jelent, és évi 6.1 milliárd dolláros nyereségadó többletet.

Vagyis egyetlen kikötőnek az egy éves többletadójából megtérül a fejlesztés teljes költsége.

Azt már korábban is tudtam, hogy az Egyesült Államok hadiflottája ezzel megtakarít két repülőgép anyahajót, mert a többiek, a két óceán között, szükség szerint, átjárhatnak a csatornán.

Az ilyen bombaüzletre alkalmatlan a piac, mert a haszonélvezőkön nem lehet behajtani a busás megtérülést.

Ezt élhetem meg, amikor a szlovákokkal közösen építendő dunai gátak építéséből kiszálltunk. A vasút összeköttetés kiépülése óta fel sem merülhetett a Nagymarosi Gát felépítéséhez hasonló bomba üzlet. A tömegáru mozgatásban végre közelebb kerülhettünk volna Nyugat-Európához. A döntéshozók között senkinek nem volt annyi esze, hogy a Duna Komárom feletti folyásának lelassítása történelmik tett lett volna.

Kopátsy Sándor                  EE                  2010-09-24

 

 

A modern tudománynak, akkor is, ha társadalomtudomány, materialistának kell lenni abban az értelemben, hogy tudomásul veszi, hogy az általános jelenségek mögött objektív okoknak kell lenni. Ennek ellenére a történészek, még sokkal inkább a közgazdászok teológusok maradtak abban az értelemben, hogy nem a jelenségek megértésén, annak okai feltárásán munkálkodnak, hanem dogmákat teremtenek.

Szakmámnál fogva, ezt a közgazdaságtanon bizonyítom. Az idealista társadalomtudományok elleni harc legnagyobb alakja, Marx is az idealizmusba menekült. Tudós akart lenni, és vallásalapító, idealista forradalmár lett.

Eleve nem megérteni akarta a múltat és a jelent, hanem azt, deformációnak tekintette.

Egyetlen idealista történész sem merészkedett el addig, hogy a múlt minden osztálytársadalmát kikerülhető úttévesztésnek tartotta, és a jövő társadalmát is idealista módon képzelte el. Olyan osztálynélküli társadalmat vizionált, aminek felépítményét maga találta ki.

Mi lett volna az osztálytársadalmak tudományos megközelítése?

Mivel koráig csak osztálytársadalmak voltak, azok létezése csak közös objektív okkal magyarázható.

I. A történelemben minden osztálytársadalom közös tulajdonsága, hogy a jövedelemtermelő többségtől, közvetlen, vagy közvetve, erőszakkal, vagy erőszak nélkül, elvonták a jövedelmük jelentős hányadát. Ennek az elvonásnak a módszere szinte minden társadalomban más volt, de a lényege ugyanaz. Ez a tőkés osztálytársadalomban elsősorban a munkaadó profitjaként jelent meg. Az ugyan tudományos feladat, hogy ez a minden osztálytársadalomra jellemző elvonás, miért profit formájában történt, de az áltudományosság, hogy erre nem volt szükség, ezt nem objektív szükségszerűség szülte, hanem a tőkés magántulajdon. Ha azt erőszakkal megszűntetjük, megszűnik a munkavállalók kizsákmányolása. Vagyis minden tudományos elődjénél idealistább volt abban a tekintetben, hogy a társadalom lehetett volna egészen más, mint amilyen.

Az egyetlen tudományos megközelítés ez lett volna, hogy mint minden faj, az ember is csak úgy él, élhet, mint ahogyan él. Aki ezen erőszakkal változtatni akar, eleve kudarcra van ítélve, vagy többet árt, mint használ. Úgy kell közeledni az emberi faj életmódjának megközelítéséhez, ahogyan Darwin közeledett az állatfajokéhoz. Eszébe sem jutott, hogy bármelyik faj élhetett volna egészen másként, mint ahogyan él. Minden faj viszonylag nagyon rövid idő alatt tökéletesen alkalmazkodik a környezetéhez.

Az ember is úgy él, rendelkezik be, ahogyan a számára a létező legjobb.

II. A szegény többség jövedelmének megcsapolása. Ha a termelésre már képes ember szinte minden természeti környezetében úgy él, hogy önmaga gondoskodik arról, hogy egy kisebbség vonja el a többségtől a jövedelme jelentős hányadát, és azt „irracionálisan” pocsékolja el, akkor ez minden bizonnyal faj, a társadalom érekében történik. Ezt, aki meg karja szüntetni, kudarcra van ítélve. Ez esetben még érthető, hogy nem válik tudatossá, hogy ez az önmagunk ellen folytatott elszegényítés a legnagyobb halálok. A jelenkor társadalomtudósa számára azonban kézenfekvő, hogy a nyomor a halálozás a legnagyobb oka. Ennek ellenére nem állt elő egyetlen társadalomtudós, közgazdász azzal a nyilvánvaló ténnyel, hogy a várható életkor hossza, a nagy halálozás elsősorban az életkörülmények minőségétől függ. Az már régen egyértelművé vált, hogy a jobban élé feltételihez nem igazodik fajunk természetes szaporodási tulajdonsága. Az ember tehát önpusztító mértékben elszaporodna, ha úgy élhetne, ahogyan erre képes. Elég lett volna megvizsgálni, hogy a jobb életkörülmények milyen gyors népszaporulatot eredményeznek.

Minden osztálytársadalomban jellemző az emberölés. Minden osztálytársadalmak embere öli egymást, mind a saját körén belül, mind azon kívül. Az ember erőszakos önpusztítása egyértelműen azt jelenti, hogy gyorsabban szaporodna, ha ezt nem tenné. Az is bármennyire köztudott, a csúcsragadozók mindegyikében jelen van, hogy a hímek a fiatal szaporulatot pusztítják. Ennek ellenére a zoológusok ez esetben még ma is mellé beszélnek. Arra hivatkoznak, hogy a hímek saját utódot „akarnak”, ezért ölik meg, a még szoptatást, anyai gondozást igénylő kölyköket. Az még egyetlen okos zoológusnak nem jutott az eszébe, hogyha nem ez történik, akkor mennyivel nagyobb volna az oroszlánok, jegesmedvék száma, de azok létszáma így is annyi, amennyi megél. Tehát az ember azért vált önmagát pusztító fajjá, mert magának kellett a populációja szabályozását megoldani. Az ember ezerszer inkább csúcsragadozó lett, mint az oroszlán, és jegesmedve. Az ember önpusztító mértékben túlnépesedne, ha nem pusztítaná fajtársait.

III. Minden osztálytársadalomban jellemző a másoktól elvont jövedelemből történő pocséklás, luxus és kincsképzés. A jó szándékú emberek ezen botránkoznak. Számukra a kevés hatalmas luxusa és a nagy többség nyomora „embertelenség”. A „forradalmároknak” ez a fő céljuk, a jövedelmek minél „igazságosabb” elosztása. Fel sem merül, hogy az elvont jövedelmek racionális felhasználása is növelné a népszaporulatot.

IV. Minden osztálytársdalomra jellemző a jót kereső tudás üldözése, a meglévő életmód, tradíció tisztelete. Ez a tény ugyan nem tagadható, mégsem vált elfogadottá. Arra nem adnak választ a zsidó, keresztény és mohamedán teológusok, hogy miért lett az eredendő bűn a tudásvágy. Azzal sem találkoztam, hogy a görög irodalom tudósai felvetik a kérdést, hogy a görög drámákban a legnagyobb büntetést hozó bűn a tradíció megsértse. Arról sem olvastam, hogy miden osztálytársadalom vallásának elengedhetetlen vonása a dogmák sértetlensége feletti őrködés. Azért, mert az ember rendkívül fejlett agyát féken kellett tartani. Ezt ugyannehéz lett volna felismerni, de a jelenkor tudományos és technikai forradalma megmutatja, ha az ember rendkívül fejlett agya erre lehetőséget kap, százszor gyorsabb fejlődést produkál, mint az osztálytársadalmak ötezer éve, összesen.

Az osztálytársadalmaknak ezt a negyedik jellemzőjét volt a legnehezebb felismerni, mert az emberi faj tudásvagyona megállíthatatlanul nőtt, különösen az ipari forradalom óta, de ezzel párhuzamosan a lakosság óriási többségével szemben egyre kisebb lett a tudásigény.

Fajunk történetének, mindenek előtt a társadalmi fejlődés kutatóinak fontos volna vizsgálni, hogyan alakult a társadalom óriási többségével szemben támasztott tudásigény. Nyilvánvalóvá válna, hogy ez egészen a tudományos és technikai forradalomig folyamatosan csökkent. Minél több ismeret alapján szerveződött a társadalom tevékenysége, a gazdaság működtetése, a munkaerő nagy többségével szemben támasztott minőségi igény annál alacsonyabb lett.

Senki sem vitathatja, hogy a gyűjtögetésből, nagyon kezdetleges szerszámok és eszközök birtokában, sokkal több tapasztaltra, találékonyságra, egyéni döntésre volt szükség, mint a földműveléshez, és az állattartáshoz.

A jobbágygazdaság, a háziipar, a kisipar, a szállítás sokkal nagyobb szellemi képességet, több tapasztalatot igényelt, mint a gyáripari termelés, a vasúti szállítás.

Az is félrevezető volt, hogy a többséggel szembeni minőségi igény csökkenésével párhuzamosan nőtt a munkaerő elitje, akikre a gyárak felszereléséhez, a nagy munkák tervezéséhez és levezetéséhez, a közigazgatás és a hadsereg felszereléséhez, vezetéséhez, az oktatáshoz, az egészségügyi ellátáshoz, stb. szükség volt. Ez az értelmiségi elit azonban nem tette ki a munkaképes lakosság huszadát.

Ezt az igénycsökkenést azzal is lehet illusztrálni, hogy egyre több ember vált élet- és munkaképessé. Tehát fajunk tudásigényét azzal lehet

 

Hatvan éve vallom magam közgazdásznak, de a közgazdaságtant nem tatom tudománynak. Nem tudomány, hanem az egyik legfontosabb szakma, amibe minél jobban elmélyedtem, annál jobban éreztem, hogy még nem tudomány, pedig nagyon nagy szükség volna rá, hogy az legyen.

Előbb rádöbbentem, mind közgazdásznak vallhattam volna magam, hogy a szakmám alapvető tételei téves alapon állnak. Tőkésállamban gondolkodik, holott a társadalom egyedeinek jólétét kellene fejleszteni. A tőkésállam gazdasági erejét optimalizálja, holott az egy laksora jutó jövedelem és vagyon növekedését kellene.

Hatvan éve olvastam először, és utoljára, hogy az egy laksora jutó nemzeti vagyonnak a nemzeti jövedelemhez viszonyított aránya, az adott gazdaságföldrajzi környezeten, viszonylag állandó, a gazdaság fejlettségétől független. Évezredek óta a nemzeti jövedelem 3-5-szeres értékének közelében van. Északon viszonylag nagyobb, 4-5, délen viszonylag kisebb 3-4-szeres. E tétel felismerői akkor még azt hitték, hogy ez a szorzó a tudományos és technikai forradalom megjelenése óta, a fejlett világban csökken. Ez az észlelésük azon alapult, hogy a szellemi vagyont nem tekintették vagyonnak. Ha azt is számba vesszük, a szorzó 4-5-szörös között marad.

A tétel tehát így hangzik: A társadalmak típusától és fejlettségétől függetlenül az egy laksora jutó nemzeti vagyon, és jövedelem szorzata állandó.

Ez a közgazdasági alaptétel vezérel hatvan éve. Ennek köszönhetem, hogy a közgazdászok országokra vonatkozó adatait mindig átszámítom egy lakosra. Ezzel sok állításuk azonnal lelepleződik. Ez vezetett rá arra, hogy fajunk történetében tartósan a néhány ezrelékes létszámnövekedés sem volt elviselhető.

Ezt szem előtt tartva, könnyen eligazodtam korunk túlszaporodó világában, mert a tények egyértelműen bizonyítják, hogy nincs olyan gyors gazdasági növekedés, ami mellett növelni lehet az egy lakosra jutó vagyont, és jövedelmet. Ez bármennyire egyértelműen igazolódik, sem a politikusok, sem a közgazdászok nem veszik tudomásul.

Az a tény, hogy fajunk százezer éves történtében a népszaporulat évszázados átlaga soha nem haladta meg az egy-két ezreléket, vezetett arra a felismerésre, hogy a történelmünk egésze, de különösen amióta termelésre épült osztálytársadalmak vannak, a népesség szaporodásának fékezésére, a felesleg irtására épül. Mivel ezt a tényt nem ismerte fel a társadalomtudomány, állandóan a társadalmak embertelensége ellen harcolt. Mind a vallások, mind a forradalmárok elítélték az osztálytársadalmak „embertelenségét”, de elfelejtették megnézni, hogyan alakult volna ezek nélkül a népszaporulat. Ez az alapvető tévedés azonban zavartalanul működhetett, ameddig a vallások erre vonatkozó tételei, és a forradalmárok javaslatai nem kerültek alkalmazásra.

Elég állításomat igazolni azon, hogy a kereszténység azon jó tanácsa, hogy osszunk alamizsnát, virágozhatott, hiszen maga az egyház is csak az eleve szegényeket adóztatta, példátlan mértékben halmozta fel a kincseket. A hirdetett igék ellenére, buzgón kiszolgálta a társadalom népességpusztító érdekét.

- Nemcsak a saját, de a földesurak jobbágyait is keményen adóztatta. De még nem találkoztam olyan történésszel, aki kimondta volna, hogy a legnagyobb halálok, vagyis a népszaporulatot fékező tényező, a nyomor volt.

- Az egyházi házasságot kívül születet gyereket nem ismert el isten teremtményének. Ezeknek még az eltemetését is megtagadta. Nincsenek adataink, de a nyugati középkorban az első törvényesen szülhető gyermek anyja jó tíz évvel túl volt a nemi érettségen. Azt pedig nem nehéz elképzelni, hogy a fogamzásgátlás nélküli világban mennyi lehetett a házasság előtti szülés.

- Az egyház megáldotta az egymás ellen folytatott háborúk katonáit. Márpedig csak a háborúzás milyen nagy halálok volt. Nélküle is beállt volna az elviselhetetlen túlnépesedés.

- Amikor az államok nem éltek elégséges mértékben az egymás elleni háborúk emberpusztító eszközével, az egyház találta ki a keresztes háborúkat. Máig nem leplezik le a történészek, hogy a keresztes háborúknak a célja a főurak és jobbágyok nem első fiúgyermekinek elpusztítása volt. Nem tanítjuk, hogy a keresztes háborúba csak a nem elsőszülött fiúkat vitték. Erre tette fel a koronát, amikor az egyik utolsó keresztes háborúba a fiúgyerekeket fegyvertelenül rakták hajóra, és vitték a biztos pusztulásba.

- Keresztény vallás is átvette az ószövetségből, hogy az eredendő bűn a tudásvágy. Még nem találkoztam olyan történésszel, teológussal, aki bevallotta volna, hogy a tudás üldözése, vagyis a jobb megoldások keresése, a dogmatikus butaság kikényszerítése, végső soron, a népszaporulat fékezését szolgálta. Csak a burákat lehetett keményen a mély nyomorban békésen megtartani.

Itt csak a nyugati kereszténység osztálytársadalmi szerepét illusztráltam. Más vallások sem voltak „emberségesebbek”. A népesség növekedésének féken tartása volt minden osztálytársadalom elsődleges feladata. Ezt pedig nem lehetett emberségesen megoldani.

Mivel a közgazdaságtan ezt a faji tulajdonságunkat nem veszi tudomásul, hogy nem fejlődhet az olyan társadalom, ahol a népesség néhány ezreléknél gyorsabban szaporodik, nem is adhat hasznos tanácsot.

A nyugat felemelkedését is annak köszönhette, hogy az egyetlen olyan magas-kultúra volt, amelyik hatékonyan tudta fékezni a túlnépesedést, és a középkor végre pedig az élettere megtízszereződött, aminek következtében tartósan el tudta viselni az évi egy-két százalékos népszaporulatot. Ennek a kettős hatásnak köszönhetően a lakosság el tudta érni azt a jólétet és iskolázottságot, és képes volt megoldani a fogamzásgátlás problémáját. Ezzel megszűnt a túlnépesedés veszélye, és az osztálytársadalom szükségszerűsége.

A 20. század végére a fejlett nyugat-európai és észak-amerikai országok elérték azokat az előfeltételeket, amelyek mellett megszűnik a túlnépesedés veszélye. Ezzel megszűnt az osztálytársadalmak szükségessége. Amásodik világháborúutána fejlett nyugati demokráciákban megszűntek az osztálytársadalmak. Ezzel vajunk mintegy hatoda túllépett az osztálytársadalmi formán.

Minderről a társadalomtudományok azonban nem vettek tudomást. A közgazdaságtan továbbra is a tőkés osztálytársadalom követelményeinek megfelelő módszerekkel kereste a társadalmi és gazdasági egyensúly módját. Kereste, de nem találta meg. Ez nem azt jelentette, hogy nem volt képes az életviszonyok soha nem tapasztalt mértékű javítására, csak azt, hogy nem volt képes arra a fejlődésre, amit a tudomány és technika fejlődése lehetővé tett volna. Ezt néhány évtizednyi késéssel, a távol-keleti kisebb, túlnépesedett konfuciánus országok, Japán és a kis tigrisek mutatták meg. Ezek egy laksora vetített fejlődése lényegesen gyorsabb volt, mint a nyugati fejlett országoké.

Európa nyugati felén is egyértelművé vált, hogy a puritánság mértéke és a gazdasági fejlődés között szoros a korreláció. A skandináv, és az alpi népek a legsikeresebbek.

A tényekből az is kiderült azonban, hogy a jelenkori világgazdaságban van még egy harmadik feltétele is annak, hogy túlléphessenek az osztálytársadalmi formán, a lakosság viselkedése puritán, vagy konfuciánus legyen. Minél puritánabb a társadalom, annál gyorsabb a fejlődés.

A kilencvenes évek elejére az is kiderült, hogy Kínában a lakosság viselkedése ugyan puritán, de még nem elég gazdag és iskolázott, ezért a népszaporulat sokszorosan meghaladta a siker érdekében megengedhetőt. Ezért bevezették a gyermekvállalás korlátozását, és ennek következtében a népesség növekedése országosan 6 ezrelékre, a fejlett és túlnépesedett nyugati térségben nullára csökkent. Ennek lélegzetelállító következménye lett. Húsz éve a kínai gazdaság egy laksora vetített nemzeti jövedelme 7 százalékra, a fejlett Nyugaton elértnek a többszörösére nőtt.

Kína tehát megtalálta a gyorsa növekedés eddig hiányzó kulcsát. A Nyugat ezt a kulcsot nemcsak erkölcsi szempontból megengedhetetlennek, de hosszú távon kártékonynak is minősíti. Ezen az ostobaságukon az sem segít, amikor a 2008-2010 közt kialakult pénzügyi válság idején, a konfuciánus, már nem szaporodó társadalmak növekedése többszöröse a nyugati fejlett világban tapasztalhatónak. Kiderült, hogy a nyugati közgazdaságtant nem érheti olyan arculcsapás, olyan megszégyenülés, ami észre térítené.

Ha a közgazdaságtan nem az országok nemzeti jövedelmének növekedését tartaná mércének, hanem azt, hogyan növekszik az egy lakosra jutó jövedelem és vagyon, akkor egyértelművé válna, hogy szinte mindenben téved.

1. Ne növekedjen néhány ezreléknél gyorsabban a lakosság. Ez alól kivétel az eltartó képesség optimumához képest nagyon ritkán lakott, Észak-Amerika és Ausztrália. Az évi 1-2 százalék azonban már ott is sok, ha az ország nemzeti jövedelme nem nő nagyon gyorsan. Ezt példázza, hogy Japánban a lakosság életviszonyai jobban javulnak, mint a 2-3 százalékkal gyorsabban növekvő Egyesült Államokban.

Az emberiség háromötöde azonban eleve alkalmatlan az olyan erős politikai hatalom létrehozására, ami képes a gyermekvállalás kellő mértékre történő korlátozására.

2. A lakosság viselkedését, életvitelét a puritanizmus, illetve a konfuciánus szemlélet jellemezze. Ahol ez az előfeltétel megvan, ott már nyilvánvaló a siker, ahol nincs meg, ott nem is lehet belátható időn belül sikerre számítani.

Amíg az első előfeltétel erőszakkal kikényszeríthető, a második megvalósulására csak ösztönözni lehet, és ennek eredménye csak generációk után lehet elegendő.

Mi volna a fentieken túlmenően fontos?

A magas foglalkoztatás. Ezt a közgazdaságtan nagyon másodlagos tényezőnek tekinti. Figyelembe sem veszi, hogy a kívánt viselkedést csak a munkával szerzett jövedelem alakítja.

A tőkés osztálytársadalom szűk keresztmetszete a tőke volt. Abban a tőkeképzésnek volt elsődleges szerepe. Ezért a profit és a járadék növelése elsődleges társadalmi érdek volt. Mind a munkaerőből, mind annak minőségéből a társadalom igényénél több volt. Ebből fakadt, hogy a társadalom érdeke a minél több profit és járadék volt. Ennek megfelelően nem volt társadalmi érdek a több és jobb munkaerő, sokkal inkább ennek ellenezője, a kevesebb és igénytelenebb munkaerőre volt szükség.

Ha ezt a tőkés társadalom forradalmárai megértették volna, el kellett volna fogadni, hogy a munkaerő kizsákmányolása társadalmi érdekből fakadt. A munkaerő társadalmi és anyag elismerése csak akkor történhet meg, ha a munkaerő, akkor sem szaporodik, ha jobban élhet, és csak akkor jó, ha minél képzettebb.

Márpedig ilyen igénynek még a nyomát sem találjuk azok taniban, akik a tőkés társadalom embertelenségen túl akartak lépni. A fentiekből az derül ki, hogy a társadalom csak akkor léphet túl az osztálytársadalmak „embertelenségein”, ha leáll a szaporodása, és olyan technika jelenik meg, amelyeik szinte kielégíthetetlen igényt támaszt a munkaerő minőségével szemben. Ezt a követelményt a forradalmárok fel sem vetették, a tudósok előre nem is sejtették, csak berobbant.

Nemcsak a politikusok, de még a közgazdászok sem veszik következetesen tudomásul, hogy a már az osztálytársadalmakon túljutott államok gazdasági szuverenitása nagyon beszűkült.

Minél fejlettebb és kisebb egy állam társadalma és gazdasága, annál jobbal eltűnt a függetlensége. Ezt jól példázza Luxemburg vagy Szingapúr, nagyon gazdagok, de ez a gazdagság egyúttal a világgazdaságba való teje beépülésen múlik. Olyan állam, amelyik járhatja a viszonylagos állami függetlenség útját, csak kettő van. Az Egyesült Államok és Kína. Mindkettő kontinensnyi egység. Az első gazdasági és katonai fölényének köszönheti viszonylagos mozgásszabadságát, az utóbbi pedig annak, hogy lakossága nagyobb, mint a fejlett világ többi országa együttesen. De még ezek állami függetlensége is kisebb, mint a két világháború között a viszonylag nagyobb nemzeti államoknak voltak, de már azoké is korlátozottabb volt, mint előtte ötven évvel a gyarmatbirodalmak.

A változást mindennél jobban érzékelteti Európa nyugati felének sorsa a 20. században. Az első világháború előtt egymástól független, sőt egymással vetélkedő gyarmattartók voltak a „világhatalmak”. A két háború között már csak a történelmi súlyuk volt nagy, de a valóságban egyik sem volt a másikaktól független. A gyarmattartás és a befolyási övezetek feletti hatalom gyakorlása több kárral, költséggel, mint előnnyel és haszonnal járt. A történészek utólag sem hangsúlyozzák, hogy minden gyarmattartó, vagy gyarmatokra, befolyási övezetekre törekvő nemzeti állam csak vélt érdekeiért harcolt. Amiért harcoltak, azt a nyertesek éppen úgy elvesztették, mint a vesztesek. Nemcsaka vesztes Németország, Japán és Olaszország vesztette el gyarmatait, befolyási övezeteit, de a nyertesek is. A történelemfelfogás szerint Churchill volt a nagy győztes, holott az ő háborús céljainak elvesztése volt a legnagyobb veszteség. Ezzel szemben a háború két legnagyobb szereplője a vesztesek oldalán, Németország és Japán ereje gyarapodott meg leggyorsabban és legjobban a háború után.

Európa nyugati felén, a háború előttihez képest, a vesztesek lettek viszonylag erősebbek, a nyertesek viszonylag gyengébbek. Ma a második világháború első két évének ellenségei alkotják az Európai Uniót.

Az Európai Unió ugyan óriási eredmény Európai nyugati fele számára, de ez sem elég ahhoz, hogy versenyképes lehessen Észak-Amerikával és a Távol-Kelettel. Nem lehet versenyképes, mert alig több, az áruk közös piacánál. Betegesen nacionalista államok közös árupiaca. Az államok közötti együttműködés, munkamegosztás sokkal kevesebb annál, ami a versenyképességéhez kívánatos volna.

Az a tény, hogy a fejlett nyugati demokráciák is sokkal nacionalistábbak annál, amit a kor megkövetelne a jelenkori élvonalban maradáshoz, jól rávilágít arra, hogy az emberiség másik háromötöde éretlen az integrációra. Az éretlensége oka az, hogy a fejlettségük még osztálytársadalmi formát, az pedig nemzeti államot követel meg. Tudományul kellene venni, hogy az élvonalnak megfelelő elvárások csak azokra érvényesek, akiknél a lakosság már nem szaporodik, akik már gazdagok, és iskolázottak, és ahol a lakosság viselkedési módját a puritanizmus jellemzi.

Viselkedési mód. Ebben atekintetbena világ háromötöde egységesen nem megfelelő. Ma már nincs is olyan jelentős ország, amelyikben a lakosság életvitele puritán, vagy konfuciánus, és nem a sikeres kétötödhöz tartozik. Olyan sincs, ahol belső forrásból, saját munkából nőne a lakosság életszínvonala, annak ellenére, hogy puritánok volnának a lakosok.

Népesedés. Az emberiség háromötödében már csökken, de még mindig példátlanul gyors a népszaporulat. Ez alól a három kelet-európai szláv ország kivétel, de azokban más a lakosság nem puritán életvitele az oka a lemaradásnak. A világ népességének nagyobbik fel azonban a megengedhetőnél egy nagyságrenddel gyorsabban szaporodik.

Fajunk jelenlegi legnagyobb problémája, hogy ott nő a népesség, ahol a fejlődés feltételei hiányoznak. Ezért, negyven év múlva, a sikeres kétötöd egyharmadra zsugorodik, a lemaradók aránya pedig kétharmadra nő.

A szegény, de gyorsan szaporodó társadalmak egyedül hatékony támogatása az volna, ha az egy gyerekes szülők gyermekeinek tanulását jutalmazzák.

Iskolázottság. Az egyre jobban lemaradó világban, e téren látszik a legjobban a fejlődés. A nagyon alacsony szintről gyorsan emelkednek. Ez azonban azzal jár, hogy éppen az iskolázottak élcsapata fogja otthagyni az országát, mert a gazdag világban csak ezek számíthatnak befogadásra. Ennek ellenére az oktatás támogatása volna a legkevésbé visszafelé sülő fegyver.

Mit tehet a fejlett világ a lemaradók segítése érdekében?

Egyértelmű, hogy az első feladat annak tudomásulvétele, hogy azok még az osztálytársadalmak stádiumában vannak, ahol az elsődleges feladta a népszaporulat korlátozása. Ez azt jelenti, hogy tudomásul vesszük, hogy ők még más törvények szerint élnek.

- A szegény többség adóztatása, szegényítése társadalmi érdek. A fejlett világ ez ellen harcol.

- Az egymás fegyveres irtása, a háborúskodás, társadalmi érdek. A fejlett világ ez ellen veti be fegyveres erejét.

A fejlett világ pénzzel, fegyverrel az ellenkezőjét teszi annak, ami a gyorsan szaporodó világban még társadalmi érdek.

Hetven éve a fejlett világ fajunk történelmének legnagyobb emberáldozattal, és vagyonpusztítással járó háborúját vívták egymás között, ma pedig ezt fegyverrel is akadályozzák abban a világban, amelyik még mesze az ő akkori szintjük mögött van.

Ötezer éven keresztül minden osztálytársadalom a szegény többséget adóztatta, ma azt akarják, hogy az elmaradt világban az uralkodó réteg harcoljon a szegénység, a nyomor ellen. Ötezer éven keresztül, minden osztálytársadalomban a gazdagok adómentesek, a szegények adókötelesek voltak. Most azt akarják, hogy ott is a gazdagok fizessenek.

Az osztálytársadalmakban a négy általános jellemző közül a feni kettő ma is elkerülhetetlen, illetve, ha elkerülik, rontanak az eleve rossz helyzetükön. A másik két területen azonban érdemes volna segíteni.

Minden osztálytársadalom a szegényektől elvont jövedelemből kincset gyűjtött. A racionális felhalmozás azonban a jelenkorban indokolt volna, ha azt a gyerekvállalást csökkentő ösztönzésre fordítanák. Az anyagi érdekeltséget a csak egy, vagy két gyermeket vállalók támogatásra kellene irányítani.

A jelenkor fő követelménye, kevesebb, de jobb minőségű utánpótlás. Ez az egyetlen olyan feladat, amit a fejlettség minden szintjén, minden társdalomban elsődlegesnek kellene tekinteni. Ebben a tekintetben a fejlett társadalmak is hibás úton járnak. Ez akkor a leginkább nyilvánvaló, amikor a fejlett társadalomban van a fejődés tempójára még képtelen etnikum is. A jelenlegi családtámogatás ugyanis az ilyen etnikumokat elviselhetetlenül gyors, és rossz hatékonyságú népesdésre sarkalja.

Életem egyik legjelentősebb felismerésének tartom, hogy minden osztálytársadalmi forma közös fő feladata a népesség növekedésének megakadályozása, illetve lecsapolása. Ennek a felismerésemnek köszönhető, hogy azonnal keresni kezdtem a fejlett, osztálytársadalmak közös főfeladatát is. Kiderült, hogy ez is demográfiai. Az osztálytársadalmak főfeladata a népesség túlszaporodásának fékezése volt. Amikor a tudományos és technikai forradalom létrehozta egyrészt a túlnépesedés veszélyét megszüntető feltételeket, másrészt a minőségi munkaerővel szemben határtalan igényt, megszűnnek az osztálytársadalmak, és elsődleges feladattá válik a minőségi munkaerő termelése. A fejlett társadalmak közti versenyt az nyeri, aki jobban megoldja a munkaerő minőségi javulását.

A jelenkori fejlett társadalmat, a minőségi munkaerőt termelőnek lehet tekinteni.

Az osztálytársadalom fékezte a népszaporulatot, az össznépi a minőségét javítja.

A társadalomtudományok legjobbjai sem ismerték fel, hogy az osztálytársadalom, minden embertelenségével szükségszerűség mindaddig, amíg spontán túlnépesedne. Mivel nem ismerték fel az osztálytársadalmaknak a túlnépesedésből fakadó szükségszerűséget, bártan javasoltak olyan „reformokat”, amelyek megvalósítása csak növelte volna a népszaporulatot, és ezzel az osztálytársadalom létének szükségességét.

Nem ismerek az osztálytársadalmon túllépést javasló olyan elképzelést, ideológiát, amelyik megvalósulása nem járt volna a népszaporulat növekedésével. Márpedig az osztálytársadalmak létrejöttének, és fennmaradásának az elsődleges feltétele a társadalom érdekét meghaladó népszaporulat. Csak ott, és csak addig van osztálytársadalom, ameddig fékezni kell a népszaporulatot. Mivel fajunk tulajdonsága, hogy a létminimumot meghaladó életfeltételek mellett annál szaporább, minél jobban él. Ebből fakadóan, minél jobban él a lakosság, a létszáma annál gyorsabban nő. Ezcsak akkor áll le, amikor az általános jólét, és iskolázottság elér egy viszonylag magas szintet, valamint az olcsó, biztos és egyszerű fogamzásgátlás megoldott.

Érdekes módon, a társadalomtudománynak fogalma sem volt fajunk e szaporodási törvényéről. Az ugyanmára 19. század elején felmerült, hogy a társadalom növekedési esélyét csökkenti a túlnépesedés, de e téma felvetőjét, az angol Malthus lehurrogta nemcsak a keresztény vallás, de a tudomány is. A következő kétszáz évben aztán bekövetkezett az elszabadult túlnépesedés, ebben a kétszáz évben, fajunk létszáma megháromszorozódott.

A túlnépesedés veszélye bármennyire nyilvánvalóvá is vált, azért nem nyert elfogadást, mert a gyarmattartó Nyugat államai az egymással való versenyben csak egymás rovására tudtak gyarapodni. A gyarmatok közti háborúk, a technika akkori színvonalán óriási létszámigényűek voltak. A társadalom igénye ugyan a népességnövekedés megállítása volt, de az államok igénye a nagyobb létszám. A korábban elképzelhetetlen háborús veszteségek sem voltak elegendők ahhoz, hogy a túlnépesedést megállítsák. Az első világháború idején évente 60 millióval szaporodott az emberiség, a négy évig tartó háborúban összesen 240 millióval, ehhez képest a mintegy harmincmilliós veszteség ellenére nagyon gyors maradt a népszaporulat. A hat évig tartó, második világháború közel kétszeres embervesztesége is csak hatodát vitte el az idejére jutó népszaporulatnak. Az anyagi veszteségek sem haladták meg azt, amit a háború után a hosszának megfelelő idő alatt újjáépítettek.

A fent számok is jól illusztrálják, hogy a korábban elképzelhetetlen emberáldozattal járó háborúk sem voltak képesek eléggé lefékezni a túlnépesedést.

A tudományos és technikai forradalomnak a hadviselésre gyakorolt hatását sem látják jól a történészek. Előtte a hadseregek létszáma határozta meg azok katonai erejét. A jelenkor fejlett társadalmai között, ebben a tekintetben is fordulat következett be. A fejlett világon belüli hadviselésben már nem a létszám, hanem a technikai felszereltség, és az ennek megfelelő profi legénység színvonala vált a döntő tényezővé. Fajunk történelmében először a hadviselésben is a minőség vált a döntő tényezővé. A fejlettebb technika és annak minél jobb személyzete lett az elsődleges.

Fajunk jövője szempontjából jelentős változás, hogy a hadviselésben is idejét múlta a mennyiségi elv. Nem több katona kell, hanem jobb felszerelés, és jobb személyzet. A túlnépesedő lemaradó világnak nemcsak a gazdasági és tudományos ereje válik egyre nélkülözhetőbbé, de a katonai ereje a történelem során soha nem volt relatív ilyen kevés.

Sem a történészek, sem a közgazdászok nem hangsúlyozzák, hogy az osztálytársadalmakhoz képest tört résére zsugorodtak a katonai kiadások. Korábban elképzelhetetlen lett volna, hogy a fejlett társadalmakban a katonai kiadások súlya alig tizede lesz a nemzeti jövedelemhez viszonyítva. Megjegyzem, hogy az összevetés csak akkor helyes, ha a kötelező hadkötelezettség esetén is, hozzá számítjuk a katonák kiesett munkajövedelmét is.

Tegyük hozzá, hogy a fejlett világ ezzel a sokkal alacsonyabb katonai költséggel is olyan nagy hadsereget tart fenn, ami ilyen mértékben nem indokolt. A fejlett világon belül háborúkkal nem kell számolni, az elmaradtakkal szemben pedig soha nem tapasztalt, értelmetlen fölény van.

Sem a politikusok, sem a közgazdászok nem vallják be, hogy a fejlett világon belül nincs a háborúskodásnak racionális oka. Nincs olyanfejlett ország, aminekakár a megnyert háborúból is, több előnye, mint hátránya származhatna. Ezzel szemben a hadviselés költségénél sokkal nagyobbak lennének a nemzetközi munkamegosztásból való kiesés költségei. Végül a háború költségei, az okozott veszteségek egyre nagyobbak, a kimenetele pedig egyre bizonytalanabb.

Jelenleg a fejlett világ, mindenek előtt a katonai téren is kiemelkedő szuperhatalom, az Egyesült Államok hadviselései ostoba, semmi előnyt nem ígérő rendőri feladatok.

A fentieket igazolja a tény, hogy a második világháború óta nem volt háború a fejlett világon belül. Tévesen, a nyugati fejlett társadalmak és a bolsevik tábor között kialakult feszültséget tévesen hidegháborúnak hívják. Egyrészt nem volt háború, csak fegyverkezési verseny, másrészt csak a Szovjetunió számra jelentett erejét meghaladó társadalmi terhet. Az utókor be fogja látni, hogy soha nem volt háborús veszély, pedig mindkét fél megtett mindent annak érdekében, hogy a közvéleménye azt érezze.

A Szovjetunió érezve, hogy képtelen a tudományos és gazdasági versenyre, ez elől imperialista politikába kezdett. Nem ismerte fel, hogy már nem lehet tartósan egy birodalom gazdaságilag versenyképes azzal, hogy katonai szuperhatalom akar lenni. Az már akkor is csak az lehetet, aki előbb már tudományban és gazdaságban az lett. Abban pedig csak az lehet, amelyik lakosságának életvitele puritán. A Szovjetunió népei pedig attól mesze voltak.

A történészek még ma sem vallják be, hogy a világ élvonalába csak puritán és konfuciánus népek kerülhetnek. Azok, akár kicsik, akár nagyok, be is kerültek, aki nem, lehetnek bármilyen számosak, nem lehetnek erre képesek.

Azt, hogy a tőkés osztálytársadalom és az össznépi társadalom között minőségi különbség van, jól kitűnik a két társadalom költségvetésének összevetéséből.

Az osztálytársadalmakban a társadalomtól elvont jövedelem, békeidőben az osztálytársadalmak a nemzeti jövedelméhez viszonyítva, kicsi volt, annak ellenére, hogy a létminimum határához közel élő, adózó többség számára súlyos teher volt. A jelenkori fejlett társadalmakban a nemzeti jövedelem 30-40 százaléka kerül elvonásra. A liberális közgazdászok, és a tőkések soknak tartják, de ott is egyre nő az elvonás súlya, ahol ők vannak kormányon.

A kisebb és nagyobb költségvetési elvonás sem összevethető, mert azon belül nagy, és nagyon eltérő a visszaosztás súlya. A nemzetközi gyakorlat azt bizonyítja, hogy az elvonás nagysága nem befolyásolja a versenyképességet. Semmiféle korreláció nem mutatható ki az elvonás súlya, és akár a gazdasági növekedés, akár a nemzetközi tőkeáramlás tekintetében.

A költségvetés esetében is hiba az állam számára elvont összeget, és a lakosság számára visszaoszttat összevonva számolni. Az állam számára elvont, és a lakosság számára visszaosztásra kerülő jövedelem nem azonos tartalmú, tehát nem adható össze.

A közigazgatás, az igazságszolgáltatás, a rendfenntartás, a hadsereg működtetése ugyan társadalmi érdek, de nem lakossági jövedelem.

Az oktatás, az egészségügy, a családtámogatás, a nyugdíj, a tudomány céljára elvont összeg azonban közvetlen lakossági igényt elégít ki, a lakossági fogyasztás része.

Ebből azonban kiderül, hogy korában a lakosság jövedelmét terhelő elvonások, a lakosság terhei jelentették az elvonás szinte egészét, abból nem szinte semmi nem került vissza a lakosság jövedelmeként.

Nincsenek adataim, de feltételezem, hogy a lakosság jövedelmét csökkentő elvonás az osztálytársadalmakban több volt, mint jelenleg. De a bizonyítás érdekében számos elvonási módot, és felhasználási célt tisztázni kellene.

Véleményem szerint a feudális társadalmakban a közigazgatás, és a honvédelem ellátása, nem csak az államé, de az egyházé is, nagyon költséges volt, mert ezt a feladatot is ellátó réteget nagyon nagy jómódban tartották. A középkori társadalomban a földesúri és az egyházi tized volt a legnagyobb elvonás, aminek döntő része a földesurak és egyházi vezetők luxusát, kincsképzését, a hadsereg és a rendfenntartást szolgálta.

Ebben a tekintetben nem sok változás történt a tőkés osztálytársadalomban sem. Az adók többségét a közfogyasztású termékek, a só, a gyufa, a petróleum, a cukor, a szesz, dója jelentette, ami aránytalan mértékben a szegény osztályokat terhelte. A hadsereg fenntartásának nagy részét a közkatonák hadkötelezettsége jelentette. A katonai vezetőket az állam az adókból jól megfizette.

A klasszikus közgazdaságtan alapfogalmainak, kizsákmányolás, profit, járadék, megkülönböztetett szerepet tulajdonít. Természetesnek tartja, hogy a tőke után jár profit, a tőkés a munkást kizsákmányolja, a föld és a bánya tulajdonosa járadékot élvez. Nem veszi tudomásul, hogy a tőkének csak akkor van profitja, ha tőkehiány van, a munkaadó csak akkor zsákmányolja ki a munkavállalót, ha munkaerőnek túlkínálata van, a földnek, bányának csak akkor van járadéka, ha abból hiány van. Ráadásul a föld és a bánya különbözeti járadéka nem más, mint a hatékonysága közti különbség.

Mindent le kellett volna arra egyszerűsíteni, hogy amiből hiány van, annak az ára a hány mértékének megfelelő mértékben meghaladja az értékét, és minden, amiből felesleg van, az ára ennek megfelelően az értéke alatt lesz.

Mindig a szűk keresztmetszetű termelési tényező tulajdonosa élvez többletjövedelmet, és hatalmat.

Ahol munkaerőhiány volt, ott a munkaerő tulajdonosa volt gazdag és hatalmas. Atársadalomtudomány sem figyelt fel a tényre, hogy Amerikában, amikor a járványok kipusztították az eleve gyér indián lakosságot, másfélezer év után, létrejött a rabszolgarendszer. Ahogyan megszűnt a munkaerőhiány, megszűnt a rabszolgaság is.

Ahol a termőföldben volt hiány, ott a földtulajdonosok lettek gazdagok és hatalmasok. Azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy az ipari forradalom előtt a társadalom fogyasztásának kétharmada közvetlenül, vagy közvetve, a mezőgazdaságból, a termőföldből származott.

Ahol tőkehiány van, a tőketulajdonos, ennek megfelelő profithoz jut. Ebben annak, hogy ki a tulajdonos semmi szerepe nincsen. A tőkés nem azért lesz gazdag és befolyásos, mert tőkés, hanem azért, mert olyan társdalomban tőkés, amiben tőkehiány van. Amiből nincs hiány, annak a tulajdonlása nem eredményez jövedelmet.

Ahol a minőségi munkaerőből van a legnagyobb hiány, ott ezek tulajdonosai, a szakmai elit lesz gazdag és befolyásos. Márpedig a tudományos és technikai forradalom ilyen helyzetet teremtett. Ma minden olyan ország gazdag, ahol a munkaerő minősége jó, és mind szegény, ahol ez hiányzik. Itt nem térek vissza annak bizonyítására, hogy a munkaerő minőségének társadalma csak ott jöhetett létre, ahol a társadalmi viselkedést a puritanizmus jellemzi.

A közgazdaságtannak ahhoz, hogy tudomány legyen, a tényekre kell támaszkodni, ebben az értelemben materialistának kell lenni. Tudomásul kell venni, hogy ami általános jelenség, annak objektív oka van. Márpedig a különböző társadalmak olyan általános jelenségek, amiket nem lehet erőszakkal megváltoztatni. A forradalmak is csak akkor győzhetnek, ha forradalom nélkül is, az történt volna, csak esetleg kicsit később.

Ha a tőkés társadalomban általános volt, hogy a tőketulajdonos, a munkájáért járót meghaladó jövedelmet élvez, akkor annak nem a tulajdoniszony, hanem a tőkehiány az oka. A jövedelem nem a tőketulajdonos képességétől, hanem a tőkehiány nagyágától függ. Marx abban követett el óriási hibát, hogy materialista buzgalma ellenére, idealista lett. Azt tételezte fel, hogy a tőkés társadalom olyan véletlenszerűen létrejött társadalom, amit az ő politikai tanácsait megfogadva, osztálynélküli társadalommál lehet átalakítani.

Nem nagyon kételkedik valaki abban, hogy a tőkés osztálytársadalmat az ipari forradalom technikai találmányai hozták létre. Azzal azonban senki nem foglalkozott, hogy az új technika hogyan hatott a társadalmi átalakulásra.

Miért lett olyan nagy tőkehiány?

Mert a meglévő ipari és szállítási tőke nagyon gyorsan elértéktelenedett. Amit a gazdaságtörténészek felhalmozási igények tekintenek, lényegében a meglévő tőke gyors értékvesztésének pótlását jelentette. A gőzgépek megjelenésével a háziipar, a kisvállalkozás, a manufaktúra, az igavonókkal való szállítás eszközei nagyon gyorsan értéktelenné váltak. A gőzgépek beállítása azoknál sokszorta nagyobb hatékonyságot biztosított. Az étéküket veszett termelési felszereléseket pótolni kellett. Az ipari forradalom a gazdaság történetében korábban páratlan értékvesztést okozott.

Annak pedig még nyomát is nehéz találni, hogy az ipari forradalom hogyan hatott a munkaerő keresletére és kínálatára. Pedig e nélkül nem lehet megérteni a társadalmi átalakulás lényegét.

A gyáripari termelés, és a vasúti szállítás a munkaerő minőségével szemben igénytelenebb volt a korábbi termelési módnál. Nemcsak a háziipar és az állati igaerővel történő szállítás, de még a paraszti mezőgazdaság munkaerőigénye volt magasabb, mint a gyáripari munkások nagy többsége esetében. Fajunk történtében először fordult elő, hogy a gazdaság munkaerőigényének óriási többsége, mintegy kilencven százaléka pár hát, hónap alatt betanítható volt.

Elég volna arra gondolni, hogy a gyűjtögető táradalomban évtizedes gyakorlat kellett ahhoz, hogy jó munkaerőnek minősüljön valaki. Ez még inkább igaz volt az iparosokra, majd a parasztokra. Ezzel szemben a gyáriparban, a vasúti szállításban pár hónapos gyakorlat után, az iskolázatlan kezdők is számos munkát el tudtak végezni.

Még nagyobb volt a színvonalcsökkenés a munkaerő döntéshozó képessége terén. Egy parasztembernek sokkal több esetben kellett magának dönteni, mikor, mit tegyen, mint gyáripari munkaerő kilencvenkilenc százalékának.

Miért nem vált felismertté, hogy az ipari forradalom hatására csökkent a munkaerő többségével szemben támasztott minőségi igény?

Mert az ipari forradalom hatására, vele párhuzamosan gyorsan fejlődött a tudomány, valamint az iskolázottság.

A tudomány fejlődése a lakosságnak csak néhány ezrelékét érintette.

Az iskolázottság alatt az írás és olvasás elsajátítását értik. Egyrészt ez nem akkora szellemi vagyon, hogy ez minőségi rangot jelentene, másrészt a lakosság egyre nagyobb hányada ugyan megtanult, írni és olvasni, de a nagy többségük alig élt ezzel a tudásával. Jó volna egy olyan felmérést látni, hogy akárcsak száz éve a lakosság hány százaléka használta akkor és ma az írás és olvasás tudását. Gyermekkori tapasztalataim szerint az írás nagyon ritka, az olvasás ritka volt a munkások és parasztok, azaz a lakosság kilencven százaléka körében.

A munkaerő kereslet mennyiségi csökkenése csak azért nem volt feltűnő, mert Európa nyugati felén szinte az egész világ számra gyártották az ipari termékeket, és egyre nőtt a hadseregek létszáma.

Ezt pedig azért hagyja figyelmen kívül a tudomány, mert nem számol a felgyorsult népszaporulattal. A 19. században a Nyugat lakossága volt a világon leggyorsabban növekedő. Történt ez annak ellenére, hogy nem csökkent az osztálytársadalmak emberpusztító eszközeinek az intenzitása, megmaradt a szegény többség súlyos adóztatása, a hadviselés közvetlen és közvetett emberpusztító szerepe, és az uralkodó osztály luxusa. A népszaporulatot elsősorban az egészségügy fejlődése okozta azzal, hogy legyőzték a legnagyobb néppusztító járványokat, megtörtént a városok csatornázása, az egészségügyben általánossá vált a fertőzések elleni védekezés, a fertőtlenítés, korábbra került a szexuális élet gyakorlása, stb. A halálozás csökkenése, a kivándorlás ellenére, gyors, 2-3 százalékos népesdést okozott.

Ebből csak azért nem lett még nagyobb társadalmi feszültség, mert a két Amerika felvette a bevándorlókat, és új külső élelem- és nyersanyagforrásokat biztosított. A gyarmattartó nyugat-európai országok jövedelmét nemcsak a belső források, hanem a gyarmatokról, és befolyási övezetekből szerzett jövedelem is kiegészítette.

Nagyon tanulságos volna, ha Európa nyugati felének növekvő népességét nem az országuk területére, hanem az életterük egészére vetítenék. Kiderülne, hogy Európa nyugati felén a gyorsan növekvő lakosságnál gyorsabban növekedett az országon kívüli életterük. A puritán Nyugatnak az ugyancsak puritán Távol-kelettel szemben is elért páratlan sikerének a titka, hogy a Nyugat élettere megtízszereződött, ugyanakkor a sokkal jobban túlnépesedett Távol-Kelet élettere pedig nem bővült. A Nyugat a fajunk történelmében páratlan élettérbővülést élvezhetett. Ennek hatásáról említést sem tesznek a történészek, és közgazdászok.

Kopátsy Sándor                 PP                   2010-09-22

 

 

A Népszabadság legelső feladatának tekinti az Orbán Viktor lejáratását. Ennek érdekben csak azoknak ad fórumot, akiknek ez a mániájuk. Így kerül rendszeresen sor Debreczeni József közíróra. Nem tudom, mi lenne a közíró hívatása, mert eddig azt hittem, hogy a publicista magyar megfelelője. Az pedig fogalmam szerintem nem a valahova megszállottan elkötelezettet, hanem a közérdeket elfogulatlanul szolgálót jelent. Debreczeni azonban türelmetlenül elfogult. Aki őt nem szereti, csak gyűlölni tudja.

A közírónak a közt kell szolgálni. Az pedig azt jelenti, hogy annak adjon jó tanácsot, aki azt képes megvalósítani. Természetesen, ne a hatalmat, hanem az ügyet szolgálja.

Engem az vigasztal, hogy Debreczenitől nem kell félni. Amikor még a Fideszért lelkesedett, az bukott meg, amikor Gyurcsány volt a szemefénye, az bukott meg, amikor pedig Dávid Ibolya, az bukott meg. Ha hinnék a babonába, azt mondanám, hogy Orbán jövőjére garancia, hogy Debreczeni az ostora.

A közíró úr utoljára nagyon nem neki való témát választott, amikor A népvezér, a nép és az oligarchák címen fejti ki a véleményét.

Amennyire otthonosan mozog a történelemben, annyira tájékozatlan a közgazdaságtanban.

Mielőtt tisztáznánk, hogy mit kell érteni népvezér alatt, tisztázzuk, kik, mint tettek az elmúlt húsz év alatt a népért, és az oligarchákért.

A magyar nép a legnagyobb sérelmét a két első kormánytól szenvedte el.

- Úgy privatizáltak, hogy két és félmillió ember vesztette el a munkáját. Ebből egymillió kis vállalkozásokba menekült, másfélmillió pedig örökre kikerült a társadalmi munkamegosztásból, és az óta is segélyekből él. Ki volt ezért a felelős. Elsősorban az első két ciklus miniszterelnöke, az MDF-es Antall és az MSZP-s Horn. A motorja azonban az SZDSZ és az MSZP liberális szárnya volt.

- Úgy kártalanítottak, hogy csak a paraszt számított károsultnak, a munkás nem. Ki rekesztette ki a nép nagyobb felét a kártalanításból?  Az MDF kormány. Természetesen, az egész kártalanítás kártétel volt.

Az oligarchákat a privatizáció hozta létre. Ez is az első két kormány célja volt. Antall még csak tűrte, de az SZDSZ és az MSZP hirdette, hogy előbb legyen erős tőkésosztály, az majd teremt munkahelyet. Szerencsére, a tehetségtelen oligarchák eltűntek. Akik megmaradtak, jó ösztönnel, a hatalomtól várják érdekeik szolgálatát.

Az oligarcha abban különbözik a közírótól, hogy az mindig a győztes oldalán áll, ellentétben a közíróval, aki mereven ragaszkodik elveihez, szeret az őt nem szeretők ellenfele lenni.

00,,,,,,,,,,,,Sajnos, nálunk sokkal inkább jellemző volt, és jellemző maradt, hogy az elit akkor érzi függetlennek magát, ha ellenzéki. Az opportunista, a karrierista nem az, aki annak is ad tanácsot, aki meg tudja fogadni. Haszontalan azonban az olyan tanácsadó, aki, akár pénzért, akár dicsőségért, csak annak ad tanácsot, akit szeret.

Hosszú életem során ritka volt, amikor a hatalom birtokosát szerethettem, de tanácsot annak is adtam, akit a pokolba kívántam. Furcsa módon, az utóbbiak fogadták meg gyakrabban.

Kopátsy Sándor                PH                    2010 09 22

 

 

Az ENSZ egyre jobban érzi, hogy nincs rangjának megfelelő politikai súlya. Ezért a vezetői nagyot gondoltak, elkezdték sajnálni a nyomor alsó szintjén élő milliárdokat. Meghirdették a szegénység elleni harcot. Azt hiszik, hogy segítséggel segíthetnek rajtuk. Ezt sürgető feladatnak érezték, mivel azt látják, hogy a nyomorban élők száma egyre nő.

Célt tévesztésük oka, hogy nem nézték meg, hogy miért szaporodik a szegények száma. Kiderült volna, hogy nem a szegénység, hanem a szegények szaporodnak. Elég lett volna, ha előveszik a saját népesdési adataikat, és kiderül, hogy fajunk minél szegényebb, annál szaporább.

A nyugati kereszténység nem hajlandó tudomásul venni az emberi faj szaporodási törvényét.

Ez markánsan három szakaszra oszlik.

I. Fajunk gyermekvállalási ösztöne úgy alakult ki, hogy annyi gyermeket vállal, ahányszor megtermékenyül. Ez azt jelentette, hogy nem tudta, és nem is akarta szabályozni a gyermekvállalását. Szaporodott, ameddig az életterében gyűjtögethető táplálék ezt megengedte. Ezt tartósan nem léphette túl, mert akkor az éhhalál növekedett.

Ez a szakasz jellemezte fajunkat mindaddig, amíg a termelés nem vált a fő eltartó forrássá. Azaz fajunk életének 90-95 százalékában.

II. A termelésre való áttérés már növelhető, a korábbinál tízszer, ötvenszer nagyobb, eltartó képességet jelentett. Ezt a nagyobb eltartó képességet a fajunk eredeti szaporodási képessége nagyon gyorsan elérte. Ettől kezdve a társadalomnak kellett a spontán népszaporulatot féken tartani. Mivel a termelés fokozhatósága sokkal lassabb volt, mint a spontán népszaporulat, minden termelésből élő társadalom állandó túlnépesedési nyomás alá került. Az ember szaporodási ösztöne évi 3-5 százalékos népszaporulatot eredményezett, a termelékenység, vagyis a térségek eltartó képessége pedig legfeljebb évi egy ezrelékkel nőtt. A termelő társadalmakban 30-50-szer gyorsabb volt a lakosság spontán növekedése, mint az eltartó képességé. Az osztálytársadalmak ennek a feszültségnek a levezetésére jöttek létre. Magának az emberi közösségnek kellett megoldani, hogy a népesség növekedése az ezrelék alsó határán maradjon.

Ennek a módszerei, mindenek előtt a nagy többség nyomorának fokozása, és az emberpusztítás, biztosította, hogy a termelő társadalmak ötezer éve alatt az átlagos népszaporult valahol az 1. és 2 ezrelék között maradt. Az elmúlt száz élvben azonban az 1-2 ezrelék 2-3 százalékára, mintegy húszszorosára ugrott.

Miért?

Mert a faj jelentős hányada időközben belépett a III. szaporodási szakaszba, megszűnt, illetve erőszakkal megszűntette a népszaporulatát. Ezzel túllépett az osztálytársadalmi formán. De nem ismerte fel, hogy fajunk öthatod még a harmadik ezred küszöbén is, csak az osztálytársadalmak módján élhet, mert különben elszabadul a népesség növekedése. Ennek következményeire a III. szakasz ismertetése után térünk vissza.

III. A jólét, az iskolázottság elérte azt a szintet, és adott az olcsó és biztos fogamzásgátlás, ahol megszűnik a túlnépesedés. Kiderült, hogy ahol az egy lakosra jutó jövedelem tólépte a 10 ezer eurót, az iskolázottság átlaga a 12 évet, és biztosítva van az egyszerű, és olcsó fogamzásgátlás, ott leáll a népszaporulat. A Nyugat fejlett társadalmai a múlt század végére eljutottak ide. Ezzel megszűnt az osztálytársadalom feladata, létrejöhettek az osztálynélküli társadalmak. Ezeket gyorsan követték a csodálatos gyorsasággal fejlődő, eleve túlépesedett kelet-ázsiai társadalmak. A nagy ugrást azonban az jelentette, hogy Kínában, a gazdagság és az iskolázottság megkívánt szintje előtt erőszakkal megvalósították a gyermekvállalás olyan szinten való korlátozását, ami lehetővé tette a példátlanul gyors fejlődést előbb, mint spontán megszűnt volna a túlnépesedés.

Az elmúlt ötezer, de különösen az elmúlt száz évben, azok tettek a legtöbb kárt a szegényég elleni harcban, akik a szegények számát szaporították. A szegényt csak akkor és azért szabad támogatni, hogy felemelhesse magát. Vállaljon kevesebb gyermeket, azt tanulásra szorítsa. Kínától kellene tanulni, mert ez az ország ismerte fel, hogy a szegénység ellen az első, és alapfeltétel a kevesebb gyermekvállalás. Az ő kultúrájukban ezt nem kellett összekapcsolni a tanítatásra való ösztönzéssel, mert a kultúrájukban ennek több ezer éves hagyománya van. Olyan társadalmak, amiben az oktatásnak nagy hagyománya van, és nem kell ezt külön társadalmi forrásokból támogatni, Csak Északnyugat Európában és a Távol-Keleten vannak. A szegény világban azonban ilyen nincsen. Ott a társadalom érdeke, a gazdagodás csak akkor valósulhat meg, ha a társadalom korlátozza a gyermekvállalást, és jutalmazza azok felnevelésének minőségét. Aki nem ezt teszi, hanem alamizsnán tarja el a szegénységet, többet árt a szegénység, a nyomor elleni harcban a közömbösöknél.

Kopátsy Sándor                PG                    2010-09-23

 

 

A közgazdaságtan és a politika általában a munkanélküliségi rátát nézi, ha a foglalkoztatásra kíváncsi. Pedig az, sokkal kevésbé jelzi a munkaképes korosztályok munkára fogását.

Most mégis a munkanélküliségi adatokat elemezem.

Az első elvi hiba, hogy általában nem tesznek különbséget a tartósan, és a hat hónapnál rövidebb ideje munkanélküliek között, pedig az előbbi egyértelműen káros, a második pedig egyértelműen hasznos jelenség. Ezért alapvető hiba a kettőt összeadni. Most került a kezemben egy régóta keresett statisztika az Egyesült Államokban, az 1992-2005 időszakban, a 25 évnél idősebb munkanélküliekről, képzettségi szintekre, és minden szinten a szintjüknek megfelelő heti bérük bontásában.

Ebből ugyan a tartós, és a rövid idejű nincs elkülönítve, de a munkanélküli átlagos ráta fele alatt nincs jelentős számú tartós. Mivel a vizsgált időszakon az átlagos munkanélküliség 7.9 százalék volt, az 5 százalék alatti munkanélküliség esetében a foglalkoztatást elfogadhatónak lehet tekinteni.

Az iskolázottságot az ottani szinteken mérve nyolc fokozatra bontják. Ebből kiderül, hogy 2009-ben, a felső két fokozatban a munkanélküliek aránya nem éri el az átlag harmadát, ott tehát ideális szinten van a foglalkoztatás. Körükben gyakorlatilag nincs tartós munkanélküliség. Az átlagot éppen túllépi két fokozat, azok, akik egyetemre jártak, de nincs fokozatuk, és az érettségizettek. Ezzel szemben az ennél alacsonyabb iskolázottságuk körében a munkanélküliség az átlag kétszerese.

Nem kevésbé tanulságos az iskolázottságtól függő heti jövedelem nagysága. A két legmagasabb fokozatban a bérek az átlag kétszerese. Ezzel szemben, ahol átlag alatti a bér mindenütt átlag feletti a munkanélküliség, és annál nagyobb, minél alacsonyabb a bér. Ez világosan mutatja, hogy a bérek nagysága elsősorban a kereslet és kínálat arányától függ. A munkaerőnek, amelyik szintjén túlkínálat van, alacsonyak a bérek. Erről még Marx is elfelejtkezett. Csak azt a munkaerőt lehet kizsákmányolni, amiből túlkínálat van. A magas képzettségűeket azért fizetik meg jobban, mert olcsóbban nem kapnák meg. A munkaadó csak annyit fizet, amennyiért megkaphatja.

Ezt nagyon átélhettük a bolsevik rendszerben, ahol a teljes foglalkoztatás dogma volt, ezért az államhatalomnak kellett a bérek emelkedését féken tartani. Az a rendszer azért volt jó a képzetlen munkásnak, mert a munkaadóknak rájuk is szükségük volt.

A fenti adatokat azért is értékelem, mert a 25 év alatti munkanélküliséget nem keveri össze az idősebbekével. Az előbbiek nyilvántartása is fontos, de csak akkor, ha az oktatásban résztvevőket nem tekintjük munkanélkülieknek. Azokat kellene a legfontosabb vagyont, a tudásvagyont növelő értéktermelők. Ez is a közgazdaságtan egyik nagy hibája. A fizikai vagyon gyarapítói értéktermelők, a szellemi vagyont gyarapítók viszont, munkátlan fogyasztók.

Mikor készítünk mi is ilyen statisztikőkat?

Kopátsy Sándor                 PP                   2010-09-18

 

 

Az írásra Bíró Bélának a népszabadság szeptember 17.-i számában Kinek az IQ-ja? címen megjelent írása késztetett. Őt mindig örömmel olvasom, mivel azon kevés erdélyi értelmiség egyikének tartom, aki igyekszik tárgyilagos lenni.

Ez az írása azonban illusztrációja annak, hogy a humán értelmiség mennyire nem érzékeli, mi történik a jelenkorban. A múlt erkölcsi elvárási szerint mond ítéletet a jelen felett. Az írásra az készteti, hogy egy német bankár, Sarrazin, kimondta, sőt könyvben fejtette ki, amit a német közvélemény óriási többsége évtizedek óta érez. Ezen a farizeusok botránkoznak. Ő is igyekszik a farizeusok álláspontját alátámasztani. Igyekezete elszomorít, nemcsak azért mert az érvelése szakmai szempontból hibás, hanem azért is, mert olyan kimondása ellen érvel, amit nálunk is már régen ki kellett volna mondani. Amit a német közvélemény a török kisebbségével szemben érez, azt érzi, még inkább joggal, a magyar közvélemény a cigánykérdésben. Nem romát, cigányt írok, mert a közvélemény is ezt a szót használja. Nem szeretem, ha azért használunk más szót egy etnikum meghatározására, mert el szeretnénk hitetni, hogy nem a cigányokról van szó, hanem a romákról.

Sajnos a nyugati értelmiség, még inkább a magyar, nem veszi tudomásul, mi történik a világban.

Néhány adatot kénytelen vagyok közölni, mert a tényektől elszakadó erkölcsöt kártékonynak tatom.

Az elmúlt negyven évben a világ népessége 86 százalékkal szaporodott. Ezen belül Európáé, a történelmében példátlan mértékű bevándorlás ellenére „csak” 14 százalékkal. Ez a „csak” is több, mint az elmúlt kétszáz évétől eltekintve, a százezren belül, bármelyik negyven esztendőben. Ebben a negyven évben, még a történelemben példátlanul gyorsan fejlődő Kelet-Ázsiában 63, zen belül a nagytöbbséget jelentő Kínában 68 százalékkal nőtt a lakosság. A világ egyre jobban lemaradó háromötödében azonban, mindenütt legalább kétszer annyian élnek, mint negyven éve.

Kiderült, hogy olyan társadalom, amelyikben az átlagnál jobban nőtt az egy laksora jutó jövedelem és vagyon, ahol másfél százaléknál gyorsabb volt a népszaporulat. Ezzel szemben minden olyan társadalomban relatíve egyre nagyobb a szegénység, ahol ennél gyorsabban nőtt a lakosság száma.

Mivel fajunk történetében teljesen új jelenség, hogy gyorsan nő a várható élettartam, egyre kevesebb gyermekvállalására van szükség a létszám szinten tartásához.

Mindebből az következik, hogy fejlődésképtelenné válik minden olyan társadalom, amiben az anyákra, átlagosan kettőnél több gyermekvállalás jut. A minél több gyermekvállalását eredménynek, sőt erénynek felfogni, ahogyan ezt Bíró Béla is teszi, nemcsak ostobaság, de a nép elleni bűn is.

Bíró Béla azonban ennél is sokkal messzebb megy, a jövőt azoktól félti, akik már elérték, hogy csak annyi gyereket vállalnak, amennyit társadalom igényel.

Ezek a számok a fajunkra vonatkoznak. De a probléma megjelenik a már nem túlszaporodó társadalmakon belül is. Németországban a németek létszáma csökken, ellenben a törököké vészesen nő. Ez még inkább jellemző Magyarországra. A magyarok száma csökken, a cigányoké pedig gyorsan nő. Ezt mondta ki a napokban Pokol Béla. Neki is szól Bíró Béla erkölcsi kioktatása. Pedig a magyarok és a cigányok számarányának változása éppen Erdélyben a leggyorsabb.

A baj, hogy az erkölcsi kioktatás mögött hibás adatok állnak.

Bíró úgy állítja be a török vendégmunkások németországi megjelenését, mint ami csak a németek számára volt előnyös. Ez a németek részéről ostobaságnak bizonyult. A török vendégmunkások számra azonban az otthoninál ötször magasabb bért, civilizáltabb életet jelentett. Nem véletlen, hogy jutalom fejében sem akarnak hazamenni.

Bírónak azt is jó lett volna tudni, hogy Törökország lakossága rákosan szaporodó. A kivándorlások ellenére negyven év alatt 120 százalékkal nőtt. Nem nehéz elképzeli, mi lenne Magyarországon, ha csak ebben a negyven évben a lakosság 10 millióról 22 millióra nő.

Ami Erdélyt illeti, Európában ott történt a legnagyobb katasztrófa. A 30-as élvek óta eltűntek a szászok, a svábok és a zsidók, valamint a szórvány magyarság, tört részére zsugorodott. Ezek tették ki a lakosság értékesebb harmadát. Ezzel szemben a szaporodó cigányok száma tízszeresére nőtt. Ha Erdélyben a 30-as évek etnikai összetétele fennmarad, ma kétszerese volna a jelenleginek az életszínvonal.

Nem is megyek tovább az érveléssel.

Elég lett volna Bíró Bélának is elolvasni a Népszabadság következő napi számát, amiben Inotai Edit beszámol a berlini arab negyedben szerzett tapasztalatairól. Ebből kiderül, hogy a németek ugyan tízszer annyit költenek a török gyerekek oktatására, a románok, meg felét sem annak, amit mi, és mindenütt ugyanaz az eredménytelenség.

Nagyon szomorú vagyok, amikor egy erdélyi kisebbségkutatóval kell mindezeken vitatkoznom. Azért vagyok különösen szomorú, mert abban nincs kétségem, hogy Bíró Bélának az enyémhez hasonló az erkölcsi elvárása, csak az a különbség kettőnk között, hogy ő nem ismeri a tényeket, és nem is érzi ismereteinek hiányát. Akkor mit szójak azok véleményéhez, akik zsigerileg ugyanúgy gyűlölik náluk jobban haladó etnikumokat, mint a lemaradókat.

Kopátsy Sándor             PP                       2010-09-21

 

 

Ezen a címen jelent meg Bauer tamás legújabb írása. Egyre inkább úgy látszik, hogy a Népszabadság elsődleges feladta, az önkormányzati választások előtt, fórumot biztosítani mindazoknak, akik a zászlóvivői voltak annak a politikának, melyik csúfosan megbukott, és minden bizonnyal az önkormányzati választásokon is meg fognak bukni. Semmi sem szolgálja jobban a vesztesektől való elfordulást, mint az önkritikájuk teljes hiánya. Jobban semmi sem riasztja el a választókat a megbukott szoclib koalíció támogatásától, mint az, ha azt bizonygatják, hogy ők mindent jól csináltak, a Fidesz, még inkább Orbán Viktor közveszélyes politikát folytat. Vagyis azok a százezrek, akik elfordultak tőlük, és a Fideszre szavaztak, tökkelütött ostobák.

Elég lenne megnézni a Népszabadságban fórumot kapottak névsorát: Csillag, Mihályi, Lengyel, Bauer és Debreczeni. Már csak azt várom, hogy Gyurcsány és Bokros is megjelenjen. Ezek a tehetséges liberálisok ugyan példátlanul megbuktak a közvélemény előtt, de az önbizalmuk megmaradt, mert eszükbe sem jut, hogy talán azok tévedtek, akiktől meg kar szabadulni a választók többsége.

De most csak Bauer Tamással foglalkozom.

A bevezető fejezetben azzal illusztrálja az új kormány rossz első száz napját, hogy romlott a forint deviza ára. Arra épít, hogy a forint árfolyamára csak azok a becsapott százezrek figyelnek, akiket sikerült félrevezetniük, hogy ne forintban, hanem svájci frankban adósodjanak el. Bauer a cikkében az export fontosságáról beszél, de nem teszi hozzá, hogy a 230 forintos, 20-25 százalékkal felértékelt euró volt a magyar export, és a külföldi tőkebefektetők legnagyobb ellensége. Az ostoba pénzügyesek csapata nem mérte fel, hogy miért építsen gyárakat nálunk a nyugati tőke, ha az exportjáért viszonylag keveset kap. Bauer Tamásnak kellene a legjobban tudni, hogy a legostobább politikai nyilatkozat sem árt annyit a magyar exportnak, és nem ösztönzi jobban az importot, mint a 230 forintos euró. Az a baj, hogy ezt ő is tudja, de azt is, hogy ezt nem szabad elmondani.

Mint közgazdásznak, azt is hozzá kellene tennie, hogy a forint azért volt ilyen „kemény” mert az indokoltnál magasabb volt a kamat, hogy legyen külföldi vevő az eladósodáshoz. Ennek árán tudták a pénzügyi illetékesek, és bankáraink bebolondítani a lakosságot, itt az alkalom, nemcsak abnormálisan olcsón lehet importált cikkekhez jutni, de olcsón lehet svájci frankban eladósodni.

Azt, hogy nem a kis- és középvállatok teremtenek munkahelyet, hanem a külföldi nagyok, középiskolás fokon is súlyos hiba. Az elmúlt ötven évben, az új munkahelyeket szinte csak ezek tudtak teremteni.

Mintegy húsz éve végeztem egy felmérést, ami szerint az Egyesült Államokban a megelőző harminc ében 28 millió új munkahely született. Ezen belül a 10 fő alattiaknál 35, a száz alattiaknál 5 millió, ugyanakkor az 500 fő felettieknél dolgozók száma 12 millióval csökkent.

Ehhez járul még az is, hogy a másfélmillió munkanélküli, nem a „nyilvántartott”, hanem a munkáját örökre elvesztettek szakmai és erkölcsi színvonalára a fejlett nagyvállalatoknak nincs szüksége. Ezeket csak a belterjes mezőgazdaság és a családi házakat építése tudja foglalkoztatni. Egy elismert közgazdásznak illene tudni, hogy hova juttatták az elmúlt húsz év során azt a másfél millió embert, főleg cigányokat, akiket kizártak a társadalmi munkamegosztásból.

De a liberális közgazdászok számára a foglalkoztatottság nem szempont. Akikre nekik nincs szükségük, azokat ugyan alamizsnán eltartják, de a munkához való jog az ő szótárukban nem szerepel. Márpedig ez volt az elmúlt húsz év legnagyobb bűne. Bauer sok-sok írását elolvastam, de nem emlékszem, hogy a jelenlegi katasztrofális alulfoglalkoztatás gondot okozott volna, ugyanakkor a leépítések mindig szerepeltek. Nálam nincs olyan leépítés, amivel szembe nem kell ott állnia a rájuk váró munkaalkalomnak. Az olyan privatizáció, mint a mienk, a legnagyobb politikai bűnnek számít. Még száz év múlva is érezzük a hatását. Ha lassabban építjük le a veszteséges vállalatokat, ha két év alatt, a foglalkoztatásban elsőből nem leszünk az utolsó, akkor ma nincs cigánykérdés, nincs Jobbik, és a parlamentben is volna liberális pártunk.

Amíg ezt nem értik meg azok, akik létrehozták, biztosítva van a Fidesz kétharmados többsége. Egyelőre nem kell attól félni a Fidesznek, hogy elveszti a megszerezett többségét, mert a választóknak nem elfogult kritikusokra, hanem valami mást javasoló ellenzékre van szüksége. Egyelőre azonban még a csírája sem látszik annak, hogy önkritikát gyakoroljanak azok, akik ide jutatták az országot.

Bauer azzal teszi fel a koronát elfogultságára, hogy sikeres Kínát a Fidesz uralkodásánál demokratikusabb, tőkésállamnak látja. Megnyugtatom, hogy a magyar társadalom akkor sem lehetne a demokrácia tekintetében Kínával összevethető, ha 99 százalék volna a parlamenti többsége. Mi nem vagyunk sem kozmopolita liberálisok, sem a központi akarat feltétlen elfogadói.

A kínai sikerből sokkal inkább azt lehetne megtanulni, hogy minden siker alapja a munka. A magyar liberálisok viszont azt hiszik, hogy a jelenlegi magyar foglalkoztatás nem probléma. Nálunk 80 százalék felett van a foglalkoztatás, nálunk 55, ráadásul, ott évente kétszázzal több munkanapot dolgoznak, mint mi.

Ott 38 százalékos a megtakarítás, nálunk, de még az Egyesült Államokban is, nulla. Ők gyűjtik az amerikai állampapírokat, mi külföldi hitelből adósodunk el.

Éppen a külföldi tőkebeáramlás szakértőinek kellene tudni, hogy a rendszerváltás után, az első nyolc évben, egy laksora vetítve, háromszor annyi nyugati tőke jött be, mint hozzájuk.

A tárgyilagos személő számára agyrémnek tűnik, hogy az egyik leismertebb magyar liberális apostol, a kínai példával oktat ki minket. Nekik kellene tanulni a kínai sikerekből, és elhinni, hogy a siker érdekében dolgozni kell, méghozzá mindenkinek, aki munkaképes.

Ideje volna, ha a politikai rendszereket nem mindenki a saját feje alapján ítélné meg, hanem elhinné, hogy az a jobb, amit többen támogatnak. Egy amerikai közvélemény kutató cég közzel száz országban végzett felmérést arról, a lakosság hány százaléka van megelégedve a saját politikai rendszerével. A sorrendet magasan Kína vezeti, a megkérdezettek 86 százaléka van megelégedve a politikai vezetéssel. A nyugati demokráciákban az ötven százalék is nagyon ritka. Nálunk, ma van a legtámogatottabb kormány. Elsősorban nem azért, mert a kormány nem követ el hibátlan, hanem azért mert másik pártokban nem látnak reményt. E tekintetben, a modern Európa történetében a legnagyobb kudarcot az a párt szenvedte, amelyik legközelebb állt Bauer Tamás, és általában a Népszabadság által lelkesen felkarolt politikusaink nézeteihez. 1990-ben a kontinens legerősebb liberális pártja volt az SZDSZ, ma nincs. Ennek az okát azonban nem vizsgálják, azt hiszik, hogy Orbánnal ijesztgetve, visszanyerhetik politikai hatalmukat.

Kopátsy Sándor                 PH                   2010-09-18

 

 

Pát hónapja arról írtam, hogy Izrael történelmének egyik legnagyobb hibáját követte el akkor, amikor hadseregének alakulta brutálisan megtámadta azt a török segélyhajót, ami a Gázai Övezetbe igyekezett.

Törökország volt Izraelnek, ha nem is egyetlen, de legfontosabb szövetségese. Az izraeli kormánynak tudni kellett, hogy Törökország közvéleménye ellenzi azt a szövetséget, e mögött csak a hadsereg, azon belül is a demokráciákban példátlan tábornoki kar áll. Izraelnek azt is tudnia kellett, hogy Törökország olyan népszavazásra készül, amiben a Kemal által létrehozott katonai hatalom sorsa fölött döntenek.

Ez az ostoba akció, pár hónappal a szavazás előtt, a hadsereg erői alól húzta ki a közvélemény támogatását.

Megtörtént a népszavazás, amiben a kormány akarata mögé állt a többség, a tábornoki karral szemben. Ezzel egy közel száz éves rendszer bukott meg Törökországban.

A népszavazás történelemformáló jelentőségéről alig ír a sajtó. Még az sem, amelyik különösen szívén hordja Izrael sorsát.

A jobb megértés érdekében, Kemál szerepével kell kezdenem.

Annak a gyökere, ami most Kínában történik, és fajunk történetének egyik legnagyobb eseménye, a gyökerei Leninhez és Kemálhoz nyúlnak vissza.

Ez a két zseni ismerte fel, hogy a fél-perifériákba tartozó társadalmakat csak egy elit korlátlan politikai hatalma képes stabilizálni addig, míg fel nem emelik a társadalom jóléte, és iskolázottságát arra a színvonalra, mikor már a politikát is liberalizálni lehet.

Tulajdonképpen a két első fasiszta, mediterrán államban vezérei, Mussolini és Salazar is ez tette.

Annyira egyértelmű e politikusok szándéka között a párhuzam, hogy nehezen érthető a ki nem mondásuk. Az eltérő ideológiák olyan abnormális súlyt kaptak, hogy a lényeg, az azonos célok rejtve maradhattak.

Mind a négyen túl akartak lépni a számukra járhatatlan, liberális tőkés osztálytársadalmon. Céljuk eléréséhez azonban hiányzott a kellő társadalmi bázis. A Nyugat tőkés társadalmai eleve széles polgári támogatottságra számíthattak. A fél-perifériákon azonban ilyen nem volt. Felismerték, hogy polgárok nélkül nem lehet tartós a demokratikus politikai berendezkedés.

Lenin a marxista értelmiségre, Kemál a képzett nacionalista tisztikarra, Mussolini és Salazar a nacionalista középosztály korporációira épített. Mind a négyen a gazdaságot nem akarták centralizálni, közvetlen politikai irányítás alá venni.

Lenin elképzelése ugyan korai halála után, Sztálin hatalomra jutásával megfeneklett, de aligha maradhatott volna internacionalista. Nem ismerünk olyan centralizált politikai hatalmat, ami nem válik nacionalistává még akkor is, ha nem annak indul. Végeredményében mind a négy kísérlet nekivadult, erejét meghaladó nacionalizmusba torkollott.

Joggal vonjuk le a tanulságot, hogy mind a négy kísérlet szükségszerűen nacionalista lett. Ugyan a török rendszer volt a legleplezetlenebb nacionalista, amit az örmények kiirtása, és a kurdok máig tartó jogfosztottsága bizonyít, a második világháborút mégis hetven évvel túlélhette, mert a hidegháborúban a Nyugatnak szüksége volt rá, és ezt az igényt ki is elégítette.

Felvetődik a kérdés, hogy mi várható Kínában? Ott, mintegy negyven éven keresztül, a gazdaságot is erős pártirányítás alatt tartották. Csak a hidegháború után indult el a gazdaság liberalizálása, a piacosítása. A reményt abban látom, hogy Kína viszonylag keveset fordít fegyverkezésre, tizedét sem, mint az Egyesült Államok, ötödét sem, mint a Szovjetunió bukása előtt. Ráadásul a jelen, és még inkább a jövő világában egyre költségesebb lesz az elmaradt térségek feletti uralom, és egyre egyszerűbb a nyersanyagok megvásárlása, és egyre drágább a világgazdasági kapcsolatok háborús felrúgása.

Egyre több hátránnyal járna a háborúk, egyre több előnnyel a gazdasági együttműködés.

Az imperialistává váló fasizmusok megbuktak a második világháborúban.

A gyarmattartó portugálokat és spanyolokat megbuktatta a tény, hogy a Nyugat fejlett polgári demokráciáiban visszahúzódott a túlzott liberalizmus, kialakultak az össznépi társadalmak, a munkanélkülisége felszámolta a munkaerőhiány.

A bolsevik rendszer, Jaltának köszönhetően, kiterjesztette hatalmát Közép-Európa és a Balkán többségére, és csak 1990-re omlott össze

Kemal rendszere csak most bukott meg, mert a hidegháborúban a Nyugat legfontosabb szövetségese lett.

Azzal, hogy Törökországban is megszűnt a politikai diktatúra,

Csak a Szovjetunió utódállamaiban él tovább azzal a különbséggel, hogy a gazdaságban, ugyan politikai stratégiát követve, de működik a piac. Gyakorlatilag egy párt rendszer van.

Kína maradt meg a politikai diktatúra és piaci gazdaság bolsevik vonalán. Gyakorlatilag Japánban és a kis tigriseknél is tartóan egyelten párt volt uralmon.

De térjünk vissza Törökországra.

Kemal joggal érezte úgy, hogy népét csak a hadsereg tisztikara óvhatja meg attól, hogy vallási alapon működővé süllyedjen. Az idő azonban elhaladt felette. A vallás befolyását ugyan nem tudják megállítani, de a papság teljes hatalomátvételétől nem kell annyira félni, mint amennyire a hadsereg hatalmától.

Reálisnak lehet tekinteni, hogy Törökország ugyan be fog illeszkedni a közel-keleti mohamedán népek családjába, de abban a legkevésbé lesz távol a nyugati civilizációtól. Ez önmagában örvendetes, de komoly nehézségeket okoz majd az Egyesült Államok eleve elhibázott közel-keleti politikájának.

Törökország közeledése a többi közel-keleti országhoz Izrael számára lehet katasztrofális. Nem lesz tartható Izrael eddig folytatott arrogáns, csak az Egyesült Államok feltételek nélküli támogatására épített politikája. Ezt a folyamatot gyorsította fel a török hajó török állampolgárok életét kioltó, katonai támogatása.

Azt ugyan nem lehet bizonyítani, hogyan alakult volna a múlt heti török népszavazás, ha nincs ez a buta incidens, de az nem vonható kétségbe, hogy jelentős mértékben csökkentette a hadsereg népszerűségét. Egy, az Izrael jövője szempontjából rendkívül fontos objektív folyamatot minden esetre felgyorsított. Izrael és Törökország együttműködése ugyanis a közvélemény egyet nem értése, de a hadsereg érdekét szolgálva működött. Ahogy a közvéleményre támaszkodó politika megszabadult a hadsereg fenyegetésétől, az eddigi politika Izraellel szemben nem lesz folytatható.

Kopátsy Sándor                 PH                   2010-09-19

 

 

A mai Népszabadság Hétvége mellékletében szomorúan olvastam régi, kedves barátom, Lengyel László írását a fenti cím alatt.

Ő sem tud menekülni a Fidesz kétharmados győzelmével járó beteges félelemtől. Nem az a baj, hogy nem örül a győzelemnek, hanem az, hogy beáll a pánikba esők táborába, és elveszti tárgyilagosságát.

Erről már az illusztrációnak szánt három kép is tanúskodik. Ferenc József, Bethlen István és Kádár János. Én nem találok köztük közös nevezőt.

Ferenc József, mint a Monarchia császára volt egyúttal a soknemzetiségű Magyarország királya. Alatta már mind a Monarchia, mint a Magyar Királyság maga is anakronizmus volt. Ő maga nem sok szerepet játszott birodalma irányításában. Az, különben is, már csak egy megmaradt kövület volt, aminek fontos pillére volt a saját történelmét is túlélt Magyar Királyság. Az, hogy uralkodásának második, nagyobbik fele virágkorát élte, nem rajta, de még nem is rajtunk múlott. Európa egész keleti felével közösen élveztük a vasúthálózat hatását, hogy a szárazföldi szállításban közelebb kerültünk Európához. Erről azonban nemcsak neki, de még a magyar politikai elitnek sem volt fogalma, azt hitték, saját érdemük az eredmény, és elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy imperialista és kisebbségelnyomó politikát folytassanak. Az indokolatlan optimizmusban a magyarság egésze is osztozkodott, de még osztozkodik ma is. Az égvilágon semmi okát nem látom annak, hogy a Fidesz győzelmét követő sorsunk felvázolásában Ferenc Józsefre hivatkozzunk.

Bethlen István felidézése még kevésbé indokolt. Ő ugyan nem 1921-ben, hanem csak tíz évvel később lett miniszterelnök, előtte sokkal inkább Teleki Pált tekinthetjük iránymutatónak. Őket sem merném Orbán Viktor kormányzásával összehasonlítani. Akármekkora külpolitikai hibának is tartja az IMF keményebb kezelését, ezerszer nagyobb hiba volt az irreális tejes revizionizmust minden társadalmi feladat elé helyezni, nemcsak a Kis Antanttal, vagyis az utódállamokkal szembeni politikai é gazdasági elzárkózás, ezzel a nyugati demokráciák helyett a fasisztákkal szövetkezni, céljaink megvalósítását Hitler kegyeihez kötni.

Az pedig tévedés, hogy Bethlen teremtette meg a pénzügyi konszolidációt. Ma már tudott, de akkor is világos volt, hogy a Nyugat, mindenek előtt a bankviláguk nem jó szemmel nézte Teleki és Bethlen antiszemitizmusát. A megfelelő nagyságú, és kedvezőbb feltételű pénzügyi hitel egyik feltétele lett volna a numerus clausus visszafonása.

Bethlen megítélésében nem volna megengedhető, hogy figyelembe vegyük, ő aztán kikövezte az utat a fasiszta erők uralomra jutása számára azzal, hogy a köztudottan jobboldali, Orbánhoz viszonyítva szélsőjobboldali Gömbös javára mondott le. Lengyel írása az Orbán uralom veszélyeire hívja fel a figyelmet. Márpedig Bethlen politikai szerepének pozitív megítélése azt jelenti, hogy Orbán jobboldalibb, mint Gömbös.

Ez nemcsak azt jelenti, hogy a két ember politikája közti minőségi különbséget, de a nemzetközi viszonyoknak, és a magyar társadalom átalakulásának gyökeres megváltozását is figyelmen kívül hagyja.

Kádár Jánost még merészebb vállalkozás Ferenc József, és Bethlen István mellé harmadiknak beállítani. Kádárt ugyanis a Szovjetunió állította az országunk élére. Az ő politikai mozgásszabadsága nulla volt a két előbb említettéhez viszonyítva. Ennek ellenére sokkal többet tett a fejlődés érdekében. Ferenc József semmit sem tett a Monarchia modernizációja érdekében. Ami pozitív történt, abban semmi szerepe nem volt. Fogalma sem volt arról, hogy a tucatnyi etnikumot, és vallást, három civilizációt, azon belül óriási különbségeket nem lehet egy birodalomban tartani. Bethlen István nem értette meg, hogy a hazai feudális politikai felépítmény, a nagybirtokrendszer, a korlátozott és nyílt szavazásra épülő választási törvény még az utódállamokhoz viszonyítva is, anakronizmus. Kádár rendszeréről utólag is meg lehet állapítani, hogy az ország nagyon beszűkített mozgásszabadsága ellenére, senki sem politizálhatott volna nála jobban.

Aki ismeri az elmúlt százötven év magyar történelmét, nem állíthatja, hogy félni kell a Fidesz, illetve Orbán Viktor uralmától. Különösen akkor nem, ha felmérjük, mint hozott az elmúlt húsz év különböző pártkoalíciója. Annál ugyanis csak jobb lehet.

Az utóbbi választáson elbukottak, illetve csak mellékszerepre ítéltek pánikkeltése arra épül, hogy az egyetlen párt megkérdőjelezhetetlen uralma sokkal rosszabb, mint a több párt estén kikényszerült koalíciók. Engem az elmúlt húsz év éppen az ellenkezőjéről győzött meg. A történelmi mértékű kudarcaink azért nőhettek ilyen nagyra, mert minden kormánynak a sokkal kisebb választói támogatást évező koalíciós partneréhez kellett igazodni. Ezer éves történelműnkben először fordult elő, hogy a farka csóválta a kutyát. Érdemes elgondolkodni azon, hogyan lehetett ez a felismerés ilyyen elterjedt. Azért mert nemcsak ez volt jellemző, de azért is, mert a közvélemény világosan látta.

Kevesen vitathatják, hogy Antall József, Horn Gyula, Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc eredményesebben, legalábbis kevésbé rosszul kormányozott volna, ha nem szorul a hibás útra kényszerítő, népszerűtlen koalíciós partnerére. Márpedig, ha ez a többség véleménye, akkor az ellenzéki politikusok és politológusok is arra vannak kötelezve, hogy azt is indokolják, miért jó a sok kisebb pártra fontos politikai szerepet bízni.

Számomra az elmúlt húsz év legnagyobb politikai tanulsága, hogy a több párt között kötött kompromisszumoknál jobb bármelyik nem szélsőséges párt kétharmados többsége, vagyis akaratának kikényszeríthetősége. A rendszerváltás óta nem ismerek olyan politikai döntést, ami azért lett jobb, hasznosabb, mert a kisebb pártok meg tudták akadályozni a legnagyobb akaratának érvényesítését.

Aki pánikot kelt a Fidesz kétharmados többsége okán, annak olyan példákra kellene hivatkozni, amikor valami rosszat a kisebb párt, pártok vétója akadályozott meg, és ez hozta meg a jó megoldást.

Antall József hibázott akkor, amikor nem vállalta a kisebbségi kormány megalakítását, mert nemcsak az SZDSZ-től félt, hanem még jobban a sajt pártja népi többségétől.

Az elmúlt húsz esztendő egyik legnagyobb politikai hibájának tartom, amikor a második választáson abszolút többséget nyert MSZP felkérte a meggyengült, és leginkább elutasított SZDSZ-t legyen koalíciós partnere. Ráadásul aztán úgy viselkedett, mintha az SZDSZ élvezne nagyobb politikai támogatást.

Orbán Viktor is súlyosan hibázott, amikor annak ellenre nem mert kisebbségi kormányt alakítani, hogy egyik párt sem merte volna megbuktatni, hiszen más koalíciónak nem volt lehetősége, a megismételt választás pedig még erősebb Fideszt hozhatott volna.

Medgyessy, majd Gyurcsány is vállalhatta volna a kisebbségi kormány kockázatát, hiszen az SZDSZ számára öngyilkosság lett volna, ha a kormány ellen szavaz. Ez kiderült akkor, amikor Gyurcsány felmondta a koalíciót. Az SZDSZ ezután sem szavazott a kormány ellen.

Akik félnek a Fidesz kétharmados többségétől, azoknak először azt kellene bebizonyítani, hogy miért jó a több kisebb párt acsarkodása. Ezt azért nem teszik, mert nem tudják bizonyítani.

A Fidesz, illetve Orbán Viktor keze nincs olyan mértékben megkötve, mint Kádáré volt, de az EU tagságunk, és az Egyesült Államok túlereje keményebb igazodást követel, mint amennyit a moszkvai parancsok. Kádár Moszkva ellen nem tehetett, mert elzavarták volna. Orbán tehetne annak veszélye nélkül, hogy elzavarják, de nem tehet semmit ellenükre, mert akkor az országgal együtt bukna. Régi történelmi tapasztalat, hogy a kemény hatalom ellen az óvatosan használt szabadság nagyobb, mint a puha hatalom elleni.

Ugyanebben a számban vezércikként jelent meg Tóth Ákos Bűvölet című írása nem üti meg azt a mértéket, amin vitatkozni érdemes.

Kopátsy Sándor                 EF                   2010-09-15

 

 

Nemrég írtam arról, hogy a jelenlegi válságon való túljutás nem fogja javítani a foglalkoztatást, nem termet újabb relatív munkaalkalmat. Ez abból fakad, hogy a fejlett államoknak nem több, hanem jobb munkaerőre van szükségük. Nem több embert, hanem fejlettebb technikát vezetnek be, fejlettebb terméket visznek a piacokra.

Ez a jelenség száz éve, a tudományos és technikai forradalom kibontakozása óta egyre erősödik. Ennek ellenére a munkaügyesek darabban számolják a munkanélküliséget. Nem veszik tudomásul, hogy a munkaerő kínálata három osztályra oszlik. Minőségi, átlag körüli, és a piacon nem igényeltre. Az előbbiből mindig és mindenütt hiány van, a második a piacra érzékeny, a harmadik felé nincs kereset.

Ezekaránya csak a puritán és a konfuciánus civilizációhoz tartozó államokban lehet magas. Ha az országokat annak alapján rangsoroljuk, hogy mennyire következetesen tartoznak a két viselkedési módhoz, szinte a foglalkoztatásuk sorrendjét kapjuk meg. Ritka a kivétel. Ilyennek tartom Dél-Koreát, ahol a magas kelet-ázsiaiak között is magas a foglalkoztatás, legalacsonyabb a munkanélküliség, és azon belül szinte nincs is tartós.

Érdemes volna a módszerüket tanulmányozni.

Tévesen, ebbe az osztályba az iskolai végzettsége alapján sorolnak. Az igaz, hogy a diplomások között a legmagasabb az arányuk, de azok között is bőven van közepes, sőt nem igényelt minőségű is. Ezzel szemben, minden szakmai szinte vannak kiválók, keresettek, nagy jövedelemmel jutalmazottak. Ebben Németország jár az élen. Jó szakmunkásokban az egyik élenjáró. Kiemelkedő exportképességét ezzel magyarázom.

Érdemes volna a szakmunkásképzésükből tanulni. Ezen a téren különösen rosszul állunk.

Ezek arányával azért érdemes kiemelten foglalkozni, mert ezek foglalkoztatása a legérzékenyebben reagál gazdaságpolitikára. A folyó gazdaságirányítás munkáját ezek foglalkoztatásának változásain mérheti le. Ennek alacsony szintéért az adott kormány a felelős, a magason pedig lemérheti sikerességét. Ezek számára lehet viszonylag gyorsan munkaalkalmat teremteni, illetve ezek érzik meg a válság hatását. Ez a munkaerő fél joggal a válságoktól, szerveződik nagyobb arányban szakszervezetekbe. Ennek van a legmagasabb részesedése a közigazgatásban, a közüzemi szoláltatásokban és a vállalti bürokráciában.

A munkaügyi szakemberek sem ismerték fel, hogy ebben a rétegben a nem tartós munkanélküliség különösen ösztönző. A túlzó munkahelyvédelmük káros.

Ezt a réteget a piac nem képes foglalkoztatni, mert olcsón sem kell. Márpedig a tartós munkanélküliségük óriási társadalmi korokat okoz. Ennek során nemcsak az eleve gyenge minőségük romlik, de erkölcsi okokból is használhatatlanná válnak, ugyanakkor ezek vállalnak a legtöbb gyermeket. A modern társadalom számára ezek jelentik a legnagyobb társadalmi és gazdasági terhet.

Eleve sokan vannak minden olyan országban, ahol a lakosság viselkedése távol van a puritanizmustól, illetve ott is, ahol nagyszámú az ilyen etnikum.

Az elmúlt ötven év legnagyobb világgazdasági eseménye, hogy a nemzetközi munkamegosztásba belépett Kelet-Ázsia a tömegtermékeivel. A tömegáruk termelése viszonylag képzetlen munkaerővel is, nagyon hatékony lehet. Márpedig Kelet-Ázsiában ilyen milliárdnyi van. Ez a folyamat mára elérte azt a szintet, amin a fejlett Nyugaton semmi olyant nem lehet versenyképesen előállítani, amit Kelet-Ázsiában is gyárthatnak.

Ez azonban válsághelyzetbe hozza a fejlett Nyugat minden társadalmát, amiben a nem magasan képzett munkaerő aránya jelentős, meghaladja a létszáma tizedét. Márpedig a többségükben az ilyen már nem használható, vagy egyre kevésbé használható munkaerő, eléri a létszám harmadát. Ezért minden nyugati társadalomban számolni kell azzal, hogy a munkaerőpiacon a gyenge munkaerő nem talál munkát.

Ez ellen reménytelen az olyan védekezés, ami a tömegtermékek távol-keleti importját korlátozza. Ezzel ugyanis a környezetükben válnak versenyképtelenekké, hiszen nem élnek a jelenkor legnagyobb komparatív előnyével, az olcsó keleti importtal. Becslésem szerint a jelenlegi keleti import kizárása esetén évi 2-3 százalékkal lenne nagyobb az infláció, illetve alacsonyabb a reáljövedelem. Elég arra gondolni, hogy ami olcsóbb lett a közfogyasztású termékek körében, az keleti importból származik. Márpedig a fogyasztói kosár ilyen árukkal van tele.

Abban sem lehet reménykedni, hogy lassan megdrágul a keleti munkaerő, mert ez relatíve egyre olcsóbb lesz. A minősége ugyanis utolérhetetlen, és sok százmillió van belőlük.

A Nyugat hegemóniáját az fogja megtörni, hogy mind a saját nyersanyagira, mind a saját tömegtermékeire egyre kevésbé számíthat.

A The Economist augusztus, 14. számában találok egy ábrát, ami tökéletesen igazolja a nyugati társadalmak foglalkoztatási problémájáról alkotott véleményem. A grafikon azt ábrázolja hogy az első világháború óta bekövetkezett válságokat követő két évben hogyan változott a foglalkoztatás.

- Az 1929-es válság után, két év alatt 15 százalékkal nőtt a foglalkoztatás.

- Az 1973-es és 1981-es után 6-8 százalékkal.

- Az 1990-es után már csupán 2 százalékkal

- A 2001-es és a 2008-as után pedig már nem is növekedett.

Ha a tendencia folytatódik, a következő válság után már folytatódik a munkanélküliség növekedése.

A jövőben már kiderül, hogy a nyugati társadalmakban nem lehet továbbra is csak a piacra bízni a foglalkoztatást.

Kopátsy Sándor               ED                     2010-09-16

 

 

Ötven éve a kor legnagyobb hibájának tartom, hogy fajunk mennyiségileg túlszaporodik, és ennek struktúrája egyre rosszabb lesz. A fejlettek nem szaporodnak, a fejlődésre sokkal kevésbé alkalmasak pedig példátlanul gyorsan.

Ezzel szemben százszor annyi szó esik az elöregedésről, és a népességfogyásról. Fel sem merül, hogy fajunk, és azon belül az egyes társadalmaknak, ötezer éve a legnagyobb problémája a túlnépesedés.

Néhány éve könyvet írtam arról, hogy az osztálytársadalmak létrejöttének és működésének alapja a túlnépesedés elleni védekezés volt. A fejlett világban megjelent tudományos és technikai forradalom következtében leállt, az elmaradottakban pedig a korábbi sokszorosára nőtt a népszaporulat. Nem találtam rá még kiadót sem. Pedig ötezer éven keresztül azért jöttek létre, és azért maradhattak fenn az osztálytársadalmak, mert elég embertelenek voltak ahhoz, hogy féken tarthatóvá tették a társadalmi stabilitást.

A tudományos és technikai forradalom vívmányai azonban átszivárogtak a még elmaradottakra, a még túlszaporodókra is, és részben felszámolták a népszaporulat fékező eszközeit, részben lecsökkentették azok alkalmazását. Ennek lett a következménye, hogy fajunk létszáma, az elmaradt világban az utóbbi száz évben háromszorosára duzzadt. Ennek következtében fajunk létszáma megkétszereződött, többel növekedett, mint egész korábbi élete során összesen. Mégsem akadt egyetlen társadalomtudós, aki rámutatott volna, hogy ezt nem lehet tartani.

Ez a világjelenség, kisebb intenzitással, zajlik le a fejlett országokon belül, többek között nálunk is

E világjelenségről azonban még beszélni sem illik. A mély hallatásért elsősorban a Nyugat keresztény kultúrája a felelős.

Ezzel szemben egyre hangosabb sírás folyik arról, hogy a modern társadalom elöregedik. Ebben a nacionalisták, és a liberális közgazdászok, bármennyire érthetetlennek tűnik, közös fronton vannak.

A hallgatás azonban nem tarthat soká.

Ez jutott eszembe, amikor pár napon belül Pokol Béla figyelmeztetését közölte HVG, a Népszabadság mai számában pedig Szalai Anna, A jövő jelszava a zsugorodás címmel ijesztget.

Mindkét írás azt tanúsítja, hogy még nagyon messze vagyunk a lényeglátástól.

Pokol Béla nagy szolgálatot tesz azzal, hogy felhívja a figyelmet arra, amire csak a közvélemény, és a Jobbik figyel, de nagyot téved azzal, hogy etnikumban gondolkodik, holott minőségben kellene gondolkodni.

Nem az a baj, hogy a cigányok szaporodnak, hanem az, hogy a cigányokból nem lesznek hasznos állampolgárok. Még akkor sem kapcsol, amikor arra figyelmeztetik, hogy az álláspontja alapján fasisztának minősíthetik. Nekem ugyan eszembe sem jutott, hogy Pokol Béla fasiszta. Azért érthetik félre, mert észre sem veszi, hogy neki nem az a baja, hogy a cigányok nem magyarok, hanem attól fél, hogy azok szaporodnak, akikből nagy átlagban értéketlen, a társadalmat visszahúzó állampolgárok lesznek. Velem együtt, neki is öröm volna, ha a cigánycsaládokban született sok gyerekből értékes állampolgárok születnének. De abban igaza van, hogy erre ő sem számíthat.

Ideje volna tisztázni a fogalmakat.

A nemzet, a társadalom értéke nem attól függ, hogy etnikailag mennyire homogén, hanem attól, hogyan javul az állampolgárainak átlagos értéke. Eztsenki sem láttajobban, mint első királyunk. Arra máig nem figyelünk, illetve elfelejtettük, hogy ő mire gondolt. Nem arra, hogy keletről kell betelepíteni a pogány pásztorokat, hanem nyugatról várta a lovagokat és a polgárokat. Ezt ő ugyan nem fogalmazta meg ilyen kereken, de nem kétséges, hogy nyugatosodni akart, és nem gondolt arra, hogy például a cigány is jó lenne, ha ettől többen lennénk. Ezt azonban a történészeink máig sem hangsúlyozzák.

Pedig ez soha nem volt fontosabb, mint a 20. század magyar történelmének megértéséhez. Még nem olvastam olyan történelmi munkát, ami rámutat arra, hogy milyen volt az ország etnikai összetétele 1920-ban, és 2000-ben. Akkor a lakosság egyötöde volt a nálunk fejlettebb, iskolázottabb, polgárosultabb zsidó és német etnikumú, és egy százalék sem volt az iskolázatlan, a társadalmi munkamegosztásba be nem vonható cigányság. Jelenleg pedig a zsidók és svábok aránya legfeljebb 2-3 százalék, a társadalmi munkamegosztásba be nem fogható, illetve be nem fogott cigányság viszont tíz százalékra nőtt, és az arányuk gyorsan növekszik.

Ez az egy századnál is rövidebb idő alatt bekövetkezett etnikai változás azzal jár, hogy az egy laksora jutó jövedelem mintegy harmadával kisebb, mint amit az 1920-as etnikai összetétel esetében elértünk volna. Országunknak ennél nagyobb kárt ezer év alatt semmi sem okozott, mégsem beszélünk róla.

Pokol Béla etnikai alapon kezeli a cigánykérdést, holott állampolgári alapon kellene kezelni. A társadalmi érdek azt követeli meg, hogy olyan legyen a lakosság etnikai összetétele, ami mellett a legmagasabb az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem. Ezért kell értékelni minden olyan etnikumot, amiben az egy lakosra jutó jövedelem az átlag feletti, és vigyázni arra, hogy ne növekedjen azok súlya, akik ezt a mutatót visszahúzzák.

Annak érdekében, hogy ne essünk a fasisztának minősítők csapdájába, Pokol Bélának is azzal kellett volna kezdeni, hogy a társadalmi munkamegosztásból húsz éve kiszakított cigányok gyermekeinek többségéből nem válik olyan munkaerő, amilyenre a társadalomnak szüksége lesz. A politikai elit által letitkolt tény, hogy az ilyen, a társadalomból kirekesztett családok gyermekeinek többségéből még a szüleinél is kevésbé megfelelő utánpótlás lesz. Tehát, nem a cigányok számával, hanem a minőségével van nagy baj. Aki ezt nem hangsúlyozza, könnyen fasisztának minősíthető.

Ezért örülnék annak, ha a cigányság számára, bármi áron, munkaalkalmat teremtenénk, a kiemelkedőket, a magasabb képzettséget-elérőket, gazdagon jutalmaznánk. Nem pedig jórészt azzal tartanánk el őket, hogy minél több darab gyermeket adjanak a jövőnek, hanem arra ösztönözni, hogy kevesebbet, de jobbat. Érdemesebb legyen egy gyermekből diplomásat, mint hatot, de képzetlent felnevelni.

Ezzel el is jutottam Szalai Anna írásának bírálatáig.

Az ő alapvető eltévelyedése azon alapul, hogy ő is darabra számolja az embereket, és a számszerű csökkenést eleve negatívnak minősíti. Róla sem gondolom, hogy fasiszta, mivel a társadalom céljának a szemszerű, és nem a minőségi növekedést tartja. Ő is csak azt teszi, amit minden demográfus. A gyermekvállalást csak darabban méri. Nem veszi tudomásul, hogy minél fejlettebb a társadalom, annál jobban differenciálódik az állampolgárok társadalmi értéke.

Sajnos, nálunk nincs ilyen statisztikai adat, de a szakirodalom alapján állíthatom, hogy a magyar munkaerő felső minőségi tizede az átlag ötszörösét éri, az alsó tizede, aminek nagy többsége, a mi hibánkból is, a cigányságból kerül ki, negatív értékű.

Aki tehát a következő generációt darabra számolja, az a társadalmat 50-nel gazdagító felső tizedet, és a társadalmak 20-al szegényítő alsó tizedet, összeadja. Vagyis összevonásnál figyelmen kívül hagyja az előjelet.

A demográfusoknak is tudomásul kellene venni, hogy az elmúlt ötven évben azok a társadalmak, amelyekben leállt a természetes népszaporulat, háromszorosára növelték az egy laksora jutó jövedelmüket. Ezzel szemben, amelyekben 2-4 százalékkal szaporodott a lakosság, egyre jobban lemaradnak, legfeljebb stagnálnak. Afrikában például csökkent az egy lakosra jutó jövedelem és nemzeti vagyon. Indiában évi 6-8 százalékos gazdasági növekedés mellett sem nő az egy laksora jutó jövedelem és vagyon.

Fajunk egésze demográfia alapon két részre osztható. Egyrészt azokra, ahol nincs természetes népszaporulat, ott, és csak ott van gazdagodás, és azokra, ahol egy százaléknál gyorsabb a népesség növekedése, ott azonban nincs, és nem is lehet javulás az életfeltételekben.

A lakosság számnak jelentős zsugorodása ugyan nem lehet tartós, de még ez ellen kis könnyű védekezni. A jelenkor legjobb importja ugyanis az átlagosnál jobb munkaerő. Minél jobb, annál inkább. Ugyanakkor óriási kárral jár akár a belső, akár a külső utánpótlás olyanokból, akik az átlagot visszahúzzák.

Nem ismerünk olyan példát, hogy egy ország nem fejlődött az átlagnál jobban csak azért, mert csökken a népessége. De olyant sem, hogy lépést tudott volna tartani az olyan, ahol évi egy százaléknál gyorsabban nőtt a belső forrásból a népesség.

Kopátsy Sándor                ES                   2010-09-15

 

 

1805-ben, Poroszországban vezették be a nyugdíjrendszert. Az kezdetben az állam számára szociális intézkedésnek számított, de valójában jelentős pénzforrást biztosított.

Minden új nyugdíjrendszer kezdetben jó üzlet, mivel a nyugdíjfolyósítások befutásáig sok a bevétele, és kevés a kiadása.

A 19. század elején különösen jó üzlet volt a nyugdíjpénztár, hiszen nagyon fiatalon álltak munkába és nagyon korán haltak meg az emberek. Nincsenek adataim, de ebben a században még jó húsz évvel rövidebb volt a munkakezdők várható élettartalma, mint napjainkban. A járulékfizetőknek talán a fele sem érte meg a nyugdíjazását, és a nyugdíjban töltött évek átlaga nem haladta meg a tíz évet. Elég arra gondolni, hogy ma 6-8 évvel később történik a munkába állás, közel ennyivel nőtt a nyugdíjba meneteli életkor, de tört részére csökkent a nyugdíj előtti halálozás, és két-háromszorosára nőtt a nyugdíjban töltött évek száma.

Még nagyobb változástörtént az öregkori ellátás társadalmi költsége esetben. Bismark idejében az nem érhette el a nemzeti jövedelem egy, és száz évesem érte le a két százalékát. Jelenleg azonban a fejlett világban 6-14 százalék között mozog.

A legnagyobb változásról azonban szó sem esik. A nyugdíjak fedezetét biztosítani szolgáló tőkeigény megsokszorozódott. Ekkora tőkét nem is lehet elhelyezni a tőkepiacon még akkor sem, ha a nyugdíjpénztárak befektetéséből egyre nagyobb hányadot államkötvényekbe, vagyis államadósságba kell tartani. Ennek lett a következménye, hogy a fejlett tőké államokban a nyugdíjpénztárak a legnagyobb részvényt, és államkölcsön tulajdnosok.

Franciaország és Olaszország jó példa arra, hogy a nyugdíjrendszer mekkora fiktív tőkepiaci keresletet támaszt. E két országban az öregkori ellátásra fordítják a nemzeti jövedelem 15 százalékát. Ha azzal számolunk, hogy a nyugdíjpénztárak befektetései hosszú távon nettó 2-3 százalékot hoznak, akkor a tőkeigényük a nemzeti jövedelem 5-7 szeresét jelenti. Márpedig a két ország nemzeti vagyona ennek felét sem teszi ki. Ez azt jelenti, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszerek óriási fiktív, befektetési keresletet hoznak létre. Ha ez nem volna, fel se lenne a részvények árfolyama, és az államkötvények kamata. Ez ugyan az angolszász országokban nem igaz, mert ott az öregkori ellátás csak a nemzeti jövedelem 5-6 százaléka. Ez is csak úgy fedezhető, hogy a hazai tulajdonú részvények közel fele, és a hazai tulajdonú állampapírok nagyobb felé a nyugdíjpénztárak tulajdonában van.

A nyugdíjpénztárak rendszerének köszönhető a jelenlegi pénzügyi befektetések magas hozadéka. Ezért jellemző a liberális közgazdászok lapítása arról, hogy a jelenlegi nyugdíjrendszer nem tartható. Ha ez nem volna, a pénzügyi szektor súlya is tört részére csökkenne.

A jelenlegi nyugdíjrendszer még a tőkés osztálytársadalom rendszerének felel meg, amiben óriási volt a tőkehiány, és felesleg volt a minőségi munkaerőből, vagyis a szellemi vagyonból. Akkor a fejlődés érdekében elsősorban tőkét kellett gyarapítani. A jelenkori fejlett társadalom teljesítménye azonban a munkaerő minőségén alapul. Ezért kellene az öregkori ellátást nem tőke megtakarításra, hanem minőségi embernevelésre építeni.

A munkára fogott korosztályok öregkori ellátásának nem a megfelelő tőkefelhalmozásra, hanem a megfelelő minőségi munkaerő felnevelésére kell épülni. Ezt azonban csak akkor lehet megvalósítani, ha a liberális közgazdászokat félre lehet állítani, és a pénzügyi szektor mesterséges túl-hatalmát leépítjük. Ez eleve lehetetlen faladatot jelentene, de mégis megvalósul magától is, mert a társadalom öregkori ellátása másként nem valósulhat meg.

Amíg az öregkori ellátás tőke megtakarításra épül, a születések struktúrája egyre inkább a társadalom érdekével ellentétes irányban torzul. Ez pedig versenyképtelenséget jelent minden olyan társadalomban, amelyikben jelentős olyan etnikum is részt vesz, amelyik kevéssé alkalmas a gyermeknevelésre.

A Távol-Kelet egyik nagy előnye, hogy ott a legszegényebbek sem annyira szegények az átlaghoz képest, és a gyerekeikkel szembeni elvárásban van a legkisebb különbség. Ezzel szemben Nyugaton szinte miden társadalomban van olyan etnikum, amelyik gyermeknevelési nagyon gyenge, illetve a társadalom érdeknek nem megfelelő. Ebben a tekintettben a második világháború óta Európa nyugati felén és Észak-Amerikában sokat romlott a helyzet.

Európa elvesztette a több milliós zsidóetnikumát, ami a megelőző században a fejlődésének élcsapata volt.

Kopátsy Sándor                  EM                  2010-09-06

 

 

A jelenlegi, és még inkább a jövő fejlett társadalmainak szinte csak minőségi munkaerőre van szükségük. Ez bármennyire egyértelmű, a közgazdaságtan és a demográfia nem számol vele. Darabra méri a munkanélküliséget, a foglalkoztatást. Pedig minden társadalomban, minél fejlettebb, annál inkább hiány van a jó, és felesleg a gyenge minőségű munkaerőben. Ennek ellenére csak globálisan beszélünk a munkanélküliségről.

Ezt esszük most is, amikor a pénzügyi válság során megnőtt munkanélküliség csökkentéséről van szó. A közgazdászok is száz év előtti fejjel gondolkodnak. Növelni kell a keresletet, az majd felszívja a munkanélküliség jelentős hányadát. Ebbe azonban hiba reményednek.

A tudományos és technikai forradalom által alapvetően megfordult munkaerőigényt kellene tudomásul venni. Előtte ugyan igaz volt, hogy a nagyobb kereslet elsősorban a képzetlen munkaerő számára termet munkaalkalmat. Jelenleg ez azonban már nem így van. A nagyobb kereslet is elsősorban a munkaerő felső minőségéből igényel többet. A nagyobb termelést jobb technikai eszközökkel kívánja létrehozni, amihez még az eddiginél is jobb munkaerőre van szüksége.

A közgazdaságtan kudarcai elsősorban abból fakadnak, hogy még mindig nem vette tudomásul, hogy a jelenkori fejlett társadalom elsődleges célja a munkaerő minőségének fokozása. Ahol jó a munkaerő, és nincs népszaporulat, ott biztos a siker, ahol e két feltétel egyike is hiányzik, nem lehet eredmény. Eredmény alatt érve, az átlagot meghaladó társadalmi és gazdasági fejlődést.

Ennek ellenére a közgazdaságtan nem ismeri ennek a kettős követelménynek az lapvető szerepét.

Azt, hogy fél százaléknál gyorsabb népszaporulat mellett már nem lehet tartós fejlődés, előbb a távol-keleti kis tigrisek, majd Kína, felismerte. Ez az esetükben elég volt a példátlan sikerhez, mert a konfuciánus kultúrában a tanulás, a szülők erre irányuló felelősége pedig adva volt, a társadalmak pedig homogének voltak, nem volt olyan jelentős leszakadt réteg, amelyikben nem volt biztosítva a következő réteg gondos nevelése.

Ehhez járult, hogy a világgazdaságba való beilleszkedésük a viszonylag alacsony munkaerő igényű tömegáru termelése volt. Erre a célra pedig a kelet-ázsiai munkaerő példátlanul alkalmas, ráadásul olcsó.

Ezzel szemben a Nyugat a nemzetközi munkamegosztásba egyre inkább úgy épül bele, hogy a Távol-Kelettel tömegárut cserél a munkaerővel szemben nagyon igényes értékes termékekért. Ennek meg az a következménye, hogy Nyugaton a munkaerő alsó minőségi harmadára, negyedére egyre kevesebb az igény.

Ebből fakad, ha Nyugaton nő a jövedelem, elsősorban az olcsó kelet-ázsiai import lesz nagyobb, amit csak a nagyon igényes munkaerővel termelt árukra tudnak kicserélni.

Nyugaton a munkanélküliség elsősorban az olyan alacsony minőségűben jelentkezik, akik ötször, tízszer drágábbak, ugyanakkor gyengébb minőségűek, mint a távol-keletiek. Sem a politikusok, sem a közgazdászok nem mondják meg nyíltan, hogy a nyugati, fejlett társadalmak munkanélküliségnek nem a vásárlóerő hiánya, hanem az alkalmatlanága az oka. E helyett Keynes kilencvenes években adott tanácsára hivatkoznak. Neki akkor lényegében igaza volt, mert az akkori ipar, mezőgazdaság és közlekedés, döntően képzetlen munkaerőt igényelt. Akkor, ha fokozni akarták a termelést, a meglévő vezetés alá több munkaerőt, több műszakot kellett állítani. Ezzel szemben ma a kapacitásnöveléshez nem több képzetlen fizikai munkásra, hanem újabb technikára, ahhoz még képzettebb munkaerőre van szükség.Ma már ritkaságszámra megy, ha a többet termelést az adott technikára épülve, több képzetlen munkással lehet elérni. Ma, aki többet akar termelni, annak újabb, a korábbinál fejlettebb technikára van szüksége.

Miért nem látja mindezt sem a politikai vezetés, sem a közvélemény?

Mert, mind a politika, mind a közgazdaságtan gondosan rejti a munkanélküliség struktúráját. Nem beszél nyíltan arról, hogy a gazdaságnak nem több, hanem jobb munkaerőre van szüksége. A jóval mindent megoldhatna, de abból hiány van, a gyenge minőségűre pedig nincs szüksége.

Többször elírtam.

I. A munkaerő felső minőségi hányadában munkaerőhiány van. Ezeknek nincs szükségük a szakszervezetekre, hiszen a munkaadójukkal szemben erőpozícióban vannak. A munkaadójuk fél attól, hogy otthagyják. Ezek bére az átlaghoz képest egyre emelkedik. Ebből nem lehet annyi, amennyi nem talál munkát. A nem kitermelő ágazatokban a tőke lázasan keresik az olyn helyet, ahol ilyen munkaerő van.

Elég volna megnézni.

- A foglalkoztatási adatokat, hogy lássuk, hol, milyen a munkaerő minősége. Nem ismerünk olyan országot, ahol jó az oktatási rendszer, jó a munkaerő viselkedési morálja, azaz a lakosság puritán, vagy konfuciánus, és munkanélküliség volna. Akkor sem, ha magasak a bérek.

- A nem kitermelő célú tőke áramlását, és kiderülne, hogy a tőke, a jelenkorban, már nem az olcsóbb, hanem a jobb munkaerőt keresi akkor is, ha sokkal drágább. Természetesen, ha jó, akkor az árát is nézi. De a gyenge minőségű munkaerő akkor sem kell, ha nagyon olcsó.

- Németország azért van az exportálók élén, mert termékeit jó szakmunkásokkal gyártja. Elég arra gondolni, hogy a kényes gépek, és szerkezetek exportjában a versenytársainál drágább bérköltsége ellenére vezet.

Ha volna olyan statisztika, ami kimutatja, hogy az egyes országokban a munkaerő, milyen képzettségű, és milyen erkölcsű, a fejlett országok átlagához képest, vagyis mekkora hányada tartozik e felső minőségi hányadba, megmondhatjuk, mire vitte. Elég arra gondolni, hogy a fejlett világban Dél-Koreában a legmagasabb a foglalkoztatottság, nincs hat hónapnál hosszabb munkanélküliség. Európában a skandináv országok állnak a legjobban.

II. A közepes minőségű munkaerő sorolható abba a kategóriába, amelyeik az állam és a szakszervezetek védelmére szorul. Ma már a szakszervezetek csak ebben a rétegben erősek. Ide tartoznak az állami alkalmazottak, a köztisztviselők, a pedagógusok, az egészségügyi dolgozók közép, és alacsony szintje, és az átlagos szakmunkások.

Ezekkel szemben támasztott minőségi igény is fontos, és gyorsan nő, de védelemre szorulnak.

III. Társadalmi munkamegosztásba nem igényelt minőségű munkaerő. Okoz korunkban a legtöbb problémát.

 

Kopátsy Sándor                  ED                  2010-09-06

 

(kiegészítés az osztálytársadalmakhoz.)

 

A társadalomtudomány, mivel még azt sem ismerte fel, hogy a jelenkori fejlett társadalom már nem osztálytársadalom, az sem tudatosul, hogy fajunk többsége még az osztálytársadalmak korában tart. Jelenleg két eltérő társadalom működik egymással párhuzamosan, amelyeknek alapvetően eltérők a mozgástörvényei.

Azt már egy könyvemben bebizonyítottam, hogy a néhány tized százaléknál gyorsabban szaporodó társadalmak csak osztálytársadalom formájában működhetnek, amiknek az alapfeladata a túlnépesedés lefékezése. Ezek a társadalmak, mintegy ötezer éve, a termelésre való áttéréssel jöttek létre. Amíg valamely térségben nem alakult ki a termelésre alapozott megélhetés, a társadalmak nem is osztódtak osztályokra. Egészen a jelenkorig léteztek ilyen gyűjtögetésből élő társadalmak. Ezek köre azonban a gyarmatosítás századaiban tört részükre zsugorodott. Ma már néprajzi ritkaságnak számítanak.

A Nyugaton kialakult tőkés osztálytársadalmak ismereteinek beáramlása azonban olyan hatást fejtettek ki az elmaradt világban, hogy a korábbi, több ezer éves múltú, alacsony népsűrűségük robbanásszerűen elkezdett szaporodni. Ezzel, ahol eddig még nem is volt szükség a magas-kultúrákra jellemző osztálytársadalomra, fajunk történetében példátlan módon felgyorsult a népszaporulat, ezzel létrejött az osztálytársadalmak népességkorlátozó előfeltétele. Erre azonban a fejlett világ hatására nem kerülhetett a klasszikus formájukban sor. Ezért elszabadult a népesség növekedése. Nem is az elmúlt korok tized, de kerek százalékaival.

A fejlett, mondhatnák puritán Nyugaton leállt a népesség spontán szaporodása, aztán ez történt meg, többségében tudatos társadalmi segítséggel az egész Távol-Keleten. Ezzel megszűnt az osztálytársadalmakat létrehozó ok. Kiderült, hogy ahol megszűnik, illetve néhány tized százalékra lecsökken a népszaporulat, ott példátlan gyorsasággal javulnak az életviszonyok.

A harmadik ezredfordulóra az emberiség kétötödében, Európában, Észak-Amerikában és a Távol-Keleten, az emberiség kétötödében megállt a népszaporulat, megszűntek az osztálytársadalmak, és példátlan mértékben javultak az életviszonyok. Ezek hatására egyre több olyan ismeret, eljárás, befektetés áramlott a gyorsan szaporodó háromötöd felé, ami csak segítette a népesség elviselhetetlen mértékű növekedését, ugyanakkor a fejlett világ, elsősorban a Nyugat, minden eszközzel, ha kellett példátlan katonai fölényével is, igyekezett megakadályozni az osztálytársadalmak népességkorlátozó tevékenységét. Ennek következtében a világ háromötöde az elviselhetőnél hússzor gyorsabban szaporodik.

A fejlett, már nem szaporodó társadalmak, még addig sem jutottak el, hogy felismerjék, a fajunkat fenyegető legnagyobb veszély, nem az éghajlatváltozás, hanem az elviselhetetlen túlnépesedés.

 

Nagyon lerövidítve az ellenkezőjét annak, amit a Nyugat tesz.

Azt kellene tenni, amit a Nyugat is tett, amíg nőt a népessége.

Mi jellemezte a nyugati osztálytársadalmakat?

Nem ismerünk olyanosztálytársadalmat, amelyikben nem a szegény többséget sújtották adókkal, elvonásokkal, szolgátlásokkal. Márpedig a szegénység fokozása volt a magas halálozás fő okozója. Ezzel szemben ma a fejlett világ, a szavakban inkább, mind tettekben, a szegénység, az éhezés ellen ad segítséget. Botránkozik azon, ha az uralkodó réteg adóztatja a szegény többséget. A történelemtudományunk is felelős azért, hogy a ma emberének fogalma sincs arról, hogy még száz éve is, még a legfejlettebb, leggazdagabb tőkés osztálytársadalmakban is, az adók és szolgáltatások többségét a szegényekre hárították. Ők fizették a tömegfogyasztási cikkek monopoladóiak többségét, ők szolgáltak ingyen a hadseregben, stb. Elég lenne, ha a társadalomtudósok arra gondolnának, hogy miért volt jellemző minden osztálytársadalomban a szegények szegényítése. Hogyan alakultak volna a múlt osztálytársadalmaiban a népszaporulat, ha a szegényeknél marad a jövedelmük?

Minden osztálytársadalomban a megtermelt jövedelem jelentős hányadát, 10-20 százalékát, a hadsereg fenntartására, háborúk viselésére, illetve a mások elleni védekezésre fordították. A fegyverkezésnek és a hadviselésnek jelenős közvetlen, és közvetett szerepe volt a nagyobb halálozásban.

Elég volna arra gondolni, hogyan alakul a népszaporulat, ha nincsenek katonai kiadások, nem pusztul el annyi ember a fegyverek, és a háborúkkal járó járványok következtében.

Ezért, a fejlett világnak nem volna szabad a gyorsan szaporodó népek háborúi, forradalmai ellen fellépni. A valóságban ennek is az ellenkezője történik. A fejlett világ fegyveres erőinek egyik feladata, hogy megakadályozzák az elmaradt világban folyó háborúskodásokat.

Még egyetlen történész sem vizsgálta meg, hogyan alakul Európai országainak a népessége, ha nincs fegyverkezés, nincsenek emberpusztító háborúk. Elég volna az előző század két világháborújára gondolni.

A jelenkori fejlett társadalmakban társadalmi elvárás a források racionális felhasználása. Ezzel szemben minden osztálytársadalomra az uralkodó osztály fényűzése, luxusa, kincsképzése volt jellemző. Elég arra gondolni, hogy a szerénységet hirdető egyház járt élen a kincsképzésben.

A képződő források elpocsékolása volt az egyik garancia arra, hogy ne növekedjen a népesség.

Ezzel szemben a forrásait már racionálisan felhasználó Nyugat azt erőlteti a gyorsan szaporodó világban, hogy a forrásokkal racionálisan gazdálkodjanak. Az csak fokozná az eleve is elviselhetetlenül gyors népszaporulatot. Mivel a múltban nem találunk olyan osztálytársadalmat, amiben nem a pazarlás volt a jellemző, ezt, minden gyorsan szaporodó társdalom objektív érdekének kell tekinteni. A fejlett világ ne tanácsolja a jövedelmekkel való racionális gazdálkodást, amíg meg nem érnek annak a feltételei.

Ezt a jellemvonást máig nem ismerte fel a társadalomtudomány. Csak azt látta, hogy a társadalom rendelkezésére álló tudás nőtt, és annak az élet néhány területén, mindenek előtt a hadviselésben, és művészetekben megbecsülése is volt. E mögött azonban az a lényeg, amit a zsidó, a keresztény és a mohamedán vallás eredendő bűnnek tart, az ember tudásvágya. Az európai kultúra első képviselői, a görögök számára is a legnagyobb bűn a tradíció megkérdőjelezése volt. Ez a világ minden vallásában a bűnök bűne volt.

Ezzel szemben a jelenkori fejlett társadalmak elsődleges feladata a tudásvagyon növelése. Ezt a túlnépesedése okán eleve lemaradó világtól sem lehet fékezni. A tények tanúsága szerint, semmi sem olyan fékje a túlnépesedésnek, mint az iskolázottság. Ebben tehát segíteni kell.

A gyermekvállalást kell fékezni. A fejlett világ minden támogatást arra kell koncentrálni, hogy jutalmazzuk a kevés, de iskolázott gyermek nevelését. Nemaz éhezőket kell etetni, hanem az egyetlen gyermeküket magas szinten iskoláztató szülőket, gazdagon jutalmazni. Ezt kell tenni nemcsak az elmaradt világ egésze, de a fejlett társadalmak elmaradt rétegei számára is.

A jelenkor parancsa a kevesebb, de jobb népesség újratermelése. Ezt kell tenni a fejlett világnak az elmaradtak segítése érdekében is.

Kopátsy Sándor              EB                     2010-09-10

 

 

A zseniális Darwin tévedhetett. Nem vette észre, hogy csak változó környezetben van előrelépés a fajfejődésben. Darwin csak azt vette tudomásul, hogy a fajok csodálatosan alkalmazkodnak a környezetükhöz. Az alkalmazkodás azonban viszonylag nagyon gyorsan eljut a teljességhez. Aztán, ha nincs környezetváltozás, megáll a fajfejlődés. A fajfejlődés feltéttele tehát nem a szelekció, hanem a környezetváltozás. A szelekció csak akkor hoz létre új fajokat, ha jelentősen megváltoznak az életviszonyok. A fejfejlődés szempontjából az a jelentős változás, amihez a meglévő fajok jelentős hányada nem képes alkalmazkodni. Új fajok tehát csak a nagyon jelentős környezetváltozás után, vagyis a meglévő fajok jelentős hányadának életképtelenné válása idején jönnek létre.

Ebből fakadóan a fajvédők a fajfejlődés ellenségei. Ahol nincs jelentős fajtapusztulás, ott nincs fajfejődés. Az új fajok létrejöttének a meglévő fajok pusztulása biztosít életteret.

Az is érthető, hogy minden faj fél a környezetváltozástól, hiszen az a létét fenyegeti, ugyanakkor a fajfejlődés csak ott és csak akkor van, ahol a meglévő fajok képtelenekké válnak az új környezethez alkalmazkodni. Ezért természetes, hogy a homo sapiens is betegesen fél a természetpusztulástól. Vagyis attól fél, ami a fejlődés egyetlen feltétele.

Az életnyomait kutató tudósok is azt keresik, hol vannak a földi élethez hasonló feltételek, de az fel sem vetődik, hogy a fejlett életformák csak ott vannak, ahol sokszor, és lényegesen megváltoztak a feltételek. A lényeges változás alatt az kell érteni, hogy annyira lényeges volt, amiben a már létrejött életformák nagy többsége elpusztult, de nem annyira lényeges mégsem volt a változás, hogy abban a meglévő alapokon nem jöhetett létre a korábbinál fejlettebb életforma.

A jelen élővilág létrejöttének az volt a feltétele, hogy kicsi bolygónknak nagyon viharos volt az élete. Számos olyan változáson esett át, amelyek mindegyike lehetővé tette, hogy az élet egyre fejlettebb formája alakulhatott ki. A földi élet fejlődésének minden minőségi lépcsője akkor jött létre, amikor olyan földtörténeti változások történtek, amelyeken az élet korábbi formáinak jelentős hányada elpusztult, életképtelenné vált, de rájuk épülve fejlettebb életformák jelenhettek meg. Ez az út világosan nyomon követhető az emlősök megjelenéséig.

A homoidák, majd a modern ember megjelenésére azonban nem találunk geológiai változásra épülő magyarázatot.

Ahogyan én látom.

Az egyértelmű, hogy a fajfejlődés sebessége gyorsuló. Az utóbbi néhány millió évben sokkal nagyobb utat járt be, mint előtte százmillió évek alatt. Végül az utóbbi százezer évben a csúcsa, a fajunk többet változott, mint előtte tízmillió év alatt. Ezt Darwin még nem vehette észre, pedig ebből az következett, hogy a fejlett fajok tovább fejlődését már nem a nagy geológiai változások hozzák létre, hanem az a tény, hogy a fajok jelennek meg a legkülönbözőbb természeti környezetben.

Az emberszabásúaknak, majd az előemberek, végül az ember megjelenése helyén történt jelentős környezetváltozás, hanem az ember került jelentősen más körülmények közé.

Ennek ugyan már sokkal korában is voltak példái, amikor nem a fajok hagyták el a környezetüket, hanem a környezetük távolodott el a korábbi térségéből.

Ennek első klasszikus példájával Ausztráliában találkoztam. Ez a kontinensnyi sziget akkor szakad el Afrikától, amikor még nem voltak magzatburkos emlősök, csak erszényesek. Tekintve, hogy az elúszott kontinense izolálódott a korábbi környezetétől, és az egyenlítőhöz viszonylag közel maradt, olyan helyre került, amit a nagy éghajlati változások nem érintettek nagyon, ott megállt a biológiai óra. Az emlősök erszényesek, a növények egyszikűek maradtak.

Aztán gyűltek az újabb bizonyítékaim.

A legutóbbi leválás Afrikáról, alig 30 millió éve történt, amikor Madagaszkár távolodott el. Ott az óta állt a biológiai fejlődés órája.

A Galapagos-szigetek viszont jóval előbb, mintegy 110 millió éve szakadtak el Dél-Amerikától, amikor még ott is csak hüllők voltak. Ott a hüllőknél ált meg a biológia fejlődés órája.

A tengerek mélyén csak olyan fajok élnek, amelyek több százmillió éve jelentek meg, és az óta nem változtak. Ott pár százmillió éve nem volt környezeti változás. Újabban az is kiderült, hogy ahol a mély tengerekben volt környezetei változás, a vulkáni gázforrások térégében teljesen új fajok jelentek meg.

A feni példák mindegyike, azt igazolja, hogy csak ott van fajfejlődés, ahol volt kellő nagyságú környezetváltozás, illetve ahova bevonulhattak máshonnan a környezetváltozás nyomán létrejött fejlettebb fajok. A genetikai mutáció és a szelekció ugyan mindenütt jelen van, mégis csak ott hozhat létre fejlettebb fajokat, ahol a környezetváltozás erre kényszerít.

Mindezt fajunk rövid élete is egyértelműen bizonyítja. Afrikának azon a részén, ahol megjelent, nem volt jelentős éghajlati változás, tehát ott, önerőből nem történhetett. De nem történt változás több tízezer év alatt az izolált Ausztráliába, viszonylag hamar eljutott őslakók körében sem. Az ember sem fejlődött ott, ahol nem érte jelentős környezeti változás.

Fajunk korai történetének kutatói sem szentelnek kellő figyelmet annak, hogy a homo sapiens unikum volt a biológiai elődei között, hogy alig néhány tízezer év alatt, a földünk minden természeti környezetében képes volt berendezkedni. Ebben a legközelebbi rokona, a leander-völgyi ember jutott már viszonylag messze, de sokkal kevésbé messze, mint fajunk. A homo sapiens fejlettebb agyát semmi sem bizonyítja jobban, mint a környezetéhez alkalmazkodó képessége. Az utolsó jégkorszak végére már földünk minden természeti környezetben létrehozta a neki megfelelő életmódot, és technikai feltételeket.

Még nem találkoztam olyan történésszel, aki felismerte, hogy a termelés, a magas-kultúrák és az osztálytársadalmak létrejöttét egy nagy éghajlati változásnak, a felmelegedésnek köszönhetjük. Ha ez nincs, még ma is csak néhány tízmillió ember élhetne a földön,az is csak gyűjtögetésből. Ezért, sok tízezer tudóssal ellentétben, nem félek a felemelkedéstől, sőt attól várom fajuk életének második, nagy előrébb lépését.

Kopátsy Sándor                  PG                 2010-09-04

 

 

Néhány éve olvastam a hírekbe, hogy Kína az utolsó éven 56 millió kerékpárt exportált Afrikába. Abban a pillanatban átéltem, mint jelent ez Afrikában. Most tavasszal volt 75 éve, hogy egy használt kerékpárt kaptam. Egyetemista koromig az öcsémmel az volt az egyetlen olyan tulajdon a házban, mit meg kellett kettőnk között osztani. Akinek nem jutott, az a gyalogosok szomorú sorsára került.

Akkor még nagy luxus volt a sebességváltós, amiről nem is álmodhattunk, holott a dimbes-dombos Somogyban az aranyt ért volna. Ilyen kerékpárt ötvenedik születésnapomra vettem, de sajnos kevés alkalmam volt arra, hogy élvezhessem. Azt mégis átéltem, hogy középiskolás koromban bejárhattam a megyét, elérhettem a Balatont. Mai fejjel azt mondom, hogy tízszeresére nőtt a térbeli mobilitásom. Azt már később egy kis motor, majd a Trabant követhette.

Ezt azért írom le, hogy érthetővé váljon, miért tartottam a legracionálisabb Afrikában irányuló exportnak az évi 56 millió kerékpárt.

Azt már tudtam, hogy Kínában 80 millió új kerékpár talált évente vevőre. De elég volt nézni az onnan közvetített képeket.

Történészként mániákusan vizsgáltam az emberek térbeni mobilitását. Megállapítottam, hogy a patkolt lovaknak a tudatra gyakorolt hatása csak később, a gépkocsiéhoz volt hasonlítható. Arra nem figyeltem, hogy a kerékpár mennyire a szegények lova lehetett, ami nem kért zabot, a megtett útra vetített költsége egy század részét sem tette ki, a lovon valóénak.

Mindez rendeződött bennem, amikor azt az Afrikába menő sokmillió kerékpárról olvastam. Ezért botránkoztam, utólag azon, hogy nem akadt senki a népi írók között, aki rámutatott arra, hogyan hatott az alföldi emberek életére, tudtára a kerékpár elterjedése.

Petőfi, amikor 1848-ban meglátta a Vácról jövő vonatot, lelkesen tollat ragadott, és megjósolta a nagy fáradság nélkül megtehető utazás jelentőségét.

Ady, amikor egy Párizs környéki szállodában, látta a Földközi tenger felé menő néhány gépkocsit, látta a jövőt, amikor már vasútra sem szorulnak az emberek. Hanem háztól házig, a családdal, csomagokkal útra kelhetnek.

A kisemberek lovára, gépkocsijára, a kerékpárra azonban nem gondolt senki. Pedig ez jelentette a legtöbb ember számára az utazás, a munkába járás forradalmát.

De a kínaiak nem álltak meg, az új dívat az akkumulátorral hajtott kerékpár. Jelenleg 20 millió fogy a belső piacon, és már 120 jár belőlük az utakon.

Nem ismerem a kínai gyakorlatot, de jár a fantáziám. Éjjeli árammal feltöltik, vagy valamelyik gyerek esete ráül a kerékpárra, és feltölti a szülei számára holnapra, a dinamóval.

A leginkább kerékpározó nép, a holland is kacsolt. A harmadik évben, hogy megjelent a kínai akkumulátoros kerékpár, minden tizedik vevő azt veszi. Nekik nem drága, ha tízszer drágább, mint az ugyancsak Kínából behozott tradicionális, azaz lábbal hajtott.

Azon jár az eszem, hogy nálunk, Pakson elvész tízszer annyi éjjeli áram, ami az összes kerékpár feltöltésére kellene. Ennél több ember javára szolgáló energia megtakarítás aligha volna. Csak néha nem ártana kínai fejjel gondolkodni.

Kopátsy Sándor                 PG                   2010-09-03

 

 

Miért van az euró övezet válságban?

Azért mert olyanra vállalkozott, amire mg nem érett meg a helyzet. A létrehozói naivul azt hitték, hogy az Európai Unió már eljutott odáig, hogy közös pénze legyen. Nem vizsgálta meg, hogy a közös pénznek mik a közgazdasági, sőt kulturális előfeltételei. De nemcsak a közös pénznek, de még a közös gazdasági uniónak sem értük el a színvonalát. Már a tagság feltételeit sem vették komolyan. Mindensáron nagyobbak akartak elenni, és ezért lazán értelmezték azt, hogy ki érett meg a tagságra. Jellemző módon, hogy az EU legfejlettebb három országa, Svájc, Norvégia és Anglia nem tagok, ugyanakkor a görögök, a spanyolok és a portugálok azok.

Akik nem léptek be, azokkal nincs az euró övezetnek gondja, ellenben a dél-mediterrán népekkel annál inkább.

A világgazdaság egyeik centrumát jelentő London, Fajta keresztül Anglia lett volna a legértettebb e közös pénz működtetésére.

A kontinensen Svájcnak volt a nemzetközi pénzzel való bánásban a legtöbb tapasztalata. Nem véletlen, hogy a valutájával az euró nem volt képes versenyezni. Ezt a magyar lakosság tanulta meg a legjobban, amikor a pénzügyi hatóságainak ostoba módon hagyták svájci frankban eladósodni.

Norvégiának, mint a leggazdagabb joggal voltak aggályai, és nem járt rosszul, hogy kívül maradt.

Velük szemben Görögország minden további nélkül bevezethette az eurót. Most aztán csodálkoznak a brüsszeli okosak, hogy ott tört ki először a balhé.

Elég lett volna az euró övezet apostolainak, ha ellátogatnak a Lisszabon – Róma tengelytől délre, vagy megkérdezik Olaszországban az Északi Ligát, Spanyolországban a katalánokat, mi a véleményük. Ők is azt nyögik, hogy közös országban vannak azokkal, akik nem tudnak velük lépést tartani, holott a kormány hatvan év önti beléjük a támogatásokat. Negyven év számoltam ki, hogy az olasz kormány a Cassa del Mezzogiornon keresztül évente többször annyit nyújt az elmaradt déli országrésznek, egy laksora vetítve, mint amennyit a Marsall segélyből annak idején kaptak. Ez a sok támogatás mégsem hozott semmi eredményt, a dél egyre jobban lemarad. A katalánok is tudják, hogy mennyivel jobban járnának, ha nincs a nyakukban a déli országrész.

De elég lett volna megnézni az EU támogatásokat. Ezek a déliek kapnak a legtöbbet, és mégsem mennek semmire.

Sajnos a németek és a franciák úgy vélték végre nem London lesz a legnagyobb európai pénzügyi központ, hanem ők birtokolhatják közösen az EU pénzügyeit.

A franciák nemzeti büszkeségét ismerve, megértem az álláspontjukat. Annál kevésbé értem a németeket, aki az első világháborút követő példátlan inflációjuk emlékével, mindenkinél jobban érzékenyek a pénzük stabilitására. De azt hitték elég, ha Frankfurtban szépkel az új európai központi bank. Az nem jutott az eszükbe, hogy közös pénzük lesz az olaszokkal, azzal a néppel, amelyik a legkevésbé érzékeny az inflációra.

Azt hitték, hogy elég lesz, ha szigorú pénzügyi korlátokat szabnak. A pénzügyeseknek közös tulajdonsága, hogy azt hiszik, hogy ahol pénzügyi egyensúly van, ott nem lehet hiba. Ezért megszabták a két limitet. A költségvetési hiány nem lehet nagyobb 3 százaléknál, és az állami adósság nem haladhatja meg a nemzeti jövedelem 60 százalékát. Ez volt a feltétel. Arról már nem gondolkodtak, hogy mi lesz, ha valaki később megérti a fogadalmát.

Elsősorban az elmúlt száz év minden nemzetközi tapasztalatával ellentétes az a hiedelem, hogy a pénzügyi egyensúly társadalmi, de akárcsak gazdasági egyensúlyhoz vezet. Az elmúlt ötven évben számos ország ért el sikereket annak ellenére, hogy az átlagosnál nagyobb volt az inflációja, és az államadóssága. Különösen igaznak bizonyult ez a fél-perifériákra.

Az elmúlt század egyik legnagyobb találmánya éppen az volt, hogy az állam fedezet nélkül is pénzt teremthet. Nem volt olyan állam, amelyik nem élt volna ezzel a lehetőséggel. Az is igaz, hogy sokan visszaéltek vele. De van olyan eszköz, amivel nem lehet visszaélni?

Ami pedig az államadósság korlátozását illeti, primitív ostobaság. Nem az állam, hanem a társadalom eladósodása a veszély. Elég azt nézni, hogy Japán államadóssága kétszerese a brüsszeli normának, de a japán társadalom ennek ellenére vagyonmegtakarító. Az állam nem kifelé, hanem a saját népe felé adósodott el, sőt a Tízszer nagyobb Kína után ő gyűjtött a legtöbbet az Egyesült Államok állampapírjaiból.

Nem az állam, hanem a társadalom eladósodottságát kell elkerülni. Nálunk sem az államadósság, hanem a lakosság eladósodottsága a nagyobb probléma. Méghozzá az, hogy ennek aránytalanul nagy hányada svájci frankban van.

Elég lett volna, ha induláshoz csak Németországnak és a Benelux Államoknak van közös pénzük. Ebből valószínűleg nem maradtak volna ki az angolok, a svájciak, a norvégek és a svédek. Ha ez jó valutatartaléknak bizonyul, lehetett volna a kört, nagyon óvatosan, bővítgetni.

Amíg az EU nem tuja a tőke, és munkaerő áramlását, amíg az észak és a dél között társadalmi és gazdasági szakadék tátong legyünk türelmesek.

Kopátsy Sándor                  PG                  2010-09-05

 

 

Érdemes néha külföldi lapokat olvasni. Eddig abban a hitben éltem, hogy csak a mi pénzügyi vezetésünk volt felháborítóan felelőtlen, esetleg megengedhetetlenül ostoba, amikor hagyta, hogy idegen valutában, mindenek előtt svájci frankban adósodjon el a lakosság. Most látom egy angol lapban, hogy ebben is vannak társaink.

Négy társunk van, aki hozzánk hasonlóan viselkedett. Ukrajna, Horvátország és Románia lakossági hiteleinek ugyancsak mintegy kétharmada devizában történt. Lengyelországban csak egyharmad, Csehországban és Szlovákiában azonban 0.1 százalék.

Hol voltak ekkor a pénzügyminisztereink, a jegybank vezetői és a bankfelügyelet?

Hol volt az EFB és az IMF? Nekik jobban fáj a kedvenceik leváltása, fizetésük csökkentése, mint az ország lakosságának a tudatos félrevezetése.