Kopátsy Sándor PH 2010-09-19
A PRETURIÁNUSOK KORA
A mai Népszabadság Hétvége mellékletében szomorúan olvastam régi, kedves barátom, Lengyel László írását a fenti cím alatt.
Ő sem tud menekülni a Fidesz kétharmados győzelmével járó beteges félelemtől. Nem az a baj, hogy nem örül a győzelemnek, hanem az, hogy beáll a pánikba esők táborába, és elveszti tárgyilagosságát.
Erről már az illusztrációnak szánt három kép is tanúskodik. Ferenc József, Bethlen István és Kádár János. Én nem találok köztük közös nevezőt.
Ferenc József, mint a Monarchia császára volt egyúttal a soknemzetiségű Magyarország királya. Alatta már mind a Monarchia, mint a Magyar Királyság maga is anakronizmus volt. Ő maga nem sok szerepet játszott birodalma irányításában. Az, különben is, már csak egy megmaradt kövület volt, aminek fontos pillére volt a saját történelmét is túlélt Magyar Királyság. Az, hogy uralkodásának második, nagyobbik fele virágkorát élte, nem rajta, de még nem is rajtunk múlott. Európa egész keleti felével közösen élveztük a vasúthálózat hatását, hogy a szárazföldi szállításban közelebb kerültünk Európához. Erről azonban nemcsak neki, de még a magyar politikai elitnek sem volt fogalma, azt hitték, saját érdemük az eredmény, és elég erősnek érezték magukat ahhoz, hogy imperialista és kisebbségelnyomó politikát folytassanak. Az indokolatlan optimizmusban a magyarság egésze is osztozkodott, de még osztozkodik ma is. Az égvilágon semmi okát nem látom annak, hogy a Fidesz győzelmét követő sorsunk felvázolásában Ferenc Józsefre hivatkozzunk.
Bethlen István felidézése még kevésbé indokolt. Ő ugyan nem 1921-ben, hanem csak tíz évvel később lett miniszterelnök, előtte sokkal inkább Teleki Pált tekinthetjük iránymutatónak. Őket sem merném Orbán Viktor kormányzásával összehasonlítani. Akármekkora külpolitikai hibának is tartja az IMF keményebb kezelését, ezerszer nagyobb hiba volt az irreális tejes revizionizmust minden társadalmi feladat elé helyezni, nemcsak a Kis Antanttal, vagyis az utódállamokkal szembeni politikai é gazdasági elzárkózás, ezzel a nyugati demokráciák helyett a fasisztákkal szövetkezni, céljaink megvalósítását Hitler kegyeihez kötni.
Az pedig tévedés, hogy Bethlen teremtette meg a pénzügyi konszolidációt. Ma már tudott, de akkor is világos volt, hogy a Nyugat, mindenek előtt a bankviláguk nem jó szemmel nézte Teleki és Bethlen antiszemitizmusát. A megfelelő nagyságú, és kedvezőbb feltételű pénzügyi hitel egyik feltétele lett volna a numerus clausus visszafonása.
Bethlen megítélésében nem volna megengedhető, hogy figyelembe vegyük, ő aztán kikövezte az utat a fasiszta erők uralomra jutása számára azzal, hogy a köztudottan jobboldali, Orbánhoz viszonyítva szélsőjobboldali Gömbös javára mondott le. Lengyel írása az Orbán uralom veszélyeire hívja fel a figyelmet. Márpedig Bethlen politikai szerepének pozitív megítélése azt jelenti, hogy Orbán jobboldalibb, mint Gömbös.
Ez nemcsak azt jelenti, hogy a két ember politikája közti minőségi különbséget, de a nemzetközi viszonyoknak, és a magyar társadalom átalakulásának gyökeres megváltozását is figyelmen kívül hagyja.
Kádár Jánost még merészebb vállalkozás Ferenc József, és Bethlen István mellé harmadiknak beállítani. Kádárt ugyanis a Szovjetunió állította az országunk élére. Az ő politikai mozgásszabadsága nulla volt a két előbb említettéhez viszonyítva. Ennek ellenére sokkal többet tett a fejlődés érdekében. Ferenc József semmit sem tett a Monarchia modernizációja érdekében. Ami pozitív történt, abban semmi szerepe nem volt. Fogalma sem volt arról, hogy a tucatnyi etnikumot, és vallást, három civilizációt, azon belül óriási különbségeket nem lehet egy birodalomban tartani. Bethlen István nem értette meg, hogy a hazai feudális politikai felépítmény, a nagybirtokrendszer, a korlátozott és nyílt szavazásra épülő választási törvény még az utódállamokhoz viszonyítva is, anakronizmus. Kádár rendszeréről utólag is meg lehet állapítani, hogy az ország nagyon beszűkített mozgásszabadsága ellenére, senki sem politizálhatott volna nála jobban.
Aki ismeri az elmúlt százötven év magyar történelmét, nem állíthatja, hogy félni kell a Fidesz, illetve Orbán Viktor uralmától. Különösen akkor nem, ha felmérjük, mint hozott az elmúlt húsz év különböző pártkoalíciója. Annál ugyanis csak jobb lehet.
Az utóbbi választáson elbukottak, illetve csak mellékszerepre ítéltek pánikkeltése arra épül, hogy az egyetlen párt megkérdőjelezhetetlen uralma sokkal rosszabb, mint a több párt estén kikényszerült koalíciók. Engem az elmúlt húsz év éppen az ellenkezőjéről győzött meg. A történelmi mértékű kudarcaink azért nőhettek ilyen nagyra, mert minden kormánynak a sokkal kisebb választói támogatást évező koalíciós partneréhez kellett igazodni. Ezer éves történelműnkben először fordult elő, hogy a farka csóválta a kutyát. Érdemes elgondolkodni azon, hogyan lehetett ez a felismerés ilyyen elterjedt. Azért mert nemcsak ez volt jellemző, de azért is, mert a közvélemény világosan látta.
Kevesen vitathatják, hogy Antall József, Horn Gyula, Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc eredményesebben, legalábbis kevésbé rosszul kormányozott volna, ha nem szorul a hibás útra kényszerítő, népszerűtlen koalíciós partnerére. Márpedig, ha ez a többség véleménye, akkor az ellenzéki politikusok és politológusok is arra vannak kötelezve, hogy azt is indokolják, miért jó a sok kisebb pártra fontos politikai szerepet bízni.
Számomra az elmúlt húsz év legnagyobb politikai tanulsága, hogy a több párt között kötött kompromisszumoknál jobb bármelyik nem szélsőséges párt kétharmados többsége, vagyis akaratának kikényszeríthetősége. A rendszerváltás óta nem ismerek olyan politikai döntést, ami azért lett jobb, hasznosabb, mert a kisebb pártok meg tudták akadályozni a legnagyobb akaratának érvényesítését.
Aki pánikot kelt a Fidesz kétharmados többsége okán, annak olyan példákra kellene hivatkozni, amikor valami rosszat a kisebb párt, pártok vétója akadályozott meg, és ez hozta meg a jó megoldást.
Antall József hibázott akkor, amikor nem vállalta a kisebbségi kormány megalakítását, mert nemcsak az SZDSZ-től félt, hanem még jobban a sajt pártja népi többségétől.
Az elmúlt húsz esztendő egyik legnagyobb politikai hibájának tartom, amikor a második választáson abszolút többséget nyert MSZP felkérte a meggyengült, és leginkább elutasított SZDSZ-t legyen koalíciós partnere. Ráadásul aztán úgy viselkedett, mintha az SZDSZ élvezne nagyobb politikai támogatást.
Orbán Viktor is súlyosan hibázott, amikor annak ellenre nem mert kisebbségi kormányt alakítani, hogy egyik párt sem merte volna megbuktatni, hiszen más koalíciónak nem volt lehetősége, a megismételt választás pedig még erősebb Fideszt hozhatott volna.
Medgyessy, majd Gyurcsány is vállalhatta volna a kisebbségi kormány kockázatát, hiszen az SZDSZ számára öngyilkosság lett volna, ha a kormány ellen szavaz. Ez kiderült akkor, amikor Gyurcsány felmondta a koalíciót. Az SZDSZ ezután sem szavazott a kormány ellen.
Akik félnek a Fidesz kétharmados többségétől, azoknak először azt kellene bebizonyítani, hogy miért jó a több kisebb párt acsarkodása. Ezt azért nem teszik, mert nem tudják bizonyítani.
A Fidesz, illetve Orbán Viktor keze nincs olyan mértékben megkötve, mint Kádáré volt, de az EU tagságunk, és az Egyesült Államok túlereje keményebb igazodást követel, mint amennyit a moszkvai parancsok. Kádár Moszkva ellen nem tehetett, mert elzavarták volna. Orbán tehetne annak veszélye nélkül, hogy elzavarják, de nem tehet semmit ellenükre, mert akkor az országgal együtt bukna. Régi történelmi tapasztalat, hogy a kemény hatalom ellen az óvatosan használt szabadság nagyobb, mint a puha hatalom elleni.
Utóirat.
Ugyanebben a számban vezércikként jelent meg Tóth Ákos Bűvölet című írása nem üti meg azt a mértéket, amin vitatkozni érdemes.
